ISTEN BOLDOG MAGYAR ORSZÁGA

mediterrn

Somogyi Győző festménye

Üdvözlet minden nyájas olvasónknak! Nagy Jenő vagyok, a honlap mindenese. 1952-ben születtem. 1977-ben végeztem magyar-szociológia szakon, a filozófiát nem fejeztem be, pedig igazán mindig az Egész érdekelt, s a Lényeg. Az emberek boldogsága-boldogtalansága, a bölcsességük-balgaságuk. Három évig dolgozhattam a szakmámban (ELTE-MTA), majd a Charta'77 melleti 79-es aláírás után 1980 óta nem. Tíz évet töltöttem ezután a magyar szamizdat - és ellenzék - frontembereként az ABC Kiadó és a Demokrata élén. A kilencvenes években egy szabadcsapat keresztény gyülekezetben teológiai ismereteimet növeltem, s Jóisten-hitem élesztgettem. Voltam közben és azóta könyvterjesztő, betegápoló, vízóraleolvasó, takarító stb. Jelenleg havi szociális segélyből, 48 ezer forintból teszünk minden nap kísérletet 1976 óta jóban-rosszban mellettem kitartó élettársammal, hogy életbenmaradjunk - sőt: alkossunk és a hazánkat, honfitársainkat szolgáljuk. Én úgy gyakorlom hivatásom, hogy igyekszem az egyetemes és magyar szellemi kincseket - a magamét hozzátéve - emberbarát formában közvetíteni, s ezzel gátolni életminőségük rontását, segítve javítását. Aki mindenkit szolgál, azt senki sem fizeti? Aki e honlap sorsát szívügyének tekinti és módjában áll, az segítsen a mentésben... Köszönjük az eddigi támogatásokat és biztató visszajelzéseket! Kívánom, hogy mindenki érjen el emberhez méltó tisztes jövedelmet és akkor pláne nem fog gondot okozni jó kezdeményezések/művek istápolása. Hassunk, alkossunk, gyarapítsunk és a haza fényre derül.

Bankszámlaszám: Nagy Jenő - Raiffeisen Bank, 12010367-01201963-00100001
Drótposta címem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
Telefon: 06-20-222-01-58 (mobil) - telefon: 387-37-16 (vezetékes)
Postacím: 1037 Bp. Solymárvölgyi út 43.

diogenesz_m_3

„De hát hol a könyv, mely célhoz vezet, /Hol a nagyobb rész boldogsága?” -

”Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit / Agyunk az ihlet órájában teremt”

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban

golyalabas bohocok zse-b kivagas

http://golyalab.hu/

edua6matek

Matematika korrepetálás: Dénes László - 06-20-39 56 990

***

Arany János

RENDÜLETLENÜL
Hallottad a szót: „rendületlenül -”
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: „rendületlenül?”
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

(1860.)

