Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely elszenvedte a XX. századi történelem legnagyobb katasztrófáit, és már fiatalon megtudott mindent az emberi természetről. A náci terrort alulnézetből, a szülőfalujából láthatta, ami pedig aztán következett, azt már a királyi Krakkóban szerencsét próbáló, plebejus komplexusokkal megvert, mégis győzelemre született fiatalemberként, a saját tapasztalataiból ismerhette meg. Az utóbbi volt a döntő. Bár a halálgépezet is állandóan ott van a háttérben, ez adja a groteszk komorságát, Mrożek attól lett huszonnyolc éves korára világirodalmi rangú drámaíró, hogy megtalálta a színházi formát ahhoz, amit Krakkóban látott: a grandiózus moszkvai utópiát fenséges-anakronisztikus vagy egyszerűen csak ódivatú díszletek tologatásával, átfazonírozásával próbálták megvalósítani, nem pedig a semmiből fölépíteni, mint néhány villamosmegállóval kijjebb, Nowa Hutában.

Van egy rajza, amelyen egy nyomorúságos, torz figura látható, aki ezekkel a szavakkal átkozza a sorsát: Miért Sławomir Mrożek rajzolt engem, miért nem inkább Leonardo da Vinci? Itt nemcsak a kaján önreflexió méltánylandó – mégis miféle alakokat kreálok én? A Mesternek kezdetben erősebb volt a vizuális fantáziája, mint a verbális ereje. Igazából ez is krakkói recept. Wyspiański a XIX. század végén a festészetből indult ki, a nemzeti mitológia képi ábrázolásától jutott el a mozgásba lendülő jelenetekig. Mrożek a nemzeti, társadalmi és kulturális sztereotípiákat ábrázoló groteszk karikatúrákból jutott el a logikai anomáliákra épülő didaktikus groteszkhez, amelyet a hatvanas évek első felében váltott fel a dinamikus modell.

Kezdetben egyszerű ellentétpárokat teremtett: a haladó és a reakciós (mint az utolsó huszár, aki a hóba írja a kommunistákat fenyegető feliratot: „Franco tábornok majd megmutatja nektek"), a kövér meg a sovány, Bim és Bom, mindenféle uraságok és alantas szolgák, nagyravágyó, bölcselkedő értelmiségik és kutyakonzerven élő, autóra gyűjtő nyomorultak. Csak éppen sosem lehet tudni, ki van a helyzet magaslatán. A hűséges juhászkutya gazdája előbb-utóbb csengőt akaszt a nyakába, és elindul a havasokba legelni. Ijesztő mélységek nyílnak a sztereotípiák mögött, pont azokat nem lehet kiismerni, akik olyan tökéletesen töltik be a szerepüket, mintha kifestőkönyvből léptek volna elő. Mint a vonat utasai a Ki kicsoda? című történetben: a szerzetes keresztet rajzol a levegőbe, és azt mondja, minden Isten kezében van, nemcsak a vitrin, hanem „a legkisebb polc is"; a tisztnél pedig azért nincs kártya, mert a fronton hagyta. De van valaki, aki meg se mukkan, aztán menekül, amerre lát, mert tudja, hogy aki ennyire túljátssza a szerepét, az csakis álcázott besúgó lehet.

1953-ban jelent meg az első kötete a krakkói Wydawnictwo Literackie kiadásában, ugyanitt jelent meg néhány hónapja a Napló harmadik kötete. Ez úgy hangzik, mintha a pályakezdést követő hat évtized az állandóság jegyében telt volna el. A látszat csal, Mrożek lengyel viszonylatban is mozgékony író volt. Tíz év alatt hódította meg Krakkót, Varsóra elég volt néhány év, utána jöhetett Olaszország és Franciaország, a civilizációnak olyan formája, amelyet minden érettségizett lengyel igényel, de itt nem részletezendő történelmi okokból odahaza nem tudott létrehozni. A kellemes távollét az 1968-as invázió után vált politikai emigrációvá.

A Nyugat-Európában töltött negyedszázad alatt újabb ellentétpár rajzolódott ki a műveiben: a régi, gazdag és önelégült Európa cinikus hedonistáját állítja szembe a nemlétből, a meghatározhatatlan balti-kárpáti-balkáni végekről jött senkiházival. A nyolcvanas években egyre hangsúlyosabbá vált ez az új elem (gondoljunk aSzerződés című darabjára) – lassan ideje lenne előállni a harcias posztkolonialista Mrożek-olvasatokkal. 1989-ben dacosan elhagyta Európát mexikói feleségével, Susana Osorio Rosasszal. 1990-ben már Mexikóból érkezett Krakkóba, ahol fesztivállal, konferenciákkal, bemutatókkal, főtéri tacskófelvonulással ünnepelték hatvanadik születésnapján a város új díszpolgárát. Mintha minden a helyére került volna. Amikor pedig Mexikó elviselhetetlenné vált számukra, 1996-ban Krakkóba költöztek, majd 2008-ban, egészségi okokból, áttelepültek Nizzába.

Van-e olyan rétege ennek az életműnek, amely ebben a régióban különösen fontos szerzővé teszi Mrożeket? A legkiemelkedőbb darabok univerzálisak – a Tangó Mexikótól Japánig mindenütt érthető. De minél közelebb jutunk Krakkóhoz, annál gazdagabbá válik a jelentése. Magyarországon ötven éve folyamatosan jelen van Mrożek, mégis csak 2000-ben jutott el ide testi valójában a könyvfesztivál díszvendégeként. Kellemes meglepetés volt számára, hogy ennyire szeretik a színházak és az olvasók. Bár külföldön gyakran szökött meg a saját darabairól, a Mulatságot élvezte. Aztán még visszatért, amíg a betegség nem akadályozta ebben.

Köztudott, hogy a diktatúra idején a Mrożek-darabokkal olyan tapasztalatatokat lehetett kifejezni, amelyekről közvetlenül nem lehetett beszélni (A mosoly birodalma betiltása arról tanúskodik, hogy áttételes formában sem feltétlenül lehetett). Az Örkényben látható Tangó meggyőzött arról, hogy ezeknek a daraboknak még kiszámíthatatlan utóéletük lehet – Magyarországon is.

 

Pálfalvi Lajos