Csak a harmadik résznek volt tűrhető állapotja. Ezt képezte Erdély és a tiszántúli részek, amiket Szolimán szultán a védencének, a kis János Zsigmondnak ajándékozott.
Az ajándék országnak szép csendesen kellett magát viselnie. S ennek a békességnek a királyfi gyámja, Fráter György volt az éltetője.
Két nagy hatalmas és több apró galád ellenség közé beszorítva az volt a bölcs barátnak a tudománya, hogy mind valamennyit rá tudja szedni. Ehhez a feladathoz nem is értett volna más, mint egy pap. Annak az esze, furfangja, előrelátása és fordulni tudása kellett ehhez a nagy feladathoz. Dicséretesen megfelelt neki.
Ki tudta a fejét húzni nemcsak a fenyegető pallosok éle alól, de a még fenyegetőbb baráti ölelgetések közül is. Folyvást el tudta hitetni mind a két császárral, hogy az ő híve.
Voltak szerződései Nándor királlyal is meg Szolimánnal is, de azokat olyan bölcsen tudta elodázgatni, hogy soha egyik se lett foganatosítva. Nándor király is kinevezte Erdély helytartójának meg Szolimán is. De ő egyiknek a címét sem használta. Beérte a György barát címmel.
És emellett még egy asszonyt is kellett neki őrizni, aki cím szerint királynéja volt neki, de valósággal általa őrzött rab volt s tőle megszabadulni igyekezett: s ellene a királynál is, a szultánnál is egyre panaszt emelt, árulkodott, benső tanácsosával,Petroviccsal ellene cselt szőtt.
És Martinuzzi tudta jól, hogy őneki mindenki ellensége, hogy senki sem szereti.
Más közönséges ember, ha kezeiben van a hatalom, erőszakkal tépte volna szét a csomókat, mik kezeit lekötözni szánvák, ő óvatosan bontogatta azokat széjjel, fennkölt ésszel látott keresztül az emberek gyöngeségein, s amidőn szükség volt rá, hogy erős kézzel lesújtson, rögtön ott volt az engeszteléssel s az elejtett ellenfélt sietett fölemelni.
És amellett egy célt sohasem tévesztett el szeme elől: Magyarország kiszabadítását a török hódoltság alól.
Amióta Budát ravaszul elfoglalta a szultán, Martinuzzi minden dicséretes fordulatai odairányultak, hogy több tért ne engedjen elfoglalni a töröknek a magyar hazából. Hízelkedéssel, hódolással, ajándékkal és adófizetéssel tartá távol a kormányzása alatti területről a szultán győzelmes hadait, és amellett otthon hadsereget szervezett, harcos székelyeket magához édesgetett, szászokat kibékített, hadviselésre szükséges pénzt gyűjtött. És titokban Nándor királlyal szövetkezett, hogy foglalja el Erdélyt.
Nem volt ez tőle árulás gyámfia János Zsigmond és Izabella ellen; mert Izabellának már rég szerződése volt Nándorkirállyal az iránt, hogy a koronát és Erdélyt átadja neki, cserébe a Ratibori hercegségért, Szepesváraljáért és fejedelmi évdíjért.
De várni kellett a terv kivitelével, amíg a királynak elég hadereje lesz hozzá, hogy Erdélyt megszállja kellő haderővel.
A szultán megtudta a cselszövényt, s haragra gerjedt Martinuzzi ellen, s megfenyítésére ráküldte Erdélyre a moldvai és oláh vajdákat, a budai basát s még azonkívül Izabella szerb tanácsosát, Petrovicsot a bánáti rácokkal.
Négyfelül lett megtámadva Fráter György, s benn saját királynéjától elárulva. És akkor tűnt ki jellemének egész magasságában.
Az a simaszájú pap, aki eddig csupa hízelkedéssel tartá fenn magát nehéz állásán, azon veszély alatt, mely más kis lelket összezúzott volna: egyszerre túlemelte a fejét minden ellenségén; ha karddal jöttek rá, karddal vágott vissza; gyorsan élére állt előre rendezett hadseregének, s egyik megtámadóját a másik után kiverte az országból fényes diadallal anélkül, hogy a király segített volna neki benne.
Mint hadvezér is lángész volt, s tudott csatákat nyerni, ha fegyverre volt bízva a döntés.
És rögtön ki tudta békíteni a szultánt és annak a vezéreit.
Szolimán azonban most már azt követelte, hogy János Zsigmondot koronázzák meg magyar királlyá.
Martinuzzi keresztülvitte, hogy mielőtt a végzetes koronázás megtörténnék, Nándor királynak egy hadserege Castaldo alatt megjelenjen Erdélyben: magával hozva a királytól aláírt szerződést, melyben Izabellának móringul százezer arany, a királyfinak Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségek ígértetnek, s a király leányainak legkisebbike, azon idő szerint kétesztendős, jövendőbeli feleségül eljegyeztetik.
Martinuzzi kényszeríté, most erőhatalommal, Izabellát, hogy fogadja el a király föltételeit. Az özvegy királyné a kolozsvári országgyűlésen maga nyújtá át a koronát Castaldónak, s arra a kolozsmonostori templomban véghezment János Zsigmondeljegyzése Johanna királyleánnyal.
