Heinrich von Kleist
Kohlhaas Mihály

Fordította: Kardos László

FÜLSZÖVEG

A német parasztháború leverését követő komor évtizedbe viszi az olvasót Kleist drámai helyzetekben bővelkedő, lélegzet-elállítóan izgalmas elbeszélése. Kohlhaas Mihályt, a német lókereskedőt, végletes igazságszeretete állítja szembe az ország hatalmasságaival. Törvénytevő dühében perbe száll Szászország, majd több német fejedelemség uraival, s mint a bosszúállás öldöklő angyala, fegyvert ragad, hogy megtorolja a rajta és szerettein esett súlyos sérelmeket. Ha indítékai mégoly tiszteletreméltóak is, vakmerő és elvakult vállalkozása kérlelhetetlenül sodorja a magányos lázadót a tragikus vég felé. Heinrich von Kleist (1777-1811) ezzel a drámaian sűrített elbeszélésével iskolát teremtett, útjára indította a realista német kisprózát.

A TIZENHATODIK SZÁZAD dereka táján élt a Havel partján egy Kohlhaas Mihály nevű lócsiszár, egy tanítónak a fia, aki a maga korában a legjóravalóbb s egyúttal a legszörnyűbb emberek közé tartozott. Erre a rendkívüli férfiúra élete harmincadik évéig akár úgy nézhetett volna az ember, mint a jó állampolgár mintaképére. Gazdasága volt egy faluban, amely még most is az ő nevét viseli, s itt nyugton éldegélt mesterségéből; a gyermekeket, akikkel felesége megajándékozta, istenfélelemben nevelte szorgalomra és tisztességre; egy sem akadt szomszédai között, aki ne élvezte volna jótékonyságát vagy igazságszeretetét; egyszóval, a világnak áldania kellett volna emlékezetét, ha egyik erénye nem hatalmasodik el fölötte. Jogérzete azonban rablóvá és gyilkossá tette.

Egyszer egy falka fiatal lóval - csupa jóltáplált és ragyogó állat volt - külső országba kocogott s éppen azon tűnődött, hogyan gyümölcsöztesse a hasznot, amelyre a vásárokon számított - részint jó gazda módjára majd újabb hasznot hajtó vállalkozásokba fekteti, részint pedig a jelen élvezésére is fordítja, - amikor az Elbához ért és szász területen, egy pompás lovagvár mellett, egy sorompót talált, amelyet soha még ezen az úton nem látott. Minthogy éppen viharosan esett, tüstént megállott a lovakkal s a vámőrért kiáltott, aki bosszús képpel hamarosan ki is pillantott az ablakból. A lócsiszár felszólította, hogy tegye szabaddá az utat.

- Micsoda új módi ez itt? - kérdezte, mikor a vámos jókora idő multán kilépett a házból.

- Földesúri kiváltság, - felelte ez, miközben kinyitotta a sorompót - a tronkai Vencel úrfi kapta.

- Igen? - szólt Kohlhaas. - Vencelnek hívják az úrfit? - És megnézte a kastélyt, mely csillogó ormokkal pillantott a mezőre. - Az öregúr meghalt?

- Megütötte a guta - felelte a vámos, miközben a sorompó rúdját a magasba engedte.

- Hm! Kár érte! - mondta Kohlhaas. - Derék öregúr volt, öröme tellett az emberek jövésében-menésében, ahol csak tehette, támogatta az árusok csereberéjét, és egyszer töltést rakatott, mert az egyik kancám kinn, ahol az út a faluba visz, lábát törte. No, mit fizetek? - kérdezte, s a szélben lobogó köpenye alól fáradságosan előhalászta a garasokat, amelyeket a vámőr kért tőle. "Bizony, öreg", tette még hozzá, mikor ez morogni kezdett, hogy "gyorsan! gyorsan!", s a rossz időt szidta: "Ha ez a fa ott maradt volna az erdőben, nekem is jobb lett volna, meg nektek is"; s ezzel odaadta neki a pénzt és el akarta indítani a lovát. De alig ért a sorompó alá, mikor egy újabb hang csendült fel mögötte a toronyból: "Álljon meg az a lókereskedő!" és látta, hogy a várnagy becsap egy ablakot és lesiet hozzá.

- No, mi újság? - kérdezte Kohlhaas csak úgy magában és megállott a lovakkal. A várnagy, miközben összegombolt még egy mellényt terjedelmes pocakján, odajött és rézsút állva a viharos esőnek, a passzus iránt érdeklődött.

- A passzus? - kérdezte Kohlhaas. Kissé meghökkenve azt felelte, hogy passzusa, tudomása szerint, nincs; de írják csak le neki, miféle isten-csudája is az; tán véletlenül mégis csak akad nála. A várnagy, miközben úgy oldalvást ránézett, kijelentette, hogy tartományúri engedély nélkül egyetlen lócsiszárt sem engednek át lovakkal a határon. A lócsiszár bizonygatta, hogy ő, mióta él, már tizenhétszer ment át a határon afféle írás nélkül; ő pontosan ismeri mindazokat a tartományúri rendelkezéseket, amelyek foglalkozására vonatkoznak; itt nyilvánvalóan tévedés lesz, ez okból kéri, gondolják meg a dolgot, s ne tartóztassák itt tovább haszontalanul, mikor ma még messzire el kell jutnia. De a várnagy azt felelte, hogy tizennyolcadjára bizony itt át nem csúszik, a rendelet épp ezért jelent meg újabban, és hogy vagy kiváltja itt mindjárt a passzust, vagy visszamegy oda, ahonnan jött. A lócsiszár, akit kezdett ez a törvénytelen zsarolás elkeseríteni, rövid gondolkodás után leszállott a lóról, rábízta egy szolgára és azt mondta, hogy magával a tronkai ifiúrral szeretne szót váltani ebben a dologban. Föl is ment a várba; a várnagy követte s közben zsugori pénz-harácsolókról s ezeknek hasznos megcsapolásáról dörmögött; s egymást méregetve mindketten beléptek a terembe. Történetesen az úrfi éppen poharazott egy pár vidám cimborájával s valami jó tréfán épp akkor véget nem érő hahota harsant fel közöttük, mikor Kohlhaas közelebb lépett, hogy előadja panaszát. Az úrfi megkérdezte, mit akar; a lovagok, amint az idegen férfit megpillantották, elhallgattak; de alighogy Kohlhaas belefogott a lovakra vonatkozó keresetébe, az egész társaság kiáltozni kezdett: "Lovak? Hol vannak?", s odarohantak az ablakokhoz, hogy szemügyre vegyék őket. Mikor a csillogó falkát megpillantották, az úrfi javaslatára csakúgy röpültek lefelé az udvarba; az eső már elállt; várnagy, tiszttartó, szolgák, mind odagyűltek köréjük s az állatokat mustrálták. Az egyik a fakót dicsérte a homlokán a csillaggal, a másiknak a gesztenyepej tetszett, a harmadik a fekete-sárga foltos derest simogatta; s mindnyájan megegyeztek abban, hogy olyanok ezek a lovak, mint a szarvasok, s hogy különbeket nem tenyésztenek az országban. Kohlhaas derűsen válaszolta, hogy a lovak nem különbek azoknál a lovagoknál, akik majd megülik őket; és vásárt ajánlott az uraknak. Az úrfi, akit a hatalmas sárga mén módfelett izgatott, megkérdezte az árát; a tiszttartó azt javasolta neki, hogy egy pár feketét vegyen, ezeket, minthogy lónak híjával voltak, a gazdaságban szerette volna használni; de mikor a lócsiszár nyilatkozott az ár felől, a lovagok fölöttébb drágállották, és az úrfi azt mondta, hogy üljön lóra és keresse meg Artúr király asztaltársaságát, ha a lovak árát ilyen magasra tartja.

Kohlhaas, aki látta, hogy a várnagy és a tiszttartó beszédes pillantásokat vetnek a feketékre s közben összesúgnak, valami homályos előérzettől hajtva, mindenképpen rajta volt, hogy szabaduljon a lovaktól. Az úrfihoz fordult:

- Uram, hat hónappal ezelőtt vettem a feketéket huszonöt aranyért; adj értük harmincat, s tied a két állat.

Két lovag, aki az úrfi mellett állott, világosan úgy nyilatkozott, hogy a lovak megérnek annyit; de az úrfi csak a fakóért volt hajlandó pénzt adni, a feketékért nem s már indulni készült; Kohlhaas erre azt mondta, talán majd legközelebb csinál véle vásárt, ha megint erre jár a lovaival; ajánlotta magát s megragadta lova kengyelét, hogy nyeregbe szálljon és útnak induljon. Ebben a pillanatban kilépett a csoportból a várnagy.

- Hallottad, - szólt - hogy passzus nélkül nem mehetsz tovább?

Kohlhaas megfordult és megkérdezte az úrfit, rendjén való-e igazában ez az akadékoskodás, amely tönkreteszi egész foglalkozását? Az úrfi már csak távozóban válaszolt, s arcán látszott a zavar:

- Úgy bizony, Kohlhaas, a passzust meg kell váltanod. Beszélj a várnaggyal s menj utadra.

Kohlhaas biztosította róla, hogy esze ágában sincs megkerülni a rendelkezéseket, amelyek a lovak kiszállításával kapcsolatosan netán fennállanak; megígérte, hogy Drezdán átvonultában a jegyzőségen megváltja a passzust, s kérte, hogy most az egyszer még, minthogy erről a követelményről sejtelme sem volt, engedjék útjára.

- Nos, - szólt az úrfi - minthogy a vihar nekizúdult és átsziszegett aszott tagjain - hadd fusson az éhenkórásza. Gyertek! - szólt oda a lovagoknak, aztán megfordult és megindult a vár felé.

A várnagy most az úrfihoz fordult és azt mondta, hogy a lócsiszárnak legalább is valami zálogot kéne otthagynia, annak biztosítékául, hogy valóban megváltja a passzust. Az úrfi újra megállott a várkapuban. Kohlhaas megkérdezte, hogy pénzben vagy valami egyébben milyen értéket hagyjon itt a passzus miatt zálogban? A sáfár szakállába dörmögve azt felelte, hogy otthagyhatná a feketéket.

- Mindenesetre, - mondta a várnagy - ez a legcélirányosabb; ha megváltotta a passzust, viheti őket akármikor.

Kohlhaas, aki megütődött ezen az orcátlan követelésen, azt mondta az úrfinak, aki ujjasa lebernyegeit dideregve tartotta maga elé, hogy hiszen ő a feketéket el akarja adni; az úrfi azonban, minthogy éppen ebben a pillanatban egy szélroham jókora jeges esőt vert át a kapun, véget akart vetni a dolognak és odakiáltott:

- Ha nem akarja itthagyni a lovakat, hajítsátok vissza a sorompón! - s azzal elment.

A lócsiszár világosan látta, hogy itt engednie kell az erőszaknak, s úgy határozott, hogy teljesíti a követelést, hisz egyebet nem is tehetett; kifogta a feketéket s egy istállóba vezette őket, amelyet a várnagy mutatott neki. Egy szolgát ott hagyott az állatok mellett, pénzt adott neki és figyelmeztette, hogy visszatértéig jól ügyeljen rájuk; azután a falka maradékával folytatta útját Lipcse felé, ahová a vásárra iparkodott; de közben el-elfogta a bizonytalanság, hogy nem jelent-e meg valami ilyes parancs Szászországban a nekilendülő lótenyésztés érdekében.

Drezdában, ahol az egyik külvárosban háza volt néhány istállóval, mert innen szokta intézni üzleteit az ország kisebb piacain, tüstént, ahogy megérkezett, felment a jegyzői hivatalba, s ott a tanácsosoktól, akiknek egyikével-másikával ismerős volt, megtudta, amit egyébként már első elgondolása is súgott neki, hogy tudniillik, az egész passzus-história - mese. Kohlhaas, akinek kívánságára a lehangolt tanácsosok írást adtak a történtek alaptalanságáról, mosolygott a vánnyadt várúrfi tréfás ötletén, noha nem igen értette, mi az ördögöt akarhatott vele; aztán a magával hozott lófalkát néhány hét alatt megelégedésére eladta és visszatért Tronkenburgba, a nélkül, hogy más, keserű érzés is nyomta volna, mint az, amelyet a világ nehéz sora általánosságban keltett benne. A várnagy, akinek fölmutatta az írást, ezúttal semmit sem szólt a dologról, s a lócsiszárnak arra a kérdésére, hogy most aztán visszakaphatja-e a lovakat, annyit mondott: lemehet és elviheti őket. Kohlhaasnak azonban, mikor keresztül ment az udvaron, azt a kellemetlen hírt kellett tudomásul vennie, hogy szolgáját, mint mondották, illetlen magaviselete miatt, néhány napra rá, hogy otthagyta Tronkenburgban, elagyabugyálták és elkergették. Megkérdezte azt a fiút, aki a hírt hozta, hogy mit csinált voltaképpen a szolga, s ki viselt ezalatt gondot a lovakra, de erre a fiú azt felelte, hogy nem tudja, s aztán a lócsiszárnak, akinek a szívét már rossz sejtelmek szorongatták, kinyitotta az istállót, amelyben a lovak álltak.

