Mezey Katalin Nyomtatás
2010. november 29. hétfő, 09:12

Mezey Katalin:

Ballada múlt idők szerelmeseiről

A férfiak, akik szerettek - volna,
úgy néznek rám, mint hiábavalóra,
akitől merő pimaszság, hogy él még,
aki alól rég kifutott a térkép.
És úgy legyintenek, mindenttudóan,
mintha olyasmit tudhatnának rólam,
amit a többi ember elől rejtek:
titkos fekélyt, szégyenletes förtelmet.

És elsorolják számtalan hibámat:
rossz kurva vagyok, jártatom a számat,
a becsületről sohase hallottam,
ifjat megrontok, öreget becsaptam.
És örülnek, hogy bajjal élek (mással),
és megtetéznek csapást új csapással.

S e férfiakat - mert szerettek volna -
barátaimnak képzelem azóta.
Még mindig bennem sajog a kudarcuk,
még mindig szégyenkezve látom arcuk.
S míg jobb szeretnék, hogyha nem is lennék,
engem máig lefegyverez az emlék,
az adósság, oktalan bűntudatban:
hogy adni akartak és én nem adtam.

Ajánlás:
Herceg, ha mégis értenéd a lelket,
add meg lelkemnek azt a nagy kegyelmet,
hogy semmi kíntól komisszá ne váljak,
ne csak megértsek, de meg is bocsássak.
Hogy számolatlan szedjem a kudarcot,
mint győztes hadvezér a hadisarcot.

__________________________________

Mezey Katalinnal beszélget Kovács István

Kovács István: Egyetemista korunk óta ismerjük egymást. Személyesen még nem találkoztunk, amikor először hallottam rólad és megjegyeztem a nevedet. Valamikor a hatvanas évek közepén, amikor első éves lengyel szakos egyetemi hallgató voltam, rám esett a választás, hogy egy lengyel diákcsoportnak tolmácsoljak. Közel ötven diák érkezett, vegyesen bölcsész és műszaki hallgatók, és fogadta őket a KISZ bizottság titkára. Az első kérdés, ami az asztalon álló zászló láttán elhangzott lengyelül, ez volt: Miért nem a Kossuth címer van rajta? Számukra a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy 1956-ról, mint forradalomról beszéljenek, és ilyen jellegű kérdéseket tegyenek föl. Az egyetemi KISZ bizottság titkárnője, egy nagyon aranyos, kedves hölgy, Irénke, hogy mutassa, nem merev 1956 iránt, egy alkalommal azt mondta: "Képzeljék el, a múlt évben egy Mezey Katalin nevű költő az egyetemi kiadványban megjelentetett egy olyan verset, hogy Október, már egy éve nem sirattalak el. Azért nálunk is van ilyen jellegű gondolkodás." Akkor hallottam először Mezey Katalin nevét, és amiatt jegyeztem meg, hogy volt bátorsága leírni ezt a mondatot. Sőt, ez a vers meg is jelent. Első kérésem logikusan az, hogy ennek a vernek a megjelenési körülményeiről beszélnél-e?

Mezey Katalin: Valószínűleg csak véletlenül jelenhetett meg 1963 januárjában a Mozdulók-ban. Ez egy kőnyomatos egyetemi lapocska volt, amiben "mozdulni" próbáltunk. Tulajdonképpen nem gondoltam, hogy ennyire nevezetessé válik, mert eléggé kódolt vers volt. "Október ./ Egy éve már, / hogy nem sirattalak. / A fel nem oldott fájdalomba / belekövültél. / Így hordozlak egészen. / Emlékezés nem mosta el a homlokod. / A jelen voltál, / feleszmélésem kezdete, / s az vagy bennem már / mindörökké. / Hiába változol." Azt hittem, hogy noha áthallások vannak benne, de azért lehet mondjuk szerelmes versnek is érteni. Legközelebb akkor találkoztam megfejtésének problémájával, amikor behívtak a kari KISZ bizottságra. Két történész hallgató várt ott. Szigorú arccal fogadtak és azzal kezdték, hogy feljelentés érkezett ellenem a vers miatt, de rögtön meg is nyugtattak, hogy szerintük ez félreértés, nem történt ellenforradalmi lázítás vagy szervezkedés. "Ugye, hogy ez a vers nem 1956-ról szól? Kielemeztük mind a ketten, végigbeszéltük, biztosak vagyunk benne, hogy nem ellenforradalmi vers. Ugye, hogy nem az?" - Látszott, hogy milyen komolyan veszik az egészet, de az is, hogy megúszhatom, ha én is kijelentem, hogy nem. Rájuk mosolyogtam: "Ez egy szerelmes vers. Eszembe sem jutott 56." Közben szinte kilelt a hideg, mert tudtam, hogy most elszalasztok egy nagy lehetőséget, komolyan úgy éreztem, hogy a kisszerűséget választom, elárulom a saját versemet. Tudtam, hogy választhatnám a botrányt, a további kihallgatásokat, a dühöst nekem támadásokat, a kirúgatás és ki tudja még mit, én pedig a józan észre hallgatok, és mosolyogva megfelelek megmentőim elvárásainak. Elég nagy árulásnak éreztem, noha tudtam, hogy mi a kockázat. Ismertem néhány fiút, akik három év után, az 1961-es amnesztiával térhettek csak vissza az egyetemre, pedig nem tettek egyebet, minthogy 1957 október 23-án újra végig akarták járni azt az utat, amit egy évvel azelőtt a tüntetések során. Már a második helyszínen, a Petőfi szobornál letartóztatták őket és a bíróság mindhármukat kizárta az ország valamennyi felsőoktatási intézményéből. Tehát nagyon rendes volt ez a két KISZ bizottsági fiú, amikor segíteni akartak nekem. Megemlíthetem a nevüket, mert ismert emberek lettek, Vida István történész volt az egyik és Kőhalmi Ferenc, a későbbi filmfőigazgató a másik. Nekik köszönhetem, hogy nem távolítottak el az egyetemről. De ehhez az kellett, hogy eláruljam a saját versemet.

