A MAGYARSÁG ŐSEREDETE |
MAGYARSÁGISMERET ABC |
„Mindenkit meglep ama megmagyarázhatatlannak látszó homály, mely az őskor irodalma fölött ködell.... Csak egy árva betü sincs birtokunkban, melylyel állításainknak dönthetetlen érvet biztosíthatnánk. Mintha az őskor bezártával emlékei is elhantoltattak volna.. Attilától Geyzáig idegen nyomokon kell keresnünk a széthullott történeti romokat, vagy pár átidomított szellemü későbbi hazai műben vizsgálhatjuk a puszta tényeket, melyek lesurolt fénypontjait a hazaszeretet melegében forrasztgatjuk, tapasztgatjuk fel ujra. (Lóskay 1863, 57.) A MAGYARSÁG ŐSEREDETE„A történeti munkákban az igazságnak kell főszerepet játszania.". (Polybius i.e. 146/1889, 90.) „A magyar aranykor felől tájékozódást szerzendő, mire sincs nagyobb szükségünk, mint hogy a bukás hagyományait is megismerjük." (Kandra 1897/2006, 397.) „Dio helyesen jegyzi meg, hogy a császárok kora óta nehezebbé vált a történetírók dolga, mivel minden titokban folyt; (...) megtudni csak azt lehetett, amit a zsarnok őrültsége és arcátlansága nyilvánosságra juttatni engedett, vagy amit maguk a történetírók kikövetkeztettek." (Montesquieu 1734/1975, 126.) BEVEZETŐ Bizonyítékokra épülő, bizonyítékokkal alátámasztott magyar őstörténeti ismeretekre van szükségünk, abban a szellemben, amely felismerte, hogy önmagunkat csak nemzetünk megismerése által ismerhetjük meg. Tudjuk, a történelem az emberiség tapasztalatainak összessége, így hát a magyar történelem a magyarság történelmi tapasztalatinak összessége. Könyvünkkel ezen tapasztalatok megszerzését kívánjuk segíteni. A nyilvánvaló igazságokat mindenkinek, még az igazság ellenfeleinek is tiszteletben kell tartani. 1.) TÖPRENGÉS A MAGYAR SORS FÖLÖTT Félő, hogy emlékezetvesztés áldozati vagyunk. Félő, hogy eredeti mivoltunk tudatát és őseredetünk valóságos tényeit feltáratlan kataklizmák és félreértelmezések, bujtogató tévtanok hatására elveszítettük, valamiképpen kizökkentettek bennünket önmagunkból, őseredeti pályánkról és már nem tudjuk pontosan, hitelesen, kik voltunk, kik vagyunk. Három mondást kell itt felidéznünk. Elvész a nép, amely tudás nélkül való, és amely a legfontosabb tudásnak, az önmagáról való igaz tudásnak híjával van. Elvész a nép, amely meghasonlott önmagával és eltűri, hogy nemzeti összetartó kötelékeit fellazítsák. Mert a közszólás szerint, akit az Isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét veszi el. Szerezzük vissza hát igaz tudásunkat valós múltunk megismerésével! Ma már azt sem tudjuk, mi volt hajdani bukásunk oka, s miért változott meg életünk belső és külső rendje, ősi erők által megszabott feltételrendszere. Mardosó kérdések merednek elénk, s nem tudjuk, hol, mikor, miként esett meg a baj, de tán még azt sem, miben áll a bekövetkezett és minden idegszálunkban érzett nagy változás, elfajulás, eltévelyedés, mássá alakulás. Vajon mi történt velünk korai történetünk homályos időszakában? Miként jöhetnénk ennek nyitjára, miként szerezhetnénk biztos tudomást arról, ami velünk történt? Rejtélyes világ hever mögöttünk. Feltáratlan világ. Eltemetett világ. Titkos hatalmak titánok világát tiporták a porba, a magyarság és az emberiség óriási időtartamú és talán millió évekre kiterjedő korszakait, mikhez képest ezer évesnek mondott történelmi időszakunk csupán jelentéktelen pörsenés. Ősmúltunkról jószerivel semmit sem tudunk, akárha sohasem is létezett volna. Mintha kiveszett volna tudatunkból őseleink maga - magát formáló, vérverítékes, gyönyörűségesen gigantikus küzdelme. Tízvalahányezeréves feledés szakadékának meredélyén állunk átellenben hajdani önmagunkkal, s hasztalan meresztjük a szemünket, az irdatlan távolságon tekintetünk nem hatolhat át. Az emlékezettörlés és emlékezetvesztés démona, a Feledés, fekete állatként jár a nyomunkban és felfal minden nyomot. Pedig mind sajgatóbban érezzük a rettentő tudat- és időbeszűkülés következményeit. Maholnap a fulladásig jutunk, befalazva a pillanatba, mindenestül a semmiben lebegve. Meg kell ismernünk eleinket, akik nemesebb, jobb, szabadabb formában teremtették meg azt a világot, amiben élünk, eleinket, akiknek mindent köszönhetünk, s eleinkben, eleink által önmagunkat. De az igazat, a való igazat akarjuk megismerni, olyannak, amilyen volt. Nem kell a hamis magyarázat, nem kell a leócsárló hazugság, de nem kell a felfuvalkodottság sem, nem kell a mellébeszélés, a nagyzolás mindent kisajátító mesterkedése, amely valótlan érdemeket, valótlan fényt tulajdonít magának, méghozzá annál inkább, minél gyatrább, satnyább és csekélyebb érdemű. Nekünk, magyaroknak, semmi ilyenre nincs szükségünk, és valójában egyetlen népnek sem. A hamis cafrang ahelyett, hogy díszítene, emelne, előbb-utóbb megszégyenít és lealáz. Száműzünk és távol tartunk ebben a munkánkban is mindenféle nemzeti pökhendiséget, ami sajnos nem csupán az ún. „kis sakálok", de a nagyság és hódítás bódulatában élő nagy népeknek is sajátja: abban a tévhiedelemben élnek, hogy nagy lélekszámunk egyben szellemi nagyságot is jelent, ami óriási tévedés. Tisztában vagyunk a magyar sorssal, és azzal, hogy ma Európának viszonylag kicsiny nemzete a magyar, de ez a nemzet, miként egész történelme tanúsítja, mindenkor a nemes eszmék szolgálatában állt, és az igazsághoz kötődött. Így hát, aki ennek a nemzetnek hű fia, és az akar maradni, annak az igazságtól nem szabad elszakadnia, de még elhajlania egy jottányit sem. Ha tehát a magyarság eredetének kérdésével próbálunk szembenézni, ha be akarunk tekinteni a történelem mély régióiba, és vizsgálataink nyomán netán feltárul, elénk tárul az, ami eddig feltáratlanul, érintetlenül maradt, akkor sem feledkezhetünk meg egy pillanatra sem erről a legszentebb követelményről. Mert ez minden kutatás, minden tudományos tevékenység alapja: a pártatlanság és tárgyilagosság, a tényleges valóság, az igazság kimondása. Viszont ebből az is következik, hogy amennyiben olyan tények merülnek fel, amelyek kedvezőek a magyarság számára, úgy azokat, bármilyen kedvezőek legyenek is, ki merjük mondani még akkor is, ha netán elképedve, hitetlenkedve fogadják mindazok, akik beidegzett hamis dogmák nézőpontjából látják a magyarság őstörténetét. Kérjük is minden olvasónkat, élesen figyelje minden állításunkat, hogy valóságtartalma bizonyítódik-e, vagy sem. Kérjük, legyenek olvasóink is bátrak az igazságszeretetben, és ne hátráljanak meg, ha bizonytalanságok, kétségek merülnek fel bennük, de ugyanakkor ne rökönyödjenek meg túlságosan, ha eddigi szemléletükkel ellentétes igéket hallanak. Meglehet, sőt bizonyos, hogy a mi kutatásaink, mindaz, amit ennek a munkának során feltárunk, a magyar történelemről alkotott felfogással, mi több, a világtörténelem jelenlegi szemléletével ellentétes irányban hat. Ámde ettől nem kell visszariadni. A magyar őstörténetről bizonyítékok alapján az igazságot akarom feltárni, a könyörtelen igazságot, még akkor is, ha az miránk, a magyarságra nézve kedvező, sőt hallatlanul kedvező. Vessünk számot: annyira ledöngöltek bennünket, hogy könnyebben elhisszük a rosszat, mint a jót. A koldus