Nagy Endre és a Nyugat humora - Tersánszky Józsi Jenő regös, zenebohóc

A Nyugat elkezdte előadói délutánjait az akkori Britannia szálló vörös termében. Hogy milyen előadásokból állt a rendezvénysorozat? Főleg alkotóművész létemre, nem akarok illetékeskedni a
főleg vita-művész és ellenőrző alakulataink munkájában. Csak tényeket, a gyakorlatban bevált és befejezett tényeket sorolok föl arról, mi és hogyan zajlott le ezeken a Nyugat-délutánokon.

Először is, körülbelül minden magyar társadalmi rétegnek képviselői együtt ültek, és teljes véleményszabadságban vitáztak egymással. Egyetlen kötöttséget jelentett ebben, hogy: az ízléstelenséget, az elfogultságot, a tudatlanságot, a túlzást szintén teljesen szabadján büntethette meg itt, és tette lehetetlenné az emberi szellemnek leghatalmasabb harci eszköze, a gúnykacaj!… De legjobban a tehetségtelenséggel bánt el.

A könyvnek gyűjtését bárha a legnemesebb szenvedélynek tartom, én magam nem hódoltam, és nem hódolok neki. Voltaképpen nincsen számomra húsz könyvnél több a világon, amit olyan féltéssel őrizek magamnál, hogy elvesztését nagyon fájlalom. Ezen húsz mű között volt Nagy Endrének A kabaré története című műve. Ezzel a dedikációval: „Tersánszky J. Jenőnek, legkedvesebb írómnak, szeretettel: Nagy Endre.”

Nos, amit most ideírtam, körülbelül ezt mondtam el egy nagyon szép és nagyon gazdag asszonynak, amikor kölcsönkérte „olvasásra” tőlem ezt a könyvet. Majd újra elmondani neki ezt, amikor évek múlva sem hozta vissza Nagy Endre művét. És hát most már kétlem, hogy valaha is viszontlássam, a hölgyet esetleg, de a könyvet már aligha.

A kabaré történetét Nagy Endrétől a magyar írás egyik kivételes remekének becsülöm. Ilyen művön keresztül, évszázadok múltán is, az olvasója jobban beleláthat korszakunkba, mint történelmi, társadalomtudományi munkákon keresztül. Emberi jellemek tömege, események példátlan éleslátással való megítélése, életre buzdító derű, kegyetlenségig menő önkritika, minőség, minőség, minőség árad az olvasóra ebből a műből, nem nyomorúságos adathalmaz homokhordó fuvalma. És még valami! Egy szemernyi szaga sincsen annak ezen a művön, hogy valamiféle alakulathoz dörgölőznék, legyen ez irányító hatalom vagy annak alanya, mármint az embertömeg. Nagy Endre magát a mindenható közönséget is a maga valóságában ábrázolja. Gáncsolja, becsmérli, ahol okot szolgáltat rá, nemhogy hasra esnék előtte, mint ezt minden előadó csinálja, egészen az émelyítésig, az imádott közönséggel szemben, ha nyilatkoznia kell róla.

Még arra is jól emlékszem, hogyan nyújtotta át nekem Nagy Endre ezt a művét. Az már nem a szokványos szerénykedés, hanem engem megrendítő alázat volt. Körülbelül ilyesmit mondott: ő tisztában van azzal, hogy az én irodalmi teljesítményeim szintjét nem éri el az ő firkája, de hát, egy komédiástól elviselhető, és 113akadhatok benne oldalakra, ha átlapozom, amik érnek talán valamit!

Keserű és idétlen mosolygása, mondom, megrendített. Tudtam, hogy ő bizonyos válságba jutott mint előadó. Ezt a válságot az ő anyagi és erkölcsi lehetőségeivel játszva megnyergelhette volna. Azt is tudtam!… Csak majdnem beteges érzékenysége és önérzete tartotta vissza attól, hogy valamiben könyökkel is segítsen magán. Faképnél hagyott, eredeti szerelmét, az irodalmat akarta visszahódítani. Persze a feléje való közeledésnél túlzott érzékenységével nyelnie kellett rosszmájúságokat, még elismerések, dicséretek alakjában is…

De most veszem észre, hogy Nagy Endréről írván, nem is az „in medias res”, hanem az „in ultimas res” közreadási móddal élek. Vissza kell térnem a kezdetre.

Nagy Endre még az első világháborúban küldött nekem két jegyet a kabaréjába. Szabadságos katona voltam, már zászlós rangjában. Háborús regényem, a Viszontlátásra, drága… aránylag busás tiszteletdíjával a zsebemben, részint sokkal duhajabb, részint sokkal komolyabb fajta szórakozásoknak hódoltam, mint hogy egy kabaré műsorára két és fél órát szánjak estémből. Nem fogadtam el a jegyeket. Hasztalan hülyézett le az a kartársam, aki Nagy Endre kedvességét közvetítette nekem, és hasztalan magyarázta, hogy: kitüntetés, szerencse számomra Nagy Endre közeledése, hiszen Ady Endre, Reinitz Béla, Móricz Zsigmond, Szép Ernő a Nagy Endre kabaréjának munkatársai. Engem is foglalkoztatni akar! Nem tinglitangli kuplészöveget vár tőlem!… Hasztalan! A jegyeket visszautasítottam!

Magatartásommal bizonyára nagyon megbántottam Nagy Endrét. Aztán kétségkívül ez tette, hogy amikor sok év múltán megismerkedtünk egymással, egészen a félszegségig mereven indult meg közöttünk a társalgás. Körülbelül ezt mondta nekem:

– Magától, Józsi Jenő, talán e-e-e méltán is, nem várhattam, hogy valamire is értékeli előadói működésemet, pedig hát sajnos, ezzel valamivel többre vittem, mint a tollforgatással!

– Drága igazgató úr! Maga merőben téved! Fogadom, hogy aligha akad egyetlen velem egykorú írótársamra, aki magát mint írót régebbről ismeri nálam, és oly sokra becsüli is. Ha akarja, vizsgázom rögtön abból, hogy ez nem üres udvariaskodás!