Mekkora volt azonban Kohlhaas elképedése, mikor két jóltáplált feketéje helyett egy pár kiaszott, elgyötört gebét pillantott meg; a két ló csupa csont volt, s akár holmi fogasokra, mindenfélét rájuk lehetett volna aggatni; sörényük és szőrük ápolatlanul és gondozatlanul gubancosodott össze; a nyomorúság mezítelensége volt ez az állatok világában! Kohlhaas, akire a lovak gyönge mozdulással odavihogtak, módfelett felháborodott, s megkérdezte, mi történt a lovaival. A fiú, aki mellette állott, azt válaszolta, hogy nem esett azoknak semmi bajuk, az abrakot is rendesen megkapták, de minthogy éppen aratás volt, és igásállatban nem álltak valami bőven, egy kicsit a feketéket is használták a földeken. Kohlhaas elátkozta ezt a gyalázatos és alattomban kifőzött erőszakosságot, mindazáltal, tehetetlensége érzetében, elharapta dühét, s minthogy egyebet nem is tehetett, azon iparkodott, hogy a lovakkal együtt mielőbb otthagyja ezt a rablófészket, amikor a várnagy, akit a szóváltás csalt oda, előtte termett és megkérdezte, mi történik itt.

- Hogy mi történik? - válaszolta Kohlhaas. - Ki adott engedélyt a tronkai várúrfinak és az embereinek, hogy nála hagyott feketéimet mezei munkára fogták? Megkérdezte azt is, emberséges eljárás-e ez, majd vesszősuhintással próbálta mozdulásra bírni a kimerült gebéket s mutatta a várnagynak, hogy meg se moccannak.

A várnagy, miután egy darabig dacosan nézte Kohlhaast, megszólalt:

- Nézd csak a goromba disznót! Nemhogy hálát adna a pimasz az istennek, hogy a gebéi még egyáltalán élnek! Megkérdezte: ugyan kinek kellett volna gondoznia az állatokat, mikor a szolga megugrott. S nem volt-e helyes, ha a lovak a földeken leszolgálták az abrakot, amit kaptak? Azzal fejezte be hogy itt ne sokat teketóriázzon, mert különben odafüttyenti a kutyákat, s azok majd rendet teremtenek az udvarban.

A lócsiszárnak nagyot dobbant a szíve. Már-már azon volt, hogy odacsapja a sárba a potrohos mihasznát és megtapossa rezes pofáját. De aranymérleghez hasonló jogérzete még ingadozott; keblének ítélőszéke előtt még nem volt bizonyos benne, vajjon ellenfele valóban bűnös-e; lenyelte a gyalázkodást, a lovakhoz lépett s miközben a körülményeket csöndben mérlegelve, rendbe szedte a sörényüket, lefogott hangon megkérdezte: voltaképpen milyen vétségért is távolították el szolgáját a várból? A várnagy válaszolt:

- Mert a fickó dacoskodott az udvarban! Mert berzenkedett egy szükséges istálló-csere ellen s azt kívánta, hogy két nemes úrfi, aki idejött Tronkenburgba, az ő gebéi miatt - az országúton éjszakáztassa a lovait.

Kohlhaas odaadta volna a lovak árát, ha most a kezeügyében lett volna az a szolga, és vallomását egybevethette volna ennek a szájas várnagynak a vádjaival. Még mindig ott állott s a feketék gubancait szálazgatta és azon töprengett, mi is a teendő ebben a helyzetben, mikor a szín hirtelen megváltozott, és a tronkai Vencel úrfi egy csapat lovaggal, szolgával és kutyával a várudvarra ugratott; éppen nyúlhajszából jött. Arra a kérdésére, hogy mi történt, a várnagy rögtön beszélni kezdett, s mialatt a kutyák, megpillantva az idegent, egyfelől pokoli csaholásba kezdtek ellene, másfelől a lovagok hallgatást parancsoltak nekik, a leghitványabb torzítással előadta, hogy micsoda ribilliót csap itt ez a lókereskedő, csak azért, mert a lovait egy kicsit használták. Gúnyos kacagással mondotta, hogy a lócsiszár nem hajlandó a lovakat a magáéinak elismerni. Kohlhaas felkiáltott:

- Ezek nem az én lovaim, nemzetes uram! Ezek nem azok a lovak, amelyek harminc aranyforintot értek! Adják vissza az én jóltáplált és egészséges lovaimat!

A várurfi, miközben egy pillanatra elsápadt, leszállott a lováról és így szólt:

- Ha nem akarja visszavenni a lovait, hagyja itt őket! Gyere, Günther! - kiáltott föl. - János! Gyertek! - s közben leverte a port a nadrágjáról. - Hozzatok bort! - kiáltotta még, mikor a lovagokkal már ott állott az ajtóban, s azzal bement a házba.

Kohlhaas kijelentette, hogy inkább hívatja a sintért s a lovakat kihordatja a sintértelepre, mintsemhogy úgy ahogy vannak, elvigye őket kohlhaasenbrücki istállójába. Rájuk se hederítve, otthagyta a gebéket a poros álláson, felpattant pejkójára s bizonykodva, hogy tudni fogja a módját, mikép érvényesítse jogait, ellovagolt.

Már a drezdai úton vágtatott, mikor rágondolt a szolgájára. A szolgára gondolt és a vádra, amelyet a várban emeltek ellene. Lépésben ment csak tovább, de még ezer lépést tett, megfordította lovát és elkanyarodott Kohlhaasenbrück felé, hogy előzetesen meghallgassa a szolgát, amint az így okos és igazságos eljárásnak tetszett. Mert egy helyes, a világ esendő mivoltával már ismerős érzés az elszenvedett sérelem mellett is hajlamossá tette arra, hogy ha a szolga, mint azt a várnagy állította, egyben-másban valóban hibázott, elviselje a lovak elvesztését, mint igazságos következményt. Ezzel szemben egy éppily jeles érzése azt mondja neki, - s ez az érzés egyre mélyebb és mélyebb gyökereket eresztett benne, abban a mértékben, ahogy tovább lovagolt s mindenütt, ahol csak megszállott, azokról a jogtalankodásokról hallott, amelyeket a tronkai várban napról-napra elkövetnek az utasokkal szemben: - ha az egész ügy, aminthogy minden jel arra mutat, csak kitervelt merénylet, akkor neki kötelessége minden erejével elégtételt szerezni az elszenvedett sérelemért s kötelessége megteremteni a biztonságot a jövőre nézve polgártársainak.

Mihelyt megérkezett Kohlhaasenbrückbe és megölelte hűséges hitvesét, Erzsit, és megcsókolta gyermekeit, akik boldogan sürögtek a térde körül, tüstént Herse számadó után kérdezősködött: hallottak-e valamit felőle? Erzsi így felelt:

- Jaj, drága Mihályom, ez a Herse! Képzeld csak, vagy két hete betámít ide ez a szerencsétlen, agyba-főbe verve; de úgy, hogy lélekzeni is alig lélekzett. Ágyba fektetjük, ott csak úgy hányja a vért, s mikor újra meg újra faggatjuk, olyan históriát hallunk tőle, amely egyikünknek se megy a fejébe. Hogy te ott hagytad Tronkenburgban a lovakkal, amelyeket nem engedtek át a határon, azután a leggyalázatosabb bánásmóddal rászorították, hogy hagyja el a várat, s hogy teljességgel lehetetlen volt magával hoznia a lovakat.

- Úgy? - mondta Kohlhaas, miközben letette a köpenyét. - Aztán talpra állt megint?

- Hát úgy félig-meddig - felelte az asszony - még mindig köpi a vért. Én rögtön el akartam küldeni egy szolgát Tronkenburgba, s addig is, míg oda megérkezel, gondoztatni a lovakat. Ez a Herse mindig tisztességes embernek mutatkozott s olyan hűséges volt hozzánk, mint senki más, hát nem igen volt okom kételkedni az előadásában, amelyet annyi jel is támogatott, s olyasmire gondolni, hogy valami más módon hágott a lovak nyakára. De ő erősködött, hogy senkit fel ne biztassak, hogy abban a rablófészekben mutatkozzék, s mondjak le az állatokról, hacsak embert nem akarok áldozni értük.

- Még mindig az ágyat nyomja? - kérdezte Kohlhaas, kibontva a nyakbavalóját.

- Pár nap óta - felelte az asszony - már megint császkál az udvaron. Szóval, látni fogod, - folytatta - hogy nem légből kapott dolog az egész, s hogy ez is azok közül a gazságok közül való, amelyeket a tronkenburgiak mostanság nem átallanak elkövetni az idegenekkel szemben.

- Előbb meg kell vizsgálnom a dolgot - válaszolta Kohlhaas. - Erzsim, hídd csak ide Hersét, ha fenn van! - Ezekkel a szavakkal leült a karosszékbe; s a háziasszony, aki nagyon örült az ura higgadtságának, kiment és hozta a szolgát.

- Mit csináltál Tronkenburgban? - kérdezte Kohlhaas, mikor Erzsi a szolgával a szobába lépett. - Nem vagyok veled valami túlságosan megelégedve.

A szolga, akinek sápadt arcán e szavakra vörös folt gyulladt ki, egy darabig hallgatott.

- Igazad van, uram, - válaszolta aztán - mert azt a kénesfonalat, amelyet Isten rendeléséből magammal hordtam, hogy lángba borítsam azt a rablófészket, amelyből kivertek, bevetettem az Elba vizébe, mikor gyereknyöszörgést hallottam a várból, s azt gondoltam: hamvassza el a mennykő; én nem teszem!

Kohlhaas megütődve szólt:

- Dehát mivel adtál rá okot, hogy kikergessenek a tronkai várból?

Herse így felelt:

- Egy rossz tréfával, uram - és fölszárogatta a verítéket a homlokáról. - Dehát ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Nem akartam engedni, hogy a lovakat tönkre tegyék a mezei munkában, s azt mondtam, még fiatalok, s még nem voltak hámban.

Kohlhaas, rejteni próbálván zavarát, azt válaszolta, hogy Herse ebben nem mondott egészen igazat, mert kora tavasszal egy keveset volt már szerszám a lovakon.

- Hát ha éppen szükségben voltak s gyorsan be kellett hordani a termést, itt-ott készségesebbnek mutatkozhattál volna a várban, ahol valamiképpen mégis csak vendég voltál.

- Meg is tettem én azt - szólt Herse. - Sötéten pislogtak ott rám, hát gondoltam, bele csak nem pusztulnak a feketék. Harmadnap délelőtt befogtam őket és behordtam három fuvar életet.

Kohlhaasnak egyet dobbant a szíve. Földre sütött szemmel felelt:

- Ezt nekem nem mondták, Herse!

Herse bizonykodott, hogy már pedig így van.

- Csak abban voltam barátságtalan, - mondta - hogy a lovakat rögtön a déli abrakolás után nem engedtem újra igába fogni, s a várnagynak meg a sáfárnak, mikor azt javallották, hogy cserébe fogadjak el ingyen abrakot, a pénzt meg, amit gazdám abrakra hagyott ott, vágjam zsebre, azt feleltem: majd megkapnák tőlem a magukét, csak... azzal megfordultam s eljöttem.

- Ezért az udvariatlanságért - mondta Kohlhaas - csak nem kergettek el a tronkai várból?

- Isten ments! - kiáltott fel a szolga. - Egy pokoli gaztett volt az oka! Este két lovag érkezett a tronkai várba, azoknak a lovát bevitték az istállóba, az én lovaimat meg odakötötték az istálló ajtajához. S mikor a feketéket kivettem a várnagy kezéből, aki odakvártélyozta őket, s megkérdeztem, most aztán hol maradjanak az állatok, hát egy disznóólat mutatott nekem, amelyet lécből-deszkából eszkábáltak össze a várfal mellett.

- Azt akarod mondani, - szakította félbe Kohlhaas - hogy olyan rossz alkalmatosság volt az lovak számára, hogy jobban hasonlított disznóólhoz, mint istállóhoz?

