Petőfi Sándor: A Magyarok Istene

Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet! 

Él az a magyarok istene, hazánkat 
Átölelve tartja atyai keze; 
Midőn minket annyi ellenséges század 
Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze. 

Az idők, a népek éktelen viharja 
Elfujt volna minket, mint egy porszemet, 
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, 
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett. 

Nézzetek belé a történet könyvébe, 
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát, 
Mint a folyóvízen által a nap képe, 
Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt. 

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet; 
Ezer évig azért tartott volna meg, 
Hogy most, amidőn már elértük a révet, 
Az utósó habok eltemessenek? 

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet, 
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel, 
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet 
Ily gunyos játékot gyermekeivel! 

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke, 
S büntetéseit már átszenvedte ő; 
De erénye is volt, és jutalmat érte 
Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövő. 

Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség 
És boldogság lészen a te életed... 
Véget ér már a hétköznapi vesződség, 
Várd örömmel a szép derült ünnepet! 

(Pest, 1848. április)

Kép: Dávid Júlia festőművész alkotása