– Nos, nagyobb diák voltam, amikor a következő beszélyét olvastam és jegyeztem meg máig. Egy kis társaság kirándul a szabad természetben. Bűbájos hölgy van közöttük és a vőlegénye, egy tanár, latin- vagy magyarszakos, mindenesetre nem Adonisz és nem Herkules. A társaságban ott van a gimnázium tornatanára is. Mármost, amikor letelepszenek uzsonnázni a fűre, a latin nyelv tudora előkap egy átalag bort, és nekivetemedik, hogy kihúzza az üveg dugóját. De a dugó erősebb, mint a tanár. Nem jön ki az üvegből. A tanár arca már gutaütéssel fenyegető vörösségben lángol. De a gonosz dugó ellenáll minden erőfeszítésének. A tornatanár segíteni akar. A latintanár elutasítja. A menyasszonya gyöngéden, de hát derültségével alig bírva, kéri, hogy: inkább törjék le az üveg nyakát, mintsem baja legyen az erőködéstől! Hát a latintanár… tétovázik… Miközben a tornatanár fölkapja az átalagot, és egyetlen rántással kihúzza dugóját… Ez a beszély vázlata! Írta: Nagy Endre… Talán más író volt?

– Nem! Én írtam azt! – bólintott Nagy Endre, és valami zavarral vegyes átszellemültség és öröm váltakozott arcán, amint hozzáfűzte: – És maga ezt így megjegyezte… Mert e-e-e-e…

– Mert tetszett nekem! – mondtam, és hogy ne hízelgésnek hasson az egész, hozzátettem: – De különben azért is fogott meg ez a beszély, mert magam is kitűnő szertornász és csapatvezér voltam. Németh László író kartársamnak apja tanított tornára és történelemre, sőt, az előadóművészetre is, ha akarom…

– Úgy, hogy a legremekebb pedagógus volt, akire csak emlékszem, Németh József. Tudta, hogy engem a tankönyv száraz bemagolására nehéz rákényszeríteni. Valamint otthoni példák kidolgozására is. Tehát Németh József azt cselekedte, hogy a másnapi leckét, néha a tankönyvünknek némi kiegészítésével is, elmagyarázta az osztálynak. Akkor fölszólította az osztályt: ki tudná elmondani a magyarázatát, saját szavaival? Erre megesett, hogy az osztálynak legkitűnőbb 115tanulója is csapnivaló előadó és fogalmazó volt. Én pedig, az osztálynak pótvizsgás, rossz tanulója, remekül előadtam a magyarázatot. Mert ez teljességgel más képessége valakinek, mint a szorgalmas biflázás. Erre Németh József azt mondta, hogy: ilyen magyarázatismétlésre kalkulust kap az előadója, és behúzott nekem egy kitűnőt. Az egész folyamat aztán oda fejlődött, hogy rendszeresen én mondtam el a másnapi leckét a történelemből. És lettem kitűnő ebből az egy tárgyból, míg más tantárgyakból utolsó.

Nagy Endrét szórakoztatta és gondolkodóba ejtette előadásom. Így indult meg közöttünk olyan barátság, amely rám nézve fölbecsülhetetlen haszonnal járt.

A Nyugat nemcsak erkölcsi és szellemiségi alapjaiban volt jellegzetes és furcsa folyóiratunk, hanem anyagi létében is. Mi, néhány kisebb jelentőségű munkatársa, ezt ilyenféle szellemeskedéssel fogalmaztuk meg egymás közt: ez a Nyugat akkor emeli föl a tiszteletdíjakat, ha bukófélbe jut… És ez majdnem ekként történt valóban.

Hatvany Lajos nagyfőnöksége alatt minden simán és egyenletesen folyt a lap és a kiadás körül is. Attól fogva, hogy a Nyugat saját lábára állott, elkezdődtek a zűrök, kiesések. Amikor már ez az állapot fenyegetővé vált, egészen a csődbejutásig, akkor a Nyugatnak támogatói, Fenyő Miksa, Ignotus, nyakukba vették fővárost. Nagybankok, nagyvállalatok segítségéhez folyamodtak. Erre megtelt a Nyugat pénztára, és fölfrissült vérkeringése. Tellett beruházásokra is.

Nagy Endrét az előadóművészet nagytőkéssé tette. Amikor a Nyugathoz közeledett, nyilvánvaló, hogy egyúttal ő is a hóna alá nyúlt anyagi téren.

Nem tudok, nem is látom szükségesnek pontos időrendet nyújtani arról az időről, amiből most ki akarom ragadni az érdemes eseteket.

A Nyugat elkezdte előadói délutánjait az akkori Britannia szálló vörös termében. Hogy milyen előadásokból állt a rendezvénysorozat? Főleg alkotóművész létemre, nem akarok illetékeskedni a116főleg vita-művész és ellenőrző alakulataink munkájában. Csak tényeket, a gyakorlatban bevált és befejezett tényeket sorolok föl arról, mi és hogyan zajlott le ezeken a Nyugat-délutánokon.

Biztos egy, hogy az összejövetelek fölött Nagy Endre szellemisége lebegett. Rajta kívül Gellért Oszkár szervezte és rendezte a délutánokat mint a Nyugat szerkesztője.

Hogy Osvát Ernő szintén befolyt volna az egészbe? Itt kihagy az emlékezetem. Úgy rémlik: akkor már sírban feküdt. Tehát 1929 után állandósultak a Britannia-beli előadások.

Akkor hónapos odúban laktam az Izabella utcában. Olyanban, ahol nappal is égetni kellett a villanyt. Mégis úgy gondolok vissza erre a sötét helyre, mint ahol új életre nyíltak lehetőségek számomra. És ha mindjárt álmok, tervek, képzelődések alakjában is!… Mindegy az! Művészéletnek ez az érdekesebb fele!

