„Ha a munkásnép

embertelenül elnyomatik,

ez kizárólag a zsidó sajtó műve”

Gyakorta mondom, hogy sohasem tanulság nélküli a mégoly megsárgult, bizonyára sokak szerint „salabakterszámba” menő régi sajtóorgánumokból való szemezgetés. Ezekből kiderül, hogy száz, százhúsz éve éppoly áldatlan közállapotok uralkodtak kontinensünkön, mint amilyenek hosszú évtizedek óta. Vajon miért?

Most – ennek bizonyságául – elég egyetlen sajtóorgánumot elővennem. Ez pedig a Lepsényi Miklós József (1860-1924) ferences atya, országgyűlési képviselő által 1889-től megjelentKatholikus Hitvédelmi Folyóirat1892-es évfolyama. (Csak szemléltetéséül, hogy micsoda értékét vesztett korban élünk: két éve egy egyházi könyvtár szó szerint szabad prédává tette könyvállománya jelentős hányadát, abból boldog-boldogtalan bármit elvihetett ingyen. Nekem például akkor ezen orgánumból hat teljes évfolyamhoz sikerült így hozzájutnom.)

Itt van belőle mindjárt egy cikk arról, hogy Franciaország a tizenkilencedik századvégen mennyire nem a dicsőség, a gloire fényében úszott. A szabadkőművesség a katolikus Anyaszentegyház leányaként számon tartott országban gyakorlatilag korlátlan úr lehetett. A Harmadik Köztársaság alatt különösen is érzékelhetővé vált a páholyok és főleg szellemiségük uralma. Egy kiváló korabeli egyháztörténetben olvassuk:

„Ferry kormánya alatt elvették a katolikus egyetemektől a diploma-adás jogát; felhatalmazták a minisztert, hogy a „be nem fogadott” kongregációk ellen eljárhasson. Ennek következtében a jezsuitákat és több más rendbelieket egyszerű miniszteri rendelettel kiutasított. Ez a jogászkörökben általános megbotránkozást keltett, kétszáznál több államügyész lemondott. Az elűzött szerzetesek és apácák pedig mint világiak állították vissza iskoláikat, melyekben a növendékek száma folyton szaporodott. Tehát az egyház elnyomására más eszközöket kerestek. A kongregációkat súlyos adókkal sújtották, a tábori lelkészségeket megszüntették, a vasár- és ünnepnapi munkatilalmat eltörölték, a körmenetek megtartását rendőri engedélytől tették függővé. Az 1882. évi Bert-féle törvény eltörölte a községi iskolákban a hitoktatást és megtiltotta a vallási jelvények (keresztek, zászlók) használatát. Azután elközösítették a temetőket és megengedték a polgári temetéseket. 1886-ban már elrendelték, hogy az oktatást minden vonalon kizárólag világi tanítók és tanítónők végezhetik; hanem ezt a rengeteg hitvallásos iskola miatt csak 15 év múlva tudták végrehajtani, a Waldeck-Rousseau kormány alatt (1901).”

(Chobot Ferenc rákospalotai plébános: Jézus Krisztus Egyházának története. Budapest-Rákospalota, 1907. Szerző kiadása. III. köt. 363-364. old.)

No de térjünk vissza Lepsényi folyóiratára, amelynek jelzett évfolyamában (91. old.) ezt olvassuk:

„Az istentagadó iskolák „áldásaiban” kezd leledzni a francia társadalom, melynek jó része kárörömmel nézi, hogy mint szorítják ki a radikálisok a valláserkölcsös szellemet az iskolákból. Most már láthatja ez a társadalom, hogy hová, mire vezet a valláserkölcs kiszorítása az iskolából s önmagára vessen, ha oly elrémítő esetekről vesz tudomást, mint a következő is: A párizsi „École centrale” összes növendékei nagy zajjal hagyták oda az intézetet, mert az elöljáróság eltiltotta ennek az aranyifjúságnak, hogy pornografikus árnyék-előadást rendezhessen, feslett nőszemélyekkel rendezendő nyilvános felvonulás kíséretében. Ez a gyöngy-ifjúság annyira felbőszült e méltatlan elbánás felett, hogy összezúzott minden taneszközt, ablakot s ami csak keze ügyébe akadt. Az okozott kárt 10 000 frankra becsülik. A kormány, mely még nagyobb kihágástól fél, a főiskola bezárását rendelte el. Nos, azt kérdezzük, hogy elképzelhetik-e a radikális urak, hogy hasonló botrány történhetik Franciaország bármely szabad katholikus egyetemében?! Hej pedig de nagyon verik nálunk is a felekezeti iskolák mellett a vasat. Legújabban is „egységes középiskolák” ügyében gyűlésezik néhány „okos” ember. De nem az egyesülés itt a cél, hanem hogy a szerzetes tanárok kezéből kivétessék az ifjúság nevelése. Ám „videant consules…”

Igen, nehogy „azok a csuhások” bármennyire is beleszólhassanak az ifjúság nevelésébe! Ám folytassuk a szemlézést (144. old.)!

„Botrány a templomban. Franciaország a végletek országa. Ez régi dolog. A legbensőbb vallásosság virágzása mellett ott burjánzik a legnagyobb istentelenség; a katholicizmusnak megragadó nyilvánulása mellett a minden pozitív vallást gyűlölő atheizmus botrányos kinövéseit találjuk ott. A különböző elnevezések alatt működő s dühöngő atheisták már annyira is mentek, hogy az Isten házát is megszentségtelenítik. Ezt tették e napokban is a párisi Saint-Merry templomban. A verekedésre, mely ott ad maiorem atheismi gloriam lefolyt, az adott okot, hogy a papok egy idő óta a szocializmust is tárgyalták szentbeszédeik keretében s ezen alkalmakkor a francia nagy forradalmat éppen nem glorifikálták. A napokban egy délutánon egy Lemvigne nevű jézustársasági atya kezdett prédikálni a szocializmusról, de alig hogy hozzáfogott, óriási zaj támadt a templomban. A templomban összegyűlt szocialisták éktelenül kiabáltak és fütyöltek. Lemvigne atya erre gyorsan elhagyta a szószéket, nagy szerencséjére, mert alig hogy eltűnt, egy csomó imazsámolyt hajigáltak a szószék felé. Csak most következett az igazi botrány. Egy fiatal szocialista elfoglalta a szószéket s onnan intézett lázító beszédet a néphez. Ez meg a hívőknek nem tetszett, nyugtalankodtak, félbeszakították a suhanc szónoklatát, mire a szocialisták terrorizálni akarván őket, hajba kaptak velök. Erre az egyházfi eloltotta a gázlángot, egy pap meg elkezdett orgonálni, hogy ellensúlyozza a szocialisták által énekelt Marseillaise istentelen hangjait. A verekedők erre kivonultak a templomból s szétoszlottak. A legérdekesebb s egyszersmind a legbotrányosabb a dologban az, hogy míg benn a templomban folyt a verekedés, addig a templom előtt egy csapat rendőr állott s a liberális, állítólag az egyházat is respektáló kormány rendőrei nem avatkoztak bele a verekedésbe, nem gátolták meg a szocialistákat hősieskedésökben.”

