Írta: Jenő
|
2020. szeptember 19. szombat, 07:04 |
Misztikus gombok – Ballai Attila publicisztikája
Felajzva várom a mai Leeds–Fulham Premier League-mérkőzést, és kizárólag a hazai csapat miatt. Mert bevallom, a Fulham engem Gerástól sem tudott maradandóan megérinteni. A Leeds annál inkább, lassan ötven esztendeje.
Gyermekkoromban igazán könnyűnek tűnt eldönteni, mely külföldi futballcsapatok tartoznak a nemzetközi élmezőnybe. Amelyeket meg lehet venni gombfoci formában a szigetszentmiklósi „új trafikban”. A legnagyobb választékot az angol klubok kínálták: Liverpool, Manchester United, Arsenal, Tottenham, West Ham és Leeds United. Melléjük még a skót Celtic is. Ezért, ha meghallom, hogy mai ötvenesként valaki azt állítja, született Chelsea- vagy Man. City-rajongó, megengedően mosolygok: ugyan már, azt sem tudtuk, hogy a világon vannak. Ellenben Bremner, Jackie Charlton, Lorimer, Hunter, Giles, Yorath, Madeley, Clarke nevére tisztán emlékszem. Mármint gombként, a Leedsből; mert élőben, hús-vér alakként legfeljebb az 1975-ös BEK-döntőben, a Bayern Münchentől elszenvedett 2–0 alkalmával láthattam őket, de az a meccs nem róluk szólt, hanem Beckenbauerékról.
Természetesen ők is ott voltak, egymásra rakva a nagy gombfocis dobozomban. Miként az összes többi egylet, amelyet az 1970-es évek első felében és közepén megvehettem. A trafikba a hét elején érkezett új szállítmány, így kedden, szerdán iskola után egyre fokozódó izgalommal indultam csapatnézőbe. Egy garnitúra tizenöt forintba került; viszonyításképpen, egy gombóc fagyi egy, a nagy sárga-piros nyalóka kettő, egy gyalogos katona egy, a lovas öt forintot kóstált. Ezek jelentették a konkurenciát. Illetve annyira ezek sem.
Pesti szaküzleteket és gyűjtőket nem ismertem, így a szigetszentmiklósi felhozatalból állt a futballvilág. Emlékeim és régről megmaradt feljegyzéseim, „jegyzőkönyveim” alapján a már említett britek mellett a következő klubokból: Real Madrid, Barcelona, Bilbao, Bayern München, Mönchengladbach, Internazionale, Juventus (a Milan valamiért nem), Ajax, Benfica. Francia, belga, osztrák, török, görög, skandináv, kelet-európai alakulatokhoz nem jutottam hozzá, nem is nagyon kerestem őket, Európán kívülről beszereztem a brazil Santost, Pelével, az uruguayi Penarolt és az argentin Estudiantest. No meg persze a magyarokat és a különféle válogatottakat, összesen ötvenkettőt.
Ezek voltak az én csapataim. Abban az örökös összeállításban, amelyben megvásároltam őket. Keretbővítésre, -frissítésre csupán a Képes Sportból és a Labdarúgás nevű havilapból kisollóval körbenyírt fejek adtak igen korlátozott lehetőséget. Ismereteinket internet és sporttévék híján e lapokból, valamint a Telesport egy-két perces, villanásnyi meccsösszefoglalóiból merítettük. Azért így is igyekeztem „csapataim” útját, sorsát nyomon követni. Amikor már a fővárosba jártam gimnáziumba, egy-egy France Footballt vagy Kickert is elcsíphettem a Baross utcai újságosnál, fokozatosan kinyílt a világ.
Viszont eltűnt belőle a Leeds. Egyes-egyedül. A többiek nagyjából tartották állásaikat, nemcsak a dobozomban, hanem a valódi pályákon is. Egészen más volt a viszonyom hozzájuk, mint a gombfocivarázslaton kívül rekedtekhez. Amikor például az 1981-es vb-selejtezőn, a Népstadionban Trevor Brooking két gólt vágott be nekünk, és az egyiket úgy felvarrta a pipába, a hálótartó vas mögé, hogy kapusunk, Katzirz Béla alig tudta kiütögetni onnan a labdát, szomorkás büszkeséggel mondtam a haveroknak, ne csodálkozzanak, Brooking nekem már majdnem tíz éve „játékosom” a West Hamben, és gombnak is nagyon jó.
Akkoriban még nem tetszett furcsának, utólag már nagyon is, hogy mivel a tizenegy labdarúgón és a műanyag tartóhengeren kívül semmit sem kaptunk meg az adott egyesületből, az edzőket egyáltalán nem ismertük. A korszakos zseniket sem. Pedig ez éppen a Leeds esetében lett volna nélkülözhetetlen, hiszen az európai élmezőny legnagyobb „liftezőjének” elképesztő magasságai és mélységei példátlan módon függtek tőlük.
Az internet korában, a külföldi forrás és szakirodalom korlátlan ránk zúdulását kihasználva, nem is elsősorban hivatásomból adódóan, inkább magánérdeklődésből elkezdtem kutatni a régi gombfocik valós, sporttörténelmi hátterét. Hiszen bizsergető érzés utólag rádöbbenni, kiket pöckölgettünk az asztalokon, farostlemezeken. A Leeds United ráadásul az egyik legérdekesebb és talán legkülönlegesebb futballrejtély, misztérium. Ezért is érdemes legalább fél publicisztikát szentelni neki.
Egyes klubok – kevesen – egyetlen trénerrel sem süllyednek bizonyos szint alá. Mások – többen – az égvilágon senkivel nem jutnak adott szint fölé. A harmadik, köztes kasztban vannak az edzőfüggő csapatok. Másrészt, egyes szakemberek mindenütt maradandót alkotnak, mások soha, sehol. És itt is léteznek a csapatfüggő edzők. Az edzőfüggő csapatok és a csapatfüggő edzők szerencsés és ritka elegyedéséből, „kémiájából” születnek a megdöbbentő, váratlan nagy találkozások, a hihetetlen bravúrok.
