PERIPATETIKUS

"Nem lehet magas sarkú cipőben irodalmi sétákat folytatni"
Mesterek és tanítványok sorozat VI. rész

„Kedves Ágneske, visszaélve eddigi szíves ügybuzgalmával, további szívességeket kell kérnem”, – kezdte levelét a 42 éves Szerb Antal, amelyet tanítványának, a 21 éves Nemes Nagy Ágnesnek küldött. Szerb a Száz vers című antológia összeállításán dolgozott, és arra kérte az egyetemista lányt, hogy néhány, Kosztolányi fordításában megismert angol és francia vers eredetijét keresse meg számára az Egyetemi Könyvtárban. „Mindez ráadásul elég hamar kellene nekem. Ha szép kis írásával leírja a verseket, azt hiszem, nem is kell legépelni, csak arra kérném, hogy a papirosnak csak az egyik oldalára írjon.” Az utolsó kérés meglehetősen szokatlan egy könyvet író tanártól, aki egy tanítványának ad feladatot. Szerb Antal azonban már nem volt tanár, és nagy szüksége volt papírra, amire írhat. A levelet a munkaszolgálatból küldte.

Nemes Nagy Ágnes már 18 éves korában pontosan tudta, hogy költő akar lenni. Verseit nem tartotta elég jónak ahhoz, hogy a Nyugatnak elküldje őket, de érdekelte volna egy hozzáértő ember véleménye. A magyar–latin–művészettörténet szakos egyetemi hallgató 1941 augusztusában összeszedte a bátorságát – és egy felbélyegzett válaszborítékot is mellékelve – elküldte verseit Szerb Antalnak. „Miért mertem én Szerb Antalnak verset küldeni? Azért, mert azzal a csacsi fejemmel azt képzeltem, hogy az írók olyanok, mint az írásaik.” – nyilatkozta később. „És mivel ő olyan kedves, olyan elragadó volt az írásaiban, azt hittem, hogy olyan lesz a személye is. És megtörtént a csoda, olyan volt!” Néhány nappal később a válasz is megérkezett: „Kedves Kolléganő, bevallom, gyakran szoktam verseket kapni ismeretlentől és rendszerint nagy zavarban vagyok, hogy mit válaszoljak nekik. Annál nagyobb örömöm, hogy most végre egyszer őszintén és kertelés nélkül ezt írhatom: A versei jók, Maga tehetséges és egyáltalán nem érzek lelkiismeret-furdalást, ha arra biztatom, hogy folytassa… ha egyszer el akar beszélgetni velem, örülni fogok… Verseket is hozzon! Kézcsókkal és üdvözlettel, Szerb Antal.”

A levelet hamarosan követte az első találkozás. A lobogóan szőke, feltűnően szép lány először másfajta beszélgetésekre számított: „Gyönyörűen akartam felöltözni, és fölhúztam ezeket a magas sarkú cipőket, amikben aztán majdnem letört a lábam. Szerb Antal a maga irodalmi tanulságai között azt is tartalmazta számomra, hogy a hiúságot, a földi hiúságot meg kell vetni. És nem lehet magas sarkú cipőben irodalmi sétákat folytatni. Nos tehát, sétáltunk Szerb Antallal, néha be-beültünk egy-egy kávéházba, egy-egy kiskocsmába. (…) Ültünk az egyik asztalnál, és irodalomról, irodalomról, irodalomról beszéltünk.” Szerb Antal népszerű rádióelőadásait származása miatt ekkorra levették műsorról, majd középiskolai tanári állásából is kényszenyugdíjazták, így örömmel fogadta tanítványául a művelt és szorgalmas egyetemistát. Néhány, a Várban és a Vízivárosban tett séta után már szoros mester-tanítvány kapcsolat alakult ki köztük. A lányt Szerb Antal óriási tudása mellett közvetlensége fogta meg: „elragadott a magas irodalomnak, tudománynak és az öniróniának az együttese, ami benne volt.” Szerb teljesen elütött a szigorú vagy atyáskodó egyetemi professzoroktól. „Kisképű vagyok, a legkisebb képű író a magyar irodalomban” – mondta magáról tanítványának. Nemes Nagy Ágnes később így emlékezett erre a pillanatra: „Mosolygott, ahogy szokta; még én is észrevettem, hogy milyen kisfiús. Meg is mondtam neki. – Öreg kisfiú – húzta fel a szemöldökét. Aztán elbúcsúztunk, mint annyiszor.”

Szerb nem oktatott a séták során, csak mesélt és olvasmányokat ajánlott. „Egyik kiváló tulajdonsága volt, hogy elevenné tudta tenni a nagy emberek szobrait. Ha ő beszélt róluk, akkor a kétezer éves nagyságok leszálltak dögletesen nehéz talapzataikról, és elkezdtek sétálni a Böszörményi úton, vagy bementek egy eszpresszóba.” – mesélte évtizedekkel később Nemes Nagy Ágnes. Az író szerettetett meg vele több magyar klasszikust, például Berzsenyit, és ismertetett meg sok kevéssé ismert külföldi kortársat, köztük nehéz olvasmányokat és ponyvairodalmat egyaránt. A sétáknak azonban egyszer csak vége lett, amikor 1943-ban rövid levél érkezett Szerb Antaltól: „Kedves Ágnes, olvasom versét az Új Időkben. Örülök. Másrészt szomorú vagyok, mert holnap be kell vonulnom munkaszolgálatra, anélkül, hogy Magától elbúcsúzhattam volna. De hát csak visszajövök egyszer.” Az első munkaszolgálatból még többször hazatérhetett szabadságra, ilyenkor találkozni is tudott tanítványával, hogy a Száz vers antológia előrehaladásáról beszéljen neki.