Mintha a későbbi kommunizmus vandálságairól olvasnánk. Pedig mindezek még csak a tizenkilencedik századvégen történtek. S ne feledkezzünk meg a legfőbb hatalomról, ami lehetővé tette bekövetkezésüket. Ez pedig a sajtó. Erről is szól a folyóirat (89. old.)

„A zsidó kezekbe jutott sajtó. Abbé Garniér mult szombaton 1500 hallgató előtt zajos tetszéssel fogadott felolvasást tartott Párizsban, melyben azt bizonyította, hogy a sajtó zsidó kezekbe jutott. A felolvasó azon kérdésből indult ki, hogyan lehetséges, miszerint Franciaországban, hol 38 000 000 katholikussal szemben alig 100 000 zsidó lakik, a közélet és közigazgatás legelőkelőbb terein a zsidók játszák a hangadó szerepet? E kérdésre csak azt a felelet adhatja, hogy ezt az aránytalan befolyást a sajtónak köszönhetik. „Minden attól függ – mondá egyszer Crémieux hitsorosaihoz fordulva –, hogy mint sikerül hatalmunkba ejteni a sajtót; ha ezt hatalmunkba ejthetjük: akkor csakhamar kezünkbe jut minden.” ez a zsidó – mondá Garniér abbé – tudta, hogy mit beszél; tudta, hogy a nép úgy gondolkozik, amint a kezeibe jutó ujság ír. Az ő tanácsára aztán feladatul tűzte maga elé a zsidó sajtó, hogy meghiusítsa s megrontsa a nép hangulatát s hogy urrá lehessen a nép hangulata felett; ez a sajtó honosította meg a nép között a zsidó intézményeket, a szabadkőművességet, a szabadgondolkozást, a forradalmi szocializmust és a könyörtelen elvilágiasítást. Ha a munkásnép leirhatatlanul sokat szenved és embertelenül elnyomatik, ez kizárólag a zsidó sajtó műve, mely 1-2 sousért ad kezébe oly néplapok, melyek szofizmáik által kiölik a munkásnép legnagyobb lelki kincsét, a vallás-erkölcsöt, mely nélkül pedig a társadalomnak okvetlenül el kell pusztulni. Mit tegyenek a kereszténység hű harcosai? Talán erőszakoskodásra ragadtassák magukat a zsidók ellen? Nem, csak egyetlen célhoz vezető eszköz van s ez az, hogy hassanak a népre, miszerint ne olvassa továbbra is ezen lelket megölő sajtó termékeit s legyenek rajta, hogy minél előbb megbízható hírlapokat juttassanak a köznép kezébe.”

Ám az önmagát amolyan zsidó érdekvédelmi fórummá kinövő szabadkőművesség hatalma nem volt kisebb az akkori Olaszországban sem. Ismét Chobot egyháztörténetét idézem:

„Rómában szabadkőműves és szabadgondolkozó kongresszusokat engedtek tartani. A kormány ismételten kísérletet tett a házassági elválás behozatalára; de a képviselőházban volt még akkorra erkölcsi érzék, hogy ezt megakadályozta. XIII. Leó az olasz püspöki karhoz intézett enciklikájában 1790. október 15.) ezekben foglalja össze a törvényhozás bántalmait: „A vallási oktatás kiküszöbölése az iskolákból; olyan iskolák alapítása, melyekben még a nőnemű ifjúság is ki legyen vonva a „klerikális” befolyás alól. Szigorú betartása mindazon törvényeknek, melyek a vallásos testületeket elnyomják. Minden egyházi vagyonról való szabad rendelkezés. Kizárása minden katholikus vagy papi elemnek az összes közintézetek igazgatásából, a kegyes alapítványokból, kórházakból, iskolákból, tanácsokból, melyekben a haza sorsát döntik el; kizárása mindenben, mindenünnen, örökre! Ellenben a szabadkőmíves befolyásnak minden körülmények közt érvényt kell szerezni! Ily módon egyengetik a pápaság eltörlésének útját. Róma, mely a múltban a theokrácia középpontja volt, a jövőben középpontja lesz a laikus hatalomnak és uralomnak, ahonnan az egész világnak ki fogják hirdetni az emberi szabadság „Magna Chartáját”.

Természetes, hogy ily körülmények közt nagyra növekedett a szocializmus és az anarchizmus. Az „olasz egység” csak a papíroson maradt; a nép még mindig csak lombardinak, toszkánainak, nápolyinak vallja magát. A nép elszegényedett, a kis parasztbirtok ritka, az adókulcs legnagyobb egész Európában. Lamartine „a halottak földjének” nevezte el Olaszországot. „a jó olasz fájdalommal látja a kivándorlás ijesztő növekedését, az öngyilkosságok és őrülések gyakori eseteit, az egyéni és együttes vétségeket. Ott van a Camorra és a még rettentőbb Maffia, ez az általános összeesküvés, mely a palotától a börtönig minden rendű emberek közt van elterjedve, gúnyt űz a hatalomból, tőrrel és titoktartással védekezik, az ököljogot gyakorolja” – úgymond Cantu. – S az uralkodók nem akarták megérteni a bölcs XIII. Leó békére hívó intő-szózatát; az eredmény pedig, hogy Bresci anarchista 1899. július 31-én Umberto királyt Monzában lelőtte.”

(Chobot Ferenc rákospalotai plébános: Jézus Krisztus Egyházának története. Budapest-Rákospalota, 1907. Szerző kiadása. III. köt. 358. old.)

