Visa és környékének zenei szolgáltatói elsősorban Magyarpalatkán élő vagy onnan elszármazó cigányzenészek voltak. Körülbelül az 1960-as évekig több, akár 6-8 bandát is ki tudtak állítani egyidejűleg. Legtöbbjüknek a muzsikálás volt szinte a kizárólagos kenyérkereseti forrás. A fellelhető adatok szerint Magyarpalatkán több nagy zenészcsalád volt, ezek közül az Antal, a Kodoba, a Mácsingó, a Radák és a Rézműves famíliáról van tudomásunk. A Rézműves családban ma már nincsenek zenészek, az Antalok közül néhány zenész ma Déván él. A másik három család leszármazottai között élnek még aktív muzsikusok Magyarpalatkán és környékén. A zenészcsaládok sarjai meglehetősen nagy kedvvel házasodtak össze, az unokatestvér-házasságok is gyakoriak voltak, így mára már rendkívül nehéz megállapítani a pontos rokonsági kapcsolatokat.

A zenészeknek 1975-76 körül lett rádiójuk (többnyire elemes, tranzisztoros), melynek adásaiból hamar tanulni kezdtek. Természetesen a kezdetben fogható rádióadók szinte csak román zenét sugároztak, így elsősorban az került „feldolgozásra” általuk. Lakóterük (a cigánysor) infrastrukturálisan továbbra is fejletlen maradt, hiszen az 1980-as évek elején bevezetett vezetékes áramon kívül sem közvilágítás, sem vezetékes víz, sem gáz, sem csatorna nincsen a mai napig. Az elektromos áram bevezetésével azonban lehetővé vált a televízió készülékek beüzemelése, ami szintén nagy lendületet adott a modernizációs folyamatoknak.

	I. Bevezetés: a tánckutatás társadalmasítása
	II. A kutató kérdésfeltevéseit befolyásoló tényezők
	III. A mezőségi népi kultúra térbeli tagolódása
		III.1. A mezőségi népzenei és táncdialektus körülhatárolása és belső tagolódása
	IV. A tánckészlet átalakulása
		IV.1. Rituális táncok
		IV.2. Román ritka legényes bottal: a (româneşte) în botă
		IV.3. Legényesek
		IV.4. Négyes
		IV.5. Páros táncok
			IV.5.a. A párkezdő lassú
			IV.5.b. A csárdás és a szökős
			IV.5.c. Változások motíumkincsben és az előadásmódban
			IV.5.d. Térhasználat a forgós-forgatós táncokban
			IV.6. Komplex szociotípusú táncok
			IV.7. Egyéb táncszerű mozdulatok
	V. Felhasznált irodalom

Karsai Zsiga bácsit Erdélyből sodorta át a háború Magyarországra és itt lett belőle festőművész. Pécelen lakott feleségével, a hűséges Mária nénivel az Isaszegi út utolsó előtti házában. A Népművészet mestere díj büszke tulajdonosaként arról is elhíresült, hogy dél-erdélyi szülőfalujának, Lőrincrévének énekeit, táncait híven megőrizte, ápolta és továbbadta. Házában egymásnak adták az ajtót a népzenekutatók Molnár Istvántól Vargyas Lajoson, Martin Györgyön át Kiss Lajosig.

A Magyar tánctípusok és táncdialektusok c. művében Martin György a dél-dunántúli régiót az egyik legfontosabb táncdialektusunknak nevezi. A magyar tánckincs régi rétegének legarchaikusabb típusait és változatait találták itt meg az 1951 és 1978 közötti időszakban elvégzett kutatás során. Martin szerint a vizsgált területen az új stílusú táncok jelenléte sokkal kevésbé meghatározó, mint az északabbi, illetve az alföldi területeken. [...] Az említett vizsgálatról tudni kell azonban, hogy a nagy területhez képest aránylag kevés falut érintett, így csak általános jellemzéseket, leírásokat olvashatunk a táncéletre, valamint a tánckincsre vonatkozóan. Tereptapasztalataim szerint a vegyes, sváb-magyar lakosságú Hegyhát tánckultúrája jóval polgárosultabb képet mutat, mint azt a Baranyára vonatkozó összefoglalók sejtetnék.