A királyné erre elhagyta Erdélyt, fiával együtt. Tanácsosa, Petrovics átadta Temesvárt s a többi bánsági várakat Nándorkirály vezéreinek.
A koronát elvitték Bécsbe.
Izabella, mikor Erdély határát elérte, még egyszer visszatekintett elveszett országára, s egy hársfa derekára felmetszé a nevét s alája e szókat: Sic fata volunt! (Így akarja a végzet!)
Martinuzzi a cél végpontján állt: Erdélyt és Magyarország fele részét a koronás király birtokába juttatá. Annak feladata volt most már azt megtartani. A barát vissza akart vonulni oda, ahonnan előjött, ahol a helye volt: a zárdába.
Nándor királyhoz írott levelében a többek közt ezt írta:
„Szabadítsa fel a király a jobbágyságot urai zsarnoksága alól. A török szabadságot ígér a parasztnak, s ezzel nyeri meg magának; mert az elnyomatott ember örömest ad hitelt az ilyen szavaknak, habár még nagyobb rabságba süllyed. S magunk vagyunk ennek az okai; mert a pórt annyira elnyomtuk, hogy a feleségén és édes gyermekein kívül édes mindenétől meg van fosztva.”
Három századdal megelőzte korának szellemét. A jobbágyfelszabadítás nagy eszméje várt 1848-ig a megtestesülésre.
Hanem az ország rendei nem engedték őt lelépni a cselekvés teréről. Kényszerítették helyén megmaradni.
Castaldo azt írta felőle Nándor királynak, hogy „a püspök napról-napra nagyobb tűzzel szolgálja felségedet”. Ennek következtében Nándor király óhajtására a pápa bíbornokká nevezte Martinuzzit. Fráter György ezt a címet sem használta soha.
És Martinuzzinak még most is sikerült a szultánt elámítani.
Azt hitette el a nagy úrral, hogy, János Zsigmond csak házasodni ment Kassára, s ezentúl is szolgája lesz a szultánnak, a németet pedig majd kiveri ő Erdélyből.
Azokat a leveleit, amikben ezt írta, meg is mutatá a király tanácsosainak.
S a siker ismét az ő részén volt. A szultán haragja elfordult Erdélyről, s a Petrovics által feladott temesi bánság ellen tört ki teljes erővel.
Castaldónak most a bánság védelmére kellett előállni.
Martinuzzi kényszerítve volt rá a helyzet által, hogy elvégre színt valljon. Neki is mennie kellett az erdélyi hadsereg élénCastaldóval.
A megindulás előtti napon Martinuzzi titkára, Pesthi késő éjjel Castaldóhoz lopózott, s könnyek között értesíté a vezért, hogy az ő gazdája az osztrák sereget el akarja árulni a töröknek.
Castaldo ezt megüzente a királynak.
A király visszaüzent neki: „Meg kell előzni a barátot s eltenni őt láb alól, s nem várni a nagy csapást a birodalom és az egész kereszténység kárára.”
A barátot azonban még akkor hatvanezer magyar, székely és szász harcos vette körül: nem volt olyan könnyű őt félretenni a láb alól.
A szultán beglerbégje, Szokolovics Mehemed (hitehagyott rác) Temesvárt vette ostrom alá; de onnan mind fegyverei, mind fényes ajánlatai csúfosan lettek visszautasítva Losonczy várparancsnok által.
Castaldo Martinuzzival egyesülten megindult a Bánság oltalmazására.
Martinuzzi küldöncei által értesíté Losonczyt, hogy erősen tartsa magát: jön a fölmentő sereg.
De egyúttal Szokolovics Mehemedet is figyelmezteté, hogy jó lesz felhagyni az ostrommal; mert bizony ott fog veszni.
E figyelmeztetés következtében a beglerbég nagy sietséggel vonult el Temesvár alól.
Martinuzzi tehát ismét nagy bölcsen csatát nyert véres ütközet nélkül, úgyhogy mind a két fél jó barátjának hihette.
Temesvár föl lett mentve, a Bánság felszabadítva. Csak Lippa volt még török kézben.
Castaldo most azt követelte Martinuzzitól, hogy vegyék ostrom alá Lippát. Abban Uláma bég volt a várparancsnok ötezer török harcossal. Martinuzzi ráállt.
Néhány napi ágyúzás és réslövés után Castaldo ostromot parancsolt. Fráter György maga állt a rohamoszlop élére. E napon csodáit művelte a hősi vitézségnek. Oldala mellett a daliák egymás után hullottak el; Török János (Bálint fia) hét sebet kapott, Forgách Simon tizenegyet. Este a király seregéé volt a város, a török sereg háromötöd része leölve, a többi Ulámabéggel a fellegvárba szorítva.
Ekkor Uláma bég capitulatiót ajánlott: szabad vonulást kérve serege és poggyásza számára.
