A nagy generáció - I. rész: A Nyugat


„Tilos tiltani!” (Falfirka a Sorbonne falán, 1968-ban)

1969. február 10-én Párizsban egy feltűnően csúnya, vastag szemüveges öregember mászott fel szuszogva a szószékre, hogy beszédet mondjon a forradalmi ifjúságnak. Legnagyobb döbbenetére egy cédulát nyomtak az orra alá a következő szöveggel: „Sartre, legyen világos, legyen rövid. Sok rendszabályt kell még megvitatnunk, elfogadnunk.”

Az ünnepelt filozófus-író, a nagy tekintélyű professzor megdöbbenve forgatta a kezében, nem volt hozzászokva, hogy megmondják neki, mit kell tennie. Évtizedek óta mondta, tette, írta azt, amit jónak tartott, az elnyomó imperialista társadalom, melyet oly sokszor ostorozott, nem merte a „cher Maitre”-nek (kedves mesternek) - ahogyan de Gaulle szólította - előírni, hogy mit tehet és mit nem. A „forradalomban” kiteljesedett szabadság viszont egy percig sem tétovázott. Persze, mint mindennek, ennek is nagyon hosszú története van. Nézzük, miből is nőtt fel a nagy generáció!

A francia forradalom undorító hánykolódásaiban és mészárlásaiban testet öltő humanista tradíció a szabadságot tette mag az Isten halála utáni ember céljának és mértékének. A felvilágosodás álláspontja szerint az Ész és a Szabadság kéz a kézben járnak, kölcsönösen feltételezik és meghatározzák egymást. Az észhasználat feltétele a szabadság és a szabadság feltétele az észhasználat. A frissen felfedezett történelem télosza is a szabadság, ugyanakkor „Minden ami van, ésszerű” (Hegel). A fejlődés mértéke a szabadság fokozatos kiteljesedése. Ebben egyetértett Hegel és Auguste Comte, a pozitivizmus atyja és Hegel nagy kritikusa.

A romantika, mely sok mindenben szakított a felvilágosodás ész-kultuszával, nem szakított a szabadságra vonatkozó hittételekkel. A szabadság az ateista vallás dogmája, a tizenkilencedik és huszadik század talán leggyakrabban használt szava lett. Mindeközben, valahogyan elmaradt a szabadság fogalmának közelebbi meghatározása. A filozófiai elmélkedések elsősorban a szabadság általános aspektusát boncolgatták, ijedten kerülve a tartalmi meghatározást. Egy Heller Ágnessel folytatott beszélgetésben Ági néni a posztmodernre a „mindent szabad” definícióját találta adni, mire a jelen lévő Eörsi pikírten megkérdezte „Ágika akkor nekem most mit szabad?” A „mit szabad itt és most?” kérdésének megválaszolatlansága nagyon gyorsan kiprovokálta a szabadság abszurd értelmezését, a bűn dicsőítését (lásd de Sade márkitól Stirneren, Lautréamonton keresztül Nietzschéig), némiképpen aláásva a szabadság és az ész összefüggésébe vetett hitet.


A szabadság kétféle megközelítése terjedt el. Egyik oldalról a Hegelre visszamenő, a társadalomban, annak viszonyaiban és intézményeiben elérhető ésszerű szabadság gondolata - Hegel szerint aminek nincs megvalósulási lehetősége, de vágyunk rá, az nem szabadságvágy, hanem illúzió. Másfelől az egzisztencializmusban kiteljesedő egyént és annak immanens szándékait a középpontba állító nézet, Kirkegaard, Heidegger, Jaspers nevével fémjelezhető irányzat nyert teret, ebbe még nagyjából a romantika zsenikultusza is belefért. Mindkettőre jellemző azonban a kritikai irányultság. A fennállónak - a szabadság szemszögéből nézve, bármi legyen is az - határozottan a korlátozó, elnyomó, represszív jellegét hangsúlyozzák. A kritikai szociológia megszületésével minden, ami társadalom, összeesküvés a szabadság ellen.

Miután a hagyományos, tizenkilencedik századi demokrácia-felfogás alapján szervezett társadalmak két elképzelhetetlenül véres és értelmetlen háborúba sodorták a világot, Európa elveszítette elsőbbségét. Minden tekintet Amerikára irányult, a háborúk vitathatatlan győztesére, arra az országra, amely többé-kevésbé bűntelennek tűnt, alkalmasnak az új eszmék kihordására.