Csorba János, széki parasztemberként, a táncházmozgalom kezdetének kiemelkedő figurája volt, énekes adatközlőként, erdélyi házigazdaként egyaránt. 1972-ben, első népdalgyűjtő útjaim egyikén helyi kalauzként csatlakozott hozzám, s azóta folyamatosan gyűjtöttem tőle. A Kassák Klub táncházaiban az ő énekszövegeit terjesztettük stencileken. Sok mai táncházas talán nem is tudja, hogy Csorba János dalait énekli. Budapesti tartózkodásai során gyakran nálam lakott, s ilyenkor hosszú éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattunk a világ dolgairól. Hallatlan kerek világképe, kivételes intelligenciája és megfontolt, szép beszéde mindig lenyűgözött.

A jelenlegi Szabolcs-Szatmár-Bereg megye északkeleti sávjában terül el az Erdőhátnak nevezett vidék, melynek szűkebben vett területét Paládoknak nevezik. Kispalád és Botpalád az államhatár innenső oldalán terül el, míg Nagypalád Ukrajnában fekszik. Az ország meglehetősen szegényes vidéke ez, ahol a szerény anyagi javakat a folklór virágzó termése ellensúlyozza dalban, táncban, mesében, mind az itt élő földművelő magyarságnál, mind a velük együtt élő cigányság körében. A hazai folklórkutatás 1958-ban fedezte fel a vidéket a színpadi táncmozgalom számára. Az egyik ilyen alkalmi út hozta a találkozást a kispaládi cigányokkal és az 1915-ben született Fedor Sándorral.

Gyimesben többször jártam gyűjteni, először Zerkula János, majd Halmágyi Mihály bácsinál. Ez az 1983-as gyűjtés azért volt nagyon emlékezetes és fontos, mert először tudtam filmfelvevővel felvenni a prímás játékát (Super8-as, 3 perces film), ami lehetőséget nyújtott arra, hogy a hangokon kívül a muzsikálás mikéntjét, a vonó mozgását, irányát, a kötéseket, s ezen kívül a balkéz mozdulatait is rögzíthessem.

Dolgozatom egy zenészegyéniség példáján vizsgálja azt a jellegzetes hangszeres dallamanyagot, amelyet a Bákó környéki katolikus, magyar ajkú falusi közösségek, vagyis a moldvai csángók használtak, használnak. Ez a zenei világ sokáig fehér foltnak számított, a legtöbb magyar kutató megelégedett azzal a megállapítással, hogy a csángó hangszeres zene nagy része román, tehát számunkra nem érdekes. Míg nálunk a magyarországi és erdélyi román táncot, zenét Bartók óta megbecsülés és érdeklődés övezi, addig furcsamód épp e sajátosan magyar vonatkozású „román” anyag, a csángók hangszeres zenéje körül alakultak ki a gyanakvás és a naivitás szélsőséges attitűdjei.

Gyermekfejjel hallottam először Erdélyről. A családunk egy része, az apai ág, ugyanis a dél-erdélyi Marosújvárról származott. Nagyszüleim az első világháborút követően települtek át Magyarországra. Nagyanyám sok tekintetben megtartotta szülőföldje szokásait. Agárdi házukban mindig lehetett juhtúrós puliszkát enni. Apám a második világháború alatt erdélyi hadszíntéren, a gyimesi szorosban teljesített katonai szolgálatot. Az ő emlékezései gyerekként is maradandó nyomot hagytak bennem. De úgy igazán akkor kezdett érdekelni ez a világ, amikor Halmos Bélával az első erdélyi hangszeres népzenei felvételeket hallgattuk Martin György dolgozószobájában. Ezek javarészt Kallós Zoltán gyűjtései voltak a Mezőségről és Gyimesből. Egy számunkra addig teljesen ismeretlen zenei világ bontakozott ki előttünk. S ahogy hallgattuk egyik szalagot a másik után, egészen magától értetődő lett számunkra, hogy ezt valahogy meg kellene tanulni. Martin György azt tanácsolta, hogy minél hamarabb látogassunk el a helyszínre, hogy eredeti funkciójában láthassuk ezt a zenélést, amíg ez egyáltalán lehetséges.

