Petri György: A Dunánál

Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték,
úsztak lótetemek, hullák ’44-ben,
szovjet hadiszállítmányok később.
Jött azután Bős–Nagymaros, így aztán
elúszott a Duna is.
Kedves Attila, Duna nincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út.
Nem lehet, nem érdemes már odamenni.

Dunaalmás sincs már,
ahol oly sokat ültünk
Mayával a „Zúgónál”
– ez egy hajdanvolt
vízi malom környéke –, ahol
(ésszerű mértékben!)
duzzasztották a vizet.
Dölyfös weekend-falu lett.
Újgazdagok lepték el. Úri rablók.
Csupán a temető! Az még
olyan, amilyen volt.
És még mindig ott van
Csokonai Lillájának a sírja.*

*(Hacsak el nem lopták
temető-fosztogatók.
A sírkőrablás mára ún.
húzóágazat lett.)

A múlt századi szép álmok:
Duna-konföderáció! Értelmesek voltak.
Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben
soha nem tengett túl a racionalitás.
Ésszerű megbékélésre semmi remény.
Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő
nyomor közepette, a nemzeti tébolydák.
De azért...! Én azt mondom, hogy NEM.
Hagyjunk már végre föl a reménnyel.
Lehet élni hit és perspektíva nélkül.
Már Horatius is megmondta: „Carpe diem!”
Vagyis éljünk egyik napról a másikra.
Jövő nincs.

Nekik a holocaust, nekünk Trianon fájdalma feledhetetlen

2014. április 28.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Tizenkettedszer masíroztak fővárosunkban tegnap az „Élet Meneté”-n. S ez alkalommal sem maradtak el a megszokott toposzok: mi, magyarok, bűnösök vagyunk kiirtásukért. Minderről Benedek István, a jeles elmeorvos juthat méltán eszünkbe. Nem lehet velük öt mondatot sem váltani anélkül, hogy ajkukról a zsidó sérelem fordulat ne hangzana el. De, jó magyar szokás szerint, ilyenkor valahogy soha sincsen a bársonyszékben éppen ülők közül, aki figyelmeztetné őket: ahonnan enni kapunk, oda nem piszkítunk.

Igaz persze, miért is figyelmeztetnék őket, hiszen úgysem hederítenének reá. Márpedig elmeorvosok a megmondhatói, hová vezet az akár vélt, akár valóságos traumáink állandó felgöngyölgetése, ráadásul úgy, hogy azokért mindig mindenhol csak másokat okolunk.

Benedek professzor örök álmát alussza, mi pedig arról álmodhattunk legfeljebb, hogy egyszer fordul a kocka, és felhagynak az őket befogadók állandó kioktatásából, imamalomszerű megleckéztetéséből. Mert akár hiszik, akár nem, egyre nagyobb erre az igény. 

Mert elképesztő, fővárosunk szívében mi minden hangozhat el ilyenkor részükről. Nincs az a muníció, amit ne sajnálnának a szüntelen reneszánszozásukat lehetővé tevők befeketítésére. Így tegnap közvetítették Simon Peresz izraeli államelnök aznapi üzenetét:

„A holokauszt fájdalma felejthetetlen, és nem is szabad elfelejtenünk, ezért leckeként kell felhasználnunk a fiatalabb generációk számára, hogy óvakodjanak beengedni az antiszemitizmust, a gyűlöletet, a rasszizmust az életükben.”

De elhangzott olyasmi is a részéről, amit kár, hogy éppen köreiken belül nem tartanak meg valahogy: „Izrael igyekezett Magyarországgal új kapcsolatokat kialakítani, hogy olyan földet alakítsanak ki, ahol nem ölhetnek meg senkit, és senkit nem érhet inzultus.”

