Ulysses |
2013. október 17. csütörtök, 07:03 |
Arthur Tennyson: Ulysses
Nem sok értelme, hogy henye királyként csöndes tűzhelynél, tar sziklák között, egy öreg nő oldalán szabjam a kétes törvényt egy vad népnek, amely tisztel, és alszik, zabál és nem ismer. Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem az életet; tudtam mindig örülni, tudtam szenvedni, másokkal, akik szerettek, és egymagam; partjainkon, s mikor az esős Hyadok kavarták a sötét tengert: nagy lett a nevem; mert éhes szívvel folyton csavarogva sokat láttam, embert, városokat, szokást, tájat, törvényt, kormányokat, nem akárki voltam, s mindenki tisztelt; s ittam gyönyörét a hozzám hasonlók harcának a szeles Trója porondján. Része lettem mindannak, ami ért; de minden tapasztalás látkörén túl ott tündöklik a be nem járt világ s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm. Untat várni, elmúlni csiszolatlan rozsdállva és nem munkában ragyogni! Csak lenni: még nem élet. Ezer élet együtt se volna sok, és hogy fogy ez az egy is; pedig minden óra, mellyel a nagy csöndet megrablom, valami új hír hozója; s szégyen volna néhány napért raktáron óvni magamat s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő csillag, az emberész minden határán túlra követni vágyik a tudást. Itt a fiam, jó Telemachusom, ráhagyom a jogart s a szigetet – szivem gyermeke, tudja, óvatos bölcseséggel hogy szelidíti meg és apránkint hogyan töri bele a durva népet a hasznosba, jóba. Hibátlan jellem, a közös kötelmek világa vonzza, nem hanyag a szív dolgaiban s illő áldozatot mutat be házam isteneinek, ha elmentem. Munkáját végzi. Én is. Itt az öböl; csattognak a vitorlák: kint a nagy óceán. Matrózaim, munkáim s lelkem osztályosai – kik mindig egyformán örültetek napfénynek és viharnak, nyilt szivek és nyilt koponyák – öregek vagyunk; de az öregnek is van dolga, rangja; jöhet még néhány nagy tett, amely illik azokhoz, kik istenekkel csatáztak. A sziklákon már hunyorog a fény; a nappal sápad: kél lassan a hold: a mélység zendül. Föl, barátaim, nincs még túlkéső uj földet keresni. El a parttól, és hasítsuk a zengő barázdákat; akarom, hogy repűljünk túl a napon s túl minden nyugati csillag fürdőjén, mire meghalok. Talán lemos az örvény dühe, de talán a Boldogok Szigete vár, s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest. Sok titok van még; és bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget és földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; sors és idő gyengíthetett, de hős szivünk együtt ver s kemény hite, hogy küzd, keres, talál s nem hagyja magát. Szabó Lőrinc |