Mint a világ vezető nyugati hatalma, Amerika több új kihívással nézett szembe a háború után, ugyanakkor magában az USA-ban is radikális változások kezdődtek. Az USA kulturális és tudományos életét, az egyetemeket eluralta az Európából bevándorló (többnyire zsidó) értelmiség. Úgy alakult, hogy a filozófiai és szociológiai tanszékek vezetői nagyrészt a frankfurti iskola tagjaiból verbuválódtak, ebből a nagyon heterogén, de marxi gyökereiben egynemű társaságból. Az előadótermek hamarosan visszhangozni kezdtek a szabadságról tartott nagyívű előadásoktól, melyekben ostorozták a társadalmi repressziót, az elnyomást és a kizsákmányolást. Az amerikaiak számára a szabadság egyébként is hívószó. Persze egyáltalán nem úgy értették, mint a gondolat derék matadorai.

Az amerikai szabadságfogalom kezdetben messzemenően közösségi volt, az egyéni szabadságot a közjó fogalma felől értelmezték: ésszerű szabadság volt ez, annak klasszikus felfogásában. Az ország mélyen vallásos volt a szó rigorózus kálvini értelmében, és még csak csírájukban léteztek a keleti és nyugati part kozmopolita metropolisai. Tulajdonképpen mindenki vidéken élt, az államforma a rendkívül hatékony oligarchikus köztársaság volt, ahol a politikai hatalmat néhány száz gazdag klán tartja a kezében. Hol voltak még a Kennedy-korszak tojásfejű liberálisai!


A szofizmus évezredes tradíciói ellen nagyrészt immunis Európával szemben, az amerikai diákok oda voltak ezekért az új fogalmakért, és lenyűgözték őket ezek a rendkívüli műveltséggel, írás- és beszédkészséggel megáldott emberek, akik messze kiemelkedtek a meglehetősen felkészületlen átlag-amerikai közegből. Volt azonban egy bökkenő. Az amerikai társadalom hihetetlenül gyors gazdasági fejlődésen esett át ezekben az időkben, kivéve a részét a világ újjáépítéséből. Nem túl alkalmas időpont ez az elégedetlenség szítására, amikor az autók és hűtőszekrények vásárlásának mámora uralja a hétköznapokat. Így mindez a felvilágosító munka kevéssé jutott át az egyetemek kerítésén, az amerikaiakat nem nagyon érdekelte.

A késő ötvenes, korai hatvanas években azonban hirtelen sok minden történik, szinte egyszerre. Kennedy elnökké választásával szélesre tárul a kapu az egyetemek és a legfelsőbb állami vezetés között, egyetemi előadókból miniszterek és miniszterekből egyetemi előadók lesznek - a szellem kiszökik a palackból. A baby boom generációja beérik, a társadalomban nagyon nagy számban jelennek meg a tizen- és huszonévesek. Kitör, és nemsokára - részben a pacifista eszmék hatására - rendkívül népszerűtlen lesz a vietnami háború. A fogyasztás nagyon gyors növekedése révén az addig elképzelhetetlen jólétben és kényemben élő fiataloknak nem fűlik a foguk a véres vietnami mocsarakhoz és őserdőkhöz.

A média uralma minden addiginál jobban kiteljesedik, ezzel szoros összefüggésben a részben Európából importált új zenei irányzatok addig soha nem látott népszerűségre tesznek szert. Mindezek hatására elmélyülő szakadék támad a generációk között. A nagy generáció porondra lép és az újszerűen felfogott szabadság nevében helyet követel magának a nap alatt.

*

A nagy generáció - a Nyugat 2.

Európában - érthető okokból - másképpen mentek a dolgok. A Németország fölött aratott győzelem nem volt alkalmas időpont a háború okainak, az elkövetett hibáknak az elemzésére. A baloldal mindenütt diadalünnepet ül magán a jobboldalon, a reakción, a jobboldal és a nácizmus összemosásának nemes hagyományai alapján. A Szovjetunió háborúban játszott szerepe okán különösen nagyszájúvá válik a kommunista baloldal, feledhető kitérőnek minősítve a Molotov - Ribbentrop paktumot, magát tünteti fel a háború igazi győztesének. Ekkor születik az aki nem baloldali, az fasiszta megközelítés. A kultúra és az oktatás területén egyértelmű, militáns, baloldali szupremácia alakul ki. Akik nem állnak be a sorba, azokat - különböző vádakkal - mint Camus-t, vagy Heideggert félreállítják, ellehetetlenítik. Jellemzően, minél erősebb volt az adott országban a helyi náci párt, annál sarkosabb a baloldali fordulat. Az óriási vérveszteséget elszenvedő nemzetek - némiképpen igazolva Napóleon cinikus megjegyzését, aki wagrami csatatér halottain végigtekintve megjegyezte: „Párizs ezt egy éjszaka alatt behozza” - hihetetlen gyorsasággal pótolják a veszteségeket. Nagy létszámú fiatal nemzedék teremtődik tehát és már készen állnak az egyetemek, ahol majd a szabadságról tanítanak nekik, meg a fasizmus rémtetteiről. A kommunizmus rémtettei nincsenek a színlapon. A Szovjetunió által bekebelezett kelet-európai országok emigrációjának nincs sajtója, a Vörös Hadsereg rémtetteit, népirtásait egyszerűen szemenszedett hazugságnak minősítik, és ezzel el is van intézve. Lázas sietséggel épül a szép új világ.

