Ha közelmúltunkból valaki, ő tényleg tudós volt, aki a nemzet és tudomány szolgálatában sohasem fáradt meg

Tudós-Takács János emlékére

Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Hetvenhat éve, 1936. november 11-én látta meg a napvilágot (és 2010. április 3-án adta vissza lelkét Teremtőjének) Tudós-Takács János katolikus teológus-filozófus, aki, szemben korunk áligazságokat kergető értelmiségijeivel, a valaha legszentebb tudománynak tekintett teológia és szolgálóleánya, a filozófia, valamint a huszadik századi elfeledett világtörténelem világviszonylatban is egyedülálló alaposságú ismerőjeként méltán vált hallgatói, olvasói ikonjává: ha valaki, ő tényleg – ráadásul magyar – tudós volt, aki a nemzet és tudomány szolgálatában sohasem fáradt meg.

Köteteket megtöltő – elsősorban a „Veritas” a „Pannon Front” és a „Szittyakürt” hasábjairól ismert – tanulmányai és országszerte tartott előadásai mindvégig lebilincselték mindazokat, akik nem ismerték huszadik századi történelmünket vagy nem kértek meghamisításából, különösen is részletesen feltárva a két világháború közötti magyar és német történelem elhallgatott tényeit, továbbá a régiek által méltán legszentebb tudománynak tekintett teológia és szolgálóleánya, a filozófia igazságait, reávilágítva mindig – szemben jelenünk nominalista szkepszisével –, hogy vannak tértől-időtől független örök igazságok, mint mindenekelőtt az Istenben való hit és a hazaszeretet, végül, de nem utolsósorban a koráig rendszerezetlen hitigazságok gótikus szellemi katedrálisát megépítő Aquinói Szent Tamás hatalmas műve, a „Summa Theologiae” anyanyelvünkön való tolmácsolásával teológiai tudományunkat és nyelvi műveltségünket is korszakosan gyarapítva.

Írásait, beszédeit a logika vastörvényei, az érveléstechnika kifinomultsága, ugyanakkor – a hivatalos média- és oktatási fórumokkal ellentétben – közérthető magyarság jellemezték: kiváltképpen az utóbbiakkal méltán arathatott sikert, hiszen hallgatói kérdéseire mindig tudósra jellemző alázattal, empátiával felelt (Descartes-tal vallva, hogy már az is ismereteink gyarapodását jelenti, ha valamiről tudjuk, mi nem az), felhívva figyelmüket, hogy csak az igazság a fontos, nem az, hogy ki hirdeti – hiszen végső soron még a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne –, ami akkor is megmarad, ha csak egy ember vallja, sőt ha egy se (így sohasem nézte, hányan hallgatják-olvassák), végül, hogy előbb-utóbb mindig az győz, nem pedig az átmeneti indulatok, hiszen – teológus példaképei közül a piarista Schütz Antallal vallva –, ha mégoly közvetetten, mégis mindig jelen van Isten a történelemben.

Végül egy személyes vallomás: e sorok írójának megadatott, hogy személyesen megismerje s így beletekinthessen kohójába, lelke metafizikai mélységeket és magasságokat felölelő és szelleme jelenségeket elemezni képes, a ma oly divatos lexikális tudással szemben az enciklopédikusságot választó világába, ugyanakkor meggyőződhetett kulturált vitára képtelen egyházi és világi irigyeivel ellentétben mindvégig igazságfanatikus mivoltával, ezért rendületlenül hiszi, hogy Ő Odafentről már, közbenjárva érettünk, lerázva a földi élet minden sarát, másként lát és ítél, mint mi, földhözragadt, szűklátókörű emberek.

*

Tudós-Takács János:

A családon belüli erőszak a teológia mérlegén

A családon belüli erőszak divatos politikai téma lett a legutóbbi időkben Magyarországon. A kérdéssel tehát foglalkozni kell a keresztény teológusnak is. Ám elöljáróban előre kell bocsátani, hogy a teológia következetesebben alkalmazza az erőszak fogalmát és annak erkölcsi megítélését, mint azt a modern államok többségének büntetőjoga teszi. Olyan cselekményeket is erőszaknak minősít, amelyeket nem rendel büntetni sok ország büntető törvénykönyve, ugyanakkor bizonyos vonatkozásban másként értelmezi az erőszakot, mint a liberális média által irányított közfelfogás.

Helyszűke miatt és egyéb praktikus megfontolások alapján nem veszünk sorra minden logikailag lehetséges válfaját az erőszaknak. Ebben az írásban csak a gyakorlatban leggyakrabban előforduló erőszakfajtákkal foglalkozunk.

1. Sokat emlegetett esete a családon belüli erőszaknak az apa által szexuálisan megerőszakolt kiskorú leánygyermek esete. Ezt a keresztény erkölcstan is súlyos bűnnek tekinti. Nemcsak egyszerűen azért, mert keresztény felfogás szerint a nemi aktus kizárólag házastársak között megengedett, hanem azért is, mert ebben az esetben ezt a cselekményt a fizikai erőszak és az úgynevezett vérfertőzés is súlyosbítja. (Így nevezi a Szentírás szóhasználata alapján a teológia a közeli vérrokonok közötti nemi aktust, amit a kinyilatkoztatás és a józan ész egyaránt kárhoztat.)

2. Még gyakoribb sajnálatos eset a szülők (általában az apa) által súlyos fizikai ütlegeléssel sújtott kiskorú gyermek tragédiája. A szülőknek ugyanis a nevelési kötelességei nem engednek meg korlátlanul minden eszközt („a cél nem szentesítheti az erkölcsileg bensőleg rossz eszközöket” egyetemes érvényű elv alapján). A természetjogilag fennálló szülői kötelességek ellentételeként ugyan a szülőket — úgyszintén természetjogilag — széleskörű jogok illetik meg, és ezek közé tartozik a kiskorú gyermek bizonyos esetekben pedagógiailag nélkülözhetetlen fizikai fenyítési joga is, ez utóbbi azonban nem lépheti túl azt a határt, amelyen túl a fizikai fenyítés már a testi épséget veszélyezteti. Ezt a határt túllépő szülői brutalitás tehát súlyos bűn — teológiai szempontból is.

3. A szülőknek soha, semmilyen okból, semmilyen körülmények között sincsen joga gyermekét megölni. Azonban ezt a magától értetődőnek tűnő megállapítást némileg részletesebben meg kell világítani, mert ebben a tekintetben a keresztény erkölcstan — a természetjog alapján és a kinyilatkoztatás fényében, amelytől el nem térhet — lényegesen szigorúbb álláspontra helyezkedni kényszerül, mint a liberális jogi felfogás.

a) A keresztény erkölcstan egyenlő súlyú bűnnek tekinti, ha akár az apa, akár az anya öli meg a gyermekét. A magyarországi bírói gyakorlat viszont aránytalanul súlyosabban torolja meg ezt a tettet, ha az apa követi el. Az anyák csecsemőgyilkossága (infanticidiuma) esetén többnyire mentő körülményként értékeli a bíróság az anya úgynevezett puerperális depresszióját, amely a perinatális stádiumban (a születést követő napokban) sokszor tényleg jelenlévő lelkiállapot. Ezzel kapcsolatban az a keresztény erkölcstan álláspontja, hogy ez a körülmény csökkentheti a gyermekgyilkos anya szubjektív felelősségét, de objektíve a gyermekgyilkosság minden esetben súlyos bűn, akár az anya, akár az apa követi el azt. Természetjogilag ugyanis mindkét szülő egyformán közeli kapcsolatban áll a gyermekével. Az, hogy az anya hordozza kilenc hónapon át, és hozza világra az újszülöttet, nem ad nagyobb jogot az anya számára, nem ad korlátlan hatalmat gyermeke teste fölött. Az anya kétségtelen szülői jogait éppen úgy korlátozza a természetjog, mint az apa ez irányú jogait.

Mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy a liberális gondolkodók, akik fennen hirdetik a férfiak és a nők egyenjogúságát, ebben a vonatkozásban pozitív diszkriminációban részesítik a nőket, ami szöges ellentétben áll az ő értelmezésük szerinti nemi egyenjogúság eszméjével.

b) Még jobban eltér a keresztény és liberális erkölcsi felfogás egymástól az abortusz kérdésében. A keresztény erkölcstan ugyanis abból indul ki, hogy a gyermek fogamzása pillanatától kezdve önálló élőlény, halhatatlan lélekkel rendelkezik, ezért a mesterséges terhesség-megszakítás közönséges gyilkosság, és mint ilyen, súlyos bűn, és — a közfelfogástól eltérően — a családon belüli erőszak egyik formáját képezi, akkor is, ha a kivitelezését szakavatott orvos végzi, hiszen a kiindulópontja az anya elhatározása. A liberális felfogás viszont — a teológiai, metafizikai és biológiai érvek ellenére — a magzatot az anya részének tekinti, és az anyának az abortuszhoz való jogát az anyának a testéhez való jogából kíséreli meg levezetni. Ez azonban feltétlenül téves érvelés. Először is: az ember ura a nála alacsonyabb rendű lényeknek (például az állatoknak), de a saját teste fölött nincs korlátlan hatalma, hiszen nem magasabb rendű a saját testénél. Az embernek a saját teste fölötti rendelkezési jogát korlátok közé szorítja a metafizikai léthelyzete és a teremtményi mivoltából következő létviszonya; alá van vetve Isten erkölcsi parancsainak.

Másodszor, nem igaz, hogy a magzat csupán az anya testének egy része, hiszen fogamzása pillanatától halhatatlan, Isten által teremtett szellemi lélekkel rendelkezik. Ezt a keresztény bölcselet — Aquinói Szent Tamás alapján — abból bizonyítja, hogy a lélek a test forma-substantiálisa, tehát már akkor is lényegadó formája, amikor ténylegesen csak vegetatív és szenzitív tevékenységeket fejt ki (magzati korában), mert hiszen ugyanaz a forma-substantialis a gyökere az emberben mind az értelmi, mind az érzéki, mind a vegetatív működéseknek. Ez a forma-substantialis (szellemi lélek) nem származhat a szülők nemzési aktusából, mert a testhez képest léttöbletet tartalmaz (a csíraszerűen intellektuális jellege miatt). Ezért Isten közvetlen teremtői tevékenységének eredménye.

