Önözzelek? Magázzalak? Vagy tegezzem? – A 16. századig általános volt a tegezés. A középmagyar kor végére azonban a társadalmi változások megkövetelték, hogy a különbségek a kommunikációban is nyomatékosabban megjelenjenek, így alakultak ki a magázás formái.

Amit mondunk, az egy dolog. Hogy hogyan mondjuk, abból már több minden kiderül. Beszéd közben különböző döntéseket kell hoznunk, hiszen nem mindegy, kinek hogyan adjuk elő mondandónkat. A speciális mondattípusok, szavak megválasztásában nemcsak érzelmi viszonyulásaink, de társadalmi viszonyaink is tükröződnek.

Az udvariasság választás eredménye

 

A mai nyelvhasználatban sokszor okoz gondot annak eldöntése, hogyan válasszuk meg a megfelelő köszönési és megszólítási formákat. Egyszerűbbnek tűnik az az életkor, amikor még mindenki mindenkit tegezett.

Késő ómagyar kori írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy a magyarban eredetileg a tegezés volt az általános. Tegezte a földesúr a szolgáját, de a szolga is az urát, igaz, ez utóbbi fűzött hozzá tiszteletet sugalló megszólítást is. Tehát a tegezés nem jelentette az egyenlőséget, csak éppen a különbségeket más nyelvi elemek fejezték ki.

Vannak olyan nyelvek a világon, amelyek nem követelik meg a tu és vousnévmások közötti, azaz a tegező és magázó névmás választását, de a magyar nem ilyen. Sőt, mivel két formával (maga és ön) is találkozhatunk a magyar magázásban, bonyolultabbnak tűnik a helyzet. Hogy miért alakult így, és okoz gondot ma is például a maga és az ön közötti választás, azt talán történeti szempontból lehet a leginkább megérteni.

A magázás megszületése

 

A nyelvtörténet a mohácsi csata (1526) és a felvilágosodás kezdete (1772) közé eső időszakot középmagyar kornak nevezi. A tragikus kimenetelű mohácsi események új korszakot nyitottak: a politikai, társadalmi és művelődéstörténeti változások mellett a nyelvi változások is jelentősek voltak. Ebben a korban érkezett el hozzánk a humanizmus és a reformációszellemi áramlata, melyek nagy hatással voltak az anyanyelvi kultúra kibontakozására, továbbá ezek indították el a nyelvi egységesedést is, és szorgalmazták az írásbeliség fejlődését. Az egymás után keletkező bibliafordítások is a nyelvbe történő tudatos beavatkozást támogatták. A könyvnyomtatás megjelenése pedig a nagy technikai változást hozta el a kultúrába. Ebben a korban, a 16-17. században alakult ki a magázás is, ami szintén hasonlóan nagy jelentőségű változás, ami nyelvi és társadalmi esemény is volt egyben. Noha a társadalmi viszonyok addig is jelölve voltak a megnyilatkozásokban, azt sugallta, hogy a társadalmi változások nagyobb mérvűek, mint addig voltak, s így a különbségek érzékeltetése nyelvi szempontból is fontossá vált.

Átmenetet képező formák

 

Az első lépés az udvarias tegezés különböző módozatainak kialakulása volt. Tiszteletet adó címekkel, megszólításokkal, kifejezésekkel egészítették ki a második személyű névmást: pl. te Kegyelmed, többes számban is: ti Nagyságotok. A megváltozott megszólításhoz igazodott az igeragozás is: a Kegyelmed valójában harmadik személyű forma, s az állítmány is harmadik személyű ragot kapott. A második és harmadik személyű formák még jó ideig együtt éltek, keveredtek is, főleg, mert az igyekezet ellenére sem volt mindig világos, mit lenne jobb használni. Mai szemünknek, fülünknek igencsak furcsán hat egy olyan összetett mondat, amelynek egyik tagmondatában az állítmány harmadik személyű, a következőben pedig második személyű, holott ugyanarra az alanyra vonatkozik: „Nagyságod írja meg, mi akaratod…”

