Életminőség és boldogság ABC

PETŐFI SÁNDOR

ÚJÉV NAPJÁN, 1849

Megérte ezt az évet is,

Megérte a magyar haza:

A vészes égen elborult,

De nem esett le csillaga.

Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.

De azért még elbírja fegyverünk,

S amerre vág,

Ott hagyja fájó vérnyomát.

Ott hagyja fájó vérnyomát,

Haramja csorda, képeden!

Hogy majd az ítéletnapon

E bélyeg vádolód legyen,

Vádolód az isten szine előtt,

És gyujtsa rettentő haragra őt,

Te ellened,

Ki ránk veszett fogad fened!

De mit az ítélet nekünk?

Ha lesz is az, sokára lesz!

És ami több, és ami fő:

Az isten könyörűletes.

Még majd kegyelmet adna nékik ő...

Ne várakozzunk; e vérengező

Kutyák felett

Tartsunk magunk itéletet!

Tartsunk oly véritéletet,

Hogy elborzadjon a világ;

Majd addig szórjuk rájok a

Szörnyű halálos nyavalyát,

Amíg hirmondónak marad csak egy,

Ki majd otthon reszketve mondja meg,

Hogy jaj neki,

Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk most az isten kevés,

Mert ő nem eléggé kemény;

Hozzád imádkozom, pokol,

Az új esztendő reggelén:

"Öntsd szíveinkbe minden dühödet,

Hogy ne ismerjünk könyörületet,

Mig e gazok

Közűl a földön egy mozog!"

Debrecen, 1849. január 1.

BUDA VÁRÁN UJRA NÉMET ZÁSZLÓ!

Buda várán ujra német zászló!

Hova legyek lelkem haragjától?

Arcunk piros, de nem zsarnok-vértül!

Hanem saját szivünk szégyenétül!

Egy kezünkön rajt van a lánc ismét;

Várjuk-e, hogy amazt is lekössék?

Hogy megint a régi nóta járja,

En kinunkra, világ csufságára?

Kár azoknak a szabadság kardját

Kézbe venni, kik csak azért tartják,

Hogy a zsarnok a porig alázza,

S száradjon rá vér helyett gyalázat.

Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet,

Téged isten nem arra teremtett,

El onnan a csatatérrül, lódulj,

Messziről nézz csak rá, a kuckóbul!

Ha urad jön, térdepelj le szépen,

S csókold meg a korbácsot kezében,

S várd el békén, míg reád halált szól,

És kirúg a nemzetek sorából!

Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép,

Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép?

E rettentő gondolatra fel kell

Állandod, habár a sírban fekszel.

Azt hiszem, hogy ami most levágott,

Balsorsod volt és nem gyávaságod,

S ha a balsors csüggedést nem hoz rád,

Elszegődik a szerencse hozzád.

Új erővel és új bátorsággal

Álljunk szembe ama haramjákkal;

Szent az ügyünk, velünk van az isten,

Vagy velök sincs, ha mivelünk nincsen.

Dobogjatok szíveink kevélyen,

Diadalmunk előérzetében!

Pirulj, arcunk, pirulj zsarnok-vértül,

És ne saját szivünk szégyenétül!

Debrecen, 1849. január 6-7.

EURÓPA CSENDES, ÚJRA CSENDES…

Európa csendes, ujra csendes,

Elzúgtak forradalmai...

Szégyen reá! lecsendesűlt és

Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára

A gyáva népek a magyart;

Lánc csörg minden kézen, csupán a

Magyar kezében cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk,

Hát búsuljunk-e e miatt?

Ellenkezőleg, oh hon, inkább

Ez légyen, ami lelket ad.

Emelje ez föl lelkeinket,

Hogy mi vagyunk a lámpafény,

Mely amidőn a többi alszik,

Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna

A véghetetlen éjen át,

Azt gondolhatnák fönn az égben,

Hogy elenyészett a világ.

Tekints reánk, tekints, szabadság,

Ismerd meg mostan népedet:

Midőn más könnyet sem mer adni,

Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod

Ne érdemetlen szálljon ránk?

E hűtlen korban mi utósó

Egyetlen híveid valánk!

Debrecen, 1849. január

lugano

A nyugati világot irányító legnagyobb csoportok

Sokan felismerték már, hogy vannak olyan pénzügyi csoportok, melyek uralják a világgazdaságot. Felejtsék el a politikai cselszövések, összetűzések, forradalmak és háborúk okozta változásokat, a történések többnyire előre eltervezettek, már hosszú idő óta.

Nevezzék “összeesküvés-elméletnek” vagy “Új Világrendnek”, a jelenlegi politikai és gazdasági események mögötti mozgatórugó a legnagyobb gazdasági és következésképpen politikai erővel rendelkező családok elszigetelt csoportja. 6, 8 vagy akár 12 családról beszélhetünk mindösszesen, akik tényleges hatalmat gyakorolnak.

Nem vagyunk távol az igazságtól, ha a Goldman Sachs-t, a Rockefellereket, Loebs Kuh-ot és Lehmanokat nevezzük meg New Yorkban, a Rotshildokat Párizsban és Londonban, a Warburgokat Hamburgban, Párizsban, és a Lazardokat Izraelben, a Moses Seifeket Rómában.

Sokan hallottak már a Bilderberg csoportról, az Illuminatiról vagy a Trilateriális Bizottságról. De mik azok a nevek, amik az államok és olyan nemzetközi szervezetek, mint például az ENSZ, a NATO és az IMF fölötti hatalomgyakorláshoz köthetőek? Hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, kezdjük a legegyszerűbb módon: listázzuk a világ legnagyobb bankjait, hogy lássuk, kik a tulajdonosok, és kik azok, akik a döntéseket hozzák.

http://komlomedia.wordpress.com/2012/06/21/a-nyugati-vilagot-iranyito-legnagyobb-csoportok/

Ügyfélbarátság(talanság)

avagy Lízingbiznisz: Tisztelet csak pénzért -

A helyzet az, hogy küzdök az elemekkel. A bank szeretné vinni a kisautót, én meg nem szeretném. Tavaly október óta azzal a sajnálatos helyzettel kell szembenéznem, hogy a kormányzati sikerpropaganda ellenére a miniszterelnök úr kijelentéseivel ellentétben jómagam nem a pár tízezres „ennyivel meg ennyivel többen dolgoznak az előző időszakhoz képest” című újonnan vagy ismételten munkába állók népes táborát szaporítom. S ily módon, mint a hon kevésbé elismerésre méltó polgára, fix (értsd: rendszeres és előre tervezhető) bevétel híján négy és fél esztendő után először jutottam olyan állapotba, hogy az utóbbi időben mumus módjára való riogatás első számú kellékanyagát, azt a bizonyos hírhedt sárga csekket, a rajta feltüntetett lejárati dátumig nem voltam képes befizetni.

Darab idővel ezelőtt keseregtem arról, mennyire tragikomikus vonulata a jelen történéseknek, mely szerint a német takarítónő hangos kacajban tör ki, hogy ne mondjam, szimplán kiröhög bennünket az 500 eurós átlagkeresetünk láttán. (Ha jól emlékszem még a szlovákoknál is ennek majdnem a duplája, 900 euró szerepel ugyanebben a könyvelési rubrikában. Maga a nagyságos vezérlőfejedelem mondotta ezt, neki minden bizonnyal elhihetjük.)

Szóval a kerékvasbank szeretné meglovasítani a járgányt, legalábbis kilátásba helyezte ennek lehetőségét. Nem is tenném szóvá az egész dolgot, pusztán a pökhendi arrogancia, a végtelenül pofátlan cinizmus, mely aztán az ügyintézésben ölt testet, s minden jóravaló embernél kétségkívül bizonnyal azonnal kiveri az összes biztosítékot, késztet arra, hogy ezt mégis megtegyem. Mondjuk úgy, rajta vagyok az ügyön.

