Csalog Zsolt: Egy téglát én is letettem
Szépirodalmi, 1989. 432 oldal, 68 Ft

 

Lapunk nevét (Holmi) remélhetőleg megszokta már az olvasó. A szerkesztők több tucat elnevezés közül választották ezt a szót. A többiben nem tudtunk megegyezni; vagy akár meg is egyeztünk, de kiderült, hogy mások, a közeli vagy távoli múltban, már szerkesztettek lapot a szóba jött sok jó lapcím alatt.

Nem mérlegelhettük azt a címet sem, hogy: A Tanú. Németh László már kitalálta. Pedig talán ez lett volna a legpontosabb elnevezés. Mi egyéb lehetne egy írástudó dolga, mint hogy tanúskodjék? Tanúskodik arról, hogy milyen volt itt, most az élet.Tudományt művelsz vagy prózát, bölcselkedsz, kottát írsz vagy költeményt – mi egyébről szólhatna, amit csinálsz? Túllépve azon, hogy TE MAGAD minő egyedi, eredeti és nagyszerű világcsoda vagy, túllépve tehát az újabb avantgárd művészetmagamutogató, infantilis, önimádó, kiáltványt fogalmazó, kollektív, irányzatos, arisztokratikus, hízelgő, külsőleges, tanácstalan, csapzott, rémült, felszínes gesztusain, a beváltatlan szándékok handabandázásán, marad az öröklét egyetlen méltányolható ambíciója: el akarom mondani, hogy milyen volt itt élni.

Csalog Zsoltnak ez sikerül.

Ez az író tényleg tanú. Tavaly öt könyve jelent meg, javarészt „visszatartott”, évek óta kész írások. A hirtelen írói termékenység a könyvkiadás megváltozott gyakorlatát és érdeklődését dicséri, nem az írót.

Csalog Zsolt kitalált egy nagyon egyszerű módszert. Milyen volt itt élni? – hát olyan, ahogyan X, Y meg Z élt. Megkérdezitehát, hogy hogyan élt X, Y és Z. Azután már csak leírja. És kész is a tanúvallomás, a könyvekké szervezhető beszámoló.

Ezek a könyvek nem riportkönyvek; bár újabban írt néhány riportot is, jól követhető, hogy Csalog Zsolt nem riporttémákat, azaz jelen idejű drámai helyzeteket keres vagy talál, hanem embereket, egyedi sorsokat, élettörténeteket. Az írói szerkesztés révén az egyéni történetek kiegészítik és megerősítik egymást; elolvasván őket pedig nemcsak egy-egy arcot látunk (Csalog nagyszerűen „kottázza” az élőbeszédet), hanem típusokat, társadalomtörténeti jelenségek, események árnyalt és pontos rajzát. Magyarázatot és elemzést. Ha csak portrékat kapnánk, kissé zavartan annyit nyugtázhatnánk, hogy a körülöttünk élők, azaz a kortársaink bizony nagyon sokfélék (többfélék, mint amit nekünk magunknak tapasztalni módunkban áll), az életük hányatott, kanyargós és érdekes (szinte mindenkié „egy kész regény”), s legfeljebb megtanulnánk becsülni a környező, gyakran ellenséges vagy ostoba emberi világ titkos gazdagságát. Irodalmi hatásnak ez sem kevés, de Csalog Zsolt tanúskodása többet, mást is mond: legalább annyira szociológiai, mint irodalmi érvényű. Az emberi sorsok egyéni gazdagságán túl ezek kapcsolódásait, viszonyait is fölfedi. Csalog Zsolt egymaga egy szociológiai kutató-intézet.