A „Gyöngyösbokréta”-mozgalom jellegzetes jelensége volt a két világháború közötti magyar kulturális életnek és fontos előzményét jelentette későbbi népművészeti mozgalmainknak is. Az 1930-as években és a 40-es évek első felében az úgynevezett gyöngyösbokrétás bemutatók révén felszínre került és a későbbi mozgalmak által továbbéltetett hagyományok (táncok, viselet, szokások, zene) a mai napig fellelhetőek a falusi és városi hagyományápolásban. [...] Válogatásunk célja a mozgalom történetével és hagyományaival foglalkozó már korábban kiadott, de részben mára már nehezen megtalálható tanulmányok és eddig kiadatlan írások hozzáférhetővé tétele.

	Pálfi Csaba: Gyöngyösbokréta (Magyar Néprajzi Lexikon, 1979)
	Gönyey Sándor: A Gyöngyös-bokréta története (kézirat)
	Paulini Béla: A Gyöngyösbokréta története (1937)
	Debreczeni László: A «Gyöngyösbokréta» aktáiból (Táncművészeti Értesítő, 1956)
	„Gyöngyösbokréta” (Ethnographia, 1933)
	Gönyey Sándor: Az 1938-iki Gyöngyösbokrétáról (Ethnographia, 1938)
	Viski Károly: Gyöngyösbokréta (Magyar Szemle, 1934)
	Györffy István: A néphagyomány és a nemzeti művelődés (1942)
	Volly István: A Gyöngyösbokréta indulása (Tánctudományi Tanulmányok, 1976-1977)
	Pálfi Csaba: A Gyöngyösbokréta története (Tánctudományi Tanulmányok, 1969-1970)
	Dóka Krisztina – Felföldi László: Gyöngyösbokréta-bibliográfia

	Vajdaság magyar népessége
	Vajdasági magyar népzenei gyűjtések
	A vajdasági magyar népdalok jellemzői
	Gyermekjátékok
		A játékdalok szerkezete
		A játékdalok hangterjedelme és hangneme
		Felnőttek játékai ölbeli gyermekekkel
		Mondókák
		Kiolvasók, kiszámolók
		Mozgásos játékok: hintáztatók, sótörés, láncszakító,guggolós körjátékok, kifordulós körjátékok, utánozó játék,páros szökdelők, páros forgók, páratlan számú játékosok,versenyfutás, kendős játékok, fogócskák, vonulások
	Párosítók
	Lakodalom
	Katonadalok

Az alábbiakban Erdélynek mint nagytájnak a különböző, gyakran eltérő, néha ellentmondó értelmezéseit tekintem át a címben jelzett tudományágak szemszögéből. Ezen belül a néprajz vonatkozásában a teljesség igénye nélkül utalok a legfontosabb értelmezési kísérletekre, főleg azzal a céllal, hogy a népzene- és a néptánckutatás szemléletmódjához referenciaanyagot idézzek anélkül, hogy a kérdéskört megkísérelném ebből a szempontból kimeríteni.

	Pávai István: Bözödi György emlékei Lajtha László erdélyi népzenegyűjtő útjairól
	Dóka Krisztina: Az erdélyi táncfolklór Lajtha László írásaiban
	Fehér Anikó: Monográfia vagy „tudományos hitelű anyagközlés”?
	Sebő Ferenc: Beszélgetések Lajtha Lászlóról

Ma már nem múlhat el magyarországi, erdélyi – és mivel a táncházmozgalom közben nemzetközivé lett: esetleg kanadai, amerikai, japán stb. – táncház mezőségi táncrend nélkül, a mezőségi táncosok, zenészek és énekesek állandó szereplői a kisebb-nagyobb európai fesztiváloknak. A mezőségi néptánc közismert, sőt világhírű lett. Virágkorát éli, miközben a mezőségi falvakban már csak megrendelésre táncolják a lassan kiöregedő adatközlők, a helyi fiatalok pedig – néhány hagyományőrző csoporttól eltekintve – szinte egyáltalán nem.