Az megfogamzott magzat tehát valódi ember, és elpusztítása ezért valódi emberölés. A liberális közfelfogással szemben a keresztény erkölcstan méltán tekinti súlyos bűnnek és a családon belüli erőszak egyik legsúlyosabb fajtájának.

4. Igen sokat emlegetett „családon belüli erőszak” — a liberális felfogás szerint — a férj által a feleségre kényszerített nemi aktus is. — A tisztánlátás és a keresztény teológiai álláspont megértése végett röviden össze kell foglalnunk, mit ért házasságon a liberalizmustól leginkább eltérő katolikus erkölcstan.

A katolikus erkölcstan szerint a házasság több, mint magánjogi-vagyonjogi szerződés; a házasság egy férfinak és nőnek teljes testi-lelki önátadásra irányuló, tehát egész életre szóló szerződése, amelyet Isten szentségi rangra emelt (ezért beszél a katolikus teológia a házasság szentségéről). Ebből több dolog következik. A legfontosabb következmények:

a) Nemcsak az a házasfelek egymás iránti kötelezettsége, hogy a házasságon belül szerzett vagyonukat közösnek tekintsék, és vagyoni, anyagi tekintetben egymáshoz ilyen értelemben korrektek legyenek, hanem kötelesek a testüket is (szexuális értelemben) házastársuk tulajdonának tekinteni. Ezért a nemi aktust egymástól csakis akkor tagadhatják meg, ha annak kivitelezésében fizikailag akadályozva vannak.

b) A házasságból kényük-kedve, pillanatnyi hangulatuk szerint nem léphetnek ki, a házassági kötelék a sírig kötelez.

c) Katolikus (és általános keresztény) szempontból feltétlenül erkölcstelen az úgynevezett „nyitott házasság”, amikor a házasfeleknek külső kapcsolataik vannak, hiszen a keresztény felfogás szerint a nemi aktus erkölcsi feltétele, hogy teljes lelki önátadással is párosuljon, ami egyidejűleg több személy felé tökéletes módon megvalósíthatatlan.

d) Mindazonáltal egyik házasfél sem alkalmazhat a szexuális jogának érvényesítésére fizikai erőszakot, és a férj erkölcsileg is köteles a feleségét pszichikailag diszponálni, lelkileg felkészíteni a nemi aktusra. De jogos ok nélkül a feleség nem tagadhatja meg a férjétől a közösülést.

A mondottakból következik, hogy a keresztény erkölcsi felfogás szerint „nemi erőszakról” házasfelek között csak kivételes esetben beszélhetünk: akkor és csak akkor lehet erről szó, ha a férj fizikai brutalitással (ütlegeléssel stb.) kényszerítené a vonakodó feleségét közösülésre. Ilyen esetben is az a helyzet, hogy a férj rossz eszközökkel törekszik annak elérésére, amihez joga van alapvetően. Nyilvánvaló, hogy ezen esetben a feleség is hibás, mivel azt tagadta meg, amihez a férjének joga van.

Lényegesen különbözik tehát ebben a tekintetben is a kereszttény és liberális szemlélet. Ez utóbbi szerint szó sem lehet a szexualitás területén „házastársi kötelezettségről”; teljesen a házasfelek tetszésére van bízva, hogy mikor óhajtanak saját házastársukkal közösülni, és mikor bárki mással. Ez a felfogásbeli eltérés azon alapul, hogy a liberalizmus nem tekinti oly szoros kapocsnak a házastársi köteléket, mint a kereszténység.

Látszólag a liberális felfogás a nő érdekét, illetve védelmét szolgálja. De csak látszólag. Nem a korlátlan szexuális szabadság ugyanis az alapvető ösztönös női igény, hanem a szeretet utáni vágy, a gyermek utáni igény és ezzel kapcsolatban a család stabilitásának, biztonságának igénye, ami a nyugodt gyermeknevelést biztosítja. A liberalizmus a család stabilitásának tagadásával és az egyén jogainak túlhangsúlyozásával nemcsak a társadalom biztonságát rendíti meg, hanem valójában a nők biztonságát is megingatja. Alkalmazkodni minden társadalomban kell. A liberalizmus is — különféle lelki pressziókkal — konformistává igyekszik alakítani az állampolgárokat. Jó példa erre a mai Magyarország, ahol a liberális média különféle szellemi akrobatikával „politikailag inkorrektnek” bélyegez meg lényegében minden olyan véleménynyilvánítását, ami nincs összhangban a liberális dogmákkal. Nincs tehát abszolút szabadság a liberális államban sem. A különbség csupán annyi, hogy a keresztény erkölcsi felfogás nem emberi szociológiai dogmákhoz, hanem Isten akaratához való igazodást hirdet, és — a liberalizmustól eltérően — nevelni is igyekszik a híveit — akaratilag is — a saját normarendszerének követésére.

A családon belüli erőszak elleni helyes küzdelem végső soron csak egyike a sok részletkérdésnek, amivel korunk beteg társadalma küszködik. Alapvetően orvosolná azonban a társadalom problémáinak nagy részét, ha megkísérelnénk követni ebben a vonatkozásban is a kinyilatkoztatás tanítását: „Férfiak, szeressétek feleségeiteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat… A férj… köteles szeretni a feleségét, mint a saját testét… Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket. Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek… Apák, ne keserítsétek meg gyermekeiteket, hanem neveljétek őket fegyelemben az Úr útmutatása szerint.” (Ef 5,25,28,33-6,1,4)

Megjelent:

Pannon Front

VIII. évfolyam, 1. szám, 47-48. oldal

2002. február.

*

Tudós-Takács János: Keresztény világnézet és hungarizmus

I.
Két világnézet

A francia forradalom óta eltelt két évszázad eszmetörténetileg úgy jellemezhető, hogy világnézetileg két tábor áll egymással szemben. Egyik oldalon az istentagadó (vagy legalábbis a gyakorlati életet Isten és Isten törvényei nélkül szervező), a hazát, nemzetet, a nemzeti múltat, az ősök és hősök tiszteletét, minden hagyományos erkölcsi értéket elutasító és kigúnyoló világszemlélet áll.

A másik oldalt az Isten létét valló, Istent a történelem és benne az ember abszolút urának tekintő, az erkölcsi törvényeket lényegileg változatlannak elfogadó és tisztelő, a hazát, a nemzetet szentnek tartó és szolgálni akaró, a hősi életszemléletet vezércsillagának tekintő világnézetet és életstílust követők tábora jelenti.

Az első tábor e két évszázad során kettős arcban jelent meg. Jelen volt és ma is jelen van a liberálisnak mondott világszemléletben: szabadságot hirdet, de ezen nem azt a szabadságot érti, amelyet az embert szabad akarattal felruházó Isten megálmodott, hanem ezen az abszolút értelemben szabad, Istentől és Isten törvényeitől független, autonóm erkölcsű ember szabadságát érti. Ez természetesen nem szabadságot, hanem szabadosságot eredményez, az erkölcs relativizálását. A „mindent szabad addig, amíg mások érdekét nem sérti” elv egyéni önkényes értelmezést tesz lehetővé, hiszen az, aki az abszolút normákat elveti, azt nevezi — kénye-kedve szerint — „mások érdekének”, amit a maga érdeke szempontjából megfelelőnek lát. Az ilyen „szabadság” legfeljebb a gazdagok, hatalmasok szabadsága, nem mindenki szabadsága. Az Istent semmibe vevő liberalizmus egyenlőséget hirdet, tagadja az emberek közti különbségeket, és az „egyenlőség” címén létrejön a világtörténelem legnagyobb egyenlőtlensége, mert a liberális gondolkodó a hatalom birtokában nem tűri meg, hanem a kommunikációs eszközök segítségével egzisztenciálisan, erkölcsileg és politikailag lehetetlenné teszi a „másként” gondolkodót, vagyis az Istent és a nemzeti hagyományokat tisztelőt. Végül pedig a liberalizmus testvériséget hirdet, de ez az Isten nélküli „testvériség” először a francia forradalom vérfürdőjébe, a szegények nyomorát közönnyel és cinizmussal szemlélő plutokratizmusba s végül a XX. században a bolsevista tömeggyilkosságokba torkollik.

Ezzel elérkeztünk az Istent és nemzetet tagadó világnézet másik megjelenési formájához: a bolsevizmushoz. Milliók agyába akarták sulykolni évtizedeken át, hogy a liberalizmus és a bolsevizmus kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, sőt háborút fognak vívni, ám a gyakorlat egészen mást mutatott. Elég, ha néhány „apróságra” gondolunk. A még alighogy hatalomra jutott bolsevizmus ellen folytatott ún. intervenciós háború csak félszívvel vívott komolytalan operett-háború volt, amit úgyszólván csak a benne részt vevő lengyelek vettek komolyan, de azok sem világnézeti, hanem lengyel nemzeti szempontból… Nem csoda, hogy a vörösök győztek és hatalmon maradtak. Még szemléletesebb példát szolgáltat a második világháború.

A liberális elveket valló angolszászok egyértelműen a bolsevista Szovjetunióval szövetkeztek, és nem csak életben tartották ezt az állítólag velük ellentétes világnézeten alapuló rendszert, hanem segítették befolyási övezetét kiterjeszteni egész Délkelet-Európára és Németország egy részére is. (1939-ben mindjárt a háború legelején, mikor a német és orosz csapatok egy időben lépték át a lengyel határt, érdekes módon az angolok csak a németeknek üzentek hadat!) Ez a szövetség halálosan komoly, felbonthatatlan, életre-halálra szóló véd- és dacszövetség volt. Végül 1956-ban a liberális Nyugat – minden antibolsevista retorikája ellenére – nem csak nem segítette a magyar szabadságharcot, hanem az amerikai elnök gyakorlatilag éppen úgy áldását is adta a szovjet agresszióra, mint tette azt elődje Teheránban, Jaltában és Potsdamban.

„A tények ellen nem érvényesek az érvek.” Akit még ezek a tények sem győznek meg arról, hogy a liberalizmus és a bolsevizmus nem ellensége egymásnak, nem két kibékíthetetlen világnézet, hanem egy és ugyanazon világnézet két megjelenési formája, az szellemileg teljesen süket és vak!

