Népi építkezés Balotán - „Aki homokra építi házát" Nyomtatás
20. Lakás és otthon - ház, udvar és kert
2017. szeptember 07. csütörtök, 07:55

Népi építkezés Balotán

„Aki homokra építi házát"

Ozsváth Gábor Dániel

 

Amikor valamely településen végigsétálunk, érdeklődésünket két fontos tényező határozza meg: a táj természeti adottságai, értékei, valamint az e tájat használó ember tevékenységének eredményeként megjelenő létesítmények, építmények. Az avatott szem gyakran sokat felismer ezek alapján a település társadalmi, gazdasági értékrendjéről anélkül, hogy bárkivel szót váltott vagy egyáltalán találkozhatott volna. Leolvasható a meghatározó életmód, a gazdasági erőviszonyok, a társadalmi kapcsolatok, a helyben élők vallási hovatartozása, a rokonsági kötelékek ereje, részben életkor szerinti tagozódása, az ősök iránti tisztelet mértéke, a helyben élők konzervativizmusa vagy éppen az új iránti fogékonysága is. A lakosság közösségi felelősségtudata a figyelmes szemlélő előtt ugyancsak világossá válik, hisz egyaránt felismerhető a hosszabb távra előre tekintő, a következő nemzedékek jövőjéért is felelős, vagy éppenséggel az egocentrikus, a csupán a jelennek élő, mindent azonnal learatni vágyó gondolkodásmód.

Minden lakott helység rendelkezik egy csakis rá jellemző, kollektív kulturális értékképpel, amelyet természeti, környezetföldrajzi adottságai, a közös történelmi múlt, a helyben élők társadalmi és anyagi műveltsége, gyökerei, társadalmi, gazdasági kapcsolatrendszere emel közös élettérből községgé.

A természeti adottságokon túlmenően az első, ami magára vonja a szemlélő figyelmét, a ház, a hajlék, a természeti és az épített környezet viszonya, a házak, épületek anyaga, formája, egymástól való távolsága, a telkek nagysága, kerített vagy kerítetlen volta, a közlekedési útvonalak hálózata.

A táj természeti adottságai meghatározzák a letelepülő népesség megélhetésének és letelepülésének körülményeit. Az emberek és az állatok hajlékának elkészítésével kezdődik a honfoglalás, az új élettér kialakítása.

Az egykoron Kiskunhalas határához tartozó, mára Balotaszállás határain belüli területeket - Balotapuszta, Göbölyjárás, Alsószállás és Füzespuszta - a 18-19. századi térképek tanúsága szerint korábban többnyire állattenyésztésre, később földművelésre is használták. A természeti adottságok és a terület mezőgazdasági hasznosítása egyaránt meghatározta a lakóhely, valamint az azt körülvevő, további építmények jellegét és alapanyagát. A pusztai állattartó gazdálkodás, a legeltetés nagyobb területigénye és az ezzel járó mozgékonyság könnyen előállítható, esetleg szállítható épületeket részesített előnyben; az állatok enyhelyeként szolgáló, ideiglenes cserények kerültek előtérbe. Az emberi tartózkodást, telelést szolgáló és csupán kis alapterületű épületek szintén kevés berendezési tárggyal voltak felszerelve.

A földművelésből élő gazdaságok, családok épületei és használati, felszerelési eszközei egyaránt eleve hosszabb távra, tartósabb anyagból és tágasabb, nagyobb életteret biztosítóan készültek.

A népi hajléképítésről elmondható, hogy a paraszti kultúrában évszázadokon át apáról fiúra öröklődik az a kollektív és egyéni képesség, amelynek köszönhetően letelepedéskor gyorsan felismerik a táj azon adottságait, amelyek az első kezdetleges lakóhely fölállítását segítik. A meghódításra, művelésre kiszemelt terület minden esetben meghatározza az építkezés alapanyagait és lehetséges formáit, arányait.

Egy-egy portán, szálláson, tanyán is többféle technikával és anyagból készült épületek láthatóak. Általában a lakóépület az, amely a leghamarabb követi az újdonságszámba menő építésmódokat, anyagokat, megoldásokat, míg a tradicionális módszerekkel készült épületek gyakran funkciójukban hátrébb szorulnak. Az idős szülők lakják még életükben, hogy utánuk nyári konyhává, melléképületté váljanak. Az ezt is megelőző korokból való építmények az állatok, vagy termények elhelyezésére szolgálnak.

Így érthető, hogy a figyelmes szemlélő a 21. században is fellelheti, tárgyi valójában és nem csupán az emberek emlékezetében az első évezredbéli hajlékok kései képviselőit.

A népi építészeti alkotások az építők személyében, az építkezés megszervezésében szintén hordozzák a kollektív tapasztalatot és tudást. Csupán a legritkább esetben, néhány speciális területen vontak be többé-kevésbé képzett szakembereket, helyettük inkább a család, barátok, szomszédok dolgoztak. Az irányítást egyik-másik tapasztaltabb, idősebb családtagra vagy ügyesebb falubélire bízták. A segítséget általában visszasegítéssel, esetleg terménnyel, állattal, munkával viszonozták. A pénz aránylag későn jelent meg az építkezésekkel kapcsolatosan; különösen igaz ez a tanyavilágra.

Az építésnél használt anyagok kiválasztása, beszerzése szintén a közeli táj jellegzetességein alapult. Ha valamely szükséges anyag az építő tulajdonában álló területen éppenséggel nem volt fellelhető, az esetben cseretermékért, résziben való kitermelésért vagy móva (kölcsön)munka fejében szerezték be. Ilyen például a nád, sás vagy speciális faanyagok.

