Nagy Ábris megrúgta kívülről csizmájával az ajtót, hogy megremegtek a vályogház ablakai. Ágyban fekvő felesége nyomban tudta, hogy az ura jött haza, aki éjfél után elosont a kertek alatt az uraság erdejébe fát lopni. Ismerte már a darabos rúgást az asszony, amivel az ura szokott kopogtatni. Kiugrott az ágyból és félrehúzta az ajtón a reteszt. Valóban az ura jött haza. Hatalmas fadarab alatt görnyedt a válla. Bekacsázott a szoba közepére. És döngve dobta le válláról a lopott szálfát…

Elég lesz két napig, hogy a tűz égesse el! — dörmögött az atyafi, miközben a havat rázta le magáról és a bajuszáról lefejte a jégcsapokat. Valóságos tócsát csinált a szoba közepén.

Az asszony visszabújt az ágyba a két apró gyerek mellé. Nyakáig felhúzta a takarót. Csak aztán eredt meg a kérdezősködő nyelve:

— Nem találkozott kend az erdőőrrel?

— Hála a kalendárium összes szentjeinek, hogy nem láttam ma távolról sem az erdőőrt. Különben megint otthagyhattam volna a már lefűrészelt fát a hóban. De így sikerült hazarejtőzködnöm vele a kertek alatt. Csak aztán baj ne legyen a dologból. Mert az uraság intézője napról-napra figyelteti egy fizetett gazemberrel azoknak a házaknak a kéményeit, ahol tudja, hogy egy tűzrakásnyi fa sincs az udvarban. Ha a spion meglátja egy szegény ember kéményét füstölni, nyomban rohan az intézőhöz jelenteni. Megkapja a pohár pálinkát és az egy pakli dohányt.

A többi aztán a csendőrök dolga.

— Ma csak nem lesik a kémények füstjét, — nyögött fel Nagy Ábris beteg édesanyja a szoba sarkában laposodó szalmazsákról, ahol harmadik unokájával didergett a rongyok alatt. — Ma nem hiszem, hogy lesik a füstöt. Hiszen ma mindenki ünnepre készülődik. Karácsony estéje lesz…

— Majd elválik az epe a májtól, hogy lesik-e a füstöt?! — villant fel Nagy Ábris szeme. — Én csak megvónék tüzelés nélkül is. De szent Karácsony napján nem akarom, hogy kend édesanyám, meg a Kati és a gyerekék ott gubbasszanak a takaró alatt. Legalább járkálhassanak már egyszer befűtött szobában. És lesz is meleg szoba! Csak hadd figyeljék a kémény füstjét! Ha valaki ide be meri szent Karácsony napján tenni a lábát, hogy engem kérdőre vonjon a meleg szoba miatt, annak baltával hasítom szét a fejét. Hadd vigyenek a Csillagbörtönbe. Úgy se vótam még csillagok között…

A vén beteg asszony nagyot sóhajtott a menyével együtt. A gyerekek még aludtak. Pedig már dél felé járt az idő. De az álom, Isten tudja, ismét elnyomta őket az éhségtől. A legidősebb gyerek, a kilenc éves Ferkó most földugta fejét az öreganyja mellett. Okos kék szemei elrémültek, mikor az apja csizmájára pillantott…

— Véres a kend csizmája idesapám! — sikongta el magát. A két asszony gumilabdaként pattant fel az ágyon, Kati felébresztette a másik két gyereket is. Kitört az általános sivalkodás, hogy honnét került vér Nagy Ábris csizmájára?…

— Semmi az egész! — legyintett a gazda, miután csendet parancsolt a szemével. — Két vadkacsát találtam el a botommal, mivel nagyon alacsonyan repültek a hideg miatt. Itt vannak la. Ide kötöttem, őket a szűr alá lábuknál fogva a nadrágszíjamhoz. Csöpög a vér a csőrükből. Legalább Karácsony napján húst öszünk, amit rég nem láttunk…