Az Egy téglát én is letettem című kötet arról szól, hogy kikből állt az 1945 utáni rendszer első, engedelmes „hadserege”, a káderek és a „funkcik” első nemzedéke. Kezdjük ismerni és kibeszélni az ötvenes években elszenvedett sérelmeket – de kik álltak a másik oldalon? Mi indította őket az erőszakosságra, az embertelen és ostoba parancsok végrehajtására – és mivel tudják magyarázni mindezt utólag? Hogyan dolgozták fel életüknek ezt a korszakát, amikor – tudjuk, és ők is tudják – annyi szenvedést okoztak? Erről beszél a kötet négy szereplője. Az ötödik a magyar kommunista mozgalom nagy magányosa, Demény Pál. A vele készített interjú szerepeltetése a könyvben, szerintem, koncepcionális tévedés. A kötetcím állítását – egy téglát én is letettem – persze ő is elmondhatná. Most, az általános bontás idején, ha valaki véletlenül rábukkanna a Demény Pál téglájára, kérem, becsületesen adja vissza neki.

A négy főhős közül kettő asszony, kettő férfi. Az asszonyok története falun indul, s ott is ér véget. Az egyikük 1950 körül tanácstitkár lett, majd két év után lemondott. Ezt követően évekig alkalmi munkákból élt, mert „meghátrálása” miatt sehogyan sem kapott fizetett állást. Később a tsz-ben helyezkedett el, onnan is ment azután nyugdíjba. A másik asszony szintén egy falusi tanácsházán kapott funkciót, tanácselnök-helyettesként dolgozta végig az ötvenes évek első harmadát, ő is lemondott; ezután alkalmi munkás volt, majd szakácsnő a helyi bölcsődében, végül egy paprikafeldolgozó telepen betanított munkásként dolgozott. Az egyik férfi eredeti szakmája cipész. Ő egy alföldi kisvárosban 1945-ben rendőrparancsnok lett, később árvaszéki elnök, tanácstitkár, majd a tanácsi hierarchiában csúszott lassan lefelé: személyzetis, utóbb szabálysértési előadó volt. Innen ment nyugdíjba. Végül a másik férfi főszereplő budapesti, aki a Beszkártnál (ma BKV) kezdte a pályáját, s szakszervezeti múltja miatt emelték ki 1945-ben. Kisvártatva katonai pályára állította őt a párt; ezen gyorsan emelkedett fölfelé. Egészen a tábornokságig, a légvédelem főparancsnokságáig vitte. Karrierje 1956-ban tört meg – még a forradalom előtt leváltották. Ettől kezdve nyugdíjazásáig különböző szállítási vállalatoknál dolgozott, egyre alacsonyabb beosztásban.

Annyi mindenesetre ezekből az életútvázlatokból is érzékelhető, hogy a könyv a megtört pályájú káderekről szól; olyan emberekről, akik nem voltak képesek korról korra átmenteni elért pozícióik előnyeit, hogy lassanként gyarapodva, kényelmes, viszonylag jól fizető állásokban érjék el a nyugdíjkorhatárt. Nagyszámú szerencsésebb és ügyesebb kortársukkal ellentétben sokan jártak így is. A „szocialista félmúlt” egy jellegzetes típusáról van szó.

Nos, ezek a káderré lett emberek először is igen-igen szegény családokban nőttek fel. Városi proletárnyomorból vagy falusi paraszti nyomorból emelkedtek ki – mindkét esetben érezhették, hogy ami 45 után kezdődik, az számukra fölemelkedés. Iskolázatlanok voltak; így a későbbi, felnőttkori tanulás lehetőségét, a gyorstalpaló iskolaheteket és -hónapokat már kapták.Ahogyan a kisebb-nagyobb hatalmat is. Ennyi nagyjából elég is volt ahhoz, hogy azonosulni tudjanak az új rendszer szociális szólamaival. A felemelkedés érzete és a hála – ez alapozta meg a lojalitásukat. És persze még valami, ami aztán mindjárt bonyolultabbá is teszi a dolgot. A történetük ugyanis a háború végével kezdődött, s a városi újjáépítésben meg a falusi földosztás során valóban építő tettek részesei lehettek. Érezhették, hogy hasznos dolgokat művelnek, s egyben népszerűeket is. (Még az is így érezhetett, aki igen hamar rendőrnek állt. Rend sem volt.) Ezek az életkezdő tapasztalatok (45-ben még mindannyian igen fiatalok voltak) adtak belső biztonságot, töltést és megerősítést ahhoz, hogy vállalják és csinálják a későbbieket is.