K. I. : Az a fontos, hogy a vers nem árult el téged. Hol jelent meg azután?

- 1990-ig sehol, még az Elérhetetlen föld című antológiában sem, és saját korábbi verseskönyveimben sem. Először az Oly sok viszály után című 1956-os versgyűjteményemben 1991-ben, és Szárazföldi tél című válogatott kötetben. A későbbi 56-os antológiákból is rendre kihagyták. Mindegy. Ez egy ilyen huncut történet.

K. I. : Az Elérhetetlen föld című antológia szerkesztésekor ismerkedtünk meg személyesen, akkor kapcsolódtál be tevékenyen a Kilencek társaságának a munkájába. Három éves hercehurca után 1969 novemberében végül megjelent a versgyűjtemény. Ennek folytatásaként a Kilencek szeretett volna kiadni egy folyóiratot is, Kísérlet címmel, de sohasem látott napvilágot, illetve később, torz formában mégis csak megjelent Mozgó világ címmel, mint periodika.

- A Mozgó világhoz annyiban volt köze, hogy a generációnk mozgolódása, lap- és fórumteremtő szándéka végül ebben a folyóiratban öltött testet, valójában már a kultúrpolitika engedményeként. A szerkesztésében nem nagyon vettünk részt, és egyszer-kétszer ha megjelentem benne indulása idején. Az volt a Mozgó világ megjelenésének a feltétele, hogy azok akik kiharcolták, akik sokat szájaltak érte, ne nagyon szerepeljenek benne. Ezt meg is hirdették a beköszöntő beszélgetésen az Írószövetségben.

K. I. : Nem is erről beszélnék, hanem a Kísérletről.

- 1970 őszén, felbuzdulva az Elérhetetlen föld sikerén, arra gondoltunk, hogy ebben csak kilenc költő szerepelt, de a mi nemzedékünk sokkal szélesebb és sokféle irányzatot magába foglaló, nagy tehetségű, lendületes társaság. 1956 után ez az első nemzedék, amelyik bizonyos autonómiával rendelkezik. Részünkről ez persze óriási tévedés volt. Mindenestre elkezdtünk szervezni egy olyan folyóiratot Kísérlet címen, amelyben a modern irányzatokhoz is kapcsolódtunk már, irodalomban és képzőművészetben egyaránt. Az 1970-es évekbeli avantgárd fertőzöttségünk is benne volt a címben, meg az egész társaságban, akikkel szövetkeztünk. A képzőművészeti rész szerkesztője Fajó János az első három szám címlapját el is készítette. Nagyon szépek voltak, végül is ezek révén pattant ki túl korán az ügy, amiért aztán a rendőrség elkobozta az egészet. A Vay Ádám múzeum igazgatója, Molnár Mátyás barátunk volt, aki ezzel a partizán akcióval tulajdonképpen kockáztatta a saját egzisztenciáját is, annak ellenére, hogy már sokat tapasztalt, nálunk idősebb ember volt. Annyira tetszett neki a három kinyomott, elkészült borító, hogy megmutatta valakinek a Művelődéi Minisztérium Képzőművészeti Főosztályán. Ez nagy hibának bizonyult. Jó embernek gondolta az illetőt, és el is mesélte neki, hogy fiatal írókkal, képzőművészekkel együtt múzeumi értesítőként készül kiadni egy periodikát és a megyei tanács engedélyt adott rá. Hiába volt lapengedélyünk, másnap visszavonták, és a megyei könyvtárban a rendőrség lefoglalta a már elkészült belíveket.