- Disznóól volt az, uram, - felelte Herse - valósággal és tisztára disznóól, amelyben ki-beszaladgáltak a disznók, s fel se tudtam benne egyenesedni.

- Talán nem volt egyéb hely a feketék számára, - felelte Kohlhaas - a lovagok paripái mégis csak fontosabbak voltak.

- A hely, - válaszolta a szolga, miközben a hangja kissé elhalkult - a hely szűkös volt. Összesen hét lovag tartózkodott a várban. Kegyelmed egy kicsit összébb szorította volna a lovakat. Azt mondtam, megpróbálok istállót bérelni a faluban; de a várnagy azt felelte, szem előtt kell tartania a lovakat, s valahogy eszembe ne jusson kivinni őket az udvarról.

- Hm! - mondta Kohlhaas. - Erre mit feleltél?

- Minthogy a sáfár azt mondta, hogy a két vendég éppen csak meghál s másnap reggel tovább lovagol, bevittem a lovakat a disznóólba. De másnap nem történt semmi; harmadnap reggel meg az hallatszott, hogy az urak még néhány hétig ott tanyáznak a várban.

- Végül is, Herse, nem volt olyan keserves az a disznóól, mint amilyennek láttad, amikor először bekukkantottál - mondta Kohlhaas.

- Ez igaz - válaszolt amaz. - Mikor egy kicsit kisöpörtem, tűrhető lett. A szolgálónak adtam egy garast, hogy dugja be valahová máshová a disznókat. S napközben azt is kimódoltam, hogy a lovak egyenesen állhattak, tudniillik a tetőn pitymallatkor leszedtem a lécekről a deszkát, s este megint visszaraktam. Úgy kukucskáltak ki a tetőn a lovak, mint a libák és Kohlhaasenbrück felé nézdegéltek, vagy oda valahova, ahol jobb világ van.

- Dehát akkor, - kérdezte Kohlhaas - mi a csudáért kergettek el?

- Megmondom én, - felelt a szolga - azért, mert szabadulni akartak tőlem. Amíg én ott voltam, nem nyúzhatták el a lovakat. Mindenütt ádázkodó pofákat vágtak rám, az udvarban is, a cselédházban is; s minthogy én amondó voltam, hogy csak fintorogjanak, míg meg nem gebednek, hát kilesték az alkalmat s levetettek a várudvarból.

- De az ok! - kiáltott föl Kohlhaas. - Csak volt rá valami okuk!

- Persze, hogy volt, - felelte a szolga - még pedig a legigazságosabb! Már a második napot töltöttem a disznóólban, mikor este az úsztatóhoz akartam vinni a lovakat, hisz mégis csak bemaszatolódtak ott az ólban. S mikor éppen fordulóban vagyok a várkapunál, hallom a várnagyot és a sáfárt, ahogy szolgákkal, kutyákkal meg fütykösökkel rohannak utánam a cselédlakásból, s kiáltoznak: fogjátok meg a csirkefogót! fogjátok meg az akasztófáravalót! Mintha csak megzavarodtak volna.

A kapus elállja az utamat; s mikor megkérdem tőle és az őrjöngő bandától, amely rámrohan, hogy mi leli őket? - Hogy mi lel? - felel a várnagy, s mindkét feketémnek megmarkolja a kantárszárát. Hová készül ez a lovakkal? - kérdezi, mellen ragadva engem. Mondom: hová készülök? A mindenségit is, hát az úsztatóhoz! Azt hiszi, hogy én...? - Az úsztatóhoz? - ordít a várnagy. - Majd megtanítlak én, te gazember, Kohlhaasenbrück felé úszni az országúton! - s egy fortélyos rántással, a sáfárral közösben, aki a lábamnál ragadott meg, leránt a lóról, úgy hogy egész hosszúságomban elterülök a sárban. Az isten erre meg arra! - kiáltok - a heveder és a takarók meg egy csomó fehérneműm ott feküsznek az istállóban; de a várnagy és a szolgák, miközben a sáfár elvezeti a lovakat, nekem esnek lábbal, ostorral, fütykösökkel, úgy, hogy félholtan rogyok le a kapu mögött. S amikor kinyitom a szám: Rabló kutyák! Hova viszik ezek a lovaimat? és feltápászkodom, felordít a várnagy: Ki a várudvarból! És: fogd meg, Császár! fogd meg, Vadász! csípd el, Fogas! és nekem ront egy falka eb, több, mint tizenkettő. Erre kitörök egy karófélét a kerítésből, és három kutya máris döglötten nyúlik el mellettem; de mikor, keserves zúzódásoktól gyötörve, hátrálnom kell: sípszó hangzik fel, az ebek vissza az udvarba, a kapuszárnyak össze, a tolózár előre: én meg ájultan rogyok le az országúton.

Kohlhaas, akinek az arcát sápadtság lepte el, kényszeredetten tréfálkozott:

- Te, Herse, aztán csakugyan nem akartál megszökni? - S minthogy a szolga sötétpiros arccal nézett maga elé, hozzátette - Valld be, nem nagyon ízlett ott a disznóólban; arra gondoltál, hogy a kohlhaasenbrücki istállóban mégis csak jobb.

- Mennydörgős mennykőt! - kiáltotta Herse - hisz ott hagytam a disznóólban a hevedert meg a takarókat meg egy csomó fehérneműt. És nem vettem volna magamhoz a három birodalmi forintot, amelyet piros selyem keszkenőben dugtam el a jászol mögött? Ördög és pokol! Ha a gazdám így beszél, újra kedvem volna tüstént meggyújtani azt a kénes fonalat, amit elhajítottam!

- Nono! - mondta a lócsiszár - nem gondoltam én semmi rosszat! Amit mondtál, Herse, szószerint elhiszem neked; s ha kell, magam is mérget veszek rá. Sajnálom, hogy ilyen balul jártál az én szolgálatomban. Eredj, Herse, feküdj le, adass magadnak egy flaska bort és vigasztalódjál; igazságot fognak neked szolgáltatni. - Azzal felállott, lajstromba szedette azokat a holmikat, amelyeket a számadó otthagyott a disznóólban; részletezte ezeknek az értékét, megkérdezte a szolgálótól azt is, mennyire teszi gyógyíttatása költségeit; s miután mégegyszer kezet fogott vele, elbocsátotta.

Aztán elbeszélte Erzsinek, a feleségének, a történet egész lefolyását és belső összefüggését, s közölte vele abbeli eltökéltségét, hogy a hivatalos igazságszolgáltatáshoz fordul, s megvolt az az öröme, hogy felesége szívvel-lélekkel mellé állott ebben az elhatározásában. Mert, mondotta az asszony, más utasok is kerülhetnek még a vár felé, s talán kevésbé türelmesek, mint Kohlhaas; s hogy az Úristen előtt kedves cselekedet volna az ilyesféle rakoncátlanságoknak gátat vetni; és hogy a per viteléhez szükséges költségeket ő majd előteremti. Kohlhaas derék felségének nevezte az asszonyt, vidáman töltötte vele és gyermekeivel ezt és a következő napot, s mihelyt üzleti ügyei némikép engedték, elindult Drezda felé, hogy a bíróság elé terjessze panaszát.

Ott egy ismerős jogtudós segítségével megfogalmazta panasziratát, amelyben, körülményesen ismertetve a gaztettet, amelyet a tronkai Vencel úrfi rajta és Herse nevű szolgáján elkövetett, a bűnösnek törvényes megbüntetését, a lovaknak előző állapotukba való visszaállítását és ama kárnak a megtérítését kérte, amelyet mind ő, mind pedig szolgája az előadottak által szenvedett. A jogeset igazán világos volt. Az a körülmény, hogy a lovakat törvényellenesen ott fogták, döntő fényt vetett minden egyébre; s a lócsiszárnak az a követelése, hogy lovait egészségesen adják vissza, még abban az esetben is jogosnak tetszett volna, ha valaki föltételezi, hogy a lovak csak véletlenül betegedtek meg. Akadt is bőven barátja Kohlhaasnak míg a székvárosban körülnézett, aki ígérte, hogy ügyét támogatja: a kereskedelem, amelyet lovakkal űzött, s a tisztesség, amellyel dolgait intézte, megszerezte neki az ország legjelentősebb embereinek a jóakaratát. Többször is vidáman ebédelt az ügyvédjével, aki maga is tekintélyes férfiú volt, s ott hagyott nála egy summa pénzt a perköltségekre: néhány hét eltelte után pöre kimenetele felől az ügyvéd által tökéletesen megnyugtatva, visszatért feleségéhez. Mindazonáltal hónapok múltak el és már az esztendő vége közeledett, s még mindig nem kapott Szászországból értesítést a panaszáról, amelyet ott benyujtott, nem is szólva a végzésről. Miután újólag is többször fordult a törvényszékhez, bizalmas levélben kérdezte meg az ügyvédjét, mi az oka ennek a rendkívüli huzavonának; és megtudta, hogy a panaszt felsőbb utasításra a drezdai törvényszéken teljesen elsüllyesztették. A lócsiszár megütközött válaszára, hogy mi hát ennek az oka, az ügyvéd azt jelentette, hogy a tronkai Vencel úrfi atyafiságban áll két nemesúrral, a tronkai Hinzcel és Kunzcal, akik közül az egyik az uralkodó személye mellett pohárnok, a másik meg éppenséggel kamarás. Még azt a tanácsot is adta, ne fárassza magát tovább a bíróságoknál, hanem iparkodjék mielőbb birtokába jutni a tronkai várban lévő lovaknak, s értésére adta, hogy a várúrfi, aki most a fővárosban tartózkodik, úgy látszik, utasította az embereit, hogy a lovakat szolgáltassák ki neki; az ügyvéd azzal a kéréssel zárta levelét, hogy amennyiben Kohlhaas mindebbe nem nyugodnék bele, további megbízásoktól ebben az ügyben kímélje meg őt.

FOLYTATÁS: http://mek.niif.hu/03600/03653/03653.htm

*

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kohlhaas_Mih%C3%A1ly

*

[Lettre 36. szám, 2000. Tavasz]

FORGÁCH ANDRÁS - FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ - MÁRTON LÁSZLÓ
MIÉRT ÉPPEN KLEIST?
- Lettre-beszélgetés -