segit_hordani_a_kereszet

Kreutzer szonáta

Írta: Jenő
2012. február 28. kedd, 17:51
LEV TOLSZTOJ KOZÁKOK KREUTZER SZONÁTA és más elbeszélések FORDÍTOTTA NÉMETH LÁSZLÓ SZŐLLŐSY KLÁRA TARTALOM HÁROM HALÁL CSALÁDI BOLDOGSÁG KOZÁKOK POLIKUSKA HOLSZTOMER A DEKABRISTÁK MENNYI FÖLD KELL AZ EMBERNEK? KÉT ÖREG IVAN ILJICS HALÁLA EGY ŐRÜLT NAPLÓJA KREUTZER SZONÁTA AZ ÖRDÖG http://mek.niif.hu/06300/06335/06335.htm#11 * 21:30, Szerda (február 29.), Duna World Kreutzer szonáta magyar játékfilm, 81 perc, 1987 rendező: Zsurzs Éva * LEV TOLSZTOJ: MENNYI FÖLD KELL AZ EMBERNEK? 1 A falusi asszonyhoz eljött látogatóba nénje a városból. Ketten voltak nővérek; az idősebbik a városban élt, kereskedőhöz ment feleségül, a fiatalabbik parasztember felesége volt, és falun élte le életét. Teázgattak a nővérek, s közben beszélgettek. Az idősebbik hencegni kezdett, dicsérte városi életét; milyen tágas, tiszta a lakás, finom a ruhája, milyen szépen öltözteti a gyerekeit, milyen finomakat esznek-isznak, sétálni, kocsikázni, színházba járnak. Megsértődött a húga, ócsárolni kezdte a kereskedő-életet s magasztalni a magáét, a paraszti életet. - Nem cserélnék veled a világért se - kezdte. - Igaz, hogy szerényen élünk, de legalább a félelmet nem ismerjük. Ti jobb módban éltek, az igaz, de vagy igen sokat kerestek, vagy végképpen tönkrementek. Hiszen még a közhit is azt tartja: a nyereség édes testvére a veszteség. Hányszor látjuk, hogy aki ma gazdag, holnap az utcán koldul. Mennyivel biztonságosabb a mi paraszti sorunk; napestig görnyedünk a munkában, meggazdagodni nem gazdagszunk meg, de éhezni sem fogunk soha. - Mégis, micsoda élet ez - finnyáskodott az idősebbik nővér. - Disznókkal, borjakkal együtt tanyázni... Se tisztaság, se finomság, se jó modor... Akárhogyan gürcöl is az urad, trágyadombon éltek, úgy is haltok meg, s a gyermekeid élete se lesz különb. - Hát istenem - replikázott a fiatalabbik -, ez a sorsunk. Ezzel szemben emelt fővel élünk, senkitől sem félünk, senki előtt sem alázkodunk meg. Nálatok a városban pedig milyen temérdek a kísértés! Ma még minden a legszebb rendben, holnap befurakodik hozzátok a sátán, és rosszra csábítja az uradat: kártyára, italra, vagy valami rosszféle fehérnép karjaiba... s azzal befellegzett az egész dicsőségnek. Hallottunk már effélét! Pahom, az ura, a kemence tetejéről meghallotta, mit beszélnek az asszonyok. Közbeszólt ő is: - Színtiszta igazság, amit az asszony beszél. A magunkfajta ember kisgyerek kora óta túrja a földet, jó anyácskánkat, aközben bizony nincs rá ideje, hogy bolondságokon járjon az esze. Csak egy a baj: kevés a föld! Lenne csak elég a föld, nem félnék én senkitől, még magától az ördögtől se! Megitták az asszonyok a teát, még egy kicsit elbeszélgettek az új ruhájukról, elmosogatták az edényt s lefeküdtek. Az ördög pedig ott ült a kemence mögött, hallott minden szót. Módfelett megörült, amikor a fiatalasszony is szekundált ura kérkedésének: ha volna elég földje, nem félne még az ördögtől sem. - No, majd meglátjuk, melyikünk az erősebb - nevetett az ördög. - Adok én neked sok földet. A föld által foglak megkaparintani. 2 Pahomék szomszédságában élt egy kisbirtokos-asszonyka. Százhúsz gyeszjatyinán gazdálkodott. Békességben élt a parasztokkal, nem bántották egymást. De aztán az asszony egy obsitos katonát fogadott fel intézőnek, s az bírságokkal nyomorgatta a parasztokat. Akármint vigyázott is Pahom - hol a lova tévedt be a zabba, hol a tehene a kertbe, hol a borja az urasági legelőre; és mindenért bírságot kellett fizetnie. Kiguberálta nagy keservesen Pahom a pénzt, szidta-verte a családját, amiért nem vigyázott eléggé. Sok baja volt Pahomnak egész nyáron azzal az intézővel. Szinte már örült, amikor beköszöntött a tél, és az állatok az istállóban maradtak; nehezen szedi össze a takarmányt, de legalább nem kell félnie. Tél derekán híre ment, hogy az úrnő eladja a földjét, s egy közeli fogadós szeretné megvenni. Hej, nagyot nyögtek a parasztok, amikor ezt meghallották: no, most aztán - gondolták - meggyűlik a bajunk azzal a fogadóssal, ha övé lesz a föld, még jobban nyomorít majd bírságokkal, mint a nagyságos asszony. Sehogy se tudunk meglenni e nélkül a föld nélkül, hisz mind itt lakunk körülötte, ahányan vagyunk. És a község küldöttségben járult az úrnő elé; arra kérték, ne adja el a földet a kocsmárosnak, hanem adja el őnekik - még rá is ígértek az árára. Az úrnő beleegyezett. Úgy gondolták eleinte a gazdák, hogy a község útján közösbe megvásárolják az egész birtokot. Összehívták a községi gyűlést egyszer, kétszer, de sehogy sem sikerült megegyezniük. Felingerelte őket a gonosz, ellentmondást hintett el közöttük. Akkor úgy határoztak a parasztok, hogy külön-külön vásárolnak földet, ki-ki mennyit bír. Az úrnő erre is ráállt. Meghallotta Pahom, hogy a szomszéd gazda húsz gyeszjatyinát vásárolt az úrnőtől, s a hölgy egyévi haladékot adott neki a vételár felére. Pahom megirigyelte. "Felvásárolják a többiek az egész birtokot - gondolta magában -, s nekem semmi sem marad." Tanácskozni kezdett a feleségével. - A falubeli gazdák mind vettek földet - mondta -, nekünk is kéne vásárolnunk vagy tíz gyeszjatyinát. Máskülönben sehogy se boldogulunk, annyira tönkretett az ispán a bírságokkal. Gondolkodtak, tépelődtek, hogyan is kaparhatnák össze a pénzt. Száz rubeljük volt félretéve, eladták a csikót meg a méhek felét, a fiukat elszegődtették munkásnak, a hiányzó összeget a sógortól kérték kölcsön, s így összejött a vételár fele. Amikor összeszedte Pahom a pénzt, kinézett magának egy szép kis tizenöt gyeszjatyinás földecskét, hozzávaló erdőcskével, s azután elment az úrnőhöz alkudni. Megalkudtak, Pahom a tenyerébe csapott, előleget adott. Azután elutaztak a városba, hivatalosan megkötötték a szerződést. Pahom kifizette a pénzt, mármint a vételár felét, a többire meg kötelezte magát, hogy két év alatt kifizeti. Most hát volt földje Pahomnak. Kölcsönkért vetőmagot, bevetette új földjét, és a föld jó termést adott. Egy év alatt kifizette tartozását az úrnőnek meg a sógorának is. Igazi földbirtokos lett Pahom: a maga földjén szántott, vetett, a magáén kaszálta a szénát, a maga erdejéből vágta a gerendát, a maga legelőjére hajtotta ki állatait. Nem győzött örvendezni, amikor kiment szántani a földjére, amely valóban és örökre az övé - vagy amikor kiment szemügyre venni az új vetést, a réteket. Úgy tetszett neki, még a fű is másképpen zöldell, de még virágok is egészen másfélék nyílnak rajta, mint egyebütt. Azelőtt is gyakran járt azon a földön, s csak olyan föld volt az, mint a többi; most pedig valami egészen különleges föld lett belőle. 3 Így élt Pahom és örvendezett. Minden jó lett volna; csakhogy a szomszéd parasztok állatai hol a vetését, hol a kaszálóját legelték le Pahomnak. Előbb szépen kérte őket Pahom, de csak nem szűnt meg a dolog: hol a csordás engedi rá a marhát a legelőjére, hol a lovak szabadulnak be a karámból a vetésbe. Pahom kikergette az állatokat, megbocsátott a vétkeseknek, és nem vitte bíróság elé az ügyet; de azután elunta és panaszt tett a községnél. Tudta, hogy földszűke miatt s nem szándékkal cselekszik a parasztok, de mégis úgy gondolta: nem tűrheti tovább, mert mindenét lelegelik. Rendre kell őket szoktatni. Így hát törvény útján szoktatta őket rendre egyre-másra; hol az egyiket, hol a másikat bírságolták meg. A szomszédok megnehezteltek Pahomra: most már szándékosan hajtották az állatokat Pahom legelőjére. Egyik éjjel valamelyik belopódzott Pahom erdejébe, lenyúzta vagy tíz fiatal hársfa kérgét háncsnak. Másnap Pahom kiment az erdőre, hát látja, valami fehérlik. Odamegy, körülnéz: hát ott hevernek a lehántott fiatal fácskák, búsan meredeznek a csonka törzsek. Ha még a széléből vágott volna az a gazember, s legalább egyet meghagyott volna - de nem, sorra lemetszette valamennyit a gyalázatos. Pahomot elfutotta a méreg. "Hej - gondolta -, csak megtudnám, ki tette ezt velem, bizony bosszút állnék rajta." Addig-addig törte a fejét, amíg kisütötte: nem lehet más, mint Szjomka. Bement Szjomka udvarára, körülszimatolt, nyomokat keresett - de semmit sem talált, csak összekaptak. Még inkább megbizonyosodott magában Pahom, hogy csak Szemjon lehetett a tettes. Följelentette; törvény elé citálták. Addig-addig vizsgálták az ügyet, amíg végül is felmentették Szemjont - bizonyítékok hiányában. Még jobban megdühödött erre Pahom, összeveszett a sztarosztával meg a bírákkal is. - Tolvajt mentegettek, orgazdák - mondta nekik. - Ha ti magatok törvény szerint élnétek, nem mentenétek fel a tolvajt. Kéz kezet mos. Így hát összeveszett Pahom a bírákkal, szomszédaival. Már a vörös kakassal is megfenyegették. Künn a földeken tágasabb volt Pahomnak most, mint azelőtt, de a faluban annál jobban szorongatták. Akkoriban híre ment, hogy a nép új vidékekre vándorol. Pahom így okoskodott magában: annak semmi értelme, hogy én itthagyjam a földemet, de bár minél többen mennének el a faluból, annál tágasabb lenne idehaza. Magamhoz váltanám a földjüket, szépen kikerekíteném a birtokomat, könnyebben élnék. Mert így bizony szűken vagyunk. Egyszer éppen odahaza ült Pahom, amikor beállít hozzá egy vándorló paraszt. Befogadták a vándort, vacsorát adtak neki, beszélgetésbe elegyedtek, megtudakolták, honnan jön, a Volgán túlról, ott volt munkában. Szó szót adott, s elbeszélte a paraszt, hogy mennyi nép telepszik le most azon a vidéken. Az ő falujabeliek is települtek le oda - mesélte -, beiratkoztak a községbe, s tíz-tíz gyeszjatyinát hasítottak ki minden lélekre. A föld pedig csodálatosan jó arrafelé: ha rozst vetnek, olyan magasra nő, hogy a ló se látszik ki belőle, s olyan sűrű, hogy öt marék egy kéve. Azt is mesélte a vándor, hogy az egyik paraszt szegényen, a puszta két kezével érkezett meg oda, s ma már hat lovat, két tehenet szerzett. Lángra lobbant Pahom szíve. "Minek éljek itt a szegénységben - gondolta magában -, amikor egy csapásra meggazdagodhatok! Eladom itt a földemet, házamat, áttelepülök oda s a pénzen ott nagyszerűen felszerelem a gazdaságomat. Itt egymás hegyin-hátán úgyis csak nyomorúság az ember élete. Elmegyek, megnézem magam" - határozta el. Nyárra útrakészen állt, elindult. Szamaráig hajón utazott lefelé a Volgán, a hátralevő négyszáz versztát gyalogszerrel tette meg. El is érkezett arra a helyre, amelyről a vándor beszélt. S csakugyan: úgy is van minden, ahogyan mondta. Tágasabban, kényelmesen élnek a parasztok, minden lélekre tíz gyeszjatyina jut a közös földből, és szívesen fogadja a jövevényt a község. Ha meg valakinek pénze van, a juttatott földön kívül örökáron vásárolhat, amennyit kedve tartja; három rubel az elsőrangú föld gyeszjatyinája, annyit vehet az ember, amennyit csak akar! Miután mindezt megtudta Pahom, őszre hazatért, eladogatta mindenét. A földjét jó nyereséggel adta tovább, eladta házát, állatait, mindenét, kiiratkozott a községből, kivárta a tavaszt, és családjával együtt elindult új lakóhelyére. 4 Megérkezett Pahom a családjával új lakóhelyére, s beiratkozott egy nagy falu parasztközösségébe. Nagy áldomást csapott a vénekkel, megszerezte az összes írásokat. Pahomot befogadták a közösségbe és öttagú családja lévén, a közösségi földből ötven gyeszjatyinát hasítottak ki neki, a legelőn kívül. Pahom berendezkedett, jószágot vásárolt. Háromszor annyi földje volt most, mint azelőtt. S még hozzá kitűnő fekete föld. Tízszer olyan jól élhetett, mint a régi helyén. S amellett legelő, takarmány szabadon: annyi állatot tarthatott, amennyit csak akart. Eleinte, amíg berendezkedett, fölszerelte magát, minden tetszett is Pahomnak, de azután beleszokott - és bizony már itt is szűknek érezte a világot. Első évben búzát vetett Pahom a juttatott földbe, szépen termett. Kedvet kapott a búzához, de a juttatott föld kevés hozzá, meg nem is alkalmas. Azon a vidéken a búzát árvalányhajas földbe vagy ugarba vetik; egyik évben búzát vetnek, két évet kihagynak, s azalatt a földet ismét benövi az árvalányhaj. Az ilyen föld pedig kevés, és sokan vetélkednek érte: nem jut mindenkinek belőle. Veszekedés is van elég miatta; aki tehetősebb, maga veti a búzát, a szegényebbek pedig bérbe veszik a földet a kereskedőtől adó fejében. Pahom is szeretett volna minél több búzát termelni. A következő esztendőben elment a kereskedőhöz, és egy évre árendált tőle földet. Több búzát vethetett így, s a termés jó is volt, csakhogy az árendált föld messze volt a falutól: tizenöt versztányira kellett szállítani. Észrevette Pahom, hogy arrafelé a módosabb parasztkereskedők mind tanyán laknak, kinn a földjükön, s úgy gazdagodnak meg. "Az ám - gondolta Pahom -, így kellene nekem is csinálnom: örökáron venni egy kis földecskét, tanyát építeni rajta. Akkor minden kéznél volna." Attól fogva már csak azon töprengett Pahom, hogyan vehetne földet örökáron. Harmadéve élt Pahom az új vidéken. Egyre több földet árendált, búzát vetett; jó esztendők következtek, a búza szépen fizetett, s Pahom pénze egyre gyűlt a ládafiában. Életnek nem volt éppen rossz élet, csak az bosszantotta Pahomot, hogy minden évben föld után kell futkosnia: ahol jó a föld, rászállnak a parasztok, mint a legyek, s szétkapkodják; ha nem sikerül idejében kibérelni, akkor nincs hol vetnie. A harmadik évben például egy kereskedővel felesbe árendált egy nagy darab legelőt a parasztoktól, már fel is szántották; akkor a parasztok meggondolták magukat, visszaigényelték a földet, s az egész munkája kárbaveszett. "Ha saját földem volna - ábrándozott Pahom -, nem tartoznék számadással senkinek és nem is volna semmi bajom." Tudakozódni kezdett hát Pahom a vidéken, hol-merre vásárolhatna földet örökáron. Talált is egy parasztot, aki ötszáz gyeszjatyina földet vásárolt össze, de tönkrement s most olcsón kiárulta. Pahom alkudozni kezdett vele. Addig-addig alkudoztak, egyezkedtek, amíg megegyeztek ezerötszáz rubelben, azzal, hogy a vételár fele csak később esedékes. Már majdnem megkötötték a vásárt, amikor beállított Pahomhoz egy átutazó kereskedő. Megitatta, etette a lovait, s Pahom behívta egy pohár teára. Teázgatás közben elbeszélte a kereskedő, hogy a messzi baskírföldről jön. Elmondta, hogy ott a baskíroktól ötezer gyeszjatyina földet vásárolt, s az egész ezer rubeljébe került. Pahom kérdezgetni kezdte, és a kereskedő elmagyarázta: - A véneknek kedvébe kell járni egy kicsit. Vagy száz rubel ára szőnyeget, ruhafélét elajándékozgattam, egy láda teát, megkínáltam pálinkával azt, amelyik iszik. Húsz kopejkájával adták azután a föld gyeszjatyináját. - Meg is mutatta a kötlevelet. - Patak partján fekszik a föld - tette hozzá -, és az egész csupa árvalányhajas sztyepp. Tovább érdeklődött Pahom, hogy milyen vidék az arrafelé. - Akkora darab föld - magyarázta a kereskedő -, hogy egy év alatt se járod be: az mind a baskíroké. A baskír nép pedig oktalan és szelíd, mint a bárány. Úgyszólván ingyen adják a földet. "Ej - gondolja Pahom -, csak nem fogok én ezer rubelért ötszáz gyeszjatyina földet vásárolni, s még adósságot is a nyakamba venni, amikor ott ezer rubelért a fél világ az enyém lehet!" 