Az író a következő tavaszt újra Budapesten tölthette. Nemes Nagy Ágnes ekkor, 1944 áprilisában kötött házasságot vőlegényével, a későbbi műkritikus Lengyel Balázzsal. A mester nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni friss házas tanítványát az ifjú férj előtt, amiért túl gyakran keresi: „Ha fölhívom, mondja gyorsan a telefonba: szervusz, Marika” – ajánlotta. Erre végül nem volt szükség, Lengyel Balázs örült, hogy mestere szellemi támogatásával elindult felesége költői pályája. Szerb Antal úgy tett, mint aki nem akar tudomást venni az egyre növekvő veszélyről, és megpróbált polgári életet élni. „Nagyon-nagyon kedves lenne, ha eljönne hozzánk, kies remetelakunkba, amelyet egyelőre még lakunk. Akármikor; a nappal és az éjszaka minden órájában itthon talál, de mégis inkább a nappal óráit ajánlanám, illedelem szempontjából is, meg légiveszedelem miatt is” – írta tanítványának.

Nemes Nagy Ágnes és férje azonban tudták, hogy a helyzet egyre súlyosabb, Szerb Antal élete veszélyben forog. Amikor Szerb júniusban megkapta az újabb behívót, úgy tervezték, hogy a saját Margit körúti lakásukba fogják elbujtatni, s ehhez hamis igazolványt is készíttettek neki Kántor Antal néven. Szerb és író-sorstársai, Halász Gábor és Sárközi György azonban úgy gondolták, hogy biztosabb dolog legális körülmények között a munkaszolgálatot választani, mint bujkálni. Bevonultak, és Nemes Nagy Ágnes többször meg is látogatta őket a Nürnberg utcai munkaszolgálatos körletben. Az utolsó találkozásra egy novemberi délelőttön került sor. Budán dolgozott a század, így Szerb Antal Halász Gáborral az oldalán rövid időre fel tudott szökni tanítványához az Átrium mozi feletti lakásba. Lengyel Balázs később így emlékezett: „Most már maradj nálunk – mondtam Szerb Antalnak –, van itt könyv elég; én éppen Flaubert Érzelmek iskoláját olvastam. – Lefordított könyvet én nem olvasok – tette hozzá kicsit oktató hangsúlyával. – Különben a század kerete megbízható – érvelt –, a katonák tudni fogják, mikor kell szétugrani s megbújni. – Körülfogják a keretet a nyilasok – mondtam neki, emlékszem szó szerint –, nem tudsz majd elmenekülni.” Hiába kérlelték őket, Szerb és Halász ragaszkodtak a törvényes megoldáshoz. A találkozástól feltöltekezve, nevetve szaladtak vissza pulóverben és kabátban a munkaszolgálatos századhoz.

Nemes Nagy Ágnes akkor látta mesterét utoljára. Élete végéig vádolta magát, amiért nem volt határozottabb, és nem tudta meggyőzni őket. November 14-én még egy levél érkezett Szerb Antaltól. „Kedves Ágnes és Balázs, nagyon kérném, látogassatok meg még egyszer, holnap, szerdán. Egy egészen új, az eddigieknél sokkal jobb figuráról van szó. – Klári holnap délután 1/2 4 felé szalad magukhoz, megkérdezni, hogy még itt vagyok-e. Mondják meg, hogy igen. Kézcsók és üdv. T.” Soha nem derült ki, mi volt a sokkal jobb terv: a századot még aznap Fertőrákosra majd Balfra terelték, ahol Szerb Antalt 1945. január 27-én őrei agyonverték.

Nemes Nagy Ágnes Budapest ostroma idején még nem tudta, mi lett mestere sorsa. A pincében ülve Huxley Nyár a kastélyban című regényét olvasta, amelyre Szerb Antal hívta fel a figyelmét. „Nehéz volna nagyobb ellentétet elképzelni, mint a gépfegyverek és aknák állandó zaja, a hóban fekvő holttestek, a pinceélet – és egy nyári angol kastély nagyon szellemi légköre. Fölösleges is mondanom: amikor Huxleyt olvastam, Sz. A.-ra gondoltam, amikor Sz. A.-ra gondoltam, az irodalomra, a normális életre, a szellemi lét önfenntartására gondoltam. Az irodalom fontosságában való hit: ezt tanultam én elsősorban Sz. A.-tól.” Csak hónapokkal később után értesült mestere haláláról. Élete első kritikáját egy évvel később publikálta Szerb Antal Gondolatok a könyvtárban című könyvéről: „Úgy tetszik ma, hogy az a kiváló tanulmányíró nemzedék, amelyhez Szerb Antal is tartozott, tragikus végű, folytatás nélküli intermezzo volt a magyar irodalomban. Nincsenek folytatóik… a magyar esszéírásban bennszakadt a lélegzet…” Végül ő maga tett róla, hogy ne így legyen. Amikor harminc évvel később megjelent a költőnő első esszékötete az értő olvasók a Szerb Antal-i hagyomány újjászületését ünnepelték benne.

Nemes Nagy Ágnes élete során sokszor írt vagy beszélt Szerb Antalról. Pontos, éleslátó és érzékeny elemzéseit adta a Szerb-örökségnek, személyes érzelmeit azonban ilyen alkalmakkor nem mutatta meg. A 70-es években meghívást kapott egy nemzetközi írókonferenciára Jeruzsálembe. A szünetben néhányan elmentek megnézni a siratófalat. „Megérinthetem?” – kérdezte a kísérőjétől. „Tudod, Szerb Antal helyett.” És elsírta magát, miközben a falat megérintette.

(A cikk az Aegon Művészeti Díj fb-oldalán -https://www.facebook.com/aegondij -és a Nők Lapja legfrissebb számában is olvasható)