Nézzük meg, hogy a mai Balotaszállás területén milyen adottságok segítették a szállásverést. E táj hajdan nem bővelkedett fában; a nagy kiterjedésű vizes réteken ringott a nád és a sás. Talajában nem csupán a homok, hanem az agyag, a szikföld is fellelhető. A hódoltság után vidékünket ismételten benépesítő honfoglalók nyilvánvaló módon saját erejükre, valamint a puszták nyújtotta adottságokra voltak utalva. Egyben ugyanez mondható el a puszták felosztásakor megtelepülőkre, de a 20. század közepén földhözjuttatottak gyökérverésére is.

A ház, a hajlék

A putri vagy gunyhó

A régészeti koroktól napjainkig számos példát találhatunk a talajba, domboldalba süllyesztett, emberi hajlék előfordulására. Balotaszállás éltesebb korú polgárai érdeklődésemre élénken, már-már szinte nosztalgiával elevenítették fel ezen egyszerű lakhelyek emlékét. Sokan tehették ezt közvetlen tapasztalat alapján, hisz még az elmúlt évszázad közepén is gyakorinak számított, hogy a földosztáskor földhözjuttatottak putri ásással vertek tanyát frissen elnyert birtokaikon abbeli reményben, hogy pár év elteltével nagyobb, kényelmesebb otthonra is telik. Ám az sem volt ritka, hogy az évek gyorsan pörögtek s a téesz-szervezés is a putriban találta őket, sőt évtizedek múlva is csak nehezen tellett valódi házra. Az élénk elbeszélések felidézték a rakott, tapasztott tűzhely melegét s a frissen sikált padló illatát. Építésére, berendezésére az idősebbek közül sokan hitelesen emlékeznek1.

Ez az a lakóhely, melynek elkészítése kitelik a család saját erejéből, szakértelméből, és mint ilyen általánosan elterjedt, hisz ezzel veszi kezdetét szinte mindenütt az élet a frissen megszerzett pusztákon. Zádori István például családjával Eresztő-pusztáról 1945-ben érkezett Göbölyjárasra, ahol a Pázsit-birtokból kapott 5 katasztrális hold juttatott földet. Ezen putrit készített magának, ebben élt feleségével és gyerekeivel, míg saját kezűleg vetett vályogból tanyát nem épített2.

A putri építése a hely kijelölésével kezdődött, általában a víztől nem járt szárazulatokat, lehetőség szerint dombok, buckák oldalát szemelték ki e célra. A putri területe a család méretéhez igazodva 3-4 x 5-6 lépés. Adottságtól függően térdig, kötésig vagy akár mellig is kimélyítették; oldalát, hogy a homok, föld be ne omoljon, valamilyen kéznél levő anyaggal (vessző, hasított ág, nád, kukorica- vagy napraforgószár) kibélelték. A rövidebb oldalon egy-egy vagy két-két ágasfát leástak, ezekre hosszában erősebb karókat, szelemeneket fektettek. A szelemenekre merőlegesen vékonyabb ágak, vesszőfonadék vagy nád, kóré, kukorica-, napraforgószár, fölé szalma vagy nád, illetve gaz, erre végül vastagon föld, homok esetleg hant került. A földből kilátszó, felmenő, alacsony falakat vagy a bélelésnél használt anyagból (állításból), nem ritkán egymásra rakott gyephantokból készítették el, oly módon, hogy egy felnőtt ember bent kiegyenesedhessen3. Az épület bejáratát a rövidebb oldalon helyezték el oly módon, hogy a gödör elejét menedékesen vagy lépcsőzetesen képezték ki; peremét kis földsánccal védték a csapadékvíz befolyásától. A napfény vagy az ajtón át, vagy pedig egy, az ajtó mellett tapasztással rögzített ablaküvegen keresztüljutott a lakótérbe.

Az így elkészült épület oldalfalait, mennyezetét agyagos, trágyás sárral tapasztották, majd mésszel fehérre meszelték. A padlót jól ledöngölték, majd ezt is tapasztották. Az utóbbi időben az oldalfalakat némely család mintás csomagolópapírral „tapétázva" varázsolta otthonosabbá.

A putri berendezése általában a padlóba vert lábakon álló, befont karóvázra helyezett szalmazsákkal készült dikóból, rakott vagy sárból tapasztott takaréktűzhelyből, valamint karólábas asztalból állott. A sparhert füstjét rövid csőkéménnyel vezették a tető fölé.

A nem túl nagy belvilágú gunyhó fűtését viszonylag könnyen lehetett biztosítani télen is, hisz csak kis felületen érintkezett közvetlenül a külvilággal; különösen igaz ez a buckák oldalába mélyítettek esetében. Az élet általában inkább a putrik körül zajlott; többnyire éjszaka és kedvezőtlen időjárás idején húzódtak tető alá. Juhász Antal kutatásai rámutatnak, hogy a Balotával határos szeged-alsóvárosi pusztán az átokházi és rúzsai járási területek parcellázásakor számos kisbérlő kezdte életét gunyhóban. Az 1960-as évek végén Átokháza határának bejárásakor ekként összegzi tapasztalatait: „Akad közülük már lakatlan, düledező gunyhó, ahol csak baromfit tartanak, de van olyan is, amely a pár éve megépült, új ház mellett nyári konyhának használatos"4.

 

1. Veremól tetőszerkezete, öttömösi határút

 

2. Veremól bejárata, öttömösi határút

 

3. Veremház belseje, öttömösi határút

 

4. Veremól bejárata, Keresztúri dűlő

 

Balotaszállás határának szinte mindegyik kerületéből emlékeznek az idősebbek ezen kezdetleges emberi hajlék meglétére. Volt, melyben öt-hatgyermekes család élte mindennapjait. Így például a mai Temető dűlő környékén Nagy Kálmán feleségével hat gyermeket nevelt veremlakásban5, akár csak Földvári István6. Füzesen Bakai Gábor épített magának putrit a Pázsit birtokon7. Göbölyjáráson Györeki Dániel az 1960-as években annak ellenére is putriban lakott, hogy rendes háza is volt11.

