Petőfi Sándor

AZ ERDÉLYI HADSEREG

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,

A szabadság régi bajnoka!

Bosszuálló fénnyel jár előttünk

Osztrolenka véres csillaga.

.

Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla

Mint egy fehér zászló lengedez;

A kivívott diadal utáni

Békeségnek a jelképe ez.

.

Ott megy ő, a vén vezér, utána

A hazának ifjusága mi,

Igy kisérik a vén zivatart a

Tengerek szilaj hullámai.

.

Két nemzet van egyesűlve bennünk,

S mily két nemzet! a lengyel s magyar!

Van-e sors, amely hatalmasabb, mint

E két nemzet, ha egy célt akar?

.

Egy a célunk: a közös bilincset

Összetörni, melyet hordozánk,

S összetörjük, esküszünk piros mély

Sebeidre, megcsufolt hazánk!

.

Küldd elénk, te koronás haramja,

Légiónként bérszolgáidat,

Hogy számodra innen a pokolba

Holttestökbül építsünk hidat.

.

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,

A szabadság régi bajnoka!

Bosszuálló fénnyel jár előttünk

Osztrolenka véres csillaga!

.

Bánfihunyad, 1849. március 26-27.

*

KI GONDOLNÁ, KI MONDANÁ...

.

Ki gondolná, ki mondaná,

Hogy e hely csatatér?

Hogy néhány rövid hét előtt

Itt folyt el annyi vér?

.

Itt harcolánk, itt vett körűl

Az ellenség hada,

Elől halál, hátul halál,

Ez rémes nap vala!

.

Akkor, miként a férfigond,

Mogorva volt az ég,

Most, mint a kis gyermek szeme,

Szelíd és tiszta kék.

.

Akkor, mint aggastyán feje,

Hófehér volt a föld,

Mostan miként az ifjunak

Reménye, olyan zöld.

.

A légben akkor itt zugó

Golyók röpűltek el,

A légben most fejem fölött

Pacsírta énekel.

.

Láttunk itt akkor a síkon

Véres halottakat.

S hol a holtak feküdtenek,

Most ott virág fakad.

.

Ki gondolná, ki mondaná,

Hogy e hely csatatér?

Hogy néhány rövid hét előtt

Itt folyt el annyi vér?

Szászsebes, 1849. április 3-12.

*

VAJDAHUNYADON

1

Fogadjatok be, ti dicső falak,

Fogadj magadba, híres ősi vár!

Légy üdvezelve... hol a hős lakott,

A költő ottan lelkesedve jár.

Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi!

Mily lelkesűlés éget engemet!

Szivemnek hangos dobbanásai,

Beszéljetek ti ajkaim helyett.

Itten lakott, tán olykor épen itt

Gondolkodék e bástya tetején,

Innen tekintett a jövőbe ő,

Ahonnan most a multba nézek én.

Itt pihené ki fáradalmait,

Midőn elzúgtak a kemény csaták,

Melyek Konstantinápoly tornyain

A büszke félholdat megingaták.

Jó pihenő hely... csendes szép magány

Mélyen lehajló völgynek zöld ölén...

Itt lenn a vár; nem éri vihar

Még a zászlót sem tornya tetején.

El van rejtezve a világ elől

E szent magány; beléje más nem lát,

Csak messziről fehér fejével a

Hegyek nagyapja, a vén Retyezát.

2

Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel:

"Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!

Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,

Kit vártalak négy hosszu századig.

.

Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni,

Ez a hitem volt, mi erőt adott,

Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam

A négyszáz éves gyászt és bánatot.

.

És megjövél... légy hévvel üdvezelve,

Hosszan várt vendég, oh hős, oh apám!

Csak az fáj most, hogy nem tud sírni a kő...

Örömkönyűimet hogy ontanám!"

.

Felelt a vendég: "Sajnállak, szegény vár,

Hogy örömedet el kell rontani!...

Csalatkozol: nem az jött, akit vártál,

Az én nevem Bem, és nem Hunyadi."

.

Szólt vissza a vár: "Én azzal törődjem,

Mi volt akkor s mi mostan a neved?

A név mulandó, változékony; ami

Örök, azt nézem én, a szellemet.

.

Nem a nevedről, hanem szellemedrül

S annak müvéről ismerek reád:

Az vagy, ki voltál, négyszáz év előtt s most

Te mentetted meg a magyar hazát!"

.

Vajdahunyad, 1849. április 14.

*

A SZÉKELYEK

.

Nem mondom én: előre székelyek!

Előre mentek úgyis, hős fiúk;

Ottan kiván harcolni mindegyik,

Hol a csata legrémesebben zúg.

Csak nem fajult el még a székely vér!

Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

.

Ugy mennek a halál elébe ők,

Amint más ember menyegzőre mén;

Virágokat tűznek kalapjaik

Mellé, s dalolnak a harc mezején.

Csak nem fajult el még a székely vér!

Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

.

Ki merne nékik ellenállani?

Ily bátorságot szívében ki hord?

Mennek, röpülnek, mint a szél, s üzik

Az ellenséget, mint a szél a port!

Csak nem fajult el még a székely vér,

Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!

.

Karánsebes, 1849. április 17.

*

A létezés öröme!

Azért jöttem, hogy életük legyen, és életük bőségben legyen - mondja a mi Urunk.

Jézus szeretné megosztani velünk a létezés örömét. Jó dolog lenni, létezni! A napokban elnéztem a tavaszi napfényben a somlyói házunk udvarán a kiskecskéket, meg Déván a csak most született bocikat. Öröm látni azt a hatalmas, kitörő életerőt, ahogyan ugrálnak alig éri a kis patájuk a földet, játszadoznak, incselkednek egymással. Minden pillanatuk arról szól, hogy élvezik a létezést!

Jó dolog lenni, létezni! Szeretem magam elé képzelni, hogy az 5-6 éves kis Jézus odasomfordál édesanyja elé és szelíden megkérdezi tőle: "Anyu, kiengedsz játszani a gyerekekkel?" Olyan döbbenetes gondolatban szemlélni, ahogy a nagy Isten önfeledten, nekipirulva játszik az emberek fiaival. Jézus szalad, a gyerekek utána, és kiabálják: " Ipi-apacs, kis Jézus ki vagy ütve!" - "Ó a csuda enné meg, a következőben én kaplak el!" Döbbenetes, mielőtt egyetlen csodát is tett volna, vagy mielőtt egyetlen nagy tanítást is mondott volna nekünk felnőtteknek, a mi Urunk Istenünk már játszott, labdázott a gyerekekkel. Az emberi létezést, a játék örömét megízleli az Isten!

Szent Ferenc Atyánk egy csodás virágos réten ment keresztül, és egyszer csak leborult, felzokogott és ezt mondta: "ó virág testvéreim, ne dicsérjétek ilyen szépen az Istent, mert megszakad a szívem!" Milyen jó egy szép tájban, egy csodás virágban gyönyörködni, rácsodálkozni a hegyekre, a lemenő nap sugaraiba. Jó dolog beleharapni egy finom, érett őszibarackba, érezni ahogyan a szádat betölti finom, omló íze. Jó dolog mindaz, mi a létnek velejárója. Hallgatni egy síró, vibráló hegedűt, ahogy egymaga betölti a teret, egy pár húron táncolva, egy új világot tár fel előtted.

Jó dolog megfogni gyermeked kezét! Egy kedves ismerősöm fiatalon lebénult, feküdt az ágyba, és azt mondta, hogy nagyon sokszor csak arra gondol, hogy megfogja három éves kislánya pufók, meleg kacsóját és sétálnak a parkban. Körülöttük virágok, daloló madarak, és ők csak sétálnak. "Odaadnám minden vagyonomat, - mondta - csak szoríthatnám újból magamhoz gyermekemet." Mesélte, hogy odaviszik gyermekét, beleteszik gyermeke kezét a kezébe, de nem érzi. Hihetetlen fájdalom ez az anyai szívének. Szomorúan elmesélte azt is, hogy édesanyja munkába jár, és a nyári melegben szájához készít egy nagy pohár vizet szívószállal, hogy olthassa szomját. Egy nap, betegsége előrehaladtával már nem tudta a fejét megemelni a szívószálig. Azt mondta, hogy: "néztem a finom citromos vizet, ott volt egy centire a kicserepesedett szájamtól, és éreztem, hogy szomjan halok, nem tudtam megemelni a fejemet és csak zokogtam!"

Milyen kis dolog megfogni kedvesed kezét és sétálni a zöld fűben, feletted ragyog az áldott nap, és a szél játszik a hajaddal. Olyan egyszerű kézbe venni egy gyöngyöző pohár tiszta hűs vizet, és a szádhoz emelni, hogy jóízűen oltsad szomjadat. Kis dolgok sokasága ez a földi lét! Tudsz örvendeni az apró mindennapi csodáknak?

Kérdem, tudunk örvendeni a létnek, a mindennapi élet egyszerű dolgainak? Azt, hogy vagyunk egymásnak, hogy a mindennapjaimat kitölti a létezés megannyi ajándéka? Rátudok csodálkozni a hatalmas görögdinnye szomjat oltó zamatára? Vagy annak, hogy egy fiú, egy lány keresi társaságodat, és csacsogva, pirulva megosztja titkait veled? Ezernyi kis dolog, de ha átéled titkát a létnek, életed kiteljesedik, és perceid megtelnek örök értékekkel! Hidd el, Istenünk szeretettel szeretné megosztani a létezés végtelen örömét veled, azt akarja, hogy életünket, mindennapjainkat kitöltse a boldogság! Tárd ki szívedet a létezés öröme felé!

