Varnus Xavér – Folytatás

http://www.mek.oszk.hu/03000/03006/

Hálás vagyok Jósorsomnak, hogy oly fiatalon ismerhettem meg Faludy Györgyöt: 1985-ben látogattam meg először kicsiny lakásában, a torontói St. Mary utcában. Ma, nyolcvannyolcadik születésnapján hadd adózzam néki azokkal a történetekkel, amelyeket az elmúlt tizenhárom esztendő alatt tőle hallottam: tőle, ki öregen és betegen is természeti tünemény, és hálásak lehetünk azért, hogy még mindég vélünk van.

Faludy Györgyöt egy ízben egyetemi előadását követően megkérdezte egy fiatalember, hogy melyik volt élete legkalandosabb utazása. Az öreg hátravetve ősz sörényét, néhány másodpercig gondolkodott, majd így válaszolt: „A második világháborúban az amerikai hadsereg tagjaként harminc katonának – köztük nékem is – harci repülőgépen kellett megtennünk egy negyven perces utat. Ám sajnálatos módon a gép futóműve megsérült, és kifolyt az összes fékfolyadék, minek okán életveszélybe kerültünk. A szemfüles másodpilóta azonban nagy lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot az utazás percei alatt körbejárta a katonákat, mindenkitől begyűjtötte a spermáját, azt töltötték a kifolyt fékfolyadék helyére, és így szerencsésen landoltunk.”

A remete lemezeinek első adásában megkérdeztem Faludyt, tanult-e valaha zenélni. „Csak egyszer tanultam zenélni, 1926-ban, amikor tizenhat éves voltam. A bérházban, ahol laktunk, fölöttünk egy operaénekesnő lakott, aki egészen fiatalon, úgy huszonöt-harminc évesen oly kövérre hízott, hogy amikor megjelent az Opera színpadán, még a legszomorúbb darabban is térdét csapkodta a közönség a röhögéstől. Így aztán zongoratanításra adta a fejét. A jelenet a következő volt: a roppant meleg nyári napon a belső szobában lévő zongora mellett ültünk, és nékem egy könnyű kis Mozart-darabot kellett játszanom – ha emlékeim nem csalnak, valamiféle átírás lehetett. A hölgy három-négyhetes kisgyereke a szomszéd szobában üvöltve sírt. Egyszer csak tanárnőm a nadrágom után nyúlt, és lefektetett magára, egy díványra, ami Chippendale dívány volt, és éppen az apám íróasztala fölött állt, egy emelettel följebb. Miközben fogott és mozgatott, én végig attól féltem, hogy az iszonyatos teher alatt átszakad a födém, és apuka íróasztalán fogunk landolni. Mindeközben a konyhában a nő papagája – amelyet még a papájától örökölt, ki Afrika-utazó volt – elkezdett hangosan rikácsolni: »Éljen Tisza Kálmán! Éljen Tisza Kálmán!« Ebből következtettem a papagáj korára, hiszen Tisza Kálmánt legutoljára 1890-ben éljenezték Budapesten. Belemerültem a nagy, puha, habos óceánba, a két melle, mint két távoli bója lebegett a fejem fölött, én pedig reszkettem, hogy egyszer csak hazajön a férj és lemészárol engem, noha teljesen ártatlan voltam a dologban. És mintha csak tetézni akarná, a másik szobában az az undok kölyök elkezdett még hangosabban üvöltözni: valószínűleg megérezte, hogy az anyját izélik – ha szabad így mondanom. Hát, azt hiszem, ezt te is így látod: egy életre elegem lett a zeneleckékből.”

1994 nyarán roppant hőségben látogattam meg a költőfejedelmet Szent István körúti lakásában. Az öregúr történettel fogadott: „Ilyen hőséget legutoljára a második világháborúban, az amerikai hadsereg tagjaként éltem át Új-Guineában. A roppant meleg következtében annyira legyengült az amerikai katonaság, hogy szinte harcképtelenné váltunk. Azonban tábornokunk egy ragyogó ötlettől vezérelve négy méter magas, fából készült hűtőszekrényeket hozatott Amerikából, lerakták őket az őserdő szélénél, sorba álltunk előtte, és mindenki tíz percet lehetett bent.”

Faludyt egyetemisták faggatták, hogy miként tudta túlélni a recski haláltábor borzalmait. „Nos, – válaszolta az öreg – egy velem raboskodó orvos barátom kiszámolta, hogy a munka, amelyet naponta elvégeztettek vélünk, 4720 kalóriát égetett el, ám az elemózsia, amit kaptunk, csupán 380 kalóriát tartalmazott. Nem vitás, hogy a kommunisták lassú éhhalálra ítéltek minket. Nagy szerencsémre az említett orvos rájött, hogy a bitumennek viszonylag magas a zsírtartalma, ezért a kényszermunkából jövet minden nap letörtünk csákányunkkal egy darabot a tábori aszfaltút széléből, és azt szopogattuk az ágyban. Így sikerült túlélni a borzalmakat.”

