| 2012. november 25. |
|
| 2012. november 22. csütörtök, 21:29 |
|
2012. november 25. A Szovjetunióba hurcoltak emléknapja Idén először ünnepeljük a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapját. Az Országgyűlés 2012. május 21-én fogadta el a fideszes Menczer Erzsébet határozati javaslatát.
*
A lét terei
I.
Ahol éppen vagyunk avagy a felcserélhető országlakos Menczer Gusztáv könyvéről, ismertető helyett
Amásodik világháború következményeként közel hétszázezer ember került ki hosszabb-rövidebb időre kényszermunkára a Szovjetunióba. A magyar népet ért szovjet megtorlásnak minden harmadik magyar család valamilyen formában sértettje volt. 1949 és 1953 között a magyar állam több mint hétszázezer magyar ember ellen indított valamilyen típusú büntetőeljárást. A magyar népet ért magyar megtorlásnak minden harmadik magyar család valamilyen formában sértettje volt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni, szovjet támogatással lefolytatott magyar megtorlás során több mint háromszáz állampolgárt kivégeztek, harmincezer ellen eljárást indítottak, kétszázezren elmenekültek. Ki maradt ebben az országban „érintetlen"? Hány magyar család? Ki, mikor került „kapcsolatba" a szervekkel és miért? A diktatúra lényege nemcsak az, hogy a vezetők irtják egymást, még csak nem is az, hogy az úgynevezett közösségképző embereket kiemelik a közösségből, hanem az, amikor az egyén azt sem tudja - mert hallgat, mert meg sem mukkan -, miért került a hatalom karmaiba. A diktatúra ismérve az, hogy akárki, akármikor, akárhova, akárki által rács mögé kerülhet. A természetes térből kiemelve, mesterséges térbe kerülhet. Számmal felszerszámozott jellé válik és bármikor kicserélhető. Térben és időben. Menczer Gusztáv 1921-ben született, csakúgy, mint anyám. Ebből az a pofonegyszerű igazság következik, hogy 1945-ben is egyidősek voltak. Anyám, elmenekítvén a veszélyesnek ítélt Sanyi csárdából, ahol akkor éltünk, a Podmaniczky utcában élte túl az oroszok bejövetelét, elfalazva, nehogy a tovarisok karmaiba jusson. Akkorra a budapestiek tudták már, amit tudni kellett. Kinek szerencséje volt, kinek nem. Apám is bujkált a nyilasok elől, amúgy féllegális állapotban, nagyanyám szerezte neki a papírokat, de jobb volt azokat nem mutogatni. Szüleim női részlege az oroszoktól, a férfi részlege, távol tartván magát a katonáskodástól, a nyilasoktól félt jobban, de ez utóbbi is kerülte a találkozást az oroszokkal. Menczer Guszti barátom, a klasszikus középosztálybéli sarj, neveltetésénél fogva ebben az időben szélesebb perspektívában látta a világot. A vállalkozó anya, a zsurnaliszta atya idejét ugyan lekötötte a munka, de a három nyelven beszélő nevelőnő Gusztinak és nővérének biztosítani tudta a kellő hátteret. A nagyszülők körül is minden rendben volt. Egyik ágról nagygazda nagypapa, a kilencgyerekes nagymamával, másik ágon a vasutas nagypapa az apácáknál nevelkedett, háromgyerekes nagymamával. Guszti számára a felhőtlen gyerekkor egyik legemlékezetesebb színhelye a főváros környéki nyaraló volt, külön hintával, homokozóval. Anyám libalegeltető gyermekkora derekán két testvérével, Lenkével és Lacival rendre ellopta Őrzse dédanyám dagasztóteknőjét, s vígan csónakáztak a ház mögötti Salamon-tavon. Dédanyám szokásos átkozódása útmutatás családunk lehetséges őshazáját illetően: „Az a cigány fulladt volna bele a Rimába, aki áthozott benneteket." Guszti életében eleve jelen volt Trianon, a maga összes keservével együtt. A nagyapai birtokot - Temes megye - alig lehetett látogatni, s újságíró apjával már ötévesen Belgrádba is eljutott. Magam Trianonról Eötvös-kollégistaként szereztem először érdemben tudomást abból, ahogy Szabó Dezső Az elsodort faluban a magyar összeomlásról írt. Guszti barátom anyai nagyapja s az én anyai dédapám, a kitántorgó másfél millió emberünk egyedeiként, akár találkozhattak volna Amerikában. Nem tették, de mind a ketten visszatértek az óhazába, hogy aztán élvezhessék az első világháborút. A forradalmak idején az emberek úgy húzták a lapot, mintha a sorssal huszonegyeztek volna. Guszti nagybátyja a galíciai, piavei-Isonzó menti harcok után részese volt az őszirózsa forradalmának, hogy aztán Trianon miatti keservében Lugosig fusson. Húsz év múlva, hazatértekor pedig Horthy csendőrei kis híján kóterba vágták, mert Szamuely valahai bőrkabátosának nézték. Az én egyik nagyapámat a vére meg a gazdag papa által vett pejcsikó vitte a történelembe, a másik számára élete végéig Isonzó maradt az örök élmény. Hősi múltra sem panaszkodhatok, a mezőtárkányi rokonok között két vitéz is akadt. Jellemző, hogy ezt sem az anyaági rokonoktól tudtam meg, hanem a nagy képes vitézi könyvből, amelyet nagyapám könyvei között találtam, s bőszen lapozgattam első „nacionalista" korszakom hajnalán. Dédapák, nagyapák, apák. Karakterek voltak mindannyian, s mégis, ezek az emberek csak részben határozták meg a saját sorsukat. Az azonos iskolázottságúak nyugodtan mezt cserélhettek volna, ha éppen a lét egy másik terén tartózkodnak. A műveltség mint személyiségjegy meghatározó tényező. Az iskola a lét egyik tere, a haza a másik tér, ami adott. S a harmadik tere a létnek? Az, amit kapsz, még akkor is, ha nem ez járna neked. Ezek adják léted, s emlékeid gerincét. Ez vagy, illetve lettél tenmagad. A fiatal Menczer Gusztáv csak sejti, de pontosan nem tudja, mi is az a Trianon. A forrás környezetének elejtett szavai. Én egyetlen felmenőmtől sem hallottam Trianonról, sem a sváboktól, sem a parasztoktól. Az iskolától sem. Az én környezetem Szabó Dezső volt. Tudtam ugyan - őrzöm is az érmeit, ha hurcolkodásaim során el nem vesztettem őket -, hogy apám visszafoglalta Kassát, s Erdélybe is diadalmasan bevonult. Ez azonban sokkal inkább nagyanyám, mint apám érdeme volt. Apámat mindkét alkalommal behívták, nagyanyám mindkétszer elintézte, hogy egészségügyiként az események vége felé, a trénnel érkezzen meg. Csíny volt ez a javából, meg néhány kondér húsleves a főorvos úrnak és stábjának, akik maguk közé vették. Menczer Gusztáv „hallomás-Trianon"-ja viszont elmélyült. S érdekes ennek az elmélyülésnek az útja. A családi könyvtárban ott voltak Jókai és a Magyar Remekírók sorozatai mellett a korszak nagy bölényeinek - Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos - írásai is. Ezek a sorozatok, könyvek nekünk is megvoltak. Mire az érettségihez értem, Gárdonyi mellett már elolvastam Heczeg, Zilahy, Harsányi Zsolt, Rákosi Jenő, Surányi Miklós, az Erdélyi Szépmíves Céh íróinak munkáit. De nem volt József Attila. Gusztiéknál volt. Guszti a Bimbó utcában lakó barátai révén - a baráti szülők nagy szalont vittek - személyesen ismerhette és hallgathatta Germanus Gyulát, Zilahy Lajost, Márai Sándort, Hunyady Sándort, Török Sándort, Németh