Egybefüggő, több gunyhóból álló telepként a legtovább az 1960-as években felszámolt cigányputrik maradtak fenn a Szabadkai út mentén, az egykori Nagy-kálózi-Gyenizse-birtok határán. A népes Borsos család teknővájással kereste mindennapi kenyerét. A putri előtti fák árnyékában fejszével, kapírccsal faragták a tekenőket és egyéb faedényeket. Visszaemlékezések szerint putrit lakásként a legkésőbbi időkig talán Vadkerti Rozália használt az öttömösi út mentén, Göbölyjáráson, ő még az 1970-es években is veremházából járt dolgozni9. Janó Ákos Balotapusztán 1963-ban fényképfelvételen örökített meg egy földkunyhót10.

Az 1950-60-as években a Petőfi Tsz vendégmunkások alkalmazásával feles dinnyetermesztéssel is foglalkozott. A munkavállalók tavasztól késő őszig a bérelt földön maguk készítette gunyhóban éltek családostól". Erről tanúskodik egy 1959-ből való „Fe/es dinnyetermesztési szerződés" is, mely a Petőfi Tsz és Horváth János csányi lakos között köttetett, és kitér annak lakhatási körülményeire is: „4 termelőszövetkezet a munkavállaló és családja részére 1960. márc. 1-től okt. 1-ig megfelelő gunyhónak való anyagot és ezen időszakra nyári tüzelőt - szárizék, gally -, valamint napi 1 "liter tejet biztosít."12

 

5. Tyúkvermek, 1971. Balotaszállás 85.

 

6. Verempince palával védett nádtetővel, Öregfalu

 

A külterület bejárása során magunk közvetlenül az öttömösi határ mentén találtunk egy, a közelmúltig pinceként szolgáló putrit. Több helyen előfordulnak a putri szerkezetét felidéző, néhol tartósabb anyagból készült pincék; továbbá alkalmunk nyílt a földkunyhó analógiájaként készült veremól megörökítésére is a Keresztúri dűlőben13.

Tapasztalatainkat összevetve Juhász Antalnak a szegedi nagytájon, Sztrinkó Istvánnak a Duna-Tisza közén végzett kutatásaival, elmondhatjuk, hogy a putri a hasonló természeti, társadalmi és gazdasági körülmények között gyakori és vissza-visszatérő jelenség volt a 20. század második feléig14.

A hantház

A helyi lehetőségek között viszonylag gyorsan, egyszerűen felépíthető emberi hajlék a gyephantból elkészíthető hantház, szintén a „fészekrakás" időszakának jellegzetes építménye. Duna-Tisza közti elterjedésükről, szerkezetükről Juhász Antal közölt feltáró tanulmányt15.

Akárcsak a korábban tárgyalt putri, a hantház is leggyakrabban a puszták feltörésekor, az új életkezdés időszakában épült. Balotaszálláson meglétére már csak mint emlékre sikerült rábukkannom. Rokolya István nagyapja uradalmi juhász volt, és amint lehetősége nyílt, az 1920-as évek táján, a mai öreg falu területén, a Temető dűlőben 1000 négyszögöl telket vásárolt Viszmeg Lajostól, aki ekkoriban 1000 négyszögöles telkeket parcellázott és adott el göbölyjárási birtoka szélén. Az új telken magának és családjának hantházat épített, amely a későbbi, vertfalú ház elkészülte után is sokáig fennállt16. Rokolya István gyerekként maga is szívesen tartózkodott meleg nyarakon a jó hűvös építményben, mely az idő teltével egyre hátrébb szorult a porta épületeinek hierarchiájában. Volt az nyári konyha, terménytároló, lomos kamra, majd állatokat tartottak benne, míg végül szét nem dúrták17.

Rokolya Pál hantházának építése a hely kijelölésével kezdődött, a porta magasabb, szárazabb részén, melyet ásóval, lapáttal egyenletesen lenyestek, majd a földet jól ledöngölték. A falak helyét meghatározták, majd ezek vonalában ágasokat ástak a tető tartására. Távolabb találtak alkalmas, szedésre való gyepes területet, melyet éles ásóval egy nyomnyi mélyen, 1 x 2 ásó szélességnyi beosztással felhasogatták. A kompokatlapáttal alányúlva fölfejtették, és óvatosan szekérre rakták. Az építkezés helyén, a készülő fal vonalán madzag mentén szorosan egymás mellé körbe rakták, földes felükkel fölfele. A következő sor ráfektetése előtt a felületet híg agyagos sárral ujjnyi vastagon végigkenték, majd - törekedve rá, hogy a hantok egymással kötésbe kerüljenek - újra végigrakták. Ezt ismételték, amíg a falak a kívánt magasságot el nem érték. Az ajtók, ablakok helyét a falazásnál kihagyták. Az ajtófélnek szánt oszlopokat előre beásták, fölé áthidalónak erősebb karókat, hasított fákat raktak. A korábban leásott ágasokat a falba befoglalták.

A kész falakra egyenesebb, vastagabb karót (sárkaró) fektettek, a szelementartó ágasokra sudár fatörzsből szelement tettek. Erre karókból horogfákat raktak sűrűn, melyeket keresztben néhány helyen ágakkal összekötöttek, majd ezt a vázat szalmával vastagon behéjalták. A tető alá hozott hantházat kívül-belül törekes, trágyás sárral tapasztották, simították, majd száradás után fehérre meszelték. Az építkezésben a család minden tagja részt vett, de ott voltak a közelebbi szomszédok, frissen szerzett ismerősök is. Visszaemlékezések alapján további hantházak a mai Balotaszálláson még a vitézi földek melletti buckasoron épültek18.

Földfalak

Amíg a korábban felsorolt technikájú épületeket - míg jobbra nem telik alapon - rövid, átmeneti időre, ideiglenes hajléknak szánták, addig a munkásabb, földből emelt épületek már eleve hosszú távra, állandó otthonként készültek. Jellemző rájuk, hogy mind a helykijelölésben, mind pedig építésmódjukban, tagolásukban jóval körültekintőbben jártak el. A mai Balotaszállás területén három fő változatát sikerült fellelnünk.

