BENE ZOLTÁN

Bibliofília

Azért választottam ezt a szakmát, mert amióta csak megtanultam olvasni, azaz úgy négyéves koromtól fogva, falom a könyveket. Azokkal feküdtem, azokkal keltem, bújtam egyiket a másik után. A tizenkettedik születésnapomat követően pár héttel az anyám el is vitt a szemészetre, mivel folyvást hunyorogtam. Az orvos bekukkantott a szemhéjam alá, táblákra rótt betűket ismertetett föl velem, fura ábrákról kérdezte a véleményem, míg végül ki nem derült, hogy semmi baja a szememnek, egyszerűen csak zavarnak a távlatok. Helyesebben: én a belső távlatokat szeretem, ha megengedik, hogy ilyen sután fogalmazzak, egyúttal elnézést is kérek emiatt… Szóval. Örömteli lett volna az a nap, elvégre kiviláglott, hogy semmi gond a látószervemmel, viszont amikor hazaértünk a szemorvostól, mégis elromlott az egész, mert ahogy a lakásba léptem, azzal a mozdulattal nővé is értem. Ez pedig esetemben határozottan különös jelenségnek számít, tudniillik eladdig semmi jelét nem adta a természet, hogy ez be fog következni. A melleim még csak el sem kezdődtek kifejlődni, mint ahogy más olyasmi sem történt velem, rajtam, ami az efféle hormonális változást meg szokta előzni. Sajnos, később is csak módjával jelentkeztek a testemen azok a jegyek, amelyeket, ha jól emlékszem, másodlagos nemi jellegnek neveznek, ennélfogva csúnya nő vagyok. A csípőm akár egy kamasz fiúé, a melltartóm hiába van tele szivaccsal, ember nincs, akit megtévesztek; a fenekem nélkülözi az íves formákat, ellenben szikkadt és… olyan, mint a rágós hús, na! Nem csoda hát, ha felnőttkoromra is csak a könyvek maradtak nekem. Ezért is választottam ezt a szakmát, mint már említettem. Mert szeretem a könyveket – és nem csak olvasni, de simogatni, pakolászni, szaglászni, dédelgetni is! Olykor meg is nyalom egyik-másik gusztusosabb kötéstáblát, néha magamhoz ölelek egy-egy enciklopédiát, albumot vagy lexikont, hogy érezzem azt a dús, élettel teli csodát, ahogyan a lapjai közül áramlik belém… Az azonban bizonyos szempontokból mégiscsak baj, hogy, a könyvekkel ellentétben, az embereket nemigen szívelem. Jóllehet a nagyvárosban ezzel még ellavíroztam volna a szakmában, ám ezen az új helyen, ahol egyedül vagyok, nem igazán előnyös tulajdonság az emberiszony. Másfél hónapja kaptam meg ezt az állást, azóta élek ebben a faluban. A városból el kellett jönnöm, mert az emberek már alig olvasnak. Igaz, itt sem jobb a helyzet, de egyetlen ingyenélőt (ez vagyok én) még nagy duzzogva eltartanak ezek a falusiak, a városban viszont a korábbi huszonöt helyett csak tizenegyen maradhattak, többre nem jutott többé pénz. Nem akarták, hogy jusson, persze… És engem, naná, hogy engem elküldtek! A megmaradó tizenegynek mindent kell csinálnia, én viszont, mint az köztudomású, nem szeretem az embereket, hosszú távon alkalmatlan vagyok mindenre, ami velük kapcsolatos. Ezt itt, a faluban még nem tudják. Habár néhányan már talán sejtik… Tény, hogy féltem a könyveket ezektől. Mindegyiktől… Úgy érzem, minden az enyém a polcokon, minden egyes regény, novellás- és verseskönyv, minden tanulmánykötet, valamennyi antológia, az összes szakirodalmi munka kizárólag engem illet; de még a raktár beázott sarkában heverő Lenin-összes és a szovjet kommunista párt határozatainak vörös bőrbe kötött gyűjteménye is megdobogtatja a szívem. Nem érdekel az a szép ember, az a nyájas, behízelgő hangú kolléga, aki oly sokszor ecsetelte nekem türelmesen, meggyőződéssel, hogy egy könyvtáros voltaképpen médium: olyan, akár egy előadóművész. Vagyis közvetíti a kultúrát, a művészetet, a tudást. A magasat, az alacsonyat, az igazit, a hamisat… Csakhogy én nem akarok közvetíteni ennek az ijesztő fajnak, amihez állítólag magam is tartozom. Nem hiszek ebben a fajban, a sajátomban. Következésképpen a könyvek szerzőiben sem hiszek. Úgy vélem, mindahány egytől egyik plagizátor. De ebbe most talán mégsem mennék bele, a nyitott kérdések egyébként is mindig izgalmasabbak, legalábbis számomra… Visszakanyarodom inkább oda, hogy féltem a könyveket azoktól, akik a könyvtáramba járnak. Nagyrészt vadóc kölykökről és kékhajú öregasszonyokról van szó. Egyre több könyvet kell eldugnom előlük, hogy ne fogdossák össze a szurtos vagy éppen mosogatólétől, kolbászzsírtól csatakos kezükkel, ne érintsék meg és ne vessék rá a szemüket arra, ami náluknál mérhetetlenül, felfoghatatlanul több… Jóllehet tisztában vagyok azzal, sosem fogják, ám ha egyszer mégis feltennék nekem a kérdést, hogy ment-e előrébb a világ a könyvek által, nem kellene egy pillanatig sem gondolkodnom. Csakis általuk, ez kétségtelen. Sőt. Azt gondolom, a könyv az evolúció vagy a teremtés csúcsa. Az ember csak egy állat, a könyv azonban messze több a biológiánál, kémiánál, fizikánál. Éppen ezért független az embertől is. Talán csak az istenhez van köze, ha egyáltalán valamihez. A szerzőknek nevezett csalóktól tehát ugyancsak független. De megint messzire kanyarodtam. Nem erről kell beszélnem, ugye? Arról beszéljek, hogy lassan-lassan már alig maradt könyv a bibliotéka nyilvános polcain, mert én mindent behurcoltam a raktárakba, én mindent elzártam a szekrényekbe? Így cselekedtem, elismerem. Rongyos füzeteket és csonka köteteket adtam csak az olvasóknak. Nekik viszont jó volt így is, egy se panaszkodott! Pedig amúgy be nem áll a szájuk soha, ömlik belőlük, hogy ki mit csinált, s mit nem. A vadóc kölykök meg csak vihognak szakadatlan, és egyszer az egyik megkérdezte, hogy nekem tulajdonképpen mi van a ruhám alatt? Egy másik ezután röhögve érdeklődött, hogy bugyit hordok vagy gatyát? Mire egy harmadik úgy felbátorodott, hogy azt firtatta, állva pisálok, vagy ülve? De nem hoztak ki a sodromból, megszoktam már, hogy köszörülik rajtam a nyelvüket az emberek… Sekélyesek és nyomorultak, még nálam is nyomorultabbak, mert nekem legalább ott vannak a könyvek, nekik viszont csak a saját testük van, egyéb semmi. És hiába is polemizálnának velem: az emberi lélekben abszolúte nem hiszek. Az ember csont és hús és vér és víz és bélsár és vizelet, meg ehhez hasonlók, ezeken túl a nagy, büdös semmi… De ez megint messzire vezetne, tudom. Egyre szúrósabban néznek rám, magának, hadnagy úr, a bajusza szálai úgy meredeznek, akár a tarajos sül tüskéi. Vigyázzon, meg ne szúrja a kezét, ha az arcához nyúl! Jó, jó, nem fecsegek… Gondolom, arról kellene beszélnem, arról az estéről. Csakhogy én voltaképpen eddig is arról beszéltem ám! Ha jobban belegondolnak, maguk is rájönnek. Mindez egybetartozik, ezek a dolgok összefüggenek. Hanem most egyszerűen fogalmazok. Az a férfi egy gyönyörű, több mint száz éves albumot akart megérinteni. Erőszakos, izzadtságbűzű ember volt, szívogatta a fogát, s ha sikerült kiszabadítani az agyarai közül a pörkölt egy-egy aprócska cafatmaradékát, a szája sarkából a szőnyegre köpte. Azt hitte, nem veszem észre. Vagy még csak azt se hitte… Való igaz, hogy nem adtam oda neki az albumot. Ezen ő fölháborodott, és nagy hangon üvöltözni kezdett velem, kiabált egy sort, aztán félrelökött, elmarta a könyvet, azzal nagy dérrel-dúrral kivonult az épületből. Én meg tehetetlenségemben följelentettem. Az az album a leltár szerint is nyolcvanezer forintot ér. Most meg azt akarják az urak, vonjam vissza a szavaim és lássam be, hogy nem történt bűncselekmény? Csak azért, mert a könyv sértetlennek tűnik? Egyfelől erről nem lehetek meggyőződve, másfelől az efféle szerzeteknek a puszta létezése bűncselekmény, uraim! Én nem vonom vissza a feljelentést, kérhetnek, könyöröghetnek, fenyegethetnek. És ha baja esett az elorzott példánynak, hát nem állok jót magamért! És ezt megismétlem most is, hogy maga megérkezett, polgármester úr. Rúgjon ki, bocsásson el, üsse kő! Eltussolhatják az ügyet, megszüntethetik a nyomozást bűncselekmény hiányában, az igazság le fog sújtani, erre megesküszöm!

