Bakay Kornél:

Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Tanulmányok és előadások

Egy magyar históriás önarcképe
A történetkutató sorsa Magyarországon
A tudomány és minősítése
/A KITALÁLT KÖZÉPKOR. A TÖRTÉNELEM NAGY IDŐHAMISÍTÁSA/
A magyarság és Európa
Őstörténet-kutatásunk jelen állapotáról
Finnesítés
A magyarság múltja és jövendője a Kárpát medencében
Közép-Ázsia magyar őstörténeti vonatkozásai
Jégbezárt történelem
Altáji múmiák
Népünk eredete és Kárpát-medencei állama
A Kárpát-medence őstörténete
Magyar múlt
Etnikai és hatalmi viszonyok a Kárpát-medencében a VIII-IX. században
Lél és Bulcsú hadi népe
A magyar királyság eredete
Az úgynevezett pogánylázadások kora
A nemzeti királyeszme az Árpái-korban
A magyar királyság és a Keleten maradt magyarság
1. Isten kardja és a jászberényi Lehel kürt
2. A Szent lándzsa és a koronázási palást
3. A Szent Jobb és a Szent Korona
Szent László király oltalmazza Somogyvárt!
László Gyula: Múltunkról utódainknak című könyve kapcsán
László Gyula régész
4. A székelyek eredete.
5. A László-iskola múltja és jelene.
Czuczor Gergely születésének 200. évfordulóján
Helyünk Európában

http://kapu.biz/kapu_files/file/anyagok/bakay_kornel_magyarnak_lenni_buszke_gyonyoruseg.pdf