nem akarja elhinni, hogy király és királyi vérből származik. Baj van a magyarság történelemszemléletével. Elleneink hírverése betölti a világot és mi még csak nem is védekezünk. És ami még rosszabb, saját írástudóink sem velünk tartanak. Nagy az ellentét hivatalos és szabad történetkutatóink között. De az Mindazok, akik a magyarság fölötti uralom megszerzésére, a magyar felségterületek elragadására, elbitorlására törekszenek, lesújtva és ellenségesen fogadnak minden olyan tényezőt, ami a magyarság mellett szól, s kétség se férhet hozzá, hogy felhörrennek az ebben a munkában feltárt tények megdöbbentő és hihetetlennek tetsző sorától. De akkor is kimondom, amit ki kell mondani, mert az igazság kimondása és érvényesítése úgy a magyarság, mint az emberiség egyik legfőbb, legszentebb érdeke és feladata. Lássuk hát ebben a szemléletben a magyarság keletkezésének és őseredetének kérdéseit. Lássuk hát, mikor jött létre és mióta létezik a magyar nemzet? Tudom, hogy éppen ebben a kérdésben, az eredet kérdésében csapnak össze a leghevesebben az ellentétes vélekedések. Mióta küzd létéért a magyarság, és hogyan küzd, senki sem tudja. Felmagasztalt tudósaink ellentmondásos, ködös és megalapozatlan válaszokat adnak, jellemzésül: némelyek azt állítják, hogy a magyar nép a IX-X. században, vagy - horribile dictu! - éppenséggel a XI. században keletkezett. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy azoknak, akik ezt kimondták és leírták, sejtelmük sincs a népek keletkezésének törvényeiről, és kétségkívül azok közé tartoznak, akik visszakövetelhetnék az iskolapénzt. Lássunk hát munkához. Határoljuk el magunkat mindenféle tetszőleges állítástól, lapítástól, álokoskodástól, kövessük nyomon a kútforrásokat, tényeket a logika törvényei és a bizonyítás követelményei szerint, nem riadva vissza semmitől, attól sem, ha netán az ősidők ismeretlen mélyéig kell keresésünkben visszamennünk. Derítsük fel, milyen eredőkre vezethető vissza a magyar nemzet. 2.) AZ ŐSHONOSSÁG ÉS A SZŰZFOGLALÁS REJTÉLYE Ókori és hazai kútforrások szerint (Hérodotosz, Xenophón, Josephus) a magyarok valamikor az ősidőkben a Kárpát-medencében, addig lakatlan tájon tűntek fel. Vajon csakugyan így történt? Valójában egy nép őshonossága lényege szerint nem más, mint a természet akaratából, a természet erői által kifejlődés, az emberré válás hatalmas időszakában a nyelv és az egymásra épülő emberi közösségek, a nemzetségek és nemzetségcsaládok egységében kifejlődése, az ember, a közösségben élő ember megjelenése az addig lakatlan tájon. Ez a természetes folyamat együtt jár a táj „emberarcúvá", az ember életigényei szerinti átalakításával, amely a modern folyamatokkal szember a természettel való összhang kiemelésben nyilvánul meg. Az őshonos nép megkülönböztető jellegzetessége, hogy tájépítészetében, földművelésében, állattenyésztésében, és egész műveltségében a természet akaratát keresi és kívánja folytatni, hiszen az őshonos nép lényege a természet akaratának követése és kiteljesítése. Ez a tevékenység némelykor óriási, nemzedékek sorának áldozatos erőfeszítését követelő munka, amelynek következtében a természeti környezet újarcúvá alakul át, olyanná, amilyennek megművelői a maguk igényei szerint alakítják: táj és ember ennek a jobbára évszázadokig tartó erőfeszítéseknek az eredményeként bizonyos értelemben egymás tükörképévé, hasonmásává válik: az őseredeti emberi települések, építmények nem tesznek erőszakot a tájon, hanem annak adottságai, követelményei szerint idomulnak. Ekként bontakozik az a varázslatos összhang, amely őstelepülések látásakor megragadja az embert. Aki járt már Magyarország, kivált Észak-Magyarország (Felvidék) vagy Délkelet-Magyarország (Erdély) festői tájain, s látta a tájak domborzati-vízrajzi viszonyai közé a legtökéletesebb összhangban beilleszkedő településeit, az átélte már ezt az élményt. Az őshonosság természete szerint az ember előtti időkbe vezet, és így lényege szerint rejtélyes. Ugyanakkor, ha felismerjük az őshonosság lényegét, és ennek az emberiség jövője számára adódó döntő jelentőségét, az őshonosság a népek tevékenységében tettenérhető és abból megítélhető. A rejtély homálya tehát következményeinek módszeres feltárása révén eloszlatható. 3.) KÚTFŐK TANÚSKODÁSA Körkörösen haladunk előre, s ezért minduntalan vissza kell térnünk korábban általunk már érintett területekre. Ennek során óhatatlanul rákényszerülünk ismétlésekre, szövegrészek, idézetek megismétlésére is. Így például már az őshonosság kérdését is felvetettük. 4.) SZŰZFOGLALÁS ÚTJÁN A SZKÍTÁK NÉPESÍTIK BE EURÓPÁT Az őshonosság mellett a másik kulcsfogalom a szűzfoglalás fogalma. Szűzfoglalásnak nevezzük egy nép kiáradását addig lakatlan területre. „(...) a szkíták területe óriási kiterjedésű volt - vallja jeles XVIII. századi tudósunk, Bél Mátyás -, és messze elnyúlt délkelet és délnyugat irányába, a népeket innen Európába, onnan Ázsiába taszította ki magából."(Bél 1718/1984, 128-129.). Josephus Flavius római zsidó historikus szerint szkíták éltek Ázsia tetemes részében, a Dontól nyugatra pedig egészen a Gadesig megszállták mindazokat a területeket, amelyekre rátaláltak s amelyeken előttük még senki sem élt. Vagyis Josephus Flavius is arról tanúskodik, hogy Európát a szkíták szűzfoglalás révén vették birtokukba és ők voltak Európa őslakói. A továbbiakban arról is, mintegy kizárva minden félreértelmezést, hogy a Szkíták saját neveik szerint nevezték el a népeket, mivel ugyanis a „Gomerokat (Mogerok azaz Magyarok) ugyanis, kiket a görögök Galátáknak neveznek, Gomar alapította." (Flavius 2006, 18.). Megjegyzésünk Josephus Flavius szövegéhez: a földkerekség csaknem valamennyi népe az emberiség egyetlen törzsből keletkezéséből következő általános szétrajzás kényszere folytán, helyváltozások sorozata révén jutott későbbi hazájához, kivéve az ősmaghoz tartozó népet, amely eredeti keletkezési helyén, szülőföldjén maradt. Ennek a ténynek nem ismerésében mondja Flavius, hogy az ős-szkíták rátaláltak Európa addig lakatlan szűz területeire, hogy benépesítsék azokat. A magyarok tehát egyrészt őshonosak a Kárpát-medencében, másrészt Európa és Ázsia szűzfoglaló őslakói. A szkíta-magyarok európai őshonosságát vallja még a szkítagyűlölő római, Ammianus Marcellinus is. Még ő is kénytelen elismerni, hogy a szkíták az ókori Európa őslakói. 5.) AZ ŐSHONOSSÁG TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGÉRŐL – Az őshonosság ténye meghatványozza - ha ez egyáltalán lehetséges - az egyik legalapvetőbb emberi jogot, a törvényesen szerzett birtok jogát, és ennek közösségi, össznépi formáját, a történelmi birtokjogot. Miért halad túl jelentőségében az őshonosság minden más birtokjogot, területi felségjogot? – Mert az adott területet az őshonosok és a szűzfoglalók erőszakmentesen, őseredeti természeti állapotában, szűz érintetlenségében vették birtokukba. „Gólya, gólya gilice, (Azaz: ősi varázshatalmú mágikus eszközökkel megy végbe a gyógyítás, és állítódik helyre a természet megszokott rendje.) 