Lepsényi sem számol be más tapasztalatokról (89. old.):

„A „malterosok” a jezsuiták ellen. Az olaszországi Nagy-Óriens a napokban tartott gyűlésében bemutatták ama röpiratot, amelyet a jezsuita-rend generálisának halála alkalmából írt egy malteros vitéz. A röpirat arra buzdítja Róma szabadgondolkozású polgárait, hogy kérvényileg forduljanak a törvényhozáshoz, a melyben a Jézus-társasági atyáknak Olaszországbóli kiűzetését kérvényezzék. A röpirat többi ostoba állításai s képtelenségei közt azt mondja, hogy Németország „boldogsága” a jezsuiták kiüldözése napjától datálódik. Nos, ha a „boldogság” alatt a socialdemokrácia fellendülését és dúlását értik, akkor igazuk van, mert nincs több ország annyira „boldog”. Annyira boldog, hogy erősen foglalkoznak ama javaslattal, hogy a jezsuita rendet visszatelepítsék. Bizony sok ember manapság az orráig sem lát.”

De Ausztriában sem uralkodtak jobb állapotok. (93. old.): 

„Felmentett izgatók a vallásoktatás ellen. Egy bécsi távirat jelenti: Az államügyészség az esküdtszék előtt vádat emelt Haufe Ewald meráni író s Ellermann Frigyes Vilmos tanító s az „Allgemeine Österreichische Lehrerzeitung” szerkesztője ellen, a miért Haufe e lap múlt évi november 22-i számában „Nevelésünk az igazságra” cím alatt egy cikket közölt, melyben az államban törvényesen befogadott vallások, nevezetesen a katholikus vallás tanait s intézményeit ócsárolta, mi által az osztrák btk. 303. §-a szerint közcsend elleni vétséget követett el. A cikkben az van tudniillik mondva, hogy a vallásoktatás a gyermekeket hazugságra s képmutatásra neveli, hogy a gyermekeket az ó testamentommal, dogmákkal, legendákkal, katekizmusokkal megdolgozzák s tőlük ily módon babonát s a tekintélyben való hitet követelik. Haufe az efféle oktatást kereskedővel hasonlítja össze, ki vevőit megcsalja. A cikk tehát a gyermekek vallásos oktatását s az egyház tanításait ócsárolja, gyalázza s ha mindenekelőtt a katholikus vallás ellen is, tulajdonképpen minden positiv vallás oktatása ellen irányul. A bécsi esküdtszék, egy olyan ország esküdtszéke, mely országban a katholikusok száma 82 %-nál több, a vallástalan cikkírót s a még vallástalanabb tanítót a vád alól felmentette, s a vallás, a katholikus egyház védelmére csak annyit tett, hogy az államügyész indítványára az inkriminált cikk terjesztésének tilalmát fenntartotta.”

Végül, de nem utolsósorban lássuk, hogy hazánkban mi volt a helyzet ilyetén 1892-ben! Lepsényi szókimondása itt sem ismert határt (141. old.)

„A hazafiatlan Jézustársasági atyák. Csáky István gróf, a kultuszminiszter képviselő fiának öngyilkossága alkalmából minden kegyeletet mellőzve a leghitetlenebb dolgokat írják a liberális lapok. Persze ismét a jezsuitákat támadják meg. Az „Egyetértés” Csáky István életéről írván, a Jézustársasági atyákat a legkvalifikálhatatlanabb módon támadja meg. A nevezett lap ugyanis ezeket írja: „Egyideig a kalocsai jezsuitáknál tanult. Mikor innen visszakerült a szülői házhoz, édesapja elővette s ekzaminálni kezdte a magyar históriából. A közoktatásügyi miniszter meglepetéssel hallgatta fia határozott, világos, rendkívül nagy szorgalomra s kitűnő memóriára valló feleleteit, de egyszersmind szomorúan győződött meg arról, hogy a kalocsai jezsuitáknál hamisan tanítják a magyarok történelmét. Az a tanár, aki Csáky István grófnak Árpádról és Rákócziról prelegált, nem taníthatott ugyan többé magyar históriát a jezsuitáknál, de azért a miniszter fia sokáig sínylette professzora bölcsességét.” Az „Egyetértés” tudósítója itt nagyon blamálta magát, mert fényes tanújelé adta annak, hogy a magyarországi „jezsuiták” működéséről, oktatásuk szelleméről semmiféle fogalma nincsen. A „jezsuiták” Kalocsán csak miniszterileg engedélyezett tankönyvek után tanítják a magyar történelmet s ha ők a Bocskayak, Bethlenek, Rákóczyak viselt dolgait a maguk valóságában tanítják, akkor igenis hamisan tanítják a történelmet, de csak az Egyetértésnek elfogult történelmét. Akik a magyar történelmet meghamisítják és hamisan tanítják, azok nem a „jezsuiták”, hanem a protestáns történettudósok és tanárok, midőn a katholicizmust, a katholikus papságot és a „jezsuitákat” hazafiatlanoknak rágalmazzák. De hát „calumniare audacter!”, ez a jelszó.”

A vezető szabadkőműves köröknek azonban voltak más machinációi is (140. old.):

„A szabadkőmivesek hazánk fővárosában Budapesten. Ingyen telket kértek a városi tanácstól, hogy ott házat építsenek. Aki tudja vagy legalább hallott már valamit a szabadkőmívesek alávaló és istentagadó céljairól: az megértik, hogy mily káros lehetett volna, ha a tanács hazánk szívében ezen vakondmunkát végző társulatnak teret nyit. De a fővárosi tanács megtagadta a szabadkőmívesek által kért telek ingyenes átadását, de hozzájárult ahhoz, hogy azt kedvezményes áron engedhesse át a főváros. Eme határozatát is azonban oly bölcs és alapos föltételhez köté, mely teljesen megérdemli elismerésünket. Kimondotta ugyanis, hogy az átengedés föltételeit csak akkor fogja megállapítani, mikor a tervezett házban berendezendő népkönyvtárra és népkonyhára nézve a szabadkőmívesek bővebb tájékozással szolgálnak. Bizony ideje már, hogy mi katholikusok minden kitelhető módon gátot emeljünk az istentelen s káros intézmények túlkapásai ellen.”