5 Megtudakolta a kereskedőtől az utat arrafelé, és alig kísérte ki vendégét, máris útra cihelődött. Házát feleségére bízta, maga meg a béresével kocsira szállt, s elindult a nagy útra. Bementek a városba, vásároltak egy láda teát, pálinkát, ajándékot - mindent, ahogy a kereskedő mondta. Azután mentek-mendegéltek, ötszáz versztát tettek meg hat nap alatt. Hetednap megérkeztek a nomád baskírok földjére. Minden úgy volt, ahogyan a kereskedő mesélte. Folyó partján élnek a baskírok, a sztyeppén, sátras lakókocsikban. Nem szántanak, nem vetnek, kenyeret nem esznek. Marháik, lovaik szabadon legelnek a sztyeppén. A csikókat sátrukhoz kötözik, s kétszer napjában odakergetik hozzájuk a kancákat, megfejik őket és kancatejből kumiszt erjesztenek. Az asszonyok kumiszt, sajtot készítenek, a férfiak pedig egyebet se tesznek, mint naphosszat kumiszt, teát iddogálnak, ürühúst esznek meg furulyáznak. Jóképű, vidám fickók egytől egyig, egész nyáron henyélnek; tudatlanok, még oroszul sem beszélnek, de szívélyes, kedves fajta. Alig látták meg Pahomot, előjöttek sátraikból a baskírok, a vendég köré sereglettek. Tolmács is került valahonnan. Pahom elmagyarázta nekik, hogy a föld végett jött. Megörültek a baskírok, megfogták Pahomot, bevitték egy csinos, nagy sátorba, szőnyegre, puha tollpárnára ültették, maguk is letelepedtek körülötte, és megvendégelték teával, kumisszal. Ürüt is vágtak, báránypecsenyével kínálták. Pahom elővette kocsijából ajándékait, és kiosztotta a baskír vének között. Mindegyiknek jutott valami, a teát is kiosztotta közöttük Pahom. Igen megörültek a baskírok. Fecsegtek, karattyoltak egymás között, azután intettek a tolmácsnak. - Azt üzenik neked - fordult a tolmács Pahomhoz -, hogy megszerettek téged, és nálunk az a szokás: a vendégeknek mindenképp kedvébe kell járni, s ajándékát ajándékkal viszonozni. Az ajándékért hálából mondd meg hát, mi tetszik neked itt nálunk, hogy azt neked ajándékozzuk. - A legjobban - válaszolta Pahom - a föld tetszik itt nekem. Minálunk kevés a föld - magyarázta tovább -, és mind fel van szántva, nálatok pedig rengeteg a jó föld. Még ilyet sose láttam életemben. A tolmács lefordította Pahom szavait. Karattyoltak, kerepeltek a baskírok egymás között; Pahom nem értette, mit beszélnek, de látta, hogy jókedvűek, valamit kiáltoznak és nevetnek hozzá. Azután elhallgattak, valamennyien Pahomra néztek, és tolmácsuk megszólalt: - Azt üzenik neked - mondta -, hogy a jóságodért szívesen adnak neked annyi földet, amennyit csak akarsz. Csak mutasd meg kezeddel, melyiket kívánod - és a tied lesz. Azután a baskírok megint megszólaltak, mintha valamin vitatkoztak volna egymás között. Megkérdezte Pahom, min vitatkoznak. A tolmács megmagyarázta: - Egyesek azt állítják, hogy a föld felől meg kell kérdezniük a sztarsinát, nélküle nem dönthetnek; a többiek pedig azt mondják, hogy ez fölösleges. Sztarsina nélkül is elintézzük. 6 Amíg a baskírok így vitatkoztak, egyszerre csak odalépett hozzájuk egy ember rókaprémes sapkában. Elhallgattak valamennyien és felálltak. - Ez maga a sztarsina - mondta a tolmács. Pahom gyorsan elővette a legszebbik köntöst, amit magával hozott és hozzá még öt font teát. A sztarsina elfogadta az ajándékot, azután letelepedett a főhelyre. A baskírok azonnal hosszú magyarázatba fogtak. A sztarsina végighallgatta őket, azután bólintott, intett fejével, hogy hallgassanak el, majd Pahomhoz fordult, és oroszul szólalt meg. - Rendben van - mondotta -, adunk földet. Vegyél, ahol tetszik. Van nálunk elég. "Hogyan vegyek én magamnak annyit, amennyit akarok? - tűnődött Pahom. - Valamiképpen meg kell erősíteni a vásárt. Máskülönben ma azt mondják: a tiéd, és azután elveszik." - Hálásan köszönjük a jó szót - kezdte hát Pahom óvatosan. - Szentigaz: nálatok van föld elég, nekem pedig nem kell sok. Csak azt szeretném tudni, hol, melyik föld lesz az enyém. Valamiképpen ki kellene tűzni, meg kellene állapítani, hogy az én nevemen áll. Mert hiszen életünk-halálunk Isten kezében vagyon: ti, jó emberek, nekem ajándékozzátok a földet, s a fiaitok esetleg visszaveszik. - Igaz, ami igaz - bólintott a sztarsina. - Írásba vehetjük. - Azt hallottam - mondta erre Pahom -, járt nálatok egy kereskedő. Annak is adtatok földet, írást is csináltatok róla. Úgy szeretném én is. Mindent megértett a sztarsina. - Miért ne? Megcsináljuk - mondotta. - Van nálunk írnok is, bemegyünk a városba, ráüttetjük a pecsétet, mindent annak rendje s módja szerint. - És mi lesz az ára? - kérdezte Pahom. - Nálunk a földnek egy az ára: ezer rubel egy nap. Palom ezt sehogy se értette. Miféle mérték az: egy nap? Hány gyeszjatyina lehet benne? - Ahhoz mi nem értünk - válaszolta kérdésére a sztarsina. - Úgy mi nem tudunk számolni. Mi napra adjuk el: amennyi földet egy nap alatt körüljársz, annyi a tiéd s annak az ára ezer rubel. Elcsodálkozott Pahom. - De hiszen - mondta - igen nagy föld lesz az, amennyit egy nap alatt körül lehet járni! A sztarsina elővette magát. - Mind a tiéd! - jelentette ki. - Csak egy feltétellel: ha napnyugtáig nem érsz vissza arra a helyre, ahonnan elindultál, akkor a pénzed kárbavész. - Aztán hogyan jelöljük meg, hogy merre megyek? - kérdezte Pahom. - Mi majd megállunk azon a helyen, ahonnan elindulsz. Te pedig menj, járd meg a kört, s vigyél magaddal ásót. Ahol kell, tegyél jelet, a sarkokon ássál gödröt, hantold fel a földet, azután majd ekével mezsgyét húzunk egyik gödörtől a másikig. Akkora kört kanyaríthatsz, amekkorát akarsz, csak arra ügyelj, hogy napszálltáig visszatérj arra a helyre, ahonnan elindultál. Amit körüljártál, mind a tiéd. Megörült Pahom. Elhatározták, hogy másnap jókor hajnalban kimennek. Még egy kicsit elbeszélgettek, ürühúst ettek, kumiszt ittak hozzá, teázgattak; egyszerre csak beesteledett. Ágyat vetettek Pahomnak puha tollpárnákon, és széjjeloszlottak a baskírok, miután megállapodtak, hogy másnap hajnali szürkületkor felkerekednek, és még napkelte előtt kiérnek arra a helyre, ahonnan Pahom körútjára indul. 7 Pahom lefeküdt a puha párnákra, de nem jött álom a szemére; folyvást a föld járt az eszében. "Egész birodalmat szerzek magamnak - gondolta. - Ötven versztát könnyen megteszek egy nap alatt. Hiszen olyan hosszúak most a napok - akár egy egész esztendő! S az ötven versztás úttal jó kis földet kanyarítok ki magamnak. A silányabbját eladom vagy bérbe adom parasztoknak, a javát pedig megtartom. Veszek két ekét, hozzávaló igavonó ökröt, felfogadok két bérest; félszáz gyeszjatyinát felszántok, a többin jószágot tartok." Egész éjjel a szemét sem hunyta le Pahom. Csak hajnal felé aludt el. Amint elszenderedett, álmot látott. Azt álmodta, hogy ott fekszik ugyanabban a sátorban, s odakinn mintha valaki hahotázna. Meg akarja nézni, ki az, aki nevet, felkel és kimegy a sátor elé és látja: ott ül a baskír sztarsina a sátor előtt, két kezével a hasát fogja, és dülöngél a nagy kacagástól. Pahom odalép hozzá és megkérdi: mit nevet? Akkor egyszer csak úgy látja, nem is a baskír sztarsina az, hanem az a múltkori kereskedő, aki betért hozzá és a baskírföldről regélt. Meg akarja kérdezni a kereskedőtől: régóta van-e ottan? És abban a pillanatban már nem is a kereskedő az, hanem az a paraszt, aki még a régi helyén a Volga mellől jött fel, és útjában megszállt nála. És amint ismét meg akarja őt szólítani Pahom, hát látja, hogy nem is a paraszt az, hanem maga az ördög, aki szarvasan, patásan előtte ül és hahotázik. Az ördög előtt a földön mezítlábas ember fekszik egy szál ingben, gatyában. S amikor Pahom jobban odanéz, hogy miféle ember is az, hát látja, hogy az az ember halott - és ő maga az az ember. Megrémült erre Pahom - és fölébredt. Fölébredt. "Mi mindent nem álmodik az ember" - gondolta magában. Körülnézett, a nyitott ajtón át meglátta, hogy már fehéredik odakinn az éjszaka: hajnalodik. "Ideje felkölteni az embereket, indulnunk kell" - gondolta Pahom. Felkelt, felébresztette béresét, aki odakinn aludt a tarantaszon, befogatta a lovakat, és ment fölkelteni a baskírokat. - Ideje indulnunk a sztyeppre - mondta nekik -, hogy kimérjük a földet. Felkeltek hát a baskírok, szedelőzködtek, a sztarsina is odajött. A baskírok megint nekiálltak volna kumiszt inni, teával is kínálták Pahomot, de ő már türelmetlenkedett. - Ha indulni akarunk, hát induljunk, itt az ideje - mondta. 