6.) A KŐBEFALAZOTT ASSZONY MONDÁJÁNAK TALÁNYA Bizonyos vonatkozásban az őshonosság kérdésköréhez tartozik Dévavár kőbefalazott asszonyának balladai formában fennmaradt ősmondája is. – Tizenkét kőműves (a 12 bűvös szám) összetanakodik, hogy fölépítik Déva várát (A Déva név maga is mágikus szkíta - magyar - dák ősszó, amely itt a genius locia-ra, a hely védőszellemeire utal.). A várépítés során azonban megmagyarázhatatlan akadályokba ütköznek: amit fölépítenek, mind újra leomlik. „Mikor térgyig rakták, csak tréfára vette. Az asszony befalazásával megáll a várfalak omlása, és sikerül megépíteni a várat. Mai racionális felfogásunk szerint érthetetlen az egész monda. Nyilvánvaló, építőáldozatról van szó, de mi az építőáldozat értelme az ősi felfogás szerint? Sajnos ez a kérdés mindmáig tisztázatlan, jóllehet az építőáldozatok szokáshagyománya változott, áttételes formában ugyan, de napjainkig él. Hasztalan búvároljuk át azonban az idevágó irodalmat, kielégítő válaszhoz nem jutunk. Kánaánban, Megido ősvárának feltárásakor a vár kőalapzatában, ifjú leány csontvázára bukkantak: a leányt a vár építésekor, a vár tartós fennmaradásának biztosítékául befalazták az alapokba, miként ezt az ásatást végző régészek megállapították. A Néprajzi Lexikon értelmezése szerint: „A magyar nyelvterületen építőáldozatnak bizonyos új vagy épülő házzal kapcsolatos cselekményeket nevezünk, amelyek elvileg azon az elképzelésen alapulnak, hogy „az új ház áldozatot követel". E hit különböző megfogalmazásokban fellelhető még ma is az egész nyelvterületen, nem ismeretes azonban arra vonatkozó magyarázat, hogy ki és miért követel áldozatot. A baj (miféle baj? - G.K.E.) megelőzésére ma lényegében háromféle cselekménytípus ismert: 1. Első éjjel olyan személy alszik a házban, akinek a haláláért „nem kár": pl. legöregebb családtag, gyógyíthatatlan beteg, de leggyakrabban kutyát, macskát, tyúkot zártak be első éjjelre a házba. 2. Beköltözéskor állatot ölnek, pl. baromfit nyakaznak le a küszöbön (esetleg vérével körülcsepegtetik a házat). 3. Valamilyen állat vagy állati eredetű termék (tyúk, macska, tojás stb.) befalazása a 20. sz.-ban már igen szórványos, de a régészeti leletek tanúsága szerint régen gyakoribb volt; ma is találni régi falusi házak lebontásakor a falban ismeretlen tartalmú edényeket, néha állatcsontvázakat." (Néprajzi Lexikon I. 1977, 697-698.). A mélyen rejlő magyarázatot a szűzfoglalással kapcsolatos ősvallási hiedelmek takarják. Ez az őshiedelem áll Dévavár mondája drámájának hátterében. A várépítők, akik ennek az elvnek figyelmenkívül hagyásával kezdik meg a várfalak felrakását, szentségtörő birtokháborítást követnek el. Ezért hiúsul meg minden erőfeszítésük. „Mit fölraktak nappal, leomlott estére, A kőművesek ráeszmélnek az elkövetett vétségre. A védőszellemekkel, a dévekkel való megegyezésnek azonban nagy ára van. Örök időkre szóló szent szövetséget kell kötniök velük, s biztosítaniok őket, hogy a birtokbavételhez való hozzájárulásuk fejében ősi szent területükön soha nem háboríttatnak idegen istenek, természet-ellenes, élet-ellenes, ember-ellenes hitek területükre való bebocsátása által, s így saját ősjogon bírt felségterületükön sohasem válnak megvetettekké és üldözöttekké. A helyi védőszellemekkel kötendő örök időkre szóló szövetséget emberi oldalról természetesen csak egy örökkévaló tényező biztosíthatja. Ez pedig az emberi lélek. A tizenkét kőművesnek a várfelépítés biztosítása érdekében rá kell állnia, hogy a legszeretettebb hitvestársat, az építést vezető Kőműves Kelemen feleségét élve betemetik a váralak közé, hogy ily módon örökké élő lelkét a várfalak örök időkre magukba zárják. „Ősi időkben az emberiséget erősen foglalkoztatta a tájak lelke s azok a lények, amelyek a tájat az ember megjelenése előtt birtokolták. Kibékítésüket, segítségük elnyerését szertartásokkal és áldozatokkal keresték." (Neutra 1979, 71.). A magyarság keletkezésének időpontját az őshonosság tanúsága szerint a hivalkodóan ostoba és nemzetellenes hivatalos nézetekkel szemben nem egy ezredévre, de hosszú évezredekre kell visszavinnünk. Vajon milyen messzire, régidők milyen mélyeire? Bizonyos jelek, tényadatok szerint legalább a vízözönig kell visszamennünk. 7.) VISSZA A VÍZÖZÖNIG Már középkori krónikáink is (amelyeknek döntő fontosságú korjelző adatait hivatalosaink ügyesen eltitkolták) a vízözönig viszik vissza a magyarok eredetét. Hivatalos történetírásunknak úgy látszik, valamiért érdeke, hogy éktelenül lekurtítsa a magyarok eredetét. Szerintük jó, ha egy ezredév (ezeregyszáz esztendő) áll mögöttünk. Hogy is van ez? Hiszen ezeregyszáz esztendeje jöttek be Álmos és Árpád hadai. Hogyan értsük ezt? Nép nélkül is keletkezhet és létezhet nyelv csak úgy a levegőben? Némileg meglepődhetünk. Középkori krónikáinkban ugyanis egytől-egyik - A Tárih-i Üngürüsztől és Anonymustról Thuróczy János magyar krónikájáig és Pethő Gergelyig - fehéren-feketén ott áll a magyarok ősrégi volta. A vízözönig jobbára meg sem torpannak ők. A Tárih-i Üngürüsz tudósítása szerint: „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő. A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak (kérem, különösen figyeljenek azok, akik azt állítják, hogy a magyar név a IX. sz. előtt nem fordul elő), a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak. Egy nap Nemród vadászatra ment, és magával vitte a fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vadra bukkant. Azonnal nyomába eredt, és üldözni kezdte. Fiai is mindenfelé vadat kémleltek, s egyszer csak egy csodálatos vad tűnt fel előttük, amely csodálatos színekben pompázott. Önkénytelenül is a vad után fordultak lovaikkal vágtában. A vad azonban elmenekült, és Adzsem [tartomány] határán a hegyek közé érve eltűnt. A két királyfi, bármily soká kereste a vadat, nem találta meg. Sem a nevét, sem a fajtáját nem ismerték." (Terdzsüman 906/1988, 19.). A vízözön tájékáról Névtelen Jegyzőnk sem akar elmaradni, holott - miként ő maga hivatkozik rá - „az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből" tárja elénk remekművű gestájában a magyarok történetét, s mindjárt elöljáróban a következőket tudatja régiségünkről: „A szcítiaiak (a magyarok) ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet." (Anonymus 1200 k./1975, 78.). Mikor élt Magóg? Évezredekkel időszámításunk előtt. Anonymusból pedig kitűnik: a magyaroknak akkor már nemcsak királyuk volt, olyan királyuk, akinek híre-neve az egész ókori világot bejárta, de volt nagyhírű országuk, hazájuk is. Miként állhatna meg tehát az, hogy új nép a magyar? Fordítva! Fordítva! Az sem áll, hogy Ázsiából jöttek be téridegen népként és hódítókként foglalták el a Kárpátok közét? Fordítva! Fordítva! Nem áll, hogy az itt élő, „magasabb műveltségű" szláv népektől vették át kultúrájukat? Kézai Simon mester ekképpen tájékoztat eleink eredetéről: „Tehát miután a vízözön pusztítása folytán Noé és három fia kivételével valamennyi élőlény megsemmisült, végül is Szemtől, Kámtól és Jáfettől a vízözönt követően hetvenkét nemzetség származott: Szemtől huszonkettő, Kámtól harminchárom, Jáfettől pedig tizenhét (...) a