Egy magyar históriás önarcképe

Ezerkilencszáznegyvenhét decemberében, hétéves koromban egy Duna-Tisza-közi kis
faluban, Akasztó községben, éppen disznóvágáskor, tüdőgyulladást kaptam.
Édesatyám nővérei, akik a falu tanítónénijei voltak 1923 óta fogadtak be minket
miután Bácskából 1944. novemberében elmenekültünk. 41 fokos lázban
hánykolódtam a betegágyban s egyre rosszabbul lettem. Az oroszok fogságából,
Hajmáskérről nemrégiben kiszabadult nagybátyám, a magyar királyi honvédség
orvosezredese, értesülvén a nagy bajról, váratlanul betoppant az akkor még csodaorvosságnak
számító penicillinnel. Azt, hogy az életemet megmentő orvosságot
honnan és hogyan szerezte, máig sem tudom pontosan, talán a menyasszonya révén,
aki az akkori egészségügyi minisztériumban dolgozott. A nagyon melegszívű, de
mogorva modorú nagybácsim, aki egyébként a keresztapám volt, kétóránként
injekcióban adta be a penicillint. A testvérbátyám a szomszéd ágyban kuporgott s
azért imádkozott, hogy Édesapánk még életben láthassa a legkisebb fiát, még időben
megérkezzen. Édesapám 1941. nyarától, amikor Magyarország területe már 172 000
km` volt, a bácskai, tízezer lakosú, színmagyar, Bács- Bodrog vármegyei
Magyarkanizsa iskoláinak igazgatója lett, a visszatért város katonai parancsnokának,
Kulay alezredesnek a parancsa szerint. Kanizsa (Canesa, illetve Kenesna alakban) már
a XI. században királyi birtokként létezett s a körülötte lévő helynevek tanúsága
szerint (Szatmár, Vastorok, Horgos, Szentpéter, Földvár) magyar településként. A
törökvész után a XVII. századra elnéptelenedett s csak 1753 után kezdett
visszatelepülni ide, Ókanizsára a magyarság. Katonai terület lett Tiszai Kerület néven,
bár 1751-ben mezővárosi rangot kapott.
Őseink a Felvidékről települtek át ide Mária Terézia korában, a XVII. századi adatok
erre utalnak: Bakay István (1667), Bakay László (1697), Bakay Ádám, etc.
rokonságban az Ibrányi és a Hetey családokkal. A délvidéki családalapító talán a
zentai Bakay János György volt, akinek leszármazottjai alkották a szegedi, a
hódmezővásárhelyi és a kanizsai ágat.
Édesapámnak, aki a kanizsai ág harmadik nemzedékének tagja volt, 1944-ben, 45
éves kora ellenére, be kellett vonulnia tartalékos hadnagyi rangban. 1945-ben, amikor
hazavergődött a frontról, nyomban B-listázták. 1946-ban Édesanyánk és a nővérem
Kőszegre költözött, atyánk pedig földönfutóként járt-kelt az újra csonka kis
országban, munkát keresve. Ekkor, 1947-ben éppen Törökszentmiklóson ígértek neki
egy kültelki iskolában munkát. Innen sietett haza az én betegágyamhoz, s arcára
mosolyt erőltetve, az ágyam mellé ült. Megfogta a kezem s a fülemhez hajolt:
Kisfiam, szép jövendőt álmodtam neked, ne hagyj cserben. Nekünk, magyaroknak,
ezredév óta mindenért keményen meg kellett küzdenünk, a puszta Életünkért is.
Hallgasd csak Szent István király történetét.
S kezébe vette Kós Károly Országépítő című csodálatos regényét, amelyet elejétől a
végéig felolvasott nekem. S lángoló lázrózsáim lassan halványulni kezdtek,
harmadnapra pedig a nagybátyám csak ennyit mondott: életben marad a gyerek. Apám
könnyei a kezemre csorogtak, de az én gondolataim már messze jártak. Rabul ejtett a
Múlt. Soha többet nem tudtam szabadulni a Magyar Történelem megigéző
bűvöletéből. Én soha nem akartam más lenni, mint ami lettem. A magyarság sorsának,
életének búvárlója, kutatója.
Jól tudom, hogy a történelmet formáló nemzetek a családok nagy közösségéből