Föltételei Martinuzzi közbenjárására el lettek fogadva. György barát a kivonuló Uláma béget sátorába hívatta, ahol együtt vendégeskedtek, bevett szokás szerint, s azután ajándékaikat kicserélve, kézszorítással váltak el. Fráter Györgyélelmiszerekkel is bőven ellátta a távozókat.
Azonban a királyi seregből Balassa Menyhért és Horváth Ferenc lesben álló csapatjaikkal az elvonuló Uláma bég seregét megtámadták, de szerencsétlen kimenettel, mert a bosszúra gyulladt török had véres fejjel verte őket vissza.
Martinuzzi efölötti haragját nem titkolhatá el.
Ez tölté csordultig bűnrovásai poharát.
Az olasz tisztek Nándor király seregében bosszút forraltak a hatalmas ember ellen.
Sforza Pallavicini ezt írja róla a királynak:
„Nincs ész, mely ez embert felfogni képes legyen. Ugyanazon percben sír és nevet, ígér és megtagad, úgy szól, mint egy szent s úgy tesz, mint egy ördög. Ez ember inkább török, mint keresztyén, inkább Lucifer, mint János… Kérem istenemet, sugallja nekem, mit tegyek s engedje, hogy annak idején kötelességemet tehessem.”
Martinuzzi szint ez időben írt Nándor királynak, ígérte, hogy számot fog adni róla, miért fogadta el Uláma bég föltételeit? A beglerbég levelét is közlé a királlyal, melyet ez hozzá írt.
Ebből a levélből azonban azt is ki lehetett olvasni, hogy Martinuzzi még most is hitegeti a szultánt, hogy az ő híve maradt.
Martinuzzi találkozni kívánt személyesen a királlyal, aki meg is hívta őt Pozsonyba az országgyűlésre.
A német császár is írt hozzá magasztaló levelet, mely e szókkal végződik:
„Te egymagad állasz jelenleg az egyház férfiai között, ki karral és tanáccsal oltalmazod a hitetlenek ellen a keresztyénséget.”
György barát nem örült már ezen leveleknek.
Castaldóval elhitették, hogy Martinuzzi őt és Sforza Pallavicinit szándékozik meggyilkoltatni.
Elhatározták, hogy megelőzik.
Lippa bevétele után az erdélyi és királyi hadak téli szállásaikra oszlottak széjjel. Fráter György minden fölkelő seregét hazabocsátva, csupán csak kis számú testőrsége kíséretében tért alvinci kastélyába haza.
Pár nap múlva Castaldo és Pallavicini meglátogatták ott, mint szívesen látott vendégek.
A bíbornok, jó barátok és fegyvertársak között vélve magát, még a testőrségét is előre küldé Gyulafehérvárra, ahol másnapra a tisztikar számára nagy lakomát rendezett.
Csak néhány várőr és egy pár apródja maradt ott vele.
Korán reggel a nagy poggyász-szekerek számára megnyittattak a kastély kapui, a szekerekkel együtt 150 spanyol fegyveres lopózott be a várba.
Ekkor Ferrari Márk, Pallavicini titkára, egy levéllel a bíbornok hálószobájába lépett, ki asztalánál ülve, reggeli ájtatosságát végzé.
Míg Fráter György a levelet olvasá, azalatt Ferrari orozva tőrét a nyakába szúrja.
Fráter György megfordult, s izmos öklével az olaszt a földre sújtja; de erre a zajra berohannak Sforza Pallavicini és cinkosai: Mercada, Scaramuzzia és Monino; egy közülük a bíbornokot pisztollyal hátulról keresztüllövi, a többi tőreivel marcangolja szét: a főpap „Jézus Mária!” kiáltással omlik össze, s kiadja lelkét. A gyilkosok azután a bíbornok apródját, ki ura segélyére előrohant, szintén összeszurkálják, s egy közülük, Mercada, a bíbornok bal fülét, melyről azt regélték, hogy születésétől fogva szőrös volt, levágta, a királynak küldendő diadaljelül.
Martinuzzi hatvan napig feküdt ott temetetlenül azon a helyen, ahol legyilkolták. Akit életében oly sokan csúszva-mászva kerestek, holta után se király, se jobbágy nem gondolt az eltemetésére. Pedig bizonyára mindnyájan sokkal tartoztak neki.
Csak két hónap múlva jöttek érte a fehérvári kanonokok, azok rejték el sírboltjukba, ezt írva sírkövére: „Omnibus moriendum est”. (Mindenkinek meg kell halni.)
A pápai szentszék fölmenté a gyilkosokat a bűn vádja alól.
Ámde volt még egy magasabb bíró, akinek az ítélete Martinuzzi gyilkosait egytől egyig utolérte.
Pallavicini Sforzát elfogták a törökök a palásthi csatában, s gyalog és bottal verve hajtották el Sztambulig, s ott tizenhatezer aranyat fizettettek vele váltságdíjat.
Ferrari Márk Olaszországban gonosztett miatt akasztófára került.
Mercadának dulakodás közben a jobb kezét vágták le, s később vadászaton összetépte egy vadkan.
Scaramuzziát a saját katonái vagdalták össze.
– Moninónak Piemontban fejét vették.
…Isten ítélete volt ez!