Arra most ne is pazaroljuk a drága időt, hogy hebehurgya felelőtlenségemnek, túlfogyasztásomnak és hedonizálásomnak köszönhetően miért ragadtattam arra magamat 2007-ben (valami 150 forintos nyeke-nyóka svájci frank árfolyamon), amikor még híre hamva sem volt semmiféle válságnak, hogy merjek venni magamnak egy tartós fogyasztási cikket. Mert hát ugye a személygépkocsi az vóna, vagy mi a szösz? Ezen elegánsan lendüljünk túl, mielőtt elragadna bennünket a HÉV. Hasonlóan rejtélyes vonatkozása az ügynek az is, hogyan jutottunk el a kezdeti, jól kalkulálható, tervezhető 37 ezer forintos havi törlesztő összegtől a tavalyi év szeptemberére rekord magasságot elérő havi 75 ezer forintig, ami ugye több mint 100%-os emelkedést jelent. Mondom, az ügy szempontjából szinte már mellékesnek mondható a dolog.

Egyébiránt, mielőtt elvarratlan korrigáló szálak tömkelegét hagynánk magunk mögött, e helyt említsük meg a korrektség kedvéért, hogy kis hazánkban még az államszocializmus hiánygazdaságából gyökerezik az a szemléletmód – főként az idősebb korosztályban -, hogy az autó, na az bizony státuszszimbólum. Véleményem szerint ma is tanúi lehetünk efféle jelenségnek, csak ezúttal nem a hiánygazdaság, hanem a gazdasági folyamatok közvetítő közegéül szolgál jelrendszer, vagyis a pénz hiánya az, ami státuszszimbólummá teszi nagyon sokak számára az autót. És akkor még egy árva szó nem sok, annyit sem ejtettünk, a most már a kimutathatóságon is jócskán túlmutató, gazdaságilag is érzékelhető üzemanyag-fogyasztás csökkenéséről, mely valahol a 10%-os mértéken is túljutott mára a magyar autós társadalom körében.

Na, szóval a dolog úgy kezdődött, hogy az előző hónap közepétől már éreztem, hogy rezeg a léc. Mit mondjak, a hó végére le is vertem. Szétnéztem az ismeretségi körben, vannak-e ilyen irányú tapasztalatok. Persze jöttek a sablonszövegek, hogy aszongya: „a banknak sem érdeke, hogy eggyel több eladhatatlan autó álljon a telepen”, meg hogy „nem viszik azonnal a kocsit, van türelmi idő”, meg ilyenek.

Nézzük ehhez képest a valóságot! Higgyék el megéri, nagyon tanulságos.

Menet közben a következőre jön rá a gyanútlan és naiv ügyfél: az, hogy 4,5 éve pontosan fizeti a részletet, soha egy fillér elmaradása sem volt, az ügy szempontjából teljesen irreleváns, az urbánus frazeológia idevágó gyöngyszemének szófordulatával élve: „a lőtéri kutyát se érdekli”.

Szóval onnan indulunk, hogy „nem viszik azonnal a kocsit, van türelmi idő”.

AHA!

(…)

http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/06/21/ugyfelbaratsagtalansag-avagy-lizingbiznisz-tisztelet-csak-penzert/

* angyaki dvzlet

Natália nővér

egy XX. századi látnok volt, aki Szűz Mária és Jézus közléseit közvetítette az emberiség felé: a közlések főként a II. világháború borzalmainak elhárítására vonatkoztak. XII. Piusz pápa hitelesítette a jelenéseket; a Mindszenty József által elrendelt vizsgálat szintén eredménnyel zárult. A kortársak közül mégis sokan kételkedtek.

A történelem egyébként tele van látomásokról szóló beszámolókkal: ma már világszerte ismerik Jeanne d' Arc nevét, akit Isten látomásokban kért Franciaország angol uralom alóli felszabadítására. Egy francia kisvárosban, Lourdes-ban pedig egy 14 éves lánynak, Bernadette-nek összesen 18 alkalommal jelent meg Szűz Mária. Nézőink közül mindenkinek szíve joga eldönteni: hitelt ad-e a szentéletű nővérnek. Mi mindenképpen érdemesnek tartottuk arra, hogy életét, tevékenységét bemutassuk.

http://www.youtube.com/watch?v=Qiq_crd9J-Q

kubinyi tams

ÁLMOS KIRÁLY AKADÉMIA

Befejezzük a szemesztert, és szervezzük a következőt.

FELHÍVÁS!

Az ÁLMOS KIRÁLY AKADÉMIA ősszel

induló szemeszteréhez társuló

településeket keresünk.

Célunk a sikeres előadás sorozat

magasabb szintű folytatása

országos szervezésben.

A magyarságot civil- és hálózati

felügyelet alá vonó

rejtett ellenőröket,

magyarságunkkal

kereskedő, tandíj-, belépti díj- és

napidíj szedő

szerveződéseket továbbra is

kiszorítjuk, a kufárokat kikergetjük.

Eddig is bejártuk a Kárpát-medencét

Bocstól Bécsig, Csúztól Pécsig,

ám a vidéki előadások többsége

alkalmi esemény volt, amit most

rendszeressé teszünk.

Olyan települési vezetőknek,

egyházi-, művház-, könyvtár- vagy iskolai

munkatársaknak, civil segítőknek a

jelentkezését várjuk,

akik a szeptembertől induló

szemeszterben

legalább havi egy alkalommal

igénylik az ingyenesen látogatható

Álmos Király Akadémia előadását.

Mindazok a lelkes híveink,

akik már tudják, hogy milyen

szerepe van országunk jövőjében

a teljes médiából kitiltott

rejtett tudásnak,

a finnugor dogmát mellőző

történelemtanításnak,

a jézusi kereszténységnek,

keressék és győzzék meg

az érintetteket.

A fenti címsorban látható

Álmos Király Televízió

műsorából válasszanak ki

egy-egy előadást,

annak címét

e-mailben küldjék tovább,

terjesszék a rejtett tudást.

Várjuk helyi előadók

jelentkezését, akik karizmatikus

képességekkel rendelkeznek

ahhoz, hogy

később hiteles ÁKA előadói,

tanári, professzori

munkát végezzenek.

Az előadásokhoz mi adjuk

a hangosítást,

kép- és filmvetítő berendezést,

zenés előadásnál hangszert,

- helyi zongora előny,

plakáthoz, szórólaphoz,

újság- és médiahirdetéshez

megfelelő háttéranyagot.

Kérünk alkalmanként

50-300 fős termet,

utazási költséget, tiszteletdíjat

és az előadások hirdetését.

Kubínyi Tamás a rászoruló

településeken

tiszteletdíját a

helyi könyvtár fejlesztésére

ajánlja fel.

Üzenetváltás az

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

címen.

jeno189k

MA CSAK ÁLMODOM ARRÓL

http://www.keresztenydalok.hu/enekek/megtekintes/5894

ecce homo

Kodolányi János: Én vagyok

Nyiri Péter

„Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el… az Isten országa ti bennetek van.”

(Lukács 17, 21)

Ma az emberi lélek gyakorta hosszú lelki utat megtéve jut el a felismerésig: Krisztus az Isten Fia, az Igazság és az Élet. Földi életében Jézus saját maga állt a tanítványok és mások elé, kijelentvén: Én vagyok. Akinek füle volt rá, meghallotta. De az emberiség akkor is, miként ma, telve volt süketekkel és vakokkal. A szívük volt süket és vak…

Kodolányi János Én vagyok című regénye szembenézés. Vagy kísérlet a szembenézésre. A mű az író akarattyai magányában keletkezett, a világtól való elvonultságban, önkéntes fizikai-szellemi száműzetésben, mely alkalmas arra, hogy az ember kérdéseket tegyen fel önmagának, s szembenézzen Krisztussal, a Teremtővel, magával az Élettel. S bár a szembenézés személyes cselekvés, szavakban rögzülve és szöveggé összegződve túlér fogantatásának szubjektív közegén: megszólít és szembenézésre késztet másokat is. Ez a szakrális tárgyú irodalom és a keresztény irodalom egyik legfőbb hozadéka-ajándéka az olvasó számára.

