"Undorító, őrült világ ez, ez a farizeus Európa!”

Nemzeti klasszikusaink hallhatatlanságát mi sem jelzi jobban, mint üzeneteik soha meg nem fakulása, utókort megszégyenítő igazságaik perzselő tüze. A száztizennégy éve, 1900. március 31-én született (és 1957. október 3-án elhunyt) Szabó Lőrinc ilyen klasszikusunk, aki elsősorban a szerelem, a gyermek és a természet szépségeinek Petőfi Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Vajda Jánost idéző költőjeként és Arany János, Tóth Árpád, Babits Mihály nyomdokába lépő műfordítóként, azonban irodalomkritikai írásai és magyarságversei alapján alig ismerős. Alig bizony, hiszen volt, hogy így fakadt ki: „Undorító, őrült világ ez, ez a farizeus Európa!”. Politikailag inkorrekten, ugyebár.

„Ami bennem emberi és ami magyar, az nem két érintkező kör. Vagyok én, a középpont: van a családom, az első kör: a hazám, a nagyobbik új kör: aztán jönnek a továbbiak, az egyre távolodó határúak: az európai kultúrközösség, aztán, messze, az emberiség, aztán a tudásom határai és aztán a transzcendentális világ. Természetes, hogy a hazám közelebb van, mint az emberiség, természetes, hogy ami a szívemhez simul, annak jobban érzem a melegét, mint amiről csak képzetem vagy álmom van.”

Megszívlelendő sorok tőle 1942-ből. 1922-től rendszeresen írt irodalmi, színikritikai tanulmányokat, tárcákat, úti jegyzeteket a Pesti Hírlap, a Magyarország, az Est, a Valóság, az Új Idők és a Nyugat (megszűnése után a Magyar Csillag) hasábjain, miközben 1927-ben szépirodalmi lapot alapított (Pandora), amely azonban hamarosan megszűnt. Prózájának önálló kötetbe való összegyűjtését először Simon István kísérelte meg 1967-ben (A költészet dicsérete), majd Kabdebó Lóránt 1974-ben (Napló, levelek, cikkek), tíz év múlva pedig Steinert Ágota (Könyvek és emberek az életemben).

Habár e három kötet sok sorsdöntő tanulmányát közölte, korántsem teljesek. A negyedik, mára antikváriumi ritkasággá vált Szabó Lőrinc-prózakötet, a Magyar sors és fehér szarvas (1994), 41 írást tartalmaz, már korábban közölteket és addig még kéziratosakat. Kiderül belőle, hogy az említett három válogatás mennyire megnyirbált, így a Simon István-féle válogatás például nem is jelezte a kihagyásokat, azt a látszatot keltve, hogy csonkítatlan.

A „Magyar sors és fehér szarvas”-ból kiderül, hogy távol állt a liberális sajtóberkekből a Németh László által nem ok nélkül „híg magyarok”-nak nevezettek kirobbantotta „népi-urbánus” vitától, amit tükröz, hogy noha írt a Nyugatba, mégsem lett „nyugatos”. „Ami a hamis pontból induló érvek tartalmát és a felvázolt ellenképet illeti: a saját gőgjébe vakult „urbanitás” nem tud elképzelni más kultúrát, más erőt, más jelentőséget, csak „urbánusat”, és ezért a népet is „urbanizálni” akarja. Ez az alapvető tévedés, ebből ered a többi.” – vallja. 

Ebből, amiért is a leginkább Braun Róbert és Zsolt (Steiner) Béla-féle „urbánusoknak” a nép, a parasztság kultúráját, szerintük alacsony szókincsét érintő megjegyzéseikre önérzetesen feleli – Herman Ottóra hivatkozva –, hogy „a „kulturálatlan magyar halásznak csak a szókincse is háromezer szó”. Így nem csoda, hogy Shakespeare szonettjei tolmácsolásában felülmúlják az eredetit, hiszen ugyanazt vallotta, amit Veres Péter (Én nem mehetek el innen):

Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs: 

„Adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot.” 
Én megtaláltam azt a pontot, legalább is önmagam számára. 
Ez a föld, amelyen élünk: 
a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok 
és a tízmillió magyar, aki benne él. 

Hogy szép e a mi hazánk, szebb-e, mint másoké, 
nem tudom, nem is keresem: 
hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük, 
beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk: 
mindegy ma már – egyek vagyunk vele. 
Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti, 
a felhők elszállnak, de esőjüktől a mi füveink is nőnek: 
a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem. 