MÁRTON LÁSZLÓ: Kezdjük az összkiadással, Földényi Lászlót kérdezem, mi volt a koncepció?
FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ: A koncepció meglehetősen egyszerű: célunk az volt, hogy a Jelenkor kiadó pártfogásával készítünk egy olyan Heinrich von Kleist kiadást, amely tartalmazna minden művet, amely fennmaradt tőle. Természetesen rögtön az elején beleütköztünk két súlyos problémába. Az egyik: mihez kezdjünk a töredékekkel, a befejezetlenül maradt művekkel, vagy azokkal az írásokkal, amelyeknek a mai napig kétes a szerzősége. Vagyis hogyan viszonyuljunk a nem "kanonizált" műveihez. A másik: ha következetesek vagyunk - márpedig azon a bizonyos délután az Írók Boltjában, valamikor 1994-ben, amikor elhatároztuk, hogy belevágunk, rettentően elszántak voltunk -, nos, akkor mi a helyzet egy kritikai kiadással. Ugyanis egy ún. kritikai kiadást - többé-kevésbé kritikai kiadást szerettünk volna létrehozni... Egyből felmerült a kérdés, hogy egy külföldi szerzőnek lehet-e egyáltalán kritikai kiadása magyar nyelven. Végül mindent az időre bíztunk. Azzal kezdtük, hogy először Kleist minden befejezett művét lefordítottuk, majd pedig a művek variánsait is. Hamar kiderült, hogy vannak olyan részek, nem is kevés, amelyeket nem lehet, vagy nem érdemes egy végleges magyar kiadásba fölvenni. Így eleve leszögezhetjük: ez nem kritikai kiadás - inkább egy kritikai fordítás-kiadás - kentaur-képződmény. Magam sem tudom, sikerült-e teljes mértékig megvalósítani a célunkat, egy azonban biztos: ez a munka mindhármunknak nagy örömet és élvezetet okozott. Olyan volt ez a pár év, mint a forgószél, mind a hármunkat magával ragadott, és a többiek nevében is merem állítani, hogy, minél többet foglalkoztunk Kleisttel, annál inkább eltűnt a távolság, amely egyébként fennáll szerző és fordítója között. Odáig menően, hogy Márton László például az elmúlt évek során egy regényt írt Kolhaas Mihály ürügyén...
ML: Ez a beszélgetés folyamán talán pontosításra szorul majd...
FFL: Mindenesetre egy regényt azokból az aktákból...
ML:...amelyek ugyanabban a régi okmánygyűjteményben olvashatók, ahol szerepel az a régi krónikarészlet is, amelyet Kleist csakugyan felhasznált a Kolhaas Mihály megírásakor.
FFL: Forgách András a "Schroffenstein-család" című Kleist-drámát nemcsak lefordította, hanem meg is rendezte, és egy könyvet is készül írni Kleistről, az életrajzát, mert - tanúsíthatom - nagyon lenyűgözte őt Kleist személyisége. Mindnyájan kicsit megszállottjai lettünk. Engem szabályosan bekebelezett. Ennek egyik eredménye, hogy a kommentárokon dolgozva és a leveleket fordítva magam is írtam egy könyvet Kleistről.
ML: Ez egy szótár formában, szócikkek szerint összeállított Kleist-könyv, amely most jelent meg a Jelenkor Kiadónál.
FFL: Tehát olyan csapat-munka jött létre, amely nemcsak egy Kleist-kiadás filológiai gondozására irányult, hanem szenvedélyes foglalkozást jelentett egy szerzővel, akit igyekeztünk egyre közelebb hozni a magyar közönséghez.
ML: Munka közben mindenféle kérdések vetődtek fel Kleist életművével kapcsolatban, amelyek eléggé régóta foglalkoztatnak mindannyiunkat. Az egyik például az, hogy miért lett ennyire fontos ez a szerző? Mert az tény - a Jelenkor Kiadó által megjelentetett kötetektől részben függetlenül is -, hogy a Kleist-recepció hirtelen intenzívvé vált és felerősödött. Andris?
FORGÁCH ANDRÁS: Őszintén szólva nem tudom, hogy ez igaz-e, mármint abban az értelemben, hogy egyáltalán nem tudom, hány példányban fogynak ezek a Kleistek. Egy biztos, hogy Kleist ma egészen mást jelent irodalomszerető embereknek, mint öt-tíz évvel ezelőtt. Hogy általában többet jelent-e, vagy igazándiból egy paradigmatikus szerzővé vált-e mostanra, azt nem tudom. Az is biztos, hogy színházban többet foglalkoznak vele, mint tíz évvel ezelőtt. De többnyire mi írunk róla, mi hárman, bár, mint hallom, már készülnek a szakdolgozatok, doktori disszertációk. Azt nem tudom, hogy van-e egyáltalán "intenzív Kleist-recepció", de mindenesetre föl szokták tenni a kérdést, és az már egy jó jel.
Öt dologra gondoltam közben, ahogy így megpróbáltam a parkban sétálva összeszedni a gondolataimat. Az egyik az, hogy egy mérhetetlenül istentelen szerzőről van szó, tehát Isten egyáltalán nincs jelen, legalábbis minimális mértékben van jelen a műveiben, ami egy elég különös alaphelyzet. Az Istentől elhagyottság szerzője. Jupiter az Amphytrionban megjelenik ugyan, emberi tulajdonságokkal felruházva, vagy a Szent Cecília című elbeszélésben történik egy olyan csoda, amit isteni beavatkozásként lehet felfogni, de maga a darab, vagy az elbeszélés istentől mérhetetlenül elhagyott embereket mutat meg. Abban az értelemben, hogy nem adatik metafizikai többlettudás, remény, hit, stb., hanem az őrület adatik, és a rájuk mért csapás elviselésének ereje vagy az abba való beleroppanás lehetősége. Tehát metafizika nélküli metafizika, ami nagyon modern dolog. Ma ezt leginkább pontosságnak érzi az olvasó, ha egy író ilyen. A másik, hogy nagyon erősek a személyiség misztikus képességeivel vagy az irracionális rétegeivel kapcsolatos közlései, mint amilyen az álom, a látnokiság, jóslás képessége, ami szintén elég erős hangsúlyt kapott ma. Vagyis a személyiség irracionalitása, ez szintén elég aktuális. A harmadik, az egy nagyon különös paradoxon, az, hogy a személyisége alapvetően a racionálisnak és irracionálisnak nagyon éles egymás mellett léte, ami talán csak Kafkánál ilyen erős. Magyarán: kristálytisztán tud végiggondolni esztelen szituációkat, és így tovább. És végül maga a sorsképlet, az öngyilkosság. Talán ez a négy az az öt, amire gondoltam. Azon kívül ő egyszerűen egy nagyon-nagyon megbízhatóan jó író, tehát úgy, mint Dickensnél vagy Balzacnál: nincs mese, a dolog meg van írva.
ML: Ha belegondolunk, voltaképpen egy JAK korosztálybeli íróról van szó, hiszen mikor agyonlőtte magát, még csak harmincnégy éves volt. Amikor a Kolhaas Mihályt írta, akkor huszonnyolc éves volt. Tehát egy huszonöt-harminc éves embert kell magunk elé képzelnünk, aki ráadásul meglehetősen rossz helyzetben volt, mert a kortársai nem nagyon ismerték el sem tehetségét, sem pedig már meglevő teljesítményét. Színházi szerzőként kifejezetten kudarcok sorozata érte. Kísérletei, hogy a porosz állam gépezetében megvesse lábát, ha lehet, még súlyosabb kudarcot vallottak, és ezt lehet így folytatni. Most a magánéletéről nem is beszélek. Mindenesetre öcsénk lehetett volna életkora szerint. Másrészt az ükapák nemzedékéhez tartozott, hiszen majdnem kétszáz évvel korábban élt, mint mi.
Ha nekem tenné fel valaki a kérdést, hogy miért tud Kleist ma hatni, akkor azt mondanám, hogy azért, mert úgy olvasható, mintha ez a kétszáz év különbség nem volna, miközben tárgyszerűen és tényszerűen természetesen a maga korának a tapasztalatai vannak beleírva, olykor nem is túlságosan magasröptű ívben, és észrevehető a személy korlátoltsága. Különösen, amikor közvetlenül nyilvánítja politikai véleményét, miközben ettől függetlenül az írói zsenialitás óriás műveket hoz létre. Szeretném, Laci, ha Kleist viszonyáról mondanál egy pár szót a maga korához, a korabeli irodalomhoz: a romantikához és klasszicizmushoz, és a szövegek viszonyáról mai szövegekhez.