Jézusról regényt írni mindenképpen felelősségteljes elhatározás, hiszen a művésznek vállalnia kell a kockázatot, hogy az Isten Fiát a saját szavaival szólítsa meg, vagyis hogy a Megváltó az ő, az író szavaival beszéljen. Vállalnia kell a szent szavakat, a mérhetetlen hatalmú isteni szó emberi szavakba történő átiratát, az evangélium továbbszövegezését. Az alkotó előtt két út áll: ő maga nem fogalmaz új jézusi szólamokat, pusztán idéz, evangéliumi passzusokat használ. Ez esetben viszont a szöveg száraz és élettelen maradhat. A másik lehetőség, hogy maga írja meg a krisztusi sorokat, ekkor pedig nyilván az a veszély fenyegethet, hogy az írói szavak mélyen alatta maradnak a bibliai istenfiúi szavak szakrális minőségének. A középút: az ihletett, szívmélyből előtörő, szellemi gondoskodással finomított vallomás, mely az örömhír megértéséről és megértetni akarásáról tanúskodik. Kodolányi János Krisztusa is akkor lép elénk élőn és élettől sugárzón, amikor az elbeszélői hang bátran formál saját szavakat a bibliai idézetek helyett. Ezért az egész regény egyik legemlékezetesebb része a Júdásnak Jézussal folytatott beszélgetése, melyben a Szabadító megdöbbentő pontossággal ragadja meg tanítványa lényének-személyiségének leglényegét.

Az Én vagyok Júdásról, a Kerijóthi Féfiról szól, a tanítványról, aki elárulta Mesterét, az emberről, aki „eladta” barátját. Júdásról a Szentírás nyomán keveset tudunk. Ezért hát Kodolányi regényt sző alakja köré, s finom lélektani elemzéssel megírja történetét: elmondja, milyen ember volt, hogyan élt, s mi vezette árulásra. Nem ritkaság az Én vagyok Júdás-regényként értelmezése. Mert többnyire Júdás szemszögéből láttatja az eseményeket, s mert többet megtudunk róla, mint Jézusról. Júdás alakja azonban csakis Jézushoz való viszonyában lesz jelentőssé, csakis a messiási fényből kivonulván válik a regény – és a világtörténelem – drámai antihősévé. Minden tette Krisztusra irányítja a figyelmet, egész életútja az Isten Fia felé tart, ha gondolkodik, azt a Megváltóról teszi. Ha magáról beszél, Jézus földi életéről tudunk meg többletet: Júdás története bizony Jézus-regény is.

Amint ezt a regénykezdet is sugallja. A víz mellett, hol a halászok hálóikkal foglalatoskodnak, Jesuah bar Joszif, a nazír lépked felénk. Barna haja lágyan hullámzik, kék köpönyege meglebben a tóparti szélben, s szeme, ez a hol aranybarna, hol szürkéskék szem, ez a csodálatos, mindentudó szempár magába szívja a tájat és az emberi lelkeket. S a halászok szó nélkül követik őt, felismervén, hogy egy másik, egy magasabb minőségrendszerbe lépnek át Vele és Általa. A csodák birodalmába, ahol meggyógyul az addig ágyhoz kötött Eszter, ahol Jézus, a tanító „embert, állatot, követ és csillagokat, vizet és földet egybemarkol”, és a mindenség egységét hirdeti. A szeretetet, melynek gyönyörűséges világában nem tisztátalan állat a törődésre vágyó kutya, mert az isteni harmónia fényruhába öltöztet és megszépít, megnemesít mindent. Jézus megtanítja másképpen gondolkodni tanítványait és a többi embert is, akik saját gondolatmagvaik keserű gyümölcsét rágják. Lárma, zajongás van szívükben, földi, anyagi súlyok terhelik lelküket, képtelenek a magasba tekinteni. Holott e teher nélkül súlytalanná válnának, s az lenne az út a magasságba. A gondolat: tett, mondja Jézus, ha megtisztulunk gondolatban, tiszták lesznek cselekedeteink is. Elcsendesedés, magunkba nézés szükségeltetik.

Így indul a regény, s ebben a csendben meghalljuk Júdás, Jehuda bar Simon történetét. Az egyes szám első személyben íródott szöveg monológ, visszaemlékezés, éppen a magába nézés, a befelé tekintés aktusa, egy olyan életszakasz őszinte összegzése, melynek végpontja a Krisztussal való találkozás. Onnantól egy új fejezet kezdődik.

Júdás lábbal előre született, ezért szülei nem ajánlhatták fel az Úrnak, nem lehetett nazír. Keserű csalódással töltötte el ez nemcsak atyját s anyját, hanem saját magát is, és arra sarkallta, hogy mindig többre vágyjék, hogy bebizonyítsa: a benső a fontos, és felülírja a biológia sorsjátékait. De már itt, ebben a többre vágyásban megtörténik az első elcsúszás: mert Júdás többet akarása nagyravágyásba fordul, vágyai a gazdagság igézetében összegződnek, a vagyon csábítása erősebbnek bizonyul a szellemi gyarapodás lehetőségénél. Pedig gyermekkora éppen az ellenkezőjére figyelmeztet: Júdás az anyagi jómód mellett is lelki szegénységben él, szeretethiányban, szívbéli sivárságban nő fel. És hiányát, gyötrelmét testi hibájára vezeti vissza. Júdás, az előítéletek embere: így áll előttünk a kerijóthi már az elején, s ez a személyiségvonása viszi majd tévútra is. Mert hisz a biologikum determináló erejében, abban, hogy hibás lába miatt szenvednek szülei, akik az ő nazírságát siratják; egészséges öccse, aki másodszülöttsége miatt nem lehet nazír, s szenved ő maga is, mert ő, Júdás, a Lábbalszületett mindig kevesebb lesz társainál. Hibája ürügy számára, tehetetlenségének és félelmeinek álcázása. Amikor a tanítványoknak többször is amiatt panaszkodik, hogy lába nem bírja a sok gyaloglást, valójában a Jézusban való kételkedését, szellemi restségét és a világhoz kötöttségéből fakadó hitetlenségét leplezi.

Pedig mintha látná a távolban a fényt. A zsidóság szabadulásának kérdésében az erőszak és a fegyveres lázadás ellen érvel, s többre vágyik a cirkuszi mulatságoknál. Meglepő, de a regény koncepciója szerint Júdást éppen erőszakellenessége vezeti el Mestere elárulásáig.

Júdás összetett személyiség, hol úgy érzi, kereskedőnek született, máskor csodálkozik, hogy kereskedő. Merthogy boldogulását a kereskedésben találja meg. Mint a mítoszbéli Midász királynak vagy Jókai Tímár Mihályának: bármibe fog, szerencse, pénzbéli siker éri. De lényének összetettségét, olykor ellentmondásosságát maga is felismeri. „Öt-hat lélek vitázott bennem” – állítja. Mert időnként a meggazdagodás csábítja, a tevéjén kevélykedő kufár dölyfe vonzza, máskor elvonulna magányos tó partjára, szerény kunyhóba, feleséggel, gyermekekkel. Vagy élne csendesen, a szent iratokat bújva, békében, a világ zajával nem törődve. Néha pedig a lázadás szelleme kísérti, s a harcos ősök-hősök véres lábnyomain lépkedne, a vasba vetett hittel küzdene népe szabadságáért. Hiszen érdekli népe, annak múltja, a sorsát a többiekével összefonó ősi gyökérzet, a zsidóság történelme. És kíváncsisága műveltté teszi, okossága tanultsággal párosul. Beleveti magát az iratok, a nagy zsidó narratíva tanulmányozásába, s magában olyan előítéletépítményt emel, melytől élete végéig nem tud megszabadulni. Ez egyfelől megvédi az erőszakos gondolatoktól, másrészt viszont megakadályozza Jézus küldetésének és kilétének megértésében.

Júdás Jézussal való találkozása előtti életszakasza meglehetősen különös módon zárul le: sikeres kereskedőéletét szüneteltetve atyjához költözik, majd megismerkedvén nagybátyja Judith nevű feleségével, az asszonnyal házasságtörő viszonyba kezd. Judithnak gyermeke is születik Júdástól, minthogy azonban a férfi meg akarja szakítani kapcsolatát a nővel, az asszony megöli magát. Ekkor dönt úgy Júdás véglegesen, hogy elhagyja otthonát, s csatlakozik a csodás erejű-hatalmú tanítóhoz, Jesuah bar Joszifhoz. Itt kezdődik a Messiás és elárulójának közös története.