	Bevezető
	Martin György: Mezőségi falvak tánckultúrája
	Varga Sándor: Néptánckutatás az erdélyi Mezőségen
	Martin György: Szék felfedezése és tánchagyományai
	Almási István: Kocsis Lajos népzenegyűjtése a XX. század elején
	Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban
	Könczei Ádám: Magyarpalatkai tánchagyományok
	Pálfy Gyula: Vajdakamarás táncélete
	Faragó József: Tánc a mezőségi Pusztakamaráson
	Varga Sándor: Eszközös táncok Közép-Erdélyben
	Varga Sándor: Belső-mezőségi példák a táncosok és zenészek közötti kapcsolatra
	Stein Kata - Varga Sándor: A táncházas turizmus hatása Dombostelke társadalmi kapcsolataira, és a saját hagyományaihoz való viszonyára
	Molnár Péter: A táncház mítosza és valósága: amit a 21. század néprajzosa Széken talál
	Irodalom
	Melléklet

Pál Istvánnal 1992 júniusában, népzenei gyűjtőutam során ismerkedtem meg mai lakhelyén, Tereskén. Gyűjtőtársammal, Juhász Zoltánnal az informátoraink segítségével összeállított címlistát követve jutottunk el hozzá, mint olyan pásztorhoz, akiről úgy hírlett, tud furulyázni, híres nótafa, és valamikor még dudált is. Este érkeztünk meg a házához, majd ennek - és mint később kiderült - magas lázának ellenére kijött, beengedett minket a házba, és néhány dallamot sikerült is hangszalagra rögzítenünk. Már ennél az első találkozásnál nyilvánvalóvá vált, hogy egy ma már nem mindennapi egyéniséggel van dolgunk. Nagyapjától örökölt, díszesen faragott furulyáján abban a kiforrott stílusban adta elő a dallamokat, mellyel addig csak Bartók Béla fonográfhengerein és a "Pátria" lemezsorozat felvételein találkoztunk.

Az ELTE-BTK Folklore Tanszékén 1997-ben készült szakdolgozatból két fejezetet közlünk, a hozzájuk tartozó példatári idézetekkel és jegyzetekkel.

• Bevezetés
• A hagyományos kultúra keretei
• Pál István folklórja. Zene, tánc
• Irodalom
• Példatár

A Művelődés folyóirat Erdély-szerte a magyar közművelődési, ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő irodalom fóruma, immár több mint fél évszázada. A folyóiratban megjelent népzenéről és néptáncról szóló cikkekből válogatunk a Folkszemle olvasói számára:

	Kacsó András: A székely tánckutatás Seprőditől napjainkig (1974)
	Szász Judit: A lozsádiak egykori tánca, a lin (1975)
	Dánielisz Endre: A makaronikus népdal (1977)
	Almási István: Népzenekutatás a Szilágyságban (1979)
	Faragó József: A magyar folklór gyűjtése Moldvában (1979)
	Pávai István: Népi harmóniavilág (1979-80)
	Jagamas János: Miért nem népdal? (1980-82)
	Sepsi Dezső: Hangszertechnikai kérdések a széki banda kíséretében (1980-81)
	Szenik Ilona: Népzenetudományi jegyzetek (1985-87)
	Tamás Irén: Szováti tánchagyományok (1991)
	Pávai István: Kodály Zoltán és a magyar néptánc (1993)
	Faragó József: Bartók Béla a román népzene világhírnevéért (1993)
	Benkő András: Jagamas János (1998)
	Kallós Zoltán: Adalékok az észak-mezőségi magyarság néprajzához (1999)
	Könczei Csongor: Az aranyosszéki tánckultúráról, mint egy lehetséges táncdialektusról (2005)
	Pálfy Gyula: Egy erdélyi vegyes lakosságú falu - Gerendkeresztúr - táncai (2009)

Mint tudjuk, a népzenekutatás a folklorisztika és a zenetudomány határterülete. Ez a megállapítás nem egy önkényesen meghatározott kutatási program alapelveiből adódik, hanem a vizsgálat tárgyát képező anyag természetéből, legsajátabb adottságainak felismeréséből fakadó konklúzió. A hagyományos kultúra összetett rendszerében (a többiek mellett) a zenei jelenségek helyes értelmezése ugyanis csak úgy lehetséges, ha az elemzésükre a rendszer teljessége (vagy legalább annak kapcsolódó alrendszerei) ismeretének igényével vállalkozunk. A magyar népzenekutatás hivatásos, tudományos bázisának intézményi háttere a zenetudomány talaján bontakozott ki. A magyar zenefolklorisztika nagy úttörői maguk is zeneszerzők voltak, és bár etnomuzikológiai munkásságukat áthatja a néprajzi érdeklődés, mégis az általuk elindított kutatás főbb irányait hosszú évtizedekre a szűken értelmezett zenei jelenségek vizsgálata jelölte ki.