Uram Istenem, szeretettel kérlek add meg nekünk gyermekeidnek, hogy rátudjunk csodálkozni a mindennapi létezés kis dolgaira. Lássuk meg minden percben, az egymást követő, hullámzó pillanatok hátán felkínálkozó végtelen boldogság mozaik kockáit. Segíts, szakítsd fel szívünket a túláradó jóságod ajándékainak befogadására. Nyisd fel szemünket a kis dolgokban rejlő csodák csodálatára!

Csaba testvér

Gyulafehérvár, 2012. március 18.

*

Hosszan elidőző harag

„Szünj meg a haragtól… csak rosszra vinne!”

(Zsoltárok 37:8 Károli)

1994-ben Christopher Burns az Associated Press riportere ezt írta A háború halálos maradványai fenyegetik az európaiakat című cikkében: „A második világháborús bombák még mindig gyilkolnak Európában. Felbukkannak, és időnként fel is robbannak építkezéseken, halászhálókban vagy strandokon ötven évvel azután, hogy a fegyverek elhallgattak. Csak Franciaországban több száz tonnányi robbanóanyag kerül elő minden évben. 1993-ban tizenhárom bomba robbant fel Franciaországban, megölve tizenkettő és megsebesítve tizenegy embert. »Két munkatársamat vesztettem el« – mondta Yvon Bouvet, aki a Champagne-Ardennes régióban azt a csoportot vezeti, melynek feladata, hogy hatástalanítsa az első és a második világháború bombáit. A fel nem robbant bombák idővel egyre veszélyesebbek lesznek. A belső korrózió miatt instabilakká válnak, és a detonátor beindul.”

Ami igaz a késlekedő bombáknál, ugyanúgy igaz a lassú haragra is: akkor robban, amikor a legkevésbé számítasz rá.

A harag nem olyasmi, amire büszkék vagyunk, inkább olyan valami, ami ellen imádkozunk, mert azoknak árt, akik a legközelebb vannak hozzánk; mert elveszítjük miatta mások tiszteletét; mert bezárja a lehetőségek előtt az ajtót; mert egyszer csak Istennel szembenállóként találod magad.

Szánj rá egy percet és olvasd el, mit mond Isten Igéje a hosszan tartogatott haragról:

„Tégy le a haragról, hagyd a heveskedést, ne légy indulatos, mert az csak rosszra visz!” (Zsoltárok 37:8).

„Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít” (Példabeszédek 16:32).

„Az értelmes ember türelmes, díszére válik, ha megbocsátja a vétket” (Példabeszédek 19:11).

*

Kalákában készülő csoda

Meggyes lepény az egyik tálcán, cseresznyés piskóta a másikon. A fonott kosárban szezámmaggal hintett pogácsa. A nagymamák ezzel járultak hozzá a hétvégi betonozási munkálatok sikerességéhez.

Kalákában dolgozni jó! Aki még nem vett részt ilyesmiben, nem sejtheti, hogy mennyi váratlan fordulat, tréfás jelenet szakítja félbe a tervezett munkálatokat. Hangulatos beszélgetések teszik emlékezetessé ezeket az egész napos munkaruhás találkozókat.

A nap főszereplője rendszerint a két nagyapa. Az egyik profi villanyszerelő, a másik profi ácsmester. Emellett értenek a betonozáshoz, a kerítés készítéséhez, vagy a kerti lak építéséhez. Egyetlen hibájuk van: amint félrenézünk, máris kiültetnek valamit a konyhakertbe, később pedig szigorúan számon kérik rajtunk a gyomlálást és a locsolást. A mi konyhakertünk azonban inkább mesebeli, mint valóságos...

A kalákában végzett munka idejére mi háziak lelkes segédekké, kisinasokká válunk. Az elmúlt néhány évben így készültek el kisebb-nagyobb csodák az új porta körül. Az egyik születésnapi ünnepségen az öcsém lekapta magáról az ünnepi inget, és segített a talicskázásban a félig kész teraszon. Amikor esténként a hűsölőnek dőlve nézzük a csillagokat, eszembe jutnak a kertrendezés utáni esti diópucolások. Amikor a gyerekek az unokatestvérekkel együtt szájtátva hallgatták a nagymama meséit arról, hogyan rendeztek kislányokként a húgaival táncversenyt a méhkaptárakon, hogyan fontak virágkoszorúkat a temetőkertben.

Itt keltek életre a mátyusföldi mesék édesapám ajkán, és most már a kertünk is tele van ízes mesékkel. Úgy nyüzsögnek a ház mögötti réten, mint a hangyák, úgy vonnak hűs árnyat az itt élőkre, mint a hatalmas lombot eresztő fűzfa. Az ablakban, a mártást kavargatva megható jelenetnek lehettem a tanúja, amikor a nagyapa, az apa és az unoka egymásnak adogatták a faanyagot. A legidősebb méretre vágta, a középső legyalulta, a legkisebb bepácolta.

A nagymama és az anyuka ilyenkor meghatottan hallgat a konyha hűvösében. A kalákában végzett munka után úgy kötnek bele a közösen megélt dolgos napok az elkészült alkotásokba, mint beton a gondosan összekalapált faágyba.

Száz Ildikó

www.baratno.com

*

Magyar vagyok

Magyar vagyok,

s ha számba idegenek szavakat oltanak ,

kiköpöm, mert nincs az az akarat,

amely rám kényszeríthetné más nyelv erejét,

lájlkoljam, ha tetszik, bjuti! mondjam, ha szép,

mázlinak hívjam a jószerencsét,

okét mondjak igen, hellót Adjon Isten helyett,

nekem az aha nem volt, és nem is lesz felelet.

Magyar vagyok,

tudom, mit jelent levesben a gulya[1],

a kuvaszról tudom azt, hogy kutya,

és ha a jószág mellettem dorombol,

hallom, hogy a cirmos, és nem a komondor.

Tudom, hogy nem bűn, ha valaki a párját ritkítja,

és a böllér elől hodályba[2], a konda fut sivítva.

Kies hegyoldalban nyílik csak boroszlán[3],

nádifarkas[4] mellett azt mondom toportyán,

betyáros kedvem is csak magyarként lehet,

és konty alá valóval[5] vidítom kedvemet.

S ha a cséplőgépre azt mondom, hogy csondér[6],

kevesen tudják, hogy gyártója volt John Deere.

A szűrt[7] nem keverjük össze a subával[8],

és tudjuk, miért házasodik guba a gubával[9].

A rokolyára [10]ne mondjuk, hogy szoknya,

tudjuk, hogy télen is működik a nyárikonyha[11],

szépapának[12] nem a fess férjet nevezzük,

s a keresztnevet a családnév mögé helyezzük.

Nevetünk nagyot az angolokon,

mikor a szalonnára kiírják, hogy bacon[13]

géniuszainkat hívuk úgy: lángelme

a textilt szólítsuk szebben: kelme.

Csodaparipára mondjuk azt, hogy táltos,

tisztaszobába tesszük ki a vánkost,

a lúdra, ha kövér sem mondjuk, hogy hattyú,

balkézről jött gyerek mára már nem fattyú.

Ha bele is botlunk a nyelvünkbe párszor,

van annál szebb szó, hogy csordapásztor[14]?

Kerítőhálóra mondjuk azt, hogy gyalom,

s ha valakit szeretünk, abból lesz angyalom,

tápióban[15] laktak erdei emberek,

ha messze futnak mondjuk: illa berek,

veszik a nyelvünkből sok ezer magyar szó:

dikó[16], gyikó, lésza, azaz a nyoszolyó,

nem is tudjuk lassan e nyelvi zűrzavarba'

mit jelent a gádor[17] , s mit a kacabajka[18]...

Magyar vagyok,

s ha számba idegenek szavakat oltanak,

kiköpöm, mert nincs az az akarat,

hogy elhagyjam az anyanyelv csodáit,

maradjon ez így, - még nagyon sokáig.

Kellős Éva

[1] A falvaktól és városoktól távol eső legelőkön tavasztól őszig szabadon tartott, éjjel is kint háló bika-, tinó- vagy tehéncsapat.

[2] Juh-, vagy sertésnyájak téglalap, néha L alaprajzú, nagy befogadóképességű, zárt, tetővel fedett építménye.

[3] A mályvafélékhez tartozó erdőszéli cserjenövény.

[4] 3A nádifarkas, a toportyán, a csikasz, mind az aranysakál neve.

[5] Nőiesnek tartott ital (főtt bor) elnevezése.

[6] A múlt században a John Deere márkájú mezőgazdasági gépek nevét tették így magyarossá a parasztemberek. Az aratógépeket sokhelyütt ma is csondérnak hívják.

[7] Posztóból készült kabátféle felsőruha

[8] A hosszúfürtű magyar juh szőrös bőréből készült, palástszerű, bokáig érő ruha, kabát.

[9] Vízszintesen pokróccá varrott darabból szabott férfi gyapjúkabát.