Jézus útját – már a kezdetektől fogva – a meg nem értés nehezíti. Elhivatottsága, mellyel elszakad családjától, megdöbbenést kelt, s bizony később is meg kell küzdenie a visszatartó, gúzsba kötni akaró családi kötelékekkel. Jézust húzza vissza családja a saját világába, ahol ő nem lehet próféta; a monoton ácsmunkához, mely hátráltatja isteni lényének kibontakoztatásában. Krisztus ebben is példát mutat tanítványainak, elsősorban Júdásnak: a kötelék csupán Jézus esetében a család, másoknál az Írásokhoz való rajongó ragaszkodás, a gazdagság béklyója, a bizonytalanság félelemérzete, a kételkedés vagy a személyiséget irányító harag. A Messiás az irányváltás szükségességét hangsúlyozza, a törvényekben létezés felülbírálását, a visszahúzó kötelékek eltépését, a szív útjára lépés döntő jelentőségét.

A korabeli zsidó társadalom a törvények bűvöletében élt, az szabályozta mindennapjaikat, s szinte megfosztotta őket az igazságkeresés képességétől-vágyától. Nem véletlen, hogy az emberek legfeljebb varázslatot kerestek Jézus tanításaiban, s nem az igazságot. Az igazságot ugyanis a törvényekben látják, a főpapok és az írások szabta földi rendben. De éppen ez a téves út. A túlzott törvénybetartás a világba vezet, eltávoztat az Atyától. A törvényekre a széles úton járóknak van szükségük mint korlátra a lépcsőn nehezen haladóknak. De a megtisztult ember szabaddá válva lebeg tova, életét a hit és a szeretet szabályozza, biztosabb őrzőként, mint az írott szabályok. Az Igazság nem hasonlítható a földi törvényekhez: a Mennyek országának hirdetése nem pusztán információátadás, észbeli tanítás, hanem reménységgel eltöltés, érzelmi esemény, mely érzelmi befogadást kíván. Valójában mindent tud az ember, csak azt nem tudja, hol keresse. A szívében rejlik a válasz a mindenségre. Szív és ész – szembenálló felek, s amint az eszközből úr lesz, s a szívből szolga, a világ kifordul sarkából. A törvények korszaka az ész diadalideje: szabályok, észérvek, keretek – miközben a belső hang egyre tompább s halkabb. Jézus a Hitet hozza el, szavai a lélekkel érezhetők. Isten a szívben lakik, hirdeti Krisztus, mert az Úr a szívvel hallható. Az elmével alig, vagy egyáltalán nem felfogható. Nem véletlenül vallja be Júdás, hogy amit Jézus mondott, annak elméje próbált ellentmondani, de a szíve vele érzett. A Szabadító hangjai a lélek húrjait pendítik meg, s azokon játszanak mindaddig, míg a szív önmagától, egy áldott állandóságban dúdolja tovább a szeretet dallamait. Ez maga az Élet, az Atya ismerete. S mivel az ész, a törvények gátat szabnak ennek, sokkal több a halott ember, mint az élő. Az a halott, aki nem él, aki azonban ismeri az Atyát, a szívével-lelkével megtalált Istent, az örökké él. A szív nélküli élet: halál. A Seol, a gyötrő-kínzó pokol az emberben van, az észmunkával, földi célokkal elfedett szíven, a rajta lett bűzös mocsáron tenyészik, s beszennyezi az egész létet. A tisztának azonban minden tiszta. Rossz világ épül ott, ahol a szív helyett csak az ész munkál, szüli a gondolatokat, formálja a kimondott szót: önmagát sújtja veszedelmekkel. Bálvány az ész és a törvények is azok: a lelki halálba tart az ember, ha már nem az Atyáért él, hanem a törvényekért. A több mint háromszáz, az év napjaira szóló tiltó és parancsoló szabályok világában aligha igazodhatott el a korabeli ember. Júdás is a törvények szerint él: ennek jelképes mozzanata kínos ragaszkodása az étkezés előtti kézmosáshoz. Jézusék, ha éhesek, hozzálátnak az evéshez, akár kézmosás nélkül is.

Júdás a pénz embere, a pénzhez ért. Ezért lesz ő a tanítványok pénztárosa, vágyaiban a Szabadító eljövendő Birodalmának pénzügyminisztere. Jézust a Szabadító előfutárának tekinti, s várja, hogy beteljesüljön az írásokban megjövendölt szabadulás. Júdás ebben a hitben él, s dacára Jézus tanításának nem tud elszakadni a törvényektől: ez a végzete. Egy narratívában él, az írások egyvelegéből teremti meg a Szabadító alakját, a kérdést kizárólag világi szemszögből nézi, folyamatosan józanul, észérvekkel próbál gondolkodni, s nem nyitja meg szívét az Igazság előtt. Ezért amikor Krisztus kijelenti, hogy ő a Szabadító, a Fölkent, a Messiás, akkor nem hisz neki, összeomlik, majd hamis tanítónak tartja, s ellene fordul. Júdás tragédiája a félreértésben gyökerezik.

(…)

http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/kodolanyi-janos-en-vagyok-12

boldogasszony archaikus ima

Élettanulságok

Regina Brett, a cleevlandi Plain Dealer 90 éves újságírója írta:

"Öregedésem emlékezetessé tételére egyszer leírtam 45 tanulságot, melyet az életben felfedeztem. Ezt a cikkemet olvasták mind közül a legtöbbet, így hát 90. születésnapom alkalmával itt van még egyszer":

1. Az élet nem igazságos, de ennek ellenére jó.

2., Ha tanácstalan vagy, tegyél csak egy kis lépést.

3., Az élet túl rövid, hogy az idődet valaki gyűlöletére pazarold.

4., A munkád nem ápol majd ha megbetegedsz. Ezt a családod és a barátaid teszik majd, tartsd velük a kapcsolatot.

5., Minden hónapban fizesd be a bankkártyáid számláit.

6., Nem kell, hogy mindig minden vitát megnyerj, fogadd el, ha nem értetek egyet.

7., Sírj valakivel, jobb, mint ha egyedül teszed.

8., Haragudhatsz istenre, elviseli.

9., Az első fizetésedtől spórolj a nyugdíjra.

10., Ha a csokiról van szó, hiábavaló az ellenállás.

11., Békélj meg a múltaddal, hogy a jelent ne ronthassa el.

12., Nyugodtan sírhatsz a gyerekeid előtt.

13., Ne hasonlítsd az életed másokéhoz, nem tudhatod, hogy az ő útjuk miről szól.

14., Ha egy kapcsolatnak titokban kell lennie, te ne legyél a kapcsolatban.

15., Bármi megváltozhat egy szempillantás alatt, de ne aggódj, isten nem pislog.

16., Vegyél mély lélegzetet, megnyugtatja az elmét.

17., Szabadulj meg mindentől, ami nem hasznos, szép vagy boldogító.

18., Ami nem öl meg, az valóban erősebbé tesz.

19., Sosem késő, hogy boldog gyermekkorod legyen, de a második már csak tőled függ és senki mástól.

20., Amikor azért kell küzdeni, amire igazán vágysz, soha ne add fel.

21., Gyújtsd meg a gyertyákat, használd a szebb ágyneműt, vedd fel a drága fehérneműd; ne tartogasd különleges alkalmakra, a ma különleges.

22., Készülj fel mindenre, majd sodródj az árral.

23., Légy különös most, ne várd meg az öregkort, hogy lilát hordj.

24., A legfontosabb nemiszerv az agy.

25., Csak te felelsz a saját boldogságodért.

26., Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e.

27., Mindig az életet válaszd.

28., Mindenkinek mindent bocsáss meg.

29., Hogy más mit gondol rólad, az nem tartozik rád.

30., Az idő majdnem mindent meggyógyít, adj neki egy kis időt.

31., Bármilyen jó vagy rossz a helyzet, meg fog változni.

32., Nem kell magad túl komolyan venni, senki más sem teszi.

33., Higgy a csodákban.

34., Isten magad miatt szeret, nem azért aki vagy, vagy amit tettél.