A Leeds négy ilyen érát is átélt, azaz a negyediket éppen most éli. Az első három aranykor hérosza Donald „Don” Revie, Howard Wilkinson, David O'Leary. Az adott időszakban többet elértek, mint amire talán bárki más képes lett volna, de ez volt pályájuk egyetlen sikeres állomáshelye. O'Learynek akadt még egy nem rossz, de nem is kiugró idénye az Aston Villával, Revie becsődölt angol kapitányként, és ennyi. A Leedset bezzeg a második liga aljáról az első tetejére repítette, az 1969-es és 1974-es bajnoki arany mellett kétszer elnyerték az UEFA-kupa-előd Vásárvárosok-kupáját is. 1968-ban a Ferencvárossal szembeni oda-visszavágón, 1:0-s összesítéssel; a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi (Katona) bomba ötösfogattól 180 perc alatt egyetlen gólra sem futotta. Revie legénységét ugyan rendkívül durvának és sportszerűtlennek bélyegezték az ellenfelek, de játékosai, még a legnagyobb csibészek, mint Billy Bremner is rajongtak a mesterért.
Ez lett a végzete 1974-ben az utódjának, Brian Cloughnak. Aki a Leeds előtt a Derby Countyval, utána a Nottingham Foresttel tett csodát. A Derbyt feljuttatta a másodosztályból, majd az elsőben, 1972-ben bajnokságot nyertek, BEK-elődöntőig meneteltek, az addig „falusinak” számító Foresttel kétszer hódította el a BEK-serleget. Leedsben azonban negyvennégy nap alatt megbukott, illetve kiutálták. És az eredmények sem védhették meg, mert azok nem voltak, hét mérkőzésből egyszer győztek.
Jimmy Armfield még Revie hagyatékára építve 1975-ben BEK-fináléba vezényelte a gárdát, de az övé már a lassú süllyedés időszaka volt. Bármily hihetetlen, a helyére hívott Jock Stein ugyancsak negyvennégy napot töltött a kispadon 1978-ban. Pedig 1965–78 között tíz bajnoki címet, valamint BEK-et nyert a Celtickel, majd miután Leedsből az első hívó szóra a skót válogatotthoz „dezertált”, halála napjáig, 1985 szeptemberéig nem állt tovább onnan.
A Leeds időközben egyre lejjebb merült, Howard Wilkinson 1988-ban a másodvonal 21. helyén dobott mentőövet neki. Az újabb hegymenet, a csúcson az 1992-es aranyéremmel – már ismét az első ligában, ez tehát a harmadik bajnoki cím – az előzmények ismeretében egészen valószerűtlennek tűnt. Miként David O'Learyvel 2000-ben az UEFA-kupában, 2001-ben a BL-ben az elődöntő elérése. Aztán ellentétes szélsőségként három év múltán, 2004-ben a kiesés a másod-, majd újabb három idénnyel később, 2007-ben a harmadosztályba.
Bizony, ez is a Leeds. Őrült klub, amelynek legújabb felemelkedése már az ugyancsak „Őrült” becenévre hallgató Marcelo Bielsa dicsérete. Ő legalább volt argentin és chilei kapitány és elismert klubedző is. Így sem zárható ki, hogy legalkotóbb időszaka 2018. június 15-én kezdődött, ekkor nevezték ki a másodosztályú Leeds élére. Idén július 18. óta már utca hirdeti a nevét a városban. A Premiership rajtján, a címvédő Liverpool otthonában elszenvedett 4–3-as vereség is felért egy diadallal, úgyhogy aligha kérdés, ma jaj a Fulhamnek.
Szép befejezés lenne, hogy újabban még az én Leeds-gombjaim is fényesebben ragyognak, de ez sajnos nem igaz. Tegnap ugyanis nem találtam őket. Persze, tizenhat évi alsóbb osztályú tagság után érthető, ha elbújtak a fiúk.
|
Írta: Jenő
|
2020. augusztus 26. szerda, 06:43 |
AKKOR, RÉGEN...
Fradi-ikonok, akik más világot választottak
A vasfüggöny mögül külföldi túrára induló csapatok vezetői nyilván nyugtatón éltek, hiszen bármelyik pillanatban előfordulhatott, hogy a küldöttségből valaki lelép. A Ferencvárosban megforduló klasszisok különösen gyakran döntöttek az emigráció mellett.
Szöveg L. Pap István
Az utolsó, még legálisan külföldre szerződő magyar labdarúgók között ott volt a háború előtti és alatti Fradi legnagyobb ikonja, dr. Sárosi György, aki 1948-ban távozott edzősködni Olaszországba – még mielőtt „lehullt” volna a vasfüggöny. Az 1979-es óvatos nyitás után az első fecske is egy fradista volt: Bálint László már engedéllyel szerződhetett a belga Bruges egy évvel korábban még BEK-döntős együttesébe. Sőt Nyilasi Tibor személyében először egy ferencvárosival tettek kivételt, amikor is az addigi „30-as” szabályon enyhítve már 28 évesen külföldre igazolhatott.
Közben azonban súlyos csapások érték a zöld-fehéreket (akik persze nem is mindig voltak zöld-fehérek, hiszen ÉDOSZ, majd Kinizsi néven 1956 előtt játszottak piros-fehérben is, lásd a 94-95. oldalt). Legnevesebb „disszidenseink” között eleve szép számmal találunk olyanokat, akik egykor a Ferencváros mezét viselték, hiszen futballozott az Üllői úton Kubala László, Kocsis Sándor vagy Czibor Zoltán is, később valamennyien a Barcelona ikonjai. De az utolsó híres esetek egyike, az olimpiai ezüstérmes Kű Lajos is fradistaként lett sztár, igaz, ő már a másodosztályú Volánból lépett le, és mutatkozott be az említett 1978-as Bajnokcsapatok Európa-kupája-döntőben, Bálint későbbi csapata, a Bruges színeiben. Aztán 1980-ban a régi zöld-fehér idők emlékére már Báróval együtt lett belga bajnok.
A leghíresebb eset kétségtelenül Varga Zoltáné. A Fradi-tábor szőke kedvence sohasem volt egyszerű eset, sokszor neki volt igaza, máskor egyedül ment szembe a forgalommal, 1968-ra például olyannyira fojtogatónak érezte a semmilyen magyarországi légkört, hogy a mexikóvárosi olimpia helyszínéről a rajt előtt lelépett.