Tegnap este holtan találták M. M. helyi vállalkozót. A középkorú férfira BMW gépkocsijának kormányára dőlve akadtak rá, nyakszirtjéből egy konyhakés meredezett elő. A rendőrség közleménye szerint a gyilkosságot H. G. követte el, aki a napokban mondott föl munkahelyén, községünk könyvtárában, ahol nem régóta dolgozott. A polgármester szerint a gyilkos és az áldozat között egy érthetetlen és értelmetlen vita mérgesedett el ennyire. Z. G., a korábbi polgármester lapunkhoz eljuttatott közleményében ezzel szemben abbéli meggyőződésének ad hangot, hogy M. M. maffialeszámolás áldozata lett, egyúttal felszólítja a jelenlegi polgármestert, számoljon el az áldozattal való kapcsolatával, többek között magyarázza meg, miért eszközölte ki a körzeti rendőrkapitányságon, hogy az M. M. ellen folyó nyomozást a napokban felfüggesszék. Z. G. úr vádjait a polgármester nem kívánja kommentálni. Az előzetes letartóztatásba helyezett H. G. nem tagadta, de nem is ismerte be bűnösségét. M. M. családjának mély gyászában lapunk minden munkatársa nevében osztozunk, s bízunk abban, hogy a brutális gyilkos (legyen bár H. G., avagy más) elnyeri méltó büntetését!

Gyilkosság a vasúti síneken (fotokollázs, 1925)