születtek, a saját családunk históriájának vizsgálatára eddig mégsem fordítottam kellő
figyelmet. Az elém kerülő adatokat rendben elraktároztam, de alaposan, úgy ahogyan
kell, szinte semminek nem néztem utána. Ámbár, meglehet, az is befolyásolt, hogy az
elmúlt 80 esztendő oly erősen felforgatta a magyar világot, hogy a megroppant
gerincek, a kifordult sanyarú sorsok, a megtagadott és váltogatott eszmék, a
nyomorúság kiváltotta lealacsonyodás tengernyi dokumentuma taszított engem. S
taszít ma is, amikor a megmaradt iratok, családi levelek halmaiban turkálok, látva,
hogy felmenőim, családtagjaim is mire voltak képesek meggyalázott, megalázott,
nyomorult helyzetükben. Akadt olyan, aki az orosz megszállást és a háború utáni
barbár diktatúrát méltósággal szenvedte, akadt olyan, aki átmenetileg hitt az új
eszmékben s volt olyan, aki a családján belül próbálta levezetni elviselhetetlen
fájdalmát és egzisztencia-vesztésének minden szégyenéért asszonyát vagy férjét
próbálta felelőssé tenni.
A Bakay-család története tehát még megírásra vár. Atyai ágon négy-öt nemzedék él
bennem, anyai ágon csak kettő.
Apai felmenőim évszázadok óta a ma szerbiai Vajdaságnak nevezett Bácskában éltek
és haltak Nagyapám, Bakay József 1862-ben Magyarkanizsán született és 1944. telén
Akasztón halt meg az orosz katonák jelenlétében, akik ráparancsoltak, hogy egye meg
az elébe rakott nagy tányér zsíros töltöttkáposztát. Az utolsó falat után kiszenvedett.
Atyai nagyanyám, Fazekas Borbála 1863-ban Horgoson született, ugyancsak
kötélgyártó családból és 1937-ben Akasztón halt meg.
Dédatyámnak, Bakay Albertnek már nem adatott meg, hogy magyarországi temetőben
nyugodhassék, amint az ük és szép-szüléknek sem. Bakay János Györgynek két fia
volt: ifjabb János György és Adalbert. Az 1800-ban született Bakay János Györgynek
és Bánó Erzsébetnek 1833-ban született Nándor fia, Szeged város nevezetes polgára, a
gyáralapító, a szegedi nagy árvíz egyik hőse, országgyűlési képviselő. Bakay Adalbert
(született 1809-ben) és Juhász Julianna házasságából kilenc gyermek született, köztük
három fiú: Péter (1841), János (1854) és József (1862). Az utóbbi az én atyai
nagyapám, akinek hét gyermeke lett, négy fiú és három leány. Az első fiú kiskorában
elhunyt, a második, Albert 30 évesen lett áldozata az engem is a nyomorgató tüdő
gyulladásnak a harmadik fiú Gyula, az én apám. Az ük és dédszülők bácskai sírjait
már nem gondozza senki.
A mi kanizsai águnkból jeles ember lett Bakay János tüzér ezredes, valamint Bakay
Péter fia János, aki városgazdaként virágoztatta fel Kanizsát. A szegedi ág legnagyobb
fia Bakay Nándor, akit az idegen tőkések tönkretettek, kisemmiztek, majd a saját
gyárából is kitessékeltek. 1902-ben szegényen halt meg. A vásárhelyi ág még
nevezetesebb, mert Bakay Péter fia, id. dr.Bakay Lajos, a vásárhelyi kórház igazgató
főorvosának gyermekei (Lóránt /1887-1943/, Lajos, György, Sára) az 1880-ban
született Bakay Lajos csodálatos karriert mondhatott magáénak, úgy is mint
sebészprofesszor, úgy is mint szakmunkák írója s úgy is mint közéleti ember, elvégre
tagja lett a Főrendiháznak, birtokosa a Corvin-koszorúnak, a Pozsonyból elmenekített
és Pécsre települt egyetem rektora és hírneves tanára lett hosszú éveken át. 1941-ben
tagja volt a katyni vizsgálóbizottságnak (Orsós Ferenccel együtt), majd résztvett
(Fettich Nándor régészprofesszorral együtt) az oroszok által letartóztatott jeles magyar
értelmiségiek mentésében. 1945-ben azonnal le is csaptak rá a kommunisták, Baross