Lekanyarintotta válláról a szűrt. És a két tarka vadkacsát odadobta a szoba közepére. Nagy lett egyszeriben a szegény kis család öröme. A kis gyerekek kiugráltak az ágyból és táncot jártak a hideg szobában a vadkacsák körül. Nagy Ábris arcát elöntötte a keserű öröm pírja. Előhúzta az ágy alól a fűrészt. És fűrészelni kezdte a fát. Úgy jurták a karjai, mint a gép tolattyúja. Az asszony felöltöztette a gyerekeket. Magára is kapott valami ruhát. És segített az urának fát aprítani. A kilenc éves Ferkó már előre tudta a kötelességét. Kihúzott egy csomó szalmát a szalmazsákból és begyömöszölte a búbosba. Rőzsét tört apró térdein a szalmára. Megvetette a tűz ágyát. Aztán szó nélkül fogta a szemétlapátot. Átfutott a szomszédba kölcsönkérni egy lapát parazsat mivel nem volt gyufa a háznál.

— Adhatnának kendtek egy sapka krumplit! — nézett föl Ferkó a szomszéd szemébe, aki valamivel gazdagabb volt az apjánál. — Nincs egy szem krumplink se… Legalább krumplit ehetnénk Karácsony napján, ha már kenyerünk nincsen. Ha nagy leszek, majd megszolgálom a krumplit. Csak adjanak egy süveggel…

A szomszéd lenézett az okos gyerekre és majdnem elsírta magát. Kiadta a parancsot. És már is vitte Ferkó haza a krumplit és a parazsat. Nyomban begyújtottak a búbosba. Csak hadd figyeltesse az uraság intézője a kémény füstjét. Egyszeriben barátságos meleg lett a szoba. A gyerekek úgy kitáncolták magukat, hogy a fáradtságtól és éhségtől elaludtak a lócákon. Az anyjuk beemelte őket az ágyba a takaró alá. Aztán gyorsan hozzálátott a vacsorafőzéshez. A megtisztított kacsákat belé aprította egy lábasba. És a legutolsó zsírt az utolsó csipetnyi sóval elkeverte a kacsahús között. Rotyogni kezdett az étel. Olyan jó szag terjengett a szobában, hogy Nagy Ábris, aki a krumplit sütötte, kétszer is megsodorta a bajuszát, mint valaha, mikor a huszároknál a gallérjára ítélték a legelső csillagot.

— Azért lesz itt Karácsony, — súgott a féleségéhez. Az alvó gyerekek mellett lábujjhegyen kiment durva csizmáival a szobából. Behozott egy apró fenyőágat, amit a tűzifával együtt lopott az erdőből. Nehéz kezeivel elkezdte díszíteni a karácsonyfát. Mert egy pár szem mogyoró és aszalt szilva még akadt, amit erre az alkalomra eldugtak a gyerekek elől. A feldíszített karácsonyfát a sarokban letakarta a szűrével. És rágyújtott pipára…

A vacsora megfőtt. Felköltötték a gyerekeket és az öregasszonyt. Körülülték az asztalt. A sült krumpli és a vadkacsaleves pillanatok alatt itthagyta ezt az árnyékvilágot. És ekkor Nagy Ábris megmozdult, mint egy szobor. Odahozta az asztal közepére a szűr alól a fenyőágat. Meggyújtott rajta egy szál gyertyát. És elkezdte mély torokhangján az éneket:

„Mennyből az angyal lejött hozzátok

Pásztorok, pásztorok…”

A két asszony sírva segített énekelni. A gyerekek nem tudták miről van szó. Ők is elsírták magukat. Összebújt az egész család. Kint hullt a hó és fújt a szél. Nem is tudták, hogy egy angyal belesett az ablakon. Látta a pihegésüket. Aztán visszarepült az égbe Nagy Ábrisékról minden jót mondani a hallgatni kezdő Úristennek…