K. I. : Szegény Molnárt éjszaka, az ágyából ugrasztották ki miatta.

- 1970 szeptember 14-én kaptuk meg az expressz ajánlott levelet az engedély visszavonásáról. A megyei művelődési osztály vezetője, bizonyos Beke Albert írta alá, azzal az indoklással, hogy a füzetek tartalma túllépett a megyei hatóköröm, országos szerzők vannak benne. Szegény Molnár Mátyást ezt követően számtalanszor kihallgatták.

K. I. : Az egész anyag, ha jól tudom, az Irodalomtudományi Intézetbe került, ott is véleményezték.

- Éveken át próbáltuk engedélyeztetni, most már "országos szinten" elsősorban azért, hogy Molnár Mátyás meghurcolását valamilyen módon jóvá tegyük, bebizonyosodjék, hogy nem követett el semmit. De hiába. Illyés Gyula segítségét is kértük, azt hiszem, te is ott voltál azon a beszélgetések. Ő Juhász Máriát, Váci Mihály feleségét mozgósította, aki annyit elérti, hogy az Irodalomtudományi Intézetbe, Szabolcsi Miklóshoz került véleményezésre az anyag. Ő az írások háromnegyedét ki akarta hagyatni és a maradékról azt írta, hogy az megjelentethető. De a megyei tanács akkor már arra sem adott engedélyt.

K. I. : Azért kértem, hogy meséld el a történetet, mert így irodalomszervezőként is bemutathattalak. Mikor jelent meg az első versesköteted?

- 1970-ben. De még erről a Kísérlet-ügyről hadd mondjak el annyit, hogy 1990-ben megpróbáltuk visszaszerezni a nyomólemezeket, szerettük volna újra indítani, vagy legalább azt az eredeti három számot megjelentetni. De már sem a megyei könyvtárban, sem a minisztériumban, sem a rendőrségen nem találták meg a húsz évvel korábban lefoglalt anyagokat. Viszont rehabilitáltak minket. 1991-ben a Kísérlet öt egykori szerkesztője, Rózsa Endre, Molnár Mátyás (aki már nem élt), Fajó János, Oláh János és én kaptunk egy-egy levelet, hogy rehabilitáltak minket. Kaptuk továbbá összesen 240 ezer forintot. Úgy döntöttünk, hogy ennek a pénznek a segítségével ismét megpróbáljuk a kiadást. De csak a második szám lemezei kerültek vissza a birtokunkba, a többi elveszett. Ennyi a történet. - Költőként 1970-ben indultam, Amíg a buszra várunk című kötetemmel a Magvetőnél. Utána hét évig, valószínűleg ezek miatt a "szervezkedések" miatt el is felejtettek engem. 1977-ben Nagy László közbenjárására jelent meg a második kötetem a Szépirodalmi Könyvkiadónál az Anyagtanulmány, majd a harmadik ugyanott, az Újra meg újra. Ezzel értem el életem talán legnagyobb költői sikerét, mert Weöres Sándor írta a kötet fülszövegét, és a kezéből vehettem át a Füst Milán-díjat is. Laudációként felolvasta néhány versemet, sajátos módon az Elérhetetlen föld című antológiából. Ennél nagyobb kitüntetés, pontosan tudtam ekkor is, az életben nem érhet. Ne is érjen.

K. I. : Több műfajban is bemutatkoztál. Írtál drámát is.

- Ahhoz képest, hogy elég sok drámát írtam, csak egyet mutattak be, a Hely és idő játékai című egyfelvonásosomat. Ezt kétszer is bemutatták. Először én rendeztem meg a Rakpart Klubban, 1971-ben, másodszor az Egyetemi Színpadon mutatták be 1974-ben. Ott profi színészek. Nyolc előadást terveztek, de a harmadikat már nem tartották meg. Én is szerettem volna megnézni, mert csak a főpróbán lehettem jelent, mert megszületett Kati lányom. De hiába jöttünk össze, mi nézők, az előadás elmaradt. Betiltották, vagy ahogy akkor mondták: „leállították egyelőre.” Ez az egyfelvonásos mókás dolog, ihletője az 1968-as csehszlovákiai bevonulás volt. 1970-ben írtam. Beleszerkesztettük a Kísérlet harmadik számába is, Szabolcsi Miklós "közönséges politikai pamflet" minősítéssel ítélte kihagyásra. Bízom benne, hogy nem közönséges politikai pamflet. Később további öt színdarabom nem került színpadra, szeretnék is még írni, remélem fogok is, de azt a fáradságot, erőfeszítést, ami a profi színházak megközelítésével jár, inkább megspórolom magamnak. Talán egyszer, ha lesz időm, összehozok valamelyikből egy afféle amatőr előadást.

