Móricz Zsigmond állatmeséi |
Boldog-boldogtalan emberek életminősége |
Tartalom
A KÓRÓ ÉS A KIS MADÁR Ismertető Móricz verses állatmeséi - gyermekgenerációk első olvasmányai - az író bölcs, eleven humorú életszemléletét sugározzák. Igazi epikus világa van a miniatűr állattörténeteknek, a versek szókincse, fordulatai a népnyelv, a népmese ízeit, értékeit is közvetítik. A régi falu állatvilága, környezete elevenedik meg a mesékben; házi és házkörüli állatokról éppúgy szól a mese, mint az erdő-mező szabad, küzdelmes tájain kóborló lényekről. Koldus verebek csipegetnek, csivitelnek, iciri-piciri macska surran, többször is feltűnik az örökkön éhes kisegér, jelen vannak az udvar szárnyasai: a galamb, a réce meg a lúd. Móricz állatseregletének három alakja, több mese főszereplője a joviális kismalac, a torzonborz, okoskodó, zsákmányéhes farkas, no meg a ravaszdi, aki - többnyire pórul jár - hiába csalafintáskodik; az ember ésszel, a kutya türelemmel jár túl a róka cselvetésein. Itt-ott felbukkan egy-egy emberalak is a mesevilágban, a szegény ember, a csudálkozó Mehemed, György uram, a csizmadia, aki nem állhatja a malackájának csúfolódását.
Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám · / · FIGYELŐ ELEK ARTÚR: MÓRICZ ZSIGMOND ÁLLATMESÉIEldugva, észre nem véve kallódnak már egy esztendeje Benedek Elek Kis Könyvtárának igénytelen, majd azt mondanám, ízléstelen uniformisában, gyermekmesék és versikék kötetecskéi között Móricz Zsigmond állatmeséi. Erdő-mező világa a kötet címe s talán a címe is azért olyan igénytelen, hogy annál kevésbé vegye észre az ember. Pedig a kis könyvben lapozni nagy gyönyörűség. Állatmeséket olvashatni benne a póruljárt farkasról, akit még a lúd is csúffá tesz, a tehén felöklel, a szürke ló agyonrúg; a kis egérről, aki hogy lecsippentett farkát visszaszerezze a macskától, szalad a tehénhez tejért, a kaszáshoz szénáért, a gazdasszonyhoz cipőért, a disznóhoz szalonnáért, amíg nem a tölgyfáról fejére hulló makk agyonkoppintja; a póruljárt medvéről, akit a róka a huszárra uszít; a lompos farkú bölcs rókáról, aki áruló farkát kiűzi lyukából egyenest a leselkedő kutyák fogai közé; a farkasról, akit a sas repülni tanít, de úgy, hogy a magasból lepottyantja a földre; az álnok favágóról, akit a furfangos róka megcsúfol; megint a rókáról, aki megmenti a szegény embert a medve haragjától; a kopasz farkasról, s a furfangos kis malacról; az ostoba juhokról, akik a farkassal lépnek barátságra; a fehér lóról, aki farkasbőrt szerez a gazdájának, hogy az árán nyomtató lovat vásárolhasson; nyúlapóról, akit aranylakodalmán felfalnak a meghívott vendégei; a tolakodó verebekről, akik majd hogy kiverik házából tyúkanyót amiért szállást adott nekik; s ismét róka komáról, aki doktornak csapott föl, hogy gilicét ehessen. Mélyen bele vannak plántálódva gyermekkorunk emlékei közé ezek a kis történetek, hányféle változatukat hallottuk itthon, hányféle alakjukban olvastuk idegen népek folkloros könyveiben! Bizonyos, hogy nem a tárgyi újszerűségükkel kapják meg az olvasót Móricz Zsigmond meséi, hanem a hangjukkal, az előadásuk módjával, a formájukkal, a kedélybeli gazdaságukkal, a humorukkal, a nyelvükkel. Az egész mivoltukkal. Ritka meleg kedélyű ember írta őket, olyan, akinek emlékezetében egész frissen élnek még gyermekkori benyomásai s azok a hangképzetek, amikkel a gyermek az állatmesék négylábú hőseinek szavát utánozza. Játékos kedvű, kacagó kedvű embernek s talán annál inkább művészember, mivel a művészete nem