Krisztus közöttünk! - A görög katolikus egyház félórája

ARS SACRA

Ars Sacra: szent művészet, mert a művészet szent. Nem profán, nem öncél, nem „geg”. A művészet törvény, de nem öntörvény. Szent, mert szolgál, mint az angyalok. Mélyről indít ugyan, de felemel és nem letaszít. A művészet maga a nagyszívűség, sohasem kicsinyes. Egyedien egyetemes, személyesen általános. Valóság és nem imitáció. A művészet gondolat és nem asszociáció. Minőség. Kinyilatkoztatás és nem ködösítés. Érzelem, de nem érzékiség. Nem történet, hanem létező. Ezért nem antik és nem modern. Iránytű, szeizmográf, mindig időszerű. Állandóan változik és mégis állandó. Tőmondat és nem fecsegés. A művészet gyönyörködtető és fájdalmas. A rejtettről az érthetőn keresztül tud szólni, nem pedig a rejtettről a rejtetten keresztül. Mindenkihez, nem csak az elithez.
Szent művészet, mert mindenkié. Mindannyiunk ügye. A művészet nem kisajátítható. Nem a kultúrmajmok műbalhés bulija, nem kifizetődő. Nem show-műsor, és a művész nem showman.
A művész nem önjelölt, hanem kiválasztott. ő a tanúságtevő, a hitelesítő. ő a szőlővessző. A művész a tanítvány, aki másokat tanít. ő az, aki nem érti a világot, de érti a létet. Abnormális és ezért normális. Tudja, hogy mit nem tud és ezért tud valamit. Tudása ott kezdődik, ahol az értelem végződik. A művész táplálékot nyújt, az erkölcs táplálékát. Művészete gyógyszer, amely a tömegkultúra moslékától megbetegedett lélek infúziója. A művészet a vegetálásba süllyedt ember megszégyenítője. A szépséget szeretők vigasztalása. A tisztaszívűeké. A művészet a fára visszamászni vágyó ember visszatartója. Vágy, az emelkedettség vágya. Sóhaj, a tökéletlen sóhaja a tökéletes felé. A művészet élmény, a teljesség vágyának élménye…

Töredék, a tökéletesség szilánkja. Szent a művészet, mert a legszentebbtől kér bocsánatot. Az igaz szépsége, a bűnbánat öröme. Ez a gyógyulás kezdete. A művészet a vég dicsősége és a kezdet oltalomérzése. A megragadhatatlant megragadhatóvá tevő. Természetesen természetfeletti. A művészet hit, tehát vallás, hitvallás. A teremtés dicsérete, a Teremtő magasztalása. A művészet magasztosság. A rekviemek derűje és békessége, a fájdalmak Golgotájának optimizmusa. A művészet a megsemmisült egzisztencia örömujjongása. 
Így tehát az én szókincsem: magasztosság és áhítat, mint Bach passiójában Krisztus köré vonósokkal szerkesztett glória. Az én hangom is elcsuklik az evangélistáéval együtt Jézus nevének kiejtésekor. Mert együtt éneklem a kórussal a H-moll mise Credójában, hogy „hiszek az egy Istenben, Mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.” Majd az „Et incarnatus est” titokzatos remegésében megértem a művészet születését is, és egyetlen igaz voltát.
Mert ehhez képest minden más csak narkotikum, és mert „országának nem lesz vége.”

AZ ÁBRÁZOLÁS DICSÉRETE

A művészet, miként a világ, az önmegtagadás magvából született. 
Isten a Teremtésben önmagát törvényekkel megköti, hogy ezzel személyét felfedje az ábrázolás titkában, a megtestesülésben. Önmagát kitakarja: fedetlenné, sebezhetővé, mi több, megalázhatóvá teszi, hogy dicsősége így teljessé legyen.
Az önmagáról megfeledkező, nagyszívű Isten mozdulatát követve a művész saját emberi természete ellen fordul, hogy az Embert a valódi létezés felé megnyissa. Az ábrázolásban önmagát lemezteleníti, védtelenné teszi. Vállalja az önfeladást, az áldozatot, az egyenes és nyílt beszédet, kerül minden homályt és sötétséget. Csak így képes az alaktalant alakká, a dolgokat a láthatatlanból kiemelve láthatóvá tenni. A teremtés túlcsorduló öröme, az alkotás feszes lendülete ez, mely nem más, mint a nevén nevezett és az önmagát megjelenítő Isten, maga a lemeztelenített, keresztre szegezett Krisztus. A szeretett isteni személy látásának olthatatlan vágyából fakad a festő ábrázolási szándéka, kényszere. Az alkotás a művésznél így szolgálattá nemesül, művészete már nem önmagáért van, vagy valamely emberi hitványságért, hanem hogy az érdemtelenül rábízott istenismeret titkának ragyogó fényénél leplezze le a léthamisítást, a létet beszennyező csalást.
Az alkotó nem fölszabadítja magát, hanem gúzsba köti, hogy ábrázolhasson, mint azt a Teremtő is tette. A művész ragaszkodik a mesterségbeli tudás legjavához, a veretes és szigorú kompozícióhoz, a feszes formavilághoz. Nem elégszik meg divatokkal, pillanatnyi, olcsó megoldásokkal. Ezért használnék zenészként fugát, költőként hexametert és használom festőként a tenebroso-t.

http://www.kisleghi.com/html/eletrajz.html