Jáfet törzséből származó Ménrót az óriás, Thana fia a vízözön utáni tizenegyedik esztendőben egész rokonságával együtt torony építésébe kezdett, tekintettel a korábbi veszedelemre, hogyha a vízözön megismétlődnék, a torony oltalmában kikerülhessék a bosszúálló ítéletet. (...) Mellőzve már most a mellékes dogokat, melyek csak a tárgy színezésére valók, térjünk vissza Ménróthoz. Ez az óriás, a nyelvzavar kezdete után, Havilah földjére költözött, melyet ekkor Perszisz vidékének neveztek, és ott két fiút nemzett a feleségével, Enethtel, nevezetesen Hunort és Magort, akiktől a hunok vagyis a hungarusok erednek (...) De mert Hunor és Magor elsőszülöttei voltak Menrótnak, apjuktól különváltan éltek sátraikban. Történt pedig, hogy egy nap vadászni igyekeztek Moeótisz ingoványaiba, amikor is a pusztaságban egy gímszarvas jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az meg menekült előlük. Ott aztán végérvényesen eltűnt a szemük elől, s noha sokáig keresték, képtelenek voltak bármiképp is rátalálni. Végül, miután bebarangolták az említett ingoványokat, úgy találták, hogy azok alkalmasok barmok táplálására. Ezt követően visszatértek az apjukhoz, s belegyezését elnyerve, minden ingóságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott telepedjenek le." (Kézai 1283 k./1984, 117-118.). Miként a fentiek jelzik, középkori krónikásaink kivétel nélkül évezredekkel korábbra viszik vissza a magyarok eredetét, mint ellen-historikusaink. 8.) NYOMAVESZETT ELEINK NYOMÁBAN Akarva, nem akarva, a forrásokat forgatva, az adatokat, tényeket vizslatva, drámai erővel vetődik fel újra meg újra kérdés: meddig lehet, és meddig kell visszamennünk? „Némelyek tudatlanságból-é? Vagy amit könnyebben el lehet hinni, a Magyarok ellen való gyűlölségből, ugyan azon Nemzetnek eredetéről oly embertelenül vélekednek, hogy azokat az ördögtől származottnak lenni mondanák." (Szekér J. 1808, 9.). Ördögtől vagy Istentől: természetfölötti erőktől! Honnan eredünk hát? Kiktől származunk? Hol éltek eleink? Hol volt az őshazánk? 9.) A NAGY VÍZFÜGGÖNY ELŐTT Eljutottunk már az előzőek során az őshonosságig, Nimródig és a vízözönig. De itt szétfoszlanak a szálak, elsüllyednek az utak, s úgy tűnik, nincs tovább. De nemcsak mielőttünk torlódnak akadályok, az emberiség visszavezető történelmi-társadalmi fonalai is elenyésznek itt. Nem tudni, mi volt korábban. Nem látni visszafelé. A vízözön óriási vízfüggönye, mint holmi gigantikus cezúra fekete lapka az emberiség tekintetén, sötét elválasztó vonal az emberiség történetén: minden előző eseményt elborít. Nem tudni, mi volt előzőleg, mi volt a sorsa az emberiségnek, milyen társadalmakban élt, mi volt a műveltsége, miként látta a világot, mi volt az őshite s hogyan élt, hogyan boldogult. S miféle népek virágzottak? Vagy éppenséggel ki volt, milyen volt az ősnép, amelyikből az emberiség kialakult? Mi rejlik a nagy vízfüggöny mögött? És egyáltalán, bizonyos-e, hogy ez a vízfüggöny takar el mindent? Vajon nem lehetséges, hogy mesterségesen zártak el mindent a tekintetünk elől? Egy bizonyos: előző létünkről a legellentmondásosabb, legbadarabb nézetek kavarognak. Akárhogyan is van, Magor és Hunor atyja, Nimród, a szkíta-magyar őskirály ott áll a vízözön peremén Bábel városával, a Bábeli toronnyal, és az ő személyes vezetésével indul ki az őstestvérpár a kozmikus világegyetemet megtestesítő Csodaszarvas vezetésével, hogy visszatérjenek a Kárpát-medencei őshazába az üngürüsz (hungarus) nép megsegítésére. A kútforrások alapján ezt tanúsítjuk. Való ez? Jöjjön a tagadás! Keljen birokra való és képtelen! Bizonyos világuralmi, politikai, és zsidó-keresztény egyházi körök a legsötétebb színekkel festik a vízözön előtti emberek életét. Szerintük baromi tudatlanságban, nyomorúságban, örök hajszában a táplálék beszerzése után és örök rettegésben telt az életük. Fordítva, épp fordítva. (Egyébként ne ócsároljuk az állatokat. Az állatok ugyanis - kivéve azokat, akiket az ember embertelen rabságba ejtett - alapjában véve szabad és boldog életet élnek.) Vagyis e beállítás szerint az emberiség élete a vízözön előtt, a társadalmi egyenlőség és szabadság korszakában maga volt a pokol, s azóta boldog, mióta elnyomó hatalmak telepedtek a nyakára, elszabadult a bűn, az erőszak, a gyilkolás, s az emberi világot, mint tűzparázzsal teli rostát, úgy rázzák az egymást követő háborúk. Vizsgálataink itt a magyarság eredetére irányulnak, így hát figyelmünk erre összpontosul. De ennek járjunk alaposabban utána. A felmerülő alapkérdések jelentősége ugyanis megköveteli a tüzetes vizsgálatot. Vegyük hát a tényeket, a történeti adatokat, adalékokat, és a legszilárdabbakat, legbizonyosabbakat, a logikai tényeket, következetesen végigvitt bizonyító eljárásunk legszilárdabb támpontjait. A következetesség művészetével, amely nélkülözhetetlen minden nyomozati eljárásnál, nem fél össze semmiféle ábránd, elfogultság, részrehajlás, miszticizmus, de felületesség, megalkuvás, lazaság sem: a következetességnek a logika törvényeit kell követnie. 10.) BIZONYÍTANDÓ KÉRDÉSEINK – Egy vagy több tőből, kezdeményből keletkezett- e az emberiség? Miként látható, kérdéseink nem egy rövid időtartamú, szűk értekezésre méretezettek. Így hát tömörítenünk szükséges, tárgyunkat rövidre kell fognunk. 11.) EGY VAGY TÖBB KEZDEMÉNYBŐL, TÖRZSBŐL KELETKEZETT-E AZ EMBERISÉG, VAGY KÜLÖNFÉLE VÁLTOZATOKBÓL? – Az emberi fajok, fajták szervi felépítésének, génrendszereinek, agyi-tudati felépítési alapjainak azonossága kizárja a több kezdeményből eredés minden eshetőségét. A mezopotámiai, babiloni és szumer őshagyományokból eredő bibliai bábeli monda például világosan kimondja, hogy Nimród életében még egyetlen nép élt a földön és egyazon nyelven beszélt: „az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt." Maga az Úr is ekként nyilatkozik: „Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve." (Biblia 1979, 16.). De a pontos és hiteles tájékoztatás kedvéért idézzük az egész szakaszt: „Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek. Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük ki jól! És a tégla lett az építőkövük, a földi szurok pedig a habarcsuk. Az ősmítoszt három alapvető tényre adott válasznak tekinthetjük: Vizsgálatunk szemszögéből mindez érthetően súlyos jelentőségű. Természetesen szó sincs arról, hogy egyetlen forrás alapján vonnánk le következtetéseinket. A kútforrás hitelét egyéként nagyban emeli, hogy őshagyományokat tükröz. A mítosz hitelessége mellett szól, hogy történetileg és logikailag kétségbevonhatatlan tényeket rögzít. – Fentieket egybevetve, úgy véljük, bizonyítottnak fogadható el, hogy az emberiség egyetlen közös gyökérből fejlődött ki, és a népek elkülönülése későbbi fejlemény. 