is művészetnek hat, hanem önkéntelenségnek. Verses meséi - mert versbe foglalt mesékről van szó - mintha magából a nyelvből hajtanának ki. A mese mintha csak véletlenül, a szavak önkéntelen csoportosulása folytán alakulna bennük. Silány költőkkel is gyakran megesik, ugyanez a jelenség: csakhogy az ilyenek költeményeiben a szavak csupán hangzatuk szerint csoportosulnak, a hangok illeszkedésének törvénye mint a vak ösztön igazgatja képzeletüket, és tollukat a rhythmus lejtése viszi, ragadja. Az eredmény az, hogy soraik muzsikálnak, de csupán a fülnek, nem a lélek számára. Nincsen bennük értelem. Móricz Zsigmond versei is a nyelv törvényszerűségéből fejlenek: elindulnak egy szóból s az első szónak zenei mivolta mint a mágnes-vas vonja maga mellé a többi szót, csupa olyant, amely megmagyarázhatatlan hangzásbeli sajátosságánál fogva kiegészíti amazt, hangzatát teljesebbé teszi. Szó sincs róla: az írás művésziességének titka nagyrészt a nyelvnek ebben a törvényszerűségében rejtőzik. Ám a művészember írásában a szóknak nemcsak phonetikai értéke van, hanem értelmi is; sőt első sorban értelmi. Nagy költőkben, a minő például Arany János volt, tanulságos megfigyelni azt az erőfeszítést, amivel a szók hangzásbeli potentiájának visszaszorítására törekedtek, hogy a szók psychikai értékének érvényesülést szerezzenek. A formának a tartalommal való küzdelmének szokás ezt a jelenséget nevezni; de ez a meghatározás fölületes, mert egyébről és mélyebb dolgokról van itt szó. Móricz Zsigmond verses meséiben ennek a küzdelemnek semmi nyoma. A nyelv rhythmusára sorakoznak bennük a gondolatok s a gondolatok rhythmikus mozgása nyomán rajzolódik ki a cselekvény, a mese. Erőszakosságnak nyomára, olyanéra amely bár egy hiányjelnyivel is megnyomorítaná a szót az értelem, vagy a rím kedvéért, én az egész kis kötetben nem akadtam. Volt egy farkas, szörnyű éhes, Találomra kaptam ki ezt a versszakot, amely nem is a legsikerültebb s nem is a legmeggyőzőbb példa. Még is látnivaló rajta, hogyan fejlenek a szók egymás hangzatából, hogyan alakulnak sorokká merőben a hangzás törvényei alapján, s még is: logikai és psychikai következménye egyik sor a másiknak. A tartalom s az alak eredendő harmóniája a művészetük Móricz Zsigmond állatmeséinek. Olyan biztos ösztönnel, hogy tudatosságnak vélné az ember s olyan rejtett (talán önmagának is rejtett) tudatossággal, hogy a puszta ösztön művének látszik, öntötte versbe a nép meséit. A szerkezetükben soha egyensúlyzavar, soha egy fölösleges szó, vagy csak hang is. Verseiben a magyar nyelv lelke szólal meg, vagyis a nép eszejárása, kedélye, humora, ötletei. Mindenik meséjén megérzik népies eredetük: az, hogy a nép között hallhatta, a nép ajkáról leshette le őket. De ahogy forgatta a fejében, ahogy elmondani próbálgatta őket, valahogy megformálódtak, giz-gaztól megtisztultak művészetté lettek. Elbeszélő műveknek is kitűnők, megfigyelésekben, jellemrajzolási ötletekben gazdagok. Mily pompásan tudja jellemezni a dörmögő medve szájhősködését azután, hogy a huszár félholtra kardlapozta, a bőrét kilyuggatta. Megberetvált, beste féreg. Vagy a róka képmutató hetvenkedését, amikor a gilicze-anya kijelenti, hogy nem dob le neki több gilifiókát, azt se bánja, ha elfűrészeli is alatta farkával a fát. Róka koma nagyot néz, Kedély, humor, önkéntelenség, a nyelv mélyreható ismerete, mindig bizonyosra menő művészi érzék, döcögés nélkül való elbeszélő tehetség: ennyi kvalitás nem egy meséskönyvre - egy egész írói pályára elég.
|