| Nőügy vagy szerelem |
|
| 2014. január 16. csütörtök, 13:33 | |
|
A legnagyobb magyar ifjúkori nőügyei és byroni életérzése
Az ifjú Széchenyi pályakezdése korántsem úgy alakult, legalábbis 1825-ig, hogy bárki is sejthette volna: a 19. század legjelesebb államférfiújává, a legnagyobb magyarrá válik. Ugyanis a fiatal arisztokrata az 1810-es és 1820-as években még meglehetős byroni romantikus szenvedélyességet, világfájdalmas életérzést és kozmopolita életfelfogást hordozott a lelkében és mutatott tetteiben. Abból, hogy a későbbiekben a megszállottságig, a rögeszmésségig felfokozott felelősségtudat és az őrületig növekvő önvád, továbbá mélységes elkötelezettség jellemzi majd Magyarország sorsáért, a nemzet felemelkedéséért, ekkoriban még kevés körülmény sejtette.
Mint korának annyi arisztokrata férfi sarja, 1808-ban a katonai pályát választotta, részt vett az 1809. évi győri és az 1813. évi lipcsei csatában mint huszárkapitány. Az utóbbiban végrehajtott egy őrülten vakmerő tervet: a csata előtt a francia táboron keresztül vágtatott át a porosz főhadiszállásra, hogy közölje az orosz-osztrák haditervet Blücher tábornokkal. Vitézségéért I. Sándor cár a Szent Vladimir-rend IV. osztályának lovagkeresztjével tüntette ki. Aztán a bécsi kongresszus nők és szépasszonyok által körülrajongott világfia szerepében tündöklött. De valójában legfőbb életérzése a byroni spleen, cinizmus és unalom voltak az uralkodók fényes társaságában és a debreceni kaszárnyában is. S persze volt benne egy jó adag kiválasztottság tudat, melynek köszönhetően lenézte környezetét.
Naplójának és levelezésének tanúsága szerint hiúságát roppant bántotta, hogy még 1823-ban, 32 évesen is csak kapitány volt, noha saját megítélése szerint minimum tábornoki rendfokozatot kellett volna már ekkor viselnie, ezért még az a gondolat is megkísértette, hogy temérdek katonai érdemrendjét – a szárd király például azért tüntette ki, mert egy átmulatott éjszakán a legkitartóbb ivócimborának bizonyult – mintegy szórakozásból utcalányok között osztja szét. „Szerénytelenül” vallotta, hogy bár nincs valami nagy véleménye önmagáról, de az ezred tisztjei között ő egy Arisztotelész. Ekkoriban saját bevallása szerint csak unalomból tanult. Franciául például azért, mert a nőket személyes tapasztalata alapján a franciával könnyebb meghódítani, mint magyarral vagy némettel. 30-as évei elejére elcsábított három tucat szépasszonyt, párbajozott is értük, ahogy az illem megkívánta, s dehogyis tekintette magát arcátlan nőcsábásznak, ellenkezőleg: megtört szívű, részvétre szoruló szeretőnek. Széchenyi elmeséli, hogy egy alkalommal Nápolyban a vén Belmonte herceg gyönyörű, ifjú Hortensiáját udvarolta körül, de az ostrom kudarccal végződött, ő pedig tombolt a türelmetlenségtől, sajnáltatta magát udvarlása kudarca miatt a tehetetlenségre kárhoztatott szerelmes szerepében. S természetesen fájdalmában, kiszolgáltatottságában öngyilkos akart lenni. Már éppen nyúlt a töltött pisztoly után, de a fegyver mellett ott hevert a nápolyi pénzügyminiszter ebédre szóló meghívása, így nem repíthetett golyót a fejébe. S nyilván a meghívást választotta, halálát pedig elnapolta meghatározatlan időre. Ellenben dörgedelmes és sértő levelet írt válaszként az öreg férjnek, így akarván őt párbajra provokálni. Az idős ember azonban nem akart a fiatal huszártiszt biztos áldozata lenni, így Széchenyi nagy kegyesen elállt a párbajtól.