De a mélyebb filozófiai megfontolás is ugyanerre a következtetésre jut. Noha a bolsevizmus metafizikai posztulátuma a materializmus, vagyis a létnek kizárólag az anyagi létezésre való leszűkítése, a liberalizmus viszont első látásra nem feltétlenül materialista. Ha mélyebben elemezzük ezt a két világnézetet, azt kell mondanunk, hogy metafizikailag is inkább csak nominálisan, azaz pusztán a szavak szintjén különböznek egymástól. Hiába mondja ugyanis valaki, hogy elfogadja Isten létét, ha ugyanakkor azt is vallja, hogy ennek az „Istennek” semmi köze az emberek magánéletéhez, a politikához, az emberek mindennapi életéhez, és tagadja, hogy örök, mindenhol és mindenkor kötelező erkölcsi törvények lennének. Ebben az esetben ugyanis Istenen nem örök, abszolút, változatlan lényt ért, aki a világ abszolút Ura, akitől minden teremtett létező függ létében és erkölcsi magatartásában, hanem olyan lényt, akitől függetlenné, „autonómmá” válik a teremtett világ, mintegy a maga útját járva. Az ilyen lény pedig nem Isten. Tehát gondolkodásában és külső cselekedeteiben a liberális éppen úgy ateista, mint a szavaiban is ateizmust hirdető, harcos istentagadó bolsevista.

Semmi különbség a liberalizmus és bolsevizmus „erkölcstana” között. Mindkettő tagadja, hogy létezik örök, mindenhol és mindenki számára kötelező erkölcsi törvény. Tulajdonképpen a hedonizmus és az utilitarizmus alapján áll mindkét gondolati rendszer. A hedonizmus az élvezeteket, az utilitarizmus a gyakorlati hasznosságot tekinti értékrendjében a legfőbb jónak. Az már csak részletkérdés, hogy a bolsevista a „munkásosztály győzelmét”, az annak nyomán megvalósuló „földi paradicsomot” tekinti élete fő céljának és ezt a földi paradicsomot a kommunizmusban kiteljesedő szocializmusban várja, a liberális pedig a kollektív élvezet és kollektív haszon helyett az egyéni élvezet és egyéni haszonszerzés kultuszát hirdeti meg. Ez is, az is tagadja, hogy Isten lenne az ember végső célja, tehát legfőbb értéke. Tagadja azt, hogy a materiális javak a maguk végességénél fogva alkalmatlanok arra, hogy a végtelenre született ember vágyait teljesen, maradéktalanul és véglegesen kielégítsék. Így aztán mindkét világnézet gyümölcsei is kísértetiesen hasonlóak: a fő bolsevista Szovjetunió és a fő liberális USA fej-fej mellett haladt korunk fő bűneiben: az abortusz, az alkoholizmus, a válások és öngyilkosságok területén listavezetők voltak évtizedeken át. Mindez nem véletlen: „gyümölcseikről ismeritek meg őket”.

Van ezenkívül még egy olyan terület, ahol a bolsevizmus és a liberalizmus annyira azonos felfogású, hogy a filozófiailag képzetlen ember számára is azonnal szembeszökő, hogy egy tőről fakadnak. A nemzet és a haza eszményeinek mindkettő esküdt ellensége. Ez természetesen gondolatrendszerük szerves velejárója. Mivel az igazi hazaszeretet nem csupán érzelmi-hangulati beállítottság, hanem élet-, társ- és sorsközösséget jelent mindig és minden körülmények között, ez pedig lemondások sorozatával, áldozatvállalással jár, ezért a hazaszeretet mindig hősi életet tételez fel, ha nem is mindig és nem mindenkitől kíván hősi halált. A hősi életszemlélet tehát az igazi hazaszeretet ikertestvére.

Világos, hogy a hedonista és az utilitarista (legyen akár bolsevista, akár liberális mezben) irtózik a hősi életszemlélettől, mint bika a vörös posztótól. Az a vad gyűlölet, amely elfogja mind a bolsevikot, mind a liberálist, amikor a hazaszeretetről hall, vagy másnál ezt tapasztalja, a rossz lelkiismeret és önigazolás megnyilvánulása.

Különösen ellensége a hazaszeretetnek a bolsevik és liberális akkor, ha felhívják a figyelmét, hogy a hazával szemben nemcsak jogok léteznek, de súlyos kötelességek is vannak, és a hazának joga van mindenkitől megkövetelni a kötelességteljesítést. Ugyanígy: a sokszor emlegetett „emberi jogok” bajnokai elfelejteni látszanak, hogy emberi kötelességek is vannak. Mi több: jogai csak annak lehetnek, aki teljesíti a kötelességeit. A kötelességteljesítés teremti meg a jogalapot. Lehetetlen (és a természetes erkölcsi érzékkel ellenkező) az a szemlélet, hogy pusztán a születésénél fogva megilletnének bárkit is bármiféle jogok, anélkül, hogy ne lennének súlyos kötelességei is. A tényleges (aktuális) jogosultságot csak a kötelességteljesítés biztosíthatja, a születés csak potenciális (lehetőség szerinti) jogot ad: jogod lehet, ha ezt és ezt megteszed. Egy konkrét példa: bizonyos értelemben igaz, hogy születésénél fogva mindenkinek joga van az élethez, de ha sem dolgozni, sem harcolni nem hajlandó szűkebb és tágabb közösségéért, a családjáért és nemzetért, maga mondja ki önmaga felett a legsúlyosabb ítéletet: felesleges ember.

Aki nem a hősi életszemléletnek és a kötelességteljesítésnek a híve, szükségképpen ellene fordul a nemzet és haza eszményének és mindannak, ami ezeknek velejárója. A bolsevista a „nacionalizmust” az osztálytársadalom „felépítményének”, míg a liberális túlhaladott, ásatag eszmének mondja, de itt csak a retorika más, a lényeg — a negatív értékítélet — egy és ugyanaz. A bolsevizmus az állammal és haza fogalmával együtt a családnak és a magántulajdonnak az eltűnését is hirdeti. Az ideológiai magyarázat persze az, hogy a család és a magántulajdon az osztálytársadalom termelési viszonyainak a felépítményei, ezért az „alap” megváltoztatásával együtt eltűnnek. Az igazság azonban az, hogy a bolsevik azért akarja a nemzeti magántulajdont megszüntetni, hogy ezzel az egyes nemzeteket meggyengítse, életerejüket elsorvassza és ezzel a nemzetközi tőke rabszolgáivá tegye őket. A családtól pedig azért tart, mert az olyan természetes közösség, amely nem ellenőrizhető, nem kontrollálható és nem manipulálható hatósági terrorral — ha a család méltó a nevére és nem csak névben, hanem valóban család, azaz olyan emberek életszövetsége, akik teljes élet-, társ- és sorsközösségben élnek egymással és a vérségi köteléken kívül (illetve azok alapján) a bizalom, őszinteség és azonos célok közössége is összeköti őket. Ezért sem kívánatos a család a bolsevik számára, mert aki a családját szereti, lelkileg kiegyensúlyozott ember, nem zsarolható, nem lelki roncs és így nehezebben tehető rabszolgává…

A liberalizmus a magántulajdonnak nem ellensége, de mivel nem mindenki, hanem csak egyesek szabadságának zászlóvivője, a „szabad versenyben” lemaradó személy társadalmi szolidaritás nélkül (a szolidaritás a liberális gondolkodástól idegen) gyakorlatilag mindörökre ki van zárva a magántulajdonból. A családnak viszont nyíltan ellensége a liberális.

A családban az „egyéni kiteljesedés akadályát” látja, a családot túlhaladott intézménynek tekinti és elsorvasztását óhajtja. A liberális törvényhozás ennek minden előfeltételét igyekszik megteremteni. Elég, ha a válások liberalizálására, népszerűségére, elkerülhetetlennek beállítására, kívánatossá tételére és a családi értékek kigúnyolására gondolunk. A bolsevizmusban a szüleiktől erőszakkal elszakított és államilag nevelt gyermekek százezrei ugyanannak a mentalitásnak megnyilatkozásai, mint a gyermekeiket babysitterrel neveltető, gyermekeikkel gyakorlatilag nem törődő liberális Nyugat, avagy a válási árvák társadalmának világa…

Mind a bolsevizmus, mind a liberalizmus ellensége a népi kultúrának, a faji sajátosságok ápolásának, a nemzeti hagyományok tiszteletének, a nemzeti szimbólumoknak, a faji sajátosságokat kifejező zenének és az ősök tiszteletének. Az már csak technikai (ha tetszik, fokozati) különbség, hogy a bolsevista börtönt, koncentrációs tábort, vagy éppen akasztófát ad jutalmul az említett értékek ápolóinak, a liberalizmus pedig „csak” lejáratja, nevetségessé teszi, rágalmazza és elszigeteli azt, aki hazáját és népét szereti. Lehetetlen észre nem venni az azonos gyökerét a „nemzetközivé lesz holnapra a világ” és a „tűnjenek el az országhatárok” jelszavaknak. A nemzeti sajátságoktól irtózó liberális ugyanis az országhatárokkal együtt a népi kultúrát, népi zenét, népi költészetet is el akarja tüntetni, s helyette valamiféle „egységes” világnyelvet (miután az eszperantó népszerűsítése kudarcot vallott, az angolt) és a rockzenét, a McDonald’s-éttermek szabványosítását akarja bevezetni. Aki nem látja, hogy ez egy és ugyanaz, az igazán nem lát semmit az összefüggésekből!

Röviden: a francia forradalom óta az egyik oldalon áll az Isten és haza nélküli világnézet, a másik oldalon az istenhit és a hazaszeretet világnézete nem egymást kizáró, hanem egymást támogató és szükségszerűen szerves egységet alkotó ikertestvérek.

Az alábbiakban mélyebb filozófiai megfontolások segítségével még jobban megvilágítjuk ugyanezt.

II.

A materia-forma tan (hylemorphizmus) és a faji jelleg

A tapasztalat tanúsága szerint minden testre négy ellentétpár (antinómia) jellemző:

1. egység-sokféleség

2. generikus azonosság-specifikus különbözőség

3. a substantiális változások változó és megmaradó elemmel rendelkeznek

4. actio-passio.

