betűs írás, kb. 12 hangunkra nem volt betű. Ennek következtében a magyar nyelvet e betűkkel csak nehézkesen lehetett lejegyezni. Csaknem ezer évig kellett kínlódni helyesírásunkkal, míg végre rovásírásunk logikájához (ésszerűségéhez) hasonlóan kialakult a mai fonetikus (hangtani) helyesírás. Jól tükrözik a nehézségeket a középkori rovásírásos ábécék latin betűs átírásai, valamint a régi naptárak és kódexek (régi könyvek) azon szavai, amelyekben a hiányzó latin betűket igyekeztek pótolni valahogyan. Ez a mai szemnek és értelemnek egészen furcsa írásképet eredményezett. Rovásírásos naptárunkban például a következő néhány szó éppen úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük őket: püspök, gyümölcs, szent, asszony, Erzsébet, Egyed, Gyergy vagy György. Latin betűs nyelvemlékeinkben pedig így: pispek vagy pyspek és puespoec, gimilc, zenth vagy scent, azzon vagy asson, Ersebet vagy Erzebeth, Eged, Georgh vagy Gorg, illetve Gerg. Régi családneveink ún. hagyományos írásmódja sem valami előkelőséget takar, csupán nyelvünk küzdelmét a latin betűkkel.: a „ty" az 1483-ból való ún. nikolsburgi rovás-ábécé átírásában „thy" (az y-t i-nek kell olvasni) szerepel, innen a Batthyány családnév írásmódja. De írták „tj"-nek is. A zs=ss, az ü és ő=ew, ezért Dezsőfi is csak Dessewffy-nek, Török csak Thewrewk-nek írhatta nevét.
Az erdélyi Telegdi János 1598-ban írta meg a Rudimentát, azaz rovásírásos tankönyvét azzal a céllal, hogy újból elterjessze a rovásírást, mert amint írja: „egyedül ez alkalmas a magyar nyelv jegyzésére."

(A magyar ember tehát soha nem beszélt úgy, amint arra a latin betűs nyelvemlékeinkből következtetni lehet. Radics Géza.)