Lászlót. „Felejthetetlen egyetem volt" - írja könyvében Guszti barátom. Nekem a kocsmánkban naponta megforduló Sánta, a kétes múltú vegyész jutott, őt követte a kortalan hobó Pipás, aki hallatlan leleménnyel átverte a németeket, a nyilasokat és az oroszokat is, hogy aztán a kocsma törzsvendégeként itt maradjon élő mesefának. Aztán Pacsek bácsi, a fodrász és Virág néni, aki a Béke utcai saját elvett kocsmájának az üzletvezetője lett. Ez után sorjáztak létemben - ekkor már másodévet végzett egyetemista voltam - a Jász utcai jegesek, akikkel egy egész nyarat dolgozhattam együtt: Hannibál, a matematikatanár, Cérna, az angyalföldi jassz, Gillig úr, a telepvezető és a költő Balaskó Jenő. Akkor még nem olvastam Déry Tibor Felelet című regényfolyamát. Különben tudhattam volna, hogy itt dolgozott Köpe Bálint, ugyanolyan körülmények között, mint később én. Csak a történelmi körülmények voltak mások. Gillig úr éppúgy zsidó volt, humánus és tehetetlen, mint Köpe Bálint munkahelyének tulajdonosa. Egy óriási különbséggel, Köpe gyártulajdonosa még Hitler hatalomra jutása előtt félt, az én Gillig uram, családját elvesztve, idegeiben hordozta a múlt gyötrelmeit, félelmeit a jelentől. Ő soha nem parancsolt, s még korlátozott uralmi eszközeiről is lemondott: Uraim! Könyörgöm, schihta! Dolgozzanak, mert bármikor jöhet az ellenőrzés! A nagy felvilágosító, akinek társa lehettem a jegeskocsi megpakolásában - mert elfogadott -, a jégboltok feltöltésében, Balaskó Jenő volt. Tőle tudtam meg, hogy Cérna és a vékonycsontú matektanár Hannibál egyaránt ötvenhatosok. Cérna, akár győz a forradalom, akár nem: az örök jeges. Hannibál nem. Vajon ő milyen kapuk előtt állott? Hol fagytak meg az elefántjai? Jenő egyszerre tudott mélabús és feszült lenni. Hihetetlenül ingerült volt és türelmes. Ha látta, hogy nem bírom tovább, szó nélkül elvégezte az én munkámat is, de előtte istenesen meghajtott. S életem nagy ajándékát kaptam tőle. Nekem ötvenhat Jenő feltűnéséig a mámoros arcú, zászlólobogtató tüntetéseket, a titokban elmorzsolt könnyeket, a szemem láttára Nyugatra özönlő tömegeket jelentette, s kicsúfolandó orosz kiskatonákat, akik a kiszáradt Rábát Szuez- Szemere Samu bácsi a Budai Zsidó Hitközség elnöke Gusztinak jutott, nekem Gillig úr. Menczer Gusztáv barátom, mire leérettségizett, a mai napig használhatóan megtanulta a latint, övé lett a német és az olasz nyelv. Ami időnkben a nyelvtanulás gyanús, polgári csökevény volt. Volt egy tornatanárunk, Laci bácsi, alias Monsieur. Ő valahonnan a francia végekről szakadt Győrbe, s a hengerbukfenc mellett, valóban aprópénzért, szinte kedvtelésből egy egész osztálynyi gyereket próbált bevezetni a francia nyelv rejtelmeibe. 56-ig. Aztán már nem! Oroszból viszont tízévnyi tanulás után „perfekt" lettem. Bármikor megszólítom a Tanár Elvtársat, és jelentem neki, hogy az osztálylétszám negyvenegy, nem hiányzik senki! Éveken, mit éveken? Évtizedeken keresztül verte a szocializmus, a magasabb minőségű emberi rend a fejünkbe az osztályharcot, a vallás ópium mivoltát, s gajdoltatta velünk, hogy egyenlő az ember, bár a bőre barna vagy fehér. Menczer Gusztáv, mire megkapta az érettségi bizonyítványt, e helyett a nemes gondolatsor helyett csupán arra jött rá, nem érdekes, hogy ki milyen vallású, nemzetiségű vagy származású. Stein bácsiból leginkább az érdekelte, hogy a szatócsboltjában, van-e áru, nem átallott a cigánygyerekekkel fára mászni, s tisztelte a kávéházban dolgozó ősz néger pincért is. „A mérce más volt. Például spicli-e, súg-e, odaadja-e leírni a házi feladatot, sportol-e." Balogh Edgár, a későbbi jeles gondolkodó számára - ahogy egyszer elmesélte nekem - a szombat pedig kimondottan pénzszerzési lehetőség volt. A szomszéd, öreg zsidó házaspár, jó ortodoxként, szombatonként semmihez sem nyúlt. Ő ment át feltenni forrni a vizet a teához, fel- vagy lekapcsolni a villanyt, s ezért tisztességes „bért" kapott. Hétfőn! Boldog békeidők. Kibontakozik előttünk egy középosztálybeli, érettségizett úgynevezett úri fiú képe. Jól elboldogul két-három nyelven, ifjúsági futóbajnok, érti a nemesebb gondolatokat, vallásos, s nincsenek különösebb elfogultságai. „Helytelen és illetlen lett volna a másik embert nem tisztelni. Ez akkoriban felénk ilyen egyszerű volt." S mindez miért volt evidens? „Mert a valláserkölcs, Jézus és a hazafiság erre tanított." Már az egyetem elvégzése után, fiatal kutatóként, a Kádár-rendszer virágkorában történészként olyan témát kaptam - németellenes polgári ellenállás a második világháború alatt -, amelynek vagy nem volt hozzáférhető levéltári forrásanyaga, vagy tilos volt kutatni. Kapcsolataimat megmozgatva keresni kezdtem azokat az embereket, akik az akkori események aktív részesei voltak. Vagyis azt a korosztályt cserkésztem be, amelynek Menczer Gusztáv is tagja volt. Természetesen viselt úri modort tanultam tőlük, pedig majd mindegyiket alaposan megviselte a sors az oroszok vagy az ÁVH képében. Úgy itták a kávét, vagy éppen a habzó sört, hogy nem állt el a kisujjuk. A szalvétát különösebben széles mozdulatok nélkül tűrték az ingnyakukba. Viseletes szvettert vagy lehamuzott mellényt viseltek méltósággal. Nem vívtak elszánt harcot késsel, villával, kanállal. A gurulásra hajlamos zöldborsót is úgy tudták ráhalmozni a villa domború hátára, hogy utána nem kellett vadászmezőnek tekinteni a szobát. Tudták, mi az a halkés, sőt kávézáskor előkerült - hozzáférhető helyről! - a míves porceláncsésze, s a konyakhoz a kristálypohár. Mondataik - bár nem nélkülözték a szónoki fordulatokat - érthetőek, világosak voltak. Ha szóba került Trianon, tapintható volt a belső tűz, a kommunisták említésekor pedig az elfojtott indulat. Bár úgy ültem asztalukhoz, hogy egy letűnt világ itt maradt mamutjaival fogok társalogni, emlékbegyűjtő és tároló leszek, nem ez történt. Az eltűnt világ diszkrét bája megfogott. Az ipariskolai tanár - aki mellesleg az ávós kísérettel érkező Rákosiné, Fényicskát is tanította kerámiázni, amúgy maszekben - éppúgy maradandó nyomokat hagyott bennem, mint az Erdélyből menekült, történelmi nevet viselő, ősz öregúr. Menczer Gusztáv tehát nem álmai ifjúságképét tárja elénk. Eza típus, kicsit el-elbóbiskolva, szavakat felejtve, de még mindig köztünk van. Velük, az ő kiszorításukkal - beszorítva a szoba négy fala közé, vagy eldugva a messze Szibériába - a napi létben tetten érhető méltóság kezdett kiveszni a világból. Menczer Gusztáv szakértelmiségi akart lenni és polgár. Polgár, akit a sport érdekelt, a rövid szerelmek, a zene, a színház, no meg a barátok. Szüleim halála után a „hagyatékban" turkálva kezembe akadt néhány operabérlet, egy Wagner-partitúra, vígszínházbeli jegyek, s dedikált verseskötetek sora. Olyan dolgok, amelyek eredetéről fogalmam sem