Lássuk ezeket közelebbről!

1. Egység-sokféleség

Az elénk kerülő testek mindegyikében egy érdekes ellentétpár figyelhető meg. A testek mindig több részből állnak, tehát a részek sokféleségével (multitudo) rendelkeznek, de ugyanakkor egy bizonyos egységet (unitas) is alkotnak. Könnyen bizonyítható, hogy mind a sokféleség, mind az egység a testnek, mint ilyennek szükségszerű jegye, ami más szóval azt jelenti, hogy nem csak az általunk megvizsgált, hanem minden lehetséges testben megtalálható a sokféleség és az egység. Ezt a következő módon bizonyíthatjuk:

1/a. A sokféleségre vonatkozóan. Testnek azt nevezzük, ami térhez és időhöz kötött lény. De világos, hogy ami térhez kötött, szükségszerűen kiterjedt is, hiszen csak kiterjedt lények lehetnek térhez kötve. Világos az is, hogy ami kiterjedt, abban többféle rész van, hiszen a kiterjedés a részek egymáson kívüliségét jelenti és egymáson kívül lenni csak különböző részek képesek (semmi sem lehet önmagán kívül). Tehát minden testben megvan a részek különbözősége.

1/b. Az egységre vonatkozóan. A részek sokfélesége kétféle lehet: a test több részre osztható, vagy több részre osztott. Az első esetben maga a test rendelkezik egységgel, a második esetben az egyes részek. Akár az első, akár a második esetről van szó, a testben valami módon (vagy egészre, vagy részeire vonatkozóan, lehetőség szerint, vagy ténylegesen) megvan az egység.

2. Generikus azonosság-specifikus különbözőség

Minden testben van egy az összes testekkel közös jegy: a kiterjedés, vagyis minden test egy közös genusba (egy közös nagyobb csoportba), a kiterjedéssel rendelkező lények genusába tartozik. A közös jegyhez járulnak a speciális jegyek, amik növénnyé, állattá, vagy emberré teszik a lényeket. Az embereken belül további jegyeket észlelünk, amelyek például a magyar embert a némettől, franciától, vagy az angoltól megkülönböztetik. Vagyis minden test amellett, hogy közös genusba, azonkívül még valamilyen fajhoz (specieshez) is tartozik. Vagyis minden testben megvan az összes többi testekkel való generikus azonosság és a többiektől való specifikus különbözőség antinómiája.

3. A substantiális változások változó és megmaradó eleme

Mivel minden test esetleges lény (amely képes lenni, vagy nem lenni), következik, hogy minden test keletkezik és elpusztul. Egy új lény keletkezése és pusztulása viszont új substantia keletkezését (illetve pusztulását) jelenti. Magyarázatul megjegyezzük, hogy substantián a különböző jelenségek, az ún. járulékok, accidensek végső hordozó alanyát értjük, amely önmagában létezik és nem valamilyen további hordozó alanyban. Ilyen végső hordozó alanynak léteznie kell, mert ha csak accidensek lennének a tárgyi világban és nem lenne substantia, nem volna elegendő létalapja, vagyis létmeghatározója az accidensek létének, amelyek kizárólag másban, vagyis hordozójukban létezhetnek. Nem volnának tehát accidensek sem, holott ilyenek ténylegesen vannak. Ezért ténylegesen vannak substantiák is. (A substantiális változás átmenet a nem-létből a létbe, vagy a létből a nem-létbe.) A teremtéstől eltekintve minden test substantiális változása azt jelenti, hogy egy bizonyos anyagi elem (a mennyiség) a régi lényből megmarad, és egy bizonyos elem (a jelleg) megszűnik és helyet ad a következő új jellegnek.

Ebből következik, hogy minden testben megvan a substantiális változások megmaradó és változó elemének antinómiája.

4. Actio-passio

Mivel minden test esetleges lény, minden test lényege valósan (reálisan) különbözik a lététől, következésképpen a tevékenységétől (actiojától) is, hiszen a lét (existentia) a lényeg (essentia) aktusa, az actio pedig a lété. Magyarázatul meg kell jegyeznünk, hogy actusnak, vagyis ténylegességnek nevezzük egy bizonyos lénynek azt az állapotát, amelyben birtokol egy létmozzanatot és potentiának, lehető létnek azt az állapotot, amelyben egy lény nem birtokol egy bizonyos létmozzanatot, de alkalmas arra, hogy befogadja. Természetesen a potentia állapotában lévő lény is birtokol ténylegesen bizonyos létmozzanatot, vagy létmozzanatokat, de nem azokat, amelyekhez viszonyítva potentiában van. A mondottakból nyilvánvaló, hogy a potentia és a hozzá tartozó actus között reális különbség van. A változás általában nem egyéb, mint átmenet potentiából actusba. A potentia-actus fogalompár a filozófia legalapvetőbb fogalompárja. Ha már a testek lényege és léte is valósan különbözik, világos, hogy reális különbség van a lényegük és actióik között, amelyek távolabb esnek a lényegtől, mint a lét.

Minden test minden aktiója úgy viszonyul az illető test lényegéhez, mint actus a potentiához. Amikor tehát egy test actiót fejt ki, változik (mert potentiából actusba megy át), ámde ami változik, azt más változtatja. Ha ugyanis önmagát változtatná, ugyanabból a szempontból és ugyanabban az időben változtató és változtatott lenne, vagyis potentiában lenne és actusban is, ugyanabból a szempontból és ugyanabban az időben. Ez pedig ellentmondás. Tehát minden testet minden actiójára egy másik lény indítja. Más szóval: minden testben minden actio együtt jár egy passioval (metafizikai értelemben passionak nevezzük azt a járulékot, vagyis azt az accidenst, amely kiindulópontját tekintve a hordozó alanyon kívül van, végpontja szerint azon belül, és amely által az alany ténylegesen befogad egy actust). Vagyis: minden testben megvan az actio-passio antinómia.

Az elegendő alap elvének értelmében azonban szükségképpen elegendő létmeghatározójának kell lennie a négyes antinómiának. Mivel pedig nyilvánvaló, hogy semmi sem lehet elegendő létmeghatározója önmagának és önmaga ellentétének, világos, hogy minden testben kell lennie két, egymásra vissza nem vezethető létmeghatározónak.

Így jutunk el annak belátására, hogy minden testben a substantia két nem-teljes substantiából tevődik össze. Az egyik nem-teljes rész-substantia végső belső létmeghatározója a sokféleségnek, a generikus azonosságnak, a substantiális változások megmaradó elemének és a passionak. Ezt nevezzük materia primának (ősanyagnak), görögül hylének.

Minden test másik rész-substantiája végső belső létmeghatározója az egységnek, a specifikus különbözőségnek, a substantiális változások változó elemének és az actionak. Ezt nevezzük forma substantiálisnak (itt a forma nem érzékelhető formát, hanem belső létformát, azaz belső létmeghatározottságot jelent).

Nyilvánvaló, hogy a materia prima minden esetben azonos és a forma substantialis minden testi fajban (speciesben) más és más. Az is világos, hogy a materia prima és a forma substantialis sem külön-külön, sem együttesen nem érzékelhető, természettudományos eszközökkel meg nem ragadható, hiszen a substantia csak accidensei segítségével érzékelhető. Az tehát, ahogy a természettudósok nem tudják érzékelni ezt a két elemet, egyáltalán nem dönti meg ezt a filozófiai tant, amelyet a görög elnevezéséről hylemorphizmusnak (anyag-forma tannak) nevezünk.

Hangsúlyoznunk kell, hogy ugyanazon az elvek, amelyek a fent leírt bizonyításban lényeges szerepet játszottak (a potentia-actus reális különbsége, az önváltoztatás lehetetlensége), az istenbizonyításoknak is alapját képezik. A keresztény filozófia és teológia megteremtője és mindmáig legnagyobb szellemóriása, a legtudósabb szent és a legszentebb tudós, Aquinói Szent Tamás a híres öt útjában (Summa Theologiae, I, q 2, a3) ugyanezeknek a segítségével bizonyítja Isten létét. Vagyis szerves kapcsolat van a keresztény világnézet és a hylemorphizmus között: aki Isten létét elfogadja (akár az öt út bizonyítékai alapján), annak a hylemorphizmust is el kell fogadnia (nincs kétféle igazság). Ebből viszont az a döntő felismerés következik (amit itt nagy nyomatékkal szeretnénk hangoztatni), hogy a keresztény istenhívőnek — ha következetes — mindazt el kell fogadnia, ami a hylemorphizmusból szükségszerűen következik, ha nem akarja józan eszét megtagadni és nem akar szellemi „skizofréniába” esni, hiszen nem gondolkodhat máshogy, amikor Isten létét bizonyítja, mint akkor, amikor a hylemorphizmus logikai-metafizikai következményeit vizsgálja.

Ezek után lássuk, milyen világnézeti következményei vannak a fentebb ismertetett (és bizonyított) hylemorphizmusnak!

1. A legfontosabb világnézeti következmény az a felismerés, hogy az emberiségen belül különböző fajok vannak, mivel az emberiség bizonyos csoportjai létükben és tevékenységükben (actiojukban) egységesnek bizonyulnak (a mindennapi és a történelmi tapasztalat tanúsága szerint). Márpedig mind az egységnek, mind az actionak nem a mennyiséggel kapcsolatos materia, hanem a faji jelleget meghatározó forma substantialis a gyökere. Hamis tehát az a gyakori állítás, hogy az egész emberiség egyetlen faj és az egyes emberek eltérő jellege kizárólag mennyiségi, fokozati különbség, amely az évszázadok (évezredek) során a külső körülmények folytán alakult ki.

2. A faji különbségek elsődlegesen nem testi, hanem lelki különbségeket jelentenek, mert az emberben a forma substantialis a szellemi lélek, amely anyagtalan, tértől és időtől független valóság. (Az, hogy az emberben ilyen valóság létezik, filozófiai úton is bizonyítható. Az ember értelme segítségével megismeri nemcsak a konkrét létezőket, hanem felismeri a különféle lények tértől és időtől független lényegét, mivoltát is. Pl. nem csak ezt vagy azt az órát, hanem azt, ami minden kor minden órájára érvényes: az óra időjelölésre alkalmas szerkezet, vagyis az óra egyetemes definícióját (meghatározását). Ámde tértől és időtől független ismeretre csak tértől és időtől független valóság képes, mert minden lény olyannak mutatkozik a tevékenységében, amilyen a létében. Tehát az emberben van tértől és időtől független, anyagtalan, halhatatlan valóság. Ez az ember forma substantiálisa és ezt nevezzük szellemi léleknek).