K. I. : Rádiójátékot is írtál.

- Rádiójátékot nagyon szívesen írtam, Sumonyi Zoltán egy időben rendszeresen felkért. Nagyon jó dolog, mert sokkal kevesebb tényezővel kell számolni, mint a színpad esetében. Csak a hangokra kell figyelni.

K. I. : Gyerekverseid, novelláid is megjelentek. A kidöntött kerítés sajátos műfaj ezeken belül is.

- Önismereti prózának nevezném. Miközben írtam, sok mindenre rájöttem, amiket gyerekfővel átélve nem értettem: a történetek valódi mozgató rugóit, a felnőttek szavainak, viselkedésének mögöttes tartalmait. Nem egyszer írás közben - szembesülve az egykori dolgokkal - értettem meg, hogy mi, és miért is történt úgy, ahogy. Tehát az emberben a gyermekkori élményei elraktározódnak és valósággal megfejtésre várnak. Valószínűleg azért öregszünk meg, hogy legyen időnk megfejteni gyerekkorunk történeteit. Akkor döbbentem rá erre, miközben A kidöntött kerítést írtam, sőt, lehet, hogy azért is kezdtem írni, hogy közelebb kerüljek ezekhez a titkokhoz. Ahogy folytatom, egyre több mindenre jövök rá, egyre többet értek meg a szüleim magatartásából, a velünk való kapcsolatukról, öntörvényűségükből. Nem volt idillikus a gyerekkorunk, nem is lehetett az a 40-50-es években. Eléggé sajátos családban nőttem föl. Negyven évesek voltak a szüleim, amikor megszülettem, édesapám épp akkor érettségizett. Gyerekkorában félbe kellett hagynia a gimnáziumot, mert mindkét szülője meghalt. Azért tette le az érettségit 1943-ban, mert 1939-től állandóan behívták, állandóan kint volt a fronton, nagy veszélyekben és kemény körülmények között. Miután anyai nagyapám csodával határos módon kigyógyította a fronton szerzett hastífuszból, hat hét múlva újra jelentkeznie kellett szolgálatra. Akkor döntött úgy, hogy legalább karpaszományosként menjen ki legközelebb Ukrajnába. Fél év alatt levizsgázott a hiányzó, csaknem két és fél esztendő anyagából és érettségit tett. Attól kezdve kicsit jobb körülmények között szolgált és meg is úszta a háborút, habár amerikai fogságban is volt. Ezekben a zaklatott időkben születtünk mi a bátyámmal, tehát nem esett felhőtlen időszakra a gyerekkorunk. Aztán jöttek a koalíciós évek, majd három reményekkel teljesebb év után a fordulat, az államosítások. Édesapám akkoriban önálló kertész volt, nagyszüleimnek volt egy budai családi háza, szóval sokfelől veszélyeztette őket a beköszönő kommunizmus. De túléltük, és azt gondolom, a család belső összetartó erején múlott, hogy mindenki túlélte.

K. I. : A saját családodat életművednek tartod-e? Mert van három gyermeked és egy remek férjed.

- A férjemet, Oláh János költőt nem én hoztam a világra, így hát ő nem az életművem része, de a három gyermek valóban életem legfontosabb része. Férjemnek is természetesen abszolút köze van mindehhez, hiszen felnevelésük ugyanannyi fáradságába és erőfeszítésébe került, mint nekem. Elég nehéz körülmények között éltünk akkoriban. Éppen azokban az évtizedekben, amikor a gyerekek kicsik voltak, egy politikai konfliktus miatt nem kapott értelmiségi állást, cselgáncsedzőként dolgozott vagy tizenöt évig. De felnőttek a gyerekek, ráadásul ők is művészemberek lettek. Nem okultak a szüleik sorsából. Igaz, nem is igyekeztünk őket jobb belátásra bírni, mert nekünk is az egyetlen örömünk az volt, hogy ha nincs is érte fizetség, de legalább azt csináljuk, ami szeretünk.

