„Találkoztam egy középiskolai tanárnővel, aki elég gyakran vágja magát"

Pontos adatok nincsenek erről, de sokakat, főleg nőket érinthet az úgynevezett önsebzés jelensége, amikor valamilyen traumát úgy dolgoznak fel az e viselkedéssel élők, hogy fájdalmat okoznak maguknak, megvagdossák magukat. Nagy Dénes Seb című dokumentumfilmjében három nő mesél arról, hogy miért is teszi mindezt. Az HBO Europe és a Campfilm koprodukciójaként készült film rendezőjével beszélgettünk.

Mit kell tudni az önsértésről?

Az “önsértés” kifejezést olyan viselkedésre értjük (mint például az ön-sebzés, illetve gyógyszerrel vagy drogokkal történő túladagolás), mellyel szándékosan kárt okoz a személy a saját testében. Az emberek különböző okokból folyamodhatnak önkárosító módszerekhez –időnként a bonyolult és fájdalmas érzésekre vagy gondolatokra reagálhatnak így, néha azért, mert valamilyen kiutat, változást keresnek a jelenlegi helyzetükből.  Az önsértő magatartás kiváltó okai és súlyossága változatos lehet, de fontos leszögezni, hogy minden önsértés „komoly” dolog, ugyanis komoly következményekkel jár az egyén jóllétére és jövőjére nézve. Az önsértés annak a jele is szokott lenni, hogy az illető igyekszik megküzdeni az életében fellépő stresszhelyzetekkel és nehézségekkel – írja egy depresszió elleni szakportál.

 

hvg.hu: A film egyik szereplője, Petra azt mondja az önsebzésről, nem hiszi, hogy ezt meg lehet érteni.  Önnek sikerült?

Nagy Dénes: Egyetértek Petrával abban, hogy ezt nem lehet egészen megérteni. Ebben a filmben nem kizárólag a sebek közvetlen hátterét akartam megmutatni, hanem azt is, hogy a vágások mögött milyen mélyebb sebek vannak. És nemcsak azoknál, akik vágják magukat, hanem mindannyiunknál. A film készítése közben mintegy 30 emberrel beszélgettem, többükről kiderült, hogy nem kívánt gyereknek tartják saját magukat, de egyikőjük sem kapcsolta ezt gondolatban az önsebzéshez. Amikor a vágott sebekre gondolok, nekem mindig eszembe jutnak az embernek a születése által kapott sebei, amelyeket mindannyian hordozunk magunkkal: az, hogy legkésőbb a szoptatás végeztével minden csecsemő „leválik” az édesanyjáról, és egyedül marad. Mindenki a másik végtelen szeretetére vágyik, arra, hogy teljesen megértse őt, szinte eggyé váljon vele, de ez nem lehetséges. Számomra ezek a vágások ennek a vágyakozó, kozmikus magánynak a nyomát hordozzák.

hvg.hu: Azért a filmben szereplő három ember életében a születésük után is rengeteg erőszak, bántás, elhanyagolás történt...

N. D.: El is mondják, hogy eleinte önmagukat vádolták mindezért, és hosszú folyamat volt, míg rájöttek arra, hogy ők nem hibásak. Mindez persze összefügg azzal, hogy sose volt rendben az önbecsülésük. Ez pedig visszavezethető arra, hogy gyerekkorukban nem kaptak szeretetet, a legalapvetőbb szükségleteiket sem elégítették ki.

hvg.hu: Mariann meg is fogalmazza a lényeget: „Az embernek a fájdalom  a barátja lesz.”  Ez a mondat mindent elárul a gyerekkoráról. Miért kezdték el érdekelni az önsebzők, és hogyan lett film az érdeklődésből?

N. D.: Egy ismerősömnek meséltem ezekről a sebekről, és amikor befejeztük a beszélgetést, felhúzta a karján a pulóverét, és megmutatta, hogy neki is vannak ilyen vágásai. Azt is elárulta, hogy még senkinek nem beszélt erről. Akkor döntöttem el, hogy mindenképpen meg kell csinálnom ezt a filmet. Nagyon fontos, hogy a legtöbben azok közül, akik vágják magukat, nem tudják, hogy más is csinál ilyet, tehát ennek az egésznek nincs köze a divathoz. Ez a barátom sem hallott arról korábban, hogy az önsebzés egy ismert jelenség a pszichiátriában. Az is jellemző, hogy az általam megkérdezettek többsége a pszichiáterén kívül senki mással nem beszélt ezekről a vágásokról.

hvg.hu: Hogyan lehetséges az, hogy senki nem veszi észre ilyenkor a nyomokat, senki nem kérdez rá, hogy mi van mögöttük?

N. D.: Nyilván ez a tény önmagában sokat elárul a környezetük odafigyeléséről. De a többség eleve ügyel arra, hogy a hason, a combon vágja meg magát, ami nem annyira feltűnő. Sokan elmondták azt is, hogy látták egyébként családtagok a sebeket, de soha senki nem kérdezett rá, mert ha rákérdez, akkor kénytelen szembesülni valamivel, amivel nem szeretne. Meg hát mindig kéznél vannak az álca-magyarázatok, hogy macskakarmolás vagy csipkebokor okozta a vágásokat.