35., Ne vizsgáld felül az életet, jelenj meg és hozd ki belőle amit lehet.

36., Az öregedés még mindig jobb, mint fiatalon meghalni.

37., A gyerekeidnek csak egy fiatalkora van.

38., Végül csak az számít, hogy szerettél.

39., Minden nap menj ki, ott történnek a csodák.

40., Ha mindenki egy nagy kupacba gyűjtené a problémáit és másokét is megnézhetnénk, beérnénk a sajátunkkal.

41., Az irigység időpazarlás, megvan mindened ami kell.

42., A legjobb még csak most jön.

43., Mindegy hogy érzed magad, kelj fel, öltözz fel és jelenj meg.

44., Engedj.

45., Az élet nem masnival jön, de mégis ajándék.

fy andrs

FÁY ANDRÁS

LÚD ÉS ORR

ÁLLATMESÉK

AJÁNLÓ LEVÉL

NAGY MÁJÚ LÚD, ÉN MECÉNÁSOM!

Neked, kinek hatalmas tollának köszönhetik a világ híres könyvtárai, s e kis munkácskám is lételöket, neked, ki minden írónak s nekem is az valál, ami a jámbor szántóvetőnek az ökör - hic amicus agricolae, tu amicus auctoris -, neked legyen ajánlva s szentelve könyvecském. Hány mai munkában - melyekben a bekötés ér legtöbbet - nem dolgoztál a szerzővel - fele dicsőségre! A mesterműveket pedig nem te burkoztatod-e a halhatatlanság múmiájába? Az embrió-gondolatokat te érleled lételre, a csecsemő-képzeteket te serdíted plánokra; óh méltó, valóban méltó vagy hát Nagy Májú Mecénás arra, hogy minden új munka, születésekor elhívattassál komaságba!

Te vagy egyik fő jóltevője az emberiségnek, s puha pelyheidben nyugtatod szintúgy a fáradt munkásokat, mint a korhelyeket; s fáradás és mámor helyett új életet osztogatsz. Ám vesse hát a félszegség előmbe, gúnyoljon a kajánság azzal, hogy te, kedves Mecénásom, ostoba vagy, bátran felelem azt nekik: szükséges-e, hogy a Mecénás szerzője könyvét értse? csak oly nagylelkűleg segítse mindegyik annak igyekezeteit, mint te, éltében tollával, holta után zsírjával. De óh! hányan nem tömetik éltökben szintúgy magokat, mint te; s holtok után is legfeljebb csak azzal használnak - hogy megszűnnek emészteni.

Az emberek, goromba név, sőt fejbetörés félelme nélkül igazat szólni nem merészelvén, meséimben állatok játszák a főszerepet. Ezek közt pedig, ha nemzetséged fényére tekintek is, melyik érdemli meg felette a pályabért? Nem vagy-e te egyenes lineán lejövő ivadéka - rövid időn készen lesz nálam a származás fája is - a capitolium hajdani vitéz őreinek, a Szent Márton híres lúdjának? vagy ha felebb akarok menni, a Noé bárkájába szorultaknak? az igaz, hogy minden eleid csak gágogásokkal szereztek nevet magoknak; de a mai időben is, hányszor nem pótolja ki hitvány gágogás a valódi érdem hiányosságát? Elég az, hogy nemzeted s régi jó zsírnevelő famíliád vitézségéről csak annyit tudok, amennyit azon bölcs magyar példabeszéd: sok lúd farkast győz, gyanítni hagy. Az tagadhatatlan, hogy - sok több egynél, s csak azt sajnálom, hogy nem tudom, hány lúd győz meg egy farkast: különben az egyarány számvetésén könnyen kiszámolnám személyes vitézséged ismeretlen mennyiségét. Ha valaha szerencsém lehetne egy ily nevezetes csata tanújának lenni, nagy neved harsogásával pattogó leoninusokban írnám le azt.

Addig is, vedd kegyes pártfogásod alá könyvecském; s a gágogó irigyeket harsogóbb gágogással nyomd el; az okosabb gáncsolókat pedig, kik a dolog veleje körül fognak járni, ha majd minden okos feleletből kifogyunk, szokás szerint sziszegd le.

A MESEÍRÓ ÉS MECÉNÁS BIOGRÁFIÁI

Hét nevezetes város vetélkedett hajdan azon a dicsőségen, hogy Homér bölcsője melyikében ringott. Szemem előtt forgatván azt, hogy ma már a pennaharcok még dühösebbek a vért ontó háborúknál, nehogy időjártával az én, vagy kedves Mecénásom éltünk körülményei is ily mérges tollcsatákat szüljenek - mert melyik könyv-, vers-, sőt meseíró is tartja magát képzetében a költők atyjánál kisebbnek? Íme, mindkettőnknek igaz kútfőből merített biográfiáját, rövidebben, mint sokét, akinek sem születésével nem nyert, sem halálával nem vesztett a világ semmit, már megírták, meséim elébe biggyeszteni szükségesnek s köztünk maradjon a szó - némineműképpen dicsőségesnek is láttam.

Én, a meseíró, Zemplén vármegyének Ungvárra dűlő részén, a Tótságon születtem. Innen, ha könyvemben pragmatikai hiba fordul elő, születésem mostohaságának tulajdonítsd, jó olvasóm; én érezvén azt, bizonyosan átallottam volna magyar könyv írásába fogni, hanemha azt tudtam volna, hogy magyar íróink többnyire a grammatikával keveset gondolnak, s köztük majd én is hibáimmal együtt szerencsésen elvegyülök. Életem folyásáról csak annyit ereszthetek közre, amennyit minden nagy író biográfiáiban találunk, tudniillik, hogy születésem után szoptam, ettem, ittam és aludtam addig, mígnem a magyar két haza csodájára szerzőnek felnevekedtem. Azt mindazáltal szükséges megjegyeznem, hogy már bölcsőm óta örömest hallgattam a dajkám kellemes mesézéseit a zöld királyról, annak három leányáról, kik közül mindig a legkisebbet óhajtottam; az aranyvárakról, melyeket ifjúságom bájos esztendeiben magam is számosat építgettem, s a mindent tehető tátosokról, kiket időjártával pénzes emberekben találtam fel stb., s már akkor gyökeret vert bennem a mese szeretete. De az epés szatírától, szúró paszkvilltól és a döfő epigrammáktól mindig irtóztam: minthogy tanítóim is, egyet kettőt kivévén, az isteni béketűrést bottal annyira belém verték, hogy későbben a méltatlanságokat is a hidegvérűségig tűrhetém. Mindazáltal véremben vala mindig jobbra-balra csipkedni, amint néminemű nyomai tán látszanak is ezen különös kedvtelésemnek meséimen. Látom itt, mint húzza ki sok kegyes olvasóm zsebéből kárhoztatásomra a morálrőföt, melyhez minden cselekedeteket, mondásokat és mozdulatokat, melyek a máséi, méregetni szokott, s szüntelen kéznél tart. De megállj, jámbor! hajtsd össze egy kevéssé rőfödet, s tedd, csak addig is, zsebedbe vissza, míg előtted kifejthetem, hogy hol vette magát bennem ez a különös szatírai szesz, s csipkedő Cacoëthes; azután kárhoztass, ha kárhoztathatsz. Én legalább, lúd-mecénásom tollaira esküszöm neked - ez új, mégpedig nem csekély neme az esküvésnek -, hogy én szintúgy nem tehettem erről, mint aki hektikusnak vagy aranyeresnek születik, nem tehet - hibás testalkotásáról.