A helyzet annyiban azonban hasonlít az amerikaihoz, hogy itt is gyors gazdasági fejlődés kezdődik, és szinte teljes a foglalkoztatottság. Amerika divattá válik, a televíziózás elterjedésével, az american way of life egyre többek számára válik elérhetővé. A proletariátus - a marxizmus elérhetetlen szent Grálja - korrumpálódik. Az 1956-os magyar események fölött még simán napirendre tértek, sőt ellenforradalminak titulálva, az elvakultabbja leverésének szükségességéről fecsegett. A helyzet azonban egyre katasztrofálisabbá válik az osztályharc híveinek szemében, megbukni látszik a történelem kovásza, az örökös, kiengesztelhetetlen osztályháborúról szóló teória és - ami még rettenetesebb - nem a vérszomjas kapitalista hordák dörgő fegyverei által, újabb mártírokat teremteve, hanem autók, mosógépek, televíziók és más vacakok révén. A világforradalom lángszavú prófétáit kacatok tengere győzi le és az emberi természet, a lustaság és a bírvágy, mely iránt oly közömbösek voltak mindig. A helyzet adott volt, új válaszok kellettek, olyanok, melyek minél többet megőriznek az eszméből, legalábbis hihetőnek látszanak és - ami a legfontosabb - biztosítják a tudományos és kulturális életben elfoglalt meghatározó pozíciókat is. A jelentősen kompromittálódott Marx mellett mesteréhez, Hegelhez fordulnak. Amerika készséggel visszaadja amit kapott - teret hódit az új baloldal, a három M jegyében (Marx, Mao, Marcuse).

*

Itt - talán - tehetünk egy kis kitérőt. A marxi örökség igen sokféle volt, a Marx halála után elszaporodó iskolák és tanítók szerint. Esetünkben a leglényegesebb az, amit talán kultúr-marxizmusnak nevezhetünk. Ez, egyrészről meg kívánta védeni a marxizmust az esztétika területéről érkező támadások ellen, másrészről tompítani igyekezett legbrutálisabb közvetlen konzekvenciáit, mint a proletárdiktatúra. Az első követelmény a magas-kultúra közvetlen védelmét eredményezte, illetve a tömegkultúra elutasítását. Ez jól tükröződik például Adorno, vagy Marcuse munkásságában, de akár Lukácsot is említhetnénk. A második követelményt egyszerűen teljesítették: hallgattak róla. Ez jellemző a poszt-marxista iskolák tizenkilencedik század végétől, huszadik század közepéig terjedő időszakára, arra, amiről most beszélni szeretnénk. Később, miután a történeti meghatározottság nihilista esztétikai végkövetkeztetéseit levonták, a szélsőségesen liberális eszmék győzni látszottak, a magaskultúra védhetetlennek tűnt, a maga polgári és konvencionális mivoltában, megnyílt az út a minden lehet művészet posztmodern elmeszüleményei előtt. Megkezdődött a művészet-elméletek szabad szárnyalása a györgypéteri magasságokig.