3. Aki tehát különböző emberi fajokról beszél, az nem a bőr színe, vagy kinézése szerint tesz különbséget ember és ember között, tehát nem valamiféle előítélet rabja, hanem egyszerűen nem akarja józan eszét megtagadni és ellentétbe kerülni a mindennapi tapasztalattal, valamint azokkal a filozófiai elvekkel és gondolatmenetekkel, amelyeket nem tagadhat, ha nem akar egyben ellentétbe kerülni nemcsak a logika szabályaival, de keresztény hitével sem.

4. Mindebből az is következik, hogy aki különböző emberi fajokról beszél, nem tudománytalan álláspontot, hanem az egyetlen lehetséges filozófiai, tehát tudományos álláspontot vallja, hiszen a filozófia is tudomány (sőt, mivel a bizonyosságnak sokkal nagyobb — mert egészen egyetemes — fokára jut el, mint a természettudomány, sokkal inkább tudomány, mint a szaktudományok). Ezért nevezte a skolasztika a filozófiát a tudományok királynőjének.

5. Nem szabad két fogalmat összekeverni. A fajok között különbséget tenni nem annyit jelent, mint faji gyűlöletet hirdetni, avagy a különböző fajokat minősíteni. Aki különbséget fedez fel az egyes emberfajok között, nem tekinti emiatt az egyik fajt értékesebbnek, vagy értéktelenebbnek a másiknál, mint ahogy az, aki megállapítja, hogy a férfiak és nők között nem csak biológiai, hanem lényeges lelki különbségek is vannak (amelyek a ma divatos nézetekkel ellentétben nem a társadalmi fejlődés és a „nők elnyomásának” a következményei, hanem a férfiak és nők eltérő természetéből adódnak), nem tartja a nőket alsóbbrendűnek, mint a férfiakat, hanem egyszerűen azt állapítja meg, hogy a nők mások, mint a férfiak. Ugyanígy, aki megállapítja, hogy az egyik faj más, mint a másik, nem azt állítja, hogy az egyik faj különb, mint a másik.

6. Mindebből az is következik, hogy az egyes emberfajok faji jellegének tiszteletben tartása és megőrzése a teremtő Isten akarata.

7. Mindez tökéletesen összhangban áll a Szálasi Ferenc által meghirdetett hungarizmusnak azzal a megállapításával, hogy nincsenek nagy és kis népek, nincsenek előjogokkal felruházott népek, nincsen a népek között kiválasztott nép, hanem csak életképes és életképtelen népek vannak.

8. Mindez tökéletesen összhangban áll Szálasi Ferenc hungarizmusának azon tanításával is, hogy a Kárpátok által övezett Duna-Tisza medence természetadta tökéletes gazdasági egységét csakis egy olyan politikai egység teheti az itt élő összes népek számára hasznosíthatóvá, amely a különböző fajú népek nemzeti érzését és öntudatát, nyelvét, szokásait, vagyis faji jellegét feltétlenül tiszteletben tartja. Szálasi Ferenc elgondolásában a „Kárpát-Duna Nagyhaza” ilyen koncepció alapján felépülő állam. A faji különbségek felismerése és tudatosítása tehát nem vezet gyűlölködésre, ahogy ezt a bolsevizmus és a liberalizmus tanítja, hanem egyedül ez vezethet a népek közötti megértésre és együttműködésre, mert ez a felismerés teszi lehetővé, hogy ne arra törekedjék a politikus, hogy a faji különbségeket valamiféle színtelen, jellegtelen, homogén masszává gyúrja (ahogy ma törekszik erre az „egységes Európát” hirdető páneurópai gondolat), mert akkor az emberiség elveszíti a különböző fajokban rejlő értékeket. Ehelyett a faji jellegek felismerése után ezek koordinálása, összhangba hozása szükséges. Ez természetesen igen hosszú távú feladat, feltételezi a hosszas, szívós, kitartó felvilágosító munkát, a generációkon át tartó nevelést, oktatási szisztémát. Itt tehát elsősorban ideológiai-nevelési-oktatási kérdésről van szó és csak ennek betetőzéseként politikai kérdésről. A politikai megvalósítás a nemzetközösség, a konnacionalizmus elvén épül fel.

9. Legfontosabb teendő tehát a magyar népünk életerejének fokozása és ezáltal összetartó erejének érvényesítése, a magyarsággal sors- és társközösségben élni akaró népek körében. Ezt a történelmi feladatot a hungarizmus hirdette meg és a hungarizmusnak kell megvalósítania.

10. Mivel a forma substantialis a faji jelleg gyökere, egyszersmind az egység létmeghatározója is, a hungarizmus által elénk állított feladat eredményes elvégzésének előfeltétele, hogy a magyarság teljesen összehangolt, egységes társadalmi közösségben éljen. Ne legyen semmi belső tényező, amely magyart a magyarral szembeállítana. Ennek a belső egységnek a biztosítása csak úgy lehetséges, ha a magyar népet nem a mesterséges társadalmi rétegződés szerint szervezzük meg, azaz nem az „osztályok” szerint, hanem a természetes társadalmi rétegződés, a hivatás szerinti csoportok alapján. Mind a hylemorphizmus, mind a hungarizmus végkövetkeztetése ugyanaz: csak az vezethet egységre mind a létben, mind a működésben, ami nem mesterséges, hanem a dolgok belső, örök, változatlan (tehát Istentől akart) természetén alapul.

11. A fentiek alapján logikailag egyértelmű következtetés, amelyet Szálasi Ferenc vont le: a nemzeti társadalom összetevői (amelyek nem egymás fölé, vagy alá, hanem egymás mellé vannak rendelve):

a) A nemzetfenntartó paraszt, az őstermelő, aki a nyersanyagot szolgáltatja, aki földbékében él, aki felelős tulajdonosa és megművelője földjének.

b) A nemzetépítő munkás, aki a nyersanyagot fogyasztóképessé formálja, aki a munka felelős tulajdonosaként a munkabéke letéteményese.

c) A nemzetvezető értelmiség, aki a fogyasztóképessé tett nyersanyag igazságos elosztását végzi és összhangba hozza a paraszt és munkás alapvető munkáját, aki az igazi és tiszta hungarizmus megtestesítője, a társadalmi béke kifejezője, a Pax Hungarica letéteményese.

d) A nemzetmegtartó nő, aki a családban élvezi a paraszt, a munkás és az értelmiségi munkájának hasznát. Legszentebb hivatását az anyaságban látja és nem hisz annak a bolsevik-liberális felfogásnak, amely a gyermeknevelésben a nő érvényesülésének akadályát látja. A nő számára nem az jelenti a pozitív értéket, ha a férfiakhoz hasonló feladatok elvégzésére törekszik, mert ha ez sikerülne is, nem tenné a nőt boldoggá (hiszen minden lény csak saját létformájának, belső jellegének kibontakoztatása által lehet boldog). Egy nőt nem tenne boldoggá önmagában az, ha sikeres politikus, vagy matematikus lenne, hiszen a természet (és ezen keresztül Isten) nem erre rendeli. A tudományos és politikai tevékenység számára mindig „idegen test”, amelyet lelkileg „asszimilálni”, illetve integrálni sohasem képes. Ám a valóságban a „tudós” nő csak férfiak eredeti gondolatainak kopírozója, illetve szolgai követője (sokszor férfiak téves gondolatainak), jól-rosszul megértett gondolatrendszerének szócsöve szokott lenni. A szellemi életben ennek semmi értelme. A „segédmunka” a tudományban felesleges luxus. Vagyis amire a bolsevik-liberális „társadalomszervezés” törekszik, a nőt nem boldogítja, a társadalomnak nem hasznos, mesterséges, értelmetlen. Amire — a természettel, a józan ésszel és a bölcselettel összhangban — a hungarizmus törekszik, a nő természetes hivatásának, a feleség és anya szerepének teljes helyreállítása. A hungarizmus azt akarja megvalósítani, hogy a társadalom életéből ne maradjon ki ez a leglényegesebb összetevő, amit a nő a férje számára való otthonteremtéssel, lelki ihletéssel és a családi tűzhely melegével tud biztosítani. A társadalmat olyanná akarja nevelni, hogy azt tisztelje és becsülje a nőben. Vissza akarja állítani a lovagi kor nőtiszteletét és megbecsülését. Meg akarja szüntetni a modern kornak azt a farizeusi szemléletét, amely a „női egyenjogúságról” szónokol, feminista mozgalmakat támogat, de az egész országot egyetlen hatalmas bordélyházzá akarja változtatni azzal, hogy nyitott házasságot hirdetve, szabadszerelmet reklámozva a magyar nőt munkahelyi főnökök (valójában kiskirályok) szexuális zsarolásának prédájává alacsonyítja. A hungarizmus a családi élet erkölcsi feltételeit valláserkölcsi neveléssel, anyagi előfeltételeit szociális törvényhozással kívánja biztosítani. A nőt a családbéke letéteményesévé kívánja tenni.

e) A gyermek és az ifjú, aki a nemzet halhatatlanságának a záloga. A hungarizmus az egyén boldogságát tűzi ki célul a nemzet keretében, ezért minden magyar gyermek számára boldog gyermekkort teremt és biztosít. Azt a fontos különbségtételt nem mossa el, hogy a gyermeknevelés a család és az otthon, tanítása pedig az állam feladata. A hungarista nemzetnevelés elsősorban izzó hazaszeretetet vés az ifjú lelkébe és ennek alárendelve gondoskodik szakismereteiről. Az ifjúval a saját talaján a saját életét akarja éltetni. Olyan ifjút akar nevelni, aki híven teljesíti kötelességeit, amelyekkel Istennek, hazájának és nemzettestvéreinek tartozik, aki másokkal szemben gyengéd, magával szemben szigorú, aki testvérein ahol tud, segít, aki testben és lélekben tiszta, aki inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át, aki azt az elvet vallja, hogy a nemzet szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha! Olyan ifjút akar nevelni, aki nem süllyed bele a hedonizmusba, az élvezethajhászatba (amelynek vége nem a boldogság, hanem a teljes kiábrándultság és apátia), hanem miközben a lába a földön jár, a szíve, a célja és boldogságának végső beteljesedése az égben van. Az ilyen ifjúság lesz képes hatalmas feladatának elvégzésére, a Kárpátok által övezett Duna-Tisza-medence boldog életének felépítésére és biztosítására!

f) A nemzetvédő katona, aki a nemzetmunka folytonosságát és a munkaeredmény élvezetét biztosítja és megvédi. A hungarizmus a hősi életszemlélete folytán magasra értékeli a katona önfeláldozását és a hősöket, a hősi halottakat a legnagyobb tisztelettel kezeli. A hősi életszemlélet kérdése viszont átvezet minket egy másik nagy témakörünkbe, amelynek keretében a hungarizmus erkölcsi felfogását a keresztény erkölcstan vonatkozó tételeivel szembesítjük.

