Közelgő kiállítása kapcsán Tatyana Obraskova orosz újságírónő beszélget Molnár Tamás képzőművész íróval

- Nagyon meglepődtem és nem akartam hinni a szememnek, amikor először megpillantottam készülő kiállítása anyagát. Az Árvalányhaj művésztanya misztikus pincegalériájának falain függő hatalmas és nehéznek tűnő kőtáblák szinte lebegtek a levegőben. Maga a látvány szinte minden fizikai ésszerűségnek és törvényszerűségnek ellentmondott, de egyben valósággal lenyűgözött és sokkolt is. Vésett kő felületek, kaviccsal és homokkal szabdalt szakrális jelek és jelképek váltogatták egymást. A kőtáblák és kövek belsejében, mintha az univerzum milliárdnyi apró csillaga szikrázott volna. Nehéz volt erre a különös látványra szavakat találni. Megkövesedett álmok, virtuális látomások vagy maga a kozmikus valóság? Első pillantásra mindez szürreálisan ellentmondásos és felkavaró volt. A meghökkentésen túl, mi volt a célja ezzel a különleges művészeti technikával?

- Egész életemben vonzott az anyag és a szellem konfliktusokkal terhelt egymásra utaltsága és szerteágazó kapcsolata. Talán nem bűn, ha most bevallom: ma már egyetemes gondolkodású, vagyis univerzalista tudatú, érzelmű és lelkületű vagyok. A nyugati kereszténység dogmatikájától eljutottam a misztikus keleti bölcsesség megértéséig, és onnan aztán felszálltam a felhők fölötti éteri magaslatokba. Sok csatározás után megbékéltem. Ma már egyszerre és harmóniában él bennem az összes földi hit, vallás és életszerető idea. Egyszerre hiszem, vallom és követem a történelmi hírvivőket: Zarathusztrát, Krisnát, Jézust, Buddhát, Mohamedet és a többi mai szeretethozó égi-földi futárt. Egyszerre vagyok úton a Taó-val és ülök mozdulatlanul a Zen-nel. Nem kizárom és elutasítom, hanem befogadom a szépség és jóság minden analógiáját és alternatíváját. Fontos, hogy ne csak higgyem, hanem tudjam is a teremtő Isten közvetlen létezését.

Korán felismertem, hogy rövid földi életünk során mindannyian belépünk Platón mágikus barlangjába és jeleket hagyunk hátra magunk után a falon. Kimondva vagy kimondatlanul, de mindannyian egy virtuális világban (látszat valóságban) élünk és mozgunk. Körülöttünk a végtelen, örök és lüktető kozmosz tűnik talán az egyetlen biztos pontnak és valóságnak. Sajnos nem ehhez a végtelenséghez, időtlenséghez, mélységhez és felmagasztaláshoz igazítjuk a hétköznapi teret, az időt és energiát. Sokszor öntudatlanul kisszerű, profán és felszínes dolgok irányítják mindennapjainkat az újjászületéstől a pillanatnyi testi halál állapotáig.

Habár fenn és lenn minden egy (mindegy), mi mégis művi, agresszív, önkorlátozó és demagóg ideákat teremtünk és kergetünk, sőt ezek szerint is alakítjuk önsorsrontó belső és külső világunkat. Jelenleg – és ez talán örökre így marad-, nincs elég akarat, bátorság és tudás a Teremtés függönye mögé bepillantani. A hétköznapi vágyak után sóvárgó embert kielégíti az univerzum és a teremtés felszínének anyagi látványa, amely azonban maga a legnagyobb és legdurvább optikai csalódás. Ebből a felszínes látványból és üzenetből szinte semmi sem értékes és valóságos. A közvetítőt látjuk csupán, egy gyenge rozsdás láncszemet, de a valódi mélységű igazi üzenet már nem jut el hozzánk. Ezért van az, hogy ez a végtelen kozmikus tér és idő mindössze megérinti és megkarcolja – ám sajnos mégis jelentősen befolyásolja és eltorzítja-, ezt a kicsinyes és korlátozott földi dimenziót.

