Hősünk, aki fogva tartottból futballistává alakul át

Szöveg Martin Mazur Fordítás Kovács Gergely

Dél van Quilicurában, Santiago lepusztult vonzáskörzetében. Bár közel van a chilei nemzetközi repülőtér, a Santiago Morning FC edzőpályája olyan, mintha egy másik bolygón lenne. Egy úton lehet csak megközelíteni, mellette sárból és nagy kövekből húzódik egy sáv, az volna a járda. Nincs a közelben semmilyen építmény, olyan egység, ami alapján be lehetne azonosítani a helyet. Kacsák, tehenek, disznók kísérik tekintetükkel az érkező játékosokat. Csak a le- és felszálló repülők törik meg néha a csendet.

Amint az edzés véget ér, a játékosok gyorsan távoznak, hogy kihasználhassák a rövid kis szabad délutánt, mielőtt kezdetét venné az Universidad de Chile elleni, holnapi nagy mérkőzés.

Fernando López, a csapatkapitány még szeretne elugrani vásárolni, az argentin csatár, Pablo Vranjicán siet haza, mert a szülei jönnek látogatóba, mások a gyerekekért mennek az iskolába, asztalt foglalnak egy étterembe, bankba vagy moziba igyekeznek. Ez idáig rendben is van. De van még egy középpályás, Makszim Molokojedov. Neki a börtönbe kell visszaérnie.

Röviddel délután három óra előtt a szép, kerek világ bezárul a 24 éves orosz számára. Ekkor szűnik meg focista lenni, és válik újra fogollyá. Öt másik társával osztozik egy cellán az Ex Penitenciariában, Chile egyik leghírhedtebb börtönében. Kettős életet él, de a legfurább értelemben: reggel fél nyolc és délután három között futballista két állandó őr jelenlétében.

„Ez a legkülönösebb és legszebb történet, ami pályám során megesett velem – mondja Hernán Ibarra, a Morning edzője az FFT-nek. – Nem hiszem, hogy van más olyan fogva tartott, aki büntetése idején futballistaként dolgozhatott.”

Vannak persze más focisták is, akik börtönben végezték, volt, aki adócsalásért, mások szexuális zaklatásért, ittas vezetésért, néhányan gyilkosságért is. De hogy valaki büntetése idején aktív játékos legyen? Ilyen csak egy van: Makszim Molokojedov. Története pedig nem hétköznapi, de ezt úgyis sejtik már.

A szentpétervári születésű Molokojedov sohasem tervezte, hogy Chilében telepedik majd le. A tanárnő és hadimérnök fia ámulattal tisztelte Andrej Arsavint, és próbált a nyomába lépni, ezért tanult a Zenit akadémiáján. Álma az volt, hogy ő lesz az orosz futball következő nagy durranása, de mindez szertefoszlott, amikor 22 évesen aláírt a másodosztályú Pszkov-747-hez. Ekkor jött a nagy pénzzel kecsegtető ajánlat, de nem a futball, hanem a bűnözés világából. Konkrétan az orosz maffiától. A következő feladatot kapta: utazzon el Ecuadorba, és onnan gyerekkönyvek közé rejtve hozzon át magával hat kiló kokaint Madridba. Egyszer át kellett szállnia Santiagóban. Amint a csomag megérkezett volna, már indulhatott volna haza Oroszországba. Várta volna a rengeteg pénz.

De amikor a santiagói repülőtéren ücsörgött, kutyás rendőrök vették őt körül, és rémálma valóra vált. Letartóztatták, és börtönbe zárták. Úgy kötött ki Chile legfélelmetesebb börtönében, a Santiago 1-ben, hogy egy szót sem beszélt spanyolul. Miután három év és egy napra ítélték, átkerült mostani helyére, az Ex Penitenciariába, egy köpésre a Santiago 1-től.