III.

A hungarista és a keresztény erkölcsi felfogás

Minden gondolatrendszer erkölcstanának alapja a létről vallott tanításának tételeiben gyökerezik. Ezt más szóval úgy mondhatjuk, hogy minden erkölcstannak metafizikai alapjai vannak, hiszen minden gondolatrendszer azt a cselekedetet nevezi jónak, erkölcsösnek, követendőnek, amely szerinte megfelel a dolgok valóságos létviszonyainak, vagyis a dolgok mivoltának, rendeltetésének és céljának. (Ez akkor is így van, ha az illető gondolatrendszer nem tudatosítja, hogy amikor a dolgok létviszonyaival foglalkozik, voltaképpen metafizikát művel, még akkor is, ha szavaival tagadja, hogy az, amit művel, metafizika. Így például Immanuel Kant, a 18. századi német bölcselő elvileg tagadta a metafizika lehetőségét, mégis kötetek során át metafizikai kérdésekkel foglalkozott).

A hungarista eszmerendnek a létviszonyokról vallott felfogásának lényegét a fentiekben ismertettük egész röviden. Ezekből a szilárd alapelvekből következnek a hungarizmus erkölcsi tételei. Ezt más szavakkal úgy is mondhatjuk, hogy amit eddig elmondottunk, vagyis a hungarizmusnak a létviszonyokról vallott felfogása a cél, a hungarizmusnak pedig az erkölcsi tételei ehhez a célhoz vezető útnak különböző vonatkozásai.

1. Mivel a hungarizmus a dolgok valóságos létviszonyai alapján szilárdan vallja, hogy Isten létezik, Isten az egész világ szuverén Ura, akinek az ember engedelmességgel tartozik, és a hungarizmus megalkotója, Szálasi Ferenc hívő katolikus volt, a hungarizmus erkölcsi alapja a keresztény erkölcstan. De a hungarista éles különbséget tesz a keresztény erkölcstan dogmatikailag is megfogalmazható tartalma és az egyházak politikai szerepvállalása között. Amíg az előbbit feltétlen tiszteletben tartja, az utóbbit sokszor kritizálja, mert — ismét a létviszonyok alapján — azt vallja, hogy nem lehet általában kereszténynek, illetve általában katolikusnak lenni, hanem a valóságban magyar, német, francia, angol, orosz, stb. keresztények, illetve katolikusok vannak. Az egyetemes vallási tartalom valóságossá csak faji jellegben megtestesülve válik és csak abban megtestesülve gyakorolható. Ez annyit jelent, hogy egy magyar ember vagy magyar szent lesz, vagy semmiképpen nem lesz szent!

Ezzel teljesen összhangban a keresztény erkölcstan (s azon belül a katolikus) éles különbséget tesz a vallás doktrinális (tanbeli) és diszciplináris (vagyis egyházfegyelmi) tanítása között. Ez utóbbihoz sorolja a teológiai nyelvhasználat nemcsak a szorosabb értelemben vett „fegyelmi” kérdéseket, tehát azokat, amik az engedelmességgel függnek össze, hanem azokat is, amelyek az egyház politikai állásfoglalásaival kapcsolatosak. Míg a tanbeli kérdéseket változatlannak tekinti, a politikai állásfoglalásokat változónak. A tanbeli kérdések ugyanis a katolikus felfogás szerint isteni eredetű tanítással állnak összefüggésben, ezért ezek egyértelmű világossággal, mindig és mindenkorra érvényes válasszal megválaszolhatók. Az egyházak politikai állásfoglalása az emberi szempontokon alapul és az idők folyamán változik. Példa mindkettőre: a katolikus egyház az abortuszt egyértelműen és kivétel nélkül súlyos bűnnek tekinti, a házasságot pedig felbonthatatlannak vallja. Ez tanbeli állásfoglalás, isteni eredetű tanításon alapul, egyrészt az ötödik parancsolaton (ne ölj), másrészt az „amit Isten egybekötött, ember el ne válassza” krisztusi tanításon. Ebben az egyház tanítása sohasem változhat és nem is változik. Más a helyzet azonban a pusztán egyházfegyelmi kérdések esetén, amilyen például a papi nőtlenség (cölibátus) kérdése, amellyel kapcsolatban nem volt mindig ugyanaz az egyház állásfoglalása. Az első évezredben nem volt kötelező a papi nőtlenség, a XI. században VII. Gergely kötelezővé tette, és lehetséges, hogy megint lesz idő, amikor nem lesz kötelező, mint ahogy a görög szertartású papok számára ma sem kötelező. Ugyanígy van ez a politikai állásfoglalások vonatkozásában is. VI. Pál pápának Mindszenty esztergomi érseki tisztségéről való elmozdítása Kádárék politikai nyomásának hatására, vagy II. János Pálnak a második világháborús eseményekkel kapcsolatos, történelmi tényekre vonatkozó megállapításai a nem tanbeli, nem változhatatlan és semmiképp sem krisztusi eredetű megnyilatkozásokhoz tartoznak. Aki tehát ilyen kérdésekben nem osztja a pápa egyéni nézetét, az semmiképp sem válik ettől kevésbé kereszténnyé, vagy kevésbé katolikussá.

Vagyis a hungarista ideológia, amikor sokszor eltér a politizáló egyházi irányvonaltól, sohasem tér el az egyházi tanítástól, mint ahogy Szent László királyunk sem vált kevésbé kereszténnyé azáltal, hogy területi (tehát politikai) kérdésekben más véleményen volt, mint a pápa.

2. A hungarista erkölcsi felfogás szerint a közjó megelőzi az egyén javát. Ezért követeli meg az önfeláldozó magatartást a nemzet érdekében, a hősi halált a háborúban, ha a nemzet java másképpen nem biztosítható, bár vallja azt is, hogy a nemzetnek nem csak halott, hanem élő hősökre is szüksége van. Ezen az elven alapul az egész hősi életszemlélet, hősi magatartás, a katonai áldozatvállalás és általában a katonák kultusza is.

A keresztény teológia tanítása is az, hogy a közjó az értékek azonos rendjében megelőzi az egyén javát. Ez annyit jelent, hogy a család érdekében a családfőnek fel kell áldoznia fizikai életét, ha például ellenséges támadás esetén másképpen nem képes családját megvédeni és a katona köteles feláldozni az életét a hazáért, ha a haza védelme más módon nem biztosítható. — Az a megszorítás, hogy az „értékek azonos rendjében”, csak annyit jelent, hogy például az állam anyagi érdeke nem előzi meg az egyén szellemi, erkölcsi, természetfeletti javát. Erkölcstelenség lenne az állam árbevételének fokozására azt kívánni bárkitől, hogy tagadja meg hitét, meggyőződését, avagy legyen prostituált. — Ez a megszorítás azonban nem okoz konfliktust a keresztény és a hungarista felfogás között, mivel a hungarizmusnak sem az elvei, sem a gyakorlata soha, senkitől sem kívánt és nem is kívánhatott ilyet, hiszen ezzel önmagával került volna ellentétbe.

3. A keresztény erkölcstan egyik alapelve a „virtus in medio” („az erény két szélsőség között a középen áll”) elv: a keresztény teológia azt tanítja, hogyha egyetlen erénytől, a szeretet erényétől eltekintünk, minden más erény esetében az értékvalósítás két szélsőség között a középút irányának a követését jelenti. Például a bátorság, illetve tetterő (fortitudo) középen áll a gyávaság és a vakmerőség között, a mértékletesség (temperantia) középutat jelent az örömök iránti, buddhisták által eszményített nirvánaszerű közömbösség és az élvezeteknek minden mást alárendelő hedonizmus között. Azért tartja így ezt a keresztény teológia, mert (a szereteten kívül) minden erény ellen kétféleképpen lehet vétkezni: vagy úgy, hogy nem megfelelő, azaz a szükségeshez képest hiányos eszközzel akarjuk elérni a célt, vagy úgy, hogy a kelleténél több eszközt pocsékolunk a cél elérésére. Az igazi cél elérése mindkét esetben lehetetlenné válik, illetve legalábbis megnehezül. Amikor például valaki gyáva, ez azt jelenti, hogy nem fejt ki olyan tetterőt, amilyent az adott esetben kifejtenie kellene. Amikor viszont vakmerő, túllő a célon és energiáját feleslegesen pocsékolja. Ilyen esetben a „helyes energiagazdálkodás” erényökonómiája a „virtus in medio” elv jegyében nem gyávaságot, nem vakmerőséget, hanem igazi bátorságot, igazi tetterőt tesz szükségessé. A szeretet esetében azért nem ez a helyzet, mert ott nem a célra vezető eszközről, nem az ÚT-ról, hanem a CÉL-ról van szó: az Isten iránti, az emberek iránti, a haza iránti, a nemzet iránti szeretet ugyanis nem eszköz, hanem a cél. A célt pedig nem lehet túlságosan akarni, hanem csak egész szívvel, minden erővel. Ott csak a hiány által lehet véteni, túlzás által nem. A hazát, a nemzetet nem lehet „túlzottan” szeretni, csak halálosan, ahogy ezt Szálasi Ferenc többször kifejezte és vértanúhalálával megpecsételte.