Félelmetes citátumok – s mindössze egyetlen évfolyamból! Fehéren-feketén megmutatják ugyanis, hogy a rombolás természete történelmi koroktól és földrészektől függetlenül mindig ugyanaz. Ha Bokrost, Gyurcsányt és mutánsait halljuk, gondoljunk valahányszor erre.

TOMPÓ LÁSZLÓ publicisztika

http://hunhir.info/index.php?pid=rovat&id=25

Az irodalomtörténésznek: bepillantás a Szózat költőjének magánéletébe, hiteles szemtanú beszámolója Kölcsey Ferenc mindennapjairól, családi kapcsolatairól, barátságáról író– és politikus barátaival, halálának körülményeiről. Vagy: ritkán felbukkanó tünemény, írónő a reformkorból, művelt, olvasott fiatal lány, akit azonban a nőírókkal szemben táplált előítéletek, a korerkölcs íratlan szabályai hallgatásra kényszerítettek, ezért naplójába temette elfojtott írói becsvágyát.

A művelődéstörténésznek: reformkori nemesi udvarházak élete, hétköznapjaik és ünnepnapjaik, eszményeik, olvasmányaik, korabeli babonák, erkölcsök, szokások.

A kedvtelve olvasónak: biedermeier úrilány vallomásai, titkolt szerelmek, regényes képzelmek, naiv báj, csupa lélekindulat, napló és emlékkönyv, mindez levendulaillattal meghintve. Vagy: gazdasszonykodásban örömét lelő talpraesett vidéki nemeskisasszony, aki fonóba jár, inget foltoz és egészséges kritikai érzékkel bírálja olvasmányait, környezetét, ismerőseit.

Kölcsey Antónia naplója – az utókornak.

*

A reformkorban naplót sokan vezetnek. A nagyokon – Wesselényin, Széchenyin, Petőfin – kívül számtalan kisember is tollat ragad, és műveli az irodalom e házias műfaját.

Különbözőek az okok, melyek naplóírásra késztetik az embereket. Némelyek a divatot, népszerű külföldi és hazai regények – GoetheWerther-ének vagy Kármán József Fanny-jának – példáját követik. Naplójukat elöntik az érzelemhullámok, bánattengerek, szomorúságfolyók, fájdalomgleccserek. A korszak nevelői didaktikai szempontból ajánlják a napi események lejegyzését, mint a pontosságra, rendszerességre, időbeosztásra szoktatás egyik eszközét. Ez a fajta napló számadáskönyv: bevételi rovatában a hasznosan felhasznált, kiadásai közt a feleslegesen elfecsérelt idő s energia szerepelnek. Másoknál a napló fennköltebb célt szolgál: lapjait nem piszkítják be a mindennapok sarával, csupán önmaguk vagy mások magasröptű gondolatai és mélyenszántó bölcselkedései kerülhetnek oda. A naplóírás lehet – főként otthon ülő hölgyeknél – unaloműző foglalatosság, az időtöltés egyik formája: társaság- és életpótló.

A napló szubjektív és esetleges, a naplóírók társadalmi helyzete, vagyoni állapota, politikai nézeteik, életmódjuk, egyéni adottságaik sokrétűek. Mégis ugyanannak az országnak, ugyanannak a kornak különböző arculatai – az árvízi hajós és a borbélylegény, a híres tudós és a grófi titkár, az államférfi és a pesti polgárasszony feljegyzései, egy-egy napló nemcsak írójáról, hanem sok hasonló életsorsról is vall.

A naplóírás nem volt feltétlenül magánügy. Korábban, Kazinczy Ferenc irodalomszervező tevékenysége idején az írók, költők levelei váltak az irodalmi viták fórumává, a reformkori naplók pedig időnként a hírlapokat helyettesítették, valamely fontosabb eseményről beszámoló részletük kézről kézre járt a barátok, ismerősök körében. Mégis közös vonásuk, hogy nem voltak kiadásra szánt alkotások, a jelen- vagy utókornak szóló rejtett üzenetekkel; csupán házi használatra íródtak. Ezért hiteles képei koruknak.

*

Szatmárcseke apró falucska, földesurai az egymással rokon Kölcsey és Kende családok. Egyetlen nevezetessége, hogy itt él Kölcsey Ferenc, korán elhunyt bátyjának, Kölcsey Ádámnak özvegyével és Kálmán fiával egy fedél alatt. A költő házától nem messze áll unokatestvéreinek – Gábornak, Jánosnak és Mihálynak – a háza, egymás tőszomszédságában. A három Kölcsey-fivér három nővért vett feleségül, a lázári Nagy család leányait. A környékbeli falvakat is benépesíti a rokonság, így a családi perpatvarok éppoly gyakoriak, mint a rokonlátogatások, keresztelők, névnapok, temetések.

Itt született 1821-ben Kölcsey Gábor és Nagy Krisztina egyetlen leánya, Antónia. Gyermekkorát Guszti öccsével együtt szülőfalujában és a nagyanyai háznál, Lázáriban töltötte. A kislány és nevelőnője még boszorkányos beszédekkel, bűbájos könyvek felolvasásával múlatták az időt, de a tizennégy éves ifjú hölgyet már a városba küldik urbánus viselkedést tanulni.

Közel még az idő, amikor az aggódó szülők távoltartották leánygyermekeiktől az írás-olvasás veszedelmes tudományát, mert az szerelmes levelek írásához, következésképpen erkölcstelenséghez vezet. A „világosodottság” és „nemzetiesedés” eszméinek terjedése azonban a nők életében is változásokat hozott.

A nők rendeltetéséről vallott hagyományos nézet, amely szerint feladatuk a családélet boldogítása, a „munkás háziasszony, szerető nő és lélekismeretes anya” szent háromsága, a múlt század elején kibővült a társasági hölgy és a honleány feladatkörével. Az előbbinek a társalgás szellemdús vezetéséhez kell értenie, az utóbbinak kötelessége a honboldogító eszmék terjesztése. Már nemcsak a gazdasszonyi ismeretek elsajátítása volt a leánynevelés célja. A leendő polgárnék „kellemi nevelésben” részesültek: nyelveket tanultak, elsősorban németet és franciát, megismerkedtek a társasági illemszabályokkal, s tanulmányaik közé bevonultak a művészetek: tánc, zene, rajz és festés. Aki azonban a honleány díszes nevét akarta elnyerni, annak nemzeti irányban, magyar szellemben kellett képeznie magát. Oktatásukban első helyen álltak a honismereti tárgyak: magyar nyelvtan és irodalom, hazai történet és földirat.