volt. Az én születésem vetett véget ennek a kulturális bacchanáliának, vagy esetleg az új világ születése teremtett új kulturális értékeket? Valami biztos befejeződött. Nincs folytatása a könyvvásárlásnak. Illetve van. A mai napig őrzöm - nemcsak őrzöm, olvastam is, rajtam kívül ki még - a Sztálin-összest, a Sztálin írta: „A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának rövid történetét." A szovjet tudósok elmélyült írásait Sztálin és a szovjet tudomány viszonyáról. Főleg az nyűgözött le, amit Sztálin a kibernetikáról és a kőolajszármazékokról „írt", hogy másról már szót se ejtsek. Hasznos könyvek voltak ezek. A Sztálin-összes - ma is meg van, a könyvtáram látható helyén díszeleg - például kimondottan hasznosítható ágyláb helyett. Heverőnk kitört tartókarját éveken keresztül pótolta közmegelégedésre. De máskor is segítségemre sietett a nagy tanító. Van egy klasszikus válaszlevele, amelynek címzettje valamilyen területi titkár. A titkár felpanaszolta a nagy vezérnek, hogy egy bizonyos Mikulina elvtársnő írt egy brosúrát, Sztálin elvtárs előszavával a zargyevai szövőnők életéről. Ebben a brosúrában a szerző ecsetelte az új, az életet széppé tevő szociális beruházásokat. Írt az új zuhanyozóról, a sportpályákról stb. A figyelmeztető levelet író titkárból végül kiszakadt a jajszó! Az a baj - jelezte a népek atyjának -, hogy Zargyevában nincs szövöde. Ha észlelem, hogy a hallgatóim figyelme lankad, s még mindig nem értik a létező szocializmus és az épülő kommunizmus lényegét, ezt a levelet szoktam felolvasni, a sztálini válasszal együtt. A világbéke őre, megköszönvén a titkár szavait, röviden, de velősen kifejtette: lényegtelen, hogy van-e Zargyevában szövöde. A lényeg az, hogy az irányelv s a jövőkép jó. S az ilyen kezdeményezéseket támogatni kell. Sztálin elvtársnak - szólt egyes szám harmadik személyben a nagy tanító - nem Lev Tolsztoj „háború és béke" című munkájához kell előszót írni, mert az emberek azt ismerik, hanem az ilyen kitűnő szellemű munkát kell támogatni, mint amilyen Mikulina elvtársnő műve. Szegény apám! A Sztálin-összesben aláhúzott mondatok, megspékelve Rákosi elvtárs „zöngéivel" előbányásszák az idilli képet. Apám hangosan olvas, anyám pedig egy füzetbe ír! Én pedig játszom a legkedvesebb bábummal, a majommal. Visszatérő rémálom, főleg mostanában. A Tóth Ilona-dokumentációban hasonló szöveget találtunk. Ott a mama és lánya küzdöttek együtt a marxista klasszikusokkal. Egy történész(!) ezt annak bizonyítékaként értelmezte, hogy a család együtt lélegzett a szocializmussal. Biztos voltak ilyen családok! De talán szabadjon annyit megjegyeznem, ez talán statisztikailag mégsem volt jellemző! Főleg 56 fényében. Egy nagyon kedves barátunk mutatott a közelmúltban egy teleírt füzetet. Édesapjáé, a nagy íróé volt, aki már a harmincas években mélyenszántó, kitűnő munkában elemezte a Sztálinnak nevezett ember munkásságát. Nem éppen pozitívan, de felelősséggel. Ez a füzet az ötvenes években telt be. Az író, természetesen pártonkívüliként, az írószövetségben is rendszeresített továbbképző szemináriumokra készült. Az előadók nevét fedje jótékony homály. Elégedjünk meg azzal, hogy köztünk élnek, de nem mind itthon. Azt írja könyvében Menczer Gusztáv barátom, hogy a háború kezdetén megdöbbenést érzett, de mert az élet itthon továbbra is konszolidáltan folyt, nem hagyott mély nyomot benne. „Idős atyai barátaim figyelmeztettek a veszélyre, de akkor úgy véltem, hogy ezt is túléljük, mint az elsőt." Túléljük. Átélni, megélni, túlélni. Az a szép a magyar nyelvben, hogy egy igekötő használatával is ki lehet fejezni egy életstratégiát. AMenczer Gusztáv fémjelezte közép-középosztály közepe akkor döbbent rá a napi valóra, amikor „a klubházból csonkolt végtagú katonák jöttek ki sportolni. Bennem és társaimban is ekkor tudatosult egyszerre minden, amiről nem gondolkodtunk, mert ilyen durván még nem jött szembe a legújabb kor irtózatos történelme. Napokig alig tudtam megemészteni a történteket." A megpróbáltatásnak azonban még nem volt vége. Bekövetkezett a német megszállás, majd Menczer Gusztáv szembe találta magát a sárga csillaggal. Egyszer az elemista jó barát mellén virított, aztán Szemere Samu bácsin, majd nővére gyerekei doktor nénijének látványa döbbentette meg. Nálunk a döbbenet tárgya nem a sárga csillag látványa, hanem állandó albérlőnk a kocsmában, Bandi bácsi volt. Bandi bácsi a „családtag" szemléltető példája volt, miként terebélyesedik ki egy kezeletlen fekély az országtesten hat kemény és keserves év alatt. Guszti elhessegethette az országot etikai értelemben véve fenyegető vészt, míg szembe nem jött vele a stigma. Az én családom is, karöltve Bandi bácsival. Majd csak lesz valahogy. Lett is. Aki túlélte, vagy aki megörökölte, hordozza tovább a sebét. És nem tudnak többé felhőtlenül egymásra mosolyogni. Generációs, örökölhető sokk? 1981 novemberében jelent meg egy esszém a Kulin Ferenc szerkesztette Mozgó Világban. Simonffy András Kompország katonái című munkájáról értekeztem. A felütés is elég erős volt már: „Kompország katonája csatát nyert. Legalább így. És ennyi idő után. Simonffy Andrásnak sikerült apja szívéről letépnie »sorsának sárga csillagát«... Vajon mikor érünk el oda, hogy elszánjuk magunkat: népünk szívéről is letépjük sorsának sárga csillagát?" Az érzelmeket sem nélkülöző mondat kivágta a biztosítékot. A Kossuth Kiadó akkori főszerkesztője a következő számban megjelent írásában nemcsak csúsztatással és hamisítással vádolt, hanem ki is kérte magának, hogy egy nép sorsának sárga csillagáról ilyen összefüggésben írjak. Fojtogatott a düh. Akkor már régen túl voltam anyai nagyapám „romantikus antikapitalizmusán" és nagyanyám „joviális antiszemitizmusán". Nagyapám mondogatta állandóan, hogy ide figyelj, Sándor! A Weiss Manfréd gazdag zsidó volt, a Schwartz Bandi meg szegény. Nekem Schwartz Bandival semmi bajom, a Weisseket meg elzavartuk. Nagyanyám baja kézzelfoghatóbb volt. Atárkányi házunk aljában csobogó kacsaúsztató, a Salamon-tó valamilyen rejtélyes oknál fogva megáradt, s elvitte a házunk falát. Öreganyám bement Egerbe a zsidóhoz, mert kölcsönt akart felvenni. A kölcsönző úr sokallta az összeget, mondván, hogy egy vályogfal felhúzására kevesebb is elég. Nagyanyám tapasztalati úton megokosodva téglából akarta a falat. Erre meg nem kapott a zsidótól pénzt. A várostól viszont igen. Elhajtott a zsidó, elhajtott, mondogatta nemegyszer, kérdésre! Nagyanyám. Bizony elhajtotta úri gőggel a zsidó! Ez faktum! Történelmi tény! Mint ahogy az is, hogy ettől számítva paraszt nagyanyám nemigen szerette a zsidókat! Kivéve a távoli ismerős, másik nagyanyám albérlőjét, Schwartz Bandit. Ezzel az örökölt és szerzett tudással úgy éreztem, jogom volt a főszerkesztőt visszautasítani, s közölni országgal-világgal, hogy a sárga csillag, túl a konkrét időhöz kötött tartalmon, általános értelemben véve a stigmatizáció szimbóluma, s egy tisztességes értelmiséginek a stigmatizáció minden megjelenési formája ellen tiltakozni kell. S ehhez a jogalapot anyámtól s anyai nagyszüleimtől kaptam. Guszti barátom leírja, hogy családja „25-30, csillagos házba zárt család tagjainak élelmezési jegyét váltotta ki naponta, akik a rövid kétórás kimenő alatt vitték el a kiváltott, jegyre járó élelmet." Barnus nagyapám és Matild nagyanyám pedig, egyik feledve osztályos tudatát, a másik pedig a kidőlt falat, szorgalmasan vitték az ennivalót a gettóba, osztály nélküli attitűddel, amíg csak lehetett. Pedig többször megfenyegették őket a nyilas suhanc őrök. Nem tőlük tudom. Nekik ez természetes, szóra sem érdemes cselekedet volt. Anyám története rétegzettebb! 