Goethe és Kleist

FFL: Német író esetében, mint mindig, Goethétől kell elindulni. Most volt szombaton Goethe 250. születésnapja, és Pesten a Goethe intézetben rendeztek egy nagy születésnapi rendezvényt...
ML: Goethe-torta felvágás volt. Az utcán marcipán-Goethét evett a nép.
FFL: Igen. Na most ez az én szememben egy viccesnek szánt, alapjában véve mégis roppant szelíd dolog. Már-már félelmetesen szelíd. Az, hogy embereknek ilyesmi egyáltalán eszébe jut - hogy megegyék Goethét -, az tudattalan megszelídítése egy másik emberevésnek, amely éppen Goethe korában történt, és amelyet Kleist írt meg a Pentheszileiában. A Pentheszileia című színdarab ugyanis azzal fejeződik be, hogy Pentheszileia, az amazon királynő előbb beleszeret Akhilleuszba, majd pedig rettenetesen bonyolult érzelmi zűrzavar eredményeként megöli és a szó szoros értelmében megeszi. Abból a meggondolásból - feltehetően -, hogy úgy szeretlek, majd megeszlek. Véleményem szerint, amit Kleist végrehajtott, hasonló meggondolásból fakadt, nevezetesen magunkévá tenni azt, amit/akit szeretünk. Kleistet nem is szerették a kortársai. Goethe kifejezetten irtózott a Pentheszileiától. Amikor Kleist a Pentheszileiát megírta és közzétette, voltak, akik elmebetegnek tekintették. A nagyon leplezetlen, szélsőségesen őszinte embert valahogyan meg kellett nevezni. A darabot pedig gyorsan elfelejtették, be se mutatták, és később, 1872-ben megjelent...
FA: Volt egy bemutatója... egy pantomimjáték volt, amit ő is látott.
FFL: Pantomimjáték formájában valóban bemutattak néhány jelenetet, de nem az egészet, Kleist nézőként ott volt, és tetszett is neki... Megnéztem volna, hogy mi történik a némajátékban. De visszatérve: 1872-ben megjelent egy könyv Németországban, egy orvos írta, bizonyos Richard von Krafft-Ebing, a könyvnek ígéretes címet is adott, "Psychopatia sexualis", ennek még a század első felében is sok magyar kiadása volt, minden serdülő kedvenc olvasmánya, az enyém legalábbis az volt...
ML: A latintudást nagy mértékben előmozdította, mert a csiklandósabb részek latinul voltak benne.
FFL: Hát meg is tanultunk latinul. Richard von Krafft-Ebing könyve esetek százait tartalmazza, a perverziók csodálatos rendszertana ez a könyv. No mármost egyik ilyen eset a nőszadizmusról szól, s jellegzetes példájaként a szerencsétlen sorsú Heinrich von Kleist amazonkirálynőjét hozza föl, mint egy beteg embernek a beteges torzszüleményét. Viszont ugyanebben az évben, tehát 1872-ben megjelent egy másik könyv is Németországban, Nietzschétől "A tragédia születése". Kleistet ugyan nem említi Nietzsche, bár később sokat hivatkozik majd rá, nagyon nagyra tartotta, a Pentheszileiát meg különösen szerette. 1872-ben azonban a dionüszoszi bacchanáliáknak és egyáltalán a dionüszoszi őrjöngésnek az apoteózisát írja meg Nietzsche, mondván, hogy csak, aki úgy viselkedik, mint Pentheszileia - bár Pentheszileia nevét nem említi -, az viselkedik emberhez méltóan. Mindenki más megrekedt valahol félúton
ML: Amikor ez a két könyv megjelent a 19. század hetvenes éveiben, körülbelül addigra veszítette el a romantika nem csak a végső erőtartalékait, mert a romantika utolsó hulláma már az 1830-as -40-es években kifulladt, legalábbis a német irodalomban, de mondjuk körülbelül addigra vált a romantikus szókincs és szókészlet is cikivé. Gondolhatnánk azt, hogy Goethe azért vetette el Kleistet, amiért a romantikától, az akkor feltörő és több hullámban jelentkező német romantikától is idegenkedett, miközben a német romantika elég komoly propagandát csinált Goethének. Goethe lényegében két költőt utasított el a nála egy nemzedékkel fiatalabbak közül: az egyik Kleist volt, a másik Hölderlin, ami kétségkívül minőségérzékre vall, és nagyjából egy időben, az 1870-es években fedezték fel Kleist mellett Hölderlint is. Nietzsche volt az első, aki erre felhívta a figyelmet, de aztán egyre többen és többen kezdték átértékelni életművüket, és ezt a sort Wilhelm Dilthey zárta be. Ugyanakkor Kleistet semmiképpen sem lehet romantikus szerzőként olvasni ma már, az erre tett kísérletek lényegében zsákutcának bizonyultak, és mint tudjuk, a romantikusokkal nem is volt igazán jó viszonyban. Ha esetleg egyikkel-másikkal, mint a Grimm-testvérekkel személyesen igen, vagy Ludwig Tieckkel, de azért megítélésem szerint a romantikus közpróza vagy közdráma, akár Ludwig Tiecknek a "Csizmás kandúr" című darabjára gondolunk, akár Achim von Arminnak a "Koronaőrök" című regényére, az olyan viszonyban áll Kleist műveivel, mint a tűz és a víz.
A kérdés másik fele következik, és én ezt Andrásnak irányoznám, és most így az est kedvéért egy kicsit sarkítottabban és provokatívabban fogalmaznék: lehet-e őt úgy olvasni, mint hogyha mai magyar szerző volna, méghozzá fiatal mai magyar szerző?
FA: Nem, azt hiszem, hogy nem. Nyilvánvaló, hogy az ő mondatai, amelyek a német irodalomban is teljesen sajátos képződményeknek számítanak a folytonos beleékelésekkel és kitérőikkel és késleltetésekkel, azok azóta megjelentek a magyar prózairodalomban, hol nagyobb, hol kisebb tetszést aratva. Ugyanis a mondatokban rejlik Kleist világképe. Hatalmas világot zsúfol egyetlen mondatba. Kleistet ezért sem lehet olyan egyszerűen lefordítani - volt kritikus, aki szemünkre vetette, hogy mi túl szolgaian fordítunk -, mert "kleistül" kell megtanulni hozzá, és bár elbeszéléseinek anyaga, ha tetszik, színes és könnyed, de a mondatok révén belekerülő világnézet iszonyatosan súlyossá teszi őket. Tehát bátran nehézkesnek kell lenni: és ez az, amit egy mai szerző nem nagyon engedhet meg magának. Azt hiszem, hogy van egy olyan földközelisége és metafizikussága Kleistnek, egyszerre a kettő, amit nem nagyon látok a mai magyar irodalomban. Nem véletlen, hogy, Hajnóczynál és Petrinél, két önromboló alkoholistánál jelenik meg először jelentős témaként: Hajnóczy Fűtőjében és Petri Öngyilkosában. Kleistnek hihetetlenül vaskos, brutális humora volt, katonahumor, tipikus - hiszen ő hivatásos katona volt -, és ugyanakkor kislánylelke. Ezt a kettőt együtt nem nagyon látom egyáltalán a mai magyar irodalomban, fiatalban vagy öregben sem. A te Wunschwitzod meg olyan furfangos észjárásra vall, amire ugyan rá lehet húzni, hogy Kleist-utánérzés, vagy Kleist-parafrázis, de amit a könyvedben szeretek, az éppen nem a kleisti logika: nevezetesen, azt, ahogyan a te történeted önmagába hurkolódik, és bár minden szellemi erő a kifejlet ellenében hat benne, a kifejlet mégis átveszi a rémuralmat, a meseszövés pedig részben nem másról szól, mint magáról a meseszövésről. Kleist fordítva dolgozik: fejjel a falnak. Minden áttétel nélkül. A mai irodalomban túl sok a bújócska.
Kleist elküldte Goethének a Pentheszileia egy részletét, mely a Phöbus nyitó számában jelent meg, "a szívemen térdepelve küldöm", írta, és a Goethe nagyon gyorsan válaszolt, mert Kleist tulajdonképpen föl akarta kérni Goethét, adja nevét az új laphoz, és írjon bele. Azt is megírta neki, hogy természetesen nem azt a honoráriumot fogja kapni, amit meghirdettünk, hanem személyére szabott honoráriumot kap, és Goethe erre egy nagyon különös levelet írt válaszként: teljesen elhatárolódik Kleisttől, aki ezt eufóriájában, hogy egyáltalán válaszolt neki, nem érzékeli rögtön, és azt mondja, hogy - mert Kleist bátortalanul valami olyasmit ír, hogy ő nem a ma színházának ír, hanem a holnap színházának -,Goethe nagyon fagyosan és afféle irodalmi pedellus módjára kioktatja, hogy írjon inkább a mai színháznak és ne a holnapinak. És a Pentheszileia tényleg egy olyan darab, amit én nem nagyon tudok elképzelni még ma sem színházban. Ez egy olyan darab, amit az örökös holnap színházának írtak. Képes volt egy olyan darabot írni, amit az ember zseniálisnak érzékel olvasva mint színházat, és mégis bemutathatatlan.
FFL: Goethének nagyon pontosan működött a színpadi érzéke, amikor a Pentheszileiát bemutathatatlannak tartotta. A Pentheszileiában amazonok játsszák a főszerepet, csupa erőteljes női színész - szerintem képtelenség egyszerre színpadra küldeni nyolc-tíz ennyire erős női személyiséget...
FA.: És a fél mellük le van vágva.
FFL.: ... így van. Tehát nyolc-tíz Sulyok Mária fölmegy a színpadra, és mindegyiknek le van vágva a fél melle. Mert ugye ez az amazonok lényege, a szó is azt jelenti, hogy mellnélküliek. És Goethében a gyakorló rendező szólalhatott meg, ugyanis amikor Pentheszileia azt mondja, hogy minden érzésem ide tolul a szívembe, és ezzel odamutat a megmaradt keblére, erre Goethe bevallja, hogy ettől neki röhöghetnékje támad. Biztos, hogy nevetnének is a nézők.
ML.: Én mondjuk a legfőbb problémát abban látom, hogy iszonyú hosszú leíró, epikus jellegű részek vannak benne, és ugyanakkor ezek hordozzák a legfontosabb dramaturgiai funkciót is, mert a legfontosabb fordulatok hosszan elmesélt, és mintegy kimerevített szövegekbe vannak ágyazva. Te például hogyan értékelnéd mint taktikai lépést, hogy egy ilyen darabot Goethének "szíven térdepelve" elküldeni?
FA: Goethe akkor készült "Az eltört korsó" megrendezésére. Már nála volt a kézirat, és tetszését fejezte ki vele kapcsolatban. Aztán megbuktatta a darabot, állítólag szándékosan... Mindenesetre volt egy ilyen pozitív visszajelzés, hogy két hónapon belül be lesz mutatva "Az eltört korsó", tehát volt azért egy racionális alap, hogy azt a levelet megírja, és elküldje a Pentheszileát...
FFL: Hát igen, volt egy ilyen pozitív visszajelzés. "Az eltört korsót" Goethe bemutatta, de fölszabdalta felvonásokra, megbukott az előadás...
FA: Választása sem volt a Kleistnek, hiszen ez volt az első Phöbus-számban, és azért akarta Goethét megnyerni, hogy reklámozza a Phöbust.
FFL: Ebben igazad van. Elismerem, volt benne egy taktikai nyomulási szándék, ez nyilvánvaló, de azért hozzá kell még tenni azt is a Goethe-viszonyhoz, hogy amikor megbukott "Az eltört korsó", akkor eléggé furcsa módon azt fontolgatta a Kleist, hogy kihívja párbajra Goethét...
ML: Teljesen hisztérikusan viselkedett...
FFL: ...ami furcsa ötlet, s végül ugye ott van a "Heilbronni Katica", amit már nem ő küldött el Goethének, hanem Goethe titkára, egy bizonyos Riemer volt az, aki kölcsönkapta valakitől a kéziratot, és odaadta Goethének, hogy vigye színre. Goethe elolvasta, és utána közölte, hogy ezt akkor sem mutatja be, ha egész Weimar térden állva könyörögne érte. És ezzel fogta a színdarab kéziratát és bevágta a tűzbe, a kandallóba Riemer nagy ijedtségére, aki ugye csak kölcsönkérte. Zárójelben megjegyzem, hogy ha nem tetszik egy kézirat, azt általában nem szokás bedobni a tűzbe. Még ha van is ott tűz. Én két ilyen esetről tudok, ami nagyon jellemző. Az egyik, amikor Goethe bedobja Kleist kéziratát a tűzbe, a másik, pár évtizeddel később történt: John Ruskin, az angol művészettörténész oly mértékben fölháborodott Goya rézkarcain, amikor meglátta, hogy a kertjében elégette őket. Én azt gondolom, hogy ezekben az emberekben működött valami hihetetlen minőségérzék...
ML: Kétségtelenül hatást tett rájuk.
FFL: Nagyon nagy hatást.
ML: Hozzáteszem, hogy Goethe mint gyakorló dramaturg Weimarban az August von Kotzebue darabjait adta elő, amelyeket én most nem szeretnék minősíteni, inkább azt fűzném ehhez hozzá, hogy August von Kotzebue darabjainak kéziratát viszont az árnyékszékre vitte magával Goethe, és mint egy fennmaradt epigrammájából kiderül, ott rendeltetésszerűen használta. E két pólus közé kell beszorítani a hatástörténetet, hogy Kleistnek jutott a tűz és Kotzebuénak az árnyékszék. És körülbelül ez a Goethe-dramaturgia két szélső pólusa.
FFL: Kleist írásaiban végig fennáll egy olyan feszültség, ami mellett senki nem tud érintetlenül elmenni. Mint az áramütés, azonnal eltalálja az embert, az első mondattól, amint elkezdődik egy elbeszélés, elindul egy színdarab, már az első pillanattól a feszültség elmondhatatlanul magas hőfokon van, s ez azután a későbbiekben sem hagy alább. Ráadásul Kleist nagyon jó dramaturg, tehát tudja, hogyan kell azt elérni, hogy az olvasó, a néző ettől a folyamatos feszültségtől ne fáradjon ki. De honnan ez a rettenetes feszültség? Én úgy gondolom, hogy Kleist valami nagyon nagyot akart. Méghozzá két gyökeresen eltérő, összeegyeztethetetlen koncepciót akart egyeztetni. Egyfelől megpróbált Goetheként írni, megpróbálta a világ nagy egészét kézben tartani, igyekezett az Egészet megragadni. Tulajdonképpen ugyanarra törekedett, mint kortársa, Hegel, eljutni a mindenség beteljesüléséig, olyan műveket írni, amelyekben minden benne van. A totalitás lebegett a szeme előtt.
ML: Mi a másik fele?
FFL: Másfelől azonban hamar kiderült, hogy a klasszicizmusban vagy a hegeli filozófiában a nagy Egészben, a totalitásban való gondolkodásnak az az ára, hogy a rész, az egyes végül is elsikkad, morzsává válik, fölőrlődik, elveszti a végérvényességre való jogát. Kleist nagy álma viszont, hogy az egyesnek megadja a maga jogát, a pillanatnyit végérvényessé tegye. Megpróbálta az Egészet úgy megragadni, hogy közben a részletek, tehát az egyes, a személyes, az egyedi, a megismételhetetlen is örökérvényű legyen. A rendet és a rendkívülit akarta egyeztetni, anélkül, hogy bármelyiket csorba érné.
ML: Ez nem azonos a romantikusok vonzódásával a fragmentumhoz. A romantikusok majdhogynem kéjelegtek abban, hogy felmutattak egy-egy morzsát.
FFL: Ő nem foglalkozott azzal, hogy töredékeket írjon. Ilyesmi eszébe sem jutott Kleistnek.
ML: Hát kivéve, amikor nem fejezte be a műveit.
FFL: De nem valamilyen romantikus esztétikai meggondolásból nem fejezte be. Ha filozófiatörténetileg nézzük, Kierkegaard volt az, aki megpróbálta az egyesnek, az individuálisnak a jogát érvényre juttatni, méghozzá a totalitás ellenében, Hegel pedig megpróbálta a másik utat járni. Kleist volt véleményem szerint az egyetlen, aki mint művész, megpróbálta ezt a kettőt, tehát a tüzet és a vizet összeegyeztetni. Ami egyébként nem lehet tartós, ezt az élete tanúsítja, ez nem olyan terv, ami hosszú ideig fenntartható.