A tanítás formája is megváltozott. Addig családi körben, édesanyja mellett sajátította el a leánygyermek a háztartásvezetés fortélyait, de a sokféle új tudományt már nevelőnőtől tanulja. Eleinte a tehetősb családok külföldi gouvernante-ot fogadtak leányaik mellé, később a városokban, elsősorban Pest-Budán leánynevelő intézetek jöttek létre, ahol főként vidéki nemeskisasszonyok töltöttek el néhány évet.

Így került a tizennégy éves Kölcsey Tóni is – Ferenc bácsija segítségével – Pest-Budára, Täntzer Lilla nevelőintézetébe. A Täntzer-féle nevelőintézetről kevés adat maradt fenn, neve nem szerepel az újságokban meghirdetett leánynevelő intézetek, sem a „nőneveldei próbatétek”-ről szóló beszámolók között. Mégis előkelő helyet foglalhatott el a hasonló leányneveldék között, mert a két Kölcsey lányon, Antónián és Marin kívül ide jártak Wesselényi Miklós nevelt lányai: Wersényi Róza és Katica, Fáy András rokonlánykája: Puky Katica, a későbbi Vachott Sándorné: Csapó Mariska, s ide küldte Szendrey Ignác jószágigazgató is nagyobbik leányát: Júliát.

Nem ismerjük pontosan Täntzerék nevelési eszményeit, de feltehetőleg hasonlítottak azokhoz, amelyeket egy másik korabeli nőnevelő intézet hirdetésében olvashatunk: „hisszük, hogy (intézetünk) nem fog üresen hiú divatbábokat, sem határhágott férfihölgyeket nevelni, hogy amazok a kacér tetszvágy, emezek a férfias észfitogtatás mezején tündököljenek; hanem fog hölgyeket nevelni a szó legnemesebb értelmében, kik amellett, hogy művelt körüknek bájangyalai, egykoron nők lesznek és édesanyák, és a honnak hű leányai.”

Indulás előtt a gondos nagybácsi levélben azzal a kéréssel fordul Pesten élő barátaihoz, elsősorban Bártfayékhoz, hogy felügyeljenek Tónikára.

1835. május 17-én írja Bártfay Lászlónak: „Édes, jó Lacim, Kölcsey Gábor rokonom, ki leányát Täntzer úrékhoz vinni szándékozik, e napokban indul Pest felé. Első járása hozzád lesz. A tiszteletre méltó Josephine vette magának az alkalmatlanságot, hogy a gyermeknek helyet készíte, s megbecsülhetlen jósága meg fogja engedni, hogy azt, mint keresztleányomat, Pesten töltendő ideje alatt kegyességébe s gondjaiba ajánljam. Légy oly jó, édes Lacim, s e kérésemet tiszteletem mellett add által.”

A Bártfay házaspár – Bártfay László és felesége, Mauks Josephine – lelkes tisztelője és amolyan mecénásféléje volt a korabeli szellemi nagyságoknak. Lakásukon működött a résztvevők által Alsatia-nak keresztelt irodalmi szalon, mely egyidejűleg töltötte be az irodalmi vitafórum és vendéglő, szerkesztőség és kávéház, klub és előadóterem szerepét, amelynek éppúgy vonzereje volt a barátokat terített asztallal fogadó tapintatos vendégszeretet, mint a házigazda mindig tettrekész segítő szándéka, amivel a szellem embereinek ügyes-bajos dolgait intézte. Bártfayék Kölcsey Ferencen kívül barátaik közé számíthatták Kazinczy Ferencet, Kisfaludy Károlyt, Vörösmarty Mihályt, Wesselényi Miklóst, Deák Ferencet és a kor szinte valamennyi kiválóságát. A kevésbé hangzatos nevű jóbarátok közé tartozott Täntzer Károly és családja. Bizonyára Bártfayék voltak a közvetítők Antónia neveltetése ügyében.

Május végén indulnak Kölcsey Gáborék Pestre. Útközben meglátogatják Kölcsey Ferenc legközelebbi barátját, a Pécelen lakó Szemere Pált és feleségét. Szemere így számol be e látogatásról Kölcseynek május 26-án kelt levelében:

„Tegnap reggel, édes Ferim, orvos rángata, vagy inkább föcskendeze életre köszvényes és görcsös elszorulásaimból; s csüggedt és duzmadt voltam délestig.

Kopogtatnak ajtónkon, s Gábor és neje és leánykája lépnek be, s velők kétségkívül valamely varázsszellem is Csekéről: tőled, Pepitől és Kálmánkától; s én nyomorú embercse azonnal és legottan fölvidámodtam. Egy darabig beszéddel – tüzes, eleven beszéddel tartám őket, és nem rövid leveledet olvasám; azután kimentünk a szőlőbe, s esteli nyolc óra után tértünk vissza. Ma délig ismét beszéd, s ezer meg ezerféle, kivált ebéd alatt; délután a gróf angol ligetét andalgottuk öszve, s visszatértünkkor Otliknét látogattuk meg. Rég az ideje, hogy ily örvendetes napom nem volt.”

Tónika számára is maradandó emlék a péceli látogatás. A rövid kitérő után a család folytatja útját Pest felé.

Szatmárcsekéről Pestre kerülni tizennégy évesen! Igazi nagyvárost látni! Megismerkedni azokkal a nagyszerű emberekkel, akikről Ferenc bácsi annyi szépet mesélt! Megtanulni mindazt, amit a városi kisasszonyok tudnak! Szebb, mint a legszebb álom!

Elszakadni a jó és kedves szüléktől! Otthonhagyni Gusztit, a sok szeretett nagynénit, nagybácsit, unokatestvéreit! Csupa-csupa idegen ember közé kerülni! Hátha kicsúfolják, amiért még bábokkal játszik, lenézik falusias viselkedését, beszédét! Mi lesz, ha senki sem fogja szeretni, és még panaszkodni sincs kinek?! Ó, milyen szörnyű otthonról, kedvesinktől elszakadni!