K. I. : II. János Pál pápa vasárnapi szentbeszédeiben visszatérő kulcsszó a család. Ez az egyik legfontosabb érték. Ebből következően kérdezném meg, hogy szoktál-e beszélgetni az Úristennel? Ezt már csak azért is megkérdezhetem, mert a Párbeszéd című kötetedben több vers is tanúskodik arról, hogy igen. Sőt, az egyik versedben az Úristent a megunt feleséghez hasonlítod.

- Nagyképűség volna, ha azt állítanám, hogy az Istennel párbeszédet folytatok, hiszen ez olyan, mintha egy hangya azt mondaná, hogy beszélget velem, miközben kisöpröm. De hát keresi az ember az élete beágyazódottságát. A családja, a hazája, az emberi közösségek fölött ott az Úristen. Ez legalább végső okként föltétlen az ember szemébe kell hogy tűnjék. A családban talán még kinyomozható, hogy mi miért és hogyan történt, és ismerjük valamennyire egymás karakterét, esetleg meg tudjuk fejteni egymás indítékait. Már sokkal nehezebb, ha a hazánkkal próbálunk így számot vetni, indítékait, helyzetét megérteni. És még nehezebb, ha az ember a társadalom egészére próbál megfejtést találni. Minden ember gondolkodik ezeken a dolgokon, kell is hogy gondolkozzék. Mert ha gondolkozunk, ha nem, az életünk ebben a rejtvényben van elrejtve, ebből a rejtvényből kell megtalálnunk rá a megfejtést... Megérteni nyilván nem tudjuk, de legalább megpróbálhatjuk megérteni.

K. I. : Még kérdezhetnélek mint könyvkiadót, mint az írói érdekvédelemben az egyik legtevékenyebb embert, vagy úgy, mint akinek a neve elválaszthatatlan a sárvári diákköltő pályázat és fesztivál fogalmától. De legfeljebb annyit kérdeznék meg, milyen élmény ezer, vagy még több diákköltő versét elolvasni?

- Olyasmi ez, mint az aranymosás. Az is elég reménytelen, fárasztó és unalmas dolognak tűnik, mégis milyen szenvedéllyel csinálják, akik csinálják. Az az öröm, amit a néhány gramm színarany megtalálása okoz, megér nekik minden fáradságot. Ilyesmi a fiatalok írásainak olvasása is. Nagy lelkierőt ad az a tapasztalat is, hogy minden évjáratban felbukkannak igazi tehetséget. Nyilván, az Úristen tudja, hogy sokszor keserves és nehezen viselhető sors ez, mégis bőségesen gondoskodik az utánpótlásról.



2004. május 20.

____________________________

Mezey Katalin
költő, műfordító
Budapest, 1943. május 30.


Tanulmányok: 1961-67 Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar magyar-népművelés szak, 1964 Zürichi Egyetem német szak
1964-66 általános iskolai tanár, 1966-68 a Tatai Faipari Ktsz, 1968-69 az OKISZ népművelési előadója, 1970- újságíró, 1970 a rendőrileg elkobzott Kísérlet című irodalmi folyóirat szerkesztője, 1970-77 a Népművelés, 1977-81 a Szovjet Irodalom, 1983-88 a BSZV Híradó munkatársa. 1989- a Széphalom Könyvműhely alapító vezetője. 1963 óta publikál. Az Írók Szakszervezetének kezdeményezője, 1987-92 titkára, 1992- főtitkára, az Írószövetség elnökségi tagja, 1990-93 a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája ügyvivője, 2004- a Magyar Művészeti Akadémia tagja

Díjak, elismerések: Füst Milán-jutalom (1985), IBBY-díj (1990), Greve-díj (1992), József Attila-díj (1993), Arany János-jutalom (1996), Forgács Pál-díj (2000), Az Év Könyve-díj (2001), Artisjus-életműdíj (2003), Príma-díj (2007)

Főbb művei: Amíg a buszra várunk (versek, 1970), Anyagtanulmány (versek, 1977), Zöld vadon (elbeszélések, 1979), Csutkajutka meséi (mesék, 1983), Élőfilm (regény, 1984), Újra meg újra (versek, 1985), Lyukak az osztálykönyvben (ifjúsági regény, 1986), Kivala Palkó Nemlehet-országban (meseregény, 1987), Levelek haza (regény, 1989), Szárazföldi tél (válogatott versek (1991), A két egyforma királyfi (színművek, 1994), Again and Again (válogatott versek angolul és magyarul, 1995), Párbeszéd (versek, 2002), A kidöntött kerítés (ifjúsági történetek, 2003)


_____________________________________________________

naprakészebb lista + fénykép:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Mezey_Katalin

LAST_UPDATED2