A művészet félelmetes és veszélyes jelenség. Legtöbbször a szépség és igazság ideáját keresi, nem a „nézőt” szólítja meg, hanem a „látót”, ezért kerül aztán örök konfliktusba a mindenkori hatalommal. A művész és az általa létrehozott mű befolyásolhatja és átalakíthatja az emberi jellemeket, sőt bizonyos esetekben eltávolíthatja őket a törvényben kötelezően előírt eszményektől. A művész örök figyelmeztetést hordoz önmagában: – A politikai jogalkotók ideiglenes törvényei soha nem helyettesíthetik, hanem sokkal inkább korlátozzák az élet örök törvényeit. A hatalom és a szakrális uralom között áthidalhatatlan a szakadék, nem szabad őket összekeverni és összetéveszteni! Ezekre a fennálló kettősségekre, ellentmondásokra, konfliktusokra és látszatokra akartam utalni a lebegő kőtáblákkal. Egyébként a lebegés oka és illúziója nagyon egyszerű dologra vezethető vissza: Ezeket az alkotásokat egy erős mágneses vonzás tartja a levegőben. Az üzenet lényege pedig nem más, mint amit Hamvas Béla üzent az utókornak: – Ha meg akarod látni és érteni a lényeget, akkor hatolj be bátran a titokzatos ősmúltba, térj vissza az eredőhöz, a kiindulóponthoz és igyál az ősforrás tiszta vizéből. Ha ezt meg tudod és mered tenni, akkor eljön számodra a könnyed lebegés örök érzete.

- Köszönöm a mélyreható filozófiai megközelítést, de ha már a képek technikai megvalósításán túli eszményekről beszélgetünk, felmerül bennem egy újabb kérdés: A kiállítás létrejötte kapcsán miért éppen a szibériai (altáji) ősművészet motívumaira esett a választása? Mennyiben különbözik ez más, távoli népek ősi ábrázolásmódjától?

- Régóta tanulmányozom az ember által alkotott ősi hit- és motívumvilágot. Kutatásaim során nyilvánvaló kozmikus összefüggéseket láttam a Földanyát behálózó energiamezők, a piramis-rendszerek, az ősi naptemplomok, a Lei-vonalak vagy a latin-amerikai Nazca-vonalak között. Ez a különös földi, élő aura-háló szoros szimbiózisban van a felettünk, körülöttünk és bennünk elterülő csillagvilággal. A művészi világábrázolás a testi, lelki és tudati kötődések miatt mind a mai napig kikerülhetetlenül használja és megjeleníti ezt a csodás külső-belső univerzális világot. Ez a csillagvilágból jött tökéletes arány-harmónia jelenik meg például az aranymetszésben! Az ösztönös harmónia megjelenítése különösen igaz az aranykor kezdetére, vagyis a ma ismert emberi civilizáció megjelenésének idejére. Az ősi művészek még romlatlan emberek voltak, nem vált bennük ketté ember és Isten, nem hasadt meg bennük még véglegesen az ég és a föld. Csodálatos harmóniában egyesítették a varázslat, a vadászat és halászat élményeit, az eliramló felhők és a lassan váltakozó csillagtakarók képével. A Földi és Égi istenségek naponta közöttük jártak és keltek, gyermeki lelkükkel könnyedén megidézhették szellemüket, hogy aztán feszes bőrdobok, rituális tánclépések és különös fej- és torokhangok segítségével bensőséges párbeszédet folytassanak velük. Érdekelt ez a naiv, tiszta lelkű és jellemű ősi ember, akit még nem fertőzött meg az anyagi világ kapzsi, akarnok és démonikus szelleme. Erre a távoli tájra vonzott továbbá az is, hogy a szellemvilág minden eddigi küldötte a messzi keletről jött közénk. Értelemszerű volt tehát az elfogódottságom és az irányultságom a végtelen sztyeppék felé..