8 Felcihelődtek hát a baskírok és elindultak, ki lóháton, ki kocsin. Pahom a béresével saját tarantaszán hajtott ki, s ásót is vitt magával. Amikor kiérkeztek a sztyeppre, már vörösödött az ég alja. Felhajtottak egy kis halomra - baskír nyelven: sihánra -, s az emberek kiugráltak kocsijukból, leszálltak a lóról, csoportba verődtek. A sztarsina Pahomhoz lépett, s kezével széles mozdulatot tett: - Ez itt mind a miénk - mondotta -, ameddig csak a szem ellát. Válassz belőle. Pahom szeme kigyúlt. A föld körös-körül lapos, mint a tenyerem, fekete, akár a mák, sűrű árvalányhaj borítja, s a mélyedésekben, horpadásokban vállig ér a fű. A sztarsina levette rókaprémes sapkáját, s maga elé tette a földre. - Itt a jel - mondta. - Innen indulsz, ide kell visszatérned. Amennyi földet körüljársz, mind a tiéd. Elővette Pahom a pénzét, s rátette a sapkára, azután levette köntösét, egy szál ujjasban maradt, jól megszorította övét, kenyerestarisznyáját oldalára vette, a vizeskulacsot övére akasztotta, megigazította a csizmaszárát, bérese kezéből kivette az ásót, útra készen állt. Sokáig tűnődött, merrefelé induljon el. Mindenfelé egyforma jó a föld. "Mindegy - gondolta -, napkeltének indulok." Arccal a nap felé fordult, állt és várt, amíg felbukkan a föld pereme mögül. "Így legalább nem mulasztok el egyetlen percecskét sem. Meg azután a reggeli hűvösségben menni is jobban esik." Alig kandikált elő a napocska a föld széle mögül, Pahom vállára vette az ásót és elindult. Ment, mendegélt Pahom, se lassan, se gyorsan. Megtett vagy egy versztát, akkor megállt, gödröt ásott, s a hantokat szépen egymásra rakta, hogy jól lássék. Azután tovább ment. Egyre jobban belejött a gyaloglásba, most már jobban szaporázta lépteit. Egy idő múlva megint megállt, újabb gödröt ásott. Hátranézett. A napfényben tisztán látszott a sihán, a rajta tanyázó emberekkel együtt; a tarantaszok megvasalt kerekén meg-megcsillant a napsugár. Pahom úgy becsülte, öt versztát tehetett meg a sihántól számítva. Melege lett, levetette ujjasát, vállára vette, úgy folytatta útját. A nap egyre forróbban sütött. Felnézett rá: alighanem ideje már a reggelire gondolni. "Az első állomást megtettük - gondolta Pahom. - Márpedig a lovat is négyszer váltják egy nap: még korán lenne befordulni, inkább levetem a csizmámat." Azzal leült, lehúzta a csizmáját, övére akasztotta, ment tovább. Könnyebben esett így a járás. Úgy gondolta, megtesz még vagy öt versztát, s azután bekanyarodik balra. Igen jó errefelé a föld, kár volna kihagyni. Minél tovább ment, annál jobbnak tetszett a föld. Ment tovább egyenesen. Amikor hátranézett, a sihán már alig-alig látszott, a nép úgy feketéllett rajta, mint a hangyák, halványan csillant valami. "No - gondolta Pahom -, most már eleget mentem egyenest; ideje balra kanyarodnom. Meg is izzadtam; meg is szomjaztam." Megállapodott, valamivel nagyobb gödröt ásott, gondosan egymásra tornyozta a rögöket, majd leoldozta kulacsát, jót húzott belőle, azután élesen balra kanyarodott. Ment mendegélt; a fű egyre magasabb volt körülötte, és a nap perzselően sütött. Pahom kezdett elfáradni. Felpislogott a napra és látta: elérkezett az ebéd ideje. "Pihenni kéne." Megállt, letelepedett. Evett egy kis kenyeret, vizet is ivott hozzá, de le nem feküdt. "Ha lefekszem, még elnyom az álom" - gondolta. Így hát rövid ideig üldögélt, azután tovább ment. Eleinte könnyen haladt. Az evéstől új erőre kapott. De azután eltikkadt, meg az álmosság is húzta lefelé; de azért csak ment tovább: estig csak kibírja, gondolta magában, s egy életen át élvezi kitartása gyümölcsét. Hosszú ideig ment ebbe az irányba is. Már éppen be akart fordulni balra, amikor egy jó kis nedves horpadáshoz ért - vétek lenne kihagyni. "Jól teremne itt a len" - gondolta. Így hát tovább ment egyenest, megkerülte a mélyedést, gödröt ásott a túlsó oldalon, s azzal balra fordult, levágta a második sarkot. A sihán felé nézett: a nagy forróságban meggőzösödött a levegő, valahol messze délibáb remegett a levegőben s a káprázaton át alig-alig rémlenek a sihánon várakozó emberek; jó tizenöt verszta lehet odáig. "No - gondolta magában Pahom -, hosszúra vettem a négyszög két oldalát, a harmadikat már rövidebbre kell fognom." Gyorsabban szedte a lábát, aggódva nézett fel a napra: már uzsonnaidőt mutatott: a birtok harmadik oldalából még mindössze két versztát tett meg, a sihánig pedig még mindig jó tizenöt van hátra. "Hiába - gondolta -, akármilyen kurta-furcsa földecske lesz is belőle, most már egyenesen a sihán felé kell tartanom. Nehogy elszámítsam magam. Úgyis elég már a föld." Gyorsan gödröt ásott és befordult, egyenest a sihán felé vette irányát. 9 Ment, mendegélt Pahom a sihán felé, de bizony már nehezen vonszolta magát. Erősen megizzadt, lábát megszurkálta a tövis, feltörte az út, térde rogyadozott. Pihenni vágyott - de nem lehet, nem ér el a sihánig napszálltára. A napocska nem vár, egyre lejjebb-lejjebb ereszkedik a látóhatár felé. "Jaj istenem - rémüldözik Pahom -, vajon nem számítottam-e el magam? Nem kanyarítottam-e túl nagy földet magamnak? Mi lesz, ha nem érek oda?..." Hol előrepillant a sihán felé, hol felfelé a napra; a sihán még messze, a nap pedig egyre közelebb hajlik a látóhatárhoz. Lohol tovább Pahom, nehezen bírja magát, de mégis egyre jobban siet, egyre gyorsabban szedi a lábát. Még mindig nagyon messze van a sihán: most már futásnak ered. Eldobálja ujjasát, csizmáját, kulacsát, még a sapkáját is elhajítja, csak az ásót tartja meg, arra támaszkodik. "Istenem - sopánkodik magában -, elszámítottam magam, tönkrementem, nem érek el napnyugtáig." S a félelemtől még jobban akadozik a lélegzete. Most már inaszakadtából fut, inge, gatyája verejtékesen tapad testéhez, szája kiszáradt. Melle úgy dolgozik, akár a kovács fújtatója, szíve dobog, mintha kalapáccsal vernék, és a lába úgy roskadozik, mintha nem is az övé volna. Szörnyen megrémül Pahom: "Csak bele ne haljak az erőfeszítésbe." Félt a haláltól - de megállni mégsem bírt. "Ha már idáig szaladtam - gondolja magában -, most csak nem állok meg. Még bolondnak tartanának, kinevetnének érte." Szaladt hát tovább, és már egészen közel jutott a sihánhoz. Már hallja, hogyan sivalkodnak, hajráznak a dombon a baskírok, kiáltásaiktól még erősebben felhevül a lelke. Összeszedi utolsó erejét és rohan feléjük; a nap pedig már egészen a láthatár fölé hajlott, ködbe ereszkedett s óriási, véres, piros golyó lett belőle. Mindjárt-mindjárt eltűnik szem elől. Közel a nap a láthatárhoz, de már a sihán sincsen messze. Látja Pahon, hogy a baskírok integetnek feléje, úgy noszogatják, bátorítják. Már látja a földön a rókaprémes sapkát s rajta a pénzét; látja a sztarsinát, ahogy a földön gubbaszt, és két kezével átfogja hasát. És Pahomnak eszébe jutott az álma. "Földem már volna elég - gondolta -, de vajon úgy rendelte-e Isten, hogy élhessek is rajta? Jaj, tönkretettem magam - sóhajtotta -, nem jutok el odáig élve." A napra pillant Pahom: hát a nap már elérte a földet, tányérja széle már alámerült, íve kicsorbult. Pahom, utolsó erejét megfeszítve, előreveti magát, lába már alig bírja, szinte összeroskad alatta. Már a sihán lábához ért Pahom, amikor hirtelen sötétség borul a tájra. Felnéz - lement a nap: Felnyög: "Mindennek vége, hiába fáradtam." Már meg akar állni, amikor hallja, hogy a baskírok tovább hajráznak; s eszébe jut, hogy lentről őneki úgy tűnik, de odafenn a sihánról nézve még nem bukott alá a nap! Felhördült erre Pahom, megindult felfelé a sihánra. A dombtetőn még világos volt. Amikor Pahom felért, ott látta maga előtt a sapkát. A sapka előtt ott ül a sztarsina, két kezével a hasát fogja, úgy hahotázik. Pahomnak megint eszébe jutott az álma, felnyögött, lába megroggyant, és ő teljes hosszában előrebukott, keze épp a sapkáig ért el. - Éljen, derék fickó vagy! - kiáltott fel a sztarsina. - Sok földet szereztél! Pahom bérese is odaszaladt, fel akarta segíteni gazdáját: hát a szájából vér szivárog, holtan fekszik ott. A baskírok csettintettek nyelvükkel; igen sajnálták Pahomot. A béres felvette az ásót, sírt ásott Pahomnak, pontosan akkora darab földön, amekkorán feküdt - három rőf hosszút - és abba eltemette. Fordította Szőllősy Klára
LAST_UPDATED2