utcai klinikáját elvették, őt filléres nyugdíjra kárhoztatták. Bár később dolgozhatott a
Korányi kórházban, sem haláláig (1959), sem azóta nem rehabilitálták. Amint
másokat sem. Fia 1948-ben elmenekült az országból és az USA-ban, ugyancsak neves
agysebészként dolgozott 1998-ban bekövetkezett haláláig. A Bakayak rokonsága
(Endrey-, Balás Piri-, Ibrányi-, etc. családok) szerteágazó s bizony a ma fellelhető
hazai 38 Bakay-név mögötti életsorsok számomra felderítetlenek. Talán még lesz
időm rá.
1970-ben sikerült először hazalátogatnunk Magyarkanizsára, Tito "boldog"
Jugoszláviájába. Édesatyámék Sas utca 5. szám alatti háza, átépítve, de állt.
Nagyapám Szent János utca 61-es számú házának nyoma sem volt.1944-ben úgy
vették el az 1941-ben 5200 pengőért megvásárolt, majd átépített, három szobás
házunkat, hogy - néhány vasúton feladott láda kivételével (amelyeket Kiskőrösön a
"jómagyarok" elloptak) - mindenünket elkoboztak. Egy szerb, Modus Mile a
"rekviráló bérlő", un. komitácsi- partizán, egy toprongyos, nagy puskás barbár,
egyszerűen beköltözött a házunkba, miután anyánk három gyermekével elmenekült az
akasztói rokonokhoz. Könyveinket kihordta az udvarra és szétdobálta a földön, az
ebédlő 124 darabos márkás herendi étkészleteit darabonként földhöz vagdosta, amint
a szomszédok elmesélték. Egyik volt szomszédunk, a rokon Dobóék, az udvar hátsó
részéből éjszaka átvittek magukhoz több tucat könyvet: a Magyar Művelődéstörténet
öt kötetét, Acsády Ignác, A magyar birodalom történetét, két kötetben, Gerevich Tibor
könyveit és az anyai nagyatyám, Florek János magyar királyi miniszteri tanácsos
tulajdonbélyegzőjével ellátott Pallas Nagylexikon-sorozatot. Ezeket a számomra szent
könyveket visszaadták nekem és ma is legféltettebb ereklyéim.
Valójában a már emlegetett Akasztó község a szülőfalum, mert 1939.
szeptemberében, amikor már lengyel földön dübörögtek a német tankok, bújtak össze
a szüleim és fogantam meg. Édesapám ekkor az akasztói iskola igazgatója volt, aki
mint a 619-es számú Beköltözési engedély birtokosa "jogosult volt az anyaországba
beköltözni, miután a nem magyar közigazgatás alatt álló területen való maradását az
idegen közigazgatás tette lehetetlenné". Magyarkanizsa város elűzött polgármestere az
alábbi iratot állította ki számára 1922-ben: "Alulírott, mint Magyarkanizsa (Bács vm.)
r.t. városának a szerbek által kiutasított polgármestere, a megejtett puhatolódzás
alapján, igazolom, hogy Bakay Gyula magyarkanizsai 23 éves római katholikus
vallású, nőtlen, aki Magyarkanizsán 1922. évi február 27-ig, mint róm.kath. felekezeti
tanító tényleges szolgálatban állott, kénytelen volt állását ott hagyva Csonka
Magyarország területére menekülni, mert megtagadta a szerbeknek a katonai
kötelezettség írásbeli vállalását, aminek következtében a szerb hatóság őt állásáról
lemondani és Csonka Magyarországba optálni kényszerítene. Minek következtében
nevezettnek Magyarkanizsán megélhetése nincsen s a helyzete ott a szerbek fenyegető
magatartása miatt tarthatatlan." Akasztó községben, mint a népiskola igazgatója s
mint a körzeti levente-csoportok parancsnoka, nagy népszerűségnek örvendett,
zenekart teremtett, kórust alapított, s nőtestvéreivel, akik az ő tantestületében
dolgoztak, színműveket adtak elő, bálokat és hazafias ünnepeket szerveztek. Fájlalták
éjjel s nappal Trianont, amelynek galád és hitvány diktátorai kivetették őket az ősi
földről 1922-ben.