12.) KI VOLT A GENEZIS SZERINT A VILÁG ŐSNÉPE Lássuk a Genezist a mai emberiség ősapjairól, Noé fiairól. Jáfet fiai: Gomer, Magóg Madaj, Tubal, Mesek és Tirász. Hám fiai: Kus, Micraim (Egyiptom), Put és Kánaán (...). És itt érdekes fordulat következik be: „Kús nemzette Nimródot. Ez kezdett hatalmaskodni a földön. Hatalmas vadász volt ő az ÚR előtt. Ezért mondják: Hatalmas vadász az ÚR előtt, mint Nimród. Országa először Bábelben, Erekben, Akkádban és Kalnéban, Sineár földjén volt. Arról a földről ment Assúrba, és építette Ninivét, Rehóbót-Írt, Kelahot és Reszent, ezt a nagy várost Ninive és Kelah között" (Biblia 1979, 16.). Némi bökkenőt az okoz, hogy Hám utódai a színes bőrűek, feketék. Hogy kerül ide Nimród, Magor és Hunor atyja, aki Magóg nagykirály mellett a fehér emberiség, és az ős-európai szkíta-magyarság őse? Vagy tán arra akar utalni itt a Biblia, hogy őseredetük szerint Afrika népei is magyarok? Noé fiainak névsora mintha ebbe az irányba mutatna. Középkori krónikáink mindenesetre, a bibliai hagyománytól eltérően, a Jáfettől való származást támasztják alá, s így nekünk is azt kell elfogadnunk. „A fenti idézetekből világos, hogy már amikor a Genezist írásba foglalták, Kr. e. 950. körül, Nimród a zsidók szemében távoli és legendás személy volt. A modern bibliatudomány azt is feltételezi, hogy a Genezis Nimródra vonatkozó részlete tulajdonképpen idézet egy korabeli Nimród-eposzból. Hasonló természetű epikai átvételek a sumér királylistákban is előfordulnak, és az ószövetségi zsidók, akik a mezopotámiai kultúrkörben éltek, ezt a gyakorlatot bizonyára ismerték. Meg kell jegyeznünk, hogy a városok, melyek alapítását a Genezis Nimródnak tulajdonítja, azok közé tartoznak, melyeket a zsidók a legjobban gyűlöltek. Az a tény is, hogy Nimród Kus nemzetségében szerepel (...), arra utal, hogy a zsidók hagyományos ellenségeik közé sorolták. A bibliatudomány ugyanis megállapította, hogy a Kám leszármazottaiként feltüntetett személyek valamennyien a zsidósággal ellenséges viszonyban álló népeket és városokat jelképezték. Láthatjuk tehát, hogy Nimród az egész Közel-Keleten nyomokat hagyott, mint hatalmas uralkodó, a bábeli torony építője és a szemita népek hagyományos ellensége. Nem valószínű azonban, hogy Kézai erről bármit is tudott, vagy hogy Nimród legendás tetteiről mohamedán forrásból értesült volna." (Endrey 1982, 17-18.). Nimródnak kétségkívül óriási szerepe volta a vízözönt követően. Alakja a vízözön közvetlenül követő emberiség ősatyjaként áll elénk. S az sem lehet vitás, hogy a Genezisben az emberiség egyetemes ősnépe: Nimród népe. Tény és való azonban: semmilyen hagyomány, irodalmi - történeti kútforrás nem fogadható el teljes értékű bizonyítéknak, ha mégoly hiteles is, ha nem vág egybe a tényekkel, ha nem igazolják tények. Lássunk hát hozzá a további bizonyítékok felsorolásához. Ehhez azonban meg kell ismernünk, mi történt a vízözön táján bekövetkezett fordulat, a nagy világváltás során. Mindenekelőtt vegyük szemügyre a kiindulópontot, az Aranykor létezésének kérdését. 13.) LÉTEZETT-E AZ ARANYKOR? Magáról az Aranykorról alig tudunk valamit, noha millió évekig tartott, s kétség sem férhet hozzá, hogy az embert ez a kor formálta ki. Ámde, különös módon még csak annyit sem tudunk biztosan, hogy egyáltalán volt-e, létezett-e? Hogy lehet ez? Ennyire feledékeny volna az emberiség, hogy önmagáról is megfeledkezik? Gondoljunk csak a vízözön nagy vízfüggönyére. Vajon ez idézte elő a teljes és tökéletes feledést? Vagy másról van szó? Nem természetes, hanem mesterségesen kiváltott feledésről, mesterséges hatóerők beavatkozásáról, művi úton létrehozott feledésről, emlékezetvesztésről? Tagadhatatlan tény: adattalanná váltak egész korszakok, s az emberiség legóriásibb időtartamú korszaka, az Aranykor emléke is eltöröltetett, mintha rezekálták volna az emberiség emlékezetét, agyának azt a területét, amely legősibb meghatározó élményeit őrzi. Aranykor, Éden, Paradicsom, Paradicsomi idők, Édenkert, Hesperidák kertje, Eldorado, Erdély mint Tündérország, Csallóköz, a Tündérkert (hol a tündérek ingyen mérték az aranyat). Mert különös módon, eddig felfedetlen törvények szerint az ezerféleképpen pusztított történelmi Magyarországon maradtak fenn talán legtisztábban - hagyományelemekben és a valóságban is - az aranykori állapotok. A Tárih-i Üngürüsz festette kép szerint Hunor visszatérő vitézei nem győznek gyönyörködni abban, amit találnak! Hova lett mindez? Ősrégről fennmaradt néphagyományok szólnak minderről a széles földkerekségen. Az emberiség azonban ezekről sem tud, és azt sem tudja, mihez kezdjen velük. A tudat, a felszíni, ún. racionális tudat üresen tekint vissza, az adatok hiányzanak. Hajdan volt hellének nagy költői géniusza (és nyomukban a latinok) költői látomásaikban ugyan még érzékletesen fel-felidézik az Aranykor emlékét, de számukra is jobbára legenda az már csupán. Hésziodosz gyönyörű költeménye ekként örökíti meg emlékét: „Emberi nemzetséget először fényes aranyból Különös figyelmet érdemel Hésziodosz félreértelmezésnek tetsző állítása, miszerint az Aranykor emberei testileg maguk is aranyból lettek volna. Ámde a költői lángész valójában még ebben sem téved: az Aranykor emberének lelki-testi mivoltát valójában áthatotta a korszak féme, az arany. Elméjében az arany fénye világolt, ösztöneit ez hatotta át, ereiben az arany melengető fénye, a Nap arany fénye csörgedezett; az a fény, amelyet az őskor embere eleven, folyékony fémként érzékelt, s a földi arany felfedezése után - mély meggyőződéssel - tárgyiasult, földi anyaggá szilárdult napfénynek tartott, és szent áhítattal vett körül égi eredete (és nem használati értéke) okán, mint a Mindenség Urának, a Napistennek tündökletesen tisztaságos fémét. Ekként vált az arany hitbéli tisztelet tárgyává, s ekként vált ékszerré, dísztárggyá, kezdetben fejet koszorúzó koronává, nyakat ékesítő nap-körlánccá, emberi mellen hordott védelmező talizmánná, s épp ezért kezdetben csak a Napisten földi képmásának, az emberi közösség hivatott vezetőinek, a szkíta őskirályoknak a jelvénye volt. A szent arany csak később profanizálódott (Aranyborjú-imádás), s vált haszonleső, lelketlen üzérek martalékává, emberiség megrontójává, önmagából kiforgatójává. Érdekes módon Hésziodosz itt könnyedén átsiklik az Aranykor bukásának (elbuktatásának) fölöttébb izgalmas és rejtélyes problémáján „a föld befogadta magába e fajtát" egyszerű szófordulattal. Emlékeztetnünk kell itt Kandra Kabos fentebb már idézett megállapítására, miszerint: „mire sincs nagyobb szükségünk, mint hogy a bukás hagyományait is megismerjük." (Kandra 1897/2006, 397.). Kandra Kabosnak messzemenően igaza van: az Aranykor bukásának feltárása az egyik legfontosabb feladat, mivel az is a világtörténelem tisztázatlan, eltussolt nagy eseményei közé tartozik. Ennek sűrített, rövid összefoglalóját tárgyunk követelményei folytán nem mulaszthatjuk el. 2. ábra: A szkíta "Aranyember" az i.e. 5.-4. századból. Az Issyk Kul tó kurgánjában talált lelet rekonstrukciója páratlan világszenzációt jelentett. A Kazahsztáni Köztársaság Arany- és Drágakő-Múzeumában kiállított mása megtekinthető a világhálón a http://www.museumofgold.kz/en/expo/goldman/ cím alatt. 