Wass Albert hangoskönyvek

Írta: Jenő
2012. február 28. kedd, 17:23
WASS Albert MIRE A FÁK MEGNŐNEK - felolvassa : Korompai Vali 1998-ban, önként vállalt száműzetésben (Floridában) kilencven éves korában meghalt Wass Albert gróf, a két világháború között Romániában élő magyar polgári alkotók egyik legnépszerűbb regényírója. Ma már írásait a közönség kevéssé ismeri, munkássága még nem épült be újra a hazai irodalom vonulatába. A Hangoskönyvtár ezeket a hiányokat igyekszik pótolni. Mire a fák megnőnek című történelmi regény hősei - Varjassy István báró, volt huszárkapitány és felesége, Bátonyi Péter és családja, a Szamos völgyében meghúzódó kis falu, Doboj lakosai: magyarok, románok, szászok és zsidók - küzdelmein keresztül a szerző a magyarság sorsának alakulását kívánta megrajzolni a szabadságharc leverését követő időktől a hatvanas évek elejéig. A mű központi alakja Varjassy báró, aki Világos után visszatér egykori birtokára, a mezőségi Torligetre. Távollétében kastélyát a fellázított oláh zsellérek fölgyújtották, jószágát elrabolták. A báró - immár a "nemzetes úr" - feleségével nekilát széthullott gazdasága újjáépítésének. Volt birtokának egy kis tanyáján kezdi meg új életét: feleségével, a nemzetes asszonnyal keményen dolgozva életet vet a földekbe, tölgyfát és kőriseket ültet szépülő tanyája köré, hogy azok jelképezzék a porba sújtott magyar nemzet életképességét. Segítségére van a falu tiszteletese, Bibarc Ábris is, hogy a császári parancsra elnémetesedő, elrománosodó magyarságot öntudatára ébressze. Kossuth gondolatainak szellemében szorgoskodik kis gazdasága gyarapodásán, szembeszáll az újgazdag zsidó spekulánsokkal, a németérzelmű hivatalnokokkal és a román terjeszkedést szorgalmazó oláh tanítóval is. Varjassy báró gyarapodása természetesen nem tetszik a rebellis magyarokat szétzúzni akaró császári politikának. Elárulják, letartóztatják és négy évre Kufstein várába csukják. A rabság azonban nem töri meg; hazatérve ott folytatja építő munkáját, ahol félbehagyta. Tanyáját virágzó gazdasággá változtatja, visszahozza gyermekeit Kolozsvárról, és szívükbe oltja a felelősséget a magyarság sorsa iránt. Wass Albert történelmi regénye az eljövendő szabad Magyarországért folytatott küzdelem példázata. Ez a cél vezette Varjassy bárót is, de "mire a fák megnőnek" tanyája mellett, rá kell jönnie, hogy a gazdaságot átvevő fiát már más eszmék (is) lelkesítik. Elhagyja a tanyát, ahonnan az új élet kiindult, hogy felépítse valaha volt kastélyukat, származásuk és báróságuk jelképét; mindazt, amit az apja tudatosan romokban hagyott - mint minden bajok forrását. "Mert a kastély túl magas ablakiból rossz perspektívában látszik a mély." A W.A. online könyvesbolt ajánlója: A Habsburg elnyomás XIX. századi világában Wass Albert nem titkolt erdélyi családregénye egyszerre tart társadalmi-nemzeti önvizsgálatot és fájdalmasan felkészítő történelmi memoritert a mai magyar utódnemzedékek számára. A 48-as és a kiegyezéskori nemzedékek meghasonlásának hű tükre ez a kötet. Részlet a műből: "Esett az eső. A ragacsos novemberi sár vastagon tapadt a kerekekre. Nyöszörgött a szerké, és alig-alig haladt. A két bozontos, apró hegyiló lehajtott fejjel feküdt bele a hámba. Orrukat majdnem a sárig nyújtották, mintha az utat akarták volna megvizsgálni jól, mielőtt a lábukat előbbre teszik. Pedig mindegy volt egészen. A szélesre taposott szekérút, ahogy a ménesi hágón fölfelé kanyargott, egyformán sáros volt minden oldalon, és egyformán nehéz. Napok óta eső áztatta a sárga mezőségi anyagot, lemosta a mezők zöld színét, s a világot szürkeségbe, sárba, nyomorúságba öltöztette. Alant a Szamos elmaradó völgyét borongás lepte, s az eső egyre hullt, szünet nélkül és rosszkedvűen." http://warezlinks.eu/bb/topic/109029-wass-albert-hangoskonyvek/# Wass Albert A kastély árnyékában felolvassa : Lukácsi Katalin A kötet egy család sorsán keresztül mutatja be az erdélyi magyarság szisztematikus szétzüllesztésének szövevényes történetét. A regény - a Mire a fák megvénülnek folytatásaként - az 1890-es évek végétől követi az eseményeket az első világháborút követő esztendőkig. Báró Varjassy Gábor, a "nemzetes úr" fia és örököse megvalósította álmát: Szamosújvártól Varjasig virágzó birtokot hozott létre, és újjáépítette a románok által egykor felégetett ősi kastélyt is. Saját gazdagsága visszaállítása közben azonban nem vette észre, hogy körülötte lassan átalakult a világ. Magyarország alvó birodalom lett, ahol a polgárosodás előretörévével egyre kevesebb lett a magyar szó. A varjasi birtok magyar temploma elenyészett, az emberek életét csellel és ármánnyal az oláh pópa, Muresán Indrei irányítja, a császár által lefizetett szász és tót hivatalnokokkal. A magyarokat háttérbe kényszerítették a birtokok idegen kézbe adásával és a német jogrendszer magyarellenes törvényeivel. A kastély egyre inkább a remény jelképévé válik: egy magasabb szintű, magyar kultúra fellegvárává. Mire azonban elérkeznek a magyar korona ezeréves ünnepségei, a remények szertefoszlanak. Varjassy Gábornak látnia kell, hogy birtokán egyre inkább csak román szó hallatszik; a magyar arisztokrácia elhagyta a Szamos völgyét, hogy boldogulását a fővárosokban keresse - Bécsben és Pesten - ; a falu őslakos magyar parasztjai részben már asszimilálódtak a gazdagodó románokhoz; az egykor az új élet reményével telepített tanya szülei halálával román kézre került; a magyar szóval együtt a magyar népi hit és szokások, a magyar gazdálkodás javakat teremtő világa is elpusztult, aki pedig híven őrizni akarja a hagyományokat, azt elüldözik; és az ősi értékeket még magáénak valló utód, ifjú Varjassy István is meghalt - és vele lassan a semmibe vész a magyarság felemelkedésének utolsó reménye is. A regény záró képsoraiban az öreg és fáradt Varjassy Gábor halála előtt még visszatér egykori gazdag birodalmába. Kastélyát idegenek lakják, és apja öröksége, a tanya is romokban hever: 1920-ra már csak az egykor a reménység jelképeként elültetett tölgyfa és a kőrisek állnak. Bizonyságul arra, hogy az élet törvénye - aminek gyökere az igazságban van - nem pusztítható el. A nagy hangulati erővel, szép magyar nyelvezettel megírt regény nemcsak az erdélyi táj egykori szépségének megelevenítése, de egyben - sajátos krónikája is a magyarság történelmi sorsának. A W.A. online könyvesbolt ajánlója: Wass Albert a Mire a fák megnőnek történetét folytatja. Egyetlen család környezetében, egy mezőségi tanya verőfényében és a vele szomszédos kastély árnyékában rá tud tapintani a Kiegyezéstől a Békeidőkig tartó korszak belső életére, mozgató eszméire és tévedéseire. Csak a líra szépsége tudja esztétikailag megszerettetni velünk ezt a súlyos vádirattá komorodó epikát. "Piroska kisasszony magas volt és kövér, arca barna, zsíros és jóindulatú. Szeretett hangosan kacagni, hogy megmutathassa fogait, melyek épek voltak és hiánytalanok. Néha, főképpen tavasszal, merengő volt és kissé életunt. Unta már olykor a leányságát, melyet ide s tova harminc esztendeje viselt, erény és sóhajtozás között. Azért szerette a rikító színű ruhákat, és szívesen elpletykált Áziknéval a boltban, akivel méretekben is találtak. Életének ünnepe volt, mikor Franyek jegyző úr látogatásával tisztelte meg a postahivatalt, vagy akár csak a jegyzőné vagy a tanítóné. Ilyenkor érdekfeszítő és hosszas kultúrbeszélgetést folytattak arról, hogy melyikük kitől veszi a tejet, tojást, csirkét. Melyik paraszt tesz vizet a tejbe, melyik asszony szedi le a fölét, mielőtt elküldené. Egy kicsit olyan volt ez, mintha a civilizáció hajótöröttei beszélgettek volna, kiket vad népek közé vetett a vihar. Vagy mintha hős és regényes úttörői lettek volna egy eljövendő kultúrországnak, ahol majd mindenkinek gombos cipője lesz egyszer, kemény gallérja, fekete kabátja..." http://www.wassalbert.net/
LAST_UPDATED2