1941 nyaráig éltünk Akasztón, majd következett Magyarkanizsa és a háború.
Édesatyámat immár másodjára is behívták. Résztvett az első világháborúban, mint a
86. gyalogezred 12. tábori századának hadapródjelölt őrmestere Galíciában és az olasz
Monte Asolone-nál a tűzvonalban, ahol vitézségi érmet kapott. 1944. január 1-én
főhadnagyi kinevezéssel, augusztustól a 20. gyalogezred 11. zászlóaljával a Kárpátalján,
majd Erdélyben próbálta lelkesíteni a katonáit az oroszok elleni harcra. Nem
sok sikerrel. "Hősiesen" vonultak vissza a zászlóalj roncsaival s egyre roncsoltabb
idegekkel. Közben olyan hírt kapott, hogy a szerbek kiirtották a családját Bácskában.
Eltávozást kért, hogy elveszett családját felkutathassa, a nyilasok Szombathelyen
hadbíróság elé kívánták állítani dezertálás miatt, majd Sopronkőhidára szállították.
Összeomolva, a volt világból kiábrándulva, vézna-soványan tántorgott el Akasztóig
1945 végén, ahol feltalált bennünket. Dühében belépett az MKP-ba, hátha lakást és
munkát kap. B-listázták 1946-ban, majd magára hagyta a legfőbb támasznak hitt
felesége, édesanyánk, akinek ugyancsak felőrlődött minden belső energiája. A polgári
jóléthez szokott asszony, három kis gyermekkel, mindenéből kiforgatva, a mindennapi
betevő falat biztonsága nélkül, egyszerűen csődöt mondott. (1936-tól apám havi
fizetése 225 P+ járadékok volt.)
Édesanyám felvidéki tót, ha úgy tetszik: szlovák apa és osztrák anya sarja volt.
Édesapja, Florek János magyar királyi miniszteri erdőszámtanácsos, tehát méltóságos
úr, édesanyja, az én anyai nagyanyám, a Grazból Kőszegre bevándorolt osztrák
Kummer kertész-dinasztia Kőszegen született Alojzia nevű gyermeke, nagybátyja
pedig a kalocsai érseki uradalom főintézője, Böd-puszta nem túl népszerű ura. 1929-
ben itt ismerkedtek meg a szüleim s keltek egybe. Boldog családi életünk volt 1945-
ig, majd mindennek vége lett. Nekem nincsenek igazi családi emlékeim, hiszen négy
éves sem voltam, amikor édesapánk elment Magyarkanizsáról, a mi szép
otthonunkból és a családi asztalnál együtt soha többet nem ülhettünk úgy, hogy
mindenki otthon van. A későbbi együttlétek csak alkalmi vendégségek voltak. A
szüleim ugyanis 12 évi kínlódás, csúnya egymást- bántás után 1958-ban elváltak. A
bölcs bíróság a nővérünket elszakította tőlünk, fiúktól, akik 1946-tól 1951-ig együtt
bolyongtunk édesapánkkal. Csak nyaranta találkozhatott a három gyerek a
rokonoknál. A bolsevik uralom, az orosz megszállás sok tízezer magyar családot tett
gyógyíthatatlanul boldogtalanná és lelki beteggé. Ezt soha nem lehet és nem szabad
megbocsájtani! Kivált, hogy a gyerekek sokasága is tönkre jutott. Mint például az én
testvérbátyám is, akivel 1955-ben szemtanúi voltunk Csengődön édesatyánk ávósok
általi elfogatásának. Három ajtót betörve rohantak be a házba, majd apánkat lekötözve
beinjekciózták és a bajai őrültek házába hurcolták, ahol 257 napig tartották fogva. A
bűne az volt, hogy mint cséplőellenőr elárulta a népdemokráciát és a kulákok
érdekében gyújtogatott. Csak 1956. márciusában szabadult ki, kényszernyugdíjazás
címén, harminc évi pedagógus szolgálat jutalmául 656 forint nyugdíjat adtak neki.
Gyula bátyám ezt a sokkot soha nem heverte ki, de én is, még 45 év távlatából is,
sokszor felriadok álmomból és szégyellem magam, amiért 1955. augusztusi
fogadalmunkat nem váltottuk valóra. Ekkor ugyanis elutaztunk a testvéremmel
Bajára, beszöktünk a zárt elmeosztályra, ahol valóságos őrültek között tartották a "nép