Azidőtt pedig életemnek ezt az értékesebb oldalát fenyegették körülményeim. Annak körülbelül fordítottja történt velem, ami Nagy Endrét példátlan előadói sikerei után talán csömör, talán más lelki válság alakjában visszakergette az irodalomhoz.

Olyan mérvű megerőltetéssel kellett dolgoznom tollal a kezemben, ami már meghaladta erőmet, jól éreztem! És ez még mindig csak azt jelentette, hogy éppen-éppen csak a legszűkösebb mindennapimat szereztem meg ezzel. Reménytelenség, megrokkanás rémei kísértettek egyre. Mi legyen tovább? Közvetlen közelről szemlélhettem korán megnyomorodott és elpusztult írótársaim egész sorát. Nem is Adyról, Tóth Árpádról, Boross Lászlóról, Juhász Gyuláról beszélve, de olyanokról, akiket magam alatt érezhettem és én támogattam. Cholnoky László az Izabella utcai szobámban látogatott meg halála előtt néhány órával, és vitte el utolsó húszpengősöm felét. Pintérnek, aki Farkas Lászlóval együtt szó szerint éhen halt, hányszor adtam úgy is, hogy elvitték zaciba 117bőrkabátomat… És ezek mind írói és költői munkájuk mellett fordultak föl… testületüknek úgyszólván szeme láttára.

Nap nap mellett vad elszántsággal keltem-feküdtem: ebből a sorsból ki kell törnöm! A legképtelenebb terveket forgattam fejemben!…

Ebben a vigasztalan lelkiállapotban találkoztam egy nagybányai festővel. Az illető nem volt Michelangelo. Viszont az övénél százszor kevesebb képességgel boldogultak jobb összeköttetésű festők pályájukon. Talpán járó, értelmes fiú volt, az a fontos. A műterem-piktúra helyett összefogott egy társával, és falukra jártak, templomokat kifesteni. Kitűnően kerestek ezzel.

Hát összebotlunk egy budai kiskocsmában. Hosszú, rendes tokban barátom szeme elé rakta a klarinétját.

Elkezdte mesélni nekem, hogy: fölhagyott a templompingálással, és a hangszere tartja el jelenleg, sokkal busásabban. Egy hatodrendű énekessel valami kiránduláson virágénekeket adtak elő. Véletlen meghallotta őket Gömbös Gyula miniszternek egyik puszipajtása. Erre Gömbösnek előterjesztetett, hogy „Magyar regösök csoportja” alakíttassék meg, mely hivatva lészen a magyar vidék népét a magyar zene ősibb és valódi remekeire visszatanítani. A csoport már másfél éve szerveződik és próbál, ötször hetente, és újra meg újra szerveződik az indulásra, de ez halogatódik, viszont napidíjak óriási arányokban ütik a szereplők markát!… Remek!

Na és én?… Bevallottam, hogy: a nyomdaiparunk jóvoltából én előbb-utóbb testileg-lelkileg kész vagyok!

Barátom habozás nélkül rám csapott: csapjak föl regösnek! Utóvégre a gimnázium első énekese voltam, aztán ő hallotta, hogyan kísérem magam gitáron, az több mint elég regösnek, és ők éppen a gitárosok híjával vannak. Állítsak össze magamnak haladéktalan műsort. Csak arra vigyázzak, hogy ne afféle álnépi, mütyürkés dalokat szedjek össze, hanem virágénekeket vagy ilyenszerű románcokat stb. Nem bánom meg, ha hajlok a tanácsára!

Kevés olyan lelkes riadalomra emlékezhetem, mint ott zúgott át rajtam. De hát óvatosságból a nyafogáson kezdtem, hogy: a hangomat elvesztettem a harctéri, negyvenfokos hidegekben és a szörnyű mérvű dohányzás, ivás, szellőtlen födözékek és kavernák mélyén, tehát azóta…

Barátom legyintett. A hangom visszatér, csak mérsékeljem egy darabra, vagy hagyjam abba a dohányzást, ivást és vessem magam a gyakorlásra!… Aztán jelentkezzem!…

Ó, de hát ez jóval, úgy lehet, évekkel előbb történt Nagy Endre feltűnése idejénél. Ő már kész zenészt, sőt zeneszerzőt talált bennem.

Boldogult feleségem vendégeket hívott egy nap oda, az Izabella utcai barlangba. Mielőtt kártyacsatába fogtak volna, engem is vártak hozzá. Észrevétlen kihallgattam őket, mit sepetélnek. Nejem hangját hallom:

– Jenő fecsegő? Azt mondjátok? Jár a szája, de amit nem akar elárulni, azt ki nem szeded belőle. Mi mindent megbeszélünk. Mindent?… Évek óta látom, hallom, hogy a gitárral bajlódik. De sejtelmem nem volt, hogy nemcsak gyakorol, hanem szerez is zenét. Ma délelőtt játszotta el nekem egyik szerzeményét. Remek! Vegyétek majd rá, hogy játssza el. Azt mondja: a Nyugatnak előadói délutánjain föl fog lépni együttesben!

A szerzemény A margarétás dal című regényemnek hasonnevű betétje volt. Ám mielőtt az előadásról mesélnék, fejezzem be azt, mi történt a regöstársulattal.

A regösök egyre jobban megszerveztettek. Egyre több pénzt emésztett föl. Végül néhány gyönge sikerű főpróba után megszűntek működni. Én nem jelentkeztem náluk. Mert nem éreztem kielégítőnek tudásomat, nyilvánosság elé állanom vele. Amikor már jelentkezhettem volna, hiába lett volna. Ezt azonban már nem festő barátomtól tudtam meg, hanem a két másik társamtól, akivel összeálltam zenés, énekes együttesbe. Ki is futottam velük a Nyugat rendezte előadásokon.