T. S. Eliot Hamvazószerda

Írta: Jenő
2012. február 23. csütörtök, 13:47
Eliot, T. S.: Hamvazószerda I. Mert nem remélem hogy megfordulok Mert nem remélek Mert nem remélek új fordulatot Hogy tehetséget, látókört cseréljek Ilyesmire törekedni nem törekszem (Öregedő sas szárnyat mért feszítsen?) Miért sirassak Szokott uralkodást, eltűnt hatalmat? Mert nem remélem hogy tapasztalom A jelen tűnő dicsőségét megint Mert többé nem hiszem Mert tudom hogy többé nem tudhatom Milyen az egy igaz tünékeny hatalom Mert nem iszom már soha sem Ott hol fa virágzik, forrás fakad, mert semmi se lesz megint Mert tudom az idő mindig idő S a tér csak tér és mindig az S ami létezik csak az időben létező S csak a térben igaz Örülök hogy olyanok amilyenek a dolgok És lemondok az áldott arcról S a hangról is lemondok Mert nem reméltem hogy visszafordulok Hát örülök, mivel szerkesztenem kell valamit Aminek örüljek S imádkozom Istenhez hogy könyörüljön mirajtunk És imádkozom hogy feledni tudjam Mindazt amit túlvitatok magamban S túlmagyarázok Mert megfordulni többé nem remélek E szavak feleljenek Azért amit tettem s már ne tegyek Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet. Mert többé ez a szárny nem repül sohasem De mint szelelőlapát veri csak A levegőt mely immár ritka, száraz Szárazabb ritkább mint az akarat Taníts minket törődni, nem törődni Taníts minket ülni csöndesen. Könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján Könyörögj érettünk most és halálunk óráján. II. Hölgyem, három fehér leopárd ült egy borókafenyő alatt A nappal hűvösében torkig jóllakottan Lábammal szívemmel májammal s azzal ami betölté Kiürült koponyám kupoláját. S monda Isten Megélednek-é e tetemek? megélednek-é E tetemek? És az ami betölté A tetemeket (melyek már kiszáradtak volt) így szólt ciripelve: Mert jó ez a Hölgy És mert gyönyörű és mert Tiszteli a Szűzet elmélkedésben, Világosságunk felragyog. És én, aki titokban vagyok itt Tetteimet felajánlom a feledésnek és az én szerelmemet A sivatag ivadékainak s a tök termésének. Ez majd megújítja Jonhaimat s a szememnek rostjait és leopárdok kiokádta Megmérhetetlen részeimet. A Hölgy visszavonult Fehér ruhában, szemlélődésre, fehér ruhában. Csontok fehérsége váltson meg feledésre. Nincs bennük élet. Ahogy én feledve vagyok S feledve kívánnék lenni, úgy feledni kívánnék Ily áhitatban, eltökélt akarattal. S monda Isten Jóslatot mondj a szélnek, csak a szélnek, mert úgyis csak A szél figyel rád. S daloltak ciripelve a csontok Szöcskezenével, szólván Némaságok Hölgye Nyugodt és csüggedő Zilált egészség Emlékezés rózsája Feledés rózsája Elalélt életadó Meggyötört nyugtató Magányos rózsa A Kert maga immár A szerelmek vége Kínok elégje Hol szűnik a reménytelen S a keserült kínú Betelt szerelem A sehova-út A végtelen ide befut Befejeződik minden Ami befejezhetetlen Szótlan beszéd és A nincs-beszéd szava Hála az Anyának A Kertért Mely a szerelmek vége. A borókafenyők alatt énekeltek a csontok, szétszórtan és ragyogva Örülünk, hogy szétszórattunk, nem voltunk egymás javára, Egy fa alatt a nappal hűvösében, az áldott homokban, Megfeledkezve magukról és egymásról, egyesülten A sivatag nyugalmában. Ez a föld, melyen Osztoztok majd sorshúzás útján. És sem az egység, sem az osztozás Nem számít. Ez az a föld. Miénk az örökség. III. Az első fordulón, föl a második emeletre Megfordultam és láttam ott alant Ugyanazon alakot a korlátra tekeredve A gőz alatt a bűzben igyekezve Küzdött az emeletek ördögével Ki a remény s a kétség arcát viselte. A második fordulón, föl a második emeletre Ott hagytam őket tekeredve, fordulva alant; Az arcok eltűntek, a lépcső sötétbe hullva Párás volt, csorba, mint öreg ember szája nyáladzik, örökre. Vagy mint vén cápa reszelős torka. Az első fordulón, föl a harmadik emeletre Hornyolt ablak hasasodott mint a fügefa gyümölcse S a virágzó galagonya egy legelős táj mögött A szélesvállú alak, aki zöldbe, kékbe öltözött, Antik fuvolával a májusidőt bűvölte. A zilált haj édes, a barna haj, a szájára zilálva, Barna haj és orgona fürtje; A mulatás, a fuvolaszó, a szellem szünetei, léptei, föl a harmadik emeletre, Tünedezve, tünedezve; az erő, mely reményen és kétségen túlra vetve Kapaszkodik a harmadik emeletre. Uram, én méltó nem vagyok Uram, én méltó nem vagyok de mondom a szót, melyet szólnom adatott. IV. Ki erre járt lilák s lilák között Ki erre járt A zöldek sokféle sorain át Ki Mária színét viselte, a kéket és fehéret S köznapi dolgokról beszélgetett Nemtudva ismerője az örök szenvedésnek Ki ott ment a lépteikhez vegyítve lépteit Ki akkor erőt adott a forrásoknak s a patakoknak életet A száraz sziklának hűvöset, szilárdságot a homoknak Kékjében a szarkalábnak, kékjében Mária színének Sovegna vos Ím közbejönnek az évek, elemelve Viszik a hegedűket, fuvolákat, visszanyerve Azt, ki az álom s az ébredés között suhan át, magára tekerve Omló, fehérlő fényt, az omlót. Új évek jönnek, visszanyerve Könnyek sugárzó felhőjén keresztül, az évek visszanyerve Új verssel a régi rímet. Visszaváltják Az időt. Visszaváltják Magasabb álom megfejtetlen látomását, Míg ékszerrel rakott egyszarvúk vonszolják arra az arany tabernákulumot. A néma nővér kék s fehér lepelben A borókafenyők között, a hangtalan fuvolájú Kerti isten mögött lehajtotta fejét s a jelet veté, de szót se szólt De a forrás fölszökött s lezengett a madár Váltsd meg az időt megváltod az álmot A ki nem ejtett, meg nem hallható szó zálogát Míg a szél ezernyi suttogást remegtetett a borókafenyőkről S minekutána e számkivetésünk V. Ha az elvesztett szó elveszett, ha az elpazarolt szó elpazaroltatott Ha a nem hallható ki nem ejtett Szó ki nem ejtetett, nem hallatott; A ki nem ejtett szó, a Szó, amely nem hallható, A szó nélküli Szó még mindig az a Szó, mely él A világban, ez a világító; S a fény sütött sötétben és A Világ ellen ez a csillapíthatatlan szó még örvényt forgató S középpontjában ott a néma Szó. Ó, én népem, mit tettem tevéled. Hol lészen a szó megtalálható, hol fog a szó Felhangzani? Nem itt, hol nincs elég csönd Nem a tengeren vagy a szigeteken, s nem is A szárazföldön, a sivatagban vagy az esőzónában Mert azoknak, akik sötétben járnak Nappal és éjszakának idején Nem ez az idő való és nem is ez a hely Nem a kegyelem helye ez azoknak, akik kerülik az arcot Nem az örvendezés ideje azoknak, akik körül zajongnak s akik megtagadói a hangnak A fátylas nővér könyörög-e értük Akik sötétben járnak, akik téged választottak s veled szembeszállnak, Akik marcangolódnak az évszak és az évszak, idő s idő között, Óra meg óra, szó és szó, erő s erő közt, azokért, kik várnak Sötétben? A fátylas nővér könyörög-e majd A gyermekekért a kapu előtt Kik nem akarnak szökni s nem tudnak könyörögni: Könyörögj értük akik választanak és szembeszállnak. Ó, én népem, mit tettem tevéled. Könyörög-e a fátylas nővér a sovány fák Közt azokért, akik őt újra és újra bántják S megnemadásukat rettegve bánják S igent mondanak a világ előtt és nemet a sziklák között A végső sivatagban a végső kék sziklák között A kert sivatagában a szomjúság sivatagának kertjében A fonnyadt almának magját kiköpvén. Ó, én népem. VI. Bár nem remélem hogy megfordulok Bár nem remélek Bár nem remélek új fordulatot Haszon és veszteség közt ingadozva járok E kurta közben, ahol átfutnak az álmok Születés, meghalás közt ez álmokjárta félhomályban (Áldj meg, atyám) bár nem kívánom, hogy mindezt kívánjam Nyitott ablaktól gránitpart felé Fehér vitorlák szállnak tengerekre, még tengerekre szállnak Töretlen szárnyak S az elveszett szív megkeményszik és vigad Örvendezve az elveszett orgonáknak s a tenger elveszett hangjainak S a gyarló szellem éled s lázad újra Mert az elgörbült aranypálcikát s az elveszett tengerszagot akarja Éled hogy visszanyerje még A fürj pitypalatyát s a bukdosó lilét S a szem vakon teremtve tapogat Kitöltve ivor kapuk közt üres alakzatokat És a szagtól a homokos föld sós zamata ébredez A meghalás meg a születés között a feszültség ideje ez Magányosság helye hol összefut három álom A kék sziklák övezte tájon De ha a borókafáról remegő hangok elhalnak a csendben A másik boróka remegése feleljen. Áldott nővér, szent atya, ki lelke a forrásnak, lelke vagy a kertnek, Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat Taníts minket törődni nem törődni Taníts meg ülni csöndesen Még e sziklák között is Békességünk az Ő akaratában És még e sziklák között is Nővér, anya És lelke a folyónak, lelke az óceánnak, Ne légyen tőlem elrekesztve orcád S a kiáltásom jusson el Tehozzád (Ford.:Vas István) * Sawyer Frank Gondolatok T. S. Eliot Hamvazószerda című verséről∗ Mert most van az esztendő fordulója …az ég madarai… „ismerik idejüket” és pontosan érkeznek vissza. Most, amikor minden fordul, hadd válhassék ez az Istenhez fordulás idejévé. Lancelot Andrewes, Igehirdetés Hamvazószerdára, 16191 Bevezetés: a „megfordulás” témája A vers címéből kiderül az olvasó számára, hogy vallásos meditációt tart a kezében. Segít a vers megértésében, ha tudjuk, hogy a hamvazószerda az egyház történelme során a megtérés és a megújulás kérdéseivel fonódott össze. A nyugati egyház már a negyedik században böjti időszakként tartotta számon a húsvét előtti negyven napot – Krisztus negyvennapos pusztai böjtölésének analógiájára (Mt 4,2). A negyvennapos böjtbe nem számítanak bele a vasárnapok, így hamvazószerda – mint a böjti időszak első napja – a húsvétvasárnap előtti hetedik héten kezdődik. A versben félreérthetetlen az a gondolat, hogy a megtérőnek arccal az örökkévalóság felé hátat kell fordítania a mulandónak. Az igaz önvizsgálat lelkületével Eliot böjti témája arra emlékeztet, hogy a megfordulás (megtérés) soha nem egyszeri és végleges, hanem újból és újból meg kell ismétlődnie. A vers megértésében az is segít, ha tudjuk, hogy annak írásakor (1927-ben) Eliot az anglikán egyház újonnan megkeresztelt tagja.2 Ha felidézzük korábbi írásait, megállapíthatjuk, hogy most elfordul az „átokföldjén” élők életétől, és azok hiábavalóságától, akik az „üresek” életét élik, lelki értelemben inkább holtak, mint élők, „imáikat kövekké tördelik”, és akiknek „nincs más reménye”. Ezek a korábbi versek az Isten orcája előtti élet értelmétől messze eltávolodott, szekularizált emberiség helyzetét mutatták be. Most a költő felajánlja Istennek „halott csontjait” és erőtlen állapotát: „többé ez a szárny nem repül sohasem / de mint szelelőlapát veri csak / a levegőt”3 … Versét nevezték pszichoterápiás költői vallomásnak4, amivel Eliot talán még egyet is értene, amennyiben a pszüchén az Isten-kereső lelket értjük. A böjti időszak a híveket arra ösztönzi, hogy gondolkodjanak halandó, bűnös és megbocsátásra szoruló voltukról, lelki életútjukról és a Megváltótól kapott áldásokról. Az önvizsgálat időszaka ez, és egyben az Istenbe vetett bizalom és a Krisztus iránti hála megújítása, amiért legyőzte a bűnt és a halált. A Bibliában és egyes ókori kultúrákban a hamu a gyarlóságot, az esendőséget, a gyászt, a bűnt és a halált, ugyanakkor a megtérést is jelképezte. A hamut a megtisztulással is társították, mivel a szappankészítés és egyéb orvosi készítmények alapanyaga is volt. Böjti időszakban, ahogy a kereszt jelét hamuval kenték fel a hívek homlokára, az többféle vonatkozásban is utalt a megtérésre és a megújulásra. A megkenés során a lelkipásztor olyan Igéket mondott, mint például: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt… minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt”(Ef 2,1 és 5); vagy „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Móz 3,19). Az ó-ember haldoklása központi téma Eliot versében, mint ahogyan az új útra térés (a megtérés) is. Hamvazószerdán vagy a böjti időszakban gyakorta idézett szövegrész Jóel prófétától egy szakasz, amely az isteni híváshoz való vissza- és megtérésről, a kegyelemmel és irgalommal teljes Isten megtalálásáról – és Isten hozzánk fordulásáról is szól: „De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy… Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után?” (Jóel 2,12kk) ___________________________________________________________________ ∗ Megjelent magyar és angol nyelven: Sárospataki Füzetek (2008/2): 47-64,65-82. 1 Eliot gyakran olvasta és idézte Andrewes püspököt (1555-1626), verseiben sűrűn használt fel tőle vett kifejezéseket és szójátékokat. 2 Eliot megtéréséről vö. Lyndall Gordon, „Coversion”, in: Eliot’s Early Years (Oxford University Press, 1977); újabb kiadás in: Harold Bloom (szerk.), T. S. Eliot – Modern Critical Reviews (New York, Chelsea House Publisher, 1985). 3 Vas István fordítása. 4 Dennis Brown, „T. S. Eliot’s Ash-Wednesday and Four Quartets: Poetic Confession as Psychotherapy”, in: Literature & Theology 17 (2003/1). forrás és folytatás: http://srta.tirek.hu/data/attachments/2011/01/25/hamvazoszerda.pdf
LAST_UPDATED2

ÍZŐRZŐK

Írta: Jenő

2012. február 23. csütörtök, 09:48

veri az rdg

ÍZŐRZŐK

Sokszor kérdezik tőlünk, hogy milyen szempontok szerint válogatunk a települések között, hogy lehet bekerülni a műsorba?
Többször is előfordult már, hogy forgatáson hívták fel a figyelmünket egy falura. Így történt ez Liptód esetében is.
Bóly és környéke népművészeti hagyományairól készítettünk filmet. A helyi múzeumot Lantosné dr. Imre Mária mutatta be nekünk. Nagy lelkesedéssel, őszinte szeretettel mesélt erről a kis településről, ahol még őrzik a sváb konyha hagyományait. Később írott anyagot is kaptunk Tőle, majd beajánlott minket a falu vezetésének. Néhány egyeztetés után egy szép téli napon érkeztünk meg Liptódra.
Az elkészített ételek közül a legemlékezetesebb maradt a tejfölös kelt rétes. Életemben először láttam, hogy a tejfölt habbá lehet verni, ugyanúgy, mint a tejszínt. Akkor még nem sejtettük, hogy a java csak ezután következik. Amikor az egy liter tejföl, és a 10 tojás folyós krémjét belekanalazták a kihúzott rétestésztába, majd feltekerték, úgy imbolygott a rétes, hogy minden pillanatban azt vártam, a töltelék egyszer csak szökőárként valamelyik végén kitör. Naná, hogy nem így történt! Hanem a fizika törvényeivel dacolva ezt a folyós állagú katyvaszt minden különösebb gond nélkül, egy határozott mozdulattal be is rakták a tepsibe, mi pedig csak tátott szájjal bámultunk, hogy ilyen nincs, és megtapsoltuk a mutatványt. Néhány héttel később itthon én is kipróbáltam a tejfölös kelt rétest, és sikerült! Nagyon finom, ajánlom mindenkinek!