A jólét növekedésének hatására - a média hathatós közreműködésével - megnőtt az igény a szórakozás és a szórakoztatás iránt. A háború előtti időkben és azelőtt évezredekig a művészetek rendszeres élvezete kevesek kiváltsága volt, a nép keveset látott és még kevesebbet ismert belőle. Alapvetően azt mondhatjuk, hogy nem volt ideje rá. A napi 12 - 16 órás munkaidő után nemigen jártak koncertre, egészen egyszerűen túl fáradtak voltak a hedonizmushoz. A gyorsan fejlődő gazdaság és a növekvő jólét a szabadidőt is radikálisan növelte, a szabadidőt, melyet el kellett tölteni. Miután a rádiózás időben megelőzte a televíziót, a legkézenfekvőbb szórakozási forma a zene lett. Természetesen nem Mozartot hallgattak, hanem szórakoztató-, ma úgy mondjuk, könnyűzenét. A több szabadidő fokozta szórakoztatás iránti igényt, az pedig mértéktelenül növelte a szórakoztatók, a művészek társadalmi presztízsét. A rádiózás elterjedésével az egyes előadók addig sohasem látott ismertséget és népszerűséget értek el, melynek kiaknázására egész iparág alakult ki. 1963-ban az addig alig ismert angol zenekar, a Beatles a televízió közvetítette koncertet adott a londoni Palladiumban. Talán innen számíthatjuk a beat-korszakot. 1964-ben indult a Rolling Stones, majd sorra a Brit invázió nagynevű együttesei. Szinte néhány hónap alatt végigsöpört a világon az új őrület. A példátlan népszerűséget és sikert sok minden indokolta, történetünk szempontjából itt ennek két elmét emelném ki. Az egyik - a szabadsághoz hasonlóan - kulcsfogalom a huszadik században,: az új. Az új=jó a felvilágosodásban nyeri el mai, triviálisnak gondolt tartalmát, abból az erőlködésből fakadt, hogy a felvilágosítók a maguk gondolatait megkülönböztessék a régi (nyűtt, avíttas, vacak) gondolatoktól. Az új varázsa nem csak a zenére, a művészetekre általában is hatott. Miután kínosan közel került a hegeli művészetek vége pillanata, továbbá a művészet maga is a régit akarta meghaladni, közvélekedéssé vált az újdonság, az eredetiség és az igazi művészet azonossága. A másik fontos vonás, hogy ez az új zene nagyon alkalmas volt valamiféle életérzés kifejezésére. Az életérzés nem más, mint a görcsös unalomból és némi félelemből fakadó rosszkedv, utálat és az ebből felhorgadó lázadásvágy. Nagy szerepet játszott az életérzés kialakulásában a hidegháborús szembenállás gerjesztette félelem a nukleáris Armageddontól. Ma már szokatlan és talán érthetetlen is, de a kor többé-kevésbé elkerülhetetlennek tekintette a nukleáris háborút. A kölcsönös elrettentés, mely - kis szerencsével - megakadályozta a nyílt háború kitörését, csak egy teória volt még ezidőtájt. Ezek együtt tették elsöprő hatásúvá az új zenét és ami fontos még, tették közösség-formáló erővé, hiszen ebben az életérzésben egyesülhetett egy egész generáció. A nagy generáció megtalálta benne a saját nyelvét, mit nyelvét, az indulóját.

*

A generációs lázadás eltérő utakat járt be Amerikában és Európában. Amerikában, az erős keresztény gyökerek hatására, a hippi mozgalom vált a legnépesebb protest-irányzattá, a maga szelídebb, utópikus kommunalizmusával, amíg Európában a baloldali, forradalmár tradíciók hatására egy sokkal kombattánsabb és ideológia-vezéreltebb irányzat követelt helyet magának. Marcuse - az egyik M - arra a következtetésre jutott, hogy a korrumpált munkásság helyett a fiatalok az új forradalom autentikus harcosai. (Ebben, annyiban igaza is volt, hogy a fiatalok valóban eléggé tapasztalatlanok - különösen ilyen zűrös időben - hogy beleképzeljék magukat a hős forradalmár szerepébe.) Így azután fiataloknak való programok - mint a szexualitás felszabadítása - kerültek a programfüzetekbe. Voltak azonban közös vonások is az amerikai és az európai mozgalmakban. A legalapvetőbb az egyéni és társadalmi szabadság kiteljesítésének igénye. Ez - alapvetően - nem volt más mint a ködös szabadságfogalom tartalmi kitöltésére tett kísérlet. A szabadságról azt tanította a kritikai iskola, hogy az nem adottság, hanem ki kell vívni, harcolni kell érte és más forradalmi és erőszakos tetteket kell elkövetni, hogy létrejöjjön - egyszóval - forradalmat kell csinálni. A szabadságnak a társadalmi represszióval szemben való meghatározása szükségszerűvé tette a társadalmi kisebbségek és általában az elnyomottak iránti szimpátiát. Így kerültek Amerikában eleinte a négerek és a nők, majd miután őket felszabadították, mindenféle egyéb és egyre deviánsabb kisebbségek a megmentendők listájára. Európában a nőkön kívül más segítségre szoruló kisebbség nem nagyon lévén, a felszabadító düh első sorban a gyarmati népek sorsát karolja fel. A felszabadító háborúk melletti tüntetések - mely háborúk többnyire esztelen vérengzésekbe torkollottak - a 60'-as évek utcaképének megszokott részévé váltak. Így lett a vietnami háborúból az elnyomott nép felszabadító háborúja az amerikai kizsákmányolás ellen; holott valójában az északi kommunista diktatúra - orosz és kínai segítséggel - éppenséggel leigázta a déli törzseket, valami elképzelhetetlen kegyetlenséggel.