De közben megkaptam a Baumgarten-ösztöndíjat. Ez függetlenített néhány évre attól, hogy elaprózzam magam kétkrajcáros munkákban. Nagyobb szabású műveknek dőltem neki. Ez nem merítette ki annyira az erőmet. Viszont mellette zenével foglalkoztam rendszeresen, ez éppenséggel felüdített, és visszaadta teljes életkedvemet.

A dohányzást végleg abbahagytam. Az ivást több mint tizenkét évre. A zenélés érdekében!

Nagy Endre és Gellért Oszkár mindent elkövettek, hogy a Nyugat délutánjait fölvirágoztassák. Ez eleinte nagy lendülettel sikerült is. De aztán kikezdte a műfajnak betegsége, a szokvány. Némi közönség hűséges megjelent. Ha egyéb nem vonzotta, Nagy Endrének változat-gazdag konferansza és kifogyhatatlan ötletessége okvetlen. Ám a műsor maga kezdett egyhangúvá válni. A fölolvasások nem bírtak már a kezdeti varázzsal, és nem toboroztak új közönséget. A zenei betétek éppenséggel csak akkor, ha akkora nagyságok szerepeltek, mint Bartók Béla, Reinitz Béla és lehengerlő virtuózok.

Magam, úgy rémlik, egyáltalán nem szerepeltem mint író a Britannia vörös termének emelvényén. Kiköltöztem Albertfalva új lakótelepére, csónakot gyártottam, s Dunára jártam vele, a Velencei-tóra bicikliztem, oda-vissza napi kilencven és néhány kilométert. Regényt írtam. Kertészkedtem. De közben egy napra sem hagytam abba a zenét. Egy orvosnövendékkel, S. Elbert Endrével és egy hírlapíró-költővel, Péter Tivadarral megalakultunk, két kobozzal és lanttal, mint regöscsoport.

Egy napon, valahol, a Magyar Korona kávéházban, Nagy Endre és Gellért érdeklődtek tőlem: hajlandó vagyok-e a Nyugat előadói műsorai egyikében fölolvasni? Akkor beállítanak közelebb.

Nemmel feleltem. Meg is indokoltam. Ezek a fölolvasások, kevés kivétellel, unalmasak. Olykor a legkitűnőbb szerző rosszul olvas. A legkitűnőbb mű egyszerűen nem való olvasásra. Minek szaporítsam ilyen műsor számait? Erre akad elég kartársam, aki boldogan olvas föl. Ellenben fölajánlok valamit a délutánokra, ami nagyon is kellő, új szín a műsorban, és nem csinálja senki.

Nagy Endre és Gellért Oszkár először is kikacagtak szívből. Aztán Nagy Endrében győzött a humorista. Mi történhet, ha a kísérletem tomboló kudarcot arat? Szereztem egy bizarrul mulattató negyedórát a közönségnek!

Azért utána természetesen faggatni kezdtek: honnan értek a zenéhez? Tájékoztatásukul elmondtam. Középiskolai tanulmányaimon végig vezető énekes voltam. Abszolút hallásom van az összhangzatra. Tökéletes második, harmadik, negyedik szólamot rögtönöztem bármilyen karhoz, zenekarhoz is. A gitáron tíz fogást mutatott meg nekem édesanyám, aki szólózott is ezen a hangszeren, nemcsak kísért. Én a tíz fogásból kiindulva, olyan rendszert tenyésztettem ki, amivel minden hangnemben kapásból kísérek, mint a cigányok. Azaz, hangszerelek is kapásból. Legutóbb zenét is szereztem. Ezt bemutatom a Nyugat közönségének!

– Rajta! Lássuk! Halljuk! Ha megbuksz, a te dolgod! – egyezett bele kacagva Gellért.

– Kibírja! – bólintott nevetve és kajánul Nagy Endre is: – Császárok, királyok, tudósok, művészek minden fajtájából akadtak már, akik mint lantosok, furulyások, énekesek nevetség tárgya lettek, de ez tekintélyükön nem ejtett csorbát. Miért ne bírná ki a kudarcot a zenében Tersánszky, az író!

A Britannia vörös termében majdnem zsúfolt ház fogadott bennünket. Hogy miattunk-e vagy nem? Én mindenesetre jó jelnek vettem. Nincs szánalmasabb látvány, mint a gyönge ház, mint színészek mondják! Társaim majdnem vacogásig szurkoltak. Szerencsére idegeim, lélekjelenlétem és gyakorlatom is tűrhető a lámpalázzal szemben, és inkább fölhangolt a zsúfolt ház.

Műsorunkból egészen bátran kihagyhattam volna az első részt! Ennyi szorongás támadt bennem a zsúfolt terem előtt.

Mert az előzetes rendezői terv szerint két ízben kellett a közönség elé állnunk. Így az ésszerűség és szokás szerint a komolyabb darabbal kell kezdeni, és fokozatosan vidámabbal befejezni a föllépést.

Hát a mi első részünk bizonyos általános társadalmi igazságtalanságnak kimondásával, azaz kiéneklésével volt vádolható. Tartalma a háborúból hazatérő harcos panasza volt. A hadvezetőség, különösen csaták előtt, olyan jövővel, olyan ígéretekkel buzdítja a közvitézt, amiket nem vált be aztán, ha a háborút elveszti, és minden 121borzalom újra az obsitos nyakába szakad… Ezt nem lehet Háry János-viccekkel elütni… De!…

De természetes, hogy a kérdés nemcsak kényes, hanem veszélyes is. És annak idején a dalt az állami regös alakulatnak szántam… Itt riasztott meg, a Nyugat közönsége előtt, hogy: nem idő- és helyszerű! Mindazonáltal előadtuk. És hát milyen hatást tett, milyet nem? Elég éles megfigyelőképességemmel sem tudtam megállapítani! A két, lanttal kísért kobozunk játéka tetszett, annyit észleltem.