1944 októberében még üzemelt a Petneházi utcában lévő cukrászdánk. A tulajdonjog apai nagyanyámé volt, anyám csak „gebinben" működtette. A cukrászdával szemben volt a nyilasház. Nem messze pedig a gettó. Anyám, aki a saját magára visszaháruló kockázatvállalásban nem volt akárki, jobb híján cukrászsüteményeket csempészett be a gettóba. Az így keletkezett hiányt természetesen apai nagyanyám állta. Huszonhárom éves szépasszony anyámat többször figyelmeztették, a később gyilkossá váló, akkor még a szépségnek áldozó nyilas őrök. Irénke! Nem lesz ennek jó vége! Aztán megjelent egy alkalommal a nyilasházban vizitáló Szálasi is. A Nemzetvezető arcpirosítót használt. De meg kell hagyni, joviálisan viselkedett. Ej-ej, Irénke - fitogtatta háttérinformációit -, cukrászsüteményt hordunk be a zsidóknak, nem lesz ennek jó vége! Ha abba nem hagyja, maga is oda kerülhet! Anyám abbahagyta! Ennyire tellett a civil kurázsiból. Menczer Gusztáv hozzátartozói, anyám, nagyapám, nagyanyám természetesen nem tudják utólag sem eliminálni a zsidótörvényeket, de amíg cselekedeteik következményei csak önmagukra hárultak vissza, „megcselekedték, mit megkövetelt a haza!" Kevés volt? Kevés volt. De vessünk számot azzal, hogy ebben az országban nem volt a társadalom egészét(!) átfogó antihitlerista ellenállás, s nem volt gettólázadás sem. Nemcsak az elszántság hiányzott, hanem a lehetőség is. S a felelősségvállalás nemcsak a történelem egy kimetszett szakaszára vonatkozik, hanem az egészre is. Miért lehet Sztálin Gulágját csak egy félresikerült modernizációs kísérletnek eladni, s Hitler embertelen őrültségét népirtásnak nevezni? Nekem Schwartz és Menczer azonos érték! Hogy közülük ki maradt életben s ki nem, az egyszerűen véletlen! Ebben az országban, 1944 és 1962 között, időnként szinte tőle független valóként mindenkinek volt egy virtuális jegye a virtuális s időnként reális halálvasútra. Abszolút hamis beállítás az, hogy az egyik terror nyíltan, mindenki szeme láttára ment végbe, a másik pedig fedetten. Amikor a Recsk-film készítésében részt vehettem Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza oldalán, több olyan beszélgetésnek voltam a részese, amikor azt kérdezgettük, hogy vajon az emberek tudhattak-e Recsk létezéséről. A tábor területén éjszakánként égtek a lámpák. A vasútfülkéből kitekintve kirajzolódtak a tábor körvonalai. Ha valaki megkérdezte a fülkében ülők közül, hogy mit is lát valójában, a kínos csendet meg-megtörte a sóhajnyi vallomás: az ott a recski titkos tábor. Az egyik diktátor fennhéjázva ölt, a másik önmagát humanistának álcázva - „a legfőbb érték az ember" -, egyik helyen titkon készült a tömeggyilkosságra, másik helyen nemcsak készült, de végre is hajtotta azt. Ahogy az érdekei megkívánták. S mire épült a titok? Az egyén félelmére. Arra a félelemre, hogy az egyik ember, a megtorlástól tartva, nem fogja megosztani nyílt titkát a másikkal. A„nem titok" nem válik nyílt köztudomássá. Menczer Gusztáv leírja könyvében, hogy aki tehette, a vagonból kidobált cédulákon tudatta hozzátartozóival - felhasítva ezzel a „nem tudás védő burkát" -, hogy merre vezet a sínpár. De nem vonja felelősségre, még csak számon sem kéri a társadalmat, hogy miért tűrte? Mert tudja - akárcsak a hortobágyi kitelepítettek, akik köré még csak nem is övezték a titok burkát -, hogy akkor nem volt más lehetőség. Hallom az érvet: de a recskiek, a kitelepítettek életben maradtak? Bizony, bizony! Ma már azt is tudjuk, miért. De akkor ki tudta? Talán bizony az az ávós őr, aki azzal biztatta az internáltakat, ugyan, „ürgék", nem kell összeírni a letéteket, maguk úgyis megdöglenek! Vagy a magyar társadalomnak - benne zsidóknak és nem zsidóknak - garanciája volt arra, hogy a diktatúra csak szórakozik az áldozataival, de végül van, akit futni hagy? Tudjuk jól, ehhez nemcsak Sztálin halála kellett, hanem 56 is. A társadalom elkeseredett, de közös válasza. Mostanában ugyan úgy hallik: 56-ban is éppúgy futkároztak a fegyveres emberek a magyar utcákon kommunistákra vadászva, mint 44-ben a zsidókra vadászó nyilas suhancok. Menczer Gusztáv „katonai karrierjét" Mikó Zoltán vezérkari százados indította útjára, a Bimbó úti parancsnokságról. Mikótól kapott Guszti barátom „beutalót" az egyik Kisegítő Karhatalmi Alakulathoz. Hadtörténész koromban a második világháború alatti Hitler-ellenes nemzeti ellenállás történetét kutattam. Ezalatt az öt év alatt a kutatási korlátozások ellenére a tárgyalt témát illetően sok értékes információhoz jutottam. Ennek tudatában állíthatom, hogy Guszti elkezdte az akadályfutását a halál ösvényén. Például ha valaki odafigyel arra, hogy Gusztinak Mikó által aláírt papírja volt, menthetetlenül megrövidítik földi létét. Mikó Zoltán a Bajcsy-Zsilinszky Endre neve fémjelezte nemzeti ellenállás központi személye volt. Mikóra várt a feladat, hogy alkalmas pillanatban, a KISKA alakulatok összevonásával frontot nyisson a fővárosban az oroszok előtt. Ő volt a két, kiskásokból verbuvált egyetemista alakulat: a Görgey és a Táncsics zászlóalj mozgató embere is. Mindemellett rendszeres kapcsolatban állt a svéd diplomatával, Raul Wallenberggel is. Wallenberg jól tájékozott ember volt, páncélszekrénye mélyén hevert néhány irat, amely fényt vetett a katyni erdőben elkövetett gyilkosságra is. Azt viszont már nem tudta a svéd diplomata, hogy érvényben van Sztálin parancsa a Szmers (szmers spionam - halál a kémekre, a Csekához hasonló katonai felderítő szervezet) számára, miszerint akinek valamifajta tudomása van Katynról, azt el kell fogni. Mikó Wallenberg jóvoltából ismerte az ominózus iratok tartalmát. Mikó Zoltán október 15. után a nyilas vezetéstől az előrenyomuló Vörös Hadsereg hátországában kialakítandó fehér partizánalakulatok létrehozásának feladatát kapta. Eza szervezet természetesen nem jött létre, viszont sok irat született, amely Mikó aláírását viselte. Az áttörés kudarcba fulladt, de Mikó átjutott az oroszokhoz, ahol nagy reverenciával fogadták. A következő színhely egy az oroszok által üzemeltetett magyarországi hadifogolytábor föld alatti verme, ahol egymás mellett hever Mikó Zoltán és katona, illetve segítő harcos társa Bondor Vilmos. Mikó élete utolsó előtti pillanatában elmondta, hogy amikor a szmers megtalálta Wallenberg páncélszekrényében a katyni dokumentumokat, gyökeresen megváltozott a vele szembeni bánásmód. Óva intette Mikó százados Bondor Vilmost, hogy Katyn nevét akár csak a szájára is vegye. Mikót kivégezték. Bondor Vilmos megjárva Menczer Gusztáv társaként a Gulág poklát, hazatért. Történetét ő magától hallgathattam végig Los Angeles melletti házában 1987-ben. Egy túlélő „recski", Sztáray Zoltán hozta össze a találkozót. Hazatérve, akinek tehettem, elmeséltem Bondor Vilmos történetét, de írni nem adatott módom. Tényleg nem adatott, vagy túl óvatos, esetleg gyáva voltam? (Folytatjuk)