A rakott fal19

A kötött talajú területeken a sárga vagy szürkés agyagos föld, amely nedvesen jól összetapad, közvetlenül alkalmas fal rakására. Az építkezés előkészítéséhez olyan területet kerestek, ahol megfelelő kötöttségű, falazásra alkalmas föld állt rendelkezésre. Általában minden gazda igyekezett saját területein falazáshoz használható föld kitermelésére megfelelő helyet találni. Az alkalmas földet az építkezés közelébe szállították, és egyben megfelelő mennyiségű vízről is gondoskodtak20.

Az épület helyének kijelölése után a területet letisztították, egyenesre nyesték, kitűzték a falak nyomvonalát. A falak helyét korábban csupán jó erősen ledöngölték; a későbbiekben egy-két ásónyomnyi mélységben meg is forgatták, és utána döngölték. Legutóbb már egy-két sor téglával alapoztak alá.

Az építéshez a földet szalmatörekkel, pelyvával rétegesen halmozták egymásra; a kupac közepébe kapával mélyedést húztak, ahová vizet öntöttek. Az így előkészített anyagot kapával jó erősen összekeverték, majd mezítláb alaposan összedagasztották, néhol szarvasmarhával is tapostatták. Az anyagot villával, lapáttal a fal vonalába rakták, ezt alaposan rátapodták a falra, és végül furkóval is teljes hosszában végigverték. Az első rend után az egész felületet falszigetelési célzattal egy sor náddal borították, erre jött az újabb réteg falazósár. A további rétegek között is használtak kötésként vessző-, nád- vagy szalmaszálakat. Naponta annyi falat raktak fel, hogy még a következő sorokat elbírja, azaz 4-5 sor után szikkadni hagyták. Az 50-60 cm szélességben emelkedő falak külső-belső egyenetlenségeit éles ásóval lemetszve tüntették el. Ezen falazásnál a fő- és válaszfalak egyidejűleg készültek. Az ajtók, ablakok helyét gyakran szintén éles ásóval, fejszével, utólag vágták ki a kész falból. Az épületet kívül-belül tapasztották, simították, majd száradás után meszelték.

A vertfal

A földépítkezésnek szilárdabb, specializáltabb változata. Az építkezés előkészítése hasonlatos a korábban taglalt rakott faléhoz. Korábban közvetlenül a döngölt földre, később pár égetett téglasorból való alapra, újabban gyakran több sornyi téglalábazat fölé, deszkák közé - járomba - rakták a falazáshoz elődolgozott földet.

A járomhoz a kijelölt fal nyomvonalán ölenként - egymással szemben mintegy 60 cm távolságra - egy pár oszlopot ásnak a tervezett fal széleihez. Az oszlopok belsejéhez, mindkét oldalon - a ma használatos zsaluzásos technikához hasonlatosan - távtartó lécekkel kb. 30 cm széles deszkákat erősítettek. Az oszlopokat ezen deszkák fölött páronként gúzzsal összekötötték. Az előkészített földet a pallók közé lapátolták, majd öt-hat ember falverő furkóval a falon állva, körbe döngölte az egész felületet. A sor tömörítése után a deszkákat levették, a friss falra keresztbe léceket fektettek, majd ezek fölé állították újra össze a kalodát; a műveletet soronként ismételték. A téglaalapra, az első réteg alá szigetelésként teljes szélességben leggyakrabban egy sor széles, colos deszkát fektettek. Korábban előfordult, hogy csupán egy sor lapított náddal födték le az alapot. A további rétegek közé nádat, szalmát, venyigét vagy vesszőt tettek. A sarkoknál erősítésként általában egy-egy függőleges karót is állítottak, amelyet soronként megcsavart vesszővel kötöttek a falba21. Az ajtók, ablakok kereteit a falrakással párhuzamosan rögzítették22. Az elkészült épületet kívül-belül tapasztották, majd meszelték. Ezzel az eljárással nagy, többhelyiséges épületeket is emeltek földes és deszkapadlóval egyaránt; a pitar gyakran kapott téglaborítást. Balotaszállás külterületén az 1950-es évekig épült lakóházak legelterjedtebb építési módjának a vertfal tekinthető.

 

7. Vertfal

 

8. Vertfalba foglalt ablak, Füzes, Bahó Béla tanyája

 

A vályogfal

A földépítmények legfejlettebb technológiáját képviseli a vályogból való építkezés. Az eddig tárgyalt faltípusokkal szemben mind időben, mind pedig hozzáértésben nagyobb ráfordítást igényel. Míg az eddig bemutatott esetekben az építkezés helye és a falazóanyag általában térben egymáshoz közel helyezkedett el, addig ezen eljárás során a vályog előállítása és felhasználásának helyszíne közötti távolság jelentős is lehet.

Az eddigiekkel ellentétben az építkezésre való felkészülés a falazóelemek előállításával indult. A korábbiakban leírtakhoz hasonlóan a jó kötőképességű, sárga vagy szürke agyagos földet szalmatörekkel, pelyvával alaposan összedolgozták, majd deszkaformákba taposták. A nyers vályogot ezekből napos, simára letakarított helyen, sorban, egymás mellé borították. A vályogot - hogy a Nap egyenletesen száríthassa -, gyakran forgatták. így érthető, hogy e munkát meleg, nyári napokon végezték. A megszáradt, kész vályogot gúlákba rakták, eső ellen védték, majd később szállították a falazás helyszínére. Hut József például 1956-ban építette Öregfaluban levő házát, melyhez a vályognak valót a Makay dűlőből hordta23.

Az építkezéshez szükséges vályog vetésére a kevésbé tehetős családok saját erejükre támaszkodtak, míg a tehetősebbek a már kész vályogot vásárolták meg. Több balotaszállási családról tudjuk, hogy korábbi, egyszerűbb otthonaikban lakva, évekig dolgoztak családostól a falazáshoz kellő vályog elkészítésén: Erről számolt be például a Göbölyjáráson juttatott földre települt Zádori István lánya: édesapja előbb földgunyhót készített, ebben élve szabadidejében évekig vetette családostól a vályogot tanyája építéséhez, melyet helyiségenként ragasztgatott egymáshoz24.

