A Magyar Nyelv Napja |
2013. november 13. szerda, 08:44 |
Arany János TAMBURÁS ÖREG ÚR
Az öreg úrnak van egy tamburája, S mikor az íhlet s unalom megszállja, Veszi a rozzant, kopogó eszközt S múlatja magát vele négy fala közt. Nem figyel arra deli hallgatóság, Nem olyan szerszám, divata is óság: Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak), Maga számára és lopva zenél csak. Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő, S mit összelopott mai zene-költő, Öreg úrnak egyről sincs tudomása; Neki új nem kell: amit ő ver, más a’. Mind régi dalok, csuda hangmenettel: Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel; - Hegyes-éles jajja úti betyárnak, Ki hallja szavát törvényfa-madárnak. Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb Hangnembe a húr lebukik, lebágyad, Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel... Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester. Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő - Tiszta remekké magába’ szülemlő - Pendűl, melyen a tánc tétova ringat, Mint lombot a szél ha ütemre ingat. Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt; A hitujítás kora szűlte még azt: Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve, Vagy erős hittel Istenhez emelve. Mindezt öregúr, nem mintha kihozná Kopogójábul - csak képzeli hozzá; S ha nem sikerül kivitelben a dal: A két öreg szerszám egymásra utal. De azért nem tűri rajta meg a port; Emlékezetes neki minden akkord; Egy hang: s feledett régi dalra émed - Szövege cikornyás, dallama német. Az öreg úr így, dalai közt élve, Emlékszik időre, helyre, személyre: Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta Ezt is, amazt is, gyermekkora olta. Néha egy új dalt terem önkint húrja, S felejti legott, már ő le nem írja; Később, ha megint eszébe ütődik: Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik. Sokra bizony már alig viszi dolgát: Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”; Nem is a művész babérja hevíti, Csak gémberedő ujját melegíti. Gyakorold is, amit valaha tudtál, Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál; Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre, Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
(1877. július 12.)
November 13-án a Magyar Nyelv Napját ünnepeljük. Ezen a napon fogadta el Pozsonyban az országgyűlés az 1844. évi II. törvénycikket, amely a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánította. Eddig az időpontig Magyarország hivatalos nyelve – Európában szinte utolsóként – a latin volt.
Ábrányi Emil: Magyar nyelv
Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vón, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.
Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!
Minden, mi fejben vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bibort!
Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos, langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem...
*
Hát a csapongó
Gyors szavu tréfák
Játszi szökését,
Festi-e más nyelv
Oly remekűl?
Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész!...
*
Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendűl benne, mint egyház harangja
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át!...
*
Ciklops pőrölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő.
Százak keze vág, százak keze lő.
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rázkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng!...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölti: ne bántsd a magyart!
Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kisérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve,
Végsőt sóhajtva!
1885
|
LAST_UPDATED2 |