Szíve sebesen vert hol a várakozás okozta izgalomtól, hol pedig az ismeretlen jövőtől való félelemtől. Amikor szülei mögött becsukódott az ajtó, s ő rádöbbent, hogy egyedül maradt a nagyvárosban, az elválás okozta fájdalom és szomorúság érzése volt az erősebb. Aztán felszáradtak arcáról a könnyek, körültekintett: mosolygó arcok, részvevő tekintetek, bátorító szavak vették körül. Később így emlékszik vissza erre az időszakra: „Három hosszú hétig tartott e kínos fájdalom, ez idő alatt Bártfayné és Täntzer Lilla nevelőném vigasztaló angyalok valának.”

Täntzer Lilla hamar elnyeri a kislány szeretetét és bizalmát, s a „nemeslelkű leány” nem csupán nevelőnője, de barátnője is lesz ez új világban. Antónia szavaival: „Meg nem tudnám mondani, tisztelem-e vagy szeretem inkább.”

És Bártfayék, a „megbecsülhetetlen barátok” ezúttal is híven teljesítik baráti ígéretüket, és pártfogásukba veszik Kölcsey Ferenc kis húgát, aki csodálattal tekint fel Bártfaynéra, mint a tökélyes hölgy megtestesítőjére, minden jóra-szépre törekvő leány példaképére. Toldy Ferenc, a Bártfay-szalon rendszeres látogatója így jellemezte az Alsatia őrszellemét: „benne szellem, szív s irodalmi míveltség a legszebb összhangzásban egyesültek. Élénk, vidám, szívélyes és finom társalgását azon hév, mellyel a nemzeti ügyet s minden jót szeretett, azon igénytelenség, mely ily eszű és ismeretű nőknél ritkán találtatik, szeretetre méltóvá, társaságát vonzóvá s nemesítővé tette egyszersmind.”

Tónika növendék társnőivel is összebarátkozott, amikor észrevette, hogy érkezéskor éppoly félénkek, éppoly megszeppentek, mint jómaga, később pedig „úgy tudtak mulatni, örvendni, mint az otthoni gyermekek, olyan játékaik voltak, csakhogy még kedvesebbek lettek ezek, mert rendes foglalatosságot követtek”. Eltelik néhány hét, s a júliusban Pestre látogató Szemere Pál már így számol be Tónika kedélyállapotáról: „A kis kicsiny Täntzeréknél friss, egészséges, virgonc, elevenebb, derültebb, mint feljövetelekor.”

Antónia a gondos nevelők vezetése alatt szorgalmasan gazdagítja ismereteinek tárházát. Az intézeti tanórákon a német nyelvet gyakorolja s a divatos franciával ismerkedik, táncolni tanul, tájképeket festeni, csendéleteket rajzolni, a finomabb kézimunkák elkészítésének csínját-bínját, hímezni díszes erszényt, terítőt, dohányzacskót, különféle alkalmakra levelet fogalmazni; szelleme honi és külföldi literatúrán csiszolódik, tisztelni tanulja a hazai történelem és irodalom múltbéli nagy alakjait, szeretni hazánk kies tájait s a „keleti édesen hangzó” magyar nyelvet.

De az igazi tanulás, a világgal való ismerkedés az intézet falain kívül vár rá.

Nemcsak az emberek, a nagyváros is szívesen fogadta a tanulni vágyó falusi kislányt, és legszebb arcát mutatta felé.

Az intézetből kilépve már idő sem marad önmagával foglalkozni. Elkerekedő szemmel ámul, szinte beleszédül a reá zúduló és soha nem képzelt látni-, hallani-, felfognivalóba. Az a rengeteg mindenféle ember az utcákon! Mekkora forgalom! Micsoda pompás üzletek! Milyen elragadó öltözetű hölgyek és urak! Mennyire kell vigyáznia az embernek, hogy el ne tévedjen, ne kerüljön egy vadul vágtató hintó lovainak lába alá, ne sodorja magával a hullámzó tömeg, ne fosszák ki a koldusnak öltözött tolvajok! Milyen szerencse, hogy őmellette mindég ott van nevelőnéje is, ki csodák csodájára könnyedén eligazodik e nagyvárosi forgatagban!

Itt minden gyorsabban történik, mint otthon. Azaz: itt mindig történik valami. Állandóan változik a város arculata: ahol tegnap még üres telek állt, maholnap új ház, palota emelkedik. A sok újonnan nyílt bolt tele van ezernyi áruval. Az emberek hangversenyekre járnak, színházba, egymást követik az estélyek, táncvigalmak. Új meg új könyvek, folyóiratok jelennek meg, szebbnél szebb divatlapok, almanachok látnak napvilágot.

Az intézetbe új növendékek érkeznek, mások eltávoznak, rokonok jönnek látogatóba, vagy Täntzerékhez ismerősök. Egyik intézeti társnéja meghívja névnapi mulatságra, s a házibálon ismét számtalan új arc, új ismerős. És mennyi izgalom! Az első földig érő ruha, az első nagylányosan fésült frizura, az első tánclépések, melyeket már nem a tánctanár, hanem egy valódi ifjú karján lejt el, az első bókok. Valódi színházba viszik, ahol még a hős németül vall szerelmet a hősnőnek, de másnap elsétálnak megnézni a magyar színészet épülő fellegvárát, a pesti Magyar Színház emelkedő falait.

Mennyi élmény! A fogékony eszű és lelkű, világra nyitott kamaszlány hamar megszokja, hogy itt az újdonság a mindennapok tartozéka.

Kölcsey unokahúgaként az a szerencse éri, hogy azokkal az emberekkel kerül közeli ismeretségbe, akik a kor történelmét alakítják, irodalmi életét vezérlik.

Szemere Pál és felesége Pesten jártukkor nem mulasztják el meglátogatni a kis, szőke Kölcsey lányt.

Wesselényi Miklóst a baráti kérelem mellett nevelőapai kötelessége is Täntzerék intézetébe vezeti. Fél évszázaddal később így írja le Antónia lánya – anyja elbeszélései nyomán – a báró látogatásait Täntzerék intézetében: a sok apró lánykának „az mindig örömünnep volt, s valóságos bálványozással környezték a bárót, ki sohse jött a körükbe üres kézzel, hanem nagy csomó cukorkát, édes süteményt, gyümölcsöt hozott magával számukra. S mialatt a kis lányok az édességet jóízűen majszolták: a jó Miklós bácsi sok kedves és tanulságos dolgot mesélt nekik, tudása, tapasztalatai s úti emlékeinek gazdag tárházából, melyek mind hivatva voltak élvezetes módon okulást nyújtani.”