A szerző a dolgozatban a Szlovákia magyarlakta területein élő cigányzenészek zenészképzési gyakorlatával foglalkozik. A kutatástörténeti előzmények áttekintése során megállapítja, hogy a hagyományos zenei kultúra funkcionális rendszeréhez hozzátartozik egy sor olyan folklórjelenség, amelyeknek beható vizsgálatával mindmáig adós maradt a tudomány. E kutatási témakörök közé tartozik a zene hagyományozódásának, az átadás - átvétel mechanizmusának vizsgálata is. A vokális zenei hagyománnyal foglalkozó monográfiákban helyenként találunk ugyan a zene elsajátításához és használatához kapcsolódó adatokat is, a hangszeres zene folklórjának hasonló vonatkozásairól viszont még ennél is kevesebb leírás áll rendelkezésünkre.

A magyar táncfolklorisztika formai-strukturális, gyakran esztétizáló, a tiszta stílusok védelmét szem előtt tartó irányultsága alapvetően meghatározta a magyar néptáncoktatók viszonyulását a Kárpát-medence néptánckultúrájához. Az utóbbi két évtizedben a különböző falvak, dialektusok táncanyagának, motívumkincsének forma- és stílushű megtanítása, és színpadi, táncházi visszaadása vált a legfontosabbá. A tánc funkciójáról, a nemi szerepek táncbéli megmutatkozásáról, valamint a régi- és új stíluson kívül eső táncfajtákról rendkívül kevés a tudásunk. Mindez nem csak a tudományos párbeszédben, hanem a táncoktatás során is kérdéseket vethet fel. Újító és vitaindító szándékkal tesszük hát összeállításunk elejére Ratkó Lujza cikkeit a táncos női szerepekről és a néptánc tartalmi elemzésének lehetőségeiről, valamint Kavecsánszki Máté tanulmányát a polgári- és társastáncok paraszti tánckultúrában való megjelenéséről. A második részben már a tánchagyomány kutatásának eredményeit, valamint a néptáncmozgalom jelenségeit vetjük egybe. Karácsony Zoltán tanulmányában egy, a táncházas turizmus által is gyakran látogatott falu, Inaktelke irányában megnyilvánuló érdeklődést mutatja be. Könczei Csongor a falusi hagyomány és a városi hagyományőrzés viszonyát vizsgálja, míg Varga Sándor tanulmánya a táncos szocializáció intézményesített és hagyományos módozatait veti egybe.

	Ratkó Lujza: A néptánc tartalmi elemzése
	Ratkó Lujza: Női szerepek a magyar néptánchagyományban
	Kavecsánszki Máté: Társastáncok a magyar paraszti közösségekben
	Karácsony Zoltán: Az inaktelki figurás néprajzi felfedezése
	Könczei Csongor: A táncház kulturális paradoxonjai
	Varga Sándor: Gondolatok a tánctanulás hagyományos és intézményesített formáiról

A 19. század második fele Európa-szerte az önálló néprajzi gyűjtemények alapításának ideje volt. „Hazánkban a néprajz szülei az iparművészet és a háziipar voltak.” (Jankó János 1897, 2). Könnyebb is volt tárgyakat begyűjteni múzeumi célokra, mint az elsuhanó hangot, képet rögzíteni. A szóbeli hagyományok összegyűjtése egyrészt az eszközök hiányosságai, másrészt a kutatási ideológiák változásainak függvényében sokféle módszerrel folyt. Voltak, akik elegendőnek tartották a tartalmi elemek, a csupasz információk összegyűjtését, majd ezek újrafogalmazott közreadását, hiszen nem az egyéni előadás esetlegességeit, hanem a közösség szellemének megnyilatkozásait kívánták rögzíteni. A pozitivista eszmék hatására azonban ez a figyelem mindinkább az egyéni előadásmód, a stílus vizsgálata felé fordult, s fölvetette a minél nagyobb hitelesség kérdését, a szöveghűség fontosságát. A nagyszámú összegyűjtött hiteles szövegek rendezése, majd statisztikai alapon való típusvizsgálata már a 20. század kutatási elképzelései felé közelített.