Nyolc nappal a megnyitó előtt október 4-én Guadalajarában városnéző sétára indult az olimpiai labdarúgó-válogatott, amit Varga gyomorrontásra hivatkozva kihagyott. Amikor a csapat visszaért a hotelba, már csak egy üres bőröndöt találtak a szobájában (egy besúgói jelentés arról is beszámol, hogy még az olimpiai formaruháját is magával vitte – lásd az FFT 2019. júniusi számában a Levéltári futball sorozatot). A csapatvezetőknek egy spanyol nyelven írt üzenetben arról számolt be, hogy az Egyesült Államokba ment, de ez nem volt igaz: még napokig mexikóvárosi magyaroknál húzta meg magát.
Az sem volt véletlen, hogy éppen ekkor járt nyugat-európai turistaúton állapotos felesége, aki a volt honvédos „disszidens”, a Standard Liége-ben futballozó Nagy Antal (nem a Mezey-válogatott csapatkapitánya) segítségével belga vízumot intézett Vargának. Költőpénzzel pedig Mexikóban a csapattárs Kocsis Lajos látta el Vargát.
JUHÁSZ ISTVÁN 1979-BEN (IGAZ, MÁR VISSZAVONULÁSA UTÁN) MAGA IS EMIGRÁLT. „ELEGEM LETT A SZOCIALIZMUSBÓL…”
Idehaza a bíróság Vargát és feleségét a disszidálás miatt elítélte, az MLSZ pedig a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséggel két évre eltiltatta. A médiában még volt csapattársai is elítélték cselekedete miatt, köztük az 1968-as olimpiai bajnok, Juhász István is.
…aki 1979-ben (igaz, már visszavonulása után) maga is emigrált. Juhász Varga csapat- és kortársa volt, ugyanúgy ferencvárosi ikon és VVK-győztes legenda – de ő éppen Mexikóvárosban olimpiai bajnok is. És ki más, éppen Varga Zoltán helyére került a mexikói keretbe.
Juhász István
Juhász Dalnoki Jenő fiatalítási hullámának esett áldozatul a hetvenes évek közepén, 1975-ben még KEK-döntőt játszott, 1976-ban pedig bajnok lett, visszavonulása után pedig létesítményigazgató-helyettes a Népligetben. Végül 1979-ben előbb a nagybátyjához, Nyugat-Németországba, majd a felesége rokonsága révén Amerikába távozott.
„Elegem lett a szocializmusból. Odakinn futballoztam, fiatalok edzéseit vezettem, de mindössze fél évet kaptam arra, hogy megtanuljak angolul. Ellenkező esetben állásomat veszítettem volna” – mondta később idehaza. Tegyük hozzá: jogvégzett emberként Juhásznak eleve megvolt az intelligenciája ahhoz, hogy idegen országban is megvesse a lábát. Előbb Pennsylvaniában, majd Clevelandben élt, ahol játszott és edzősködött is, de mert Kaliforniában szeretett volna élni, végül San Diegóban kötött ki. Juhász István a kilencvenes években hazatért, júliusban ünnepelte a 75. születésnapját – a 2010-ben elhunyt Varga Zoltán januárban ünnepelhette volna…
Magyar István Juhásszal még játszott együtt (Kűvel Bruges-ben már éppen nem, majdhogynem egymást váltották a csapatnál), ő éppen akkor robbant be a Fradiba, amikor a Juhász-, Kű-féle generációnak a Dalnoki Jenő-féle fiatalítás következtében bealkonyult. Magyar Szolnokról került 18 évesen a fővárosba, ahol a többi ifjonccal, Nyilasival, Ebedlivel, Rabbal, Szabóval együtt alapos vérfrissítést jelentett a Ferencvárosnak – ennek előbb 1975-ben KEK-döntő, majd 1976-ban nyolc év után bajnoki cím lett a jutalma.
Magyar ugyanúgy 1979-ben lépett le, mint volt csapattársa, Juhász. A Fradi augusztusban tíznapos belga és spanyol túrára indult, ezt használta ki a 24 éves balszélső. Még Belgiumban hagyta ott a csapatot, a hazai sajtó ijedtében nem is számolt be az ügyről, csak a hazaérkezés után jelent meg egy nyúlfarknyi hír a Népsportban: „Az FTC labdarúgó-együttese hazaérkezett portyájáról. A zöld-fehérek szerdán már Esztergomban szerepeltek az NBK döntőjében. Magyar István, az együttes labdarúgója Brüsszelben nem csatlakozott a Spanyolországba utazó küldöttséghez – és nem tért haza Budapestre sem.” A Fradi pedig ugyanitt jelezte, hogy „elnöksége és labdarúgó-szakosztálya mélységesen elítéli Magyar István cselekedetét, hazafiatlan magatartását”.
Szepesi György MLSZ-elnök kétéves eltiltást lebegtetett, Magyar azonban már egy évvel később a Club Bruges labdarúgója (egyben Bálint László és a későbbi másik magyar szövetségi kapitány, Georges Leekens csapattársa) lett, majd 1982-ben Ausztriában kötött ki – ahol pedig egy másik régi fradista, Nyilasi Tibor oldalán futballozott 1983 nyarától az Austria Wienben. Az Intert például az ősszel az UEFA-kupa nyolcaddöntőjében éppen Nyilasi két és Magyar egy góljával búcsúztatták a bécsi lila-fehérek.
A Hétfői Hírek sokáig nem engedte el a Magyar-ügyet, és egy titokzatos szerelmi szálra fűzte fel a válogatott játékos távozását. Előbb kanadai, majd grazi „románcról” írt, korábban idegenbe szakadt menyasszonyával. Valóban, későbbi felesége, Erika Belgiumban a brüsszeli reptéren várta Magyart, aki itt gyorsan levált a ferencvárosi küldöttségről, és egy taxival elszökött. Bruges-ben Kű Lajos segített neki szerződéshez jutni, majd Ausztriában találta meg a helyét, az Austria után még Eisenstadtban is volt néhány jó éve, azóta is a sógoroknál él.