Múltbéli kutakodásaim során további maradandó és szembetűnő élményt adott az a felismerés, hogy mennyire hasonlítanak egymásra a kezdeti afrikai, ázsiai, latin-amerikai és szibériai ábrázolási módok. Akárcsak a neolitikus ősnyelv és az őszene esetében, a kifinomult ősi jelkultúra is szoros egymásrautaltságban és önazonosságban kapcsolódott egymáshoz. Az egyszerűnek tűnő jelek egymásba fonódó bonyolult képi üzenetvilágot hordoztak magukban. Az ősi művészek még zsigereikben érezték – bár nyilván nem tudták ezt a mai nyelven megfogalmazni-, hogy a Teremtés elsősorban és mindenekelőtt holografikus szerkezetű, vagyis nem szavakra és kifejezésekre épül, hanem kizárólag képekre. Az egyszerű képi forma akkoriban egy egész történetet kiszínezett és elmesélt. Az írásbeliség megjelenése előtt ezeket az összetett jeleket nemcsak „írni” (vésni) tudták, de több rétegben olvasni is! Az angol nyelv „primitív art” néven nevezi ezt a fajta ősi organikus kultúrát, miközben élő istenségek, háromszemű emberi lények, repülő építmények, szárnyas lovak és szellemlények sokasága tűnik fel a kőbe vésett, megkopott rajzokon. A későbbi modern, avantgardista művészek, közöttük Arp, Miro vagy Picasso nyomába sem érhetnek ezeknek a névtelen ősi mestereknek. A mai modernizmus mindössze a felszínen másolja, de nem érti az ősjel-képzés mélyrétegű motívumvilágát!

Sokáig én sem jutottam közelebb a megoldáshoz. A sok hasonlóság ellenére mégis volt valami furcsa, különös és egyedi az altáji-szibériai művészetben, ami kiemelte ezeket az alkotásokat a többi, hasonló ősábrázolási mód közül. Tudtam és sejtettem, hogy van itt ebben valami egyszerűen meglapuló titok, amely nekünk, magyaroknak igen sokat jelenthet. Valami hasonlót érezhetett egykor a Kárpátok vadregényes hágóin baktató Bartók és Kodály, amikor kutatásaik során – túl az Óperencián- váratlanul megtalálták a magyar népzene ősi, pentatóniára épülő hangzásvilágát. Aztán egyszer csak, szinte varázsütésre megvilágosodtam én is, amikor az ősi kőrajzok, tanújelek, emlékoszlopok és kőbálványok sokasága közül, hirtelen felvillantak előttem a mindmáig használatos magyar népi jelek és motívumok. Szinte hihetetlen volt, de több ezer év távlatából csodálatos tisztasággal felragyogott szememben a termékeny Ősanya, a vágtató harcos, a tovaszökkenő Csodaszarvas, a fenséges Turul-madár, az összeölelkező világ- és életfák, a kitárulkozó tulipános motívumok, a keresztöltések és kötések négyessége, a későbbi hun-keresztek jelképe. Ez a vizuális felfedezés fantasztikus élmény és találkozás volt számomra!

- Miért tartja ennyire fontosnak az őseredet és ősmúlt kutatását? A mai rohanó globális világban van egyáltalán jelentősége és értékelhető üzenete a távoli múltnak? Milyen értékeket és erényeket hordoz a mai magyarság számára ez az ősi jelkép-kánon? Mit tud hasznosítani és felfogni mindebből a modern ember?

- Amikor lezárul az emberiség egyik nagy történelmi és civilizációs korszaka, nos, akkor mindig számadás készül és felértékelődik a múlt megítélése. Most is valami hasonló ciklikus változásnak vagyunk a tanúi. Lassan véget ér és beteljesül az anyagi világ egyik korszaka, a korszellem újra átváltozik és átalakul. Mélyreható konfliktusok árán ugyan, de átrendeződnek körülöttünk és bennünk az anyagi-szellemi viszonyok, miközben új értékek körvonalazódnak körülöttünk. Nem lehet véletlen az sem, hogy ez az alapjaiban megsebzett identitású, megcsonkolt tudatú és megalázott önbecsülésű nemzet az utóbbi időben különös érdeklődéssel fordul saját ősi múltja felé. A magyar őstörténet kutatása az elmúlt évtizedben a reneszánszát éli. A nagy elődök – a mindenkori politikai hatalommal ellentétben-, sokat tettek mindazért, hogy ilyen kedvezően alakuljon a magyar múltkutatás ügye.