A hungarizmus ugyan tételszerűen nem foglalkozik a „virtus in medio” elvvel, de van egy nagyon fontos pont, ahol a mondottakkal teljes összhangban foglal állást. A hungarizmus olyan nacionalizmust hirdet, amely nem azonos sem a nemzet jellegét, tiszteletét, követelményeit és céljait semmibe vevő kozmopolitizmussal, sem a többi népek jogait, jellegét, teljesítményeit lekicsinylő sovinizmussal, hanem középen áll e két szélsőség között. Hogy tényleg ilyen legyen ez a nacionalizmus, ezt a vele társuló szocializmus biztosítja. Szocializmus nélkül a nacionalizmus sovinizmussá válik, de ugyanakkor nacionalizmus nélkül a szocializmusból bolsevizmus lesz. A helyes értelemben vett szocializmus középutat jelent a társadalmilag érzéketlen, individualista liberalizmus és a nemzeti közösségek jogos érdekeit semmibe vevő bolsevizmus között, és hogy ilyen legyen, azt a hozzátársuló nacionalizmus biztosítja, amely a szocializmussal együtt specifikusan magyar gyakorlatban megtestesülve adja a hungarizmust.

4. Szálasi Ferenc az 1944. október 15-i emlékezetes hadparancsában így fogalmazott: „Választanom kellett a nemzet és az alkotmány, az igazság és a jog, az élet és a törvény között. A nemzetet, az igazságot és az életet választottam. A hungarizmus ugyanis tudatában van annak, hogy a nemzet, az igazság és az élet örökkévaló. Az alkotmány, a jog és a törvény szükséges, de múló formák, amelyet a nemzet akkor és úgy cserél ki, amikor és ahogy azt fejlődése és az új élet akarása megköveteli.”

Szálasi Ferencnek ez a zseniális meglátása ebben a pontban is teljesen egyezik és mélységes összefüggésben áll a keresztény erkölcstannak egy igen fontos alaptételével, amely azt mondja ki, hogy a természettörvény (itt nem a fizikai, illetve kémiai törvényekről, hanem a dolgok metafizikai természetéről, a fentebb említett létviszonyokról van szó) megelőzi a tételes törvényt. A természettörvényt (a lex naturalist) úgy tekinti a keresztény filozófia, mint az örök isteni törvényből (a lex divina aeterna-ból) való részesedést, hiszen a dolgok léte az örök isteni eszmék megvalósulását, és azokból való időbeli részesedést jelenti. Nyilvánvaló, hogy amint a dolgok természete változatlan (a dolgok változása során természetük sohasem változik meg, v. ö. mindazzal, amit a hylemorphizmussal kapcsolatban a változás és megmaradás antinómiájáról mondottunk), a természettörvénynek is változatlannak kell lennie.

A tételes törvény is a természettörvényen alapul, hiszen csak azért és azon a címen kötelező erkölcsileg a tételes törvény, mert fennáll a „tedd a jót, kerüld a rosszat” természettörvénye és egy sereg konkrétabb természettörvény, például „a közjó megelőzi az egyéni jót az értékek azonos rendjében” természettörvény. Szükséges, hogy a természettörvényeken kívül tételes törvények is legyenek, mert a természettörvények egyetemes, általános, mindenkire érvényes módon fogalmazzák meg az erkölcsi értékkövetelményeket, az emberi cselekedetek azonban szükségszerűen egyediek és konkrétummal kapcsolatosak. Ez utóbbiak — főleg az emberi gyarlóságra való tekintettel — konkrétabb szabályozást igényelnek. Fennállhat azonban, éppen az életkörülmények konkrétsága folytán az eset, amikor a tételes törvény szembekerül a természettörvény által megkövetelt értékvalósítással. Például a természettörvény a nemzet feltétlen szolgálatát megköveteli, az egyik tételes törvény pedig a katonától azt kívánja meg, hogy a „Legfelsőbb Hadúr” parancsainak engedelmeskedjék. Ha viszont adott esetben a „Legfelsőbb Hadúr” parancsában olyasmit kíván a neki alávetett katonáktól, ami ellenkezik a haza szolgálatának mindennél szentebb parancsával, ebben az esetben nem kell, de nem is szabad engedelmeskedni a „Legfelsőbb Hadúr” parancsának, mert ebben a konkrét esetben a tételes törvény alkalmazásának teljesítése a természettörvény megszegését jelentené, ahogy már az apostolok is helyesen látták meg: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek.” A „Legfelsőbb Hadúr” parancsának és a haza szolgálatának konfliktusa életszerűen mutatkozott meg 1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamációt követő hadparancsot betű szerint megszegte Hindy Iván és a budapesti hadtest katonái, akik egy emberként átálltak Szálasi Ferenchez és teljesítették a hazához való hűség örökké szent parancsát. Így kell értenünk ezt a keresztény erkölcsi elvet: konfliktus esetén a természettörvény megelőzi és megsemmisíti a tételes törvényt.

Szálasi Ferenc felfogása ebben a felfogásban is tökéletesen keresztény alapokon állt.

IV.

A hungarista eszmerend időtállósága

Bármely eszmerendben — így a hungarizmusban is — meg kell különböztetnünk az alapelveket a belőlük levonható, tényleges gyakorlati következményektől. Összefüggő, tervszerűen felépített eszmerend esetén az alapelvek egyike sem változtatható meg az egész rendszer megváltoztatása nélkül, hiszen ezek mind egyetlen alapelvre vezethetők vissza, ezért az elvek bármelyikének tagadása magának a legfőbb elvnek tagadását is maga után vonja. Mivel a hungarizmus eszmerendszer alapja – Szálasi Ferenc szavaival élve – e két mondatban foglalható össze: „Hungáriáért a nemzet, a nemzetért a szocializmus, a szocializmusért mindannyian”, továbbá: „tettünk a becsület, eszközünk a rend”, és ez utóbbinak alapja — ismét Szálasi Ferenc szavaival élve — a krisztusi erkölcstan, világos, hogy a hungarizmusból semmi olyan ki nem iktatható, ami a keresztény erkölcsi alapelvekből szükségszerűen következik.

Azt is világosan kell látnunk, hogy a hungarizmus az elvek területén reformra nem szorul, hiszen részletes, alapos, mély értelmű kidolgozottsága oly tökéletes, hogy bármilyen elvi kiigazítást feleslegessé tesz. Szálasi Ferenc zsenialitása abban rejlik, hogy olyan eszmerendet alkotott, amely minden elméleti stabilitása ellenére ma is tökéletesen alkalmazható, minden változtatás nélkül.

Egy példa jól szemlélteti a mondottakat. A hősi életszemlélet elve („inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át”) minden kor minden magyarjának szóló üzenet, amely minden kor minden magyarját kötelezi. A „megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk” második világháborús jelszó viszont a hősi életszemlélet egyetemes elvének a második világháború világnézeti élet-halál harcának körülményeire érvényes megfogalmazása, hiszen pillanatnyilag nem folyik ilyen „élesben” a világnézeti küzdelem. (Meg kell jegyeznünk, hogy Szálasi Ferenc ezt a jelszót 1944-ben nem a fizikai megsemmisítés, illetve megsemmisülés értelmében gondolta, hanem az akkor folyó világnézeti harc élet-halál jellegére kívánt rámutatni). De ha magát a hősi életszemléletet iktatnánk ki eszmerendünkből, már nem lennénk többé hungaristák, hiszen a „nemzet szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!” A mai életkörülmények is igazi hősiességet követelnek minden hungaristától!

Nem a hungarizmus eszmerendjét kell reformálni, hanem — alapelveit változatlanul hagyva — ezt az eszmerendet a mindennapi körülményekre kell alkalmazni. Korunk minden hungarista ideológusának ez a legszentebb joga és kötelessége! Minél jobban tudja korunk minden hungaristája a Szálasi Ferenc által kijelölt úton türelmes felvilágosító munkával terjeszteni ezt az eszmerendet, amely ma még nem lobogó fáklya, csak kicsiny mécses, annál nagyobb az esély arra, hogy minden korra, minden körülményre érvényes alkalmazása is megtörténik. Ez a munka nehéz, de erre kötelez Szálasi Ferenc és a többi vértanú testvérünk hősi életének és hősi halálának példája. Ebből a munkából kell megszületnie az eljövendő örök Hungarista Birodalom nagyságának, dicsőségének és boldogságának!

Úgy legyen!

(amdg.betiltva.com)

(Szent Korona Rádió)

*

Tudós-Takács János válasza Ungváry Krisztiánnak

A Magyar Narancs 2006. november 23-i számában, az "Ordasok közt - A Tudós" című cikkében Ungváry Krisztián személyemet többszörösen megrágalmazta, és személyiségi jogaimat sokszorosan megsértette. Írása oly felületes, hogy még féligazságnak sem mondható. Jó esetben túl keveset tud, és azt is rosszul, rossz esetben kimeríti a rosszindulatú rágalmazás súlyos bűnét, kijelentéseket tesz, olyan tudományok területén is, melyekhez definitíve nem ért: a teológia és a pszichiátria; és olyan dolgokról is nyilatkozik, melyekről nincs elégséges ismerete: életemről, és dr Hagemannal való kapcsolatomról. Teológiai kijelentései, és személyiségemről tett megállapításai súlyos hozzá nem értésről és tudományos szakszerűtlenségről árulkodnak, főleg ha meggondoljuk, hogy a személyes ismeretség teljes hiányában nyilatkozik személyemről. Ezzel vét történész volta sarkalatos követelménye ellen is: a múlt eseményeivel - az én múltam eseményeivel kapcsolatban is - megfelelő forrásokat, megfelelő kritikával kell kezelni. Ez itt nyomaiban sem fordul elő. Ezáltal írása rágalmazás, és gyalázkodás, pletykákon, alaptalan feltevéseken, és helytelen logikával levont következtetéseken alapuló rosszindulatú fércmunka, hazugság. (A Sátán a hazugság atyja.) Az alábbiakat az Ungváry úr által megtévesztett olvasók kiegyensúlyozott felvilágosítására szánom, ismerve és tisztelve az ősi római közmondásokat: Calumniare audacter, aliquid semper haeret (rágalmazz bátran, valami mindig megmarad) és: Sed audiatur et altera pars (de hallgattassék meg a másik fél is).