A szegény anyám éppen a harmadik hónapban hordozta velem a halhatatlanságot, amint a testvérbátyja, egy nagy botanikus, pomozoo - s tudja az Isten micsoda logus, éppen ősz vége felé hozzá belép, s neki némely kertbeli ritkasággal kedveskedni kíván. Kirakja a bátya egy nagy asztalra kincseit, melyek közt ritka gyümölcsök ingerelték az étkívánatot, virágok a szaglást, bel- s külföldi növények a csodálkozást; de az én szegény anyám, - sic fata tulere! - elmellőz minden enni, szagolni és csodálni valót; egyedül némely különös nemű tökök tűnnek szemébe, s csupán azokat méltóztatja figyelmére. "Az amott körtvély, édes bátyám!" - tudakozza sipegve a pomo-zoológust? "Ez, lelkecském, cucurbita pyrifera" vala reá a felelet; "ez pedig cucurbita pomofera, s e bibircsós, angyalkám! cucurbita verrverr" egek ne hagyjatok! még ki sem mondhatta a nevet szegény ügyetlen bátyám, amint a kezében lévő jó súlyos cucurbita verrucosát néhai édesanyámnak éppen azon tájékára ejtette, hol én boldog burkomban orral felfelé feküdtem. Az anyám nagyot sikoltott, a bátyám pedig ijedten hökkent hátra. Óh, átkozott cucurbita verrucosa! átkozott neme a tököknek! bár az egész világon azon veszély érne, mely a Jánosét elszárította! Te levél hóhérom, kínzóm, s egész éltem boldogtalansága! Óh, kedves olvasóim, tanuljatok példámból itten, mely apró finom hajszálrugócskák mozgatják e világ bálvány alkotmányát! ím, egy hitvány cifra tök egy ember egész életét szomorú gyászba borítja!

Az anyám és bátyám, mint rendszerint szoktunk, ha a kár egy harmadikat érdekel, csakhamar megnyugodtak. De a lebetegedés ideje elérkezvén, mi rémülés nem lepé meg az egész háznépet, amint a világ új polgárjának az orrán a cucurbita verrucosa csucsorodásait nyereg gyanánt ülni látja! A bába - mert még anyáink szemérmetessége accoucheurt közel nem eresztett - hajlandó vala nyakamat kitekerni; az anyám ijedtében a pápaszemét a földre ejtette; én pedig az egész történet felől, hihető, semmit sem tudtam. Jaj, de csakhamar kíméletlen költettem fel boldog tudatlanságomból. Nemsokára mindenünnen úgy ömlött reám a szerencsétlenségek serege, mint a nyílzápor ömlik a bajnokra a tüzes csatában, vagy mivel a nyíl már nincs szokásban - a csókok zápora ömlik a tüzes szerelmesek között. S mindezeknek te valál szerző oka, átkozott cifra tök! Bár inkább fejem lágyára estél volna; úgy vagy én meseíró nem volnék most e világon, vagy fejem ostoba lapponfőre lapulván össze, ily szép meséket nem írhattam volna; s mondjátok meg, barátim, nem nyert volna-e tán a világ vele, a haza, s tán - négyszemközt legyen mondva - a magyar literatúra is?

Boldogtalanságom láncának első szeme vala az, hogy az atyai háznál ki-ki úgy tekintett engem, mint egy lidércet, s mind szüle, mind cseléd ezen nézőponthoz mérsékelte becsemet. A következés az lett, hogy egyik méltatlanság rajtam a másikat érte. Tanítóim az orrommal való antipátiából nem kedveltek; tanulótársaim közül pedig az vala legszerencsésebb, aki orromhoz férhetett. Nyergesorrú vala gúnynevezetem köztük. Az elfojtott epe, s számtalan bosszúnyelés már akkor vágyat gerjesztettek bennem, hozzáférhetni a más orrához, s visszaadni a Talio büntetést. De majd ifjúvá serdültem, s a szerelem epedésével kerestem viszontszerelmet mindenfelé, s egy kedves kis feleséget. Ments meg, Isten! könnyebb volt a tyúknak gyöngyöt találni a szemeten, mint nekem asszonyt. Az egyik, amint megkértem, egyenesen az orrom alá kacagott; a másik két esztendeig hordozott orromnál fogva, s a harmadikban máshoz mene férjhez; harmadik pedig, ez szegény leányka, kit szülei erővel akartak hozzám adni, magát kétségbeesésből a Dunába fojtotta. Isten tudja, mi nem lett volna még a leányokból, ha a szerencsétlenségek eltávoztatása végett magamat örök nőtlenségre nem kárhoztattam volna. Lemondtam tehát az élet földi mennyéről; s új pályába vágtam. A hazának használok, így kiálték fel nagylelkűséggel, s hivatalt indultam keresni. De kaptam-e? Egyik mecénásomnak viselős felesége borzadva kergete ki szobájából. Quem natura notavit! így szóla a másik, s hátat fordított felém. A harmadik - bár vízissza voltam - borvirágnak nézte bibircsóimat. Il a vécu, szóla a negyedik metreszéhez: ista sunt reliquiae mercurialium curarum, ezt mondja a secretariusának. Így hát szépen kimaradék orrom miatt a hivatalokból is. Kergetett, sőt mint a Horác gondja a lovas nyerge kápában, úgy ült a szerencsétlenség boldogtalan orrom nyergében, akármibe fogtam. Majd prókátoraim, ha pereltem, majd adósaim, ha kereskedtem rajtok, hordoztak orromnál fogva.

Látván, hogy fű, fa nekiesett az orromnak, valamint a kas, melyben a tolvaj méh erőt vett, maga is végre amellé áll, és segít ön mézét prédálni: úgy én is nem akartam szegény orrom bosszantásában hátramaradni. Én magamat a törvényes pályára szántam: minthogy pedig másokon azt tapasztaltam, hogy a sok ívnyi perek narcoticus referádáin, melyeket az ember vagy nem ért, vagy megun hallgatni, a jóltevő álom a zöld asztalok körül hamar elhinti mákjait, hogy idővel ezen esetben is legyen figyelemserkentőm, merő patriotizmusból reászoktam - a tobákra. De balsorsom itt sem szűne meg üldözni. Szegény orrom rossz néven vette a dolgot, s a következés az lett, hogy egyre-másra prüsszentgetett; ez közfigyelmet vont reám s boldogtalan orromra, melyet sokszor a föld alá kívántam.

Elhagytam tehát ezen dicséretes szokást is, s az jutott eszembe, hogy orromat operáltatni kellene, vagy tokot csináltatni neki; de egyikére sem akadt mesterember. Majd ismét más gondolat ütött. Megvallom, a sok bosszúság arra a véleményre bírt, hogy tán az orr nem is igen szükséges része az emberi testnek; mert úgymond, nem több büdös dolog van-e e világon, mint jószagú, annálfogva az orr a szaglás által nem több rossz érzést nyújt-e nekünk, mint kellemest? Továbbá, majd bevett állítás ez: Lucri bonus odor ex qualibet re: nem lehetne-e tehát közönségesen a jó és rossz szag bizonyos mértékének, a nyereség kisebb vagy nagyobb mennyiségét elfogadni anélkül, hogy e részben az orrtól kérnénk tanácsot? Végtére, nem járják-e többnyire meg azok, akik valami dologban csak orruk után indulnak el? Mindezen gondolatok arra határoztak, hogy - Isten bocsásd bűnömet! - az orromat mint szükségtelen, sőt veszedelmes tagot, maga egész kiterjedésében amputáljam, s ím, evégre kezemben is vala beretvám; amint az a gondolat, hogy az orrvágás eleitől fogva mind a két nemnél gyalázat bélyegének tartatott - mert kiben nincs meg a becsületérzés -, a gyilkos fegyvert ismét letétette velem. Ám legyen hát! kiálték elkeseredve, maradjon meg orrom, et valeat, quantum valere potest! De ha én meggátolhatom azt, hogy a világ minduntalan orromba ne ütközzék, ki tiltja meg nekem is azt, hogy én is a világ orrába ne ütközzem?

Jaj, de szegény legénynek a nagy világ orrához férhetni - ez ám a szirt, az a Rhodus! Semmi! kiálték ismét keménykedett elhatározással, amint a tág világban széttekintettem, úgy vettem észre, hogy majd minden embernek van az orrán kisebb vagy nagyobb csucsorodása, ha nem oly ocsmány is, mint az enyim. Van szemőcs, szeplő, nota naturae, borvirág et reliquiae mercurialium curarum; sőt akadtam nemeire az orroknak, melyekhez képest az enyim esztétikai orr; tudniillik azoké, akik azt mindenbe beleütik, és akik azt a másokénál feljebb szeretik hordozni. Ha tehát azt nem teszem is, amit a világ velem, hogy másokat orruknál fogva hurcolják, ne legyen szabad észrevennem azt, hogy a más orra sem kristály tisztaságú? ne legyen szabad - ha a csipkedést, fricskázást elhagynám is, melyre nehezen fogok mehetni - a jegyzett orrúaknak ezt kiáltanom: amice, cape nasum! vagy legalább kézszorítva lassan súgnom a fülükbe: chare Collega!?