Faludy mulatságos történetet mesélt el Karinthy Frigyesről. Karinthy második feleségét, Arankát az első világháború idején ismerte meg, kinek férje orvosként a fronton harcolt, ám 1918-ban nem érkezett haza. Egy év múlva a magyar parlament a férjet holtnak nyilvánította, így nem volt akadálya, hogy az író feleségül vegye a nőt. Mit tesz Isten, a férj egy évre rá, Japánon keresztül, fél lábát elveszítve hazaérkezett a szibériai hadifogságból. A kellemetlen helyzetben roppant gáláns módon viselkedett, ugyanis lemondott Karinthy javára Arankáról. Ennek ellenére Karinthy roppant módon szégyellte a történteket, és éveken keresztül kerülte az orvos társaságát. Ám egyszer a végzet mégis karjaiba sodorta: már belépett a New York Kávéház egyirányú forgóajtajába, amikor észrevette, hogy az orvos odakint vár rá. A nyomorék férfi mankóját eldobva átkarolta, megölelte, megcsókolta, és hálásan ezt rebegte a fülébe: „Fricikém, drágám, a másik lábamról is lemondtam volna, hogy megszabadulhassak Arankától!”

Aranka házasságuk során meglehetősen bővérű teremtésnek mutatkozott. Kedvencei a bolti segédek, festőlegények és cselédlányainak szeretői voltak – akkortájt éppen egy nyakigláb, s szinte még kamasz szépség. Karinthy csupán annyit kért tőlük, hogy maradék jó hírét ne tegyék kockára, s akármit is csinálnak, diszkréten csinálják. Ezt mindketten megígérték néki, s ennek szellemében minden délután három órakor felszálltak a 4-es villamosra az Oktogonnál, amelynek hátsó, nyitott peronján – amely olyan volt, mint egy mozgó terasz – egészen a Margitszigetig csókolóztak. Bemenvén a szigetre, kiválasztották a leggyérebb lombozatú bokrot, ott hemperegtek, és még pont sötétedés előtt, nehogy a természetes világítás elhalványuljon, visszaszálltak a mozgó teraszra, már ott belekezdve a búcsúcsókokba. Karinthy fortyogva tűrte a gyalázatot.

Néhány héttel később az írót nagyobb előadásra hívták meg egy előkelő pesti klubba, ahol sok száz ember előtt a nemi élet időskori vidámságairól beszélt, mely szerint mennyivel izgalmasabb most a szeretkezés, ugyanis fiatal korában mindég sikerült, most meg hol sikerül, hol nem. Amikor ezeket a mondatokat kimondta, Aranka – ki az első sorban ült, kéz-a-kézben a szőkeséggel – kivette a kezét a fiatalember kezéből, tölcsért formált a szája elé, és odakiáltott Karinthynak: „Azért a potens sem kutya, Frici!” A pillanat leforrázó volt Karinthynak. Néhány másodpercig csöndben állt, s a közönség azt gondolta, már nem is folytatja az előadást. De aztán újra belekezdett, s már-már úgy tűnt, hogy adós marad a visszavágóval. Az előadás utolsó perceiben azonban – mikor már ismét kiült a kamaszos vigyor az arcára –, így szólt hallgatóságához: „Búcsúzóul szeretném egy minapi álmomat elmesélni önöknek, mikoris testileg fölvitettem a mennyországba, s ott álltam az Úristen trónja előtt, kitől jobbra Jézus Krisztus, balra pedig a Szentlélek ült.

– Ki vagy te? – kérdezte az Jóisten.

– Karinthy Frigyesnek hívnak.

– És mivel foglalkozol?

– Magyar író vagyok.

A Jóisten sopánkodva a szájához emelte kezét:

– Ó, te szegény Karinthy Frigyes! És melyik újsághoz írsz?

– Az Est munkatársa vagyok.

A Jóisten még hangosabban sopánkodott:

– Ó, ó, te szegény Karinthy Frigyes! És ki a feleséged?

– Hát...Aranka.

Mire a Jóisten odafordult Jézus Krisztushoz és így szólt:

Te jampec, tűnsz innen a fenébe! Karinthy, ülj a helyére!”