[10] Finom házi, vagy bolti vászonból, posztóból készült női vislelet.

[11] A ház hátsó fertályára épített, sütésre-főzésre használt helyiség.

[12] Az ükszülők apja.

[13] A bacon szó állítólag az egykor külföldön is híres somogyi-bakonyi területeken nevelt sertésfajtából eredeztethető. Makkon hizlalták. A bakonyi siska húsa, szalonnája kibírta a hosszú tengeri utat.

[14] A falvak melletti csordanyomáson vagy az ugaron járó fejőstehén- és igásökörcsorda pásztora.

[15] Zúzmóval vastagon benőtt, gyakran üreges fa, vagy facsoport elnevezése.

[16] A dikó, gyikó, lésza, nyoszolya, vagy nyoszolyó, mind a lécvázas szerkesztésű könnyű hálóágy elnevezése.

[17] A külszínnél mélyebben fekvő padlózattal épített lakóépület, vagy pince védett lejárata.

[18] Felsőtesten viselt könnyő női ruhadarab.

*

Tamási Áron

Bölcső és Bagoly

A Bölcső és Bagoly regényes életrajzi mű, melyben Tamási Áron gyermekkorába lép vissza az olvasó. Az író a mesebeli hős leleményességével vezet át családfájának sűrűjén, fölidézi és továbbszövi a legendát szülőfalujának, Farkaslakának a keletkezéséről, elkalauzol abba a kicsi házba, ahol édesanyja őt is ringatta a bölcsőben. Emlékezete visszaröpít azokba az évekbe, amikor még mint mezítlábas gyerek csínyeket követett el a Nyikó vízében játszva vagy a szomszédok gyümölcsöskertjeit látogatva. Eszébe jut, mennyi kínnal járt gyermekként beleszokni-beletörődni a nehéz testi munkába, és mennyi örömet jelentett, ha délidőben szedret szedhetett a föld végében, vagy fölröppenthetett egy-egy madarat. Megjelenik előttünk a harisnyás legényke, aki édesanyja kezét szorongatva megy az iskolába beíratkozásra, és a tanító "kisasszony"-tól egy baglyot ábrázoló képet kap emlékbe... És az író végül fölidézi azt a sötét téli hajnalt, amikor súlyosan megsérült a keze, aminek végül is köszönhette, hogy a farkaslaki iskola után továbbtanulhatott.

MVGYOSZ hangoskönyvek

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Bolcso-es-Bagoly-11756/

*

Kiss József: ÁVO-s voltam, ÁVO-sok vertek…

A KIADÓ MEGJEGYZÉSE:

A kézirat kiadását avval a kéréssel kaptam meg, hogy abból semmit el ne vegyek és semmit hozzá ne tegyek. Ennek a kérésnek próbáltam eleget tenni, pár idegen szó helyett a magyar értelmezését választva, de így is számtalan magyartalanság található a kiadványban.

Nem volt könnyű a kézirat végleges összeállítása sem, mert több ismétlődés, betétlapok és kiegészítések nehezítették a nyomtatási formába hozatalát. Több, ismétlő javítások során ez tisztázatlan, valószínűleg eredeti összeállítású kézirat volt, amely jelen formájában is magán viseli jellegzetességét.

Csak annyi tájékoztatást kaptam még, hogy a szerző még életében kísérletezett ennek megjelentetésével, de Magyarországon érthető módon nem talált rá kiadót. Ki és melyik nyomda merte volna vállalni a kiadását?

Természetesen vád érhet engem is, hogy miért adtam ki ezt könyv formában és milyen célból? Nem az első eset, hogy a könyvkiadásaimhoz nem fűzök elő- vagy utószót! Most sem írok egy könyvismertetést vagy magyarázó kiegészítést, annak ellenére, hogy többször szerettem volna egy-egy részletnél a véleményemet hozzáfűzni a tartalomhoz, de azt hiszem ez így is helyes, hogy nem éltem vissza a kiadói minőségemmel.

Röviden mégis csak annyit, hogy mindenki tudja, hogy ez a könyv nem teljes. Több száz és ezer osztályidegennek nyilvánított és kisemberek mellett horthysta tiszt, csendőr és nyilas sorsát /kettő kivételével/ nem említi a szerző. Nehezen hihető el, hogy a rémséges kínzások végignézése során ne került volna az ő kezébe is gumibot, ha nem a leírtakban, akkor más esetekben. Ő volt az emberséges ÁVH különleges lelkiségű mintapéldánya? Olvasók döntsék el személyét és a leírt személyeket.

Valóban ez csak életének leírása lenne, igaz történet, mese, valótlanság, hazugság, vagy rémregény?

Megjegyzésként bátorkodom megjegyezni, hogy országunk vészkorszakának sajnálatos tíz éves történetének egy része.

Kiértékelése az olvasóé!

http://betiltva.com/2010-2013/kiss-jozsef-avo-s-voltam-avo-sok-vertek-i-resz/

*

Szép városom

Egy piszkos, mocskos, szemetes és büdös város

a lakói és a vezetői miatt az...

http://szepvarosom.blogspot.hu/

*

Kajguszuz Abdál

BOLONDOK KÖNYVE

Sudár Balázs fordítása

Terebess Kiadó, Budapest, 2003

*

Én vagyok a tenger és az óceán

A gyöngyök bányája bennem van

Nyisd ki szemed, értőn nézz szét

A két világ bennem van

.

Én vagyok a test és a forma

Én vagyok a nyom és az érv

Én vagyok a kár és a haszon

Íme, a bolt bennem van

.

Én vagyok az ember-lét célja

Én vagyok az idők forgása

Én vagyok a Korán üzenete

Íme, a pecsét rajtam van

.

Én vagyok a csavargók Bagdadja

Én vagyok mindenek vezére

Én vagyok a titkok megnyilvánulása

A rejtett titok bennem van

.

Aszkéta és keresztény vagyok

A Sziklamecset én vagyok

A halottat feltámasztó Jézus én vagyok

A jó és a rossz bennem van

.

A tengerek hajója vagyok

Isten bennem van, Isten vagyok

A Pokol és a Mennyország vagyok

A világ minden helye bennem van

.

A kezdet és a vég vagyok

Gazdag és szegény vagyok

Szolga és úr vagyok

A hit és a hitetlenség bennem van

.

Mindenki által dicsért vagyok

Kábakő és bálvány vagyok

Az emberiség célja vagyok

Effélék vannak bennem

.

A porszem és a Nap én vagyok

Titkos és ismert vagyok

Minden létező én vagyok

A szerető és a szeretett bennem van

.

A kezdet és a vég vagyok

A külső és a belső vagyok

Támogatott s támasz vagyok

A rejtett kincs bennem van

.

Utószó

Kajguszuz Abdál egy volt azok közül a XIV-XV. századi kisázsiai vándortanítók közül, akik tanítványaikat mindenféle kötöttség nélkül okítgatták Istenről, világról, emberről. Nem hoztak létre szigorúan szabályozott szerzetesi közösségeket, dervisrendeket, nem volt regulájuk, a tanítás tartalma és módja a mindenkori mesteren múlott. Ha "visszavonult", vagy éppen meghalt, a tanítványok szétszéledtek, más lelki vezetőt kerestek, vagy éppen körülöttük jött létre új közösség. E szétszórt, egymástól független csoportokból alakult ki a XV. század végére az a bektasi dervisrend, amely azután majd Magyarországra is eljut, s akikhez a Rózsadombon eltemetett Gül Baba is tartozott.

Kajguszuz Abdál munkái olyannyira beépültek a bektasi hagyományokba, hogy a rend alapvető olvasmányai között tartották számon őket. A mester ezért válhatott ismertté a birodalom távoli csücskében, a magyar hódoltságban is. Egy magyarból törökké lett renegát 1588/89-ben néhány sorát le is jegyezte:

Ó, jaj! Nem érem el a kedvest

Mit tehetnék? Nem tudom.

Neki nem panaszkodhatok

Mit tehetnék? Nem tudom.

...

Kajguszuz Abdál vagyok

Saját sorsom mesélem

A kedvessel kedves vagyok. Másokkal

Mit tehetnék? Nem tudom.

Kajguszuz életére vonatkozó adatokat a történeti forrásokban hiába is keresnénk, annál többet mesélnek róla a legendáriumok. Eredendően Gajbí bégnek hívták, s nem akárhonnan származott: apja a Földközi-tenger partján álló Alanja városának ura volt, a nagyhatalmú karamáni uralkodók jobb keze. Gajbí ennek megfelelően kiváló oktatásban részesült, s élte a török hercegfiak fényűző életét. Egyszer, tizennyolc éves korában vadászni indult, s űzőbe vett egy szarvast. Sikerült nyilával megsebeznie az állatot, de az továbbra is kitartóan menekült. Gajbí bég mindig a nyomában maradt, s addig-addig űzte, kergette, míg kíséretétől teljesen elszakadt. A szarvas egyszer csak beszáguldott egy kolostor kapuján. Gajbí utána, az udvaron azonban sehol sem látta a vadat. A köré sereglő dervisektől egyre dühösebben követelte zsákmányát, azok azonban váltig bizonygatták, hogy semmiről sem tudnak. Végezetül a kolostor főnöke, Abdál Músza is megsokallta a perpatvart, s maga elé rendelte a hívatlan vendéget. Az dühösen előadta történetét, mire Músza csak annyit kérdezett nyugodtan:

- Megismernéd-e a nyiladat?