Bevezetés
ANDRÁSFALVY BERTALAN
	A hallgatóság nélküli népművészet
	Dunának, Oltnak...
	A „tánc” születése
	Gondolatok a táncról és tánckedvről
	A magyar nép magatartása éneklésben, táncban és a népszokásokban
MARTIN GYÖRGY
	A magyar néptánckutatás és néptáncmozgalom kapcsolatának történetéről
		Néphagyomány, néptánc (részletek)
		Az új folklórhullám és néptáncmozgalom előzményeiről (részletek)
	A hagyományos táncaink védelmében
		Táncház és színpad (részletek)
		A mezőségi sűrű legényesek védelmében
		Részlet Varga Lajos Márton Martin Györggyel készített riportjából
	A férfitáncok pedagógiai és táncházi alkalmazásáról
Irodalom

A Szászcsávási Zenekar több kiadványán is hallgatható a prímkontra nevű kísérőhangszer: néhol a közismert háromhúros erdélyi kontra mellett, néhol pedig a hegedű kíséretében önállóan is. A prímkontra a hegedű átalakításával készíthető; hasonlóan, ahogy a klasszikus négyhúros brácsa is pillanatok alatt átalakítható az Erdélyben közismert háromhúros kontrává. A hegedű e2-a1-d1-g húrjai közül leveszik az e2-t, a három húrt pedig a láb egyenesre vágásával, vagy papírból hajtogatott kis alátétekkel egy síkba emelik.

Gyimes völgye a Keleti-Kárpátokban található, a Tatros és felső szakaszának vízgyűjtő medencéje mentén, a Fügés telektől egészen a Tarhavas lábánál található szorosig, 700-1000 m magas fennsíkon. A vidék a hajdani Csík vármegye területére esik, Csíkszeredától mintegy 35 km-re. Az éghajlat meglehetősen zord, a föld köves és rossz minőségű, amint erről a népdal is megemlékezik ismert soraival: "A gyimesi hegyek kőből vannak rakva". Gyimes helyén valamikor sűrű fenyvesek álltak, amelyek a mára már természetvédelmi, ökológiai és árvízvédelmi okokból is vészes méreteket öltő fakitermelés áldozatává estek1 . A megélhetést a fafeldolgozás, az állattartás, és a burgonyatermesztés jelenti az itt élőknek, az utóbbi kivételével nem sok növény terem meg a kies talajban. A szomszédos csíki, gyergyói, háromszéki és moldvai területek ennél több lehetőséget kínálnak a gazdáknak, mégis a Gyimesek vidékének telepesei az említett környező falvak elcsángált lakói közül kerültek ki.

A történelmi Magyarország határain kívül, Moldvában él évszázadok óta a legkeletibb katolikus magyar népcsoport. Eredetükkel kapcsolatban számos feltételezés keletkezett. A legmesszebbre tekintő elmélet honfoglalás előtti, etelközi magyar maradványoknak tartja őket, a legrövidlátóbb pedig olyan erdélyi származású románoknak, akiket a feudális magyar hatalom erőszakkal katolizált, a magyar nyelv használatára kényszerített, s akik a hegyeken túl lakó „testvéreikhez” menekülve „félelmükben” a mai napig megőrizték az idegen nyelv ismeretét. Egy másik szélsőséges román teória ezzel is ellentmondásba kerülve úgy tartja, hogy a románság egykor teljes egészében a római rítus szerint keresztelkedett meg, a délebbre lakók később áttértek a bizánci szertartásra, Moldvában pedig részben megőrződött a románok „ősi” vallása.