Ellenben a több szakaszos dalunk rövid, gyors ütemű függeléke, mint mondják, nagyon bekapcsolt. Dörgő taps jutalmazta, és ami a siker még biztosabb jele, a közönség meg is újráztatta velünk. Szövege következő:

A ráadás után Nagy Endre mindössze néhány kedves szóval zárta be föllépésünket. Mintha maga sem volna vele tisztában: hova tegye produkciónk értékét? Mindjárt rátért a következő hosszú fölolvasás méltatására.

Mi közben kiszívódtunk a teremből a szomszédos helyiségbe. Ide szaladt ki hozzánk Nagy Endre a fölolvasás alatt. Így kezdte:

– Azt hiszem, fiúk, hogy: tetszettek! Csak most kijövet egy karmester azt súgta a fülembe, hogy: bár a produkció különös és nem rossz, a kardalba sokszor csúszott hiba. Ehhez én nem sokat értek! – fűzte hozzá Nagy Endre és hunyorgott.

– Aha! – feleltem erre. – Hamiskásan énekeltünk a karmester úr szerint. Nos, én fölajánlom neki, hogy: a közönség előtt az emelvényen vizsgáztasson le engem, de engedje meg, hogy én is vizsgáztassam meg őt. Azaz hangszer nélkül, zongorakíséret nélkül állítunk össze kórust. A zenetudomány nyelvén a capella és a mente hangszerelünk!

Na persze, erre a vizsgáztatásra nem került sor. Nagy Endre máris arra tért: mit jelentsen be a közönségnek folytatólagos számunkról?

Ez A margarétás dal című románc volt és a hozzátartozó csúfolódó ugrós. Szintén saját szöveg, saját zene.

Sokszor láttam már fölajzott közönséget. De amilyent itt A margarétás dal és a Szél dúdolelőadása után, soha még!

Nagy Endre maga leugrott az emelvényről, és a tomboló közönség közé futott. Hadonászott és kiáltozott. Ilyeneket:

– Hölgyeim, uraim! Ez a Józsi Jenő, ez az erdélyi oláh, cigány, székely, vagy mit tudom én!… Ez az ember új stílust, új szellemet hoz a posványos műzenénkbe! Hallották, ez nem volt álnépi alapon álló, mütyürkés érzelgés! Ez új iskola! Ez új sláger lesz!…

Egy asztal fölborult közben. A csészéi, poharai csörömpöltek. Mert a körülötte ülő társaság fölugrott, és ismétlést követelt.

De ide aztán okvetlen be kell szúrnom annak az érdekes és tanulságos kis folyamatnak leírását, mekkora ellentétbe került ezzel a nem csinált, nem várt sikerrel a románcom további sorsa mind a mai napig!

Legelsőnek akadt egyik mindenre bólintó kartársam, aki: egészen olcsó, nem hozzám méltó kísérletnek tartotta a románc szövegét és zenéjét. Másodszor ugyanilyen író és egyúttal zenész barátom elvitt később egy olyan helyiségbe, ahol nótaszerzők újdonságait mutatták be. Ott kajánul figyelte, milyen hatással van rám az ismert Pirospünkösd napján imádkoztam érted című dal. Azt mondtam: elég jó, hatásos, érzelgős, mütyürkés zenéje van. Ám a szöveg teljes szemérmetlenséggelA margarétás dal kikölcsönzése. Mit válaszolt rá? Nem emlékszem. Harmadszor, még később, a Hanglinak kitűnő közönsége előtt Rácz Valéria művésznő háromhónapi meghosszabbításokkal énekelte Öt esztendős koromban című táncdalomat, aminek dallama is az enyém. Természetes, hogy utánpótlást kért tőlem. A margarétás dalt ajánlottam föl neki. Ámde ő azt mondta: két hivatásos zenész és szerző dolgozik vele, azokkal csináltat zenét románcomhoz. Nos, ez meg is történt, és csúfosan megbuktak. A románc függeléke szörnyűbb fércnek sikerült, 123mint maga a románc. Valami keleties, japános dallam közepén francia uraságoktól levetett, bécsies átmenet éktelenkedik. Szerzőjét figyelmeztettem erre. De védte munkáját, és néha még ma is hallom a rádióból és máshonnan, hogy a hideg ráz ki miatta.

No de hát, ez a küzdelem a hivatásos kontárkodás és a dilettáns tudás között még nem fejeződött be… Meg merem jósolni, hogy ennek A margarétás dalnak és még néhány hasonló munkámnak még megérem közelebb a megszolgált sikerét.

Pontosan nem jegyeztem meg. Talán még azon a délutánon, amikor bemutatkoztunk a Nyugatnál mint regösök – vagy később, Nagy Endre kedvenc művésznője, a cselédnótás Vidor Ferike jelent meg társaságunkban. Teketóriátlan azzal fordult hozzám, hogy: ő szívesen szegődnék csoportunkhoz, de arra kér engemet, hogy ilyen regösénekek helyett szerkesszek meg inkább jeleneteket… az több lehetőség, több pénz!

Én magam nem tudtam: mit szóljak ehhez? Annyit sejtettem, hogy Vidor Ferike mint színésznő nemcsak kornyikálni akar körünkben, hanem játszani is…

Egészen paffá lettem, amikor látom, hogy: előénekesünk, Elbert Endre lelkesedik a Ferike ajánlatán! Ez aztán fura! Elbert veszi ki az oroszlánrészt a társaság sikeréből, és most nem tiltakozik az ellen, hogy egy más műfajba menjünk át, amely őt esetleg félretolhatja elsődlegességéből…

Ha nektek jó?… Harmadik társam, Péter Tivadar, nagyon szelíd, hiúságmentes gyerek volt. Bár ő számíthatott rá legjobban, hogy új műfajunk nem használhatja, mint ahogy ki is maradt a továbbiakból… nem tiltakozott!

Ezerkilencszáztizenegyben vagy tizenkettőben benyújtottam Osvát Ernőnek három költeményt. Kettejük afféle számodolásból vette ütemét, és szövege is igyekezett utánozni azt, ahogy gyerekek cicézés előtt mellbe vágják, akire az utolsó szó esik, hogy: künn vagy!… A harmadik vers egy nyomdafestéket nem álló kis jelenetből volt átalakítva és átfésülve.