Az igenlő választ hallva levetette köpenyét: ott volt a nyílvessző az oldalába fúródva. Gajbí úgy megzavarodott, hogy jó ideig szólni sem bírt. Amikor úgy-ahogy magához tért, Abdál Músza lábai elé vetette magát, a bocsánatát kérte. Az kihúzta a sebből a nyilat, s e szavakkal adta vissza gazdájának:

- Hibádat mi már el is felejtettük. De te máskor ilyet ne tegyél, ne lövöldözz oktalanul minden élőlényre, akit csak meglátsz!

Gajbí hercegnek ekkor már csupán egyetlen vágya volt, hogy a kolostorban maradhasson. Abdál Músza eleinte megpróbálta lebeszélni erről, de amikor látta, hogy hajthatatlan, befogadta. Később sikerült a haragvó atyát is kiengesztelni, s Gajbí hercegből Kajguszuz Abdál, "gond nélküli bolond" lett (felvett neve ugyanis ezt jelenti), hiszen letette a hercegi léttel együtt járó világi gondokat.

Élete folyásáról vajmi keveset mondhatunk. Elzarándokolt Mekkába a Kábához, megfordult Kairóban, s ott kolostort alapított, a damaszkuszi vízimalmok pedig verselésre ihlették. Eljutott a Balkánra, Edirnében is. A hagyományok szerint 1444-ben halt meg a dél-anatóliai Elmáliban, ugyanazon a helyen, ahol "második", immáron Isten felé forduló élete elkezdődött. Ott is helyezték örök nyugalomra, mestere, Abdál Músza mellett.

Kajguszuzt a bektasik leginkább világos, átütő erejű prózájáért kedvelték, jóllehet többezer sornyi verset is írt. A kötetünkben olvasható írás talán legnépszerűbb munkája, amelynek számos másolata maradt fenn, s amelyet a XIX. században kőnyomatos formában is közzétettek. Abdurrahman Güzel munkája nyomán 1983-ban latin betűs átirata is napvilágot látott.

A fordítás alapjául szolgáló, 44 nyolcadrét lapból álló, félbőr kötéses kéziratot jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Keleti Gyűjteménye őrzi (Török kéziratok, oktáv 2.), ahova 1886-ban került az Isztambulban elhunyt 48-as emigráns és jeles könyvgyűjtő, Szilágyi Dániel hagyatékából. A másolás dátuma nem ismeretes, de készítője igen: a szegény Ahmed bin Mehmed bin Halíl keze által vettetett papírra valamikor a XVII-XVIII. században.

A kéziraton az igencsak megtévesztő Riszále-i Kajguszuz (Kajguszuz története) cím áll. Kajguszuz egyik munkája valóban ezt a címet viseli, de az nem egyezik meg a kötetünkben olvasható szöveggel, amely ráadásul nem is egy, hanem két - pontosabban másfél - írást tartalmaz.

Első, nagyobbik fele a Budalá-náme (Bolondok könyve), a többi kézirattal és kiadással szinte tökéletesen megegyező szöveggel. Második része pedig a Kitáb-i migláte (Tanácsadó könyv) szeszélyesen megrövidített változata. E két mű együttes másolása nem példa nélkül való, s nem is különösebben meglepő, mivel a Kitáb-i migláte a Budalá-náme folytatásának tekinthető. A kurtítás azonban mindenképpen érdekes: az eredeti szövegnek jó kétharmadát nem tartotta másolásra érdemesnek "átdolgozónk". Így a korábbiaknál sokkal feszesebb, erőteljesebb, kerekebb változatot hozott létre. Többek között ezért határoztam a csonka szöveg fordítása mellett, s nem egészítettem ki azt további szövegváltozatok alapján.

Kajguszuz munkáit az olvasó közvetlen megszólítása jellemzi. Mintha a mester beszédeit, prédikációit jegyezte volna le valaki. Hébe-hóba egy-egy passzus végén tényleg erre utaló "záradékokat" találunk: "...mondta Kajguszuz Abdál", vagy "...így szólt Kajguszuz". A fordításból ezeket többnyire kihagytam, mivel a szöveg értelmét nem befolyásolták, befogadását viszont megnehezítették volna.

Az eredeti szöveg nagyrészt prózában íródott, de számos verses betétet tartalmaz. Ezeket prózában, de a szövegből kiemelve ültettem át magyarra. A török misztikus költészet rendkívül kedveli a kétértelmű kifejezéseket, a szavak rejtett kapcsolatban állnak egymással. Ezeket megfelelő kulturális háttér nélkül nem érthetjük meg. Fordításuk rendkívül nehéz, már-már lehetetlen, valami - a tartalom vagy a forma - mindenképpen csorbul. Jelen esetben fontosabbnak éreztem a mondanivaló lehető legjobb megőrzését, s ezért inkább feláldoztam a költői szépségeket. Megjegyzendő, hogy Kajguszuz poétikai szempontból nem jelentős költő, számára is elsősorban a tartalom volt döntő.

Bármennyire is kortalan, nagyrészt mindenki számára érthető Kajguszuz munkája, itt-ott átsütnek rajta a török legendák és a muszlim hagyományok. Amennyiben szükségesnek éreztem, ezeket megmagyaráztam a szöveget követő, "Magyarázatok" című részben. Ugyanitt találja az olvasó a Korán-idézetek származási helyét is.

A Bolondok könyvének talán már a címe is magyarázatra szorul. A dervisek - az iszlám misztikusai, a szúfik - előszeretettel nevezték magukat együgyűnek, tudatlannak vagy bolondnak. Arra kívántak ezzel utalni, hogy már nem tartoznak a számítgató, tervezgető, "ügyes" és "okos" emberek közé, akik szemében az ő "hányaveti", "fontos dolgokkal" nem törődő viselkedésük valóban bolondságnak tűnhet.

A könyv első része általános tanításokat, tanácsokat tartalmaz: Az emberek öntudatlan álomban élik életüket, igazi valójukról mit sem tudnak. A szemüket egy önzésükből, világhoz kötődő vágyaikból, gondolataikból szövődött fátyol, saját egojuk homályosítja el. A török misztikusok ezt az arab nefesz 'lélek, lélegzet' szóval fejezik ki. Minden ehhez a világhoz köt minket, még az egészen természetesnek tűnő lélegzésünk is. Fel kell hát ismerni, hogy a történések rajtunk kívül zajlanak, s felül kell rajtuk emelkedni. A bamba álomból végre fel kell ébredni. S ez nem csupán lehetőség, hanem kötelesség: az emberi lét célja.

A következő szakaszban Kajguszuz saját történetét meséli el. Hogyan öltött testet, hogyan vándorolt formáról formára, hogyan "bújt egyik ingből a másikba". Közben úgy változott, alakult, mint fazekaskorongon az agyag. De vajon mi értelme van ennek? Hol lehet az út a vége? A sokféle forma között hol a lényeg? Kajguszuz a választ a város szimbólumával mondja el. A várossal, amely egyszerre jelképezi a mikro- és a makrokozmoszt. A várossal, amely az ember belső világa, gondolatainak, elképzeléseinek, hitének és vélt tudásának összessége. Ebbe kell belépni, ezt kell megfigyelni. Ehhez azonban az embernek vágynia kell oda. El kell szakadnia a "vándorló törzstől", az élet árjával csupán sodródó, azt irányítani képtelen tömegtől, mint ahogy azt Kajguszuz tette. El kell érni a városig, s ha egyedül nem sikerül is bejutni, előbb-utóbb érkezik segítség, a kereső végső esetben kötéllel a nyakában, gazdája mellett kullogó vadászebként lépi át a kaput. A misztikus út sarokpontja ez, itt változik meg az úton járó látásmódja. Korábban csak a világi javakra, hívságokra figyelt, minden lépésével távolabb került Istentől. Pogány volt még akkor is, ha a vallás minden parancsolatát betartotta. A kapu átlépése után azonban ténylegesen Isten lesz számára a meghatározó, a vándor megfordul: visszafelé indul azon a hosszú úton, amely majd az ego eltűnéséhez, teljes feloldódásához vezet.

Az úton nem árt a segítség, például egy mester támogatása. "Egy óra a bölcsek társaságában többet ér, mint ezer év önfejű aszkézis" - tartják a dervisek. A mestertől persze semmit sem lehet megtanulni. A cél nem a tanulható tudás (ilm), vagy ahogy Kajguszuz mondja, a "hallott tudás" megszerzése. Előrejutni csak a tapasztalatokkal, a "látottal" lehetséges, ezeket pedig mindenki maga gyűjti magának. A mester nem világosíthatja meg tanítványa fejét, semmiféle tapasztalatot nem szerezhet meg helyette, de jelenlétével, személyes példájával mégis támogathatja. Ezért fektet Kajguszuz nagy hangsúlyt a jó és a rossz tanító megkülönböztetésére, s ezért köszörüli a nyelvét hosszasan az aszkétákon, akik szerinte - s általában a dervisek szerint - lemondásukkal kérkednek, s így éppen ők a legegoistább emberek.