(Kegyeleti okokból meg kell említenem, hogy van ennek a kötetnek egy sokat emlegetett, de meg nem szólaló, elvont főszereplője is: a Párt. Ez a szereplő emeli magához, terelgeti, tologatja és nyomja vissza a többiek egyéni sorsát, ő az életek mozgatója és vonatkoztatási kerete. 1989 októberében ez a főhős tragikus hirtelenséggel elhunyt.)

Közös az elbeszélt életutakban, hogy a vállalt feladatokban (tanácsi vezető, személyzetis, katonatiszt), az elmondottak miatt, a szereplőknek már nemigen voltak kétségeik. Ha egy kulákcsaládot kilakoltattak, azt motiválhatta akár a plebejus bosszú is; és elhitették magukkal, hogy a beszolgáltatásra képtelen parasztok csak értetlenek és buták: az országnak nem akarnak jót tenni.

Az emlékezés sokszor védekezésbe csúszik át. Erre szükség is van. Senki nem mondja magáról jó szívvel, hogy ő bűnös. Hiszen például az öreg emberek kifosztásában már csak vonakodva vett részt. És nem magának, nem a maga zsebére dolgozott. Ez is igaz: a kádereknek ez a fajtája nem gazdagodott meg. Elhitte és eszerint is élt, hogy ha megbízatásával közügyet szolgál, akkor nem nyerészkedhet. Szinte kötelező nagyon sokat dolgoznia, és a maga gyarapodásával nem törődhet. Itt tehát nem lépte át a bűn határát. (Mivel később gyalázatosan bántak el velük, ezek az emberek meglehetős alappal hárítják el maguktól a saját kisebb-nagyobb bűneik emlékét.) A másik főbűn, a hatalmi visszaélés másik esete, amit nem vennének magukra: a verés. „Na de hát tényleg: én azt se bántottam soha! Ref alá tettem, meg internáltattam vagy nyócszor, meg szidni szidtam, nem azt mondom – de én SOHA nem ütöttem meg!” – mondja a volt kisvárosi rendőrparancsnok.

 

 

A lecsúszás, a kihullás pályája persze különbözött. Talán csak véletlen, hogy éppen a két asszony szereplő hagyta el önként a funkcionáriusszerepet; s közülük az, aki valamelyest meghasonlott, attól fogva valóságos bűnhődéstörténetet élt át. (Évekig nem kapott állást; és huszonöt évvel később, mikor ennek az – az idő tájt már idős – asszonynak félig leégett a háza, a falu szinte egyöntetűen örült. Az öregasszony pedig tető nélkül telelt ki abban az évben.) A kollektív megvetés mindőjüket elkísérte, s ezt észre is vették. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy amikor a hivatalok mai, már őket sértő magatartását panaszolják, akkor ugyanarról van szó, mint „az ő idejükben”. Hogy a közönyös és elutasító hangnem: bántás. És persze az egykori internáltatás is az volt. Enyhén szólva.

Különös az is, ahogyan a lecsúszás, a megvetés nyomán ezekben a gondolkodásokban kettéválik a társadalom: pontosan értik, hogy miért ez a sorsuk, de nem értik, hogy az övéik miért nem becsülik meg őket mégis. Csalog Zsolt két interjúalanyának is az a legnagyobb fájdalma, hogy nem kapott meg egy mozgalmi kitüntetést. Hogy ő nem „Szochazás”. (A kifejezést a horányi Vörös Meteor telepen ismertem meg.) Számkivetettségüket értik, de hogy ne tartozzanak többé a Párt bensőséges táborába, az megemészthetetlen a számukra. Ez az igazán fájdalmas. S hogy a fundamentalista hit és a hatalom élvezete rokonok, azt jól példázza, hogy mindkettőre érvényes Szalai Sándor professzor egykori mondása: „Ha egy királyt detronizálnak, az annak fáj. Kikerülni a hatalomból: ez igazi emberi veszteség, súlyos fájdalmakkal jár. De! Le van szarva.”

