Babits Mihály: Mindenek szerelme
Ó, nézd, az idő csodaszép, gyere ki a mezőre, a napsugár, a szabad ég várnak az élvezőre.
Kelyhet a virág tágra nyit, friss szirma nesztelen nő, kacéran bontja bájait, akár egy meztelen nő.
Fenn hattyukeblü fellegek elnyúlnak lusta kéjjel, omló márványként, élveteg, mint asszonytestek éjjel.
Zöld könnyüszoknyás karcsu fák - megannyi ballerina, féllábon áll, libeg-lobog, minthogyha táncra hína.
Bogárpárok egymás megett kerengenek a fűben, szerelemtől kerengenek az illatos sürűben.
Énnékem minden szerelem, az ég, a föld, a felleg és örök kéjjel szenvedem ez örökös szerelmet.
Mert nincsen kéjes állapot, mit csak a lélek érez, nincs kéj, mely nem formál jogot a szerelem nevéhez.
Énnekem minden szeretőm, ami gyönyör szememben, és testem romlik szenvedőn e sok-sok szerelemben.
Az édes-forró napsugár lázra csókolja arcom, s ha hold süt át a függönyön, a gyönyörtől nem alszom.
Ezer szeretőm van nekem és én szeretem mindet és mindenik tekintetem mind szerelmi tekintet.
A föld szerelmét élvezem s pusztulok élvezőben, istenekkel szeretkezem magamban a mezőben.
|