A történelmi Gömör területének (1802 után az egyesült Gömör-és Kishont vármegye területét értjük ez alatt) túlnyomó része a mai Magyarországnak a Salgótarjántól az Aggteleki Karsztig tartó határsávjától északra, a mai Szlovákiában található. A trianoni döntést követően Gömörnek csak egy szűk délkeleti sávja maradt magyar fennhatóság alatt (összesen 22 település, köztük Putnok városa), az elcsatolt területeken 130 faluban található magyar többségű lakosság. Az itt élő magyarok mind a palóc nyelvjárást beszélik, ezen belül pedig a keleti palócokhoz tartoznak. E régiót viszont nem lehet néprajzi tájegységként élesen elválasztani a keleti palócok szomszédos településcsoportjaitól sem, a gömöri magyarság falvainak hagyományos kultúrája ugyanis szorosan kapcsolódik a nógrádi, hevesi, borsodi és abaúj-tornai magyarok népéletéhez. Számos párhuzam fellehető ugyanakkor az itt élő magyar és a szomszédos szlovák népesség hagyományai között is. A nyelvhatár két oldalán elhelyezkedő fazekas falvak folklórja és tárgyi néprajzi anyaga pedig oly mértékben kapcsolódik egymáshoz, hogy döntő különbséget igazán csak a nyelv által meghatározott területeken láthatunk.

A Cserebogár, sárga cserebogár kezdetű szöveggel elterjedt, Cserebogár-nótának is nevezett népies műdal, a 19. század egyik legnépszerűbb dala. [...] a Mond meg nekem cserebogár(vagy kicsi madár), illetve a Tavasz, tavasz, gyenge tavaszkezdetű, s azzal hasonló tematikájú folklórszövegek Moldvában archaikus hiedelem-elemekkel, a túlvilági rokonokkal való kommunikációval állnak összefüggésben. A szövegekhez, s a kapcsolódó hiedelmekhez egy speciálisan erre a célra használt hangszer, a tilinka, illetve a Cserebogár-nótától zenei stílusban teljesen eltérő, annál jóval archaikusabb dallam is társul. Így nehezen elképzelhető, hogy a 19. században széles körben elterjedt, de már a 18. századból is dokumentálható, Cserebogár-nóta utólagos folklorizációja és másodlagos archaizálódása révén jöttek volna létre a moldvai szövegek. Sokkal inkább feltételezhetjük azt, hogy a nyelvterület más részein már korábban is létezhetett egy, a hiedelemmel összefüggő dal, hiszen ez a szöveg más vidékeken is fölbukkan, különféle dallamokkal.

Csíkszentdomokos Erdély keleti részén, a Hargita hegylánca és a Csíki havasok által körülzárt Csíki medence felső felében fekszik, és a Felcsíknak nevezett kisebb néprajzi tájegységhez tartozik. Felcsík Csíkszeredától északra, a Bogáti szoros és Balánbánya között terül el. Délről észak felé haladva a következő helységeket öleli fel: Csíkmadaras, Csíkdánfalva, Karcfalva, Csíkjenőfalva, Csíkszenttamás, Csíkszentdomokos és Balánbánya - város. Csík vármegye a mindenkori népzenegyűjtők egy meglehetősen kedvelt néprajzi területe volt. Bartóktól, Kodálytól és munkatársaiktól a mai gyűjtőkig igen sok kutató kereste fel ezt a hagyományokban gazdag vidéket.

A trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához került Felső-Bodrogköz területén már közvetlenül a honfoglalás után megtelepedett a magyarság, és az itt élő lakosság túlnyomó többsége máig magyarnak vallja magát. E táj a bronzkortól fogva lakott terület volt, és a honfoglaló magyarok első településterületeihez tartozott. Mai településszerkezete mégis csupán a 18. században alakult ki, hiszen a vízjárta, mocsaras tájban a folyómedrek folytonos helyváltoztatása miatt a települések helye (a leletekből és helynevekből rekonstruálhatóan) is állandóan változott. A Felső-Bodrogköz társadalmának fejlődését a középkor óta folytonosnak tekinthetjük, hiszen itt nem járt a török, és az idők során ide betelepülő más nyelvű, illetve kultúrájú népesség (a források elsősorban ruszin közösségekről tesznek említést) is nagyrészt a természetes demográfiai folyamatok mentén asszimilálódott.