14.) A KERT, A FA, A KÍGYÓ ÉS AZ ISTEN A Tudás Fájáról gyümölcsöt tépve A tevékenykedő, élénk, minden jelenségnek, tárgynak csínját-bínját, természetét, okát fürkésző emberi értelem legsajátabb vonása a tudás áhítása. Valamikor ilyen tudás - szomjas volt az egész emberiség, miként ez még napjainkban is kiütközik, a körülmények dacára is, a kisgyermekek örök kutakodásában, kérdezősködésében, ahogy végigkóstolgatnaktapogatnak minden kezük ügyébe kerülő tárgyat, ha lehet, szét is szedik, és szinte kifogyhatatlan kérdezősködnek és kérdezősködnek. Az emberi szellem addig volt sérületlen, öntevékeny és a világra nyitott, amíg ilyen volt, amíg mindent tudni akart. Sorvadásnak akkor indult, amikor - akárcsak a mai kisgyermekek kérdezősködését - fensőbbséges erők erről leszorították. Óperzsa hagyományok szerint „az első emberpár eredetileg egyszerűségben és ártatlanságban élt. Örök boldogságot ígér nekik a Teremtő, ha erényeiket megőrzik. De egy gonosz démon jött hozzájuk, kígyó formájában. Ahriman (Ármány) küldte, az Ördög hercege és gyümölcsöt kínált nekik egy csodálatos fáról, ami halhatatlanságukat megszüntette. Mióta a fenti sorok íródtak, Mr. George Smith a British Múzeumban talált egy ékiratos táblát, ami hitelesen kimutatja a teremtés és bűnbeesés mítoszát a babiloniaknál - 1500 évvel korábban, mielőtt a héberek hallottak volna róla." (Doane 1882, 8.). Vegyük a Genezis mítoszát. Az ember boldogan, gond nélkül, háborítatlanul él az Éden kertjében, szabadságát egyetlen tilalom korlátozza: nem szabad ennie a Tudás Fájáról. „Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásnak fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod" (Biblia 1979, 7.). Az emberben meg is van a jó szándék a tilalom betartására, ámde a jön az örök cselszövő képviseletében szereplő kígyó, miként ez A bűnbeesés c. fejezetben áll: „A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az isten alkotott. Ezt mondta az asszonynak. Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek, abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: dehogy haltok meg! Tudjuk, mi történt. Az asszony a kígyó által megtévesztve, ráveszi férjét és mindketten esznek a Tudás Fájának tiltott gyümölcséből. A következmények katasztrofálisak. Kihatnak az egész emberiségre, örök időkre bíró érvénnyel és végérvényesek. Az Isten „Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről az parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradtsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!" (Biblia 1979, 8-9.). Az eredendő bűn következtében bűnössé vált és bűnös marad az egész emberiség az idők végezetéig. Bűnösek ennek folytán az Aranykor csöpp küldöttei, a magzatvízősóceánon át világunkba zuhanó, világunkról mit sem sejtő csecsemők és a megszületendő magzatok is. Bűnös és elátkozott maga a Föld is, az állatokkal egyetemben, és a kollektív bűnösség terhe alól nincs felmentés, nincs szabadulás. A paradicsomi emberpár a maga ősi ártatlanságában nem ismerte a bűnt, így hát gyanútlanul, sátáni rábeszélésre, bűntelenül vált világ bűnösévé. Poremberré, sáremberré változott (noha tudván tudjuk: még a féreg sem keletkezik a porból, nemhogy az ember), aki itt lefokoztatott és lealáztatott. Mindez természetesen jelképes történet, s ami igazán érdekes az, hogy mi áll a jelképiség mögött? Az üzenet világos: bűn a tudás, a tudás megszerzése, a világ felfogására és megértésére hivatott elme ismeretszerzése, „az Ember büszke legénye"(Ady, 1918/2004, 549.), a gondolat tevékenysége. De miért? És milyen tudásé? Nagyot tévedünk talán, ha arra következtetünk, hogy éppen az aranykori tudás tilalmáról van szó? A megdöntött Aranykor erkölcsi világa, szabad és boldog élete, szellemisége még mindig lebírhatatlannak tetsző erőt képvisel. Az új világ léte-nemléte azon áll vagy bukik, el tudják-e fojtani, ki tudják-e irtani ezt a szellemiséget. 15.) A PARADICSOMI ÁRULÁS Mi történt az Aranykorral? Ezúttal sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindez jelképes beszéd, őstények, őshagyományok jelképekbe foglalása. Az Édenkert jelképe az Aranykort, az aranykori paradicsomi idők életét sűríti magába. Bárhogyan is forgassuk, ebben az ősmítoszban félreérthetetlenül ott rejlik a tény: az emberi sors azelőtt hasonlíthatatlanul jobb volt, s az emberiség létében végzetes fordulat következett be, az erről szóló őstudást pedig megtagadták, eltemették, betiltották. A történet egyszerűen az Aranykor bukásáról, szétveréséről, a paradicsomi állapotok megszüntetéséről szól a jelképek nyelvén, az ember kiveretéséről akkori boldog életéből. Ezt a veszteséget mélytudatában még ma is érzi. Az emberi szellem és őstudás rangfosztásának főbb mozzanatai: Mit lehet ehhez még hozzáfűzni? Az Aranykorral természetesen buknia kellett az Aranykor népének is. Villám-észrevételek a tudásról: 16.)MI TÖRTÉNT A VILÁG ŐSNÉPÉVEL? HÍRE-PORA SE MARADT, VAGY ÉL MÉG NAPJAINKBAN IS? Semmiféle válasz nem ismeretes erre a kérdésre a Biblia rövid utalásán kívül. Nem tudjuk, mi történt az ősnéppel, hova tűnt az emberiség szeme elől, maradt-e valami nyoma és létezik-e még egyáltalán. Mi több, még azt sem tudjuk, létezett-e egyáltalán. Valahogy úgy áll a helyzet: ha volt is valaha ősnép, észrevétlenül úgy enyészett el, úgy tűnt el a szemünk elől, ahogy a tegnapi álomkép szertefoszlik, ahogy a tű elvész a szénakazalban. Nagy kérdés persze, hogy egyáltalán elveszhet-e nyomtalanul egy nép, nem akármilyen nép, de az a nép, amely hajdanta az egész világot betöltötte, és amelyből kisarjadt valamennyi nép? Nem tudják? Nem vizsgálták ki? Nem tudnak róla? Egyáltalán a kérdés fel sem merült? De hiszen ez önmagában is rejtély, a legnagyobbak egyike. Óriási dolog volna fölfedezni az emberiség ősnépét a mai világban, mint holmi észrevétlenül fennmaradt ásatag csodalényt, s fölfedni ennek óhatatlan velejárójaként azt is, hogyan és miként alakult ki az őskezdetekből a mai népözön. De lehetséges még ez egyáltalán? Akadhat-e bármilyen fogódzó, amelybe kapaszkodva elindulhatunk? De hát vannak még csodák, a tudomány, a logika csodái. A matematikai logika, illetve a formális logika, az elmének ez a precíziós csodaműszere oda is elhatol, „ahol még a madár se jár", s láthatatlan világok sorát fedezve fel, alighanem úton van, hogy felfejtse a kozmikus tudat titkait. Ettől hát miért kellene meghátrálnia? Vegyük a következő tényeket: De mi történt magával az ősmaggal? 17.) MIKÉNT DERÍTHETŐ FEL AZ ŐSNÉP KILÉTE ÉS AZ, HOGY ÉL-E MÉG? Tévtanok megszállottai, elfogultak, zápultak, kurtafejűek, misztikus logikátlanok, szerelmetes mindent-ellenzők, vágják könyvüket a földhöz, szökelljenek fel, üvöltsenek, mert itt olyan tényeket fejtünk ki a bizonyítékok hadtömegével, hogy tán majd úgy érzik, nincs tovább, le kell rakniok a fegyvert, mert az itt feltárt új igazságok mindenestül elsöprik őket. Az ősnép kilétét, igen, azt bizonyítjuk, méghozzá ráadásul azt, hogy ez az ősnép nem valamely újonnan felpuffasztott népgólem volt, hanem, igen, a magyar! Soroljuk fel itt előre, egy-egy mondatba sűrítve az ősnép kiléte bizonyítékainak alapkövetelményeit: 1. Az Aranykor napistenhitű népénél, ha létezik egyáltalán, fel kell találni a napistenhit továbbélésének bizonyítékait. Az alábbiakban ezeknek a pontoknak a bizonyítására térünk ki, de a magunk részéről még hozzáteszünk egy tizediket. A következőt: 10. Az Aranykor itt maradt népét egy fölöttébb különös, már szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan hite tölti el annak, hogy a Világegyetem, a Kozmosz természetfölötti erői hajthatatlanul mellette állnak őshazája védelmében és visszaszerzésében. 