A Bolondok könyve a fordulatig - ha úgy tetszik, a megvilágosodásig - tárgyalja az eseményeket, a Kitáb-i Migláte folytatás: a hazavezető út leírása egy hosszú álom formájában.

A dervis - Kajguszuz Abdál, a mindenkori utazó - már túl van néhány alapvető tapasztalaton, tudja, hogy a világ látszat csupán. Tudja, hogy minden dolog egy, a különbségek látszólagosak. (Az iszlám misztikájában ezt vahdet-i vüdzsúdnak, 'a létezés egységének' nevezik.) Ezt a tudást jelképezi a magányos dervis számtalanszor felbukkanó képe.

Csakhogy a dervis ezt az állapotot még nem képes teljesen elfogadni, inkább egyedüliségnek, magánynak éli meg, semmint egységnek. Még mindig keres valamit, valami mást, valami külsőt, a kettőt az egyben. E vágy sodorja egyre újabb kalandokba.

Az álom-történeteknek gyakori szereplője a Sátán, más néven Iblisz, a muszlim hagyományok Mephisztója, aki a világi gondolkozás jelképes figurája. Ő az, aki személyes vágyával megtöri a teremtés egységét, miatta kell az emberiségnek hosszú utat bejárnia, míg visszatalál a forráshoz, Istenhez. A Sátán paradox módon ebben segítőként jelenik meg, ármánykodásaival éppen azokra az emberi gyengeségekre hívja fel a figyelmet, amelyek az Istenhez való visszatérést akadályozzák.

Kajguszuz álmában hol nagyon magas körökbe, Mohamed próféta vagy Ali - aki a dervisek szerint a misztikus tudás letéteményese - társaságába kerül, hol rendkívül veszedelmes helyzetekből vágja ki magát. E történetek egy valamiben hasonlítanak: fel kell belőlük ébredni. A dervis előbb-utóbb rájön, hogy a szereplők és az események benne léteznek, elméjének szülöttei. Ilyeténképpen az úton való előrejutást pillanatnyilag segíthetik, de abszolút értelemben semmi jelentőségük nincsen.

Az utolsó próbatétel a Sátán megzabolázása. Hogyan lehet helyrehozni az eredendő kisiklást? A dervis akárhányszor győzi is le ellenfelét erőnek erejével, haragosan, magából kikelve, hiába veszi el tőle a hatalmat jelképező botot, s a csalafintaságok tarisznyáját, a Sátán újra és újra megjelenik. Kajguszuz végül ráébred, hogy elpusztítani nem lehet, csak jó útra téríteni: ezért esketi meg, hogy nem tesz a továbbiakban rosszat. S ekkor, haragja legyőzése árán jut el a végső célig. A történet keretei újra eltűnnek, a dervis megint a semmiben találja magát, de ekkor már nyugodtan, elégedetten, vágyaktól mentesen.

A teljesség tudása és az elme kalandjai közötti ingázás a szúfi út része, természetes. Vannak tisztább, magasabb periódusok, s vannak felszínes, gondolatoktól terhelt életszakaszok. Mindegyiken át kell haladni, hogy egyszer eljöhessen a végső feloldódás. Kajguszuz eljutott idáig, s végül tiszta szívvel mondhatta, hogy: "Az vagyok, aki megismerte önmagát". Ezzel személyes története végére ért.

E nagyívű, mégis egyszerű szavakkal szóló munkát ajánlom azoknak, akik saját útjukat járják: talán találnak benne egy-két kedvükre való mondatot. S ajánlom azoknak is, akik bepillantást szeretnének nyerni azoknak a derviseknek az életébe, gondolkodásmódjába, akik a magyarországi török világnak is jellegzetes figurái voltak.

Sudár Balázs

*

BOGDÁN ISTVÁN

RÉGI MAGYAR MULATSÁGOK

Budapest : Neumann Kht., 2003

 

9. Az aratóünnep

Ne menj rózsám a tarlóra,

Gyenge vagy még a sarlóra.

Ha megvágod kis kezedet,

Ki süt nekem lágy kenyeret.

A közismert népdal figyelmeztetése a fiatalabb generáció számára semmitmondó, hisz e nemzedék már csak a gépi aratást ismeri. S ha esetleg a sarló, ez a rövid nyelű, félhold pengéjű vágószerszám nem is ismeretlen előtte, a fű és nem a gabona levágásához való eszköznek ítéli. Pedig valamikor csak ezt az eszközt használták az aratás-hoz.

Az aratósarló céljának megfelelően alakult ki. A nyúlt ívű pengét a nyél felőli részén fogak csipkézték. Így a gabonaszálakat nemcsak vágta, hanem fűrészelte is, amikor az arató, a gabona fölé hajolva, bal kezében marokra fogott gabonaszálakon a sarlót maga felé rántotta. A markában tartott gabonacsomót a tarló-ra dobta, amiket a marokszedők kévé-vé csomóztak. A sarló – amelyet eleink már a honfoglalás előtt ismertek – hajdan az asszonyok szerszáma volt, a sarlózás az ő munkájuk. A férfi a kévéket kötözte és gyűjtötte össze.

A kasza viszont férfi kezébe való szerszám, nagyobb erőt kívánt. A két kézre fogott hosszú nyél végére erősített, viszonylag egyenes penge közvetlen a föld felett vágta és rendre döntötte a szálakat. A XIV. században ismertük meg, mint a fűvágás, így a szénamunka eszközét. Aratáshoz legkorábban a XV. század végén használták. Aratótechnikája két típusban terjedt lassacskán tovább. Az egyik a szénamunka szerinti kötetlen gereblyéző, a másik a sarlózást követő kévéző aratás.

A kasza azonban a XVII. században is majd kizárólag a szénamunka eszköze volt, az aratásé inkább a sarló. Comenius „A látható világ” című művének 1669. évi kiadásában e munkát így határozta meg:

„Az arató learatja a megérett gabonát sarlóval, öszveszedegeti a markokat és kévéket köt.”

S ha a sarlós aratás nem is volt olyan nehéz fizikai munka, mint a kaszás, csak fárasztó volt, s bizony, pihenni kellett a déli verőn. Ahogyan Csokonai érzékelteti a „Déli aggodalom” című versében:

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,

Egyenesen omlik lefelé sugára,

Küszködik a bágyadt levegőég s hevül;

Felfortyant az egész természet merevül.

A lankadt arató ledűl izzadt fővel,

Hogy majd dolgát kezdje megújult erővel.

De hogy a kaszás aratás még a XIX. század elején sem volt általánosan elterjedt, azt Nagyváthy János, mezőgazdasági szakirodalmunk egyik korai művelője bizonyítja. Az 1821-ben megjelent „Magyar gazdatiszt” című munkájában többek között ezt írja:

„Az Aratáshoz a Sarlók tovább is megtartassanak, és ujságonkapásból a Takarókaszák bé ne hozassanak, mert hozzájuk… mind erős Munkások kivánatnak; mégis a mi kövér és gazdag Termésünket nem birják rendre dönteni.”

Nagyváthy túlzott, de abban igaza volt, hogy a kaszálás lényegesen nagyobb erőt kívánt, mint a sarlózás. A sarlópártiak azonban főképpen azt kifogásolták, hogy a kasza kipergeti a szemet és gazosan hagyja a gabonát. Ami igaz. Viszont sokkal haladósabb vele a munka. Márpedig ez fontos szempont. – A kétféle módszer átváltásának mikéntjét jól szemlélteti az egyik Somogy megyei uradalomnak a részes aratók-kal kötött 1837. évi szerződése. A 2. pontja így hangzik:

„Hogy a takarítás annál könnyebben mennyen, meg engedtetik a sarlón kívül kaszával is, de a magnak való egyenessen sarlóval takaríttatni kivártatik. Azonban a le kaszált gabonának kévékbe való kötése rendesen meg tetetni rendeltetik.”

Az aratás természetesen a jobbágyok kötelessége volt. „Úr dolgában” végezték, az urbárium által megszabott időben és módon. Az úr gabonájához azonban gyakorta kevés volt a munkaerő, márcsak azért is, mert az úr és a jobbágy gabonája csak egy időben érett, és az utóbbi aratását sem lehetett elhanyagolni, hisz kilenced járt a termésből az úrnak. Valószínű, ez okozta azt, hogy bérmunkásokat, napszámosokat is, de leginkább részes arató-kat fogadtak föl, akik a bér fejében a termés meghatározott részét kapták. A bandagazda vezette őket. Hogy mikor keletkezett ez a szokás, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy a vármegyék a XVIII. század elejétől kezdve már limitálták az aratórész felső határát, területenként és korban változóan 5-13-ad rész között.

A napszámért vagy részért végzett aratásnál a bér mellett ételt is kaptak az aratók. Volt, ahol maguknak kellett azt elkészíteni, másutt főtt étel járt. De így vagy úgy, mindenképp jói tartották őket. S hogy miért, megírta Jókai „Az új földesúr” című, a Bach-korszakban játszódó regényében:

„Akik valaha gazdaságot láttak, tudják, micsoda mozgalmas időszak a takarítás; cseléd és gazda korán kel, későn fekszik; napszámost, részredolgozót nagyon megbecsülik.”