Mindezek Európában - az inkább komikus, mint tragikus - '68-as eseményekhez, Amerikában Woodstockhoz vezettek. Párizsban a diákság megszokott tüntetései és utcai megmozdulásai egyre hevesebbé váltak. Ezeknek a lázadásoknak és tüntetéseknek óriási tradíciói voltak errefelé, már az 1400-as években rendszeresen kitörtek, az elnyomás olyan eklatáns formái hatására, mint például a bor árának emelése, és diákok, valamint királyi íjászok tucatjai haltak bele. Az állam vezetőinek eleinte nem volt túl nagy kedve hozzá, hogy saját gyerekeit és unokáit veresse véresre a Quartier Latin utcáin, de azután mégis cselekedtek. A rendőri erők ésszerűtlen és indokolatlan bevetése olaj volt a tűzre. A forradalmi hangulat a tetőfokára hágott. Ez - praktikusan - azt jelentette, hogy még hevesebb viták folytak a kizsákmányolásról, az elidegenedésről és más magvas témákról az egyetemek udvarain és előadótermeiben, melyeket csak a rendőrökkel, vagy egymással folytatott verekedések szakítottak meg pihentető közjátékként, miközben patakokban folyt a calvados. Amint a rendőri erőket visszavonták, a háború - ellenség híján - véget ért. A célhoz, a szabadság tartalmának meghatározásához azonban nem jutottunk közelebb. A szexuális forradalomból mindent elöntő pornográfia, a felszabadító háborúkból hutuk és tuszik, a szabad művészetből Hermann Nitsch hentes-artja, a droghasználatból a medellíni kartellek lesznek. A társadalmi szabadság kék madara ugyan elrepült, de a mindent szabad gondolata - mint a szabadság egyetlen lehetséges tartalma - kitörölhetetlenül befészkelte magát az egymást követő generációk üres fejébe. Megmaradt az elnyomott kisebbségek felszabadítása mint kötelesség, és a világ megmentése is változatos veszélyektől. Ezek a veszélyek a legkülönbözőbbek, és egymásnak ellentmondóak lehetnek, mint a globális felmelegedés, az atomenergia, vagy a bálna vadászat. Meglepően keveseket zavar, hogy a világ megmentésére javasolt receptek forradalmi etikája tételesen mond ellent az általuk használt szabadságfogalomnak.

A nagy generáció vívmányai, a '68 utáni önmegtagadásukkal együtt is jelenünk talpkövei lettek.

Folyt. köv.

*

A nagy generáció - Magyarországon

„A nagy tömeg egészen rabszolgalelkületet mutat, s a barmok életmódját követi; hanem persze némi igazolást talál abban, hogy a hatalmon levők közül sokan Szardanapallosz életfelfogását vallják.” (Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika)


*

Miután '49-től '56-ig megtörténik a hazugság és '57-ben az árulás, a felszínén homogénnek tűnő társadalom szürke díszletei előtt minden készen áll arra, hogy színre lépjen a „nagy” generáció. Ahogyan előadás előtt illik: csend volt. Oka volt hallgatni mindenkinek. A nómenklatúra és a "nép" egyaránt a keserű leckén rágódott. Félelem az egyik és félelem a másik oldalon is. A nómenklatúra nem feledhette a szenespincékben és padlásokon rettegéssel töltött '56-os napokat, mikor erőszakszervezeteik egyik percről a másikra füstté váltak, hatalmuk varázsütésre eltűnt, rettegő pőre valóságukban mutatkoztak egy pillanatig, mint rablók, akiket - mások javaival véres kezükben - rajtakaptak.

Kiderült, szinte mindenki tud róluk mindent: hiába vetül börtön és akasztófa árnyéka az országra, ott belül a fejekben és a szívekben, ahová szondáikkal nem jutnak el, ismerik őket. A pufajkások, később a munkásőrség, a csahos kutyafalka csak a gazda pórázán és kenyerén élt. Nem valamiféle nemes vadászebek és kopók, ó nem, hanem rühes korcsok ők, egymással marakodva, akikre gazdájuk is undorral tekint. A másik oldalon a „nép” részben kigyógyult ugyan ostoba ábrándjaiból - akinek volt -, mint az egyenlőség vagy a munkásuralom, de nem örülhetett ennek.