Ím ezt mint író, s kivált mint meseíró - kinek a meséit, aki érti sem veszi magára - leginkább tehetem annyival inkább, hogy magános írószobám oltalma alatt, ha a recenzensekkel frigyet kötök, boldogtalan orromra nézve is, már egyszer nyughatok. Így lettem én, kegyes olvasó! meseíró, így lettem nyugodt orrú ember, kivévén, hogy nemrég óta módiba jövén a kurtalátás, az átkozott nyeregtől pápaszemet fel nem tehettem. Így lett - minekutána a mecénásokra nézve is megsütötte a forró pép számat - a lúd az én mecénásom! S most már bízvást kiveheted zsebedből ismét morálrőfödet, s ám kárhoztass, ha lehet. Én mindenesetre azt választom, s teszem mottóul meséim elébe - tán akkor is, hogy csak magyar nec sapit eruditionem.

Mosolygnom a bajusz alól a kisebb bohókat, sőt kacagnom a nagyobbakat, ha agyart nem fenek, nem mutatok, ki tilthat el? Karcolások, csekély sebek; halálos döfésekhez pedig sem epém, sem fegyverem.

Az én mecénásom velem nem egy falubeli - ámbár nevel az én lakhelyem is libákat -, hanem a Tisza partja hantjain nevekedett. Nemzetsége felől a levéltárból csak annyit tapogathattam ki, hogy első elei azon egy pár ludak voltak, melyeket Noé magával a bárkába bevitt, és hogy tizenhárom testvére volt; ezer szerencse tehát, hogy reátok osztályra menendő jószág nem háramlott, mert lett volna civakodás! Ifjúsága pázsit-, zab-, s tengerievésben telt el, így nevekedett számomra szárnyában azon toll, mely nékem meséimben a halhatatlanságot megszerezte. Ezen toll a jobb szárnyában a harmadik vala; ámbár hazámban, aki erkölcsöt kíván javítni, az elsőbbeket, melyek keményebb orrúak, már bízvást választhatja.

Így, jó olvasó, ámbár az előadott biográfiákból mind a meseírót, mind mecénását talpig kiismerheted; mindazáltal fel mernék meséimből - melyek közül, ha szerzői hiúságom meg nem csal, mindegyikre jó darab halhatatlanság ragadt - százat egy dióra tenni; hogy a köztem s mecénásom közt fennálló szoros barátságnak okát - bár oidipuszi lélek lakjon benned - soha ki nem találnád. Nem hagylak soká kétségben; mert a találgatás közben arra a gondolatra fakadhatnál: hogy tán talentomunk, zsenink s lelkierőnk egyformasága köt bennünket össze. Ezen véleményed pedig hiúságomon nem keveset csorbíthatna. Egy szép metaforában fejtem meg tehát előtted nyájas szövetkezésünk titkát:

Valamint a lúd minden elmenő állatra nyakat nyújtva sziszeg, de tőle egyik sem fél, sem sziszegésére útjából ki nem tér: úgy én is, a meseíró, hiában mesélek, moralizálok, csipkedek elő s hátra, senki sem fél tőlem, s nem is javítok meg, tudom, senkit!

Fátumunk s balsorsunk egyenlősége köt hát mecénásommal össze, jó olvasóm! egyébiránt meg ne ütközzél azon, hogy az ajánlólevélben őt nagymájúnak nevezem. Mert az én mecénásom nem a rendes mecénások közül való, a nagylelkű oly természeti epitetonjok, mint a koromnak a fekete. Ő szegény, ennek pedig ritkán van nagy lelke; s egyébiránt is az én ludam azon jól tevő, de semmit nem dolgozó állatok közül való, akiknél rendszerint a lélek testté és májjá szokott hízni.

Végtére csak arra kérlek, jó olvasóm, hogy jól talált árnyképeinket a könyv elején szemlélvén, elragadtatva érdemeinktől így ne kiálts fel:

Par nobile fratrum!

AJÁNLÓ LEVELEM A KÖNYVKÖTŐKHÖZ!

Képzelem, mint mereszti a csodálkozás olvasóim és magok a könyvkötők szemeiket, olvasván, hogy egy író ezeknek ajánlja könyvét, ezeknek, kik rendszerint egyforma szegény húron pendülnek jó magyar hazánkban vele. Nincsenek szárnyaik, melyek alá retirálhasson az üldözött író, nincs ébresztő olajok a pislogó mécsre, s nálok is amely nap keresi, az is emészti el.

De jó uraim! én most az egyszer feltettem magamban, hogy könyvem egész folyásában egyenes, nyíltszívű leendek olvasóim iránt, ha személyem és könyvem oly divat-hagyottakká válnának is miatta, mint - hosszú copfom.

A ravasz Ciceró ezt veri egy helyen a Cajus Caesar fejéhez:

"Et certe in armis, militum virtus, locorum opportunitas, auxilia Sociorum, Classes, Commeatus, multum juvant: maximam vero partem, quasi suo jure fortuna sibi vindicat, et quidquid est prospere gestum, id pene omne ducit suum."

Ami itt a hadvezérről igaz, igaz az a pennavezérről is. Sok osztozott az író munkájában, sok osztozik dicsőségében is. De hányadik az a szerény író, aki a segédtársak jóakaratos fáradozásaikat az olvasó világnak be merné vallani? azt véli rendszerint, hogy olvasója, mint szorgos calculista, azonnal kivonja ezeknek érdemeiket az övéből, s némelyik, tán nem ok nélkül is, tart tőle, hogy a maradék - nulla lehetne!

Én szerencsét próbálok nyíltszívűségemmel, azon reményben, hogy a részre nem hajló olvasó, ha nálam is nulla találna fennmaradni, mellé teendi ennek az egyenes szívet; s az ily remanentiácskát, nem minden mai érdemmel cserélem fel.

Bevallottam: mennyit köszönök Lúd-Mecénásomnak, bevallom, mennyivel tartozom másik nevezetes segédtársamnak is, a - könyvkötőnek.

Úgy van! fényében, dicsőségében, halhatatlanságában az írónak, osztozótárs a könyvkötő. Nála nélkül az író könyve töretlen dió, fedetlen asztag, gémetlen kút! - Ki olvassa a kötetlen példányt? Az ő Köntöse nélkül idejekorán eldúlja az idő vésze a századokra készült munkát is! de kivált nála nélkül elhalna a legszebb kedvtelés a világon (melyet mindjárt a lepkeszárny-collectio után teszek), tudniillik azon szép ízlésű uracskák kedvtelések, melynél fogva házi bútorul szép kötésű könyveket vásárolnak össze, hogy azok kéztől, portól, sőt olvasó szemtől is megkímélve, aranycsillogással kandikáljanak ki a szekrény üvegén! Nála nélkül elenyésznék ez a szép videri, nec tamen esse! s ami nekünk íróknak nem csekély sajon lenne, még több magyar könyv maradna maculátának a nyomtató páhojában, mint eddig is!

Osztán: hányszor nem esik meg, hogy csak a rézmetsző és könyvkötő fordítják meg a szegény olvasónak veszett fejszéje nyelét? Minekutána legérdemesebb chemicusaink, technológusaink, mívészeink, fabrikánsaink, pecsétszedőink hiába fáradoztak annak feltalálásában, hogy az egyszer benyomtatott papírt mint lehetne ismét tisztává tenni; azon esetben, ha gyáva munka nyomtatódott reá, s mi azt jó helyett megvásároltuk, csak az említett két úriemberek térítnek valamit vissza veszendő pénzünkből, s ekkor legokosabb tettünk ez: (megsúgom, bár előre tartok a számos könyvgyilkolástól), hogy a könyvet többféle nevetlen használásra, sans façon kivágjuk, a kötésbe pedig tiszta papírt varrunk, s konyha-, házi-, gazdasági stb. jegyzőkönyvnek használjuk. Így, ha még rézlapot is kaptunk a könyvvel, mi kárunk sincs; falra vele! Ezért látjuk már ma a leghitványabb munkákat arany-, marokén- és szatinkötésekben, a híres John és Stöber rézmetszéseivel díszesítve. A gyáva lelket majd mindenütt szép köntös palástolja.