NÉVJEGYEK
VARGA ZOLTÁN Született: 1945. január 1., Vál Meghalt: 2010. április 9., Budapest Klubjai: Ferencváros (1961–68), Standard Liége (1968–69), Hertha (1970–72), Aberdeen (1972–73), Ajax (1973–74), Borussia Dortmund (1974–77), Augsburg (1977), Gent (1977) Válogatottság: Magyarország (1964–68, 12/2)
JUHÁSZ ISTVÁN Született: 1945. július 17., Budapest Klubjai: Ferencváros (1963–76), San Diego (1976–79) Válogatottság: Magyarország (1969–74, 23/1)
MAGYAR ISTVÁN Született: 1955. augusztus 4., Tiszapüspöki Klubjai: Ferencváros (1973–79), FC Bruges (1980–82), Austria Wien (1982–84), Eisenstadt (1984–87) Válogatottság: Magyarország (1975–79, 16/1)
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. szeptemberi számában.)
|
|
A csernobili katasztrófa után tíz nappal Kijevben kerekeztek a Békeversenyen |
|
|
|
Írta: Jenő
|
2020. augusztus 26. szerda, 06:37 |
A csernobili katasztrófa után tíz nappal Kijevben kerekeztek a Békeversenyen
Rendkívül kritikus helyszínen és időben, a csernobili atomerőmű-baleset után tíz nappal, a tragédia helyszínétől alig több mint száz kilométerre rajtolt el 1986-ban a Békeverseny nevű rangos kerékpárosviadal. Bár számos nyugati induló visszalépett, nem volt kérdéses, hogy a hattagú magyar csapat útra kel. A teljes mezőny legfiatalabb tagjával, az utolsó pillanatban beugróként induló egykori biciklistával, Jávor Péterrel beszélgettünk szekszárdi otthonában.
|
Jávor Péter karrierje a tehetsége ellenére sem teljesedett ki (Fotó: Tumbász Hédi) |
„Kedden, a prológgal megkezdődött a 39. kerékpáros békeverseny. A Kijev utcáin megrendezett 6.7 km-es futamot a 21 éves NDK-beli Uwe Ampler nyerte, s a csapatban is NDK-s siker született. A május 22-ig tartó békeverseny teljes távja 2109 kilométer, s ezt a versenyzőknek 15 szakaszban kell teljesíteniük. A magyar csapat összetételében az utazás előtti napon változás történt. Sajó Péter lemondta a részvételt. Helyére klubtársa, az ugyancsak szekszárdi Jávor Péter került. A 19 esztendős kerékpáros esztendők óta korosztályának egyik legeredményesebbje.”
A Népsport címlapján olvasható rövid beszámoló 1986. május 7-én jelent meg. Tíz nappal a Békeverseny kijevi rajtja előtt az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosától mindössze 108 kilométerre működő csernobili Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben tragikus baleset történt, a történelem talán leghírhedtebb atomkatasztrófája. Az esetről pontos információt nem kapott a magyar közvélemény, a kiszabadult radioaktív anyag hatásait, a következmények súlyát és a veszély mértékét azokban a napokban szinte senki sem tudta megítélni. A kockázatot legfeljebb sejteni lehetett – nem véletlenül tagadta meg a részvételt Sajó Péter, a hatos magyar kerékpároscsapat egyik tagja. A helyére behívott ifjú tehetség azonban nem mérlegelt: pályafutása nagy esélyét kapta meg váratlanul, belevágott az ismeretlenbe.
|
Jávor Péter rendkívül tehetséges volt
|
Szekszárdi családi háza toszkán hangulatú, idilli nyugalmat árasztó belső teraszán üldögélünk az 1986-os Békeverseny mezőnyének legfiatalabb tagjával, Jávor Péterrel. Előtte ládányi érem, fénykép, újságcikk – korán lezárt kerékpáros-pályafutása gazdag emlékgyűjteménye. Megmondani sem tudja, hány országos bajnoki címet szerzett a különböző korosztályokban, de tudomása szerint az eredményeket nézve mind a mai napig ő számít utánpótlás szinten az egyik legsikeresebb magyar kerékpárosnak. Pedig nagyon régen befejezte már: hiába lépett a legjobbak közé a Csernobil árnyékában rendezett kelet-európai szuperverseny előtt, nem tudta végigfutni az ígéretesen induló sportkarriert, az egy évvel későbbi, 1987-es Békeversenyről súlyos baleset miatt menet közben kellett hazautaznia (a Ferihegyi repülőtéren szilánkos könyöktöréssel és romos biciklivel szenvedő utashoz Melis György operaénekes lépett oda segíteni), az 1988-as olimpia előtt pedig kecsegtették ugyan az utazással, ám Szöul helyett végül a katonaság várta. Az 1967. február 11-én született szekszárdi kerékpáros tehetség 1990-ben félretette a biciklit, azóta legfeljebb nézőként figyeli a versenyeket élőben vagy a televízióban. A nappaliban az óriásképernyőn most is éppen a Giro di Lombardia résztvevői tekernek a Comói-tó környéki festői dombokon, kedves kis olasz falvak között. Az építési vállalkozóként dolgozó házigazda a kedvünkért lemond a közvetítésről, a szekszárdi biciklis relikviák fölött eleveníti fel történeteit – különös tekintettel az 1986-os Békeverseny abszurd körülményeire, amelyekről nemrég a So Pédale című francia magazin szerzője, Rico Rizzitelli készített összeállítást. Nem véletlen a franciák kiemelt érdeklődése: a nyugat-európai indulók szinte kivétel nélkül lemondták az utazást az atombaleset sújtotta térségbe, Franciaország azonban elküldte válogatottját. A kockázatos lépésnek elsősorban sportpolitikai okai lehettek: az 1992-es olimpia helyszíneiről 1986 októberében döntöttek, Párizs versenyben állt a nyári, Albertville a téli játékok rendezési jogáért, a Békeverseny-szerepléstől a franciák a keleti blokk képviselőinek szavazatait remélték (mint tudjuk, utóbb Barcelona és Albertville nyerte el a lehetőséget). Ahogyan a vasfüggöny innenső oldalán más országokban, Magyarországon sem vetődött fel ilyen dilemma, ráadásul a Kijev közelében történt katasztrófáról alkotott kép is meglehetősen homályos volt.