Az árulásnak ezért tudatosnak kellett lennie: tudta, láthatta mindenki, hogy kik azok, akiket elfogad, akikkel együttműködik. Az ország hatalmas veszteséget szenvedett a több százezer disszidens révén, aki ezentúl csak IKKA- utalványok (az IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció rövidítése, amellyel a Nyugaton élő rokonok által küldött pénzt szerezte meg az állam) formájában építette az országot. Még a magát baloldalinak valló értelmiség bizonyos erkölcsi korlátokat átlépni nem kívánó része is emigrált.



A történtek és a kialakult helyzet két társadalmi réteget érintett a legsúlyosabban: a parasztokat és az értelmiséget. A parasztság szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket, mert miután rendszeresen kirabolták a beszolgáltatásokkal, életformájuk feladására, bérmunkássá is kényszerítették őket az abszurd téeszesítés révén. A legtöbben elmenekültek a városokba, ahol a szocialista ipar igényelte a munkájukat, többségükből nagyon rossz ipari munkás - szakszóval melós - lett, és ezzel párhuzamosan növekedni kezdtek a nagyvárosok körül a lakótelepek, a maguk gyökér és tradíció nélküli lakosságával, új, különös kasztot hozva létre.

Az értelmiség szerepe még ellentmondásosabban alakult. '56 rámutatott a hatalmat működtetni képes értelmiség égető szükségességére. Az ötvenes évek elejéig jellemző, cselédek és disznópásztorok által működtetett, közvetlen, üsd-vágd típusú hatalomgyakorlás tarthatatlannak bizonyult, káderekre volt szükség a gyorsan izmosodó bolsevik bürokrácia működtetésére. A meglévő, megbízható moszkovita értelmiség elégtelen létszámú volt és főleg adminisztratív képességekkel nem bíró ideológusokból állt, mint Lukács vagy Révai.

Ráadásul ez a csoport is számtalan belső törésvonal mentén volt szétszabdalva, folyamatosak voltak a mára már tökéletesen érthetetlen hitviták. Krassó Miklós (Krassó György bátyja) a Lukács-iskola szépreményű, ám később emigrált üdvöskéje valamikor a '60-as években találkozott Heller Ágnessel Londonban, aki - miután Krassó kifejtette véleményét magyar viszonyokról - elképedve kérdezte tőle: „Miklós, miért nem mondtad el nekem akkor ezeket a gondolataidat?” „Mert feljelentettél volna, Ágika” - válaszolta Krassó. Velük nehezen volt elképzelhető a szocializmus üzemszerű építése. A szakképzett értelmiség szükségességének belátása alapozta meg a „szakértők” máig ható mítoszát. Ez volt az első lépés az értelmiség útján az osztályuralomba.



Amint arról másutt beszéltem, tömeges értelmiségi janicsárképzés indult a népi káderekből, eleinte némileg spontán módon a NÉKOSZ mozgalomban, majd a párt legszorosabb felügyelete és irányítása mellett. Itt dőlt el a nagy generáció sorsa.

Kiképzésüknek legszembeötlőbb vonása a végletes egyoldalúság volt. Egyetemi tankönyvem, az 1954-ben kiadott Sejttan a következő mondattal kezdődött: „A nyugati sejtelmélet a reakciós kromoszóma-misztika karmai közé került...”. Ezeket - a természettudományokban - később már kerülték, de minden egyebet átszőtt a zanzásított marxizmus. A történelem az osztályharcok története lett, a művészet felosztatott reakciós, polgári és haladó szocialista művészetre, és bizonyos tudományágak, mint a szociológia vagy a pszichológia nem is létezhettek. Marx nem írt etikát és ez nem véletlen.

