Nem fáj, amit megszelídítenek |
2014. március 03. hétfő, 09:09 |
Napok óta maradékot evett. A hűtőben talált szalámivégek mellé egy kis kekszet, kockacukrot, és esténként megivott két-három pohár citrompótlós vizet. Már hetek óta nem volt pénze. És hogy minden még rosszabb legyen, herpesz hasogatta a szája sarkát. Egy csúnya, láthatatlanul növekvő seb. De nem fáj annyira, amit megszelídítenek. Ám nem sétált, nem úgy sétált, mint aki… Mert akinek nincs pénze, az másképp sétál, az oldalazva jár, mint aki lopni indul. Először banánhalmok, konzervhalmok közt kóválygott, ám szerencsére bent, az áruházban is tartottak pékárut. Odaoldalgott a szeletelt kenyerekhez, belegyömöszölt egy zsemlét a nejlonzacskóba, és ekkor látta meg a szottyadt, akciós fánkokat. Elkenődött cukormáz, töredezett cukorbevonat, 55 Ft, spórolós kisnyugdíjasoknak is megéri. Zsófi régebben is sokat számolt. Kislány korában ült az íróasztalánál, és számokat írt egy kockás füzetbe, szépen, sorban, egymás után. A számok még nem jelentettek pizzákat, fánkokat, még kristálytiszták, érinthetetlenek voltak, és ő élvezte, hogy míg lassan-lassan múlik a délután, a számok csak gyűlnek, dagadnak. Ha felszólították az iskolában, a számaiba menekült. Leülni, mondta a tanár, ötvenhárommillió-ötszázhuszonkilencezer-nyolcszázhatvanhat, mondta magában Zsófi. És jó volt, hogy minden napra egy kicsivel több szám jutott – nemcsak több szám, hanem egy kicsivel több reménység, egy kicsivel több hatalom. Ám egyszer csak megroppant a számegyenes: Zsófi addig számolt, míg megnyert egy futóversenyt, aztán megnyert egy másikat, aztán még egyet, és a hatodikban már egyre jobban tanult, haladt előre, akár a többiek. De mintha most visszatérnék a régi neurózisomhoz, töprengett. Nincs munka, nincs haladás, nincsenek fiúk, és még a lakást sem tudom fizetni. Virtuális kielégülés, paranoia, kényszerneurózis, tudathasadás, mondogatta magának a fürdőszobában. Kényelmesen lezuhanyozott, beágyazott, és olyan jóllakottan járt-kelt fel-alá, mint a farkas, akinek követ varrtak a hasába. Hiába, eltelítődtem, gondolta: pizzák, fánkok, túrógombóc, meg egy kis kaviár. Kész, végem, de közben semmilyen kétségbeesést nem érzett. Remekül aludt – mint régen, felhúzott térdekkel –, másnap hajat mosott, levágta a körmeit, beáztatta a zoknijait. Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc. Már nem elégedett meg a lejárt szavatosságú, tejberizsekkel, az óriás túró rudikkal, a sárgára festett pudingokkal, amikért néhány napja – akkor még üres gyomorral, behúzott vállakkal járkált – majd elepedt. Most valami igazibbra vágyott. Húsz, huszonegy, huszonkettő, huszonhárom. Sajtra, sonkára, gyümölcsökre. És persze fel is kéne öltöznie. Amióta apa meghalt, tönkrementek a trikói – amúgy is minden szertefoszlott, szétfeslett –, és kéne már egy rendes pizsama is. És egy jó cipő, mert olyan elkárhozott érzés lyukas cipőben klaffogni! Nem egy cipő, hanem mindjárt kettő, huszonhét, huszonnyolc. És mi lenne, ha az egészhez hozzászámolna egy komoly ébresztőórát is?
|