18.) A NAPISTENHIT BIZONYÍTÉKAI A MAGYAR NÉPNÉL Először is figyelembe kell vennünk, hogy a napistenhit mibenléte jószerivel teljesen tisztázatlannak tekinthető. A napistenhit nem egyszerűen annak a ténynek vagy elképzelésnek az állítása, hite, hogy a Nap egyfajta élőlény - sokkal több ennél. A Nap az ősi, aranykori napistenhitben az egész Világegyetemet átjáró és életre serkentő erők virágzó, kozmikus erőközpontja, a Világegyetem hozzánk legközelebbi megnyilvánulása, a Mindenség hatóerőinek képviselője és megvalósítója. A napistenhit tehát nem egy égitest szerepét emeli ki, és nem állítja a többi vagy a Mindenség fölé, mert különleges jelentőségét csak azáltal nyeri el, hogy számunkra, a Földön élő emberek számára a Nap a legközelebbi életadó, kozmikus erőközpont. A napistenhit tehát a Mindenséget betöltő élet Napban megnyilvánulásának felismerésén alapszik. És mivel az élet lényegében mágikus természetű, mert képes önmagát parányi életmagból felemelni, felvirágoztatni és kiteljesíteni, az életet fenntartani és továbbadni, ezért a napistenhit lényegében mágikus életfelfogás és világszemlélet. Valójában mágikus világlátás, amely a minden létezőben működő elemi, dinamikus, felemelő kozmikus erőket érzékeli. Azokat az erőket, amelyek belső energiáik, késztetéseik alapján öntevékeny cselekvésekre képesek, mintha saját akarattal és gondolkodóképességgel rendelkeznének. Például a Napot, amely egy fizikai elven, a termonukleáris energiatermelés elvét felhasználó, öntevékeny égitest (öntevékenységének neve: naptevékenység), a mágikus érzékelés úgy fogja fel, mint öntörvényű és önmagának tudatában lévő kozmikus cselekvésközpontot. Ezért a Napot a mágikus életfelfogás természetfölötti tényezőnek érzékeli, élőlényként fogja fel, társélőlényként Napistennek éli át, amivel emberiesíti, közel hozza az emberi világhoz. Így mindazt, ami a Nap belső fizikájából és a biológia törvényeiből fakad, a Napisten tudatos, a földi világot életre keltő és tevékenységre segítő tényezőjeként közelíti meg. Az emberréválás felemelő, öntudat-kigyújtó természeti erőit, a jégkorszakok kegyetlen megrázkódtatásait átélt aranykori emberiség istene a Napisten, egyetemes hite a napistenhit volt. Ennek nyomai az évezredes üldöztetés dacára számos régi népnél fennmaradtak. Így hát a napistenhitnek a legmostohább körülmények és ezerévi üldöztetés ellenére is különös erővel kell élnie, tekintve, hogy a napistenhit évmilliókig állt fenn, és a későbbi vallásokat évek millióival megelőzte. Lássuk hát a bizonyítékokat: – Szkíta-magyar őshagyományok szerint régidőben a magyar őskirályok a Napisten földi képmásai voltak, a Napisten nevében, földi helytartóiként uralkodtak, és ugyanazt a szeretetteljes uralmat valósították meg a földön, amit a Napistenként tisztelt Nap odafönt az égen. Bizonyítja ezt a magyar koronázási szertartás egyedülálló mivolta (Grandpierre K. - Grandpierre A. 2006, 82-96.). 19.) A HAJDANI NAGYSÁG EMLÉKE ÉS TÖRTÉNELMI BIZONYÍTÉKAI Középkori krónikáinkban, néphagyományainkban megőrződött annak a hite - és itt tán elég, ha csupán a közismert Atilla-kultuszra utalunk -, hogy a magyar hajdanta a világ legnagyobb lélekszámú, leghatalmasabb népe volt. Atilla nagykirály, aki a magyar közfelfogásban ma is szinte fizikai érzékelhetőségében él, Kézai Simon mester beszámolója szerint az öt esztendő alatt, míg a szikul-székelyszkíta eredetű szikamber frankok ősi székfővárosában, Sicambriában pihent, a négy világtáj őreinek híradásai nyomán tájékozódott a világ eseményeiről. (l. 6. fejezet, 218.) A négy világtáj őrei pedig a négy világtáj urainak múlhatatlanul szükséges kiegészítő szervezete volt. De visszatérve még a tűzjelzések kérdésére: a távjelzés első messzeható eszköze, módja a tűz volt, a végtelenből világító tűz földi jeladásra alkalmas mása. A jelzőtűz helyéül az ember a Naphoz közelebb eső, kiemelkedő helyet, dombtetőt, hegycsúcsot keresett magának. Így hát a tűz az ember kezében a hegyre vándorolt fel, oda, ahonnan messzire hatott és messziről látható volt. Így váltak a kiemelkedő, nem túl magas, tehát könnyen megközelíthető fennsíkok a tűz szent áldozóhelyeivé, s itt létesültek hazánk területén ősvallásunk tűzoltárai. 20.) A VILÁG NÉPEIVEL ÉS NYELVEIVEL VALÓ ROKONSÁG KÉPZETE Hivatalosaink szabad kutatóinkat másfél évszázada amolyan fantomkergetőknek, „délibábosnak" bélyegezték, tekintve, hogy azok a világ minden elképzelhető helyén fölfedezni vélték a magyar őshazát, és jószerint minden régi nyelvben a magyarság nyelvrokonát. (Egyébként ők maguk, ellen-historikusaink és ellennyelvészeink is buzgón keresgélték a magyarok őshazáit, hozzájuk illően természetesen a legképtelenebb helyeken, a világ eldugott sötét zugaiban, Lappföldtől kezdve a baskírokig és ujgurokig, szigorúan ragaszkodva a finnugrizmus képtelen képleteihez.) A hivatalos historikus-gyűlöletkeltők régóta sulykolják, hogy nevetséges tünet a magyar nép és nyelv jobbára mindenkivel rokonítása - furcsamód egy kivétellel: az úgynevezett finnugorokkal. Példának okáért egybevetették a magyar nyelvet - méghozzá jeles és széles világon hírnévre tett kutatók - a szankszrittal, egyiptomival, szumérrel, akkáddal, babilonival, méddel, mi több, még a héberrel is, de nem torpant meg a kutatók lendülete még Japánnál, Kínánál, Tibetnél, Indiánál, de még az Atlanti-óceánnál sem. A bonyodalom feloldására egy egyszerű és kikezdhetetlen kettős képletet ajánlunk: minél újabb keletű egy nép, vagy nyelv, annál kicsinyebb a rokonsága, és fordítva: minél régibb, annál szélesebb a rokonsága, ha pedig netántán a világ ősnépe találna lenni, úgy egyenesen elkerülhetetlen, hogy minden régi népnek és nyelvnek rokona legyen. 21.) AZ ŐSNÉP SZÉTDARABOLÓDÁSÁNAK BIZONYÍTÉKAI Fentebbi taglalásunk során kimutattuk: történelmi ténynek tekinthető, hogy az emberiség egyetlen tőből, egyetlen kezdeményből támadt, és az aranykori ősidőkben egyetlen nép élt a földön, és ez a nép a vízözön táján bekövetkezett történelmi fordulat, illetve a föld benépesítése (nyelvzavarodás) során számtalan néppé forgácsolódott. De mi történt magával az ősnéppel, az ősnépnek azzal a magjával, amely nem mozdult ősi felségterületéről, szülőhelyéről és megőrizte őshonosságát? Nem szóltunk még a területmegoszlás kérdéséről. Megítélésünk szerint kétség se férhet ahhoz, hogy mint minden szétforgácsolódó test esetében, elsőként ezúttal is a peremrészek szakadtak le az ős néptestről, s később ezt újabbak meg újabbak követték. 3. ábra: Legkülső országhatár: A magyarság nagy népsűrűségű körzete Árpád korában. A nyugati határokat Anonymus és a 9.