S hogy mi volt az utóbbiak munkafeltétele, arra is találhatunk itt példát:

„Széna, repce napszám; rozs, búza aratórész; a napszám ötven garas – egy meszely pálinka, két icce bor minden fejre, reggel szalonna, kenyér, délben főtt hús meg galuska vagy tokány; este kétféle, az egyik hús; ozsonnára füstölt hús vagy aludt tej; a kalaponk mellé meg egy csinált virág; ami meg rész, hát az minden kilencedik mérő a garmadából a miénk.”

Jókai egyébként regényében bemutatja napjaink módszerét: a gépi aratás-t is. A „pompás arató-kaszálógép” kudarca azonban kétségtelenül arról árulkodik, hogy Jókai nem lelkesedett az új módszerért.

És csupán ebben az időben, amikor tehát a legújabb aratótechnika hódító útjára indul, az 1860-as években kezdi kiszorítani a kasza az ősi sarlót, főleg a részesarató-rendszernek gyors elterjedésével. Jellemző az ez idő tájt keletkezett részes rigmus:

Jobb a kasza, mint a sarló,

Tisztább lesz igy majd a tarló.

Gyorsabb munka, több a bére,

Mehetünk hát más földére.

Viszont a föld népe rendkívül hagyománytisztelő. Így az is jellemző, amit Móricz Zsigmond írt „Életem regénye” című művében gyermekkorának, a XIX. század végének tiszaháti népi véleményéről:

[A tügyiek] már csak kaszával arattak, amit Isten elleni véteknek tartottak Csécsén, ott még sarlóztak és minden szálat párhuzamosan fektettek egymáshoz a kévében, hogy egy búzaszem ki ne hulljon.”

Ez a hagyománytisztelet s a szokás szívós, őstermészetű ereje adta tovább nemzedékről nemzedékre azt a rítust is, amelynek létéről és mivoltáról csak a XIX. század első éveitől kezdve van történeti bizonyságunk, de több okból feltételezhetjük, hogy sokszázados örökség.

Az aratóünnep-ről van szó. Forrásaink szerint akkor volt szokásos, amikor az aratók másnak a gabonáját takarították be, akár kalákában, akár napszámért, akár részes munkában. Amikor a gazda maga aratott a háza népével, nem ülték meg, tehát nem családi ünnep. E tényből következtetve valószínűnek látszik, hogy a feudalizmus korábbi időszakában is hasonló volt a helyzet. Csak akkor tartották meg, amikor a föld népe az úr gabonáját aratta. A mezőgazdaság e legfontosabb munkájának elvégzését: az „élet” betakarítását a föld népe ünnepélyesen jelentette be az úrnak, és a végzett munka örömére közös ünnepséget rendeztek, ami viszont patriarkális eredetre vall. Lehetséges tehát, hogy akkor alakult ki, amikor a patriarkálizmus még eleven valóság volt. – E ceremónia megismeréséhez azonban nem lesz haszontalan az aratást kísérő egész szokáskört felidézni.

Amikor „megroppant a gabona töve”, Péter-Pál, vagyis június 29-e után kezdődött meg az aratás. A gabona érettségétől függően természetesen tájanként változott az aratás időpontja. Sokszor július végén kezdődhetett csupán. De újhold napján nem fogtak hozzá, mert akkor beléjük vág a „ménkő”. Pénteki nap sem, mert akkor „léhás lenne a kalász”. S ha valamely ok miatt mégis e nap kellett kezdeni, már csütörtökön levágtak egy kévére valót. Ha pedig halott volt a faluban, megvárták, amíg eltemették.

Kora hajnalban kezdtek az aratáshoz. Többfelé előbb templomba mentek áldásért könyörögni, másutt a gabonaföldön imádkoztak kezdés előtt. Az asszonyok két gabonaszálat kötöttek a derekukra derékfájás ellen. Aztán az első sarlós vagy kaszás – a bandagazda – „Uram, segíts!” fohászkodással belevágott a gabonába, a többiek követték.

A sarlósok vagy kaszások mögött haladtak a marokszedők, kévébe gyűjtötték a levágott gabonát, és azt szalmakötéllel összekötözték. A kévékből pedig – vidékenként változóan 13-18 darabból – megrakták a kereszt-et, ezt a célszerű tároló alakot, amelynél egy, a kalászával felfelé hajtott kévére alapozva négy, kalásszal érintkező kéve formálta a keresztet, de több sorosan, a tetejét pedig egy középre tett, a kalászokat takaró kéve, az ún. „pap” fedte be. Ha két keresztet tettek a tarlón egymás mellé, az volt a kalangya, két kalangya pedig egymás mellett a kepe. S innen a részesaratók neve: „kepés”, ugyanis kepeszám szedték ki a részt.

A kaszás arató csöndben dolgozott, hisz munkája nehéz. A sarlózás „prücskörézőbb” munka volt, közben gyakran daloltak is. Mint ahogyan a kötélcsavarás, marokszedés, kévekötés, keperakás közben is nóta járta:

Kár a tiszta búzát lekaszálni,

Kár a barna kislányt korán férjhez adni.

Korán férjhez adják, megszelídül szépen,

Akár a dalos pacsirta fent a magas égen.

Megérett a búza, le kéne már vágni,

Ezt a barna kislányt férjhez kéne adni.

Peng a kasza, a búzát rendre vágja,

Ennek a szép barna lánynak én leszek a párja.

Vagy az a kép, amelyet Berzsenyi villant elénk „A Balaton” című versében:

Itt a sárga mező s kiterült láp terjed előnkbe,

Hol dús buzakalász tengere játszik,

S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.

A munkát gyakran fűszerezték tréfás, csípős mondásokkal. Ha pl. a kévekötöző legény kötele elszakadt, rögvest odaverselt a kötélcsavaró-nak:

Az én gatyám sárga pikét,

Jobb kötelet egy kicsikét!

S ha megesett, hogy valamelyik leány megvágta kezét a sarlóval, nyomban megkérdezték: „Kire gondoltál?” A többitől lemaradó aratóra társai kórusban rámondták: „Lapátnyelet készít, holnap sütni akar.” Amikor pedig délebéd után felkerekedtek, a fiatalabbak fürgén ugrottak fel, hogy az ülve maradó fiatalnak mondhassák: „Mi az, tán eke van az üllepeden?”

Amikor az úr először ment ki az aratókhoz, az aratóleányok szalmakötéllel vagy sebtében font kalászkoszorúval az úr derekát körülkötötték, és csak akkor engedték el, amikor pénzváltságot fizetett. De fizetett szíves-örömest, mert csak így „eresztett jól a búza”.

Mikor aztán az aratás végére jártak, egy marék gabonát vágatlan a tábla végén hagytak, hogy jövőre is jó legyen a termés, és a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. A Rába vidékén e markot bogra kötötték, kalásszal lefelé, és azt mondták, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.

Ügyeltek arra, hogy az aratást naplemente előtt jóval befejezzék. Amikor a bandagazda az utolsó kévét, amelynek felében a kalászokat ellenkezőleg fektették, ezt az ún. „Jézus kévéjét” feltette az utolsó kereszt tetejére, ledőlt annak tövébe, és köréje gyűltek az aratók. Aztán az ügyes kezű lányok gabonaszárakból és kalászokból megfonták az ún. aratókoszorút, és virágokkal, szalagokkal feldíszítették. Formája tájanként változott. Koszorú, korona alak mellett csigaház formájú, zsák, sokszor házikó vagy sátor alakú volt, némelykor férfi, női aratóbábu is lógott rajta. Gyakran olyan nagy volt, hogy két rúd kellett hozzá, a kisebbeket boton vitték, a koszorút, koronát azonban, nevéhez illően, a fejen. Mégpedig a legügyesebb legény vagy leány fejére került, de csak miután az utolsóként elkészült aratót lustasága miatt a földön meghempergették. – Ez inkább esővarázslási rítus volt, mint büntetés. – Aztán a koszorúvivő mögé felzárkóztak az aratók, élükön a bandagazdával. Aratószerszáma, holmicskája kinek-kinek a kezében, vállán. Majd a bandagazda szavára – „No, Isten segedelmével, atyafiak, induljunk!” – megindultak az úr, nagyobb uradalmakban az urat helyettesítő tiszttartó portája felé. A közeledő alkony csendjét felverte vidám nótázásuk:

Búza, búza, de szép tábla búza,

Kihajlik a nagykátai útra.

A szekcsői legények, ha aratják,

Szépen összepengetik a kaszát.

Árpa, árpa, de szép tábla árpa,

Közepében egy szép rezgő nyárfa.

Rezgő nyárfa, hajlik a levele,

Én is elhalok a szerelembe.

Erdélyben az volt a szokás, hogy a falun átvonuló menetet minden kapuban várták, és a koszorúvivőt ki-ki egy-egy kanna vízzel lelocsolta. Analógiás, esővarázsló cselekedet. Magyarhonban erre később és enyhébb formában került sor. Amikor a menet céljához ért, az úr az udvaron fogadta őket, s a koszorúvivőre vagy a koszorúra néhány csepp vizet fröcskölt. Aztán a bandagazda elmondta a mondókáját. Túl a Dunán pl. ily szavakkal:

„Ím végezete vagyon a munkának, kepében az élet. Isten gondján ember munkája becsülettel rendbe jött. Hát most már a felséges Teremtő adjon mindnyájunknak pihentető nyugodalmat.”