Róza és Katica mellett Tónikának is mindig jut néhány kedves szó, simogatás.

Mielőtt Bártfayékhoz indulnak, a lányok izgatottan találgatják egymás között, vajon ma kit találnak ott a szalon híres vendégei közül. Antónia kéziratban olvashatja Vörösmarty költeményét Bártfayné emlékkönyvében, majd ugyanazt a verset kinyomtatva az Aurorá-ban. Áhítatosan hallgatja, amint a nagy emberek megvitatják egymás közt a politika, irodalom, színház vagy a társasági élet legújabb híreit; büszke, hogy hallgatóként ő is részese lehet ezeknek a beszélgetéseknek.

Múlik az idő, s az utcára lépve, Antónia már nem kapaszkodik riadt-görcsösen Täntzer Lilla karjába, társaságban már nem mindig pirul, ha kérdéssel fordulnak hozzá. Szívesen tanul, érdemes szorgalmasnak lenni: azt tanulja az iskolában, amire az életben szüksége van. Nem csupán az intézeti próbatéteken szerepel jól, de az igazi vizsgát jelentő társasági életben is. Örül, amikor megdicsérik illedelmes, szerény viselkedését, értelmes feleleteit, ez fellelkesíti, további tanulásra ösztönzi.

Amikor letelik a taníttatására szánt egy év, szüleihez, Ferenc bácsihoz írt leveleiben bizonygatja, mennyit haladt már előre tanulmányaiban, de azt is, még milyen sok megtanulnivalója van. Örömmel olvassa Kölcsey Ferenc 1836 márciusában kelt válaszlevelét:

„Kedves Antonine, Leveledet s ajándékodat vevém sok örömmel. Jól esik látnom, hogy naponként előhaladsz, s mégjobban esett leveledből olvasnom, hogy minapi intéseim követését ígéred. Tedd azt, kedves Leányka; s hidd el, hogy a jól gondolt intést készen követni, idvességre visz. Édes Apád kérésemre, de saját hajlandóságát is követve, meghatározta, hogy Pesten maradásodat meghosszabbítja. Élj szerencsésen; s vidd meg üdvözletemet tiszteletre méltó Nevelőidnek. Szívemből ohajtom, hogy ha majd Pestre felmehetek, jónál és dicséretesnél egyebet rólad ne halljak. Ölellek!”

Antónia tovább gyarapszik testben és lélekben. Már egészen otthonosan mozog a pesti utcákon, most ő az, aki nyugtatgatja az intézetbe újonnan érkező riadt kisleányokat. Viselkedésében, beszédében igyekszik minél hasonlatosabbá válni két mintaképéhez, Täntzer Lillához és Bártfaynéhoz.

A második év még gyorsabban száll el, elérkezik a hazatérés ideje. Mintha megismétlődne a két év előtti ideutazás. Menne is, maradna is. Nehezére esik elválni a szeretett nevelőnőtől, barátnéitól, a jóságos Bártfaynétól, a sok kedves ismerőstől, nehéz itthagyni Pest-Budát, hisz a város már rég nem félelmetes, hanem számtalan öröm forrása. Otthon viszont újra láthatja, ölelheti szüleit, rokonait, hazavárja kedves Tisza-parti szülőfaluja. A legfőbb érv pedig a hazatérés mellett: a felkészülés ideje letelt, a tanulóéveknek vége; most bebizonyíthatja, hogy megérdemelte a gondoskodást, a taníttatására fordított pénzt. Hogy a hasonlóság az oda-vissza út között még nagyobb legyen, hazafelé a Kölcsey család ismét betér Szemeréékhez.

Két évvel ezelőtt Kölcsey Tónika hagyta el a szülői házat, most Antónia kisasszony kerül Csekén az érdeklődés középpontjába. Beszélnek róla, csodálják, titokban megszólják: foglalkoznak vele.

Minek egy lányt olyan messzire küldeni nevelőbe? A faluból még a fiúk is – akiknek valóban szükségük van a tudományokra – csak a Debreceni Kollégiumba mennek tanulni! A Kölcsey Gábor lánya viszont Pest-Budán járt, s a nagyvárosban megtörténhet minden. Úri nevelést kapott, bizonyára lenézi a szegény tudatlan falusi rokonságot! Amióta hazajött, csak a románolvasás, francia, német csevegés, ábrándozás! Azzal szeret foglalkozni a kisasszony, a házi munkákhoz bezzeg nem ért, ahhoz nem fűlik a foga!

Kissé bántja a rosszindulatú sustorgás, de azért némi fölénnyel viseli a háta mögötti gúnyos megjegyzéseket úrias modora, választékos beszéde, finom öltözködése miatt. Hiszen az mind csak irigységből fakad! Ami a románolvasást illeti, igazán csak tudatlan emberek gondolhatják, hogy a nőnemnek árt az olvasás. Ő meg nem foghatja, „mint lehet jó könyvek olvasása, mely lelkesít s szívet emel, ártalmas. A lelkesületből s felemelkedett kebelből… nem származhat rossz; s mily örömmel fog mindenki szokott munkájához, ha lelkét feleleveníté, s szívét megvidítá.” Az a Pest-Buda pedig nem is olyan különös dolog! Nincs is olyan messze. Ő már kétszer is végigjárta az utat: oda meg vissza. És bármikor visszatérhet. Bártfayék, Täntzer Lilla mindég szívesen fogadják. Apja is, mikor látta, mily nehéz szívvel válik meg pesti ismerőseitől, megígérte, hogy két év múlva ismét Pestre látogathat.

De őt most jobban érdeklik az otthoni újságok. A világlátott, tapasztalt nagylány szemével fedezi fel újra otthonát, keresi új helyét a megváltozott régi világban.

Épp akkor kerül haza, amikor Szatmár vármegye a Wesselényi-per kapcsán az ország érdeklődésének középpontjában áll. Kölcsey Ferenc a periratokon munkálkodik, Csekén megsűrűsödik a levegő, országos gondoktól terhes.

Antónia körül nemcsak a régi emberek változtak meg, de nagybátyja mellett új emberek, új arcok fogadják, a három lelkes patvaristáé: Pap Endréé, Obernyik Károlyé, Győri Dánielé.

