Mi állhatott a középkoriakat transzba ejtő „táncoló pestis” hátterében?

A szakértők a mai napig nem tudják pontosan megmondani, mi okozta az őrületet - olvasható aSmithsonian honlapján. A jelenséget német területeken Szent János-táncnak nevezték. Justus Friedrich Karl Hecker A fekete halál és a táncőrület című, 1888-ban kiadott könyvében a következőképpen írta le a több száz évvel azelőtt történt eseményeket: „Kéz a kézben köröket formáltak, és úgy látszott, teljesen elveszítik érzékeik feletti ellenőrzésüket, és a járókelőket figyelmen kívül hagyva, vad delíriumban folytatták órákig a táncot, míg végül a kimerültségtől a földre nem estek. Ezután szélsőséges levertségre panaszkodtak, és úgy nyögtek, mintha haláltusájukat vívnák, mígnem rongyokat kötöttek szorosan a derekuk köré, amitől aztán helyrejöttek, és egészen a következő rohamig tünetmentesek maradtak.”

A „betegség” átterjedt Liège-re, Utrechtre,  Tongresre és más németalföldi városokra is. A középkorban az egyház számos képviselője úgy gondolta, hogy a „betegeket” feltehetően az ördög fertőzte meg, esetleg egy szent átka okozza szenvedéseiket.  Olaszországban tarantizmusnak nevezték a jelenséget, amelyről úgy vélték, egy pók csípése okozza, vagy a betegek esetleg ilyen módon próbálnak megszabadulni a szervezet az ízeltlábúak által befecskendezett méregtől.

Vannak, akik szerint a háttérben az általában rozsban, de emellett árpában, búzában és zabban is előforduló, hallucinogén hatást kiváltó gomba, az anyarozs (más néven varjúköröm) okozta ergotizmus (anyarozsmérgezés) állt. Robert E. Bartholomew azonban a Skeptical Inquirer 2000. júliusi-augusztusi számában felhívta rá a figyelmet, hogy nem minden, a táncőrület által érintett régióban fogyasztottak rozst az emberek. A „járványok” ráadásul nem is mindig az esős évszakokban törtek ki, amikor a gomba „kivirágzott” a rozsföldeken.

A vitustánc elnevezést később a magyar népnyelv által nyavalyatörésnek elnevezett szervi idegbetegségre kezdték el használni, amelyet elsősorban a gyermekkorban megfigyelhető kar- láb- és fejrángások jellemeznek. A latinul chorea Sancti Vitinek nevezett betegség tünetei azonban nem feleltethetők meg a középkori táncőrületekről tudósítók által megfigyelt rángásoknak.

A táncőrület 1518 júliusában Strasbourgban is kitört, amikor egy Frau Toffe nevű asszony táncához egy hónapon belül több mint négyszázan csatlakoztak. A helyzeten rontott a problémához minden bizonnyal jó szándékkal közelítő tisztviselők viselkedése is, akik úgy gondolták, a betegeknek csak arra van szükségük, hogy „kitáncolják” magukból a kórt. A táncosok számára céhcsarnokokat is rendelkezésre bocsátottak, és még profi zenészeket is felfogadtak, hogy így tartsák lázban a táncosokat.

John Waller úgy véli, a különös jelenség mögött akár egyfajta transz által generált tömeghisztéria is állhatott, amelyet betegségek és éhezés válthatott ki: 1374-ben a Rajna menti régióban például még csak nem régen voltak túl az igazi pestisjárványon. Bartholomew azonban nem ért egyet ezzel a magyarázattal, mivel a források tanúsága szerint a táncolók közül sokan más területekről érkezett emberek voltak, akik különös szokásukkal ámulatba ejtették a helyieket. Erre utalnak Radulphus de Rivo Decani Tongrensis című krónikájában leírtak, miszerint a „különös szektához” tartozó táncolók olyan ördögök neveit sorolták, akikről a helyiek korábban nem hallottak. Petrus de Herenthal XI. Gergely pápáról írt életrajzában szintén egy Aachenben megjelenő „furcsa szektáról” számolt be, míg a Chronicon Belgicum Magnumdescribes „táncosok szektájának” nevezte a résztvevőket. Bartholomew szerint miután a táncosok megkezdték különös szertartásukat, mások is becsatlakoztak hozzájuk, miután a hasonlóan féktelen viselkedéssel kapcsolatos tilalmakra vonatkozó aggályaikat félretették.