Pozsony megyében dallal köszöntötte az uraságot a bandagazda:

Fölvirradt a végző napja, végre valahára,

Behoztuk a szép koszorút gazduram házába.

Most már csapra azt a hordót, a fistes meg húzza,

Hiszen ezt a kis költséget behozza a búza.

Erre aztán a koszorút átadták az úrnőnek. Az úr ezalatt három pohárba bort töltött: egyet a bandagazdának, egyet a koszorúvivőnek, egyet magának. Koccintott velük, és illő szavakkal megköszönte a fáradozást.

Aztán az aratók muzsikaszó mellett elhelyezkedtek a terített hosszú asztalnál – amelyre az úr terítéke mellé tették a koszorút –, és megkezdték a hagyományos fogásokból álló vacsorát. A tálból mindig a bandagazda vagy a koszorúvivő vett elsőnek, aztán az úr, majd a többiek. Falatozás közben természetesen ittak is, de a felköszöntőkről sem feledkeztek meg. Így ugyancsak jókedvre derültek, mire befejezték a vacsorát.

Ekkor megkezdődött a tánc. Az úr nyitotta meg valamelyik marokszedő lánnyal, és a jól végzett munka örömével ropták tovább éjfélig.

*

Száraz fából könnyű hidat csinálni.

gyűjtés

előadó: Tankó Istvánné Ambrus Jozefa

település: Gyimesközéplok

gyűjtő: Sárosi Bálint

felvétel időpontja: 1960.

+

: 1. Száraz fából könnyű hidat csinálni.

Jaj de bajos szép szeretőt találni!

Találtam én szeretőre, de jóra,

Ki elviszën a bánatos hajóra.

 

2. Szabó Anna ëgy vasárnap délután

Kikönyökölt zöldre festëtt ablakán.

Ugy hullott a sürü könny a szëméből,

Mind a záporeső a magos égből.

 

3. Szabó Gyula jő alólról lóháton.

Azt kérdëzi: mér sirsz, Anna, galambom?

Hadd el, Gyula, ne kérdëzd, hogy mér sírok!

Te tëtted el az én fényës napomot.

 

4. Szabó Anna azt gondolta magábo,

Gyilkosa lësz négyhónapos babánok,

Gyilkosa lësz babájánok, magánok,

Bánatot hoz az egész rokonánok.

 

5. Szabó Annát azt kérdëzi az anyja:

Hogy érzëd még, édës lányom, magadot?

Édësanyám, rosszul érzëm magamot,

Vigyenek a csíkszépvizi doktorhoz!

 

6. Csíkszépvízën azt kérdëzi a doktor:

Ki okozta ezt a nagy bajt magánok?

Doktor uram, mëgmonhatom magánok,

Ugyis tudom, közelëg a halálom.

+

album: A magyarság népzenéje 10.

kiadó:Fonó Records

kiadás éve: 2002

az albumról:

Eredeti népzenei felvételek a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete és a Néprajzi Múzeum hangarchívumából.

Összeállította: Vargyas Lajos

Szerkesztette: Paksa Katalin

Hangrestaurálás: Németh István

*

Kamaszkorom zenéi

"My Generation" – Who

(és más WHO dalok, videók és szövegek)

http://www.songstube.net/video.php?title=My%20Generation&artistid=15267&artist=Who&id=153457

*

Sikertelen randik sorozata

A tűzoltó: Nem éreztem a tüzet…

A vegyész: Hiányzott a kémia…

A focista: Nem passzoltunk egymáshoz….

A hegesztő: Nem volt meg a szikra…

A kórboncnok: Élőben egészen más…

A matematikus: Nem jött be a számításom…

Az ügyvéd: Nem az esetem…

A táncos: Valahogy nem fogott meg…

A liftkezelő: Nem voltunk egy szinten…

A nőgyógyász: Olyan ürességet éreztem…

A vak: Nem egyezett a nézőpontunk

A festő: Nem festettünk jól együtt

A WC-s néni: Szar volt!

A cukrász: Nem volt elég édes

A hadvezér: Nem tudtam meghódítani

Az autó versenyző: Váltanom kellett

A horgász: Nem kapta be a kukacot

Az orvos: Nem hozott lázba

Az informatikus: Nem volt kompatibilis

A jós: Nem volt közös jövőnk

A tanár: Nem tudtam meghúzni

A terrorista: Nem ejtett rabul

A rádiós: Nem voltunk egy hullámhosszon

A bűvész: Nem varázsolt el

A hulla: Nem dobogtatta meg a szívem

Stohl: Ütközött a véleményünk

A boxoló: Nem voltunk egy súlycsoport

A vízvezeték szerelő: Nem volt elég nedves

Pókember: Nem sikerült behálóznia

A terminátor: Nem olvadtam el tőle

A zenész: Nem tudtam ráhangolódni

Az időjós: Nem volt felhőtlen a kapcsolat

A kukás: Szemét volt

A pék: Ebből nem sült ki semmi jó

A tolvaj: Nem lopta be magát a szívembe

Jézus: Más vizeken jártunk

A hajós: Rossz helyen kötöttem ki

A mezőgazdász: Nem aratott nálam sikert

A bíró: Elítéltem a külseje miatt

A postás: Próbálkoztam de feladtam

A vadász: Bakot lőttem vele

A hegymászó: Nem juttatott el a csúcsra

A színész: Csak megjátszotta magát

A pilóta: Nem repített a magasba

A rekorder: Nem tudtam megdönteni

A villanyszerelő: Nem volt meg a szikra

A rendőr: Nem volt lebilincselő

A csúszdamester: Ki csúszott a kezeim közül

*

FÁY ANDRÁS

LÚD ÉS ORR

ÁLLATMESÉK

A TARKA KÖNTÖS

A szabó gyermeke gondosan felszedte az elhullott posztó darabokat. - Oh atyám! be szép ez a királyszín darab, hát még ez elevenzöld! Mint habzik e sötétkékes folt, s nézd mint játszik e vegyes színű. De ezen fekete, ugye, legtisztább? Beh szép ruha kerülne belőlük együtt!

A nyájas atya teljesíté fia vágyát - s így került ki a nevetséges - harlekinruha.

A SZAMÁR ÉS CSIKÓ

A szamár egy vízhúzó alkotmányt, rovott padozatokon, egy helyben léptetve hajtott. A tüzes csikó fülelve tekintett be az ajtón. - Te erre nehezen volnál szer! - így szólítja meg őt a füles gúnyolva. - Az igaz, hogy szamárnak való munka! de melyitek is a machina; ez a kerekes alkotmány-e vagy te, bátya?

Koporsó a zseninek a szoros korlátok!

AZ AHI

Az ahi, nem jegyzi meg a história, hogy és mikor? megjelent egykor Európában. - Mily különös derék állat! - így kiáltának fel csodálkozással az állatok. - De mi hát az a derék benne? - kérdé a róka. - Termete csekély, tekintete ínséget tolmácsol, szava szánakozást indít, rest járása untat - én valóban gyávább állatot nálánál köztünk nem ismerek. - Igen, de - külföldi - kiáltának egy hanggal mindnyájan.

A MEDVE

- Hallom, nagy mester vagy a mászásban - szól az oroszlán a medvéhez. - Nosza, szökjél fel eme fára! - Uram, én csak az egyenesre tudok mászni - felel a mackó. - Ez pedig, amint látod, görbe. - Úgy én ügyességedért nem adnék egy legyet - mondá az oroszlán -, hiszen nagyobb részint görbe az erdő fája.

Sok tudós mindent tud, csak azt nem, amit kellene tudnia.

CERBERUS

Egy földi árnyék érkeztére szokatlan nyájasságot mutatott a dühös Cerberus. Farkcsóválva ugrott fel reá, s játszó szökésekkel kísérte Minosz eleibe. Ez csodálkozva szemlélte a ritka esetet. - Ki vagy? kérdi az árnyékot. - Recenzens - felel ez; s megszűne Minosz csodálkozni.

HAYDN

Haydn, amint mesterművét "a teremtést" először adta, a darab sokaknak nem tetszett. - Mi ízesebb hús - így szóla a virtuóz -, a fácánnál? mégis két neme az embereknek nem eheti, a fogatlan, aki nem rághatja, s a rossz gyomrú, aki nem emésztheti.

Vigasztalástokra ez, hazám koszorús írói, ti kevesek!

A GÓLYA ÉS GAZDÁJA

A visszatért gólya így szólítá meg a háztetőről gazdáját: - Nem köszönettel tartozol-e, gazdácskám, nekünk, hogy újra visszahoztuk néktek a tavaszt? - De barátom - felel ez -, titeket hozott a tavasz vissza!

Hízelkedik az emberi hiúságnak, a nagy történetekben magának részt tulajdoníthatni, vagy legalább mondhatni azt, hogy előre láttuk azokat.

A BAGOLY

Egy nevezetes napfogyatkozáskor, a szokatlan madarak búsan kullogtak háló helyeikre. - Istenem! hát már alkonyodik! - panaszlák mindnyájan! - Biz éj lesz ott megint - hála-örvendve huhogá a bagoly. Azonban elmúla a nagy égi tünemény, s gúnyosan kacagtatott ki a nagyfülű.