David Duke

1. Válaszul előszó gyanánt szólnék írásának bevezető állításairól. David Duke nem a Ku-Klux-Klan vezetője volt, hanem csak egyik csoportjának. Dr David Duke Amerikában valójában nem fajgyűlölő, hanem a fehér faj, és minden más faj egyenlő jogainak védője. Tényleg volt börtönben koncepciós módon adócsalással vádolva, de a tizenhárom havi fogsága alatt az adóhivatal arról értesítette, hogy neki van tartozása Duke felé. Ami személyemet illető szavait illeti.

Pannon Front

2. A Pannon Front című lapot sok mindennek lehet nevezni, de nemzetiszocialistának és nyilasnak csak egy '60-as évek beli proletár házmester igényességével lehet. Ez a már rég megszűnt lap világnézetileg erősen eklektikus volt: soha semmilyen politikai cikket nem írtam benne, csak filozófiai és teológiai tanulmányokat. Ungváry úrnak vajon mi ezzel a baja? Ma a Szittyakürt című, két havonta megjelenő lapban (amelynek főmunkatársa vagyok) publikálom rendszeresen cikkeimet.

Állítólagos állambiztonsági ügynök

3. Ungváry úr egyik legfőbb rágalma az, hogy engem egy bizonyos Zalai Emil "Lázár" fedőnéven az 1960-as években állambiztonsági ügynökként foglalkoztatott, és jelentéseimmel én juttattam börtönbe Hagemann Frigyest. Sőt, mint avatott történész és pszeudo-pszichiáter, Ungváry úr azt is tudja, hogy "lelkes besúgó" lettem. A valóság ezzel szemben a következő:

a) Sohasem voltam állambiztonsági ügynök, ezért fedőnevem sem volt.

b) Most hallottam először, hogy volt valaha egy bizonyos Zalai Emil nevű állambiztonsági tiszt, ezek szerint azonban Ungváry úr valamiért, ami az ő dolga, ismeri őt.

c) Ungváry úr szerint tevékenységem "fundamentalista gyökerekből" származott. Válaszul csak annyit, hogy mindig igyekeztem hű maradni mindahhoz, amit a fundamentális teológiában tanultam, ez minden katolikus joga és kötelessége. Konzervativizmusom nem heveny, hanem tanult és tudatos, vagy ha tetszik, krónikus. Ez ugyanis az Egyház kötelessége: megőrizni a krisztusi hitletéteményt.

Ungváry sztálinista kiszólása

d) Ungváry úr azt írja, hogy "labilis a személyiségem", és "valószínűleg ez lehet az a pont, ahol az állambiztonságnak sikerült engem munkára motiválni". De, először is, még soha nem találkoztunk személyesen, másodszor ő nem pszichiáter, főleg nem távolból, hogy ilyeneket kijelentsen. Harmadszor pedig soha semmilyen motiváció nem tudott rávenni, hogy Isten ellenségeivel együttműködjek. Milyen alapon tesz ilyen kijelentéseket? Egy sztálinista kiszólásba ez belefér, de teljességgel szakszerűtlen és egy kultúremberhez méltatlan.

Hagemann Frigyes

4. Hagemann Frigyes börtönbe juttatásában, a fentebbiek alapján, semmilyen szerepet nem játszhattam. Való igaz, hogy Hagemann nominalista szkepticizmusával, történelmi relativizmusával, és a katolikus dogmatikával szembenálló teológiai nézeteivel erőteljesen szembenálltam. De az a feltételezés, hogy ez a teológiai szembenállás motivált engem arra, hogy együttműködjek az állambiztonságiakkal, vagy koncepcionális rosszindulatból, vagy a korszellemről és annak érdekösszefüggéseiről való teljes tudatlanságból levont következtetés. Hiszen nem kell történész annak felismeréséhez, hogy ha Hagemannról az állambiztonságiaknak abban az időben valaki azt jelentette volna, hogy szemben áll a katolikus Egyház dogmatikus tanításával, ő nem börtönt, hanem Kossuth-díjat kapott volna. Köztudomású ugyanis, hogy a marxista világnézetet valló, kádárista államnak nem azok tettek szívességet, akik az igaz tanítást hirdették, hanem akik azzal legalább részben szemben álltak. Senkinek nem kell sem állambiztonságinak, sem antiszemitának, sem szélsőkonzervatívnak lenni ahhoz, hogy a modernista, relativista tanokkal szembeszálljon. Ennek viszont semmi köze a kizárólagos liturgikus újításokat bevezető II. Vatikáni Zsinathoz, amelynek ellenkezőjét Ungváryszakszerűtlenül állította.

Hagemann és a regnumi per

Hagemann a velem folytatott teológiai vitától teljesen függetlenül, a Regnum Marianum papi közösség keretén belül folytatott tevékenysége miatt került börtönbe, több paptársával együtt a harmadik ún. regnumi per során 1971-ben. Hogy Hagemann zsidó származású-e, vagy sem, ez lehet, hogy érdekli Ungváry urat, de engem sosem érdekelt. Én az eretnekségeivel szálltam szembe és nem a származásával. A mi '50-60-as éveink nem erről szóltak. Ezt mindenki tudhatja, egy történész miért nem? Ungváry úr állítása szerint képtelen rágalmakat terjesztettem Hagemannról. Én nem rágalmaztam, hanem vádoltam őt eretnekséggel. Ezt elvállalom: "Na és?" Ugyanakkor Ungváry nem vádol engem, hanem alaptalanul rágalmaz. Vádol, sőt idézi állítólagos jelentésem, miszerint Hagemann "nem iszik"; aljas vagyok Kiszely Istvánnal együtt; kettőnk besúgásának eredménye, hogy Hagemannt bebörtönözték és ott egészsége megromlott. Arról Kiszely úrnak kell tudnia, hogy volt-e dolga az istentelenekkel. Én sosem ismertem őt. Hagemann már a börtön előtt súlyosan és köztudottan beteg volt. A Solidaritas htsz-ben a '60-as években azért alkalmazták bérelszámolóként, és nem fizikai munkásként, mert tudták, hogy gerince beteg. De hát érdeklik-e Ungváryt a tények?

Tudós előnév

5. A Magyar Nemzet 1970-ben valóban azzal vádolt meg, hogy személyi igazolványomba hamis tudományos fokozatokat jegyeztem be. Az már Ungváry úr kitalációja, hogy még a "Tudós" előnevemet is én jegyeztem be. Nem volt szükségem arra, hogy ilyen bejegyzéseket önkényesen tegyek. A Római Katolikus Központ Hittudományi Akadémián 1958-ban baccalaureátusi, 1969-ben licencia fokozatot szereztem. Abban az időben ezek a végzettségek képesítettek arra, hogy filozófiai és teológiai tárgyakat felsőoktatási intézményekben oktassak. Nevem már a születési anyakönyvi kivonaton "Tudós-Takács", amelyet a rendőrség jegyzett be, nem én. Ezekről természetesen dokumentumaim vannak. De a tények érdeklikUngváry urat, vagy csak a politikailag korrekt rágalmazás? A Magyar Nemzet 1970-es cikke ellen helyreigazítást követeltem, amelynek nem adtak helyt, sajtópert nem indíthattam az akkori politikai helyzet miatt. Egy ügyvéd azzal utasította el ügyem képviseletét: "Nem lehet az ördögtől az ördög öreganyjához fellebezni."

Tudományos tevékenység

6. A rendszerváltást követően valóban folytattam tudományos tevékenységet. Többek között lefordítottam a már 2002-ben megjelent Summa Theologiae, Aquinói Szent Tamás alapvető művének első részét. Az Ungváry úr által alaptalanul nemzetiszocialistának és nyilasnak nevezett Pannon Frontban számos filozófiai és teológiai cikket publikáltam, és 1992-94 között az azóta anyagi okok miatt megszűnt Veritas filozófiai és teológiai folyóirat főszerkesztője voltam. "Kádár erkölcsi züllesztése" címmel nem a már rég megszűnt Vér és Becsület, hanem a Pax Hungarica nevű kulturális egyesület szervezésében tartottam előadást. Ungváry úr szerint előadásom alapja "minden bizonnyal saját feldolgozatlan élményeim" voltak, amely véleményét csakis távdiagnosztizálással szerezhette személyes találkozás híján. Előadásomat tényekkel és nem élményeimmel támasztottam alá, tényekkel, amelyek következményeit egész országunk szenvedi.

Összefoglalva

Az eddigieket összefoglalva: Ungváry úr semmivel sem bizonyítja, és nem is tudja bizonyítani rágalmait, a másik felet nem hallgatta meg: sem történészként, sem újságíróként nem tiszteletreméltó ezen írása. Úgy tűnik, hogy rágalmazó cikkének igazi oka nem én vagyok, hanem a tény, hogy én fordítottam, és mutattam be David Duke könyvét. Ő nem akar e könyvvel legitim történelmi tények és érvek segítségével szembeszállni, inkább a modern liberális eszközhöz nyúl: személyemen keresztül akarja lejáratni, hitelteleníteni. Az ő alapállása így összegezhető: Én már döntöttem, ne zavarj össze a tényekkel! A tények nem érdeklik őt, ha azok nem egyeznek rögeszméivel, akkor az a tények baja, amint azt Hegel is megállapította. Aquinói Szent Tamás helyesen állapítja meg, hogy egy kijelentés igazságértéke nem az azt kimondó személy mivoltától, hanem egyedül attól függ, hogy az illető személy milyen érvvel támasztja alá állítását. Történészhez méltóbb lenne, ha Ungváry Krisztián megfogadná a suszterek bölcsességét: "Suszter, maradj a kaptafánál!"

Ungváry cikke személyemet akarja lejáratni és hitelteleníteni rágalmaival.

Az ügynökkérdésnek már maga a felvetése is sérti személyiségi jogaimat, hiszen nem vagyok közszereplő, de ráadásul még rágalom is. Remélem, hogy Ungváry úrban jogi lépések megtétele nélkül is lesz annyi becsület, hogy helyreigazító cikkben korrigálja rágalmazó állításait.

Budapest, 2006. december 1.
Tudós-Takács János
filozófus, teológus