-10. századi nyugati krónikák alapján (l. Török 1973), a keleti határokat Németi Kálmán: Nagy-Magyarország ismeretlen történelmi okmánya (Németi, 1911, Bp.) alapján határoztuk meg. Középső országhatár: a történelmi Magyarország, a magyarság őshazája. Legbelső országhatár: a mai Magyarország. Tekintsük át tér és idő hiányában csupán fő vonalaiban a magyarságnak az utóbbi évszázadokban elszenvedett területvesztéseit. Félelmetes kép tárul elénk. A X. században még a mai ausztriai Enns és Inn folyóig és a Bizánci Birodalomig, Levédiáig, Etelközig, másfelől az Adriai-tengerig terjedő Magyarország területi csonkulása már Géza nagykirály uralkodása alatt megindul, és századról-századra folytatódik. Elvesznek a nyugati területek, elvész az adriai rész, elvész Havaselve, majd Besszarábia, Moldova, az ősi Szerémség, Nándorfehérvár. A 17. században még magyar város Csöbörcsök a Dnyeszter partján (Domokos, 1987, 479.), de a magyarság századról-századra szűkebb területre szorul, és a területveszteségekkel együtt lélekszáma is egyre fogy, apad. Kissé tovább tekintve visszafelé a múltba, három Szkíta-Magyarországot találunk: 22.) A HAZA FELSÉGTERÜLETEIHEZ VALÓ MINDENT FÖLÜLMÚLÓ RAGASZKODÁS Tág változatok tapasztalhatók az adott hazához való ragaszkodásban. Ebben szerepet játszhat a birtokolt haza régisége, ősisége. Bizonyosra vehető azonban, hogy amennyiben van nép, amely évezredek sora óta, vagy éppen millió évek óta, születése, keletkezése óta él hazájában, az olyasféleképpen ragaszkodik hazájához, ahogy a gyermek szülőanyjához. E tényfelismerés okán soroltuk a hazához való ragaszkodást a magyarság ősnépvoltának bizonyítékaihoz. Nem vonható kétségbe, hogy aligha akad nép a földkerekségen, amely olyan lebírhatatlan, elemi erővel ragaszkodna hazájához, ősszülőföldjének maradék központi magvához, mint a magyar. Valósággal úgy veszik, mintha hazájukon, a Kárpát-medencén kívül egyszerűen nem volna számukra élet. Ez már a középkorban meg is fogalmazódott. Extra Hungariam non est vita: Magyarországon kívül nincs élet. Történelme során a magyarság mérhetetlen áldozatokkal járó tettekkel tanúsította ezt. 23.) TÍZEZER ÉVI KÜZDELEM A MAGYAR ŐSHAZÁÉRT Már előző munkáinkban („Aranykincsek hulltak a Hargitára"; „Mióta él nemzet e hazán?"; „A magyar ősvallás történelmi alapjai"; „Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért" stb.) meglehetős részletességgel beszámoltunk arról az emberfeletti küzdelemről, amit a magyarság folytatott a hazáját időről időre megszálló hódító, terjeszkedő, vagy alattomban beszivárgó és a haza fölötti uralmat orvul kezükbe ragadó népekkel szemben. A vízözön óta folyik ez a titáni küzdelem, amely napjainkig sem ért véget. Érdeklődő olvasóinktól elnézést kérve, nem ismételjük meg az idevágó érveket, és őket tisztelettel a jelzett munkákhoz utaljuk. 24.) ARANYKORI ERKÖLCSÖK: IGAZSÁGOSSÁG Bűnnek és erkölcsnek egyaránt meg van a beidegzettsége és örökölhetősége. Korviszonyok éppúgy a maguk arcára formálhatják az embert, akár a hagyományok. Az Aranykor népe, amelybe évek millióin át beidegződtek az akkori viszonyok, akarva sem tud szabadulni az aranykori erkölcs követelményeitől. A szkíta-magyarok drámája szembetűnően igazolja ennek az elvnek helytálló voltát. Vízözön előtti erkölcseiktől akkor sem tudnak szabadulni, ha ez sok szempontból a vesztüket jelenti. Államférfiaik, politikusaik, fennkölt igazságérzetükben rendszerint együgyű balekokként állnak a Az igazságos szkíták utódai. Az igazságos szkítáké, akik kivesztek. Az igazságos szkítáké, akikről ámulatos elragadtatással szóltak az ókori szerzők Hészidosztól és Homérosztól Strabónig és Lukianosig. Az igazságos szkíták, akik még akkor is megbecsülték ellenségeik vakmerőségét, ha ellenük követtek el merényleteket. Az igazságos szkíták. Homérosz szerint: „A kancafejő (szkíta) népeknél nincs igazabb s jobb." (Strabón i.e. 7/1977, 320.). Hova lett a hatalmas, igazságszerető ókori nép? Hajdani önmagának csonkjára sorvadt magyar utódai még élnek. 25.) HÓDÍTÁSKÉPTELENSÉG Még a rossznak, gonosznak is stúdiumokra és gyakorlatra van szüksége mestersége elsajátításában, s ha már rákapott, nehezen keveredik ki belőle. Hát egy nép, amely millió éveken át az aranykori erkölcsök szerint élt, miként vethetné ezt rossz patkóként a háta mögé? Ez a nép, amely ősidők óta egyhelyben élt és csupán a magáét akarta megtartani, annak is a magvát mindössze, miként gyakorolhatta volna a hódítást, miként hatalmasodhatott volna el rajta a terjeszkedés ördögi láza, a világuralom megteremtésének sátáni ösztöne? Fordítva! Épp fordítva! A magyart marcangolják, tépik, szaggatják, ölik, ragadozzák ősi felségterületeit. Ő nem hódít, nem terjeszkedik, nem kell neki a másé. Álmosnak és Árpádnak a Hazába visszajövetelét, a vérátömlesztéssel felérő nagy nemzet- és ország egyesülést követő ellenállhatatlan fellendülést követően a magyarságnak nem volt katonai ellenfele Európában, s ha hódítani, terjeszkedni akar, fél Európát elfoglalhatta, meghódíthatta volna. A magyarnak nem kellett. Egy talpalatnyi terület nem sok, annyit sem ragadott el másoktól. Csodálatos mélyre látással írja a görög Xenophón: „A szküthák például sokan vannak, királyuk mégsem képes más népre kiterjeszteni uralmát, és örül, ha saját népe felett úr maradhat." (Xenophón i.e. 444 k./1979, 10.). Lehet-e hatalmasabb bizonyítéka a magyarság ősnép voltának? 26.) REJTELMES HIEDELMEK Rejtelmes hiedelmek hatják át a magyar őshagyományokat és történeti mondavilágot. A Csodaszarvas: A Kozmosz, a Mindenség megtestesülése azt fejezi ki, hogy magának a Világmindenségnek hajthatatlan akarata a kint élő magyarság visszatérése és a magyar haza helyreállítása. Hunor és Magor, az őstestvérpár előtt azért bukkan fel a „csodálatos vad" alakjában, hogy visszavezesse őket a Kárpátok közébe. Álmos maga is azért fogantatik a természetfölötti erők beavatkozása által, és azért indítja el hadait, hogy a titokzatos történelmi törvények értelmében visszavezesse hadait, és fia, Árpád közreműködésével visszaszerezze bitorlóitól az őshazát. De magának az egünket végigszántó csillagvárosnak, Galaxisunknak az ága is azért van, hogy rajta a halott vitézek az Ég Kapuin át visszatérhessenek a földre, bajbajutott hazájuk megsegítésére. Honnan ez az elképesztő hit, vagy hitet is meghaladó meggyőződés a kozmikus erők törhetetlen segítő akaratában, feltartóztathatatlan eltökéltségében a magyar őshaza helyreállítására? Kézenfekvő, hogy ez a törhetetlen, szent meggyőződés az elmúlt évezredek során csak egy ősnépnél alakulhatott ki, amely ősidők óta bírja szentséges szülőföldjét. Ez a hit csak egy olyan népnél forrhatott ki, amely ősidők óta él természet által elrendelt, életével és építő munkájával megszentelt földjén. A kozmikus átfogású magyar hiedelemvilág annak bizonysága tehát, hogy ez a szegény, ellenségei által agyongyötört magyarság volt valamikor a világ ősnépe, amely az Aranykorból hozott nemessége okán bukásra ítéltetett a kifordult világban. A lefelé szorítás azonban elérte végső határait. A feltartóztathatatlan visszafordulás, helyreállítás ideje immár elkövetkezett. Történelmünk központi titkai (VIII. füzet) → IRODALOMJEGYZÉK
|
LAST_UPDATED2 |