A kísérő megszólításként használt kegyelmed idővel egyre semlegesebbé vált, eredeti jelentése elhomályosult, s az egyre alacsonyabb társadalmi státuszúakkal szemben is használni kezdték. A semlegessé válás következtében aztán megjelentek a 21. század embere számára már csak a népmesékből, ízes-népies versekből ismert kelmed, kend alakok. A magázás evolúciója a 18. század végére jutott el oda, hogy már kísérő megszólítás nélkül kezdték használni a harmadik személyű névmásokat a társadalmi távolság kifejezésére.

Honnan jött a "magá-zás"?

 

A tiszteletadás megnevezésére szolgáló magázás szó a maga visszaható névmásból ered. A maga kegyelmed (16. század) szókapcsolaton keresztül válik személyes névmássá, és lesz belőle maga egyes számban és maguk többes számban.

A maga használata azonban nem volt kölcsönös: a magasabb rangúmagázta le az alacsonyabb rangút. Egyszerűen, implikálva a rangbéli különbséget. Ma a magázás szolidárisabbnak mondható formája ez a névmás. A tőlünk társadalmilag nem túl távoli személyekkel szemben használjuk, egészen családias jellegű is lehet. Azonban sokszor megüti a fülünket a „bántó nyelvhasználat”, ugyanis tiszteletlenséget is könnyen ki lehet fejezni a magá-zással. A sértő szándékkal történő alkalmazása már a maga személyes névmásként való feltűnésekor is előfordult. Sőt, olyannyira pejoratív jellegű volt, hogy írásban eléggé ritkán alkalmazták. A negatív vélemény a magá-zásról máig megmaradt. Ezért fordulhat elő, hogy a teljesen jóindulatú, pozitív jelentést sugalló használatát is sokszor kritika éri, és a beszélők háromszor is meggondolják, illik-e használni.

A rideg "önözés"

 

Az ön névmás használata már az újmagyar kor elejéről, a 18. század végéről adatolható, de akkor még eléggé szórványos volt. Később, a 19. században kezdték gyakrabban használni, nem kis segítséggel.Széchenyi István gróf érdemeihez sorolják az ön névmás elterjesztését, az udvariasabb magázás formájaként. Széchenyi nagy reformer volt, aki nemcsak a politika újraszervezését tartotta szem előtt, de a társadalmi átalakulást és a kultúra formálódását is. Ezért volt fontos számára a társadalmi érintkezés előkelőbb formáit népszerűsíteni, és az anyanyelvet ápolni. Ezek keresztmetszetében jelenik meg a kommunikáció udvarias és illendő formája, amit nemcsak a felső társadalmi osztályoknak illendő elsajátítania. Minden embernek kellő tisztelettel kell megszólítania a másikat, és erre a magá-zásnál jobb formának tűnt az ön-özés. Az öntudatos szóalkotás eredménye, az ő egyes szám, harmadik személyű személyes névmás felújítása az önbelőle, önmaga összetételek első tagjának önállóvá tételével. Széchenyi javaslata, hogy a német sie (’ő’) >Sie (’ön’, illetve ’önök’, udvarias magázó formák) mintájára használják azön névmást, annyira népszerű lett, hogy sok nyelvújításkor született szó is megirigyelné a sorsát: ma is aktívan használjuk. Jobb híján. Mert a magázás megbélyegzett, az önözés pedig túl ridegnek hat némely helyzetben. Így marad az udvariasság tükrözésére a tiszteletteljes, címeket is kiemelő, néven szólítás; vagy uramozás, hölgyemezés, asszonyomozás, ha nem ismerjük az illető nevét.