„NEM AKARTAM A BOGYÓK ELLEN VERSENYEZNI”
Ha hihetünk a családi történetnek, Jávor Péter kerékpárosnak született… „Amikor egy rokon megkérdezte, mi akarok lenni, már négyéves koromban szemrebbenés nélkül vágtam rá: »Kerékpárversenyző!« Kipróbáltam magam sok más sportágban is – vívásban, atlétikában, fociban, sportlövészetben –, de az igazi szenvedély a bicikli volt. Órákon keresztül fabrikáltam a vázat, ennek éltem. Első rendes saját biciklim egy szovjet félverseny volt, édesapám vette nekem kilenc-tíz éves koromban, sárvédővel, csomagtartóval. Ezeket persze első dolgom volt leszedni róla, amiért meg is kaptam a pofont. Később a Szekszárdi Spartacusban már egyesületi biciklivel mentem, az én méreteimre gyártották és állították, azt használtam a válogatottban is. Furcsa idők jártak akkoriban, a Szekszárdi Spartacus a városi szabószövetkezet költségvetéséből gazdálkodott, és amíg más külföldi csapatoknál orvos és masszőr utazott a nemzetközi versenyekre, nálunk szövőnő és esztergályos volt a kísérő ember. Mondanom sem kell, az esztergályos időnként gyanúsan jegyzetelt is, ha egyszer-egyszer csúnya megjegyzést tettem Fidel Castróra.” Jávor Péter kerékpárosnak született, a korosztályos sikerek után azonban felnőttpályafutása még szinte azelőtt véget ért, hogy igazán elkezdődött volna. Visszalépésében közrejátszott az is, amit maga körül látott. „Büszkén ki merem jelenteni, hogy soha semmilyen doppingszert sem fogyasztottam. A versenyek idején láttam persze, mi folyik körülöttem, de én azt akartam kihozni magamból, ami valóban bennem van. Éppen a Békeversenyen vettem észre, amint a szállodában az egyik versenytársam szedi be a bogyókat, két zöldet, egy kéket meg két sárgát. Megkérdeztem, melyik mire jó, azt mondta, fogalma sincs, de nagyon megy tőle. Aztán a versenyen néztem, ahogy habzó szájjal, üveges tekintettel, transzban teker mellettem, és arra gondoltam, én ebből nem kérek. Idővel rájöttem, hogy nem akarok a sárga meg a kék bogyó ellen versenyezni. Elegem lett ebből. Amit én elértem, az innen, a lábamból, és innen, a fejemből jött, nem a csodabogyókból. Rántott hússal meg zsíros kenyérrel eddig lehetett eljutni.”
|
„A Magyar Kerékpáros-szövetség nem közölt velünk semmit – mondja Jávor Péter az előzményekről. – Szóbeszédre, bizonytalan hírekre hagyatkozhattunk. Ezek nem robbanást említettek, csupán valamiféle szivárgást valahol messze tőlünk. Nem volt kérdéses, hogy a Békeversenyt megrendezik, mégpedig a magyar csapat részvételével. Eredetileg nem voltam tagja az utazó keretnek – tizenkilenc évesen fiatalnak számítottam –, csak azért mehettem Kijevbe, mert Sajó Péter visszalépett. Jó barátok voltunk, ismertem az érveit, tartott a Szovjetunióban kialakult helyzettől az aggasztó hírek miatt. Azt mondta, ő nem hajlandó utazni. Amennyire tudom, indult is utóbb valamiféle fegyelmi eljárás ellene a szövetségben, mivel megtagadta a részvételt egy nemzetközi válogatott versenyen. A sors tragikus fordulata, hogy bár akkor Magyarországon maradt, 1999-ben fájdalmasan fiatalon, 35 évesen meghalt leukémiában. Én nem hezitáltam egy tizedmásodpercig sem. Tinédzser voltam, nem ismertem veszélyt, száguldottam le a hegyekről, autókat előztem, szárnyaltam. A Békeverseny az egyik legrangosabb versenynek számított, a keleti blokkban olyan volt, mint nyugaton a Tour de France vagy a Giro d'Italia. Boldogan indultam, szemernyi kétely sem volt bennem.”
KÉT CSAPATTAG A KIJEVI NAPOKRÓL
Csíkos János: „Elképzelhető, hogy a csapatkísérők többet tudtak nálunk, mindenesetre mondani semmit sem mondtak. Volt azonban egy furcsa jelenség Kijevben. Nem láttunk gyermekeket és nőket a nézők között – később megtudtam, hogy a gyermekeket evakuálták a zónából. És még valami: az utcákon mindenütt, folyamatosan jártak az útburkolat-tisztító locsolóautók. Valami még szokatlan volt nekem. Részt vettem számos versenyen, meg tudom különböztetni az igazi érdeklődőket azoktól, akiket csak kirendeltek nézni a biciklistákat. Kijevben az 1986-os versenyen az út mellett állók túl szervezettnek, rendezettnek tűntek, legalábbis erre a következtetésre jutottam későbbi tapasztalataimmal összevetve. Nem volt idehaza később semmilyen orvosi utóvizsgálat. Úgy gondolom, a szövetségnek lett volna a dolga megszervezni az ilyesmit. Én egy saját orvos ismerősömet felkerestem, aki két héttel a hazatérés után megnézett, és megállapította, hogy a sugárdózis, amit kint kaptam, nem nagyobb, mint ami itthon érte volna a szervezetemet. Talán a kijevi útlocsoló gépek vagy a kedvező szélirány segített, és szerencsére néhány kisebb törést leszámítva azóta sem volt nagyobb egészségi gondom.”