Osvát Ernő átvette, talán ki is fizette ezeket a verseket. De nem titkolta előttem, hogy: jobban szeretné ha prózát írnék! Hasztalan akartam megértetni vele, hogy a népköltészet drága kincsesládája a szemetesládája! Ahogy Ady mondja: Nekem a szó ópium, Csodás titkokat szívhatok belőle… Szó szerint így van. Ősi ritmikát, dallamokat őriz meg egy nép szemetesládája költészetében… Ezt megmenteni, átmenteni, ugyan érdemes munka!

Ebből kiindulva, elmondhatatlan kedvvel és könnyedséggel szereztem egy jelenetet, műfajilag kisoperát, gyerekkoromban hallott, vaskosan csintalan népi mondókából. Díszletet is terveztem hozzá. Búbos kemence, ajtó, szobának egyik oldala, primitív megoldásban, de mulattatóan. Ennek a díszletnek külön sikere volt. Ám abból származott a baj, hogy a jelenet öt percig maga alig tartott. Amennyiben több darabot is szerzek, a díszletezés, az átöltözés nem várakoztathatja a nézőket a végletekig. Hát kitaláltam egy nagy képeskönyv alakú díszletet, aminek lapjait át lehetett fordítani. Az öltözési szünet megoldására pedig kitaláltam azt, hogy: énekes elbeszélő vezeti be a jeleneteket, és ugyanez ad elő a szereplők átöltözése közben.

Hogy micsoda munka és vesződség volt ez?… Egy bizonyos felőle, hogy: megérte!

Egy próbán Nagy Endre a Vígszínház igazgatójával, Roboz Imrével jelent meg. Megnéztek bennünket. Tíz perc múlva megegyeztek abban, hogy: a Szilveszteri Kabaréban, a Vígszínházban, föllép a Képeskönyv Kabaré! Herczeg Jenő volt még ott, a Komlós Vilmos társa, a példátlan népszerűségű Hacsek–Sajó kettesben. Ő szaladt oda hozzánk legelőbb, megölelte és összecsókolta az együttest. Pedig hát neki igazán nem hozta úgy az érdeke, hogy számokat toborozzon a Vígbe, ami hát mégis hivatásos szórakoztatók rovására történik.

Ugyancsak Reinitz Béla, az Ady-költemények megzenésítője, viselkedett így. De ő már a Vígszínház első próbáján tette ezt. Tőle is adtak elő a kabaréban két szerzeményét!

Társulatunk akkor véglegesen már kialakult. Vidor Ferike maga mellé Harsányi Ila eredeti tagunk helyébe Tóth Böskét vette. Ő Fedák Sári mellett, a János vitézben, Iluska bűbájos szerepét alakította. Aztán Pascha Aranka zenetanárnő kísérte zongorán a jeleneteket. 125Én mint gitáros narrátor, megmaradtam eredeti szerepemben. Bár erőnek erejével rá akartak beszélni, hogy az Elbert Endre szerepét alakítsam. Az oka az volt, hogy a leghatásosabb jelenetük a csürdöngölővel végződött, és ezt én tökéletesen jártam még akkor. Nagyon nehéz produkció. Elbert inai nem bírtak megbirkózni vele. Viszont már sokallottam, hogy szerző, zenész, énekes, díszlettervező, rendező létemre még táncosnak is odaálljak… Éppenséggel akkor, hogy próbák szünetében Reinitz Béla odaszaladt hozzám a nézőtérre, és azt mondta, majdnem fenyegetőleg:

– Te Józsi! Ha akár zenész, akár színész, akár rendező, akár az atyaúristen maga legcsekélyebb változtatásra erőszakol, tagadd meg! Én mondom neked, ez a jelenetsor, így, ahogy van, mindent ver! Értsd meg!

Azt hiszem, velünk kezdték a próbákat. A többi számnak csillagai csak most kezdtek bejönni. Ezek közt Gombaszögi Ella is. Ő az első földszinti sorba ült le. Majd amikor odaálltunk a kicsi díszletünk elé, kíváncsiságból egészen a színpadhoz állott, hogy jobban megszemlélje: mit csinálunk?

Aranka éppen csak belecsapott a zongorába, máris én kezdtem az éneket. Mert Nagy Endre, fölvezetőnk, nem szükségelte a próbát.

Két ütemet sem éneklek, Gombaszögi Ella tisztára sikoltásszerűen hökkent meg:

– Hát kieresztett hanggal, mint maga is hallja, megölöm a társulatomat. Lefokozott hanggal pedig, mezzo voce, nagyon nehéz énekelni!

– Maga ezt is tudja? – nevetett Gombaszögi Ella. – Én pedig azt hallottam, hogy maga csak az erdőn-mezőn tanult. Ez akkor nem igaz!

– Tőlem kell kérdeznie. Nem másoktól! – rekesztettem be a locsogást. Aztán Arankához fordultam: – Újra kezdjük! Ha kell, alábbszállunk!

De már itt kezdem sokallani, hogy a Nagy Endre kihagyásával írok folyvást a róla szóló emlékezésben. A Képeskönyv Kabaré története végül is más történet.

Nagy Endre, a fölényes gúnyolódó, a mi fönntartástalan támogatónk, velem és társulatommal szemben mindig csakis mindent igenlő, mindent helyeslő hangot használt.

Már túlzottnak is éreztem azt, hogy ha bármiben kikértük véleményét, kitért a bírálat, az útmutatás elől is:

– Maguk zárt egész! Az irányítójuk tudja, mit csinál. Én nem vállalok olyasmit, aminél tanácstalan vagyok.