Hamarosan rájött, hogy az egészben az a legrosszabb, hogy senkivel sem tud kommunikálni. Ebbe majdnem beleőrült. „Hónapokat töltöttem el úgy, hogy senkivel sem beszéltem. Láttam, hogy mindenki beszél körülöttem, de egy szót sem értettem. Börtönben ülni kemény. Ha nem beszéled a nyelvet, maga a pokol.”

Így hát elkezdett szavakat tanulni cellatársaitól. Már meg tudott nevezni dolgokat, amiket az újságok képein látott, és a kiejtését is csiszolgatták. Az első szavai az „igen” és az „uram” voltak. Ezeket ritkán kellett külön használnia.

Volt még valami, ami segített neki legyőzni a nyelvi határokat: a futball nemzetközi nyelve. Amikor hallotta, hogy nemzetközi futballtorna szerveződik, azonnal jelentkezett. S pályára is lépett. Minden egyes alkalommal, amikor védelem nélkül maradt, úgy kérte a labdát, hogy „Igen, uram!”. A többiek nevettek rajta, de a képességeit mindenki elismerte. El Rubiónak, azaz a Szőkének nevezték el. Ez, no meg a pályán tanúsított bátorsága elég volt ahhoz, hogy ismertté váljon az egész börtön számára.

Roberto León a chilei ortodox egyház papja. Egy nap kapott egy hívást a börtönlelkésztől. „Azt mondta, van ott egy orosz, és kétségbeesetten várja a lelki segítséget. Mivel a legtöbb orosz ortodox, odasiettem, és találkoztunk. Sohasem lehet tudni, hogy időben érek-e oda, mielőtt még valami baj történik.” Magával vitte az egyház egyik 74 éves tagját is, Alexei Braguinét, aki azt állítja magáról, hogy Nagy Katalin leszármazottja, és beszél oroszul. „Nem lehet elképzelni azt az arcot, amikor egy honfitársával elkezdett oroszul beszélni ez a srác. Elképesztően megnyugodott. Így jöttünk rá, hogy futballista. A Facebook-profilja is erről tanúskodott, úgyhogy hittünk neki.”

León azt is felidézte, hogy ennek az idős barátjának van két mondata, amit gyakran elismétel: „Rakj össze négy oroszt egy szobába, és hamarosan ötfajta vélemény fog megszületni”. A másik pedig: „Egy orosz sohasem hagyhat cserben egy másik oroszt”. Braguine átérezte Molokojedov helyzetét, és elkezdte rendszeresen látogatni őt. Felvette a kapcsolatot a futballista családjával is, beszámolt még a táplálkozásáról is, és mivel orosz nyelven nem lehetett levelet küldeni a börtönből, egyfajta hírvivőként is szerepelt.

Egy orosz pap, Pablo Koklov is csatlakozott Braguinéhez, és első alkalommal volt lehetősége Molokojedovnak arra, hogy meggyónjon azóta, hogy letartóztatták. „Makszim nagyon komolyan vette az egészet, mélyen megérintette ahelyzet, a végén még el is sírta magát – emlékszik vissza León. – Szólnom kellett neki, hogy ne legyen annyira kemény önmagával. Ráadásul tudta az összes imát, és ha rossz volt a kiejtésem, ki is javított.

Sohasem mondta azt, hogy ártatlan lenne, de tudom, hogy csak hibázott. Egyébként nagyon rendes srác. Ezt bárki meg tudja róla állapítani. El volt keseredve, de a hitét nem veszítette el.”

Az első magányos éve után ekkorra az egyik legnépszerűbb figura lett a túlzsúfolt, több mint 3000 lakosú börtönben. Tanulta a spanyolt, elsősorban a káromkodásokat, és mindig örömmel kezdeményezett beszélgetést futballról és hitről. Ő lévén az egyetlen ortodox, az evangélikusok különösen érdeklődtek iránta. El kellett magyaráznia nekik, miért nem hord keresztet látható helyen („A mi vallásunkban ezt csak a papok teszik”), és hogy miért tart Szent Miklós-képet a cellájában. Az ortodoxoknál ő a matrózok, diákok és fogva tartottak védőszentje. Molokojedov minden este hozzá imádkozott.