Kérdés, kívánsága történetesen mireánk, magyarokra is vonatkozott-e vajon? Merthogy erre nem adott feleletet. Mint ahogyan a többi aznapi megszólaló sem. Sőt 
Éli Rubinstein, a kanadai Élet Menete szervezet nemzetközi igazgatója kijelentette:

„Annak az országnak a földjén állok, amely szüleim és mások feltétlen szeretetét gyilkos gyűlölettel viszonozta.” Gordon Gábor, az Élet Menete Magyarország Alapítvány elnöke pedig, hogy „1944-ben megpróbálták a teljes zsidóságot elpusztítani, de ez nem sikerült”.

Végül Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete is megszokott formáját hozta. Nem felejtett el aggódni most sem a Jobbik előretörése miatt, hiszen e pártnak „neonáci programja van” ugyebár, ezért aztán minél többeknek kell eljönniük az ilyen menetekre.

Minél többeknek, mert csupán az így megvalósuló összefogás az, ami „megakadályozhatja a holokauszt megismétlődését”, tette hozzá. Az ember egyszerűen tényleg nem tudja, sírjon, vagy nevessen ekkora ostobaság olvastán. Vagy éppenséggel elmeorvosért kiáltson.

Jó, hogy mindezt Benedek professzor nem érte meg. Akit élete végén megkeserítettek a már akkor is ugyanígy vádaskodók. Hányszor elmondta: nekünk Trianon fájdalma feledhetetlen. Kéretik ezt végre tudomásul venniük nekik is.

A Síp utcában megint kirekesztettségükről panaszkodnak

2014. április 26.
ifj.Tompó László - Hunhír.info

Ha valaki netán azt hitte volna, hogy Zoltai Gusztávnak a Mazsihisz éléről való távozásával régmúlttá vált a hazai zsidóság vezető körének örökös önsajnáltatása, állandó harckészültsége befogadói ellen, téved. Április 24-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében Heisler András Mazsihisz-elnök megint csak arról panaszkodott, hogy beteg társadalmunk, ha az övéi „jajgatnak, vagy kiabálnak, ha bezárkóznak, vagy emigrálnak”.

Az ember, legalábbis józan paraszti ésszel, azt hihetné, hogy a befogadottak hálásak befogadóinak. Ez azonban úgy tűnik, a társadalmak egy bizonyos minoritása esetében valahogy sehogyan sem működik, éspedig nemcsak nálunk. De talán nálunk a legkevésbé. 

Mert mást se hallunk, mennyire antiszemiták vagyunk. Nos, ha valakik csak tervezgetik valakik kiűzését, netán kiirtását, de nem teszik meg, azokkal ugyebár az élet szentségét mégoly tisztelő római büntetőjog sem tud mit kezdeni. Hangsúlyozandó, az európai műveltség alapjához hozzátartozó római jog. Ám az eszerint nem mindenkinél norma.

De lássuk végre, mindezt kinek apropóján írjuk! A nevezettek honlapján április 24-én öles című hírcikk hirdeti elnökük sirámát: „Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk.” Konkrét részleteket persze ezúttal nem közölt. De idézzünk kissé részletesebben az e napon nem máshol, mint éppen a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében általa elmondottakból!

„Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk. Az ország vezetői által sokszor szépen megfogalmazott gondolatok és nyilatkozatok melletti tettekből ugyanis nem mindig érezzük, hogy mindnyájan tanultunk volna a történelemből.”

Óriási! Miközben talán nincs az a statisztikai apparátus, amely felmérné, csak fővárosunkban milyen mértékű reneszánszozásuk az év úgyszólván minden napján, még panaszkodnak! Merthogy úgy gondolják, ők olyanok, mint egy kémiai kísérletben a lakmuszpapír. Heislert idézzük ismét:

„A magyar tudomány e gyönyörű várában, hazánk egyik legpatinásabb épületében a magyarországi zsidóság világi vezetőjeként, egy vallási kisebbség öntudatos tagjaként egy rövid gondolatot szeretnék Önökkel megosztani. Természettudósok megfigyelték, hogy a természetes vizeinkben élő sok száz halfaj közül egyesek viselkedése képes a természetes vizek állapotát mutatni. Mozgásuk, színük és a vízben való elhelyezkedésük megfigyelésével pontos következtetéseket lehet levonni arról, hogy az életterüket alkotó csermely, patak, vagy folyó aktuálisan milyen tisztaságú. E halfajok a természettudósoknak képesek jelezni, ha a vízbe olaj, vegyszer jutott, vagy ha az éltető forrás bármi mással szennyeződött.