Lankadatlan erővel folyt a „magyar ellenállás”, vagy a „magyar” munkásmozgalom, a „magyar” kommunista párt történetének kiagyalása, készültek a szükségesnek ítélt eredetmítoszok. Ugyanakkor nem vették persze észre, hogy a romantikus forradalmi hősiesség gondolatának elültetése - sárkányfogvetemény. A nagy generáció későbbi vonzalma az ultrabaloldali tanok iránt nagyrészt éppen ebből a beléjük oltott forradalmi romantikából eredt. A nyugati (értsd: nem vonalasan marxista) társadalomtudományi szakirodalom kutatói olvasótermek mélyén lapult, többnyire idegen nyelven. A nyelvtudás pedig privilégium volt. Emiatt lett máig meghatározó a Lukács-iskola. Hogy ezek - az olvasottság-privilégiumon alapuló - pozíciói a Lukács-iskolának, óvodának, (napjainkra bölcsődének) milyen erősek, jól példázzák az Akadémia Filozófiai Intézetének vezetése körüli mai háborúságok. Az egyházakat kiszorították mindenünnen, az oktatásból, a politikából és - jórészt - a nagy generáció szívéból is. Nem tudta betölteni azt a megtartó szerepet, mint Lengyelországban.

Amíg a nagy generáció elődei a háború előtti Magyarország sokkal színesebb, sokoldalúbb szellemi életébe szocializálódtak, addig a nagy generációnak csak ez a féloldalasság maradt. A közízlés - ellentmondva a progresszió gondolatának - tökéletesen megrekedt a két világháború közötti, olcsó tömegtermékek színvonalán. A búsuló juhászok és gombolyaggal játszó kismacskák a hatalomra jutott cselédek és disznópásztorok szemében nyilván a kifinomult ízlés jelei voltak, melyek - kulturális vívmányként - immár az egyszerű proletárokhoz is eljutottak. Furcsa módon, ahogyan a háború előtti Magyarországból szinte mindent tagadtak, vagy elhazudtak, a tömegkultúra szintjén mi sem változott a helyzet. Népművelői dühtől hajtva tömegével adták ki a háború előtti világ és magyar irodalmat, de szinte csak azt. A képzőművészetben az akadémizmus, az építészetben - amennyire volt - a Bauhaus utánérzések hatottak. Az irodalom az árulás után hallgatott, vagy a szocialista realizmus mocsarában dagonyázott. Egyedül a költészet volt képes élni és túlélni, de hát a magyar nyelv nem tud nem költőket teremni. A rádiókból magyar nóták szóltak.

Ebben a világban, ahogyan nőtt az új, nagy generáció, úgy lett egyre tapinthatóbb a feszültség a plebejus, forradalmár romantikával beoltott, tenni vágyó fiatalok és a csendes apátiába süllyedt, hallgatag idősebbek között. A családokban történeti némaság uralkodott, a legtöbb helyen nem esett szó a régi - értsd háború előtti és alatti - dolgokról, az újabbakról, mint '56 meg végképp nem. A családi könyvtárak - ahol voltak - őrizték egyedül egy színesebb világ lenyomatát. Emlékszem: egy középiskolai történelem-vetélkedőn kiderült, én olvastam egyedül Szekfű Gyula Három nemzedékét. A történelemtanárom azután félrehívott és elmagyarázta, hogy miért ártottam ezzel a vetélkedő-csapat győzelmi reményeinek, meg az amúgy is csekély esélyeimnek a bölcsészkari felvételit illetően...



Ebbe a várakozásteli csendbe robbant bele a '60-as évek közepén az óperencián túlról érkező zene és vele a forradalom. Az elkülönböződés vágya, a forradalmi romantika hihetetlenül erős fegyverhez jutott, a sárkányfogvetemény beérett. Elementáris volt, mert itt nem voltak előzmények, nem volt blues, nem volt dzsessz, nem volt rock'n'roll. Az öregek és a hatalom kimondhatatlanul utálták, a hosszú hajak, serkenő szakállak, melltartó nélküli, miniszoknyás lányok és farmernadrágok összekötötték és megkülönböztették a többiektől az új nemzedéket. Gombamód szaporodtak a zenekarok, deszkából barkácsolt gitárokkal és néprádióból tuningolt erősítőkkel és valami elmondhatatlan, angolnak gondolt dalszövegekkel. Az alternatíva nélküli baloldaliság, a háborúellenesség, forradalmi romantika, a rockzene - úgy tűnt, egy pillanatig, hogy a világ fiatalságának szíve egy ütemre dobban. Pedig nem.

Mindenekelőtt nagyon nem ugyanazt értettük/érthettük a szabadság fogalma alatt. A „szabad” nálunk nem a végtelen lehetőségeket jelentetette, hanem mindig azt, hogy mit szabad, mi van megengedve. A nagy generáció nálunk meghaladni kívánta azt a társadalmi rendet, melyet a nyugatiak megvalósítani akartak. Persze fogalmuk sem volt róla, mit is akarnak megvalósítani, ahogy nálunk sem volt fogalma senkinek arról, mi is lenne az a visszatérés a baloldali, autentikus gyökerekhez. Bár a szabadság értelmezésének voltak közös vonásai, amik az életmódot érintették, alapvetően mást értettek azonban a fogalmon egy sokkal gazdagabb és szabadabb társadalomban, mint itt.