Jómagam is meglepődöm, de a mai magyar ifjúság tagjai közül sokan ismerik és szeretik Hoppál Mihály, Diószegi Vilmos, Grandpierre Endre, Bakay Kornél, Szántai Lajos, Kiszely István, Molnár V József, Varga Csaba, Takaró Mihály, Pap Gábor munkásságát, hogy csak a legismertebbeket említsem. A néprajz, az ősnyelv, a régészet, az antropológia, a genetika és a csillagászat területén már jelentős kutatási eredmények születtek. Nekem erős hiányérzetem volt az ősi jelképek és jelrendszerek feltárásával, kutatásával és elemzésével kapcsolatban. Ezt fontos és egzakt tudományos területnek tartom, hiszen a távoli ősmúlt vizuális művészi kultúrája sokszor minden más tudományos területnél mélyrehatóbb ismereteket nyújt elődeink rejtőzködő szellemi és lelki világáról.

Ugyanakkor végtelenül bosszant, hogy külső kényszerek mellett, milyen nagyvonalúan bánunk mi magyarok a saját történelmi múltunkkal. Felháborító, hogy mindmáig nincs kellően feltárva, elismerve és képviselve a folytonosságon alapuló szkíta.- hun – avar – magyar eredet-történet. Nincs hivatalos képviselete a kettős/hármas honfoglalás elméletének, vagy nincs hivatalos párbeszéd a finnugor elméletet elutasítók táborával. A tudományos párbeszédre mindenképpen szükség lenne! Ezen túl, sajnos máig nincs a történelmi panteonba kellően beemelve Atilla és Árpád vezér nemzetség-alkotó hősies személye, vagy Szent László lovagi erénye és uralkodói kvalitása. A katolikus Habsburg-dinasztia hatására, mindmáig egekbe emeljük az államalapító Istvánt, de kegyetlenül véres „reformjainak” veszteseit, a tévesen pogánynak nevezett népi gyökerű mozgalmakat már nem kutatjuk kellő hangsúllyal. Nem emeljük be történelmi tudatunkba a székely, kun, hun, jász eredetmítoszokat sem. Szeretjük a nyelvújító Kazinczy-t, de milyen jó lenne, ha mindmáig ismerhetnénk a nyelvi reformok előtti eredeti, ősi anyanyelvünket.

A mindenkori magyar értelmiség, a vallási és politikai uralkodó osztály jelentős mértékben felelős ezért a beteges történelmi amnéziáért. A politika szívesen használja aljas céljai érdekében a történelmet. Sokszor hevesen tiltakozik a liberális deheroizálás miatt, miközben maga is vadul tagadja, vagy átírja a múlt eseményeit! Az öntelt és despotikus uralmi „elitben” sajnos elevenen él a kóros nyugat-imádat, a haladás hamis mítosza, az egyenlőség toposza, a „múltat végképp eltörölni” gyilkos forradalmi ösztöne. Végezetül még egy korholó körmondat: – Miközben minden tekintetben kiürülnek az intézményesített állami vallások, miközben mammon-vallású piramisjáték alapján, őrült igehirdetésbe és világvége-várásba kezdenek az államilag támogatott szekták, miközben léleknélküli embertömegek sóvárgását lesi az ezoterikus piac, addig sajnos nincs elismert és támogatott egyháza a magyar ősi-természetvallás híveinek. Itt lenne az ideje saját vallásunk újragondolásának és  kanonizálásának. Az egyéni véleményem az, hogy saját nemzeti vallás nélkül nem lehet felállni ebből a vert helyzetből!

Hogy miért fontos ősműveltség melletti kiállás és kutatás, hogy miért fontos számomra ez a mostani kiállítás? Ennek megértéséhez ajánlok egy átfogó és egyszerű történelmi tablót: – Istvánnal megsemmisült a magyar ősiség. Mohácsnál megsemmisült a magyar birodalmi tudat. Trianonban megsemmisült a magyar birodalmi terület. A kommunizmusban megsemmisült a magyar szellem. A liberális (atlantista) demokráciában megsemmisült a magyar erkölcs. Itt tartunk most. Szerencsére a magyar lélek még harcban áll. Egy nemzet anyagi javait könnyű elvenni, de a lélek az kemény dolog. Én a magyar lelkiség ébrentartása érdekében készítettem el ezt a különös kiállítási anyagot.

- Köszönöm a beszélgetést! Sok sikert kívánok a további munkájához!

2013. szeptember 1. Szentendre

Nemzeti InternetFigyelő