Beh alacsony lélek fért abba, aki a közínségben nyereséget keres.

A KAKAS

Az elvénhedt kakas sajnosan nyújtotta a sas trónja előtt panaszát, hogy számos fiai s unokái aggott korára érte semmit sem akarnak tenni. - Hát te tettél-e érettek nevelésökben vagy táplálásokban valamit? - kérdé a monárcha. - Énnekem a hárememmel volt szüntelen dolgom - felel a kakas -, s a hajnalt kelle vigyáznom. - Tanuld meg hát ön károdon, barátom, hogy csak a jótett szülhet háládatosságot.

HÉRAKLEITOSZ ÉS DÉMOKRITOSZ

Könnyes szemekkel sétált Athén utcáin Hérakleitosz; szemközt jöve neki a nevető Démokritosz: - Mi bajod? - kérdé az utóbbi kacagva. - Ugyan, hogy lehetsz ily könnyelmű - felel a síró -, minden szegletében látván hazádnak a romlottságot s az azt követő veszélyt. - Barátom - szól folyvást nevetve a hordó lakosa -, vágass eret magadon, s meglásd, azonnal jobbra fordul a haza dolga.

A LÁNCOS MEDVE

- Mackó! te már sok muzsikán táncoltál, szólj, melyik tetszik neked legjobban? - így szólítá meg medvéjét az olasz. - Egyiket sem hallhatom, uram, láncom zörgésétől! - felel szegény.

A RINOCÉROSZ

A hülye rinocérosz meghallá a közte s elefánt közt való gyűlölség meséjét, azóta nagyobbra nézé magát, s széjjel dicsekvék természeti ellenkezésével. - Azt hiszem - mondá a róka -, hogy te gyűlölöd az elefántot: mert sok irigyelhető tulajdonságival múl téged felül; de hogy ő ellenséged legyen neked, gyávának, abban nagyon kételkedem.

AZ EGEREK

Az egerek tanyát ütöttek egy asztag alatt. Bátorságban minden ellenségtől, gond nélkül lakoztak itt a gazdag búzaszemekkel. De a cséplés folytával fogyott az asztag, s az alsó kévékre kerülvén a sor, azon egér vala szerencsés, amelyik a csép elől elillanhatott.

A jó kvártély nem haza még, valamint a haszonért tanyázó sem hazafi ám.

A PRÜCSÖK ÉS VAKONDOK

Az éhes prücsök befúrta magát a gazdag tárú vakondokhoz. - Az egész világ hirdeti hallásod finomságát - szól hízelkedve hozzá. - Benned, reménylem, mecénásra találok: engedd, hadd űzzem énekemmel unalmaidat. - Elkezdé csiripelését, de a vakondok: - Hagyd el, barátom! hagyd el - szól fület dugva az éneklőnek -, éppen mivel finom a hallásom, nesze, fizetek azért, hogy nekem ne énekelj többé.

Az ily mecénás is szükséges!

A TEHÉN

Egy tehén, a katonának elveszett borjúbőr iszákját édesdeden nyalogatá. - Beh szép anyai érzés szorult ezen állatba - mondá magában egy elmenő asszony. - Bizonyosan a borját véli szegény ez iszákban. Felköltöm a jámbort édes csalatásából. Nem a borjad az, szolga! - szól a tehénhez. - Tudom, asszonyom - felel ez -, hanem egy kis sócskát érzek az iszákban; azt nyalogatom.

Beh szárazon maradnának legszebb tetteink, ha a haszonlesést levonnánk belőlök.

AZ IGAZSÁG TEMPLOMA

ALLEGÓRIA

Az igazság templomának kulcsa még Minerva idejében elveszett. A hajdani kor minden lakatosai próbálgatták erejüket egy új kulcs készítésén. Mesterséges tollak, lyukazatok, görbítések látszottak a mestermíveken; de velek nem nyílt az ajtó. - Bárdot ide s fokosokat! - kiált végre a pórsereg. - Erő kell oda, ahová a mesterség nem hathat! - s befeszült, beszakadt volna a szent küszöb, ha azt az isteni kéz nem tartotta volna. - Megállj! - így kiált a gyülevész néphez egy felhő közepéből Minerva. - Itt a kulcs! - s leereszkedvén a templom ében ajtajához, azt a bámuló művészek láttára egy hitvány szeggel nyitja ki. - Nincs az igazság oly nagyon elzárva előtted, ember - így szól -, mint véled, s éppen azért nem találod azt, hogy igen mesterségesen keresed!

A VEREBEK GYŰLÉSE

- Ugyan mit végeztetek oly sokat? - szól a verébhez a fecske. - Hallottam nagyon csiripeltetek a bodzafán tartott gyűléstekben! - Hát nem tudod, hogy amely tanácsházán sok a lárma, kevés a végzés?

A SZAJKÓ ÉS FÜLEMILE

A szajkó megtanulta követni a kútágas nyikorgását. Azonnal muzsikai próbát hirdete, s nem hallott újjal fennen biztatá publikumát. A madarak nem tudták, mit ítéljenek a szokatlan hangról; de a fülemile mosolygott: - Fület sért ugyan - így szóla -, de mégis szép muzsika lehet biz az - szomjasnak.

AZ ÖZVEGY GALAMB

A párját vesztett galamb keservesen nyögdécselve síra hímje után. - Mit sírsz? - így szól egy barátnéja hozzá. - Hiszen nem vagy te érzékenykedő gerlice, s van több hím is e világon! - De némely hímecskék azt állíták - felel biztos súgással a síró -, hogy a könnyes szem nekem igen jól áll.

VINKELMANN

Vinkelmann elragadtatva csodálta Clemens múzeumában a Tassót. - Mit tudsz bámulni egy fej nélkül való derékon? - kérdi tőle gúnnyal egy értetlen idegen nagy úr. - Barátom! - felel a szépművész, végig tekintve a tudakozón. - Hány fejetlen derekat bámul a világ! amely annyit, mint ez, nem ér?

AZ OROSZLÁN ÉS SZAMÁR

Aesópus szamara, amint az oroszlánnal vadásza, s ordításával a szokatlan vadakat megzavarta, így szólítá meg hatalmas bajtársát: - Hát erőmnek nem akarod-e hasznát venni, uram? - Te csak rúgni tudsz, koma - felel mosolyogva az oroszlán. - Ez pedig csak gyáva védelemre való.

A LÉGY ÉS PÓK

Egy légy Clemens múzeumában Apollóra szállt. - Nem tőlem függ-e híre ezen imádott remekműnek? - így szól a pókhoz. - Nincs-e hatalmamban azt bemocskolni? - Van - felelé a pók -, de míg szennyeid lemosatnának, gyakran fog a tisztelő szépművész azon méltó panaszra fakadni, hogy a mesterdarab a szemtelen légytől jobban nem óvatik.

Ily szenny a rágalmazásé az igaz érdemen.

A CSIKÓ ÉS ANYJA

A szabadon legelő csikó délceg paripát látott arany szerszámban maga mellett elmenni. - Beh boldog állat! - így sóhajt. - Bárcsak nagy lennék már, s ily szerszámot nyerhetnék egykor! - Fiam - szól hozzá az anya -, tanuld meg azt, hogy a rabság aranya mindenkor szomorúan csillog.

PAINE

Paine, nyomtató legény korában, betűszedésben számos hibát ejtett. - Lódulj! - így szól a tulajdonos hozzá. - Látom, semmi sem lesz belőled. - Jól mondod - felel önérzésével a korholtatott. - Bajos csak kézzel dolgozni annak, akinek fejében az ereje.

Szűk körhöz szűk ész való. A nagy elme a kis hivatallal éppen úgy van, mint a nagy állat a szűk kalitkával.

A KOMONDOR ÉS ÖLEB

A juhászkomondor csendesen ballagott a nyáj után. Pajzán csevegéssel támadta meg őt az uraságnak, mely a nyájat jött megtekinteni, kis ölebe. - Be sovány vagy, atyafi! - így gúnyolja, - Bizony, csak bőröd-csontod. - Oka az - felel hidegen a nyájőr -, hogy a mai világban gyakran jobb kenyér a tányérnyalóság a hív szolgálatnál.

AZ ÖKÖR ÉS CSIKÓ

- Mit nyámmogsz? - szól a kérődző ökörhöz a tüzes csikó. - Így sohase lakol jól: nézd, így egyél; - s mohón harapja a füvet. - Keveset inkább, ifjonc barátom - felel a szelíd jármos -, de jól emésztve.

Hazám írói, keveset kell írni, tudósai, keveset olvasni, de jól emésztve.

A MACSKA ÉS GAZDÁJA

- Mit simulsz, mit törleszkedel hozzám? - szól a gazda hízelkedő macskájához. - Talán nem tudom, hogy ezt a darabka pecsenyét érzed nálam, s azt véled, hogy szeretetnek veszem csapodárságod? - Nem, édes gazdám! - felel biztosan a kandúr. - De ha egereid nem volnának, te is tartanál-e engem?

Magáért szerettetni, kába kívánság! kölcsönös haszonlesés a világ összekötő lánca.