Irodalmi anyag

Az önsebzést jól mutatja bePotozky László Éles című regénye is.

hvg.hu: Egyszerűbb szemet hunyni?

N. D.: Mariann történetének a felderítésekor elmentünk az iskolába, ahova korábban járt, a gyámhatósághoz, hogy magyarázatokat találjunk bizonyos dolgokra, és mindenhol elzárkóztak még attól is, hogy kamerán kívül mondjanak bármit. Nem tudom igazán, mi ennek az oka, talán a félelem a felelősségvállalástól.

hvg.hu: Az önsebzést úgy kell kezelni, mint egyfajta függést?

N. D.: Ez mindenkinél más, de általában valamilyen életszakaszhoz kötődik. A vágások a nehézségek kezelésének egy rögzült formáját jelentik. Többen elmondták, hogy ilyenkor vágyat éreznek az örömérzésre, hogy valami történjen, kiléphessenek szorongató helyzetükből. Egyik beszélgetőtársamat, egy ma már családos asszonyt – aki végül nem került be a filmbe – 14 éves korában megerőszakoltak az osztálytársai. Ő akkor vágja meg magát, amikor eszébe jut ez a sok évvel ezelőtti történet, mert akkor úgy érzi, hogy csinálnia kell magával valamit. Nála egészen tudatos kapcsolat van a trauma és a vágás között.

hvg.hu: Abba lehet ezt hagyni? Volt olyan, aki azt mondta, hogy már nem csinálja?

N. D.: Igen, de biztos sokan „visszacsúsznak”, hiába döntik el, hogy soha nem kezdik újra. Az idő múlásához is köze van talán ennek a folyamatnak, mert idősebb embereket nem találtunk semmilyen fórumon. Valószínűleg a korral az ember már távolabbról tud szemlélni bizonyos sérüléseket, lelkileg el tud távolodni, jobban el tudja őket fogadni.

hvg.hu: A filmben szereplő három ember esetében nyilvánvaló, hogy ők sokat gondolkoztak ezekről a kérdésekről, elemezték magukat. De ez vajon a többi önsebzőre is jellemző?

N. D.: Nem feltétlenül. A kutatómunka során csak olyan embereket találtunk, akik már jártak szakembernél. Pedig próbálkoztunk anonim online fórumokon, több helyen is, de nem jártunk sikerrel. Az biztos, hogy nagy bátorság volt azok részéről, akik végül vállalták a szereplést, hogy nyilvánosan beszélnek ezekről a dolgokról. De még ők is féltek utólag a következményektől, hogy mi lesz, ha a családtagjaik, a kollégáik, vagy a gyerekük osztálytársai megnézik a filmet. Ehhez képest nem tudok konkrét negatív reakciókról. Az egyik lány arca egyébként nem jól látszik a felvételen pont azért, mert nem akarta, hogy felismerjék.

hvg.hu: Arról vannak felmérések, hogy hány embert érint ez a probléma Magyarországon? Lehet, hogy sokkal többeket, mint gondolnánk?

N. D.: Nincsenek erről adatok. Viszonylag könnyű volt embereket találni, tehát nagyon kevesen nem lehetnek.  Az interneten több névtelen beszélgetőfórum is van. Engem az lepett meg igazán, hogy nem csak a periférián élő emberek vágják magukat. A film készítése során megismert érintettek nagy része a középosztályhoz tartozik. Az is kiderült, hogy főleg nőket érint ez a jelenség. Ugyan 1-2 férfit is találtunk, de a pszichiáterek is megerősítették, hogy ez többségében női probléma, ugyan ennek lehetséges okairól nem akartak semmit mondani.

hvg.hu: Mindebből, amit elmondott egyértelműen az érződik, hogy ez a téma még ma is egy nagyon erős tabu. Mi ennek az oka?

N. D.: A tabu nagyrészt abból jön, hogy a megmagyarázhatatlannal van összefüggésben az önvagdosás. A szégyennel, hogy kiközösítik azt, aki ilyet csinál, hiszen nem normális. Találkoztam egy középiskolai tanárnővel, aki elég gyakran vágja magát. Ő úgy érezte, hogy ha ez kiderülne róla, akár az állását is elveszíthetné. Ijesztő dolog, ha valakinek kés, penge van a kezében még akkor is, ha ezzel nem bánt másokat, és a jelenségnek az öngyilkossághoz sincsen köze.

hvg.hu: A film készítése közben változott bármi abban, ahogy látja ezt az egészet?

N. D.: Azt például észrevettem, és erről a stábtagokkal is sokat beszélgettünk, hogy a saját gyerekeinkhez való viszonyunkon biztos alakított a film. Nekem sokat segített abban, hogy a tehetetlenségemet ne agresszióval fejezzem ki bizonyos helyzetekben, hogy ne okozzak én is plusz „sebeket”.

Amúgy meg sokat foglalkozom azzal, hogyan tudunk átlépni azon a tényen, hogy magunk vagyunk. Az ember szerelmes lesz, családot alapít, de a falak megmaradnak ember és ember között. Egyfajta keresésben vagyok, hogy hogyan lehet ezekre a sebekre, amelyekre ezek a vágások is utalnak, jobb válaszokat találni. Ennek a keresésnek az egyik lépcsőfoka ez a film is.