* Salamov portré A lét terei II. - Menczer Gusztáv könyvéről
Sorsát - amelyre semmi nem predesztinálta - Menczer Gusztáv sem kerülhette el, Szálasit még kicselezte, Sztálint már nem: elindult a Gulág-szigetek felé. Ahol éppen vagyunk avagy a felcserélhető országlakos Menczer Gusztáv könyvéről, ismertető helyett A korabeli magyar politikai vezetés néhány jelentős személyisége pontosan ismerte Mikó tevékenységének a lényegét. Kovács Imre, Veres Péter, Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád és Rákosi Mátyás együtt írták alá Sztálinnak azt a levelet, amelyben Mikó hazatérését szorgalmazták. Hosszas utánjárás után Magyarország kapott egy Mikót, csak nem az igazit. S mert ezt az embert Sztálin „küldte" - el kellett fogadni. Több mint három évtized telt el, míg lassan oszladozni kezdett a Mikó halála körüli homály, s derült fény arra a különben köztudott tényre is, hogy a Mikó neve fémjelezte Görgey és Táncsics zászlóalj azon tagjai, akik különben a Hitler-ellenes ellenállás törzsállományát jelentették, ha nem tudtak időben elmenekülni a szövetséges szovjet csapatok elől, mindannyian szovjet „hadifogságba" estek. Később többen nagy keservek közepette hazakerültek, de tudták, hogy életük ára a hallgatás. „Továbbá rájöttem, hogy a most folyó világégésben egy porszem vagyok, amelyet tőlem független események dobálnak összevissza. Így indultam el és jutottam el odáig, hogy ez a rossz sors nem más, mint a háborút elindító, a fél világot hatalmába keríteni akaró őrült Hitler, meg a vele 1939-ben lepaktáló Sztálin" - döbbent rá a maga igazságára Menczer Gusztáv. S ennek logikus velejárója az a felismerés is, hogy „mindig legfeljebb egy lépésre szabad csak előre gondolkodni". Tegyük hozzá: ha lehet! Gondolkodott Menczer Gusztáv is, akkor, amikor potenciális katonaszökevényként, a nyilasok fogságában választhatott a főbelövés, büntetőszázaddal a frontra indulás, a Hunyadi páncélosok vagy egy különleges kiképzés között. Ezt a menüt ajánlotta neki Szálasi és Hitler rendszere. Szerencséje volt. Atovábbképzést választotta. Mehetett harcolni. Volt, aki hasonló helyzetben ugyancsak a továbbképzést választotta, de az ajánlott keret a Hunyadi páncélosok voltak. Ő is elkerülte a további fegyveres harcot, egy golyót nem lőtt ki, mégis rosszul döntött. Rákosi Magyarországa úgy döntött, hogy elszánt fasiszta alakulatban harcolt Hitlerért az utolsó csepp véréig. Pedig csak a háborút akarta „kidekkolni." Rákosi érveit, mint megannyi mást is, Kádár változatlanul vette át. Így vált a Hunyadi páncélos alakulat az új hatalom zsarolási potenciáljává. Sorsát - amelyre semmi nem predesztinálta - Menczer Gusztáv sem kerülhette el, Szálasit még kicselezte, Sztálint már nem: elindult a Gulág-szigetek felé. Kocsmánk, a „Sanyi csárda" - a pénz nagy úr - alig hogy véget ért az ostrom, szinte azonnal kinyitott. Egy éjszaka vadul rugdalták a kocsma rolóját, s a gazda nem ugrott elég gyorsan. A kocsmavárat bevenni akaró orosz katonák a golyósorozattal és a puskatusokkal villámgyőzelmet arattak. Mire nagyanyám az ivóba ért, már folyt a bor. Tiltakozását egy bajonett fojtotta el. Mellbe szúrták. Életben maradt. Szerencséje volt. Mielőtt megerőszakolhatták volna, leszúrták, s mert leszúrták, el sem tudták hajtani egy kis málenkij robotra. Aztán az oroszok elmentek, de volt köztük egy vrács! Az bekötözte. Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja. A magyar gyerek, a környéken lakó orvos, a dugdosott gyógyszerei feláldozásával hálálta meg az évek során felszolgált fröccsöket, amelyet a vizezés nélküli hordóból kapott. Guszti ekkor már úton volt Sztálin dácsái felé. És ekkor jelent meg családunk életében Pável. Pável palkovnyik volt, orvos, ukrán, és nyelveket beszélt. Ne félj, mamka! - biztatta németül jól értő nagyanyámat, most már nem lesz baj. A„Sanyi csárda", borkiméréssel keresztezett harcálláspont lett, s a béke szigete, élén Pávellel, a bajszos angyallal. Aztán 1946 elején Pável is elment, a kocsma pedig soha nem látott intenzitással működött tovább. Állandó vendégeink voltak az egyre barátságosabb oroszok, s a lassan ideszokó demokratikus magyar katonák is. Mégis megtörtént a baj. Akis Sanyika - szerény, de annál jelentősebb személyem - vígan rohangált az ivóban, asztaltól asztalig. Az ivó egyik szögletében az oroszok iszogattak, a másikban a magyar katonák. Az oroszok, mint ezt azóta is hírelik róluk, szerették a málcsikokat. Egyikük elővett egy tábla csokoládét, s hívogatni kezdett. Bűnbánóan be kell vallanom, az oroszok invitálásának egészséges nemzettudat híján általában nemigen álltam ellen. Azon a reggelen azonban, feltehetően felvillant bennem - hogy hű legyek az emlékiratok objektív hangvételéhez -, hogy ezek ugyan azt hangoztatják, hogy ideiglenesen vannak itt, de állandóra rendezkedtek be, s megmakacsoltam magam. Szeszélyesen hadonászva toltam el az orosz csokit, s ráadásul bömböltem is. A „ruszkaja dúsa" kiegyensúlyozottságát bizonyítja, hogy az orosz katonák csak nevették makrancosságomat, sőt nagy hangon ugratták visszautasított társukat. Ekkor az egyik magyar, hogy etnikai rokonságunkat kidomborítsa, csokoládét ugyan nem kínált, mert nem volt neki, de valami papírral magához csalogatott. Az ölébe röppentem - egy-két magyar összehajol -, amit a magyar diadalmas mosollyal nyugtázott, egy az oroszok felé vágott megjegyzés kíséretében. Ez volt a sok. Az oroszok dühödten ugráltak fel székeikről, és sorozatokat eresztve a plafonba, miközben a fasisztákat emlegették, a család összes összefogható tagját a fal mellé állították. Ott állt égnek lökött kezekkel a kocsmanévadó nagyapám, lábadozó nagyanyám, a sikeresen hazatért zsidó albérlő Bandi bácsi, a fal mögül kibontott anyám, s a már nem katonaszökevény apám, és természetesen én, aki