Retorziók

 

Ha a társadalmi érintkezésben a résztvevők valamelyike megszegte a kommunikációs-kulturális normákat, beleértve a tegezés és magázás közti választást, akkor akár az életét is veszélybe sodorhatta. A nyelvi tiszteletlenség azonos rangúak esetén párbajhoz, az alacsonyabb rangú tiszteletlensége a hatalmasokkal szemben súlyos, akár halállal fenyegető büntetéshez is vezethetett. Sajnos a magasabb rangúak az alacsonyabb rangúval szembeni gorombáskodás nem járt különösebb retorziókkal. Ezt is sugallja, hogy az egyenlőtlen hatalmi viszonyokban egyoldalú volt a magázás használata: az alacsonyabb rangút nem magázta a nemes úr (vagy legalábbis nem volt jellemző régebbi korokban). A középkortól előre haladva az időben a tiszteletlenség következményei fokozatosan enyhülni látszottak, bár a sértett fél egyéni gondolkodásmódjától is függött, nemcsak a korszellemtől. Ma már legfeljebb megfeddnek bennünket egy-egy rosszul választott megszólítás miatt, vagy lecsúszunk egy állásról, vagy elássuk a szépen bimbózó üzleti kapcsolatot – de az életünkkel szerencsére már nem kell fizetnünk egy ilyen bakiért.

Déva

p.s.:

 

Karinthy Frigyes

Tegezés

(Korzó. Három szék.)

Bakács és Takács ülnek két széken.

TAKÁCS: Ne nézz arra, ne nézz arra, ne nézz arra. (Maga elé mered.)

BAKÁCS: Mér? (Körülnéz.)

TAKÁCS: Mer az az undok hosszú nem tudom, hogy híjják mindjárt idejön és leül.

BAKÁCS (arrafelé néz): Az a hosszú? Hiszen az a Kovács. Miért ne üljön le, mi bajod vele?

TAKÁCS: Semmi bajom vele, csak utálom, ne nézz arra, ne nézz arra, nem tudok beszélni vele, mindig azt kérdi, hogy van, hogy van, ne nézz arra, ne nézz arra. (Mereven maga elé néz.)

BAKÁCS: De hiszen múltkor nagyon összebarátkoztatok a Kárászéknál éjszaka.

TAKÁCS: Összebarátkoztunk?

BAKÁCS: Igaz, hogy mindketten részegek voltatok - de nagyon jóba voltatok, még csókolóztatok is és pertut ittatok.

TAKÁCS: Mi? Pertlit ittunk? No én már elfelejtettem, remélem ő is.

BAKÁCS: Dehogy felejtette el. Nyugodt lehetsz, hogy pertut ittatok.

TAKÁCS: Majd kiderül... én nem szólítom meg, ha elfelejtette, annál jobb, ha nem felejtette el, megvárom, míg ő szólít meg. (Meglát valakit.) A kezét csókolom... (Felugrik, nyakkendőjét igazítja.) Pardon... mindjárt jövök, ne hadd elfoglalni a helyemet... (Elrohan balra.)

(Szünet.)

KOVÁCS (jön jobbról): Szervusz Bakács. Szabad? (Leül jobbról.)

BAKÁCS: Tessék. Mit csinálsz, hogy vagy?

KOVÁCS: Köszönöm jól. Egy millió font sterlinggel lehetne segíteni rajtam. (Hirtelen maga elé néz) Ne nézz arra, ne nézz arra.

BAKÁCS: Mért ne?

KOVÁCS: Mert az az undok, azzal a nővel, nem tudom, hogy híjják, mindjárt idejön és leül.

BAKÁCS (arrafelé néz): A Takács? Mi bajod vele? Mér ne üljön ide?

KOVÁCS: Semmi bajom vele, csak nem tudok egy levegőt színi vele, ne nézz arra, ne nézz arra, mindig azt mondja, mikor azt kérdem tőle, hogy van, hogy van, köszönöm jól, köszönöm jól. Ne nézz arra, ne nézz arra. (Maga elé néz.)

BAKÁCS: De kérlek, múltkor nagyon összebarátkoztatok a Kárászéknál éjszaka.

KOVÁCS: Összebarátkoztunk?

BAKÁCS: Igaz, hogy mind a ketten részegek voltatok - de nagyon jóba voltatok, még csókolóztatok is és pertut ittatok.