Sikeres nőcsábász volt, elmondja, hogy kétszer is elzarándokolt Argóba, a viszonzatlan szerelem világklasszis lírikusának, Petrarcának a sírjához. Csupán divatból. S mert a rá jellemző cinizmussal mulatságosnak tartotta, hogyan epekedett költeményeiben szépséges Laurájáért, míg az 9 év alatt 7 gyermeket szült – másnak. De hát végül is a reménytelen szerelemnek köszönheti, hogy nagy költő lett. Nevetséges szerepben is lehet értelmes léte az embernek. Sokszor feltette magának a kérdést, hogy sikerei ellenére miért elégedetlen és miért agglegény. S arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy jó ugyan nőcsábásznak és szeretőnek, de mint kérő állandóan kosarat kap, és valójában akár egy romantikus byroni világfájdalmas léleknek állandó szüksége van a sajnálatra, önsajnálatra és a visszautasított kérő szerepére. Hiszen nem férjnek való, s képtelen az igaz szerelemre is. Testvérének, Pálnak a feleségét, Caroline Meade-t is elcsábította, majd továbbállt. Legjobb barátjának, Wesselényi Miklósnak, a majdani árvízi hajósnak el is dicsekedett a históriával. Eszerint sógornője oly eszeveszetten szerelmes lett belé, hogy a házassági kötelék szentsége, családi tisztesség, rokonság sem volt képes már visszatartani, és Széchenyi meg is kapta a gyönyörű Caroline-t, noha egyébként nem szerette. A bizalommal, szerelemmel való rút visszaélés eredménye az lett, hogy szegény grófnő belehalt gyalázatába. Vezeklésként Wesselényivel elzarándokolt, és három napig étlen-szomjan vezekelt a franciaországi La Trappe kolostorában. Barátja félholtan vitte ki a vállán a kolostorból.
Az okos angol nő, Lady Caroline Lamb, amikor épp London legelőkelőbb szépasszonyait próbálta elcsábítani, nyíltan a szemébe is mondta: Széchenyi egy könnyelmű, bár szellemes és művelt, elvei nincsenek, hölgytársaság szórakoztatására azért még megfelelő, s az örök szerelemre is képes – olyan tartós szerelemre, amely állandóan változtatja tárgyát.
Nos, ilyen előzmények után szinte hihetetlen, hogy a nemes gróf életében az 1820-as évek közepén milyen nagy horderejű fordulat következett be.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó:
* Széchenyi botrányos szerelmei - A történelem titkaiHistóriaMég több megosztás ▾
Nők Lapja Évszakok rovat – Lénárt Emese – 2009. 12. 23.
Bűnös szenvedély és önmegtartóztatás, küzdelem és fájdalmas lemondás kísérte a szerelem ösvényein. Szeretett és viszontszerették, az igazi boldogságra mégis évtizedekig kellett várnia. Egy olyan században, amelyben a csalódás kordivat volt. Széchenyi István gróf szerelmeinek Lénárt Emese eredt nyomába.
1836 február 4-én az esti órákban főurakból álló kisebb csoport gyülekezett Budán, a Krisztinavárosi templom előtt. A vőlegény meggyszínű, drágakövekkel kivarrt díszmagyarjában türelmesen várakozott, hogy asszonyát végre az oltár elé vezesse. Az ara gyöngyfűzős ruhában érkezett, kecses nyakában briliánskereszt függött. A gyertyák fényében méltóságteljesen vonult a vágyott boldogság felé a menyasszony, gróf Zichy Károly özvegye, Seilern Crescence és Széchenyi István. Botrány a javából
A reménytelen szerelmi bánatra gyógyír csakis egy komoly diplomáciai megbízatás lehetett - talján földre. A hangulatában ingatag gróf zaklatottan vágott neki az útnak, amelytől sebei gyógyulását remélte. Mindhiába. Mert részt vett ugyan a nápolyi arisztokrácia pompás fogadásain, ahol könnyű kalandba bonyolódott az olasz társaság egyik hölgytagjával, de a fejéből sehogy sem tudta kiverni Caroline-t. „Élj boldogul, szerelmesem (...) Szerettem és szerelmem bűn volt" - jegyezte fel Naplójába. Az asszony sem könnyítette meg Széchenyi helyzetét, mert annak ellenére, hogy tudott a gróf olasz hódításáról, számos levelet írt a férfinak, és