De tán arra a gondolatra jöhetnének jámbor olvasóim, hogy magam is azért metszettem rezet könyvem eleibe, azért adok szép szót könyvkötő uramnak, hogy könyvem lelki hiányát elüssem. - Nem, uraim, asszonyaim! ennyire nem terjed ki nyíltszívűségem. Én szintoly érdemet tulajdonítok magamnak, mint akármely éves, hónapos és hetes író; hízelkedem magamnak, minorum gentium tisztviselői hiúsággal, hogy nevem én is kivívtam a homályból, és szintúgy jusst tartok a halhatatlansághoz, mint akármelyik versgyártócska, s éppen ezen sustentatio juris nógat a jólelkű könyvkötőkhöz folyamodni. - Bővebben kitárom a dolgot:

Mint elsőbb kötetemben is említém, annyira óhajtottam eleitől fogva a halhatatlan nevet, hogy a világért nem lettem volna szakács, hajfodró, fazekas, cukormíves, szita- és strimflikötő, szappanos, parókás, húsárus, pék stb., hogy csak a napnak, vagy elemésztésnek dolgoztam volna! Amerre utaztam, bolyongtam, ablakok üvegeire és fák héjaira felmetszegettem nevemet, hogy tudja a világ létemet. Ily hírlihegésben mi természetesebb, mint ezen nagy cél elérésére az írói pályát választani eszközül? mert egy az, hogy már gyermekkoromban csodáltam, hogy Horác, Virgil s az én mesterem is, a phrigiai bölcs, kik ezelőtt sok száz esztendővel éltek, még ma is élnek; más pedig az, hogy legkönnyebb dolognak találtam, télen fűtött szobában, nyáron hűvös szobában vívni ki a halhatatlanságot, melyért más izzad és fázik. - Hogy lettem éppen meseíróvá, első kötetemben ab ovo ad mala előadtam s minekutána tehát már két kötetet írtam meséimből össze, úgy vélem, senki nekem a halhatatlanságot difficultálni nem fogja; ezt ki is kérem!

Jaj! de a mai időben úgy tapasztalom, az írók és mívészek halhatatlansága és munkáik örökkévalósága csak relatíva idea; mint gazdagság, szépség, nagyság stb. Be más örökkévalóság pillog le az egypti piramis csúcsáról, Dendyra falairól, Apolló és Laokoon üstökeiről, s fentebb tisztelt Homér, Virgil, Horác s Aezóp betűiről, mint amely mai papírfalacskáink, kerti szobraink, románkáink, szonettecskéink s ódácskáink felett repkedő sasként lebeg, s mintegy félvén a roskadástól, rájok szállni nem mer! Úgy van! a mai írói élet igen egymértékű s változású az állatélettel. Ritkáé tart tizedekig (század számra ma már nem is beszélhetünk), némelyiké évekig, sokaké évig, s a legtöbbekét egy nap szüli és temeti.

Quem dies vidit veniens superbum,

Hunc dies vidit fugiens jacentem!

Mi tehát menthetőbb, mint az, hogy én is féltvén munkám az efféle halhatatlanságoktól, az egyptiek példájok után, meséimet mintegy bemúmiáztatni kívánjam, s ezen baráti fáradozásra - könyvkötő társaimat kívánjam megkérni?

Csalhatatlan igazság az, hogy a századoknak írt munka is elkopnék s elnövődnék ha csak brochure-be kötve járná a tudós világot; s mennél jobb, olvasottabb a munka, annál elébb. Tapasztaljuk, mily rongyosan tér a román (az erkölcsöt és vallást oktató könyvek ily hirtelen kopásoktól mégis mentek!) tulajdonosához vissza. Ki kétlené hát, hogy a könyvkötő mintegy bemúmiázza a könyvet a halhatatlanságra, vagyis azt legalább egypár évvel megtoldja.

Látom, mint mosolyognak olvasóim a bajusz, olvasónéim a szép orrocska alá: hát az úr miért boríttatta csak színes papírba a maga halhatatlanságára szánt meséit és aforizmáit? ezt gördítik előmbe.

Engedelmet kérek, jó uraim, szép asszonyaim! erre, úgy vélem, egy okos terv vezérlett. Egyenességem ismét meg nem engedi, hogy eltitkoljam, s ki is fúrná oldalamat. - Kemény, erős kötést három fontos okból nem mertem adni könyvemnek.

Először: Mert könyvem drágább lett volna, pedig az olcsó magyar könyvre is kínosan gyűl az előfizetés.

Másodszor: Ellenkezett volna szerénységemmel (baráti fülek s néma falak közt nem ily akaratos szokott ez nálunk íróknál lenni) a cifra bőr, bársony, tokos s csillogó arany kötésekkel mintegy előre megszabni becsét munkámnak.

Harmadszor: Legnyomóbb volt előttem az attól való rettegés, hogy netalán a cifra kemény kötéstől ingereltetvén sokan, elébbeni gyászos tanácsom után, kést, tűt, cérnát fognak, s konyha-, házi-, gazdasági stb. jegyzőkönyvvé metamorfizálják jámbor meséimet, mely gyilkolástól mostani köntösében éppen nem féltem, mert - paupertas ubique tuta!

De ezen negligé könyvemnek csak próbaévére szabatott. Zsákban macskát nem árulok. Ha úgy találandja a kedvező olvasó, hogy jobb ruhát is megérdemlene, majd szabat néki mást; azon esetre pedig, ha könyvem és olvasóm kölcsönösen lélekre nem találnának egymásban, hadd vesszen szegény, első pongyolájában! nekem mindenesetre elégedés s öröm-diadal lészen, egypár év múlva, itt-ott egy-két darabot meséimből erős kötésbe múmiázva megpillantani. Mert már ez koszorú, babér, borostyán et similia lesz tudós homlokomra, ha nagyobbára kikopnak is ruháikból s a tudós világból gyermekeim! hiszen egy példány magában elégséges nevem fenntartására, kivált ha ez oly szerencsés lehet, hogy valaha egy magyar Athénást írónak kezébe akadhat.

Ezen második köttetés esetére, kérem már én meg könyvkötő uraimékat, hogy magokért tegyenek ki. Ne vegyenek példát azon szabókról, kik a szerzőnek szabnak tartatlan ruhát, szabjanak könyvemnek olyat, mely unokákról unokákra szállhasson, s truccoljon molynak, időnek. Evégre jók lesznek a bőrkötések; de leginkább javaslanám s kérném a kutyabőrt, mert ez nagy tekintetet ad tudós és tudatlan világ előtt, s mint a bor és dohány, mennél régibb, annál becsesebb. Meséimet pedig, mint nem érzőket, nem féltem azon hiú kevélységtől (melytől az érzők között sokan nem üresek), hogy kutyabőrbe elbízza magát.

Milyen színű legyen könyvem első borítéka? milyen a második kötése? milyen formájú legyen az, s mennyi értékű arany vagy ezüst csillogjon rajta? meg nem határozom. - Ha egykor filozófus könyvkötőink lesznek, melyhez, a mai bölcselkedő időben, nem csekély remény lehet, megérjük azt is, hogy minden rendű, rangú, osztályú és értékű könyvnek meghatározott köntöse leend, mely is a szegény vevőre nézve, ki most gyakran a Dunába csapja pénzét, nem csekély jótét fogna lenni. Ekkor bizonyosan elenyészik azon gyakori sületlenség is, hogy a tisztes könyv szeles harlequinádban, a szeles literátori bajazzo pedig talpig tisztes köntösben kerüli a tudós világot. Addig pedig míg e lenne -

Könyvemet kedvező kezeikbe ajánlván, vagyok

A szerző

http://mek.oszk.hu/09100/09114/09114.htm

szll a kaukk fszkre

ÖNARCKÉP