Bizonyos jelenségek érzékelésének rendkívüli jelentősége lehet, de nem csak a természettudományban, hanem a társadalomtudomány területén is. A világ minden táján, így hazánkban is – úgy gondolom – a kisebbségek azok a társadalmi csoportok, amelyek a leghatékonyabban képesek érzékelni a társadalom mindenkori állapotát. Amennyiben közérzetük nem jó, ha félelmeik vannak, ha gyűlöletet érzékelnek vagy elhagyják szülőhazájukat, akkor ez a társadalom betegségét jelzi.

Ha a romák úgy érzik, hogy lépten-nyomon kirekesztéssel találkoznak, a melegek a kiközösítéstől félnek, ha a zsidó közösség tagjai erősödő antiszemitizmust éreznek, akkor ez a kisebbségi szenzor – nem lebecsülve a tudományos felmérések és szociológiai tanulmányok jelentőségét, de e kisebbségi szenzor pontosan jelzi, ha valami nincs a társadalomban rendben. Ezért aztán a fejlett demokráciákban, a bölcsen gondolkozó és dolgozó kormányok mindig különös figyelemmel követik a nemzeti, vagy vallási kisebbségek közérzetét, reakcióit. Ha jajgatnak, vagy kiabálnak, ha bezárkóznak, vagy emigrálnak, az nem kizárólag az ő problémáikat, hanem az össztársadalom fel nem tárt fekélyeit jelzik.

Mi, zsidók ma aggódunk, problémát érzékelünk. Az ország vezetői által sokszor szépen megfogalmazott gondolatok és nyilatkozatok melletti tettekből ugyanis nem mindig érezzük, hogy mindnyájan tanultunk volna a történelemből. A Magyar Tudományos Akadémia mai konferenciája, az előadó tudósok meggyőző névsora azonban azzal biztat bennünket, hogy a történelem tanulásának folyamatában ma, az egykor volt Roosevelt téren, a mai Széchenyi téren képesek leszünk előrelépni.”

Ezt is megértük tehát. Ők a mi lelkiismeretünk. Valamennyien lakmuszpapírok, bokréták kalapunkon. Amiért viszont valahogy mégsem vagyunk eléggé hálásak. Sőt nemhogy eléggé. Semennyire sem! Mert ha csak annyit mondunk például, hogy a Rotschild-ház a történelemben nem feltétlenül volt tiszta kezű, már antiszemiták vagyunk. Vagy annak szerintük való szinonimáikként fasiszták, nácik, nyilasok. 

Persze hiába is érvelnénk nekik, ez mitől antiszemitizmus. Ha ugyanis azt mondjuk, Gyurcsány Ferenc egy pápai proli, akkor magyarellenesek vagyunk? Valahogy tényleg túlontúl nehéz ott a Síp utca táján eligazodni. Főleg, ha a múltat a jelennel vetjük egybe, ha ennek részeként netánSzekfű Gyula történész műve (Három nemzedék és ami utána következik, 1935) kerül kezünkbe. Amelyben ezt olvassuk:

„Jászi találóan mondja, hogy „az ember azt a benyomást nyerte, mintha ennek az országnak 90 %-a zsidó volna, nem pedig a népességnek egy elenyésző töredéke”.”.

Igen, a polgári-demokrata Jászi (Jakubovics) Oszkárról van szó, aki ezt visszaemlékezéseiben(Magyar kálvária, magyar föltámadás, 1920) publikálta. 

Ez volt tehát már a huszadik század elején is a helyzet nálunk. És ma? Miközben továbbra is reneszánszoznak, a Síp utcában megint kirekesztettségükről panaszkodnak. Úgy látszik tehát, ottan nem személycserére, hanem ideológiacserére lenne szükség. Amíg egyszer tényleg el nem szakad a cérna.