Prommer Gyula: „Kijevben senki sem mondott nekünk semmit a történtekről, de a szervezők egy szobába kísértek minket, ahol megvizsgáltak kézi sugárzásmérővel. A mutató valamennyiünk esetében nullát jelzett. Azt hiszem, egyikünk sem volt tisztában azzal, hogy valójában mennyire közel vagyunk Csernobilhoz. Kijevben az időjárás szokatlanul enyhe volt, az pedig egyenesen megdöbbentett minket, hogy gyerekeket és tizenéveseket egyáltalán nem láttunk. Érdeklődésünkre a tolmácsunk elmondta, hogy a gyerekeket messzire telepítették. Az úttestet, a járdát városszerte a nap huszonnégy órájában mosták nagy víznyomású locsolókocsikkal. Nekem később a verseny varsói szakasza után haza kellett utaznom, mert megbetegedtem, függetlenül a Szovjetunióban történtektől. Otthon elmentem kórházba, kiderült, csúnyán begyulladt a fülem – még a Békeverseny előtt egy héttel rendezett olaszországi hegyi versenyen, a szakadó hóesésben szedtem össze a bajt.”
|
Az 1986-os Békeversenyt – amely Kijevet, Varsót, Berlint, Prágát érintette – egyéniben a keletnémet Olaf Ludwig, csapatban a Szovjetunió nyerte meg. Kijevbe hat magyar versenyző utazott: Csíkos János, Hirth József, Jávor Péter, Prommer Gyula, Végvári Sándor, Zámbori György. Közülük ketten már nem élnek, az 1959-ben született Zámbori György a későbbi egyesületétől, a City Taxi SE-től kapott értesülés szerint szívinfarktusban halt meg 2011-ben, az 1967-es Végvári Sándor – a haon.hu cikkének megfogalmazásában – „tragikus körülmények” között hunyt el 2014-ben. Nincs jele annak, hogy haláluknak bármi köze volt a vakmerő nyolcvanas évekbeli túrához. Bár az utazás egészségi kockázatait hangsúlyozni is felesleges, fontos megjegyezni, hogy Jávor Péter is megúszta következmények nélkül.
„A Békeverseny után, Magyarországon semmilyen orvosi vizsgálatot sem végeztek rajtunk. Én hatvankilósan tértem haza, hét kilót fogytam a verseny három hete alatt, ez a fizikai igénybevétel miatt normális, az összes zsírt, az izmok minden energiáját elégettük a biciklin. Hazatérve kicsattanó egészségnek örvendtem. Szerencsére azóta sem volt semmilyen jelentős egészségi problémám. Csodálatos családdal, két tizenéves gyermekkel és nagyszerű feleséggel büszkélkedhetek. Négy évvel az 1986-os verseny után felkerestem egy orvost saját elhatározásomból, kérve őt, hogy vizsgáljon meg. Azt mondta, hogy ha Csernobilnak bármilyen hatása lett volna a szervezetemre, az a pajzsmirigyműködésemen mutatkozna meg – az ő olvasatában ez volt a férfiak körében a kritikus terület –, de semmilyen rendellenességet sem talált. Sajnos azonban tudom, mekkora veszélyt jelentett a katasztrófa a nemzedékemre, személyesen is ismerek olyan asszonyokat, akiknek a sugárzás miatt nehézségei támadtak a szülésnél.”
Térjünk vissza azonban a kijevi versenyhez, amelynek szokatlan körülményeit felidézni a csernobili tragédia történetének utólagos feldolgozásához is fontos adalékkal szolgálhat. Az Új Szó napilap 1986. május 6-i cikke igyekezett eloszlatni a kétségeket.
„Kijevben, az Ukrán SZSZK fővárosában ma rajtol a 39. kerékpáros Békeverseny. Már tegnap a rajt színhelyén tartózkodott a bolgár, a csehszlovák, a kubai, a mongol, az NDK-beli, a lengyel és a szovjet csapat, s a késő esti órákban várták a francia, a magyar és a szíriai válogatott érkezését. A gondos előkészületek ellenére bonyolult helyzet állt elő a csernobili atomerőműben történt baleset következtében. A nyugati országokban indított kampány miatt az amerikai, a belga, az olasz, a brit szövetségek lemondták részvételüket. A 39. Békeverseny 17.00 órakor rajtol az Októberi Forradalom téren, és a 7 km-es prológus megtétele után ide térnek vissza a versenyzők. A rendezvény iránt óriási az érdeklődés az ukrán fővárosban. A Szovjet Televízió 14 kamerával követi az útvonalon történteket. A kijevi rendezők kitűnő feltételeket teremtettek; a Békeverseny valamennyi Kijevben tartózkodó résztvevője meggyőződhetett arról, hogy a városban normális kerékvágásban folyik az élet és a sportolók egészségét semmi sem veszélyezteti.”
Ezt azért merészség volt kijelenteni. Jávor Péter visszaemlékezése arra enged következtetni, hogy ha alapvetően az információ visszatartása jellemezte is a kijevi szervezők viselkedését, ők tisztában lehettek vele: nagy a baj.
|
Különleges felvétel az 1986-os Békeverseny mezőnyéről, amely Kijev forgalomtól lezárt sugárútján hömpölyög végig, fegyelmezett nézők tömege előtt (Fotó: AFP) |
„Miután megérkeztünk Kijevbe, a helyi hatóságoktól sem kaptunk semmilyen értesítést a történtekről. Elszigetelten mozogtunk, nem jártunk ki a városba, nem törődtünk különösebben a körülményekkel, a versenyre összpontosítottunk. Voltak nézők, de nem annyian, mint más helyszíneken, például Varsóban, Berlinben vagy Prágában. Az 1986-os Békeverseny kijevi szakaszán rengeteg rendőr és katona volt jelen. Ami abszolút meghökkentő élményt jelentett, hogy bármerre néztünk, mindenütt úttisztító járművek mosták az aszfaltot, amely pedig tökéletesen tisztának tűnt, simának, mint a tükör. A levegő feltűnően tiszta volt, olyan, amilyenre azt mondjuk: »Most aztán Kubáig is ellátni.« Eszembe jut még egy különös eset a kijevi napokról. Egyszer leültünk a fűbe, ahogy versenyek előtt vagy után máskor is szoktunk. Szinte még le sem tettük a fenekünket, két másodperc múlva már ránk ripakodott valami hatósági személy, hogy azonnal keljünk fel. Akkor nem tudtuk hova tenni a furcsa parancsot, nem értettük, hová a nagy szigorúság. Keveset érintkeztünk a helyiekkel, ha mégis, általában körülrajongtak minket, jöttek oda autogramot kérni – mi voltunk a keleti blokk rocksztárjai. Rendkívül furcsán vette ki magát, hogy némely néző minket kérdezgetett a balesetről, érdeklődve, mit tudunk róla, hallottunk-e valami hírt – még egyszer mondom, a kijeviek kérdeztek minket, versenyzőket! –, teljesen tájékozatlanok voltak, minden információ híján. Megosztottuk velük kevés tudásunkat, de a Csernobil szót még az egymás közti társalgás során sem említettük.”
