PETŐFI SÁNDOR
HINTÓN ÉS GYALOG
Rég eltemette a nyarat, Az ősz, s ez is haldoklik már, Az erdő mégis milyen hangos! Hogy fütyöl benne a madár!
E füttyre fölriadtak az Álmos merengésből a fák, S a meglepő, nem-várt örömtől Megrezzen rajtok minden ág.
Még ott fönn a nap is, aki Ködcsuklyájába bújt vala, Gondolva, hogy a tavaszig már Ugysem leszen mit látnia,
Még fönn az égen a nap is Kiváncsian pillant elé, Hogy lássa ezt a madarat, mely A bús csendet szétkergeté.
Keres, keres szemeivel, Megnéz az erdőn minden fát, De mindhiába, mindhiába, Madárfélét sehol se' lát.
Jó nap barátom, ne keresd A fákon e víg madarat, Ott ballag a mi füttyösünk a Gyaloguton a fák alatt.
Egy ágrólszakadt siheder, Kit a balsors meghordoza, Keblén kenyere, hátán háza S szivében jókedv tavasza.
Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl, Hogy harsog az erdő bele... S ím fényes úri hintó nyargal S szemben találkozik vele.
A fényes hintóban belül Sötét ur ül nagy csendesen; Ah, milyen napfogyatkozás van E gazdag úr szemeiben!
Meglátja őt a siheder És sajnálkozva távozik... Ti szegény gazdagok, kiken ily Rongyházi is sajnálkozik!
Koltó, 1847. október
*
MI A SZERELEM?
Süldő poéták, bikficek, Ugyan ne csiripeljetek A szerelemről! kérlek szépen Az emberiség szent nevében, Melyet kínpadra vonni vétek, Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek. Tudjátok: melyik fán terem, Milyen madár a szerelem? A kotyvaszték, mit fejetek Rosz bögréjében főztetek, A sóhajtások galuskája Pityergések levébe hányva, Epedéssel megsáfrányozva Vagy kakasdühhel megborsozva, Oh én szerelmes istenem, Ez még koránsem szerelem! Még várjatok, kis bikficek, Kissé nagyobbat nőjetek, Hogy a szerelmet ismerjétek És azt megénekelhessétek. - Viselni hosszú éven át A szívben a kétség nyilát, Teremteni legmelegebb Vérünkből szép reményeket, Csak azért, hogy meghaljanak, Hogy minden istenadta nap Legyen egy-egy kedves halottunk, Kit kínosan kell megsiratnunk; A rágalomnak óriási Kigyófarkával szembeszállni, Eltűrni oly bántalmakat, Mit megtorolni nem szabad, Mert kedvesünk azé, ki bánt, Aztán elvenni a leányt, Eldobni érte szabadságunk, Mely legimádottabb sajátunk, S fölvenni a könnyű szabadság Helyett az élet súlyos gondját, Dolgozni napok s éjeken, Hogy ételünk s ruhánk legyen; S ha feleségünk tán szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Hogy már ha kell örömtelennek Lenni egyik vagy más életnek, Mienk legyen örömtelen... Lássátok, ez a szerelem!
Koltó, 1847. október
*
BÖLCSELKEDÉS ÉS BÖLCSESÉG
"Teremtve van-e a világ, Vagy örök idők óta áll? S fog-e örökké állani, Vagy egykor semmiségbe száll?
Megírta évmiljók előtt A sors, mi fog történni majd? Vagy a történet gálya, mit A véletlen fuvalma hajt?
Egy-e a lélek és a test? Honnan jövénk, hová megyünk? Elalszik-e a sírba', vagy Uj lángra lobban életünk?"
Gunnyaszt a bölcs magánosan, S ezen kérdések lengenek Virasztó szemei előtt, Miként rejtelmes szellemek.
Vizsgálja őket gondosan, Vizsgálja fáradatlanúl, Vizsgálja hosszu évekig, S mi haszna benne? mit tanúl?
E szellemeknek arcain Csak egy vonást sem fejte meg, Midőn feléje a halál, A végső szellem, közeleg.
S te balgatag világ, te az Ily dőrét bölcsnek nevezéd, Ki kincset kíván szerzeni S eltékozolja életét.
Elég, hogy élsz! mi gondod rá: Mi volt és mi következik?... Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs, Ki sohasem bölcselkedik.
Koltó, 1847. október
*
MEDDIG ALSZOL MÉG, HAZÁM?
Meddig alszol még, hazám? A kakas rég felkelt, Kukorékolása rég Hirdeté a reggelt.
Meddig alszol még, hazám? A nap is föllépett, Beözönlő sugara Nem boszantja képed?
Meddig alszol még, hazám? A veréb is fenn van, Telhetetlen bendejét Tömi asztagodban.
Meddig alszol még, hazám? A macska is fenn jár, S tejesköcsögöd körűl Kotnyeleskedik már.
Meddig alszol még, hazám? Kaszálód füvére Csaptak a bitang lovak, S legelnek széltére.
Meddig alszol még, hazám? Íme vincelléred Műveli, nem szőlődet, Hanem a pincédet.
Meddig alszol még, hazám? Szántanak szomszédid, S a magokéhoz oda- Szántják földed szélit.
Meddig alszol még, hazám, Még rád nem gyul a ház, Mindig, míg a félrevert Harang föl nem lármáz?
Meddig alszol még, hazám, Szép Magyarországom? Föl sem ébredsz már talán, Csak a másvilágon!
Koltó, 1847. október
|