KOVÁCS: Én ezzel pertut ittam, ezzel az undokkal? No én már elfelejtettem, remélem ő is. Különben ha mégis ideül, majd megvárom, míg ő kezdi...

BAKÁCS (meglát valakit): A kezét csókolom... (Felugrik, nadrágját igazítja.) Pardon... egy percre... (Elrohan.)

KOVÁCS: Fene egye meg, inkább én is... (Feláll, indulni akar, beleütközik Takácsba. Mindketten megállnak és barátságosan néznek egymásra.)

TAKÁCS: Á... á... (Barátságosan szorongatják egymás kezét és biztatóan néznek egymásra.) No lám... (Nem eresztik el egymás kezét.)

KOVÁCS: No lám... ez már aztán kedves izé... találkozás... kedves... (Sürgetően néz rá.)

TAKÁCS: Hát... (torkát köszörüli) merrefelé megy... megyegetünk... errefelé?

KOVÁCS: Ja, hogy én? Én csak úgy errefelé megyegetek... megyengetek itten... (Szorongatja a kezét. Félre) Fene egyen meg, eressz már el.

TAKÁCS (félre): Vinne el a Kozarek, szólíts már meg... Hát hogy... ó... ó... hogy vagyunk?

KOVÁCS (kínosan figyel, lemondóan): Köszönöm jól.

(Kínos szünet.)

TAKÁCS (hogy mondjon valamit): Nem ül... izé... nem ülünk le kicsit?

KOVÁCS (vígan): Dehogynem. (Félre.) Fene egyen meg.

(Leülnek. Kínos szünet.)

TAKÁCS: Hát mit szó... mit szólunk a... az izéhez, az időhöz?

KOVÁCS: Csúnya egy meleg van. Nagyon megérzi az izé... az ember a meleget - nem?

TAKÁCS (mohón): De milyen borzasztó! (Szünet. Kínban.) És még hozzá, hogy süt a nap!

KOVÁCS: Az! Nem elég, hogy olyan meleg van - még hozzá a nap is süt.

TAKÁCS: Bizony. Ilyenkor nyáron minden összejön.

(Kínos szünet. Ülnek.)

KOVÁCS (félre): Fene egye meg, dolgom van, de nem merek elmenni, mert akkor vagy azt kell mondani "szervusz", vagy azt "alászolgája" és nem tudom, pertuk vagyunk-e?

TAKÁCS: Tetszik?

KOVÁCS: Nem szóltam semmit... csak úgy dudorásztam.

TAKÁCS (kínosan nevet): Ja... pardon... azt hittem... (Félre) A gáz vessen fel, most hogy búcsúzzam el, szervuszt mondjak vagy szolgáját?

(Kínos szünet.)

KOVÁCS: Hát az izé... a család mit csinál?

TAKÁCS (szórakozottan): Milyen család?

KOVÁCS: Hát a... (viccesen) a családunk. A nagyságos asszony - meg a gyerekek...

TAKÁCS (bután): Ja - hogy az én gyerekeim? (Ránéz.)

KOVÁCS: A persze, persze... A izé... a gyerekek, persze.

TAKÁCS (forszírozva): Hja, mármint hogy az én gyerekeim... (magára mutat) - vagy talán...

KOVÁCS (kínban): Na igen, csak úgy mondtam, hogy a "családunk", ahogy mondani szokták viccesen, hehehe...(Homlokát dörgölve.) Fü.

TAKÁCS (kacag): Hja, viccesen! Értem! Hehehe.

KOVÁCS: Hihihi...

TAKÁCS: Hehehe...

(Kínosan nevetgélnek. Hosszú szünet.)

KOVÁCS (hirtelen elszánja magát. Menni akar, feláll): No én nekem menni kell...

TAKÁCS (feláll, nagyot lélegzik): Nekem is... Hát akkor... (Kezét nyújtja, sürgetően néz rá.)