1977-ben jártam először Széken. Martin Györgytől, a Zenetudományi Intézet Néptánc Osztályának vezetőjétől kaptam a feladatot, hogy Dobos Károlyt életéről kifaggassam, zenei repertoárját feltérképezzem, dallamait lejegyezzem, rendszerezzem. Ez azt jelentette, hogy amikor Erdélyben jártam, akkor az első utam mindig Károly bácsihoz vezetett, nála ültem sokat, az ő táncházaiban gyűjtöttem. Természetesen az akkori világban mindez tilos és üldözendő tevékenység volt, és éppen ezért rengeteg izgalommal és félelemmel társult. Szerencsémre segítőtársra is akadtam Szabó István („Púpos Pista”, „Kávés”), széki prímás személyében. Pistát már Budapestről ismertem s az első utamon a széki buszról, a „kurszáról” leszállva a piactéren először őt pillantottam meg, mintha várt volna rám. Elvitt magához, megetetett, megitatott, sokat mesélt magáról, a széki zenéről, a régi szokásokról, sokat muzsikált, folyt belőle a szó, gyönyörűen, élvezetesen beszélt. Mindenhova együtt mentünk, őrző- és védőangyalom lett. Vele együtt mentem el Károly bácsihoz is, aki nagyon szépen és archaikusan muzsikált, de nehezen beszélt, néha harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat, éppen ezért itt a több órás gyűjtés rövidített változatát közlöm, természetesen az ő akkor elhangzott szavai alapján.

Jelen vizsgálódásunk más irányultságú, mint ami a táncszókkalkapcsolatos kutatásokat eddig jellemezte. A táncszók formai, tematikai jellegű vizsgálataitól kissé eltérve a következőkben arra vállalkozunk, hogy pontosítsuk és kiegészítsük a táncszók használatáról kialakult tudományos képet.

 

Több szempontot felhasználva szeretnénk a témát körüljárni: mikor és hol, kik és miért, valamint hogyan használták, illetve használhatták ezeket. Ezen kívül röviden felvázoljuk azt a társadalmi- gazdasági hátteret, melynek változásai ott állnak atáncszók szerepének valamint a táncszókkal kapcsolatos viselkedési szabályok változásai mögött.

Magyarpéterlaka Felső-Maros mente egyik legjelentősebb zenészközpontja. A faluban a 20. század közepén és második felében több cigányzenekar működött egyszerre, így nem csak Péterlaka, hanem a környező falvak (Felső-Maros mente), valamint Felső-Nyárád mente (Bekecsalja) és az északabbra fekvő Magyaró lakosságának tánczenei igényeit is magas színvonalon tudták kielégíteni. A muzsikusok többsége híres cigányzenész dinasztiák - név szerint a Csiszár, Fülöp, Lunka, Ötvös, Rácz és Tóth nevű családok - tagja volt. Valamennyien a "magyar cigányok" csoportjához tartoznak, anyanyelvük magyar, református vallásúak és már több évszázada felhagytak a vándorló életmóddal.

Bátya község a Duna bal partján, Budapesttől mintegy 120 km-nyire fekszik, Kalocsától déli irányban mintegy 6 kilométernyire. A táj neve, ahol található, Kalocsai Sárköz. Történetileg összefüggésben állt a Tolnai Sárközzel. Így folyó-kétparti tájnak nevezhetjük. A Kalocsai Sárköz nyugati határa a Duna, északon Dunapataj, keleten az Örjeg nevű mocsár és Kecel, délen Baja, ám ezek a települések nem tartoznak ehhez a tájegységhez. [...] A falu kultúrája kettősgyökerű. Magyar és délszláv elemek keverednek benne. Ez megmutatkozik nemcsak nyelvében, hanem egész népi hagyományában, a hiedelemvilágban, a mesekincsben, a szólásokban, a viseletben, az építkezésben, a gazdálkodásban és a népzenében.

A Zemplén-Abaúji Hegyköz Magyarország legészakabbra fekvő területén a Zempléni-hegység keleti szélén terül el. E területen fekszik a vegyes - szlovák, magyar, ruszin - lakosságú Füzér. 1991-től folytatok néprajzi kutatásokat e településen, kutatásaim főleg a táncokra, táncéletre, viseletre, szokásokra és népdalkincsre irányulnak. 2006-ban adtam ki a Füzér táncai és táncélete című könyvet, amelyben összefoglaltam a 15 évnyi gyűjtőmunka eredményeit. 2007-ben megjelent a könyvet kiegészítő CD ROM is. Az alábbiakban a népzenére vonatkozó adatokból szemezgetek.