ellenségeit" és édesapánk zsebébe csúsztattunk egy levelet, benne ezzel a mondattal:
"Ne félj, nyugodj meg, ha mi megnövünk, bosszút állunk érted, nem felejtjük el
ezeknek a gazembereknek, amit tettek." Testvérbátyám, aki 1956. júniusában
Kőszegen érettségizett, néhány hónappal édesapánk kiszabadulása után ezt írta neki:
"Mindig jó apa voltál, szerettél bennünket, csak értünk éltél, dolgoztál, végigjártad az
élet legfantasztikusabb, legkegyetlenebb útjait, de az igazság útjáról soha nem tértél
le. Én is ilyen szeretnék lenni!" 1956 augusztusában elutazott Szegedre, ahová
felvételt nyert a tudományegyetem matematika-fizika szakára. Három hónap múlva,
1956. október 22-én, az elsők között ott van a MEFESZ-ben, majd fegyvert ragad sok
társával együtt. Szinte eszelősen kíván elégtételt venni mindenért. Lefegyverzik őket
s- kegyelemből - "csak" minden felsőfokú tanintézetből való örökös kizárásra ítélik.
Az örök jelző valójában csak két évet jelentett, mert a kiváló tanítóként működő
nagynénink, BakayMária, aki megkapta a Munkaérdemrend arany fokozatát is, a
részeges, műveletlen Dobi István előtt szégyenteljesen megalázkodva, kikönyörgi az
eltiltás hatálytalanítását s így visszakerülhet a szegedi József Attila
Tudományegyetem vegyészeti szakára, ahol kitűnő eredménnyel 1963-ban végzett. A
kiváló képességű farmakológus testvérbátyám munkába állt, de a múltjának állandó
felemlegetését egyre nehezebben tűri. idegrendszere labilissá válik, egyre kevésbé
találja a helyét a durvuló Kádár-szocializmusban. Nyomasztó meghasonlások után,
családja által is magára hagyva, 1968. augusztus 20-án kora reggel, Csehszlovákia
katonai megszállásának hajnalán, önkezével véget vetett fiatal életének. A szegedi
JATE Értesítő 13 (1990. február 1.) 3-5. oldalán tették közzé a meghurcolt tanárok és
egyetemisták névsorát ezzel a bevezetővel: "Az Egyetem számos értékes munkatársa,
illetve hallgatója vált politikai okokból méltatlan, súlyos következményekkel járó
eljárás áldozatává." A rehabilitációt édesatyánk nem érhette meg, de 1967-ben utolsó
útravalóként azt mondta nekem: A mi családunk tagjai, sőt a Bakayak általában, sem a
távoli, sem a közelebbi múltban, a legnehezebb időkben sem hagyták el a hazájukat.
De ebben a rendszerben emberül élni a magunk fajtának nem lehet, ezért rejtőzködj el
fiam a bitangok között, hogy ne bántsanak, hogy megmaradj, hogy megmaradjunk.
1956-ban én, mint kőszegi gimnazista, nem vittem véghez érdemlegesebb tettei. Az
általános örömujjongást hamar felváltotta a félelem s annál többre nem mertem
vállalkozni, minthogy egy gyerek-nyomdán röplapokat készítettünk s néhány száz
darabot széjjel szórtunk az utcákon november 4. után. Petőfi Sándor versét találtuk a
legmegfelelőbbnek:
Sok az orosz, nagy a száma,
Mi haszna?
Több lesz ott a magyar: talán
Száz is jut egy oroszra.
S ha volnánk kevesebben,
Mint azok,
Hála Isten, minket hí úgy
A világ, hogy magyarok!
Amikor azonban legjobb tanáraim, részben a kőszegi M.k. Hunyadi Mátyás Katonai
Reáliskola egykori oktatói, értesültek akcióinkról, azonnal meggyőztek bennünket,
hogy ilyen ordenáré túlerővel szemben nem szabad kockára tenni egész jövőnket. Dr.
Horváth László, Dénes Andor, Dr. Horváth Boldizsár, Mahler Ödön tanár urak
megmagyarázták: alkalmazkodni kell és túlélni. Így, ellenállás helyett, beléptünk a
KISZ-be, hogy felvételt nyerhessünk az egyetemre.
1958-tól megkaptam addigi életem legnagyobb jutalmát: László Gyula
régészprofesszor régésznövendéke leheltem. Mindvégig közvetlen tanítványaként