|
Az 1986-os, 39. Békeverseny érme sok kaput kinyitott (Fotó: Tumbász Hédi) |
Az 1986-os Békeversenyen kapott, VIP-belépőként funkcionáló bronzplakett ma is ott lapul a szekszárdi kincsesládában. A jelvény azokban a hetekben képletesen és konkrétan is minden ajtót nyitott – Berlin utcáit járva a már bezárt boltba engedték be a magyar versenyzőket a békeversenyes darabot látva. A kijevi kórházban azonban nem jogosított fel kiváltságra, márpedig Jávor Péter szovjet kalandja azon a májuson ott kezdődött.
|
Jávor Péter ma már csak kedvtelésből ül kerékpárra, annak idején nem akart „bogyókkal” segíteni a teljesítményén (Fotó: Tumbász Hédi) |
„Támadt némi egészségügyi problémám Kijevben, de nem látszott semmi bizonyíték arra, hogy bármi köze volt a sugárzáshoz. A városban erős hasmenéssel és hányással küzdöttem, annyira rosszul lettem, hogy bevittek a helyi kórházba. Micsoda hely volt az, te jó ég! Ha valaki kórházi horrorfilmnek keresett volna forgatási helyszínt, az tökéletesen megfelelt volna. A borzalmas állapotban lévő alagsori folyosókkal, lepusztult szobákkal, a falakból lógó vezetékekkel, a nővéri szolgálatot ellátó durva matrónákkal… Ide fektettek be engem. Tisztában voltam ugyanakkor azzal, hogy nekem meg kell lépnem, amilyen gyorsan csak lehet. A Békeverseny szabályai értelmében ugyanis ha valaki nem állt rajthoz, az egész versenyről kizárta magát. Az edzőm taxival jött értem, szó szerint megszöktetett a kórházból, a kocsiban öltöztem át, úgy estem be a versenyre. Sikeres volt hát a szökés, de nem gondolnám, hogy a derék szovjet orvosok sok időt töltöttek aztán a keresésemmel. Nem voltam a legjobb állapotban, de legalább rajthoz álltam. Ami a rosszullétet illeti, valószínűleg ettem valami olyat, amihez nem volt szokva a gyomrom. Előfordult velem később más helyszíneken is, hogy a helyi ételek felborították a szervezetem működését verseny előtt, igaz, olyan súlyos egyszer sem volt a probléma, hogy kórházba vigyenek.”
Az akkor még tizenéves szekszárdi fiatalember ma már őrültségnek látja, hogy a csernobili katasztrófa után néhány nappal elindult társaival az ismeretlen szovjet világba, akkor azonban nem állíthatta meg semmi és senki. Fűtötte a biciklis szenvedély, a féktelen szabadságvágy, a mérhetetlen vakmerőség, a korlátlan versenyszellem. A napsütötte szekszárdi teraszon adott kerékpáros jellemrajzából mindez szinte magától értetődően következik.
„Minden biciklista bolond. Olyan teljesítményre vállalkoznak, amilyenre más nem: a hegyek között, a jeges hófalak között izzadtunk gőzölögve, a kanyarban bedőlve úgy küzdöttünk egymással, hogy közben milliméterekre voltak egymástól a kerekek, megfeszültünk minden versenyen. A biciklistának nem mondhatsz olyat, hogy csináld fél gőzzel. Vagy teljesen, vagy sehogy. Mindenből versenyt csináltunk, az egész életünk verseny volt, az edzőtáborokban még azért is harc folyt, hogy ki ér le először a vacsorához. Minden edzés után úgy mentem haza, hogy soha többé nem szállok biciklire, és minden reggel úgy keltem fel, hogy alig vártam, mikor ülhetek már újra nyeregbe. A kerékpársport olvasztótégelye a furcsa, érdekes embereknek. És nekem a szabadságot jelentette: a bezártságot annyira nem bírom, hogy még az autóban is mindig résnyire lehúzom az ablakot.”
|
Jávor Péter megannyi érmet, mezt, ereklyét őriz szekszárdi otthonában (Fotó: Tumbász Hédi) |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus 22-i lapszámában jelent meg.)
|
A Hanság lecsapolásától a meztelen kapálásig - Index |
|
|
|
Írta: Jenő
|
2020. augusztus 03. hétfő, 08:41 |
A Fortepan a legnagyobb, szabadon használható, magyar nyelvű online fotóarchívum. Az Indexen a Fortepan szerkesztőivel együttműködve mutatjuk be a legizgalmasabb gyűjteményeket a huszadik századi magyar, amatőr fotósok hagyatékaiból.
Az 1956-os forradalom leverése után a hatalom megpróbálta megszólítani a fiatalokat. Az ötlet egyszerű volt: olyan nyári táborokat kell szervezni, ahol a szocialista gazdaságban végzett hasznos építőmunka mellett megfelelő ideológiai képzést is kapnak az iskolások. Létrejöttek hát az építőtáborok, amik egészen a nyolcvanas évek végéig, a rendszerváltásig meghatározták a középiskolások nyarait.
De hogy jutottunk el a Hanság lecsapolásától a fenti képen látható meztelen kapálásig? Dési János fotóin a kései Kádár-korszak építőtábori életébe pillanthatunk be.