A vályogvetés több birtoknélküli család számára a megélhetés kiegészítésének számított. A mai Balotaszállás belterületén az 1950-es években föllendült építkezések idején az állami gazdaság cigány családokat foglalkoztatott a szükséges vályog előállítására25.

A vályog mind méreteiben, mind alaprajzában változatosabb épületek előállítását tette lehetővé. A tanyavilágban elsőként az erősebb gazdasággal rendelkező gazdák birtokközpontjaiban, majorsági épületek anyagaként jelent meg; innen terjedt el a kisebb portákra. A vályogépítésben a család saját ereje helyett a szakértelemmel rendelkező építőbrigádok kerültek előtérbe. A vályog a polgári építkezésben is jelentős szerephez jutott, így a népi építészet taglalásakor nem térünk ki a továbbiakban a változatos építési folyamatok tárgyalására.

Vegyes falazatok

Míg a korábbiakban bemutatott építmények mindenikének alapanyaga bár más-más eljárás szerint növényi rostokkal dúsított föld, addig a következőkben tárgyalandó épületek esetében a falak tartószerkezeteiben és kitöltésében a föld mellett a tanya környékén fellelhető növények is jelentős szerepet kaptak. így felhasználtak szinte minden fásszárú vagy részben szilárd rostú növényt: karót, vesszőt, venyigét, nádat, szalmát, kukorica- és napraforgószárat, fahasítékot és mindenféle faanyagot. Gyakran előfordult, hogy egy építményen belül is egyes falszakaszok különböző megoldással készültek. Közös jellemzőjük, hogy általában előbb az épületek szilárd vázát készítik el, majd ezt a korábbiakban ismertetett módon előállított, növényi rostokkal kevert sárral tömítették. Ezen építésmóddal területünkön, terepmunkánk idején túlnyomó részben melléképületeknél találkozhattunk.

A sövényfal (patics)

Az építkezésre előkészített területen kijelölték a falak helyét; a sarkokon, valamint egymástól kétlépésnyi távolságra erősebb keményfa oszlopokat ástak le. Az épület rövidebb oldalának felezővonalában a tető tartására a gerincig nyúló szelemenágasokat állítottak. A fal vonalában lévő oszlopokat három helyen - tetejükön erősebb, középen és alul karnyi vastag karókkal, korcokkal kötötték össze, szem előtt tartva az ajtók, ablakok helyét. A vízszintes korcokhoz egymástól kétsukknyi26 távolságra további erős, függőleges karókat rögzítettek, alsó végüket a talajba verve. A kész vázat vízszintes irányban, a kosárfonás mintájára hajlékony vesszővel fonták be.

A fonott falak után az épület tetejét készítették el, hogy a későbbi tapasztás során az eső ne moshassa szét a még nedves földet. Az épület befödését követően láttak hozzá a falak pelyvás sárral való tömítéséhez, vastagításához. Az első lépésben az előkészített sárból maroknyi kupacokat csaptak erővel a falra mindaddig, amíg a teljes felületet mindkét oldalról befedték. E műveletet addig ismételték, amíg a fal arasznyi vastagságúra nem hízott. A fal megfelelő megszikkadása után végezték el a tulajdonképpeni tapasztást. Erre finomabban jobban átdolgozott pelyvás sarat használtak; az utolsó rétegbe a repedezés gátlására lótrágyát is belegyúrtak.

 

9. Paticsoromzat

 

10. Paticsfalú, kis ház, Göbölyjárás, Öregfalu

 

11. Vesszöpatics, Füzes

 

12. Vesszőállítás, lacikonyha, Füzes

 

A sövényfalas technikát gyakran használták vértelekek (oromfal) készítésére is.

A mai Balotaszálláson paticsfalú építményeket többnyire kisházként használtak. Például a belterület szélén, a lebontott, egykori göbölyjárási iskola szomszédságában vagy lacikonyhaként, mint amellyel a Fűzes és a Fehértó közötti határút balotaszállási oldalán találkozhatunk. Vértelekként használt sövényfalat egy göbölyjárási, vályogfalazatú, nádfedelű tanyánál fényképezhettünk.

Kisebb építményeknél megfigyelhető a sövényfalnak azon változata is, amelyben az oszlopokat összekötő korcokra függőlegesen, szorosan egymás mellé vékony vesszőt, venyigét kötöztek, majd ezt tapasztották.

Állításfal

A favázas építmények azon csoportja sorolható ide, amelyben az épületnek sövényfalnál taglalt módon az elkészült favázának vízszintes koreaihoz egymás mellé karókat, hasított akác hasábokat, esetleg növényi szárakat, nádtutajokat rögzítettek, majd ezt tapasztották27. A felhasznált anyagtól függően beszélünk nád-, kóró-, vessző-, illetve karóállításról. Az állításfalnál a felkötözött ágakat a korcokhoz ellenkező oldalról is újabb karókkal rögzítették28. Az állításfal speciális és vidékünkön csak ritkán előforduló példája, amikor a készülő épület vázát nem a földbe ásott oszlopokra, hanem a földre feketetett talpgerendákra építik, majd a fal kitöltésére szinte minden kéznél levő faanyagot felhasználtak. Ezen eljárással készült az alsóbalotai iskola szomszédságában lévő Geleta-tanya kapásháza29. Amint azt egy későbbi fejezetben látni fogjuk, építtetője jelentős nemzetközi tapasztalatokkal rendelkezett; valószínűsíthető, hogy ezek alapján ötvözte látott élményeit a helyi adottságokkal.