türelmetlenül várta a viszontlátást. Amikor a nagy utazó visszatért Bécsbe, Caroline kérésére találkoztak, ám az asszony feldúltan, búcsú nélkül távozott a helyszínről. Néhány héttel később Széchenyi vadászatot készített elő cenki kastélyába, ahová meghívta bátyját és sógornőjét is. A házaspár számára kényelmes hálószobát rendeztetett be, ám a vadászat napján - hosszú lelki vívódás után - ő tűnt el hoppon maradt vendégei elől. Az elmaradt viszontlátás után méltán írta neki Caroline: Te csakugyan fura ember vagy, kedves Stepherl. Engem gonosznak és Isten tudja, minek nevezni, amikor innen elmész. (...) Nagyon haragszom rád, gyűlöletes ember (...)." De Széchenyi már nem akarta látni az asszonyt. Nem volt ereje vállalni egykori rokonszenvét. A bűnként megélt szerelmet - amelynek emléke aztán egész életén át elkísérte, és soha nem hagyta nyugodni - Hunyady Gabriella grófné oldalán kívánta feledni, akit a kortársak csak „ördögi szépségnek" neveztek, és aki után egészen Itáliáig kocsizott. Tette mindezt annak ellenére, hogy a grófné már férjnél volt, és példásan megfelelve a kor erkölcsi elvárásainak, elhárította a férfi szenvedélyes közeledését. Kalandor vagy férjjelölt? Széchenyi gróf a beteljesületlen szerelem után fontos elhatározásra jutott: felhagy korábbi szabad életével, és megházasodik. Élénken élt emlékezetében édesanyja jóslata, aki gyermekkorában azt jövendölte neki, hogy soha nem fog megnősülni. Választottjáról sokáig mélyen hallgatott. A titokzatos kedves ugyanis nem volt más, mint a szép Selina Meade, első nagy szerelmének, Caroline-nak a húga. Valahányszor látta, mindig fájdalmat érzett, mintha a lány lenne az egyetlen, akit neki szánt a sors, de mégsem lehet az övé soha. A gróf baljós érzései nem voltak alaptalanok. Hiszen a frigyről a lány gyámja, Lichnowsky hercegné hallani sem akart. Széchenyi hát újra útra kelt, búcsút intve az elegáns Bécsnek, a városnak, ahol a legjobb társaság befogadta a soraiba, ám ahol meghiúsultak házassági tervei. Hiába teltek el hosszú hónapok kalandos keleti utazással, hazatérése után Selina gyámja továbbra is hajthatatlan volt: a Lichnowsky-palotában elutasították házassági ajánlatát. Tudomásul kellett vennie, hogy a szeszélyes bécsi társaság szemében rossz hírét keltette a „bűnös" Caroline-szerelem. A csalódott férfi azonban nem csak a hercegné véleménye miatt látta meghiúsulni házassági tervét. Selina nővérének, Caroline-nak az ellenséges hozzáállása is közrejátszhatott az áhított frigy meghiúsulásában. „(...) mindig élt bennem a csendes sejtelem, hogy Caroline tiltakozása miatt Selinát soha nem veszem nőül, hogy az a nő, akinek a nevét oly régóta a karomon viselem (ez Selina), félreértésből sohasem lesz az enyém, és a jövőben is kalandos, nyugtalan életet kell folytatnom" - jegyezte fel keserűen Naplójába. Később, amikor megtudta, hogy Selina egy ezredeshez ment feleségül, gyötrődve parancsolt saját magára: „Kiheverni!" De vajon ilyen sebet kiheverhet-e az ember? Minden bizonnyal, de Széchenyinek a meghiúsult frigynél is nagyobb fájdalmat okozott az, hogy több hónappal a balul elsült leánykérés után hírt kapott első nagy szerelme, Caroline Meade haláláról. Az asszony tüdőbeteg volt, és egy fárasztó lovaglás után tüdővérzés okozta a tragédiát. „Túlélem-e Caroline elvesztését? Lesz-e valaha egyetlen boldog órám? (...)" - tépelődött a gróf, nem sejtve, hogy a sors újabb fájdalmas, beteljesületlen szerelmet tartogat számára. Folytatás a Nők Lapja Évszakok téli számában! * Széchenyi szerelmei Az elmúlt évtizedekben sok írásomban szóltam a legnagyobb magyar hazát gyarapító tetteiről, nemes gondolatairól. Azonban a kép úgy teljes, ha lelki vívódásairól, szerelmeiről is felvillantunk néhány történetet.