Frank Lobos, a korábbi chilei válogatott labdarúgó jelenleg játékosmegfigyelő és -ügynök. Ő a szponzora egy rehabilitációs programnak is, aminek keretében kispályás tornákat szerveznek börtönökben. Ő is hallott Molokojedovról, és tetszett, amit látott, amikor megnézte játék közben.

Röviddel az után, hogy találkozott Lobosszal, a chilei szövetségi kapitány, Claudio Borghi is ellátogatott a börtönbe, hogy megnézzen egy meccset. Lenyűgözte Molokojedov játéka. Ajándékba adott neki egy válogatott mezt, és kérte, hogy ne adja fel. A mez Oroszországban kötött ki: Alexei Braguine elvitte Szentpétervárra, és átadta Molokojedov édesanyjának. A lelkiismeret-furdalás jeleként küldte haza a játékos.

Néhány nap múlva bekopogtattak a Santiago Morning képviselői. Miután beszéltek Lobosszal, elhatározták, hogy hivatalosan igazolási ajánlatot tesznek. A klub alelnöke, Luis Faúndez látogatást szervezett a börtönbe. „Mély és egyben mókás pillanat volt. A börtönigazgató elrendelte, hogy az őrök vezessék elém Makszimot, majd megkérte, hogy mondja el, miért került ide. »Mert egy idióta vagyok!« – mondta elképesztően tört chilei spanyollal, erre mindannyian elkezdtünk nevetni.

Nagyon tisztelettudó és visszahúzódó srác, de egyben vagány is. Szívesen bátorítanám a többi klubot is, hogy vegyen részt hasonló társadalmi kezdeményezésekben, de azt is tudom, hogy nehéz ilyen figurát találni, mint ő. Igazi tehetség, annak ellenére, hogy két éven keresztül nem volt lehetősége megfelelő körülmények között edzeni, mégis remek formában volt.”

A börtön rendkívüli engedélyt adott ki, hogy megfelelő ellenőrzés mellett eljárhat az edzésekre, de a klub vállal minden felelősséget arra az esetre, ha valami történik. Lobos reggel nyolckor szedi fel őt a börtönben, megreggeliznek, elmennek az edzésre, ebédelnek, majd visszaindulnak. Két fegyveres őrzi minden pillanatban. Nem érintkezhet idegenekkel, és nem tartózkodhat egy helyiségben egyedül. Az öltöző és a pálya az egyedüli hely, ahol az őrei kívül várakoznak rá. „A börtönigazgató kérésének megfelelően az őrök nem viselnek látható helyen fegyvert, és nincsenek egyenruhában – mondja Faúndez. – Ezzel is segíteni tudjuk őt a beilleszkedésben.”

Mindeközben a Santiago Morning keményen küzdött, hogy megszerezze Molokojedov játékjogát oroszországi klubjától. „Nagyon bonyolult folyamat volt – mondja Faúndez. – Nem találtunk megfelelő tolmácsokat. A végén az Orosz Labdarúgó-szövetség egyik sajtósa segített, és a Chilei Kupa átigazolási időszakának lejárta előtt percekkel kaptuk meg az engedélyt. Így is lekéstük a bajnokság határidejét, ezért van az, hogy az év végéig nem léphet pályára minden mérkőzésen. De így is győzelem, amit elértünk. Olyasvalakiről beszélünk, akinek még útlevele sem volt. Lejárt.”