Balotaszálláson vesszőállításból készült nyárikonyhával a Füzesi úton, toldalékfallal az alsóbalotai iskola közelében, karóállítással az egykori Pálfi-tanyán, továbbá a Hudák soron találkozhattam. Tapasztott napraforgószárból készült oromfal a Keresztúri dűlőben, továbbá Alsószálláson Rokolya István tanyáján is látható. Nádállítással zárták le a padlásteret többek között egy, a göbölyjárási Zsámboki-réten lévő, valamint az elbontott, alsószállási iskola közelében épült tanyán is.

Padlás, tetőszerkezet, héjalás

Balotaszállás mai területén a lakóépületek lepadlásolása általános. Adatközlőim emlékezetében azonban még elevenen él a padlásolatlan, szabadkéményes pitvar; eltűnésük az 1970-es évek elejére tehető30.

A veremházakat a tér jobb kihasználhatása okán nem látták el köztes födémmel, belülről azonban a héjalást is betapasztották a meleg megtartása érdekében.

A födémmel ellátott épületek szélességtől függően készültek mestergerendára fektetett fíókgerendákkal, padláson elhelyezett húzógerendával,esetleg egyszerűen keresztgerendákka.

A falazás befejezését követően a hosszanti falakra rudakat (sárgerendái) helyeztek; a keskenyebb oldalak közepén egy-egy arasznyi mélységű fészket mélyítettek, ezeken mestergerendaként átfektettek egy erős fenyőgerendát. A hosszanti falakra helyezett sárgerendákra és a mestergerendára merőlegesen, egymástól lépésnyi távolságra a vékonyabb fiókgerendák kerültek a falakon túlnyúlóan.

 

13. Mestergerenda, fiókgerendák Alsóbalota, Geleta-tanya

 

14. Hasított karókra tapasztott mennyezet, Alsóbalota, Geleta-tanya

 

15. Szalmafödém, Füzes

 

A mestergerenda tartófunkcióján túl gyakorta az épület „anyakönyveként" is szolgált, hisz simára gyalult oldalára egyik-másik építtető felvésette nevét és az építés évszámát. Juhász Antal 1971. évi kutatásai során a Balotapuszta 101. szám alatti tanya mestergerendájáról SÁGI MIHÁL, 1872 feliratot jegyezte le31. A mestergerenda az épület közepén - az általában nem túl nagy belmagasság mellett - mintegy részben ketté tagolta a helyiségeket. Talán ez vezethetett oda, hogy a későbbiekben a mestergerendát a fiókgerendák fölé, a padlásra helyezték el, hozzá alulról szorosan rögzítve az utóbbiakat; így nyertek nagyobb teret az épület belsejében. A padlásra helyezett mestergerendát húzógerendának nevezik. Találkozhattunk olyan megoldással is, hogy az egyik helyiség födémének fő tartóelemeként mestergerenda, a másiknak húzógerenda szolgált.

A begerendázott födémváz kitöltésével készült a tömör mennyezet. A kitöltés a természeti adottságok és a helyi szokások függvényében változatos. Egyaránt felhasználtak e célra karókat, hasított akácléceket, napraforgó- és kukoricaszárat, nád- és szalmakötegeket.

A mai Balotaszállás egykori pusztáin módosabb tanyák mennyezetéhez alkalmazták a pólyás födémkitöltést. Erről nagybátyja elmondásai alapján az Alsószállás 74. számú házuk 1922. évi építése kapcsán számolt be Nagy Sarkadi Lászlóné Gazdag Matild. A fiókgerendák függőleges oldalába hosszan kéthüvelynyi vájatot készítettek. Egy bakokra helyezett ólajtón híg, pelyvás sarat terítettek; ebbe hosszú szálú szalmát fektettek, majd méternyi karókra felgöngyölték. Az így kialakult kolbászokat kevés szikkadás után a fiókgerendák vájatába szorosan egymás mellé szorították. Az ennek eredményeként kialakult felületet mindkét oldalon vastagon tapasztották32.

Az egyszerűbb mennyezetképzési eljárások egyike a fiókgerendákra szorosan egymás mellé rakott karók felülről, vastagon, pelyvás sárral való beterítésével, majd alulról történő tapasztassál készül. Ez a legelterjedtebb padlásolási eljárás a mai Balotaszállás kiterjedt tanyavilágában. Mindez mellett találkozhattunk olyan födémszerkezettel, melyben a fiókgerendákra maroknyi kötegekben hosszú szárú nádat fektettek, e fölé keresztben egy másik sor nád következett, majd fölülről vastagon sárral terítették, alulról tapasztották. Ezen megoldással Fűzespusztán, a Füzesi út szomszédságában találkozhattam33.


16. Vályogba foglalt szelemenágas, Kisbalotai út

 

17. Szelemenágas, Hildák sor

 

18. Ollóágas napraforgószár oromfallal, Alsószállás

 

A 19. század végétől már a fűrészelt deszka is szerepet kapott a népi építészetben; módosabb gazdatanyák plafonozásánál is használták. Előnye a korábban tárgyalt, tapasztott mennyezettel szemben, hogy míg amazok mozgás és idő hatására gyakran megrepedeztek, hullani kezdett a belőlük a tapasztás, addig ez szinte semmi utólagos karbantartást nem igényelt. A fiókgerendákat szorosan egymás mellé fektetett, egyik felükön gyalult, gyakran lapolt fenyődeszkákkal borították; a felületet agyagos sártapasztással borították, alulról pácolták, esetleg festették. 1880-ban deszkafödémmel készült a Balotaszállás 81. számú tanya is, melyet 1971-ben Juhász Antal és Bárth János mért fel34. Az itt leírton túlmenően ismerjük a deszkafödémek duplasoros változatát is boruló deszkafödém néven, melyben a deszkák szélei mintegy 1 /4 részben egymással átfödésbe kerültek, ezáltal jobb lett a födém terhelhetősége.