Faludy az emigráció alatt megfogadta, hogy ha valaha visszatér Magyarországra, egyszer még beszélni fog Vida Ferenccel, a költőt kiszabadító Nagy Imre miniszterelnök vérbírájával. 1988-ban, megérkezése napján elővette a pesti telefonkönyvet, amelyben öt Vida Ferencet talált, s ebből kettőnek volt doktorátusa. Az egyik Kispesten lakott, a másik az Ördögárokban. Faludy ebből az utóbbi címből tudta, hogy csak az ő Vidája lehet az. Felhívta a számot, amelyen női hang szólt bele a kagylóba:

– Halló, Vida lakás.

– Jó napot kívánok! Faludy György vagyok, és Nagy Imre gyilkosát keresem.

Egy pillanat, rögtön adom – válaszolt készségesen a nő.

Faludy – elbeszélései szerint – életében egyetlen egyszer, 1926-ban találkozott Krúdy Gyulával. „Krúdy meglehetősen extravagáns életet élt. Este hét órakor kelt fel, nyolc órakor reggelizett a New York Kávéházban, majd gyalogosan átsétált a Tabánba, ahol barátai és hívei várták. A mindenkori pesti polgármesterek állandó konflist biztosítottak az írónak, amely mindenhová követte őt, s ha elfáradt, fölült rá. A tabáni kocsmában, amely A mély pincéhez volt címezve (ez utalt arra, hogy az igen mély pince alatt volt egy még mélyebb pince), Krúdy kizárólag pörköltet evett fehér kenyérbéllel és vörösbort ivott hozzá. Asztalánál sem irodalomról, sem politikáról, sem művészetekről nem lehetett beszélni, csak nőkről, de azokról bármit és bármennyit. Hajnali három-négy óráig volt a pincében, amikoris hívei fölkísérték, s ekkor már fölült a konflisra. A konflisos, mint harminc éve minden hajnalban, megkérdezte: »Hova megyünk, Gyula úr?« S a válasz mindég ez volt: »Haza, a kis kitérővel.« Amely alatt azt kellett érteni, hogy a mostani Erzsébet tér környékén mindég talált magának még egy-egy bolyongó hajnali szépséget, vagyis egy ordas nagy kurvát, akit fölültetett a bakra, mondván, hogy a kurva úriember mellé nem ülhet a kocsiba. Hazavitte, befektette a felesége mellé az ágyba, közéjük feküdt, s azok simogatták az írót, ameddig el nem aludtak. Akkor ő kimászott az ágyból és írni kezdett, délelőtt tíz óráig, aminek végeztével az örömlány ruháit kirakta a folyosóra, mert hogy kurva ne öltözzék fel úriember lakásában, aztán ő maga is lefeküdt.

Azon a napon, mikor találkoztam véle, hajnali négykor, a szokásokhoz híven felkísértük őt. A konflisos feltette a kérdést: »Hova megyünk, Gyula úr?«, ám a válasz meglepő volt: »Székesfehérvárra!« Az öreg szolga zokszó nélkül megfordította a lovakat, és elindultak a Gellért Szálló irányába a Fehérvárra vezető úton. Krúdy két napig nem volt látható Budapesten. Harmadnapra ismét megjelent törzshelyén. Rajongói kérdésekkel ostromolták, hogy hol volt két napig. Nagyot szívott a cigarettájába, s messze-messze nézve annak füstjébe, elmélázva így szólt: »Most huszonöt éve, 1901-ben, a Fehérvár melletti Mór kiskocsmájában a vendéglős remekbe sikerült birkagulyásából ettem, és ihattam borából is. Tegnapelőtt hajnalban – annyi év után – a szél felém fújta a hajdanvolt gulyásnak illatát, így hát lementem, és megnéztem, hogy van-e még belőle. Volt.«”

És az utolsó irodalmi történet, amelynek Faludy szemtanúja volt. „Kosztolányi és Karinthy kedvelt szórakozásai közé tartozott, hogy magyar és külföldi hírességek neveit rejtették el egy-egy mondatban. Az egyik legsikerültebb magának Kosztolányinak neve volt, amelyet Karinthy talált ki. A vendéglőben, vacsorája elköltése után a vendég odakiált a pincérlánynak: »Ó, de jó a koszt, ó, lány, ide zsörtölődés nélkül gyere!« Egészen elképesztő neveket bele tudtak szőni egy-egy mondatba. Amikor Csokonai Vitéz Mihállyal próbálkoztak, úgy tűnt, beletörik a bicskájuk. Totis Jenő nőorvos szalonjában Karinthy óránkon keresztül járkált föl-alá, és próbálta megszerkeszteni e nyelvi bravúrt, ám a végén feladta és hazaindult. Két órával később csörgött a telefon, és Karinthy a körünkben lévő színikritikust – kit mi ítésznek neveztünk – kérte: »Hitvesem mellől, az ágyból telefonálok. Mily édes a hitvesi csók, ó, naiv ítész, mi hályogosak szemeid.«”