Az első olyan alkalom, hogy Molokojedov elhagyhatta a börtönt, idén augusztusban volt. Bemutatták csapattársainak, majd elvitték ebédelni. A Puro Futbal étterem tulajdonosa Roberto Ávalos, a Palestino 28 éves játékosa, aki maga is négy évet töltött börtönben drogcsempészésért, mielőtt visszatért volna a sport világába. „A futball menekített ki mindabból a rosszból, amit korábban tettem – mondja Ávalos. – Ha Makszim is megkapja a lehetőséget, biztos vagyok benne, hogy élni fog vele, ahogyan én is, amikor kikerültem a börtönből. Nekem ki kellett várnom a büntetésem leteltét, remélem, neki nagyobb szerencséje lesz.”

Pedig Molokojedov nagy döntést hozott meg. Büntetése kétharmadának letöltése után, mivel külföldi, kegyelmet kérhetett volna. „Ha ezt megkapja, a szabályok értelmében haza kellett volna utaznia, és tíz évig nem tehette volna be a lábát Chilébe” – magyarázza León atya. Mindezt megvitatta Braguinéval, és úgy döntött, nem él a lehetőséggel. „Inkább marad itt, és beilleszkedik a társadalomba mint focista, semhogy szabad emberként távoznia kelljen” – mondja Frank Lobos. Molokojedov pedig így nyilatkozott a megdöbbent újságíróknak: „Szeretek focizni, és azt érezni, hogy a többiek bíznak bennem. Azért nem kértem kegyelmet, mert tudom, hogy focistaként sikerül beilleszkednem.”

„Amikor említették a srácot, simán azt gondoltam magamban, hogy ez amolyan humanitárius gesztus a klub részéről. Mindannyian követünk el hibákat életünk során, és mindenkinek meg kell adni a lehetőséget az újabb esélyre – mondja az edző, Hernán Ibarra. – De amikor láttam a játékát, rögtön tudtam, hogy kivételes tehetség. Sokoldalú középpályás, jól használható középső középpályásként a négy négy kettes felállásban, jól lő mindkét lábával, remekül fog embert, és kitartó, ami nem feltétlenül jellemző a dél-amerikai játékosokra.”

Csapattársa, Pablo Vranjicán egyetért ezzel: „Szegény srác, pont aznap jelent meg, amikor erőnléti trénerünk edzéstervet állított össze számunkra. Gondoltam, ezt biztosan nem fogja túlélni, de nemcsak túlélte, hanem az egyik legjobban teljesített. Hihetetlen.”

Ibarra számára még mindig meglepő az az egyszerűség, amivel Molokojedov beilleszkedett, és nagy jövőt jósol neki. „Határozottan úgy látom, hogy sokat fejlődött, elsősorban az egyérintős focihoz való érzéke lett kifinomultabb. Ott nincs sok helyük, így gyorsabbnak kell lenniük, és folyamatosan olvasni a játékot. Ezt látom rajta a pályán is. Sohasem veszít labdát. Szívesen igazolnék több ilyen futballistát is.” Az első hivatalos felkészülési meccsét a Palestino ellen játszotta. A Morning 1–0-s vereségre állt, Ibarra felküldte Molokojedovot, aki két gólt szerzett. A mérkőzés 2–2-vel ért véget. „Különleges pillanat volt – így León. – A börtön teljes személyzete, őrök és rabok hallgatták a rádión a meccset, az evangélikusok pedig imádkoztak érte.”

„Azért nem kértem kegyelmet, mert tudtam, hogy focistaként sikerül beilleszkednem”

Augusztusban az első tétmeccsen is bemutatkozott a Copa Chilében, 55 percet játszott, és adott egy gólpasszt a 2–1-re végződő, La Calera elleni mérkőzésen. Azon az estén a börtönlakókkal ünnepelt, főképp Sergióval, akit testvérének tekint. „Az édesanyja szokott nekem chilei ételeket hozni, és úgy kezel, mint a fiát – mondja az orosz. – A futball, Isten és Sergio megmentettek.”