leleplezte családom fasiszta szimpátiáját. A magyar katonák meg továbbra is ott ültek a másik sarokban, egymásba kapaszkodva. Az ivóban fejünk felett ott lebegett a halál angyala. Már-már kivégzőosztaggá változott a ricsajozó oroszok csoportja, mikor az egyik magyar végre megmozdult. Később anyám, ha éppen az oroszokat szidtam, s a magyar semlegességről szónokoltam, gyakran intett le azzal, hogy jaj, Sanyikám, hadd már abba, egyszer már majdnem agyonlőttek miattad bennünket. Ha az a magyar katona nem veszi elő a kommunista párt igazolványát, s nem hazudja azt az apádról, hogy már a háború előtt is illegális kommunista volt szegény, akkor ma már nem élünk. Elmondhatom, hogy kora gyerekkoromban sikerült megteremtenem családom kiirtásának, de legalábbis a deportálásnak a feltételeit, s egy esetleges véletlen következtében talán Menczer Guszti társai lehettünk volna a marhavagonban. Legalább annyira szolgáltunk rá, mint ő, s legalább annyi esélyünk volt rá, mint neki. Talán az volt a szerencsénk, hogy itt egy olyan ember is volt, aki tudott mindkét nyelven, tisztességesen beszélt rólunk, s a hallgatóság csupán egy potenciális kivégzőosztag volt, s nem a jogállam megtestesítője, a szovjet bíróság, kitanított, a magyart csak névelőiből értő tolmáccsal. Mi tehát a következő kilenc évünket itthon töltöttük, Menczer Gusztáv pedig nem. Fordítva is lehetett volna. Szinte elképesztő, hogy ki mindenki kapta jutalmul - mert halál is lehetett volna - a tíz, húsz, huszonöt évet a szovjet bíróságoktól. Lengyel József irodalmi remekben tudatja azokat, akik még olvasnak szabaddá vált hazánkban, a szibériai „szép napokról". Rózsás János is letette névjegyét a magyar memoárirodalomban, akárcsak Kádár Gyula volt vezérkari ezredes. Kádár Gyula. Katonatiszt volt. 1942-ben, mint a hadsereg propagandamunkájáért felelős felső vezetők egyike megszervezte Lillafüreden az úgynevezett „író-katona konferenciát." Ezen a találkozón jelen volt a magyar irodalom színe-java is, többek között Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Szabó Lőrinc, hogy csak néhány nevet említsünk. Kállay Miklós akkori magyar miniszterelnök, Antal István a propagandaügyek fő felelőse, Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke és Kádár Gyula arra kérték az írókat, hogy segítsék írásaikkal a magyar királyi hadsereg honvédő harcait, de ha ez nem fér össze lelkiismeretükkel, legalább ne szóljanak ellene. Veres Péter a többi között a következőképpen reagált a felhívásra: „Abban mindnyájan megegyezünk, hogy ma a magyarság legnagyobb kérdése: megmaradni. Ezért a megmaradásért szolgálatot kell vállalnunk. És minekünk, az íróknak ez a szolgálat nemcsak egy hirtelen jött elhatározás dolga, hanem életünk értelme is. Az író egyéni élete a közösség életéből nyer értéket, benne bontakozhatik ki. A megmaradásért vállalt szolgálat azonban csak elv, s mint elv, nem ér semmit a tényleges munka nélkül... Itt a példa, világos arra, mi a mi szerepünk. Nem a múló napi szempontok szolgálata - ez az újságíró dolga -, hanem az, hogy hatoljunk be műveinkkel és emberi valónkkal a közösség mélyébe, le a legmélyébe, húzódjunk bele - ha muszáj - ősi ösztöneikbe, és itt erősítsük a magyarságot. Ha ez sikerül, s mi emberileg is méltók vagyunk erre a feladatra, akkor ez a nép kibír mindent, bármit hozzon is rá a történelem. A mi feladatunk hát független a vereségtől és győzelemtől, a mi feladatunk örök feladat. Ez a feladat akkor is elvégezhető, ha egy ablaktalan Európa borul ránk. Mi most úgy érezzük, hogy a magyar nép lelke nekünk megnyílna úgy, mint talán a reformáció óta soha senkinek. S csak azt kérjük, ezt a munkát ne akadályozzák, és ne követeljenek tőlünk olyan munkát, ami ezt a népbe való behatolást mellékútra vezetné... Részemről ez a tárgyalási alap, amit most elmondtam. A nép sorsáról a szellem területén éppoly felelősek vagyunk, mint a folyton változó politika útján. S bátor vagyok kimondani: a mi felelősségünk nem kisebb, mint amaz, mert az örök dolgokat őrzi, a lelket, szépséget, igazságot, amelyben a nép él és fennmarad." Kádár Gyula, aki 1943. augusztus 1-jétől a Vezérkar 2. osztályának, a hírszerzésnek és elhárításnak lett a vezetője, mint „horthysta" demokrata elfogadta ezt a nem is annyira burkolt visszautasítást, és esze ágában sem volt soha megtorolni az írók elutasítását. Kádárt először a németek tartóztatják le, tőlük Horthy Miklós még sikerrel követeli vissza. De Szálasi ismét letartóztatja, s először Sopronkőhidára kerül, majd onnan Rajk Lászlóval, Markos Györggyel együtt indul el, a vándorló fegyházzal, s kerül Mauthausenba. Az amerikaiak munkatársnak akarták megnyerni a sok titkok tudója magyar főtisztet, de ő inkább hazatért Kádárt először a magyar belügyi szervek veszik őrizetbe, majd feltehetően szovjet kérésére, akik szintén kíváncsiak voltak a Vkf. 2 volt főnökének információira, 1945 végén átadják a szovjeteknek. 1946 elején már az oroszok fogságában volt, s ugyanez év júliusában 15 évre ítélték. 1955-ben térhetett haza. Aszovjet igazságügyi szervek 1991. október 18-án rehabilitálták. Kádár Gyula ezredes urat a hetvenes évek elején ismerhettem meg. Tekintélyt sugárzó, nagy termetű, határozott ember volt. Megpróbáltatásai történetét pontosan nem ismertem, akár a másik kitűnő emberét, Lajtos Árpádét sem, annyit tudtam róla, hogy éveken keresztül volt Szibériában. Bátorságomat összeszedve, néhány álkérdés után, megkérdeztem tőle, miért vitték el az oroszok. Az öreg katona elmosolyodott. Fiatalember! Mit várhat az ellenségtől egy kémfőnök? Csomos Miklóst 1947. április 19-én ítélték el 25 évre. Csomos a második világháború előtti magyar belpolitikai élet ismert szereplője volt. Tagja volt a Magyar Testvéri Közösségnek. Jelentős szerepet töltött be a második világháború alatt a Hitler-ellenes nemzeti ellenállásban. 1946 végén a magyar államvédelmi hatóságok köztársaság elleni összeesküvés vádjával őrizetbe vették. A nyomozás kezdetén, az iratok tanúsága szerint még fontos szerepet szántak neki a leendő perben. Aztán már csak Mistéth Endre emlegeti vallomásában, s kéri a szembesítést, amire már nem került sor. Csomost átadták a magyarok a szovjet hatóságoknak. Vajon miért? Hírek szerint Csomos hagyatéka biztos őrizetben, Svájcban hever, egy pince mélyén. Vajon hazakerül-e? Vajon megtudjuk-e pontosan, hogy összekötötte-e őt valami, a szovjet ügyészi szervek tréfás kedvén kívül a vele egy „buliba" került és rehabilitált Zrinyi Istvánnal és Erdődi Lajossal? Gyűjtőhellyé vált ismét Szibéria, a magyarok gyűjtőhelyévé. Egy népes magyar kolónia. Szibéria. 