Ezért, amint írta, a népi élettől, gondolkodástól, nyelvtől „nem érzem magam idegennek”, mert „amennyire elkülönböztet a paraszti élet élményanyagának hiánya, annyira összekapcsol – gondolom – az egyszerű kifejezésmód”. Számára így irodalmunk értékóceán, amelynek minden cseppje életforrás. Így művészileg s világnézetileg nagyon is különböző életművek –mint a költő Erdélyi Józsefé és az író Herczeg Ferencé, Tormay Cécile-é (amint A stílus és szellem főirányai az újabb magyar költészetben című, először éppen ebben a prózakötetében megjelent, 1939-ből való írása mutatja) – nála ebbe az óceánba ömlenek bele.

Igen, ezért – Szabó Dezső egykor Tóth Árpádra és Juhász Gyulára vonatkozó fordulatával élve – ő is az „irodalom szentje”, mert tudja, hogy ennek az értékóceánnak milyen gazdag az összetétele, mennyire igaz, amit „a magyar irodalomtörténet-írás atyja”-ként elkeresztelt Toldy Ferenc meglátott 1856-ban: „Irodalmunkban nem sokan ragyogtak, de sokan munkálkodtak hasznosan: s fénytelen, de hasznos munka is ismertetésre és hálára méltó.”.

Kiderül e posztumusz kötetéből az is, milyen műgonddal csiszolta verseit, írásait! Ma, a művészet haláltáncot járásakor nem lehet nem megrendülnünk ősnyelvünk iránti csaknem vallásos tiszteletén, sőt hódolatán. Ebben is rokona Berzsenyi Dánielnek, aki például „A magyarokhoz” című, „Romlásnak indult hajdan erős magyar” kezdetű ódáját közel tíz éven át csiszolta, akárcsak az ókori klasszikusok közül Horatius, aki szerint jobb, ha kilenc évig marad a vers az asztalfiókban („nonum prematur in annum”), amíg a költő megérleli.

Ady Endre, Alföldi Géza, József Attila, Erdélyi József, Gulyás Pál, Mécs László, Sajó Sándor, Reményik Sándor, Sértő Kálmán és Wass Albert metafizikai mélységeit, népköltészetünk Arany László, Gyulai Pál, Kálmány Lajos István összegyűjtötte örökségét idéző életművével hitelesítette felismerése igazságát, azt, hogy „a költészet és a valóság egy és ugyanaz, nem kell különválasztani egyiket a másiktól”. Nem is lehet. Az élet művészet nélkül gondolatszegénység, a művészet élet híján viszont csupán elefántcsonttornyúság. 

Sorai ezért mentesek a szokatlan képzettársításoktól, a melléknévi igenévképzés kortársaitól megszokott mesterkéltségeitől. Ősélményét – amint „Tücsökzene”-versciklusa is elárulja – az jelentette, hogy kisgyermekként Debrecenben az „órás”cégfeliratot eleinte „óriás”-nak olvasta, majd kétségbeesetten kérdezte: „ki lopta el az i-t”?. Innen gyermeki őszinteségű művészi célkeresése, belső vívódássorozata, állandó önjavítása.

Bár prózájának gondolatteljességét mindmáig igyekszik elfeledtetni a hivatalos irodalompolitika, jövőnk irodalomtanárai is meríthetnének stíluskészletéből és gondolatvilágából. Szomorúan tapasztalta például már ő is, hogy gyakran még legjobb irodalomtörténészeink sem tesznek gyakorta mást, mint költőink verseit elemzés, értelmezés címén prózára átírják, holott

„akárhogy cserélgetjük a sorról sorra adott tartalomhoz a behelyettesítő rokon szavakat, a vers mindig csak rosszabb lesz. Az az egyszerű, szép, reális megállapítás, amelyet mi magunk is tehetnénk, hogy tudniillik „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, mindjárt elveszti erejét, frissességét, értékét, és szentimentális, zavaros vagy affektált lesz aszerint, hogy hogyan változtatunk rajta. Ahogy Petőfi megírta, úgy a legegyszerűbb, úgy a legjobb.”

A „Magyar sors és fehér szarvas” önismeretünk huszadik századi fájdalmas látlelete. Fájdalmas, mert fájdalmai a mi fájdalmaink, panaszai a mi panaszaink, gondolatai a mieink is. 1945 óta elhallgatott, Trianon tragédiája okozta versei sorából álljon itt Az Ipoly ünnepén, amelyet a Második Bécsi Döntés emléke ihletett:

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz
szíved átdobog a fiadéba. Sírj
és ne szégyelld, hogy itt talállak
térdre borulva a rádiónál:

én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
te voltál az igazi költő
abban a nagyszerű pillanatban,

mikor húsz évet visszapörölve oly
sok balszerencse s annyi viszály után
először mond most újra boldog
hálaimát ez a meggyötört nép.