Amíg a hatvannyolcasok Nyugat-Európában szakítani akartak és részben szakítottak is egy társadalmi tradícióval, addig Magyarországon nem volt már - legalábbis a nagy generáció tekintetében - tradíció, amivel érdemben szakítani lehetett, így egy levegőben lógó radikalizmus alakult ki. Így azután a '68 utáni kiábrándulás is sokkal súlyosabbá vált. A '68-as csehszlovákiai bevonulás világosan megmutatta a határt az ábrándok és a valóság között. A Nyugat - egy intranzigens kisebbség kivételével - boldog mosollyal és lassan süllyedt a fogyasztói társadalom mocsarába, de nálunk valódi kiábrándulás zajlott le.

Ennek emblematikus példája Hajnóczy Péter, a háború utáni nemzedék talán legtehetségesebb prózaírója: nála, ahogyan könyvei egy nemzedék kiábrándulását, alkoholizmusa egy nemzedék alkoholizmusát sűrítette tragédiává. Lehet ugyan Lowryhoz, vagy Stachurához hasonlítani, de ő igazán magyar volt, klasszikus elsőgenerációs, feltételezett nyertese és valódi áldozata a gyökerek eltépésének. Aki kíváncsi rá hogyan omlott össze és üresedett ki a nagy generáció számára minden, olvassa el a Halál kilovagol Perzsiából-t, vagy nézze meg Jeles András filmjét a Kis Valentinót. Akik összeomlottak - sajnos -, azok voltak talán a legjobbak.

A hatalom ragyogóan felismerte, hogy ami kötelező, azt nem csináljuk. Így húzták ki például a március 15-i rendzavarások méregfogát az állami rendezvényekkel, meg a Forradalmi Ifjúsági Napokkal, amik kötelezőek voltak és - néhány karrieristán kívül - magától a kutya sem ment el rájuk. Lett állami rockzene is - különös felhangokkal. Az érett kádárizmus stratégái felismerték, meg kell kötni egy bizonyos kompromisszumot a társadalommal. Ez pedig úgy szólt, ha leteszel bizonyos beleszólásról a köz ügyeibe, otthon, vagy a kocsmában, tőlünk azt csinálsz, amit akarsz.



Mérlegelni kellett volna, észrevenni a csapdát, de nem volt mivel. Voltak ugyebár a kényszerítő körülmények, a realitások és voltak a marxizmussal fertőzött agyak - a marxizmussal, mely a forradalom után már csak a beletörődésről tudott beszélni. Egyfajta ál-fogyasztói társadalom alakult ki. A hatalom gyakorlói eltűrték, sőt sokszor erősítették a fogyasztás modern hedonizmusát, ugyanakkor képtelenek voltak kielégíteni az így keltett igényeket. Sok minden hozzájárult a szocializmus bukásához, de a legnagyobb hatású fegyverek talán az orkán-kabát és Parker toll voltak. Tűrtekké váltak az avantgárd művészetek - vagy amit annak gondoltak - és egyre több nyugati filmet, zenét, művészetet engedtek be.

Ezek is, mind-mind a kínált alku részei voltak és az alku megköttetett: porondra lépett a nagy generáció, mint a haladó baloldali értelmiség. A cél-, érték- és elköteleződésnélküliséget összetévesztve, összemosva a szakértő objektivitásával, minden helyzetre voltak-vannak tudományos megoldásaik. Tanítanak ők, akiket rosszul tanítottak, a fél-forradalom fél-emberei, tanítják amit tudnak: a megalkuvás és célnélküliség tudományát, ugyanazzal az intellektuális gőggel, mint mikor még úgy vélték: tudják a célt. Az emberarcú szocializmus végül kétféle ember kialakulásának kedvezett: az alattvalónak, aki mindent elfogad és az infantilis anarchistának, aki mindent elutasít. Egyesek túl korán megöregedtek, mások sohasem nőttek föl.

Nem tudom kivonni magamat sem a fentiek alól: bizonyára pusztulnunk kell - talán jobb lesz nélkülünk. Sorsunk intő jel és figyelmeztetés: életünk céljának életünkön kívül kell esnie, különben eltévedünk.

„...ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”

forrás és kommentárok:

http://mandiner.blog.hu/2010/09/01/a_nagy_generacio_itthon