A New York kávéházban tartották a pesti és vidéki színigazgatók vagy talán rendezők is velük a hivatalos összejövetelüket. Mint az ilyen megbeszélések szelleme hozza magával, hogy unalomba, közhelyeken való rágódásba ne süppedjen a tisztelt szónoki kar, hát valami olyan tárgyat köll bedobni a tárgyalásba, ami általános érdeklődést és izgulatot vált ki. Ilyen volt itt az, hogy: a magyar színjátszás már lassan túléli magát, és megújhodásra szorul!

Nagy Endre sokáig nem szólt bele a vitába. Csak fejét csóválta és magának kacagott. Végül egyik igazgatótársa mint szónok így szólt:

– De hát itt ül közöttünk Nagy Endre. Ő aztán éppen azzal futott ki példátlan formát színházaival, hogy mindent kockáztatva, minden patront fölrúgva, új húrokat ütött meg. És most itt csak vigyorog rajtunk. Ejtsél csak pár szót te is nyíltan, Endrukám!

– Bár én itt már mint a szakma kiérdemesült hadastyánja ülök köztetek, és nem is tudok, nem is akarok újra sorompóba állani, de a magyar színjátszás új lehetőségei közül már alkalmam volt egy nagyon is jelentős kísérletet fölfedezni, sőt színpadhoz is segíteni! Ez az írónk, Tersánszky Jenő kis színháza!

Erre persze a kérdések özöne zúdult Nagy Endre felé. De a következő jelenetekből nem az volt az érdekes, ahogy Nagy Endre igyekezett minden érdeklődésre komolyan válaszolni. Nem! Hanem az, hogy amikor ő maga is lázba jött, hát egyszerre elkezdte előadni a Képeskönyv Kabaré részleteit! Utánozott engem is, mint hallottam, remekül, amint az operaéneklés túlzásait és fonákságait gúnyolom. Utánozta előadásunk stílusát, tökéletesen, még a női szereplőket is, sőt még a táncokat is.

Olyan harsány tetszés, olyan kacajförgeteg jutalmazta Nagy Endre színészi alakításait, ami egyenrangú volt a legkitűnőbb konferanszának sikerével.

Nagy Endre egyáltalán, ha, mint mondják, kisujjában hordta is a színház egész komplexumát, alig lépett ki konferansziéi szerepéből. A színészeknek azt a túlzott talpnyalását utálta és megrótta, amellyel a nagyérdemű közönséggel szemben csak bájmosolyuk van.

A Vígszínháznak egyik, talán az első előadásán, mi már a színfalak mögött ültünk, számunkat befejezve.

Nagy Endre egyenesen afelé tart, ahol én ülök. Ahogy észrevesz, félreérthetetlenül a tapsförgetegre utalva, legyint, és csak ennyit mond:

Amíg a függöny előtt Nagy Endre meghajtja magát a még inkább földübörgő tapsra, tökéletes elképedés környez. Mit jelentsen Nagy Endre viselkedése?

– Hát nézze, Józsi Jenő. Amint hallotta, a Boráros téri hidunknak véget nem érő építésén szellemeskedtem. Azt mondtam: hogy ha 128a hídnak minden pillérjét egy miniszterünk szobrával díszítenénk, a híd tizedrésznyi időre elkészülne!… Mármost itt, mivel várhatom a tapsot, a kacagást, tehát egy kis szünetet kell tartanom, ugyebár? De hát a közönség némán, komolyan bámul rám… Hát hiszen nem tartom viccemet a világ legjobb viccének, de ilyesmire legalábbis egy kacagást okvetlen várok… Ez elmaradt. Erre én így folytatom: és akkor a miniszter urak a hídon biztosak lehetnek abban, hogy künn vannak a vízből… Ez aztán egy már olcsó, rohadt vicc!… És mi történik rá? A közönség vad röhejben tör ki rá, és tombolni kezd?… És ez Budapest legkiemelkedettebb szellemiségű színházban történik… Most már, remélem, megért, minek fujozom erre?

– Igaza van, direktorom! – mondtam teljesen leszerelve. Mert mindinkább megismertem ezt az embert. És mind nagyobbra kellett őt értékelnem!

Aki nem ismeri azt, hogy az előadóművészetben mekkorák a hullámhegyek a lendületben, és hogyan zuhan a legmélyebb hullámvölgybe a hangulat, ha a lendület csappan, azokban hökkedelmet okozhat a következőknek elmesélése.

A lendület tetején jártunk, amikor egy napon a Vidor Ferike összesúgott Tóth Böskével és Elberttel, valamint Arankával, zongorásunkkal, és a következőt mondta:

– Gyerekek! A Juzsnij Kék Madara, minél jobbak vagyunk, és Tersánszky Paulinival előbb kezdte ezt a műfajt, világturnéra jár. Menjünk, és vegyük közre Nagy Endrét: szervezze meg nekünk is a turnét. Neki pénze van, Európát, Amerikát jól ismeri, hát vigyen minket!

A tagok erre egyöntetűen azzal feleltek, hogy: rendben van! De aztán jöttek az aggályok. Legelsőnek, hogy: jöjjenek hozzám, és engem is vonjanak be a deputációba, elvégre enyém a kabaré! Másodszor: a Britannia igazgatója le akar kötni állandó foglalkoztatásra bennünket, hát én valószínű hogy előbb is ezt akarom lebonyolítani! Harmadszor és egyáltalán, hogy: nálam nélkül, a hátam mögött, így is kényes és kínos minden tárgyalás!

Vidor azonban erre kivágott egy újabb szónoklatot arról, hogy: Tersánszky egy marha, nincs semmi üzleti érzéke, nélküle kell Nagy Endrét megkörnyékezni, mert ha Tersánszky ott van, elront mindent… Vidor Feri győzött, és elmentek nélkülem Nagy Endréhez.

– Mondja, de őszintén, Józsi Jenő, maga buzdította a társulatát arra, hogy világturné szervezésére vegyenek rá engem?

– Drága igazgató úr! – feleltem én. – A tagjaim akciójához én még egyáltalán nem járultam hozzá. Ám ha már kérdéssé teszi ezt, akkor megmondom, hogy: a kérésüket én is százszázalékosan támogatom.