Démoni kiegyensúlyozottság - feszültséggel teli nagy teherbírású mondatok

ML: Az a következő kérdés, hogy ez a feszültség hogyan csapódik le a prózájában, és hogyan a drámákban? Tudniillik szerintem ha ebbe egy kicsit belemegyünk, akkor lehet, hogy megint közelebb kerülünk ahhoz, hogy mi köze a magyar, a mai magyar olvasónak vagy a mai magyar irodalomnak, vagy mi köze lehet Kleisthez.
FFL: Az említett kettősség miatt olyan nyelvi képződmény jött létre, olyan nyelvi feszültség, amit már a kortársak is járhatatlan útként érzékeltek. Arról van szó, hogy Kleist nyelve egyszerűen nem hangzik korrekt német nyelvnek, noha grammatikailag hibátlan, abszolút irodalmi nyelvről van szó. Egy tökéletes nyelv, ami mégis valamiért képtelen nyelv.
ML: Látsz-e e tekintetben különbséget a próza és a drámák között?
FFL: Erről beszéljen András. Ő fordított prózát is, meg drámát is. Persze egy korai drámát fordítottál, ami nem a legjellemzőbb. Meg ráadásul esszéket is.
FA: Néha szeretem azt mondani, hogy ezt a mostani Kleist-kultuszt, ha egyáltalán van ilyen, én indítottam el. Ez egészen biztosan nem így van, de tény, hogy még a "Schroffenstein-család" lefordítása és megrendezése előtt, 1990-ben az Újholdban megjelent "Kleist meghal" címmel egy összeállításom, Kleist Wannsee-parti kettős öngyilkosságáról, ahol először fordítottam le Kleist-leveleket magyarra, illetve hozzájuk illesztettem a nyomozati anyagokat és a boncolási jegyzőkönyvet, csináltam egy sajátos hangulatú összeállítást, továbbá ebbe az összeállításba belehamisítottam egy Kleist-levelet is, amiből nagy botrány támadt, mindenesetre Nemes Nagy Ágnes nagyon megorrolt rám, mert hiszen nem lehetett a hamisat megkülönböztetni a többitől, de az a tény, hogy hamisítottam, vagy hogy azt a kényszert éreztem, hogy hamisítsak egy Kleist-levelet, csak túl gyáva voltam ahhoz, hogy ezt ne valljam be, ez már mutatja, hogy itt részemről nem egyszerűen egy irodalomtörténeti érdeklődésről van szó, hanem sokkal személyesebb a kapcsolat.
Ami a drámák és a próza viszonyát illeti, a két korai mű, "Az eltört korsó" és a "Schroffenstein-család" még jobban hajaznak a prózái szerkezetére, azzal, ahogyan szinte lineárisan törnek előre. Másrészt pedig az "O.... márkiné"-ban van egy zenei letisztultság. Mindenesetre a drámái monológvilága és a dialógusvilága határozottan elkülönül egymástól. Nevezetesen a dialógusok, ha tetszik, racionális szerkezetet visznek, tehát ott nagyon kristálytiszták a szándékok és a szerepmodellek összeütközései, és a monológokban történik meg az, ami a prózái alaplendülete és vonala. Érdekes az is, hogy például a "Schroffenstein család" és az "Amphitryon" mennyire matematikailag vannak megszerkesztve. Kleist matematikusnak is készült többek között, és azzal az ürüggyel ment el Párizsba először, szökött meg a menyasszonya meg minden elől, hogy ő ott matematikai tanulmányokat fog folytatni. Démoni nála ez a tökéletes kiegyensúlyozottság, a matematikai képletszerűség. A "Schroffenstein"-ban ez egy az egyben látható, az a darab olyan, mint egy sakktábla, az "Amphitryon"-ban szintén, minden fekete és fehér, minden meg van kettőzve, mint egy formalizált logikai képletben, és mögötte iszonyatos indulatok feszülnek, a nyelv valósággal robban az indulatoktól, miközben az egész rettentően lecsiszolt. A prózáiban inkább zenei struktúra működik, tehát nem algebrailag vannak megszerkesztve, hanem sokkal inkább zeneileg: folyóként árad, ugrál össze-vissza az időben, folyondáros mondatai mindegyikébe egész világot szerkeszt. Fordítani, mint mondtam már, azért olyan nehéz, mert, hogy úgy mondjam, ahhoz, hogy az ember jól fordítsa, "rosszul" kell fordítani. És a szerkezet az ismétlésekre, a szinte hipnotikus ismétlésekre épül.
ML: Kleistben óriási innovatív energiák voltak, s ezek csakugyan másképp mutatkoztak meg a drámai dialógus kezelésében és megint másképp a dramaturgiában. Olymódon, hogy szerintem a dramaturgia a 20. században kezdte tudni ezeket az innovatív energiákat hasznosítani. Legalábbis a német színpadon. Mondjuk egy Botho Strauss vagy egy Thomas Bernhard elképzelhetetlen volna Kleist dramaturgiája nélkül. Mégis hosszabb távúnak és mélyebbre hatónak érzem azokat a termékeny feszültségeket, amik az elbeszéléseiben mutatkoznak meg. Talán nem is mindegyikben, mert az a nyolc elbeszélés, ami fennmaradt, az nem igazán hozható közös nevezőre. Nem azonos ambícióval íródtak, nem ugyanaz a négy oldalas "Locarnói koldusasszony", ami lényegében egy mesét vagy legendát dolgoz fel majdhogynem megőrizve az eredeti formát és mondjuk az "O.... márkiné", ami egy drámai bonyodalmat vezet keresztül egy narratív struktúrán, megint csak nem a "Párviadal", amiben nagyon erős a legendaszerűség, és a "Kolhaas Mihály", amiben pedig perspektivikus törések vannak. Miután az evilági szférában a hős élete lényegében bevégződik, furcsa módon megjelennek túlvilági erők, megjelenik egy jóslat, megjelenik egy cigányasszony, aki azonban, nem mondja ezt ki a narrátor, de erősen sugallja, hogy valamiféle túlvilági hatalmak küldötte, és ez hirtelen a visszájára fordítja a cselekmény tétjét, miközben a hős halála már eleve el van döntve.
Kleist, éppen azért, mert az Egész megragadására törekedett, ugyanakkor igen élesen és olykor igen közelről szemléli a részleteket, és pont a részletek kölcsönhatása révén, félreértések által, félremagyarázások által, az ész cselének majdhogynem hegeli értelemben történő bevetése által mozgatja előre a cselekményt. Ezáltal a kis és a nagy formák között egy olyan feszültség jön létre, kis formákba sűrít bele olyan nagy epikai íveket, ami nemcsak abban a korban volt szokatlan, hanem mind a mai napig meglehetősen ritka a német irodalomban. Ugyanez a problematika a mai magyar prózában is eléggé erősen jelen van. És nemcsak a mai magyar prózában, hanem tulajdonképpen ez már a 19. században, Kleist korában és egy kicsit később is meg van előlegezve. Egyáltalán nem állítom azt, hogy Kleisthez hasonló írók volnának a mai magyar irodalomban. Nagyon furcsa volna, hogyha volnának, és kiderülne, hogy eddig nem vettük őket észre. Én azt állítom, hogy felmerült egy olyan probléma, aminek egyfajta modellezése kihámozható Kleist műveiből. Hogy a magyar irodalomban, különösen a prózában támadt egy olyan hiány, amit esetleg Kleist életműve tud magyar szövegek híján kitölteni. Nem tudom, hogy ti hogyan gondolkodtok erről.

Germánia himnusza

FA: Én itt azon töröm a fejem, hogy hogyan lehetett ez a Kleist, akiről ennyi mindent elmondtunk, a nácik egyik kedvenc írója. Tehát ez hogy fér bele a játszmába?
FFL: A náciknak nagyon sok kedvenc írója volt.
FA: Ő volt az egyik.
FFL: Ő volt az egyik. De hát ugyanúgy kedvenc írója volt Kafkának. Kafka legkedvesebb írói közé tartozott.
ML: Kafka tényleg rengeteget tanult Kleisttől. Egész gondolkodásmódja és írásmódja nem jöhetett volna létre Kleist ismerete nélkül. És más dolog egy totalitárius ideológia, amely mindenféle szellemi és művészeti teljesítményt megpróbál beépíteni és kihasználni. Hozzá kell tennem egyébként, hogy az NDK-ban is nagyon kedvelték Kleistet, természetesen főleg a "Kolhaas Mihály"-t.
FFL: A náciknak tulajdonképpen megvolt az oka, hogy miért szerették Kleistet. Van Kleistnek néhány olyan írása, amelyet a németek mind a mai napig legszívesebben kiradíroznának a Kleist-összkiadásokból. Gondolok itt a "Germánia szól gyermekeihez" című ódájára, ami egy olyan gyűlölettel teli vers, amihez fogható a világirodalomban csak egy van még, Petőfitől az "Akasszátok fel a királyokat". Tehát a világ két leganarchistább és leggyűlölettelibb verséről van szó. A másik a "Herrmann csatája", amelyik egy római kosztümökbe öltöztetett színdarab arról, hogy a németek miért felsőbbrendűek.
ML: Hozzá kell tennem, hogy mondjuk a "Germánia himnusza" talán nem tartozik az életmű jelentősebb részéhez.
FFL: De a legnépszerűbb volt 1933 után.
ML: Nyilván nem esztétikai okokból. Mai szemszögből nézve mindenesetre inkább periférián van.
FFL: Periféria, de ezt a verset röplapokon terjesztették. Nemcsak akkor, hanem korábban is, tehát az 1810-es években is, röplapokon terjesztették Németországban, tehát egy mozgósító ereje volt a versnek, és mint tudjuk, ez többet segít egy írónak, mint sokszor egy-egy kritikai kiadás.
ML: Hozzá kell azonban tennem, hogy a "Herrmann csatája" kétségkívül a jelentős, sőt a legjelentősebb művek közé tartozik. És biztos, hogy nagyon erősen benne volt a korabeli német francia-ellenesség és Kleist francia-ellenessége. Ami szintén nem volt annyira egyszerű, mert Kleistnek nagyon erős francia kultúrája volt közben. Gyakorlatilag kétnyelvű volt, majdnem ugyanolyan jól beszélt és ugyanannyit olvasott franciául, mint németül. És ha a "Herrmann csatájá"-nak a mélyére nézünk, akkor azt látjuk, hogy a gyűlölet, amelyet a germánok éreznek a franciák ellen, az megint csak nem olyan egyszerű, mert legalább annyira erős benne a vonzódás. A "Herrmann csatája" a totális háború ideológiáját fogalmazza meg igen korán, és tulajdonképpen először. Egy modern értelemben vett totális háborút, és ez már túlmutat a konkrét német-francia ellentéten, amely a germán-római ellentét köntösébe van öltöztetve. Olyan 20. századi politikai elméleteket is megelőlegez, mint amilyen Carl Schmittnek a politikai teológiája, amelyben ki van fejtve, hogy a politika, a tágabb értelemben vett politika az ellenség folyamatos jelenlétén alapul, és az ellenséget ki kell jelölni, eléggé pontosan körül kell határolni, akkor lesz mozgósító ereje, és akkor lesz a politikai élet, a tulajdonképpeni politikai élet dinamikussá. És voltaképpen barát is csak akkor képzelhető el, hogyha az ellenség kellő intenzitással és kellő közelségben jelen van. Ennek drámai folyamata jelentkezik a "Herrmann csatájá"-ban, és mellesleg a modern politikai propaganda hazugságait és cselfogásait is bemutatja, méghozzá pozitív szerepet tulajdonítva nekik. Ez teszi annyira borzalmassá és démonikussá.
FFL: A totális háború egyébként azért egy fontos fogalom, mert az 1800-as évek elején a napóleoni háborúban jelenik meg a totális háború gondolata, amikor is nem a reguláris hadsereg visel háborút, hanem a teljes lakosság elkezd harcolni. Ez először Spanyolországban következett be. Tehát amikor Napóleon bevonul Spanyolországba, akkor gyakorlatilag először fordul elő az, hogy az egész civil lakosság fegyvert fog, és kezdetét veszi..., szóval megszületik az a fogalom, ami később aztán akkora szerepet fut be egész Európában, a partizánháború. Kleist a "Herrmann csatájá" -ban a partizánháború teóriáját dolgozza ki, amikor is minden megengedett az ellenséggel szemben.
ML: Például hogy germán katonák római egyenruhában falvakat irtanak ki, vagy ingadozókat szeretteik megcsonkításával vérszomjas bestiákká változtatnak, és még lehet sorolni ezeket a szörnyűségeket...
FFL: Mintha Szolzsenyicin találta volna ki. De valószínűleg ez így működött.

Mi lett volna, ha?