1814. augusztus 09-e életem egyik legfurcsább napja volt. Ez volt az első lépés a balsors felé, a bűnös szenvedély kezdete: kútfeje majdani kétségbeesésnek. Egy igen csinos asszonnyal Cenkről Bécsbe utaztam”. Ez a csinos asszony Caroline Meade Széchenyi István bátyjának, Pálnak a felesége volt. A legnagyobb magyar kibontakozó szerelme mély bánattal párosult, mert „Pál bátyám a legjobb barátom, mert hisz vele együtt nevelkedtem és mindenem a világon” írja Széchenyi 1814. december 11-én Naplójában. Ezt a lelki válságot igen nehezen viselte el a legnagyobb magyar, amiről Naplójában úgy ír, hogy: „ a töplengés ifjúkori vétkeink és botlásaink felett olyan labirintushoz hasonlít, melyből többé ki sem jut az ember”. A legnagyobb magyar szülei igyekeztek segítséget nyújtani a nehéz helyzetben, azt tanácsolták, hogy utazzon el külföldre. Széchenyi Naplójában 1814. november 21-én feljegyzi, hogy „anyám könnyezve kérlelt, gondoljak mégis néhanapján az örök életre.” Széchenyi nápolyi és törökországi útjai a felejtést, a lelki gyógyulást szolgálták. Nápolyban egy ismeretlen papnak meggyónja bűneit. „A páter mindezt csak szertelen túlzásnak tartotta és néhány talléros bírságot rótt rám, továbbá 5 Miatyánk és 5 Áve Mária száraz eldarálását, fel voltam áldozva és minden bűntől tiszta. Benső hangom azonban mást mondott”. Széchenyit ezután a tengerben egy hatalmas hullám a sziklához vágta, de egy kis hajó kihalászta a vízből. „Gyakran voltam életveszélyben, de ilyen boldogan és elégedetten soha nem mentem volna a másvilágra”. A legnagyobb magyarban egyre jobban megérlelődik az a gondolat, hogy feleségül kéri Caroline testvérét, Selinát, 1819. nyarán megkéri a kezét, de a leány nevelőanyjától elutasító választ kap. 1820. augusztus 30-án meghal Caroline Meade. 1824. márciusában Henriette Liechtenstein elzárkózik Széchenyi házassági ajánlatától, majd néhány hónap múlva kibontakozik a legnagyobb magyar élete végéig tartó lelki nyugalma, amikor szerelemre lobban gróf Zichy Károlyné, Seilern Crescence grófnő iránt. 1834-ben meghal gróf Zichy Károly és a legnagyobb magyar 45. életévében 1836. február 04-én a budai krisztinavárosi templomban házasságot köt szerelmével. Boldog házasságában mostoha fiait is szerette, különösen Zichy Gézát, aki döblingi éveiben „jobb keze, titkára, barátja, ápolója s szeszélyei zivatarának villámhárítója volt” írja Kecskeméthy Aurél. A legnagyobb magyar 1848-tól 1953-ig Döblingben súlyos betegsége alatt senkit sem fogadott. 1853. júliusában azonban először látta vendégül feleségét, ezután egészségi állapota fokozatosan javult és feleségének látogatásai is rendszeressé váltak. Kecskeméthy Aurél gróf Széchenyi István utolsó évei és halála c. könyvében írja, hogy „egy vasárnap ebédre váratott. Mi néhányan előbb jöttünk, s jóízűen társalogtunk a gróffal. De minnél inkább közeledék az óra, melyben a grófnő megjelendő volt, annál szórakozottabb, nyugtalanabb lőn a gróf. Minduntalan az ablakhoz fordult, melyből a parkba belátni és midőn hintója csakugyan szembetünt, a gróf hirtelen sapkát tőn fejére, kisietett a szobákon, s le a lépcsőkön, kinyitá a hintó ajtaját, s karjára fűzve, gyermeteg jókedvben vezeté be nejét”. Széchenyi Istvánnak Döblingben feleségének írt levelei is arról árulkodnak, hogy szerelme nem csökkent. Ennek igazolására elég felsorolni néhány levelének kezdő sorait: „Jó napot mondok neked drága babám. Szeptember végén gyere hozzám. Kedves kincsem örvendetes jó reggelt. Kedves kincsem te minden erényekkel tündöklő magyar hölgy. Édes jó lelkem, boldog napot kívánok. Kedves Gyöngyvirágom miképp vagy, én hála az égnek tűrhetően meg vagyok. Kedves jó Angyalom, Isten áldjon meg” . Dr.Takács Imre Széchenyi kutató Hajdúszoboszló |
|
| LAST_UPDATED2 |
Huszonkét évvel korábban, egy hűvös novemberi estén Széchenyi gróf izgatottan jegyezte fel Naplójába: „November 3-án este 8 órakor olyasmi történt velem, aminek rámnézve mindenképp szomorú következménnyel kell járnia - de az is lehetséges -, hogy csupán emiatt fogom egyszer főbe lőni magam (...)." A fiatal, izmos ifjú ugyanis - aki addig parfümillatú szalonokban, szivarfüstös bordélyokban ismerte meg az érzéki gyönyöröket - szerelemre lobbant a szép Caroline Meade grófné iránt. Az asszony a bécsi társaság kedvence, egy kétéves kisfiú édesanyja, és nem mellesleg Széchenyi bátyjának, Pálnak a felesége volt. Hogy mi történt azon a novemberi estén Széchenyi és bájos sógornője között, örökre titok marad, de annyi bizonyos, hogy Széchenyi elkottyantott megjegyzéseivel hírbe hozta az asszonyt, a róluk szóló pletyka a főúri szalonok kedvelt beszédtémája lett.