Csak sírj, sírj bátran! Ez nem gyengeség
sírása, ez már isteni fájdalom,
a tisztulásé, gyógyulásé –
s milliók szíve dobban össze

velünk egy hitben, míg az Ipoly felől
friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,
azon a tájon éltem első
siheder éveimet, a szomszéd

Kürtös patakban törtem a nádat és
ha jött az árvíz, deszkatutaj repült
velem a túlsó part virágos
rétje fölött a hegyek felé: most

épp onnan int a teljesedő remény,
onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és
mint trombitán, lobog a hangja
csontomon és húsomon keresztül.

Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon
rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,
és mireánk, hogy újra merjük
hinni, csinálni a jobb világot.

Ennél a Stádium Sajtóvállalat gondozásában, Alföldi Lajos szerkesztésében megjelent Nemzeti Kalendárium 1942-es kötetében közölt költeményénél ha van időszerűbb, aligha lehet más, mint amit a világnézeti vallomásnak beillő Hazám, keresztény Európa:

Útálom és arcába vágom: 
Harminc év, vagy kétezer óta 
undorító, őrült világ ez, 
ez a farizeus Európa! 

Kenyér helyett az éhezőt 
csitítja szóval, hittel, éggel 
maszatos lelkiismeretét 
szívnyalogató versikékkel; 

Harminc év, vagy kétezer óta 
hány eszme rothadt el szívében! 
Hazám, keresztény Európa, 
mi lesz, ha majd magára döbben, 

mi lesz, ha újra földre száll 
a Megcsúfolt és Megfeszített, 
s mert jósága, szíve, imája 
egyszer már mindent elveszített: 

mi lesz, ha megjő pokoli 
lángszórókkal, gépfegyverekkel, 
vassisakos, pestishozó, 
bosszúálló angyalsereggel? 

Mi lesz, ha megjő Krisztus és 
új országot teremt a földön, 
ha elhullanak a banditák 
s nem lesz több harc, se kard, se börtön, 

ha mennyei tiszta szerelmét 
tetté acélozza a Bárány 
s újra megvált, óh, nem a jók, 
de a gonoszok vére árán: 

hazám, keresztény Európa, 
túlélve időd szörnyű végét, 
elbírod-e még te az Istent, 
a Szeretetet és a Békét?

Mindettől a hivatalos irodalomtanítást meghatározók persze mindmáig visszaborzonganak, így például Mohácsy Károly és Vasy Géza tizenkettedik évfolyamos középiskolásoknak szánt irodalomtankönyve „politikai tévelygése”-ként könyveli el, hogy németországi útirajzaiban Hitler beszédeiről elismerőleg nyilatkozott, ami szerintük akkor is bűn, ha nem tartalmuk, mint inkább stílusuk váltott ki belőle csodálatot. Nem is kaphat ezért egykönnyen feloldozást, elvégre „a hatalom is megbecsülte”, hiszen „1938. augusztus 22-e és 29-e között Horthy Miklós sajtókíséretének” volt a tagja Németországban, mi több, 1939. április 28-a és május 4-e között ugyanilyen minőségben kísérte el oda Teleki Pál miniszterelnököt.

„Politikai tévelygéseinek nem elsősorban jobboldali meggyőződése, sokkal inkább világnézeti függetlensége, közömbössége, politikai el nem kötelezettsége volt az oka.” – olvassuk a szerzőpárostól, nem is szólva arról, hogy „szerepeket ajánlottak fel neki, s ő ezeket elfogadta: politikailag legvitatottabbnak tartott cselekedete az volt, hogy 1942 októberében elutazott Weimarba, részt vett a költői napokon, és szerepelt az Európai Íróegyesülés – afféle ellen-Pen kongresszus – rendezvényein”. Nem is maradt következmények nélkül: „1945, a háború vége Szabó Lőrinc számára a számadás és a felelősségre vonás idejét hozta”.

Nem tudjuk, ki hogy van vele, de bennünket az iménti tankönyvíróink a politológusokra emlékeztetnek, akik azt hiszik, más feladatuk sincsen, minthogy valódi nemzeti nagyjainkat fehéren-feketén törpéknek láttassák. Egzisztenciális következmények nélkül, természetesen. Pedig nekik is szól Szabó Lőrinc idézett, politikailag ugyebár inkorrekt nézete:

„Ami bennem emberi és ami magyar, az nem két érintkező kör. Vagyok én, a középpont: van a családom, az első kör: a hazám, a nagyobbik új kör: aztán jönnek a továbbiak, az egyre távolodó határúak: az európai kultúrközösség, aztán, messze, az emberiség, aztán a tudásom határai és aztán a transzcendentális világ. Természetes, hogy a hazám közelebb van, mint az emberiség, természetes, hogy ami a szívemhez simul, annak jobban érzem a melegét, mint amiről csak képzetem vagy álmom van.”