kezelt és törődött velem. 1963-ban, amikor megkaptam régészi és tanári oklevelemet,
a szabályosan megpályázott tanársegédi állást, majd pedig az MTA Régészeti Intézeti
gyakornoki állást a köpönyeg- forgató vörös rektor, miniszter és KB-tag Ortutay
Gyula megtorpedózta mindkettőt s így állás nélkül maradtam. Ekkor László Gyula
személyesen elment Erdei Ferenchez, az akadémiai akkori főtitkárához, akit
egyébként mélyen megvetett 1956 elárulása miatt, s kiharcolt számomra egy
akadémiai elnöki tudományos ösztöndíjat. Életem egyik meghatározó eseménye volt
ez. Ezzel indult meg a kutatói pályám. 1972-ig Budapesten, a Magyar Tudományos
Akadémia Régészeti Intézetében, majd 1977-ig Somogy megyében, ahol feltárhattam
a somogyvári ispáni várat és a bencés kolostort, a Szent László király által alapított
bazilikával egyetemben. 1977-ben a somogyi pártvezetés, politikai alkalmatlanság
címén megszüntette munkaviszonyomat. Csaknem mindenki elfordult tőlem, mert a
pártközpont fő elvtársai (Brutyó János, Kornidesz Mihály, Orbán László, Ortutay
Gyula) elítéltek. Egyik napról a másikra kiestem a szakmából, megszakadt a szakmai
karrierem. Bándi Gábor jóindulatának köszönhetően befogadott a félig szülő- és
iskolavárosom: Kőszeg.
A családtól elszakadva, magányosan és a hivatalos körök által megvetve vagy
semmibe véve sem változtattam azonban az életelvemen: tovább kell munkálkodnom
azokért a célokért, amelyek hétéves koromtól éltetnek. Lassan rájöttem arra is, hogy a
szellem ereje elpusztíthatatlan és legyőzhetetlen. Nem sokat számít a cím és a rang,
hiszen valójában a tudományt nem lehet minősíteni s legkivált nem lehet fokozatokba
gyömöszkölni, amiért azután még illetményt is fel lehet venni. Csak maga az alkotás
értéke számít, legyen az tárgyi vagy szellemi. Csak a felhalmozott szellemi kincsek
ápolása és gyarapítása a fontos minden nép számára, de számunkra, magyarok
számára, különösen hiszen mi valóban mások vagyunk, mint a többiek. Nem többek,
nem kevesebbek, de mások. Máshonnan jöttünk, mások a hagyományaink, más a
nyelvünk, az ősi írásunk, más a művészetünk az irodalmunk, más génpárok
határoznak meg bennünket. A tehetség Isten adománya, vagy örököljük vagy nem.
Ezért érdemes elsősorban kutakodni a múltban, magunk elé idézni felmenőinket.
Nékem például szellemileg is elődöm Bakay Nándor, Bakay Lajos, Florek János anyai
nagyapám, akik mindannyian mesterei voltak a szónak, az írásnak is s ezt fennmaradt
könyveik bizonyítják.
De a saját forrás nem elég. 55 éve a könyvek a barátaim, múltbéli és mai szerzők
művei, amelyek közül sokat, például Pázmány Pétert, Kölcsey Ferencet, Széchenyi
Istvánt, Ady Endrét, úgy olvasom, Szinte naponta, mint az imádságos könyveket.
S ha egy-egy régészeti feltárásom műemlékké szilárdul, ha egy-egy könyvem némely
olvasóban gondolatokat ébreszt, ha egy-egy előadásom maradandó élményt jelent
néhány embernek, már nem volt hiábavaló ez a földi élet.

(Megjelent: Polisz 64/2002, 3-9. - Magántörténelem. Kráter, Pomáz. 200, 11-20)

HUNGARIZMUS

Reflektor a sötétbe
Karsai László
Szálasi Ferenc naplója, 1943. szeptember 15. – 1944. július 18. – I. rész

Reflektor a sötétbe
Karsai László
Szálasi Ferenc naplója, 1943. szeptember 15. – 1944. július 18. – II. rész

http://beszelo.c3.hu/cikkek/reflektor-a-sotetbe

+

WIKIPÉDIA - HUNGARIZMUS

http://hu.wikipedia.org/wiki/Hungarizmus

+

Szálasi Ferenc - A Cél

http://suttogo.mozgalom.org/irodalom/irodalom.php?id=2/