ML: Én szeretnék egy kitérőt tenni, ha megengeditek. Egy meg nem engedett, egy illegitim kérdést tennék fel. Tegyük fel, hogy Kleist 1811 novemberében nem lesz öngyilkos, támad egy jobb napja, vagy meggondolja magát, és megéri az 1812-es-13-as évet, amikor tudjuk, hogy milyen történelmi események következtek be, hogyan szenvedett vereséget Napóleon, és hogyan alakult ki utána a Szent Szövetség, hogyan erősödött meg a porosz állam és vele együtt a porosz hazafias ideológia. Egyáltalán el tudjátok-e képzelni Kleistet 2-3 évvel, vagy 4 évvel a halála után? Hogy milyen mozgástere lett volna neki akkor, és ez hogyan hatott volna a költészetére?
FFL: Abszolút el tudom képzelni. Először is ugye agyonlőtte azt a szerencsétlen asszonyt, akivel közösen öngyilkosságot követtek el. Pontosabban csak ő volt öngyilkos; az asszonyt ugyanis megölte, és csak pár perccel később lőtte agyon magát, tehát tulajdonképpen pár percig gyilkos volt. Volt 3-4 perce, hogy döntsön, hazamenjen-e, vagy pedig végezzen magával is. Ha nem öli meg magát, hanem hazamegy, akkor, amennyiben nem tartóztatják le, és nem dugják börtönbe gyilkosságért, 3 vagy 4 év múlva, a franciák veresége után ugyanaz történik vele, mint a két legjobb barátjával, Rühlével illetve Pfuellal, akik korábban vele együtt kiléptek a katonaságtól, majd később visszaléptek. Pfuel porosz hadügyminiszter lett, Rühle magas rangú katonatiszt és a háború mindmáig egyik legnagyobb teoretikusa. Kleist nagy valószínűséggel visszatér a hadseregbe, hiszen ő soha nem volt pacifista, ahogyan ezt némely NDK-beli és baloldali kritikus feltételezte, talán hogy így védje meg őt a nácik szeretetétől. Ezt fontos hangsúlyozni; nem azért lépett ki a hadseregből, mert író akart volna lenni, vagy mert szerette a békét, hanem mert rendkívül elégedetlen volt a hadsereg akkori pillanatnyi rossz berendezkedésével.
ML: Ami aztán sokat javult egy pár évvel később.
FFL: És Kleist boldogan visszavonult volna, valószínűleg örül, hogy végre eleget tehet a család és a környezet elvárásainak, s annak is, hogy nem kell többet írnia. Ő lett volna esetleg a 13. marsall, mert a Kleist-család hét évszázad alatt 12 marsallt adott a németeknek. Nem kizárt, hogy képes lett volna erre, hiszen Homburg alakja a bizonyíték rá, milyen jelentős stratéga volt. És akkor az is előfordulhat, hogy nemcsak mint íróra emlékezünk Kleistre, hanem mint hadügyminiszterre vagy tábornokra. Egyébként a második világháborúban is harcoltak a Kleistek, köztük egy tábornok is. Az oroszok is koncoltak föl egyet, a Kleist családnak az egyik idős hölgy tagját Pomerániában gyilkolták meg. Egy olyan családról van szó, amelyik hihetetlen gazdag múlttal rendelkezik - Németország története részben a Kleist-család története is, úgyhogy Heinrich nem egyszerűen "író" volt, mint Hölderlin, Schiller vagy akárki más, hanem akarva-akaratlanul a német történelem reprezentánsa is. Úgyhogy egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a Wannsee partjáról hazatérve otthagyja az írást, és visszamegy katonának.
ML: András, te nem tudod elképzelni, hogy Kleist otthagyja az írást, és átmegy hazafias költőbe?
FA: Nem, nem, nem. Szerintem azért lépett ki a hadseregből, mert író akart lenni. Nincs tovább. Hozzá kell tenni, hogy az életének van egy olyan belső logikája, ami a két barátjáétól különböző. Most arról nem beszélek, hogy minden második embertől megkérdezte, hogy "Akarsz-e meghalni velem?" Többek között Pfuelnak meg Rühlének is föltette ezt a kérdést, és azon veszett össze Párizsban a Pfuellal, aki ugye annyira szerette, hogy kifizette a párizsi utazás költségeit, és kibírta ezt a kibírhatatlan embert. Most olvastam valahol a legdöbbenetesebb jegyzetet, valaki találkozott velük Párizsban, és azt írja a naplójába, hogy "Ez az élősdi Kleist végre elutazott". "Schnorrer Kleist endlich weg". Akkor ment el, hogy beálljon a franciákhoz, hogy partra szálljon Angliában, és hősi halált haljon. A Kleistnek mindig visszajöttek az életében ezek a "black out"-ok. Tehát egyszerűen úgy volt megalkotva a személyisége, hogy a feszültség valamikor mindig kicsapott belőle. Ő ezt kultiválta is. "Az egyetlen állandó vonás az állhatatlanságom" - mondta. És ebben gyökeresen különbözött a barátaitól. És az az érdekes, hogy ha megnézed az életrajzát, akkor mértanilag vagy nem tudom hogy, szóval egyre rövidebb időkön belül következnek be ezek a "black out"-ok. És azt is írja az egyik levelében valamelyik barátnőjének, hogy "hát a szívet és a belső szerveket addig kell használni, amíg el nem égnek. És égessük őket el, és ha elégtek, akkor kész, akkor annyira voltak jók." Szóval szerintem ő elérkezett a végállomáshoz. Ha véletlenül ez a Vogel asszony nem akart volna meghalni vele, egyébként Kleist elég súlyos alkoholista is volt, akkor lehet, hogy halálra issza magát. De valószínűleg talált volna valakit, akivel ezt sikerül véghezvinnie. El tudom képzelni, azt tudom még elképzelni, hogyha nem öli meg magát, akkor sokkal lassabb az egész Kleist-recepció úgy, ahogy van. Ez tulajdonképpen egy nagyon ügyes public relations húzás volt a részéről, ebben a pillanatban elolvasták az életművét.
ML: Ne légy cinikus, kérlek. Azt nem abban a pillanatban olvasták el.
FA: Az életművét sosem olvasták el. Mindenki valamit szeretett belőle. Az egyik ezt szerette, a másik azt szerette, sose olvasták el együtt.
ML: Az 70 évvel később következett el...
FFL: A közös öngyilkosság annyiban volt egy jó húzás a részéről, hogy azóta a mai napig minden Kleist-művet ennek az öngyilkosságnak a fényében olvasunk. Tehát ez visszamenőleg mindenre rávetíti a fényét. Ettől nem tudunk eltekinteni...
ML: De nincs-e egy kis csúsztatás abban a recepciót illetően, amikor az öngyilkossága felől értelmezve vagy tekintve szokták őt kultikus figurának látni, és az életművet is ennek baljós fénye ragyogja be? Tudniillik ha megnézzük az életének egészét, erős törekvés látszik az életnek meg az írói teljesítménynek az összekapcsolására, és hogy az egyik megfeleljen a másiknak. És számomra többek között ezért fontos ő. Nemcsak azért, mert ilyen meg olyan mondatokat írt, nem is elsősorban azért talán. Vagy csak azért tudott ilyen feszültségű meg ilyen teherbírású mondatokat írni, mert az életet és a művet úgy tekintette, ahogy. De ha egyszerűen megnézzük azt, hogy mit lehet tudni az életéről, akkor kiderül, hogy az utolsó napjairól, a legeslegutolsó napjáról, a legeslegutolsó napjának a legeslegutolsó hajnali órájáról sokkal többet lehet tudni, mint a megelőző 34 évéről együttvéve. Most túlzok egy kicsit, mindenesetre az életében vannak hosszú évek, amikor semmit nem tudunk róla. Tudunk fontos utazásairól, amikor nem tudjuk, hogy mit csinált, kivel találkozott, tudunk fogságáról, amelynek okát nem ismerjük egészen pontosan, nem tudjuk szabadulásának körülményeit sem igazából. Életének korábbi szakaszait sok helyen sűrű homály fedi, holott esetleg azok is éppen annyira fontosak volnának a művek és a jellem megértése szempontjából. Viszont a végpontról mindent lehet tudni, a gyomortartalmának az összetételét is nagyon pontosan lehet tudni, a boncolási jegyzőkönyv minden szervének állapotáról részletesen értesít... Szóval én itt azért látok némi ellentmondást, és nem tudom, hogy ti hogyan vélekedtek erről.
FFL: Hogy a mű és a személyiség mennyire függ össze, vagy hogy egyáltalán vizsgálható-e a mű a személyiségtől függetlenül, vagy vannak-e írók, akiknek az esetében a személyiségtől egyszerűen nem lehet elvonatkoztatni, ez egy állandó és soha megnyugtatóan el nem döntött vita az irodalomtudományban. Kleistet szem előtt tartva a következőt mondanám: ő írt fiatalon egy könyvet, amelynek az a címe, hogy "Geschichte meiner Seele", tehát "A lelkem története". Ez nem maradt fenn. Műfaját tekintve nem dráma, nem líra, nem elbeszélés, hanem napló. Egy napló, amelybe ő gyakorlatilag folyamatosan saját magáról írt. Részletek maradtak csak fent belőle. Nagyjából lehet következtetni, hogy mit tartalmazhatott, mert a leveleibe és a színdarabjaiba meg az elbeszéléseibe is rendszeresen átmásolt részleteket ebből a könyvből. Ez egy kéziratos füzet volt, egy jó vastag füzet. Tehát állandóan kivett részleteket, ha szüksége volt valamilyen jó formulára, akkor belenyúlt a könyvébe, kivett belőle egyet, és beillesztette a megfelelő helyre... Amikor fontos dologra van szüksége, akkor visszanyúl mindig egy olyan forráshoz, ami nem másról szól, mint saját magáról. Most erről nekem eszembe jut Nietzsche. Nietzsche volt az, aki a levelei tanúsága szerint gyerekkorától kezdve állandóan azon töprengett, hogy milyen fantasztikus a világ, hogy mennyi minden van a világban, amiről írni lehetne, de hát mégiscsak van egyvalami, ami mindennél érdekesebb, és ami a legnagyobb téma, ez pedig ő maga. Hiszen ami bennem van, azt senki nem ismeri, arról csak én tudok. A legnagyobb szórakozás a világon, hogyha magammal foglalkozom. És Nietzsche legelső fennmaradt írása is az önéletrajza, amit 13 vagy 14 éves korában írt, valami olyasmi címmel, hogy "Ki vagyok én?". És Kleist is ezzel kezdi az életét, hogy folyamatosan azt kutassa, hogy "Ki vagyok én?". És ír erről egy könyvet, és utána, ha fontos dolgot ír, mindig visszanyúl ehhez az eredeti forráshoz, ami sajnos elveszett. Nem tudni, hogy elégette-e, erről nincs hír. Elégetni az öngyilkossága előtt egy regényt, egy kétkötetes regényt égetett el, de ez nem azonos a naplóval. Nem tudni, hogy mi történt ezzel a füzettel. De lényeg az, hogy óriási hangsúlyt adott a személyességnek; közben pedig, ha megnézzük a színdarabjait vagy a novelláit, azok olyanok, mint a kristályok. Abszolút értelmezhetőek akkor is, ha nem tudjuk, hogy ki írta őket.
ML: Én itt látok is egy ellentmondást, mert miközben valóban instanciaként saját személyiségére hivatkozik, és ennek nyomait meg lehet találni a műveiben is, különösen a prózájában, de a drámáiban is. Ugyanakkor a személyiség maga a szövegek révén teljesen anyagtalanná és megfoghatatlanná válik, és abszorbeálódik a szövegben. És semmi nem áll távolabb a szerzőtől, mint a vallomásos karakter.
FFL: Nem egy romantikus szerző, abszolút nem romantikus szerző.
ML: De Ágoston, vagy Rousseau esetében is meglehetősen kérdéses az, hogy a biográfikus elemekből összerakható szerzői portrénak mi köze van ahhoz a portréhoz, ami kirajzolódik a szövegből.
FFL: Én következtetni tudok a személyiségre abból az eszeveszett hidegségből, ami árad minden írásából, miközben ilyen tűzforróan szenvedélyes írásokról van szó. De mégis a személytelenségnek van egy olyan foka, amit szerintem a világirodalomban rajta kívül nem nagyon produkáltak.
ML: Minden valamire való író, ha markáns figurákat hoz létre, azokat úgy hozza létre, hogy fel lehessen őt magát ismerni benne. Én az ő esetében azt látom, hogy minél inkább előtérbe kerül a személyiség, annál kevésbé lehet vele mit kezdeni. Közben biztatnám a hallgatóságot is, hogyha valami megjegyzésük, kérdésük vagy kételyük, ne adj' isten bizonyosságuk van, osszák meg a jelenlevőkkel és szóljanak közbe nyugodtan. Ez nem kell feltétlenül, hogy a hármunk beszélgetése legyen.
DÓZSAI MÓNIKA: Azt gondolom, hogy Kleist folyamatosan megkérdőjelezi az elérhető totalitást, illetőleg magát a totalitást, és nemcsak az esszékben, ahol arról beszél, hogy a gondolat és annak a nyelvi manifesztációja folyamatosan artikulálódik. Tehát nincsen előre megadott mondandó, amit a nyelv majd aztán szépen lesöpröget, hanem a verbális és nonverbális kommunikáció és az interakció során jön létre valami, amit maga a beszélő sem ismer egészen. Pontosan ezeknek a fogalmaknak a mentén gondolnám azt, hogy ennél azért problematikusabb Kleist. A véletlen fogalma viszont nemcsak az esszéiben jön elő, hanem folyamatosan végigkíséri a prózáját és a drámáját is. Az más kérdés, és szerintem ez lenne az érdekes kérdés, hogy ha a véletlennek ilyen fontos szerepe van Kleistnél, akkor a véletlen hogyan lép elő a prózai szövegekben mint strukturális tényező? Tematikusan megjelenik persze a véletlen az anekdotákban és az elbeszélésekben, de hogy egy logikusan felépített szerkezetbe milyen módon csempészi bele Kleist a véletlent mint történetstrukturáló erőt, lehetne egy érdekes kérdés.
ML: Abszolút strukturálisan is megvan benne, csak más kérdés az, hogy a szenvedélyek erőterében van jelen. Gondolj arra például, hogy "A lelenc"-nek a főhősét úgy hívják, hogy Nicolo, akinek a neve pont az anagrammája a meghalt Colino nevének, és az egész dramaturgia ezen alapul. Ez a véletlennek egy tipikus esete, ugyanakkor abszolúte strukturálja a novellát már tipográfiai szinten is. Abban igazad van, hogy ez nem minden novellában egyforma mértékű. Van, ahol ez csak a cselekmény szintjén jelenik meg, mondjuk "A párviadal"-ban. De van, ahol ez szerintem mondatról mondatra nyomon követhető. Másrészt viszont, amit a teljesség problematizálásáról mondasz, én visszakérdeznék, hogy hol érezhető a törekvés erősebben: egy olyan esetben, amikor valaki ezt problematikusnak látja, és szenvedélyek összecsapásának tárgyává teszi, vagy éppenséggel egy reménytelen szenvedély beteljesületlen tárgyává, vagy olyan esetben, amikor valaki magától értetődőnek tekinti, és különösebben nem is foglalkozik vele. Szerintem pontosan ezért nagyon erős ez a motívum benne. Azt senki nem állította - legalább hármunk közül itt - , hogy Kleist egyenes vonalú folytatója volna a felvilágosodás különböző fázisai világképének. Viszont azt sem lehet tagadni, hogy nagyon erősen megvoltak a felvilágosodásig visszamenő gyökerei. És az úgynevezett kanti élmény is végső soron erre vezethető vissza. Azt mondanám, hogy végtelen keserves csalódás érződik az ő személyiségében és az ő műveiben, hogy tudniillik a felvilágosodás nem fejeződött be. Itt megint a töredékesség, vagy az Egész hiánya mutatkozik meg. És ezt nem valamiféle utópiával folytatja ő, hanem, ha úgy tetszik, negatív utópiával. A totális háború negatív utópiájával, meg az emberevés negatív utópiájával, meg mondjuk a félig-meddig pogány, félig Mihály angyal-szerű, bosszúálló, démonikus őrjöngő hős igazságtételének utópiájával.
DM: Amiről ő beszél, az nem megoldás erre a problematikára.
ML: Hát Isten őrizz, hogy egy író megoldásokat adjon. Az egy filozófus volna vagy államférfi. Ez utóbbinak ő biztos, hogy nem lett volna jó, amennyire így ez kirajzolódik az írásműveiből meg az életének tanúságtételeiből. Egyébként pedig van egy olyan mondás, hogy "a véletlen a buták istene". És ez a rendkívül okos ember úgy irányította műveiben a véletlent, mint egy lovat.