Carlos González Lucay, az első újságíró, aki meglátogatta Molokojedovot, így emlékszik vissza találkozásukra: „Mielőtt elindultunk volna haza, mindannyiunktól egyenként elköszönt, kezet fogott, és mosolygott. Van, hogy a Santiago Morning meccseire háromszázan látogatnak ki. Most az edzésen voltak ennyien. Minannyiunkat lenyűgözött a hozzáállása és az erőnléte.”

A nagy médiafelhajtás után Molokojedov már nehezebben koncentrál az interjúk során, ahogy azt mi is érzékeltük. „Nem volt egyszerű meglátogatni a börtönben – mondja Carla Mandiola, az El Semanal újságírója. – Unja, már hogy mindig ugyanazt kell elmondania, de hamarosan rájössz, hogy a szavak mögött kedves és humoros ember rejtőzik.”

„Mi ahhoz szoktunk hozzá, hogy tehenek és kacsák vesznek minket körbe az edzések alatt, nem pedig újságírók – magyarázza Vranjicán. – Furcsa volt látni a rengeteg kamerát. Nemcsak sportriporterek érkeztek, de napilapok újságírói, a nemzeti tévé is.”

„Szerintem Makszim ma a leghíresebb chilei labdarúgó – nevet a csapat edzője, Ibarra. – Biztos, hogy az ellenfelek közül lesz majd, aki kóstolgatja, hogy vajon fel lehet-e dühíteni, de úgy látom, nem reagál az ilyesmire. Csendes ember.”

A játékos maga sohasem érzett késztetést, hogy a nyilvánosság előtt beszéljen a vele megesett dolgokról vagy a szervezett bűnözésről, de annyit azért elmondott, hogy „szerencsére Chilében nincsen maffia”.

„Nagyon sok pénzt ígértek neki, egy házra is elegendőt – folytatja Vranjicán. – De ezzel nem foglalkozunk, ő a csapattársunk.”

„Az elején a börtönben próbáltak megrugdosni és megfélemlíteni, de lassan rájöttek, hogy nekik okoz sérülést, ha rugdosnak” – emlékezik Molokojedov a Cuartának.

A legérdekesebb ebben a történetben az a hatás, amit a környezetére gyakorolt. Ibarra így beszélt erről: „Néha előadást tartasz a játékosaidnak, hogy mire koncentráljanak, hogy maradjanak vidámak, és ne essenek kétségbe, aztán egyszer csak betoppan egy olyan ember, mint Makszim, aki keményen dolgozik, majd hazaindul a börtönbe. Ez többet ér minden beszédnél.”

Ezt Vranjicán is megerősíti: „Gyakran panaszkodunk, hogy fáradtak vagyunk, korán kell kelni, aztán hazamegyünk, és óriási matracokon alszunk, kényelmesen élünk, jókat eszünk. Ezzel szemben Makszim visszamegy a börtönbe, másokkal él egy szobában, és a benti kosztot eszi. Az ember elgondolkozik ilyenkor.”

Tervezi-e vajon Molokojedov, hogy ha majd büntetése végleg lejár, akkor is Chilében marad? „Próbálok napról napra élni, és nem gondolok a jövőre.” Ezt mondta nemrég a csapattársainak. A napi rutin ma két részből áll: fél nyolctól háromig és háromtól fél nyolcig. Futballista és rab.

És ez év végéig, ameddig a szerződése szól, így is lesz. A rémálom, ami Ecuadorban kezdődött, a végéhez közeledik. Új utazás indul.

Huszonnégy évesen sokan még ifinek tartják magukat, neki meg tudjuk majd bocsátani, ha veteránként tekint magára. De Molokojedov egyben a rugalmasság példaképe is lett. Esete szolgálhat például azoknak, akik szeretnének újabb esélyt a futballban. És az életben. „Az a fontos, hogy ne adjuk fel” – mondja, mielőtt visszaindul a börtönbe.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. novemberi lapszámában.)