“Always look on the bright side of life” - Emlékeznek még a Monty Python klasszikus filmje, a Brian Életének zárójelenetére, amelyben az iménti mondatot énekli egy csapat halálra ítélt a kereszten lógva? Ha jobban belegondolunk, a legendás szatíra rituális zárójelenete, sok minden más mellett, remekül szemlélteti az úgynevezett hurráoptimizmus és a pozitív gondolkodás közti különbséget is. Az optimizmussal kapcsolatos félreértések tisztázását többek között a pozitív pszichológiánakköszönhetjük, amely a boldog, jól funkcionáló emberek gondolkodásának, érzelmi világának és működésének a megértését tűzte zászlajára, ehhez pedig a tudomány eszközeit hívta segítségül.
Hurráoptimizmus alatt nagyjából azt a fajta mesterséges, lelkendező optimizmust érthetjük, amely a XXI. századra már az egész világot meghódító self-help mozgalmak által kitermelt, manapság kifejezetten népszerű önfejlesztő könyvek és guruk “az vagy, amit gondolsz” alapú megközelítésének köszönhetően széles körben terjed. Természetesen ebben a műfajban is léteznek hasznos tanácsok, de leggyakrabban a következő recepttel találkozhatunk: ha negatív, pesszimista gondolatai támadnak, fogja magát, és cserélje le azokat egy ellenkező előjelű, pozitív gondolatra, és azt ismételgetve, “programozza át” agyát, a realitást pedig inkább hagyjuk. Ha a korai behaviorista pszichológia téziseit, illetve a klasszikus kondicionálás elméleteit vesszük alapul, és eltekintünk a félreértésektől, akkor könnyen megtalálhatjuk ennek az elképzelésnek a tudományos hátterét is, csak éppen figyelmen kívül kell hagynunk azt, hogy a pszichológia dinamikusan fejlődő tudománya mára számos ponton kiegészítette már ezeket az elveket. Mint általában a lélektani jelenségek esetében, most is sokkal árnyaltabb és bonyolultabb témáról beszélhetünk, mint gondolnánk, ráadásul általános, mindenkire egyaránt érvényes receptek sem feltétlenül léteznek.
Kiderült ugyanis, hogy a pozitív hozzáállás sokkal inkább következmény, mint sem könnyedén magunkra húzható gondolkodási séma. A pozitív pszichológia kutatói azt kezdték el vizsgálni, hogy mik azok a személyiségjellemzők, amelyek különbséget tesznek a pozitív életszemléletű emberek, illetve pesszimista társaik között. Ha eredményeikre tekintünk, akkor az optimistákat sokkal inkább “reménykedő realistáknak” kéne hívnunk, ugyanis elsősorban reakcióikban, elvárásaikban és megküzdési módjaikban térnek el. Egyszerűbben mondva:
reális keretek között, de alapvetően azt feltételezik, hogy le tudják győzni a kihívásokat, bízakodóak, és a lehető legjobb kimenetelt elővételezik, továbbá a cselekvéstől sem riadnak vissza.
Mindemellett fontos az is, hogy képesek érzelmeiket megfelelően szabályozni, vagyis miközben átélik azokat (jót és rosszat egyaránt), nem veszítik el a fejüket, józan ítélőképességüket, és önbizalmuk, jövőbe vetett hitük is egészséges szinten marad. Ha a helyzet úgy kívánja, határozottan eszközölni tudják a szükséges változásokat, és bátran hoznak döntéseket. A pesszimista személyekkel szemben, akik a helyzet tagadása helyett, inkább a problémákkal és azok bénító hatásaival foglalkoznak, rögtön a legjobbat keresik az adott helyzetben, amivel éppen szembesülnek. Éppen ezért beszélhetünk sokkal inkább pozitív életszemléletről, mint gondolkodásról, hiszen itt nem a gondolatok milyenségén, hanem az élethez és a problémákhoz való általános hozzáálláson van a hangsúly.
Nem véletlen, hogy a hurráoptimizmust inkább irreális optimizmusnak hívják a kutatók. Az általános elképzelés szerint az optimista embereknek kizárólag pozitív dolgokra lenne szabad gondolniuk, nem lehetnek negatív érzelmeik, fájdalmaik, sőt még súlyos krízishelyzetekben sem engedhetik meg maguknak ezeket. Az irrealitás abban rejlik, hogy ezt az állapotot kizárólag a valóság szélsőséges torzításával, és súlyos mértékű érzelmi elfojtásoknak köszönhetően lehet elérni, hiszen tulajdonképpen illúziókat kell táplálnunk: a valóságot egyszerűen máshogyan kell érzékelnünk, mint ahogy az valójában van.
Jól szemlélteti Joanne Wood amerikai pszichológus néhány évvel ezelőtt publikált kutatása, amely a pozitív gondolkodás kialakításának népszerű praktikáját, az önmagunknak mondogatott pozitív megerősítéseket vizsgálta. Arra kérte vizsgálati személyeit, hogy mantrázzanak bizonyos állításokat maguknak, például azt, hogy “én egy szerethető ember vagyok”. Eredményei szerint, azok az emberek, akiknek már eleve magas önértékelésük volt, egy picit ugyan jobban érezték magukat az állítások mondogatásának köszönhetően, viszont azok, akiknek a leginkább szükségük lett volna a változásra, egyre rosszabb fényben kezdték látni magukat. Feltehetően azért, mert az alacsony önértékelésű emberek figyelmét az ismételgetés ráirányította a saját magukkal kapcsolatos negatív érzéseikre, és ezáltal éppen ellenkező hatás alakult ki.
Egyszerűen ezek a mondatok emlékeztetni kezdték őket arra, hogy valójában milyen értéktelennek, kevéssé szerethetőnek érzik magukat. Úgy tűnik tehát, hogy a pesszimista életszemlélet megváltoztatásához más módszereket érdemes keresnünk.
És hogy mit csinál az optimista ember akkor, amikor egy helyzetre egyszerűen nincs megoldás? A lehető legtermészetesebb dolgokat: elszomorodik, átéli a veszteség, trauma vagy éppen a tehetetlenség okozta fájdalmat, az azzal együtt járó negatív érzelmeket, ha eljött az ideje, akkor pedig továbblép.
Átél, megküzd, fedolgoz és megy tovább, a kihívás által talán még megerősödve is.
Tévúton járunk akkor is, amikor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a pozitív gondolkodásmód kizárná a negatív érzelmek jelenlétét, átélését, és hála istennek arra sincsen szükség, hogy egy párhuzamos valóságot létrehozva magunknak, ábrándjaink rózsaszín felhőin ringassuk magunkat a nap 24 órájában. A pozitív életszemlélet sokkal inkább tudatosságunk, önismeretünk, rugalmasságunk és ellenálló képességünk olyan egyvelege, amelynek következtében kompetenciaérzésünk növekedni tud, önértékelésünk egészséges szintre kerül, és lehetővé válik az, hogy a megpróbáltatások és kedvezőtlen körülmények ellenére is boldogságot éljünk át, mindezt a valósággal való kapcsolatunk elvesztése nélkül.
A cikk az Üzlet & Pszichológia magazin 2015/1. lapszámában jelent meg.
Szerző: Juhász Dániel pszichológus | Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.