KOVÁCS: Hát... (Várakozva néz rá.)

(Szünet.)

TAKÁCS: Hát megyünk?

KOVÁCS (bizonytalanul): Hát nem tudom... (Kínban.) Ugyan, üljünk még egy kicsit... (Leül.)

TAKÁCS: Nem bánom. (Leül.)

(Kínos szünet.)

TAKÁCS (vadul nézi Kovácsot, aki maga elé mered. Barátságosan.): Pardon... vigyázz... vigyázzunk... egy bogár mászik itten a... (Mutogat Kovács gallérja felé.)

KOVÁCS: Hol?

TAKÁCS: A izén, itten... a kabáton.

KOVÁCS (kihívóan): Melyik kabáton? (Diadalmasan néz rá.)

TAKÁCS (meghökken): Hát - ezen itten... (viccesen) Nem az enyémen, hehe.

KOVÁCS (most már dühös): Hát kién? (Mereven néz rá.)

TAKÁCS (kínosan viccelve): Nem mondom meg.

KOVÁCS: A... az enyémen... vagy...

TAKÁCS (gondolkodik): Igen.

KOVÁCS (rezignáltán lefricskázza a bogarat): Köszönöm. Nagyon kedves, hogy... (epésen) hogy az emberek így figyelmeztetik egymást.

TAKÁCS: Ó, szót sem érdemel.

KOVÁCS: De igen, nagyon köszönöm.

TAKÁCS: Nincs mit, igazán csekélység.

(Szünet.)

TAKÁCS (hirtelen feláll): Nahát most aztán igazán megyek...

KOVÁCS (most ő ijed meg): Máris...? Ugyan, olyan sürgős? Nem... nem beszélgethetünk még egy kicsit?

TAKÁCS (visszaül): Csak nem tudom, hogy... hogy nem-e alkalmatlan... izé... az ember.

KOVÁCS: Az ember? Á, dehogy... Inkább az én izé... az ember... hogy látja... hogy láthatja az embert...

TAKÁCS: Én is örülök... az ember láthatja legalább néha egymást.

KOVÁCS: Az ember? (Komoran nézi.)

TAKÁCS: Egymást.

KOVÁCS: Egymást az ember.

TAKÁCS: Az ember egymást.

(Komoran nézik egymást. Egyik se szól. Szünet.)

KOVÁCS (felugrik): Na - én elkések hazulról.

TAKÁCS (felugrik): Én is... Na hát akkor...

(Egyszerre nyújtják a kezüket, egymásra néznek. Szünet.)

KOVÁCS: Nem tart... tartunk együtt?

TAKÁCS: Dehogynem, szívesen...

KOVÁCS: Én fölfelé megyek a körúton.

TAKÁCS (félre): Ellenkező irányban van dolgom. Hát mehetünk együtt. Merre, izé... (kedélyesen) Merre lakunk, merre lakunk?

KOVÁCS (dühösen): Kicsoda? Kicsoda?

TAKÁCS: Hát - (rezignáltán) - hát én.

KOVÁCS: Hát én azt honnan tudjam?

TAKÁCS (dühösen): Honnan? Mit tudom én? Azt tudni szokta - az ember.

KOVÁCS: Az ember? Melyik ember?

TAKÁCS (gorombán): Hát az emberek. (Rálép Kovács lábára.)

KOVÁCS: Hu!

TAKÁCS: Mi az?

KOVÁCS: Semmi... véletlenül... hehe... rálép... ráléptünk a lábamra...

TAKÁCS (sápadtan a dühtől): Kicsoda? (Bömbölve) Kicsoda?

KOVÁCS (révetegen): Nem tudom...

TAKÁCS: Nem? (Pofon vágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod? (Revolvert vesz elő.)

KOVÁCS (boldogan): Persze, hogy tudom! Te! Te! Te!...

(Egymás nyakába borulnak.)

BAKÁCS (jön, meglátja őket): Na ugye, mondom, hogy nagyon összebarátkoztatok...

(Függöny)