1989-ben írtam le a következő mondatokat: „Szibéria a magyar köztudalomba a szabadságharc bukása után vonult be. Nem kétséges, ha a szovjet - pontosabb azonban a népben élő emlékek alapján így mondani: orosz - munkatáborokról hall a magyar olvasó, szinte azonnal Szibériára gondol. Szibériát a magyar hadifogolyfolklór, s ezen keresztül a magyar néptudalom úgy őrzi emlékezetében, mint olyan helyet, amely vesztes forradalmak, háborúk után arra van kijelölve, hogy ott a magyarság lerója a vereség adóját. Szibéria tehát amolyan Óperencián túli közös orosz-magyar birodalmi terület lett." Szibéria, talán nincs a magyar nyelvben még egy olyan jel, amely, két, egymást tagadó tartalmat ilyen beszédes módon fedne le egyszerre. Szibéria a magyar köztudatban egyrészt az ólombányák világa, a kibírhatatlan mínuszok, a kancsukás-pikás, nagy kucsmájú kozákok birodalma, a biztos halál hazája. Másrészt a reménységé. Szibériában ugyanis még van az ember, ha már ott sincs, sehol sincs. Példa erre a Petőfi-mítosz. Egy nemzet egyetlen reménye volt, hogy a segesvári tömegsír helyett Petőfi mégiscsak él, valahol Szibériában. Így fért meg egymás mellett a halál és a reménykedő élet tudata. Szibéria a magyarok számára ekkor vált a halál és a túlélés együttes szimbólumává. Menczer Gusztáv nyolc évet vándorolt táborról táborra a Gulág-szigetvilágban. Odisszeájának okát sem tudta. Nem volt kopjás, nem volt magas rangú katonatiszt, még csak „kirívóan" osztályidegen sem. Helyét betölthette volna apám, vagy valamelyik nagyszülőm, nagybátyám, nagynéném vagy anyám. Esetleg Schwartz Arnold is. Ennek a népnek minden egyes lakosa, ha megfelelt a szovjetek által előírt korhatárnak, létszám-kiegészítő egyed volt. Védtelen egyed volt. Szibéria pedig a világ - beleértve a művelt nyugati demokráciákat is -, az emberiség történelmének egyik legnagyobb szégyene Ezt a funkcionáló zárt rendszert egy ember - neve Sztálin - halála repesztette meg. Ama még kegyetlen palkóvnyik holnapra érdeklődő latin-történelem szakos tanárrá változott. Az emberi méltóságról, a műveltségről hírből sem halló vadállat vadállat maradt, legfeljebb az istrángot húzták meg rajta, s ezért ő is felvonyított. S Guszti barátom kárpótlásul a sorstól, úton hazafelé, a hajó tatjáról figyelhette a Csendes-óceánon a lenyugvó napot. Az angol-magyart, az évszázad mérkőzését már itthon hallgathatta Nyíregyháza-Sóstón egy éppen kiürített magyar lágerban, őrzött szabad magyarként, ávós felügyelet alatt. 1953. november 26-án, Nagy Imre miniszterelnöksége idején. Eljövendő életéről Ladvánszky Károly belügyi tiszttől hallhatott megszívlelendő szavakat. „Nyomatékosan tudtunkra adta, ők tisztában vannak azzal, ki kicsoda és miért volt a Szovjetunióban. Erről azonban nem szabad beszélni, ha bárki megkérdezi, hogy milyen minőségben, akkor azt kell mondani, hogy hadifogolyként." Ladvánszkynak igaza volt. Az 1945-ben megalakult s az idők folyamán különböző nevet viselő belügyi szervezetnek volt egy osztálya - állandóság a nem létező változásban -, a belső ellenség elleni harc osztálya. Ez a társaság - bár vezetőit időnként leváltották, áthelyezték, lecsukták, esetleg megölték - éberen őrködött népünk nyugalma felett. Már a neve is bizalomkeltő volt. Államvédelem! Még csak tévedésből sem nemzetvédelem. Hazánk és nyugalmunk derék őrei, népünk biztonsága érdekében, minden harmadik magyar család ellen indítottak valamilyen formában hatósági eljárást, s ennek fejében csak azt kérték az érintettektől, hogy mélyen hallgassanak arról, ami velük történt. Magyarország a csend és a hallgatás országa lett. Menczer Gusztávék, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, ebbe az országba érkeztek haza! A Sztálin halála után, Moszkvában kinevezett magyar államférfi, konszolidációs feladatát komolyan véve néhány jelentős változás végrehajtására szánta el magát. Példának okáért meg akarta fékezni a hajófedélzeten elszabadult hajóágyút is. Rákosi országlása idején az ÁVH fölött a nemzet kedvenc Borzasán kívül már senki nem rendelkezhetett. Nagy Imre - fizetnek is majd érte neki kihallgatásai során -, megregulázandó a „Céget" s áldozván a demokrácia oltárán, a demokrácia őrzőit a belügyminisztérium alá akarta visszaszervezni. Kevés sikerrel. Abban az országban, ahol a biztonságot a terrorgépezet garantálja, ettől a gépezettől jogosítványokat elvonni nem lehet. Ez az összefüggés is fontos jellemzője az önmagát proletárdiktatúrának minősítő országnak. Nem csoda hát, hogy a Szovjetunióból frissen hazatértek „gond nélkül" simultak be a máshonnan frissen szabadultak népes hallgatag és szorgosan megfigyelt hadába. Az 1956-os nagy társadalmi robbanás - forradalmunk és szabadságharcunk - e téren jelentős változást nem hozott. Az októberi „tavaszi zsendüléstől" megmámorosodott nép mint a rakoncátlan gyerek, habzsolva olvasta a róla írott jelentéseket, s élvezte, hogy ezt is megteheti. Lelepleződött néhány helyi besúgó, felszínre került néhány piszlicsáré jelentés, s kiderült, amit mindenki tudott: besúgókban gazdag ország voltunk. De a lényeg rejtve maradt, s rejtőzködik ma is. 1993 februárjában parlamenti döntés alapján létrejött a Történeti Tényfeltáró Bizottság, a forradalom és szabadságharc idején a tüntető tömegekre leadott sortüzek történetét kutatandó. Kahler Frigyes barátommal azonban nemcsak a sortűztörténetekre voltunk kíváncsiak, hanem a kiváltó okokra is. Székesfehérvárott már az országos trendet megelőzően, október 26-án feloszlott az ÁVH. Abelügyi szervek egyik alapfeltétele az volt, hogy az iratanyagukat a néphadsereg székesfehérvári hadtestparancsnoksága hiánytalanul - leltárilag! - vegye át és őrizze meg. Megtörtént. Az iratanyag hiánytalanul landolt a Kádár-rendszer dokkjában. Sokáig értetlenül álltunk a Mosonmagyaróvárott történtek előtt. Semmi nem indokolta a határőrség véres gaztettét. A történtekhez Hollós Ervin, a Kádár-rendszernek, kezdetben belügyi főtisztje, majd professzora adta meg egyik könyvében a kulcsot. A laktanya parancsnoka határozott utasítást kapott a határőrkerület parancsnokától - ő pedig a határőrség országos parancsnokától -, hogy a laktanyában lévő operatív anyagot mindenáron védje meg. Operatív anyag! A fogalom a laktanyába a Nyugat elleni hírszerzéstől beérkezett s a kimenő ügynökök által letett iratanyagok összességét jelentette. A magyar államvédelem vezetői meg voltak győződve arról, hogy a nyugati imperialisták fogvicsorgatva, ugrásra készen lapulnak a laktanya falai tövében, hogy rátegyék a kezüket a kincsre. Fotók bizonyítják, hogy a laktanyát elfoglaló emberek ugyan feltörték a páncélszekrényeket, de az iratok ott hevertek megtaposva a földön. Senki nem nyúlt értük. S mi volt az ár? Ártatlan emberek sokaságának a halála. A történet magában hordozza a lényeget. Az iratanyag a megrendelőnek sokkal fontosabb, mint a megfigyeltnek. A megfigyeltben a kezébe jutott jelentés legfeljebb magándühöt indukál - ez történt a Német Demokratikus Köztársaságban -, társasági pletyka témájává züllik. Embereket, sok esetben megzsarolt, ártatlan jelentéseket firkáló embereket tesz erkölcsileg tönkre. A hatalom kézben tartja a kiszolgáltatottat. A hatalom zsarol. A hatalom játszik. A hatalom uralkodik. Uralkodik, magával azzal a ténnyel, hogy nyilvántart. S te ezt tudod. „Ő mondja meg, ki voltál. / Porod is neki szolgál." Az igazi vétkes a diktatúra parancsadója, a végrehajtója, a megfigyeltek nyilvántartója, s csak azután a behálózott ügynök. Ebbe a „szabad országba" érkezett vissza a rabságból Menczer Gusztáv. Csodálkozott is eleget. Az átkos Horthy-rendszer mintha élhetőbb lett volna. Menczer Gusztáv könyvének, tágabban véve életművének egyik legnagyobb érdeme, hogy a mechanizmust - a polgárt féken tartó, megfélemlítő mechanizmust - s annak működését tárja elénk. A lényeget! Szolidan, a szikár mondatok mellett, mellékletek formájában is. Iratok születtek a magyarországi szovjet belügyi apparátus valamelyik irodájában, vagy valahol a Szovjetunió valamely zugában, s ezek az iratok megmaradtak. S ezek az iratok megmutatják a létező szocializmus, a létező kommunizmus legpiszkosabb lényegét. És még valami mást is. Jómagam, eszmélő korom hajnalán és kezdetén sok olyan információhoz jutottam, ami elraktározva megmaradt bennem, s később életem egy másik szakaszában információim gyarapodásával párhuzamosan újra és újra feldolgoztam. Azt sem mondhatom, hogy nem volt tudomásom arról, hogy embereket vittek ki a Szovjetunióba. Szolzsenyicin után, Lengyel József után, Rózsás János után a titok már nem maradhatott titok. Az sem maradhatott titok - még a dokumentumok kiadása előtt történt-, hogy 56 után is vittek ki embereket s állítottak szovjet bíróság elé. A hajdani Széna téri felkelő, Bükk János elég részletesen beszélt megpróbáltatásairól. Bükk Jancsi szavait még fel is erősítette egy tragikomikus történet. Egy alkalommal hivatalos minőségemben vettem részt egy 56-os találkozón. Szevasz, Colos! - borult a nyakamba egy éltes hölgy. De jó, hogy látlak, hát élsz! A történet Bálám szamarát idézte emlékezetembe. Jól alakítottam! Óvatosan kíséreltem meg kipuhatolni, hogy hol hozott össze bennünket a sors. Hát Sztrijben - méltatlankodott a hölgy. Én sosem voltam Sztrijben - próbálkoztam volna elhárítani a hirtelen jött sorstársi közösséget, de kísérletem reménytelenül zárult. - Pedig azt a tíz forintot sem akartam behajtani rajtad, amit akkor adtam kölcsön, ezért kár tagadnod. „Megvolt" tehát Sztrij is. Az 56 utáni internálás egyik színhelye is. Okkal faggatom tehát magam, mi volt, vagy mi lehetett az oka annak, hogy Menczer Gusztáv és társainak keserves története így elmerült a mélybe? A legújabb kori szabadságelvonás-történeteknek - kivéve a nyugati színhelyeket - két pregnáns földrajzi helye van. Magyarország és a Szovjetunió. Ma már a magyar történet kontúrjai világosak előttünk. Ismerjük a pertörténeteket - tehát a klasszikus bírósági eljárások történetét -, az internálástörténet azonban még rejteget meglepetéseket. Magam a kilencvenes évek közepére több mint harminc magyar tábort vettem kataszterbe, megkülönböztetve az internálás módjait, különös tekintettel a kitelepítésekre. Varga László - Laci bátyánk - az ötvenes évek ENSZ által megrendelt kutatásaiban több mint kilencvenben határozta meg a magyar lágerek számát. A számszerű különbözőség tehát elég jelentős, de emellett a struktúra ismert. A Szovjetunióba háromféleképpen kerülhettek magyar állampolgárok. Egyrészt háborús körülmények között estek hadifogságba. Ez klasszikus történet. Az elfogó fél nyílt körülmények között egy bizonyos idő után visszaadja az adott országnak a hadifoglyokat. Másrészt: ismert a magyar szakirodalomban a „malenkij robot" fogalma. Jogszerűsége ennek a „befogásnak" már erősen megkérdőjelezhető. De létezik kiskapu. Acivilt - hadműveleti területről van szó - ellenséges cselekedetre készülő személynek minősítem, s ebben az esetben a cselekedet még át is mázolható, jogszerűnek. Harmadszor - s erről a cselekvéssorról ad számot Menczer Gusztáv - idegen állam területéről, annak szuverenitása visszaállítása után, embereket rabolok(!) el. Egy állam a másik állam területén teljes jogú gazdaként jár el. Ez a cselekmény nem fér bele a csatlós állam, a szatellitállam, semmilyen állam fogalmába. Itt nincsenek kikényszerített egyezmények, itt nincsenek megállapodások, itt nincs semmi. Ez abszolút tartományi helyzet, politikai jog nélkül. Rákosi a szavát sem emelte fel. Kádár, bár a jogszerűséget ő sem vitatta, 1956 novemberében, legalább szót emelt az internálás ellen, igaz, a politikai hasznosság jegyében. Haladás a jogállam felé! Visszahozatta őket a saját mészárosai elé. Menczer Gusztáv és társai története tehát jogilag még abszurdabb történet, mint akár a hortobágyi kitelepítetteké, akár a recski internáltaké. A művelt világ csődje. Erről beszélni senkinek nem állt érdekében. Menczer Gusztávot és társait - a közbeeső, de politikailag és bizonyos fokig jogilag is értelmetlen lépések után - 1991-ben az Oroszországi Föderáció Főügyészsége rehabilitálta. Jogaik, teljesen(!) helyreálltak. A kései szemlélő nem tudja, hogy sírjon-e, vagy nevessen. Mi alól mentették fel őket? Kádár Gyulát, Csomos Miklóst vagy Menczer Gusztávot. A rehabilitáció és a semmisség, amúgy emberileg, mint állami önbevallás felemelő tett. Kárpótlás is jár érte. Ebben a forinthiányos világban csak köszönet jár azoknak, akik a borús égbolton egy csillagnyi fényt biztosítanak a „véneknek". De miért tették ezt velem? - magam is számtalanszor hallottam ezt a feljajduló kérdést. Tudjuk azt, hogy a valahai gulágosok, recskiek, ötvenhatosok közül ki volt az, akit egy független bíróságnak is el kellett volna ítélni, ki volt az, akinek köszönetet kellene mondani naponta, mert akkor állt helyt, amikor mi hallgattunk, s ki az, aki valamelyik felmenőnk helyett, áldozatként, a sztálini „modernizációs program" kellékének kellett? Egyszer volt, hol nem volt - de valami csoda folytán még mindig itt van köztünk - egy ember, nyelveket beszélt, táncolt, udvarolt, s válogatott síkfutó volt. Aztán „kikerült" a nagy Oroszországba, sok társával együtt dacolt a mínuszokkal, huszonegyezett a halállal, „versenysúlya" harmincöt és negyven között ingadozott, tüdőbeteg lett, aztán az ő Istene hazahozta, s egy másik versenysúllyal ismét válogatott sprinter lett. Hát nem szép történet. És túl a nyolcvanon írt egy könyvet nekünk, csendes hangon, értve és értetve életünk lényegét. Atér, ahol élünk, kicserélhető. Mi is. Csak a történelem nem. Kapaszkodjunk hát, s tanítsunk kapaszkodni.
M. Kiss Sándor
http://www.magyarszemle.hu/cikk/a_let_terei_ii_-_menczer_gusztav_konyverol
Szolzsenyicin portré
|