Eredeti kiemelkedésük, a kezdetek társadalmi szelekciója egyébként nem volt egyértelműen kontra. Voltak közöttük jó képességű, igen eszes emberek, meg butácskák is, aztán eszes és/de jellemtelen, korlátolt és/de erkölcsös – szóval, mindenféle. Ami azért érdemel figyelmet, mert most megint egy forradalmi elitváltás idejét éljük: a plebejus rétegek esélyeiről szó sincs, de a középosztály egy része a helyi elitekbe emelkedik. Ismét az ismeretlen tehetségek és a sunyi karrieristák ideje jön el – és mielőtt az elődök nemzedékéről ítélkeznénk, érdemes arra gondolni, hogy az eljövendő hatalom ugyanakkorát tévedhet, amikor ágenseit válogatja, mint az a régi.

Csalog Zsolt írásainak szereplőit többnyire látja is az olvasó. De legalábbis hallja. S az az igazi meglepetés, amikor, a szövegben előrehaladván, egyre kopnak az eleve kész ítéletek, az előítéletek, a megvetéssel sajnálat, aztán némi megbecsülés váltakozik – s végül elismerjük, hogy ezek a hazugságoktól és téveszméktől vezérelt életek is hitelesek. Éppoly hitelesek, mint a sajátunk. „Korunk hősei” már mások, s így fölfogva a dolgot, ezek a hősök idejétmúltak – de hát a korszerűségünkben mi magunk annyira biztosak lennénk? Ha majd elismerjük, hogy nem vagyunk többé a kor emberei, magunkról is azt mondhatjuk: istenem, hát ilyen volt itt élni.

 

Vági Gábor

 

 

 

 

Csalog ​kedves műfaja a személyes hitelű dokumentumportré – kétkötetnyi novellát nem számítva valamennyi írása ebben a műfajban fogant. Egy cigányokat bemutató portrésorozat (Kilenc cigány) és egy nagylélegzetű parasztportré (Parasztregény) után legutóbb gyári munkásságunk világába vezette az olvasót egy arcképcsokorral (A tengert akartam látni – négy munkásportré). Ezúttal a jelenünkbe torkolló közelmúlt felé fordul érdeklődése. Olyan modelleket választ, akiket a felszabadulás után megindult politikai átalakulás állított a magyar történelem színpadára, proletársorból jött egyszerű embereket, akikre az 50-es évek ellentmondásos korszakában kiemelt szerepet osztott a politika – hogy később elejtse, ismét a perifériára seperje őket. Szolgálat, siker, majd a mellőzöttség keserűsége, de ezen is átvilágít a hűség az eszméhez – ez a visszatérő képlete ezeknek az életutaknak. A látásmód, a történet megélése, értelmezése persze mindig egyedien szubjektív. Néhol tárgyi tévedésektől sem mentes, a mellőzöttség érzetéből fakadóan jelenünkkel szemben nemegyszer már támadóan kritikus – de ezek a színek is az arcképek személyes hitelét árnyalják, mélyítik. „Műfajom kétségtelen nehézsége – mondja az író –, hogy ebben az alázatos íródeákszerepben nemigen van módon szubjektivitásukat, olykor tévedéseiket korrigálni. Én hiába tudom, hogy a Mester utca nem az Üllői útból nyílik, hanem párhuzamos vele – nem vitatkozhatom, és nem kotnyeleskedhetek bele a modelljeim arcmásába, hiszen ezzel már az egyedi hitelességet csorbítanám. Tévedéseik is ráluk szólnak, őket jellemzik. De nem is hiszem, hogy az ilyesféle javítgatás lenne a dolgom. A magam – nyilván ugyancsak szubjektív – tudását helyezzem az övék helyére? Én reprodukálni akarom őket, emberi valójukban, hogy fogható közelbe hozzam ezeket az embereket. És azt a kort. A kép helyes értése, kritikus olvasata legyen a felnőtt olvasó dolga.

 

MOLY