A tihanyi forgatásnak már az előkészületei is izgalmasak voltak.
Punk Ferenc, egy ősi tihanyi vendéglátó dinasztia sarja volt házigazdánk, aki órákig tudott mesélni a régi ízekről, édesanyja főztjéről.
Balaton-parti település lévén, természetesen a menü javát a halételek adták. Az első problémát a halak beszerzése jelentette. Szükségünk volt keszegre, gardára, és egy szép, kiló körüli csukára is.
Szerencsénkre a halászatnál régi kedves barátunk, Szakál Tamás segített mindenben. Kiadta a parancsot, és határidőre megérkezett a csuka a halászok hálójába. Két gond volt vele: friss volt, tehát pikkelyes, és több mint két kilót nyomott.
Az első problémánkkal ki máshoz fordulhattunk volna, ha nem a családhoz. Édesapám megtisztította a halakat, és már előkészítve vittük Tihanyba, a forgatásra. Közben fohászkodtunk, hogy a nagy csuka beleférjen a tepsibe. Végül kicsit meghajlítva, de ez is sikerült, és egy nagyon finom, látványos ételt mutathattunk be a nézőknek.
A másik történet a garda-sütésről szól. Ennek több fortélya van, ezek közül az egyik leglényegesebb, hogy az előző tavaszon lemetszett, megszáradt venyigén kell sütni. A tihanyi szőlőhegyben persze ez is akadt, így aztán Varró János bácsi beirdalta – mindkét oldalán 73-szor – a halat, egyenként felhúzta vadorgona vesszőkre, és a parázson már sült is az ízletes, finom, balatoni különlegesség.

Az „Ízőrzők” című műsor ötlete valamikor 2006-ban fogalmazódott meg bennünk. Szándékunk az volt, hogy a helyi ízek, gasztronómiai különlegességek mellett bemutassuk az adott települést, a környék kirándulási lehetőségeit, látnivalóit, értékeit, megkülönböztető figyelmet szentelve a hagyományőrző kézművesek, civil csoportok munkájának.
2007 elején, a Zala megyei Kustánszegen forgattuk az első epizódot, a Göcseji Falumúzeum segítőkész munkatársainak közreműködésével. Csodálatos, emlékezetes két nap volt, amit ott töltöttünk. Aranyos, kedves emberekkel dolgozhattunk együtt, élveztük a környezet szépségét. Soha nem felejtem el, hogy az első napon, a forgatás végeztével ellátogattunk azokra a helyszínekre, ami másnap várt még ránk. Ekkor kopogtattunk először Mariska néni ajtaján. Amint beléptünk, terített asztal látványa, ínycsiklandóan finom illatok, és egy csupa mosolyból álló néni fogadtak bennünket.

Kerüljenek beljebb, kedveskéim, már elkészítettem mindent – mondta, és az asztalhoz hívott bennünket.

De Mariska néni kedves, ezeket az ételeket majd csak holnap, kamera elott kellett volna elkészíteni! – mondtam én, egy nagy adag szorongással a gyomromban, hogy most mi lesz.

Nem baj, nem baj, majd holnap is megfozöm, de most jöjjenek, és kóstolják meg – hangzott a válasz egy csöppnyi rosszallás nélkül.

Így indult az ismeretségünk, és persze másnap az ételek újra elkészültek, bár a kukoricacipó sütése közben annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy a kenyér kicsit megégett, amin újfent jókat nevettünk. Ebből az ismeretségből aztán két év múlva egy újabb film született, amelynek már Mariska néni lett a főszereplője. Szívből ajánlom mindenkinek, aki jó tanácsra, útmutatásra, pozitív energiákra, feltöltődésre vágyik.
Az „Ízőrzők” pedig három év alatt egyre több nézőt vonz a képernyők elé, aminek természetesen mi, készítők örülünk talán a legjobban, és igyekszünk a bizalmat megszolgálni. Ezúttal ezzel az internetes naplóval, ahol közvetlenebbül tudunk olyan történeteket is megosztani Önökkel, amelyek a kamera mellett, forgatás közben zajlanak.

Ízőrzők – epizódlista

Kustánszeg-Zala megye
Tihany-Veszprém megye
Szentgál-Veszprém megye
Őrség-Vas megye
Liptód-Baranya megye
Bucsuta-Zala megye
Kisnána-Heves megye
Herencsény-Nógrád megye
Rácalmás-Fejér megye
Görgeteg-Somogy megye
Nikla-Somogy megye
Penyige-Szabolcs-Szatmár-Bereg megye
Domoszló-Heves megye
Noszvaj-Heves megye
Szatmárcseke-Szabolcs-Szatmár-Bereg megye
Magyaregregy-Baranya megye
Szólád-Somogy megye
Ecseny-Somogy megye
Bálványos-Somogy megye
Szepetnek-Zala megye
Tótkomlós-Békés megye
Szigliget-Veszprém megye
Deszk-Csongrád megye
Pusztamérges-Csongrád megye
Nagyszakácsi-Somogy megye
Mesztegnyő-Somogy megye
Hosszúhetény-Baranya megye
Oszkó-Vas megye
Tótszerdahely-Zala megye
Orfű-Baranya megye
Bajna-Komárom-Esztergom megye
Rátka-Borsod-Abaúj-Zemplén megye
Györköny-Tolna megye
Létavértes-Hajdú-Bihar megye
Magyarpolány-Veszprém megye
Szigetbecse-Pest megye
Kalaznó-Tolna megye
Hajdúhadház-Hajdú-Bihar megye
Sárszentlőrinc-Tolna megye
Harta-Bács-Kiskun megye
Ozora-Tolna megye
Tiszakécske-Bács-Kiskun megye
Lajoskomárom-Fejér megye
Karcag-Jász-Nagykun-Szolnok megye
Bugyi-Pest megye
Velem-Vas megye
Óbánya-Baranya megye
Porrogszentkirály-Somogy megye
Dunaegyháza-Bács-Kiskun megye
Érsekcsanád-Bács-Kiskun megye
Méhkerék-Békés megye
Egervár-Zala megye
Csólyospálos-Bács-Kiskun megye
Zebegény-Pest megye
Gyulafirátót-Veszprém megye
Tápióbicske-Pest megye
Szurdokpüspöki-Nógrád megye
Simontornya-Tolna megye
Boldog-Heves megye
Nagybörzsöny-Pest megye
Siklós-Baranya megye
Szenna-Somogy megye
Pánd-Pest megye
Egerszalók-Heves megye
Öttömös-Csongrád megye
Hegykö-Győr-Moson-Sopron megye
Csákvár-Fejér megye
Tápiószentmárton-Pest megye
Csurgó-Somogy megye
Mátraderecske-Heves megye
Pócsmegyer-Pest megye
Pusztavám-Fejér megye
Felsőnyék-Tolna megye
Zengővárkony-Baranya megye
Kiskunhalas-Bács-Kiskun megye
Révfülöp-Veszprém megye
Békésszentandrás-Békés megye
Sándorfalva-Csongrád megye
Bárdudvarnok-Somogy megye
Vecsés-Pest megye
Sülysáp-Pest megye
Császártöltés-Bács-Kiskun megye
Káva-Pest megye
Geresdlak-Baranya megye
Iharosberény-Somogy megye
Lenti-Zala megye
Milota-Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

http://www.mo-ka.hu/index.htm

babfejtok

MEGHÍVÓ

Írta: Jenő
2012. február 22. szerda, 14:06
MEGHÍVÓ A Konzervatív ’56-os Antibolsevista Szövetség a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja alkalmából ünnepélyes megemlékezést tart. Időpont: 2012. február 25-én (szombat) 16 óra Helyszín: Budapest, Szabadság téri szovjet szörnyemlékmű Vezérszónok: vitéz Siklósi András költő, író, a Turul Szövetség elnöke Beszédet mondanak még: Végh Attila (főszervező, az Antibolsevista Szövetség elnöke), Dénes János (’56-os munkástanács-elnök, volt parlamenti képviselő), vit. Porubszky István (Potyka bácsi, ’56-os szabadságharcos) és Szalay Róbert (történelemtanár) Résztvevők: az antibolsevistákon kívül a Magyar Nemzeti Gárda tagjai és pártolói, a Gárda Szövetség tagszervezetei, a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom és még sokan mások Kérjük a kommunizmus s a globalizmus bűntetteit elítélő magyar hazafiakat és nemzeti érzelmű honfitársainkat, hogy jelenlétükkel minél nagyobb számban tiszteljék meg rendezvényünket. Éljen a magyar szabadság, örökké éljen a haza! Isten áldd meg a magyart!
LAST_UPDATED2

További cikkeink...

<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

JPAGE_CURRENT_OF_TOTAL

Keresés

A legújabb

A honlapfőnök ajánlatai

Magyar anyanyelv

Magyarok

SZERELEM

Oly korban élsz

Amnézia ellen

ZSIDÓKÉRDÉS

Életegész

EUGÉNIUSZ

Életminőség Jenciklopédia

JENŐ KÖNYVE

ÉLETMINŐSÉGÜNK- RÉSZ ÉS AZ EGÉSZ