Olyan, mint egy bankrablás

ML: Tulajdonképpen egyetlen kérdéskört kellene még végiggondolnunk, mégpedig azt, hogy itt most Magyarországon az utóbbi néhány évben Kleist életművének felfedezése, és mondjuk ezzel együtt járó átértékelése ment végbe. Megint visszatérnék, csak most egy más aspektusból, a kétszáz évvel ezelőtti szerző és a mi olvasók viszonyára. Itt, úgy látszik, végbement az, ami ma már egyre ritkább, hogy sikerült ezen a meglehetősen hosszú időn, mondjuk, hogy 6-8 emberöltő távolságon átnézni és átnyúlni. Úgy veszem észre, hogy ennek napjainkban kisebbek az esélyei, hasonló felfedezéseknek és átnyúlásoknak, mint akár a 20. század elején vagy a 19. században voltak. Úgy veszem észre, hogy a nagyobb kultúrákban viszonylag ritkán fordul elő az, hogy régebbi korok és más kultúrák előtérben levő vagy kevésbé előtérben levő szereplőit felfedezzék és rájuk odafigyeljenek. Sokkal inkább a kortárs irodalomra szokás koncentrálni, és talán nem is olyan messze van az a korszak, amikor eljutunk odáig, hogy írott vagy nyomtatott betűt csak élő szerző vagy az élő szerző valamiféle fantomképe segíthet az olvasók elé. De valakit egy másik kultúrából ugyanígy berántani a mi nyelvünk közegébe, és úgy foglalkozni vele, mint hogyha párbeszédképes személyiség volna, ez azért egy kicsit rázósabb dolog. Hogyan látjátok ennek esélyeit?
FFL: Hát csak magamról beszélhetek, hogy én miként látom ennek az esélyeit. Előre kell bocsátanom, hogy számomra Pindarosz egyetlen himnuszával is kortársabb író, mint sok időben kortárs író. És ugyanígy Kleist is kortársabb számomra sok kortársamnál. Nem érzékelem az időt, ha őt olvasom. Legalábbis a történelmi időt. Abban a pillanatban, ahogy szembesülök a művel, eltűnik az idő. Ezt mint problémát érzékelem ugyan, de nem érdekel. Még akkor sem, ha bőven alkalmat kínál esztétikai vagy irodalomelméleti fejtegetésekre. Látom azt is, hogy például Magyarországon a klasszikusokhoz való viszony sokkal halottabb, sokkal merevebb, sokkal formálisabb, mint például Németországban.
FA: Egy nagyon jó előadás van a Kamrában, mindenki nézze meg, a Közellenség címet viseli, - ez egy Kolhaas Mihály-adaptáció, ahol a lovak a főszereplők, az elkobzott lovak...- és ott már látszik, hogy ha nem is kanonizálódott Kleist, írásai mindazonáltal egy használható nyelv részeivé váltak legalábbis a színházban. Egyébként a Kleist-darabok nagyon nehéz színházi feladatot jelentenek. Tehát Goethének valamilyen módon igaza volt, mindig belepusztulnak a színészek és a rendezők egy Kleist-darab előadásába. Mindig valamifajta olyan nemzeti színházi verítékes-súlyos szaga van annak, hogyha valaki Kleist-darabot akar csinálni. Szóval elég érdekes, hogy miért ilyen jelentős akkor, hogyha ennyi akadályt gördít a saját megértése útjába.
Talán itt azt is meg kell említeni, hogy amikor nekifogtunk ennek a Kleist-összkiadásnak, akkor Kleist szabad préda volt, és bizonyos tekintetben még ma is az: mint egy nő, akinek éppen nincs barátja, kifejezetten erotikus vibrálás lengi körül. Hozzáteszem, hogy nagy szerencsénk volt egymással is, mert ilyen szerzőt fordítani, az olyan, mint egy bankrablás, többen kellenek hozzá, az egyik hesszel, míg a másik bent dolgozik. Ilyen írónál, aki már a mondataival, sőt a szavaival annyi akadályt és nehézséget gördít a fordító és az olvasó elé, elengedhetetlen a társak szigorú oldalpillantása, ami már maga egyfajta kanonizáció. És aztán meg lehet lépni a zsákmánnyal.
Engem a Kleist a sorsával, a nyelvével és a sorsával nyűgözött le, és a sorsának majdnem minden mozzanatával. Ami a patológiát illeti, amiről már több szó esett, részben voyeurként élvezem azokat a bátor devianciákat, amiket helyettem követ el, részben megörülök annak, ami bennünk közös, egyfajta igazolás, és részben tanulok tőle: mi az a határ, ameddig az ember még elmehet, és nem bolondul meg, és közben remekműveket is tud írni esetleg. De valószínűleg azért is szeretem annyira, mert egy vesztes. Ebben ilyen borzalmasan limonádé lelkű kamasz vagyok, tehát nagyon szeretem benne azt, hogy semmi sem sikerült neki, és közben egy ekkora életművet hozott létre.
ML: Akkor mégsem olyan egyértelműen vesztes. Vagy nemcsak az emelendő ki belőle, hogy végig betlire játszott.
FA: Ez a Van Gogh-effektus tulajdonképpen, ami bejön nála is, van néhány ilyen, Rimbaud... Tehát bejön bizonyos szerzőknél a pusztulásuk méltatlansága, vagy egyáltalán az, hogy elképesztően megalázó helyzetekbe tudnak kerülni ötpercenként, amilyen jól ki tudják magukat fejezni papíron, olyan borzalmasan nehézkesek társaságban, és így tovább. Ezt ezerféleképpen lehet megközelíteni. Ez Kleistnél mindenképpen működik, mint egy ilyen nagyon erős vonzóerő az életmű ragyogása mellett.
FFL: Azt tenném hozzá, hogy én nem azért szeretem, amiért te, vagy nem csak azért szeretem. Hanem az is izgat, hogy egyfelől itt egy vitathatatlanul beteges személyiség, az írások tele vannak beteg effektusokkal, tehát Krafft-Ebingnek volt némi igaza a nőszadizmust illetően, és ráadásul ott van a pszichés kibicsaklások nagy tömege, magáról a szerzőről nem is beszélve - és mégis, az egésznek a magja olyan makkegészséges, hogy azt Goethe is megirigyelhetné. Bárhol megvakarod, mindenütt a betegesség jelei; de az egész mégis kizárólag egészséget áraszt. Ami azt jelzi, hogy egy jelentős mű nem születik félresiklásból, hogy kizárólag kudarcból és defektusból nem jöhet létre jelentős mű.
ML: Ez így van. De befejezésül egy nagyon komisz kérdés, ha nem veszitek rossz néven. Ha jól számolom, hat éve foglalkozunk Heinrich von Kleist életművével. Tulajdonképpen régebben, mert megvannak ennek az előzményei, András már az Újholdban megjelentetett egy "Kleist meghal" című darabot, amiből aztán opera lett, és már korábban lefordította a leveleinek egy részét, ami szintén ennek a tervnek egy előzménye volt, tulajdonképpen Laci se most kezdte el, vagyis 1993-94-ben, hanem korábban. A komisz kérdés most következik, hogy nem volt még soha olyan érzésetek, hogy elég belőle?
FA: Kleist olyan fokig monotematikus, olyan fokig ismétli önmagát, hogy rettenetesen nehéz mind fordítani, mind a fordításokat ellenőrizni. De közben egy gyönyörűség volt, nem tudom ezt másképp kifejezni. Szóval ennyire bőrközelinek kevés írót éreztem. Állandóan kiszolgáltatja magát mindenkinek, a leveleiben nagyon ritka az, hogy nem szolgáltatja ki magát, ami egy jó stratégia egyébként, mert meg akarta magát szerettetni, vagy pénzre volt szüksége, és akkor azt kellett mutatni, hogy neki nincsen semmije. Neki sose volt pénze, de néha nagyon sok pénze volt, és amikor elfogyott, akkor azt írta az Ulrikének, hogy "de hát ismersz, nem tudok a pénzzel bánni" mondta ő kedvesen, "úgyhogy küldjél még". Tehát, hogyha valaki így éli az életét, hogy "hát ismersz, én úgyse tudok a pénzzel bánni, és akármennyit adsz, nálam az el fog tűnni, mert ezeket a pillanatokat én létrehozom", akkor az az ember el van ítélve, meg van jelölve.
FFL: De én is néha tele voltam vele. Itt Szigligeten a 17. szobában szoktam telente dolgozni, és pont a levelek írása közben telente lent voltam, volt egy-két olyan eset, amikor tele voltam, és egy oldalt kitéptem a könyvéből. Aztán ki kellett vasalni a levelezésből. Valahol az elején, már nem emlékszem.
ML: És aztán pedig még hátra volt a java.
FA: Meg fogjátok látni, szerintem ez a legcsodálatosabb Kleist, az egész kiadásból ez a legcsodálatosabb kötet, ez a "Levelezés". Ez egy akkora regény, mint bármelyik regény, amit a világon valaha írtak, nagyregény.
ML: Mi lesz, hogyha megjelenik a Levelezés-kötet is?
FA: Van-e élet Kleist után? Van. Persze, hogy van.
(Szigliget, JAK-tábor,1999. szeptember)

Bibliográfia

KLEIST, Heinrich von
Elbeszélések
Jelenkor, 1995

Drámák
Jelenkor, 1998

Esszék, anekdoták, költemények
Jelenkor, 1998

FORGÁCS András
Aki nincs
Magvető, 1999

Két dráma
Cserépfalvi, 1991

Valami Figaró-féle alak
Jelenkor, 1993

FÖLDÉNYI F. László
Heinrich von Kleist
a szavak hálójában
Jelenkor, 1999

Veronika kendője -
múzeumi séták
Kijárat, 1998

A testet öltött festmény
Jelenkor, 1998

A tágra nyílt szem
Jelenkor, 1995

Egy fénykép Berlinből
Jelenkor, 1995


MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992

A nagyratörő
Jelenkor, 1994

A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995

Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999

Árnyas főutca
Jelenkor, 1999

"Faust a műfordító"
Magyar Lettre Internationale,19

"Az elbeszélő hova menekül?"
Magyar Lettre Internationale,29

"Találkozás a Bolondok Tornyában"
Magyar Lettre Internationale,34

"Zoli és az emberi nagyság"
Magyar Lettre Internationale,35