A tetőszerkezet

Vidékünkön az éghajlati viszonyok a magastetők alkalmazását teszik szükségessé. Attól függően, hogy a tetőre nehezedő nyomás hogyan oszlik meg, két különböző ácsolási eljárást alkalmaztak. A korábban kialakult, az oldalfalakat kevésbé terhelő tetőszerkezet a szelemenes tető; a később megjelenő, szarufás-széküléses tető a hosszanti falakra támaszkodik.

Az első eljárásnál a tető gerincét egy, az egész épület hosszán végighúzódó, erős szelemengerenda képezi, amit a rövidebb falak felezésénél egy-egy tartóoszlop, a szelemenágas támasztja alá. Ez utóbbiak beállításáról már a falazási eljárások taglalásánál szóltunk. Településünkön kivitelezési gyakorlat alapján a szelemenágasok több fajtájával találkozhattunk. Az első és legegyszerűbb megoldás, amikor még a falazás előtt a gerincmagasságot meghatározó, elágazásban végződő, keményfa oszlopot ástak le. Egy másik megoldásban az alkalmazott ágast a már kész fal tetején egy keményfa talpba csapolva állították fel. A harmadik esetben nem egy elágazó fát alkalmaztak, hanem két, kecskelábba ollószerűen összecsapolt gerenda hosszú szárait egy, a fal tetejére helyezett, keményfa talpgerendába csapolták: ez az ollóágas. Ez esetben az olló rövidebb ágai közé helyezik a szelemengerendát. Erre függesztik egymással szemben a tulajdonképpeni horogfákat, melyeknek felső végét faszögekkel mind egymáshoz, mind a szelemenhez rögzítették; alsó végüket pedig a sárgerendához erősítették. A horogfákat a későbbi héjalás anyagától függően vízszintesen karókkal, lécekkel borították.

A tetőszerkezet súlya a szelemengerendán függeszkedik, azaz függesztett tető, amelynél a horogfák alsó vége révén a falakra nehezedő nyomás az épület belseje fele hat. Balotaszálláson a szelemenes tetőszerkezet mindhárom előfordulási formája ismert és gyakori. Tapasztalataim nem támasztják teljes egészében alá Bárth Jánosnak és Juhász Antalnak a Kiskunhalas tanyavilágának kutatása során tett azon megállapításait, miszerint ezen technikát minimálisra szorította vissza a szarufás megoldás35. Amennyiben ezen eltérés okait vizsgáljuk, érdemes figyelembe venni azon tényt, hogy Balotapuszta benépesedése részben szegedi földről történt. Elképzelhető, hogy e telepesek hozták magukkal, ugyanis az ismertetett tetőszerkezet Szegeden gyakoribb, mivel a szelemenhez szükséges, nagyobb méretű faanyag a Tisza révén jobban rendelkezésre állt.

 

19. Cseréppel szegett nádtetejű tanya tapasztott oromfallal, Alsábalota

 

20. Szárizikkel szegett nádtető, Alsószállás

 


21. Disznóólak és szín a tanyaudvaron, 1971. Balotaszállás 49.

22. Babó Kálmán tanyája, 1971 Balotaszállás I. 99.

23. Nádfödelű gazdatanya, ma nyaraló, Kisbalotai út

24. Istálló és szín, Balota, Nagypál-birtok

 

A szarufás tetőszerkezet a szilárdabb,jobb teherbírású falazási technikák térnyerésével párhuzamosan terjedt el. Lényeges eltérés a korábban tárgyaltnál, hogy itt a tető súlya teljes egészében a falakra nehezedik a fiókgerendák közvetítésével. Ez támasztott födélszerkezet.

Készítésénél minden egyes fiókgerendába mélyedéseket, fészkeket vésnek a hosszanti falak síkjában vagy egy kicsit azon kívül. Az így kialakított fészkekbe állítják páronként a szarufákat, melyek felső végét összelapolják; majd hosszuk körülbelül 1/3 részénél vízszintesenkakasülővel kötötték össze. A szarufákra a tetőfedés anyaga és módja által meghatározott távolságban rögzítették a tetőléceket.

A héjalás

Balotaszálláson mind a helyszíni bejárás, mind a helybéliek visszaemlékezése alapján megállapíthatjuk, hogy az ideiglenes építményeken túl a lakótanyák szalma, nád és cserépborítású, nyeregtetővel készültek.

 


25. Oromzat tapasztott napraforgószárból

26. Istálló és szín, Balota, Nagypál-birtok

27. Tapasztott nádoromzat, Göbölyjárás

28. Kétoldalt toldott, deszkaoromzatos tanya, Alsóbalota

A szalmatető

A szalmatető építésére már csak az idősebb helybéliek visszaemlékezései alapján találhattunk adatokat. Az alsóbalotai iskola szomszédságában, a két világháború között szalmával födték Huszta Andrásék állításfallal készült, szabadkéményes házát36. A horogfákra sukknyi távolságba zsúpléceket erősítettek, ezekbe arasznyi facsapokat rögzítettek a felterített szalma lecsúszásának megelőzésére. A tetővázra hosszú szárú, kézzel csépelt rozsszalmát terítettek, melyet ezután fűzfavesszőből készült gúzzsal a tetőlécekhez rögzítettek, majd a zsúpverővel alulról felfele haladva fölverték. A gerincen a zsúpot beszegték, majd X alakban összekötözött kalodarudakkal leszorították, melyeket lekötöztek a zsúplécekhez.

A nádtető

Balotaszállás egykori pusztáin - különösen az 1940-es években történt csatornázásokat megelőzően - számos vízállásos terület volt, amely bőven termett nádat. A nád a helyi népi építkezésben a falazástól a tőfedésig jelentős szerepet kapott. így érthető, hogy c vízállásos területek jelentős jövedelmet is hoztak tulajdonosaiknak. Akinek saját területén nem állt rendelkezésére megfelelő mennyiségű nád, azok télen, mikor a vizek befagytak, részibe jártak aratásra. Egy közepes tetőhöz egy-két nap alatt részes aratással is be lehetett szerezni a szükséges mennyiségű nádat. A 20. század elején többek között a Pázsit család göbölyjárási birtokán voltak építkezésekre alkalmas, nagyobb nádasok, itt arathattak azok a gazdák is, akiknek saját területein nem termett meg.