– De hát, Józsikám! – mondta Nagy Endre. – Én már nyilatkoztam arról magának és maguknak, hogy engem a fölösleges ötödik kerék szerepe nem vonz. Maguk a maga vezetésével remekül mozognak. Bizonyára ügynökük is akad, hogy vigye magukat. Tudtommal, a britanniás már fölajánlotta állandó szegődtetésüket, a Nyugat-délutánoktól függetlenül.

– Csakhogy itt egy nagy bökkenő van, igazgatóm! Állandó helyen nem futhatunk egy műsorral, legföllebb egy hónap, legjobb esetben két hónapig. Én pedig nem tudok kirázni a kabátom ujjából havonta új Képeskönyv-műsort.

– Ebben viszont magának van igaza. És Vidor Ferinek is! Mindenesetre abszolválják a Britanniát, aztán meglátják, mit kezdhetnek!

Ámde mi történt? Amikor a Britannia igazgatója és tulajdonosa hivatalosan közölte velem ajánlatát, hogy hajlandó a kabarémnak külön bejáratú helyiséget biztosítani, amihez áttöreti a szállónak egyik falát, és azt a gázsit megadja nekünk, amit a Vígszínházban kapunk… hát Vidor Feri, sőt Gellért Oszkár is, sőt hallgatólagosan Nagy Endre is, annak helyeselt, hogy: ne fogadjam el sundám-bundám a Britannia ajánlatát, mert én csapnivaló üzletember vagyok, majd ők folytatják le a tárgyalást a britanniással!…

Nos, a Britannia igazgatója fölhívatott irodájába, és szárazon közölte velem, hogy: ő, úgy, mint én is, K. u. K. tiszt volt, ahol a jelszó az, hogy „egy ember, egy szó”, ő nem nyerészkedni akart rajtam és rajtunk, hanem támogatni akarta a tiszta művészetet… Így többé 130semmiféle alkura nem hajlandó! Tekintsem tárgytalannak ajánlatát!… Egy ember, egy szó!

Ámde megismétlem, a Képeskönyv Kabaré története más, mint a Nagy Endrével való barátságomé, a Nyugat közvetítésével.

1933-ban tartotta a Nyugat fönnállásának huszonöt éves fordulója ünnepségét, a Zeneakadémia nagytermének telt háza előtt. Úgy szervezték meg, hogy Nagy Endre és én odaroboghassunk a Vígszínház éjféli kabaréjából az ünnepségre.

Hát megjelentünk elegánsan, frakkban, és egymás mellett foglaltunk helyet az emelvényen.

Éppen egy fiatal író, Osvát Ernő kedvence, emlékezett a szerkesztők szerkesztőjéről. Ám ha akadt valaki vagy valami, hogy kis híja az idegrohamig vigye hallgatóiban az Osvát Ernőre való emlékezés hangulatát, akkor ez a fiatal író volt az.

Valami elefántcsontból faragott, idő megsárgította feszületről beszélt. Ezt Osvát szinte rajongással szemlélte. Szeméből olyan sóvárgás sugárzott, a keresztre, hogy a tulajdonosa, az ifjú író, megrendült rajta.

Ám a feszület apáról fiúra szállt a családban. Ilyen holmit elajándékozni félelmetes. Tehát amennyire az ifjú írót Osvát vágya a feszület iránt, Osvát iránt érzett mérhetetlen becsülése és szeretete, arra sarkallotta, hogy ajándékozza neki családja kincsét, éppoly mértékben zúdult rá a félelem elődeinek bosszújától. És vívódott és vívódott: mitévő legyen?

Mármost, egyszer elbeszélve, aránylag elég vonzó és művészien regényesnek tetszik ez a történet. De ahogyan fiatal írónk előadta, az az idegeket szinte kibírhatatlan föladat elé állította.

Valahogy a gondolatritmusnak éneklésszerű módján ismételte egyre ugyanazt:

– És elődeimnek megsárgult elefántcsontból faragott keresztje remegett a kezemben, úgy is, hogy megtagadom Osvátunk jól látott sóvárgását, úgy is, hogy fölajánlom neki apáim kincsét, és ezzel örök lelkifurdalást zúdítok magamra érette!… És elődeimnek 131megsárgult elefántcsontból készült keresztje remegett kezemben, látván Osvát, hőn szeretett szerkesztőm, sóvár pillantását elődeim megsárgult elefántcsontból faragott keresztjére…

Borzalom! A közönség izgett-mozgott. A közönség suttogott és köhécselt. A közönségből padsorok szívódtak ki a kijárat felé…

– Na fogadjunk, főnököm, hogy ezt a keresztet barátunk végre is Osvátnak adja! Na?

– Maga téved! – súgja Nagy Endre szenvtelen és komoly ábrázattal. – Olyan előadó, aki nem figyeli beszéde hatását, annyira bízik abszolút értékében, a világ minden előadója élén áll!… Hallja ezt?

Dörgő taps tört ki rá, hogy a feszület, az összes izgulat, lelkitusa százszoros ismétlése után, valóban az Osvát Ernő birtokába került!…

Az ifjú író meg volt elégedve sikerével, a közönség meg volt elégedve, hogy kínoztatása megszűnt, én meg voltam elégedve, hogy eltaláltam a nóta végét, Nagy Endre tapsolt, és közben minősíthetetlen hunyorításokkal kísérte önmagát… Jól mulatott!

Az Az Újságban sorozatosan írta Nagy Endre elmésségtől sziporkázó cikkeit. Egyikben ilyenfélét olvasok: amikor negyven és ötven életéve közt tartott, teljes csüggedtséggel gondolt arra, hogy érdemes-e a leskelődő aggulás idejét másképpen várni, mint összedugott kézzel? Ma pedig, egy fél évtized után, regényterveket sző!

Akkor halt meg, tragikus hirtelenséggel! Még a halál is afféle tőle megszokott ötletességgel, különösséggel érte.