Az építőtábori mozgalom 1958 nyarán indult, az első igazán nagyszabású feladat a Hanság lecsapolása volt. A KISZ által szervezett munkálatokban 1958 és 1972 között 20 ezer fiatal csapott fel csatornát ásó kubikusnak, hogy mezőgazdasági művelésbe lehessen fogni a Fertő-tó körüli területet. A természetre akkoriban inkább egy leigázandó kihívásként tekintettek. A képen a fővárosi Madách Imre Gimnázium tanulói érkeznek bőröndjeikkel a Szikrai Állami Gazdaság lakitelki táborába majd' három évtizeddel később.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
A munka mellett brigádversenyek, különböző politikai és tréfás vetélkedők színesítették a tábori létet, így az építőtáborozás hamar népszerűvé vált. 1977-ben már 37 építőtáborban folyt a munka egész nyáron, közel 40 ezer középiskolás váltotta egymást, hogy egy-egy hétig besegítsen a mezőgazdaságba, a nagyobb építkezésekbe, vagy kevésbé szerencsés esetben egy konzervgyár futószalagja mellett állva felügyelje az üvegeket.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
Az önkéntes nyári táborok mellett a tanévkezdés után úgynevezett közhasznú munkákat is szerveztek, ezeken kötelező volt a részvétel. Így 1980-ban már félmillió diák vett részt az őszi betakarításban: általános és középiskolások, szakmunkástanulók, főiskolások és egyetemisták dolgoztak a földeken. Zöldséget és gyümölcsöt szedtek, szőlőt szüreteltek, a kézimunkát igénylő termés negyedét ők takarították be. A balatoni nyaralásokat leszámítva sokan ilyenkor szembesültek életükben először a vidéki élettel.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
1982-ben, az építőtábori mozgalom 25. évfordulója alkalmából tartott ifjúsági tanácskozáson Aczél György, az MSZMP részéről így fogalmazott: „Minden felnövekvő generációt meg kell nyernünk a szocializmus ügyének, mert amíg párt van, addig szövetség is van. Van ma, s lesz húsz év múlva is.” Ebben tévedett, a rendszerváltás elsodorta a kommunista ifjakat. Ilyen teherautókkal vitték ki kora reggel a táborozókat a földekre. A platón 50-60 tizenéves zötykölődött hányingerrel küzdve, legtöbbjük üres gyomorral. Mivel nem ahhoz voltak szokva, hogy hajnali ötkor benyomjanak egy szafaládét mustárral, sokan kihagyták a reggelit.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
A téeszek dolgozói sem mindig nézték jó szemmel a diákokat, szerintük sokszor több kárt okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak. Bár elméletben az iskolások munkabérét úgy állapították meg, hogy az megegyezzen az adott gazdaság fizikai dolgozóinak juttatásával, vagyis mondjuk egy kiló alma szedéséért egy diák ugyannyit kapjon, mint egy ottani melós, a gyakorlat gyakran mást mutatott.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
A szállásért, ellátásért is levontak a bérből, sokszor a diákok nem is kapták kézhez a pénzt, vagy ha kézhez is kapták, egy részét "önkéntesen" fel kellett ajánlaniuk valami nemes célra. Ez természetesen nagyban rontotta a munkamorált. A Kecskeméti Állami Gazdaságban barackot is termesztettek. A legszebb, nagyobb példányok nyugati exportra mentek, az apróbbak keletre, ami pedig maradt, az a hazai piacra. A leesett, penészes, rohadó példányok, vagyis az úgynevezett "hullás" pedig ivólé vagy pálinka formájában került a polcokra.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
A nyolcvanas évek közepére az építőtáborok vonzereje csökkent, megkérdőjeleződött az ott folyó kommunista nevelés eredményessége is. A KISZ is változott, a brigádok már nem önfeláldozó szovjet háborús lányokról, hanem Som Lajosról és a Piramisról nevezték el magukat. Figyeljük meg a képen az öltözékeket: csehszlovák tornacipő, mintás fecskenadrág, valami menő póló, plusz egy idióta sapka, amit ugyan a szülő csempészett be titokban a bőröndbe, mégis hasznosnak bizonyult a tűző napon.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
Bár minden napra szerveztek politikai kvízeket, vetélkedőket, pol-totókat, a legtöbben kényszerből vettek csak részt rajtuk. Ekkoriban már az ifjúsági lapok is rámutattak, hogy a diákok szempontjából az építőtáborok igazi értelme a szülői felügyelet nélküli szabad csajozás, pasizás, bulizás a haverokkal, és az ugyan illegális, ám mégis általánosan előforduló és elfogadott alkoholfogyasztás.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
A táborban a napirend elég spártai volt, főleg az olyan gimnazistáknak, akik a reggel nyolcas iskolakezdésről is rendszeresen lekéstek. Ébresztő 4:30-kor, reggeli 5-kor, indulás a földekre 5:30-kor, munka fél egyig, utána ebéd, majd kimenő. A tábori konyhán két dologhoz bármikor hozzá lehetett jutni, kenyérhez és zsírhoz. Így senki sem panaszkodhatott, hogy éhes.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
A lakitelki táborból legtöbben a közeli Holt-Tisza partjára, Tőserdőre jártak ki szórakozni, a fürdés után pedig a közeli erdei büfében szembesültek életükben először a tablettás rizlingfröccsel, a sörbe öntött feles rummal, vagy a boroskólával. Bár a vacsora 6-kor volt, a szállásra csak este 7-re kellett visszaérni. Ezt a lehetőséget sokan kihasználták még pár felesre, amik után egymást támogatva keresték a táborba vezető erdei ösvényt. Este 9-kor takarodó, majd villanyoltás zárta a napot.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
Másnap persze kevésbé voltak aktívak a mulatozók, ha tehették, a kapálóktól pár sor szőlővel arrébb kerestek nyugalmat. És most kanyarodjunk vissza a legfelső képhez, Dési János így emlékszik a meztelen kapálás történetére: Egy hirtelen ötlettől vezérelve vetkőzött pucérra a brigád, hátha a fiatal orosztanárnőnk, Jekatyerina így nem fog senkit visszahívni a sor elejére, hogy na, ott még egy kicsit tessék dolgozni. Aztán a táborvezető tornatanár kitanította, azt kell mondania a pucér kapásnak, hogy „mit lengetsz itt, fiam, nagyobbhoz vagyok én szokva”.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
A nyolcvanas évek végére a kötelező építőtábor ambivalens érzéseket váltott ki a legtöbb iskolásból, a kiszeseken kívül szinte mindenki utálta, és ha tehette, a munka elszabotálásával próbálta bomlasztani a szocializmust, vagy legalábbis ezzel indokolni magának a lustaságát. Másrészről viszont jó buli volt, egy olyan fergeteges táborozás, ahol mély barátságok szövődtek, ahol az ember először hányt császárkörtétől, és ahol rátalált az első szerelmére. És persze az idő ugyanúgy megszépíti az építőtáboros emlékeket, mint a katonaságot, vagy a többi élményt a Kádár-korszakból. Hiszen akkor még fiatalok voltunk, önfeledtek, és miénk volt a jövő.(Fotó: Dési János / FORTEPAN)
|
LAST_UPDATED2 |
|