A nádazáshoz a nádlécekre kévékben terítették a megtisztított nádat, melyet általában fűzfagúzzsal nádvarró tű segítségével rögzítettek, majdtetejverő fúrkóval egyenletesre fölvertek. A gerincet korábban deszkával, a későbbiekben pár sor cseréppel zárták le. A nádazást általában hozzáértő specialisták vezetésével 4-5 fős csoportokban végezték37.

A nádtetők készítése, javítása - mintegy félévszázadnyi szünet után - reneszánszát éli. Igaz, hogy napjainkban elsősorban a hobbitanyák tulajdonosai tértek vissza e héjaláshoz, de az általuk idejövő mesterekkel a helyben lakók is előszeretettel javíttatják az avultabb tetőket. Akiknek nádfödelű házuk van, megszokták e tető nyújtotta kényelmet, azaz a téli, jó meleget, a nyári enyhet. Ezen kötődéssel is magyarázható a tény, hogy miután az idő kikezdte a nádfödelet, s közben a helybéliek hozzáértése is megkopott, cserép-, esetleg azbesztlemez-borítással védték be.

A cserépfedés

Vidékünkön a cserépfedés módosabb tanyákon a két világháború között jelent meg, és az 1950-es évektől vált uralkodóvá. Bár a cserépborítás alapjában változatosabb tetőformák alkalmazását tette lehetővé, ennek ellenére a korábbiakban használt nyeregtető maradt általános.

Oromzatok

A nyeregtető által képzett, háromszög alakú oromfal elkészítésére több megoldás ismert. Gyakran a falazóanyagból vagy valamely könnyebb falazási technikával alakították ki. így építették simán, tapasztatlan vagy tapaszolt nádazással, tapaszolt sövényfonással, de használtak e célra kukorica- és napraforgószárat, állított vagy vízszintes karófalazatot is.

Az elülső, falazott, tapasztott vérteleken szellőzőnyílást vagy ablakot hagytak, ezek környékét gyakran a tapaszból képzett díszítéssel is ellátták; a hátulsó oromzaton általában a padlásfeljáró ajtó kapott helyet.

A fűrészelt deszka megjelenésével egyidejűleg kezdték alkalmazni a deszkaoromzatokat; ez további díszítések alkalmazására is jó lehetőséget teremtett.

 

29. Véghomlokzat deszkaoromzattal, 1971. Balotaszállás 229.

 

Irodalom

Juhász Antal, 1969. A hantház. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1969-1, Szeged, 5-18.

Juhász Antal, 1970. Megtelepülés, építkezés. In: Juhász Antal - Szécsi György (szerk) Ásotthalom, Átokházától Ásotthalomig. 1970. 45-57.

Juhász Antal, 2005. Népi építészet. In: Ö. Kovács József- Szakál Aurél (szerk) Kiskunhalas története 3. 529-569.

Sztrinkó István, 1979. Primitív faltechnikák az illancsi tanyák népi építkezésében. Cumania V. Kecskemét, 143-157.

Sztrinkó István, 1987. Népi építészet a Duna-Tisza közén. Studia Folkloristica et Ethnographica 22. Debrecen.

 


Jegyzetek:

  1. Buda József, Hut József, Huszta András, Németh Istvánné, Pagócs Jánosné, Rokolya István, 2005-2006.
  2. Anácsi Józsefné Zádori Mária, 2006.
  3. V.ö. Juhász Anatal, 2005.531.
  4. Juhász Antal, 1970. 50.
  5. Pagócs Jánosné, 2006.
  6. Hut József, 2006.
  7. Bálint Lajos, 2006.
  8. Nagy Margit, 2006.
  9. Huszta István, 2006.
  10. TJM F6904; közli Juhász Antal, 2005. 531.
  11. Buda József, 2006.
  12. TJM 8684.
  13. Juhász Antal 1971-ben készített fényképfelvételeket tyúkveremről; közli 2005. 558.
  14. Juhász Antal, 1970; Sztrinkó István, 1987.
  15. Juhász Antal, 1969.
  16. V.ö. Sztrinkó István, 1979. 147.
  17. Rokolya István, 2006.
  18. Hut József, Pagács Jánosné, 2006.
  19. Ezen falazási eljárás mindezideig sem Nagy Czirok László, sem Csonka Mihály parasztgazda TJM Adattárában fellelhető kézirataiban, sem Juhász Antal halasi gyűjtései során nem jelent meg. Mivel az általam megkérdezettek közül többen is emlékeznek, sőt az építés folyamatát is felvázolták, ezért az eljárás itteni bemutatását indokoltnak tartom.
  20. Buda József, Huszta András, Hut József, 2006.
  21. Szőlős Imre, 2006.
  22. Rokolya István, 2006.
  23. Hut József, 2006.
  24. Anácsi Józsefné Zádori Mária, 2006.
  25. Dr. Baksa László, 2006.
  26. 1 sukk = kb. 30 cm.
  27. Hut József, 2006.
  28. Pagócs Jánosné, 2006.
  29. Sógor András, 2006.
  30. Huszta András, 2006.
  31. Juhász Antal, 2005. 537.
  32. Juhász Antal, 2005. 538. az eljárást viklis födémként ismerteti.
  33. Rokolya István, Hut József, 2006.
  34. Juhász Antal, 2005. 538.
  35. Juhász Antal, 2005. 538. „Bárth János 1964-65-ben hatvan tanyai épület közül kettőben talált szelemengerendás tetőszerkezetet, magam pedig 1971-ben mind a 17 tanyán horogfásnak nevezett szerkezetű tetőre bukkantam."
  36. Huszta András, 2006.
  37. A nádazásról bővebben: Juhász Antal, 2005. 540.
LAST_UPDATED2