Antónia pedig tele van álmokkal, vágyakkal, szívében szerelem csíráját hozta magával, és derűs optimizmussal tekint a jövőbe. Úgy érzi, gondosan felkészítették jövendő életére, az életben való boldogságra és boldogításra. Naplót kezd írni: hiszi, hogy lesz miről írnia.

Talán Kölcsey Ferenc is biztatta a körülötte élő fiatalokat napi tevékenységeik, gondolataik lejegyzésére. Obernyik Károly, Kölcsey Kálmán nevelője Antóniával szinte egyidőben kezd Csekén naplóírásba.

„Ezen nevezetes s reám nézve szép és örvendetes nap kezdem naplómat.” Ezzel a mondattal indul Antónia naplója 1838. május 29-én, kicsit ünnepélyesen, méltóképp a nagy eseményhez, báró Wesselényi Miklós látogatásához és a magasztos tárgyhoz, a báró néhány életbölcsességének följegyzéséhez.

Antónia naplóírása nem volt titok, most sem maradtak hát el a rosszmájú rokoni megjegyzések. Azt tartják felőle, hogy Molnár Borbála-i bölcsességgel bír. Kétélű dicséret: eszét, műveltségét elismerik, de az írónőkkel szemben még kevésbé volt elnéző a közvélemény ítélete, mint az olvasó nőkkel. Erről még a szeretve tisztelt nagybácsi is úgy vélekedett, hogy „ne kívánják… (az asszonyok) tudatni értelmességöket, hanem csendes házi körökbe használni igyekezzenek”. Így Antónia titkos önérzettel tűri az irigység ez újabb megnyilvánulásait.

Pedig a „naplóbarátnő” – ahogy egy ízben nevezi – komoly dolog: pillanatot örökít meg, titkokat őriz, érzelmeket és gondolatokat tartósít. Tónika hat éven keresztül – hol hűségesen, hol hűtlenül –, tizenhét és huszonhárom éves kora között jegyezgette le élete eseményeit.

A Csekén töltött első hónapok telve vannak nevezetes eseményekkel. Kölcsey közelében a vidéki élet éppoly eseménydúsan zajlik, mint a pesti: hol ők mennek látogatóba Kölcseyhez, hol őket látogatják meg Szemeréék: Győri Dániel búcsúzik, Wesselényi Miklós megérkezik; Pap Endre felolvas nekik „valamely szép mű”-ből, Kende Guszti könyvet hoz ajándékba.

Számtalan alkalom kínálkozik magasröptű gondolatok kifejtésére: „Mi szép jeles s művelt lelkű emberekkel lehetni, az ő körükbe melegebben dobog keblünk, s minden szavok jótékony hatással van reánk; hála, hogy engem részesít ez örömben az ég!”

Antónia egy emelkedett pillanatában, a báró és Kölcsey hozzá írott leveleit olvasgatva, idillikus képekben festi le a nagybetűs Emlékezetet, Képzeletet, Reményt. E fogalmak megszemélyesítése szokványos biedermeier verskellék, s nem kétséges, hogy Antóniában olvasmányélményei, elsősorban Kölcsey néhány költeményének hatására idéződnek fel. De kettőjüknél csupán a forma azonos.

Antónia számára az Emlékezet: „Mily édes, kéjes érzelem.” Kölcseynél:

Antóniánál a Remény „rózsás arcú, csillogó szemű mosolygó leányka”, ki „tiszta színekbe láttatja a jövőt”, a költőnél:

A teremtő Képzelet erejét a költő sem tagadja, sőt, mintha az ábrándos lelkű kislány még kifejezéseit is költő-nagybátyjától kölcsönözné:

„Képzelet,… te nem ismérsz zárt határokat. Lényeket tudsz teremteni a puszta űrben, s szózatot hallasz ott, hol némaság van. Szárnyakon lebegsz fel az égig, lakot keresel ott magadnak az istenség közelében, s a csillagok közé tekintesz.”

Az emlékezet, képzelet, remény kulcsfontosságú szerephez jut naplójában s életében is.

Kölcsey augusztusban bekövetkező halála – az első nagy megrázkódtatás a kislány életében. Sokkal többet veszít Antónia, mint egy kedves rokont, szeretett nagybácsit. A költő halála után megszűnik a hely varázsa, ahogy Obernyik Károly naplójában megfogalmazza: „Leomlott a nagy oszlop, melyért Cseke azelőtt látogatásra méltó volt.” A „jeles s művelt lelkű emberek”, az elhunyt barátai – és ami Antónia számára a legfájdalmasabb: köztük Wesselényi – már csak levélben fejezik ki részvétüket. A Kölcsey körül tanuló ifjak, patvaristái is elmaradoznak Csekéről. A fájdalom első heves hullámaiban még nem érzékeli Antónia a különbséget: „…nem gondolhatám még, mit vesztettem, csak azt, hogy vesztettem.” Mire felocsúdik, élete már visszavonhatatlanul megváltozott. Kölcsey halála után az első bizonytalan észrevétel: „Én most mindég sok emberek közt szeretnék lenni, azt hiszem, így könnyebben vigasztalódnám.” Három hónap múlva már határozottabban: „Miolta kedves bátyám elhunyt, sok megváltoza.” Az élet megy tovább, csak üteme lassul. Továbbra is járnak a rokonokhoz látogatóba, társaság is akad, a társaságban találkozik még érdekes emberekkel, „beszédes és udvarias” ifjakkal, de azok a tartalmas beszélgetések, melyekre akár egy ország figyelmezhetett volna, a jeles emberekkel együtt örökre eltűntek életéből. A naplónak s gazdájának hozzá kell szoknia a köznapibb nevek- s köznapibb témákhoz.

A „nevezetes” napokat, eseményeket lassan, észrevétlenül felváltja azok reménye. „Én egyforma jó állapotban most remény és várás közt vagyok.” Mi az pontosan, amit szeretne, amire vár, amiben reménykedik!?

Tiszteli Ferenc bácsit, ki „mindég egyformán kért örömet és fájdalmat az égtől”, de önmagának „folyvást tartó örömet” szeretne, hiszi, hogy örömre és boldogságra van teremtve.

Várja a kínálkozó alkalmat, hogy bebizonyíthassa, neveltetése nem volt hiábavaló. Kihasznál minden lehetőséget, hogy a nevelőben szerzett tudását ébrentartsa: a bőbeszédű katonánéval németül beszélget; unokahúgát, a kis Katit írni, olvasni, számolni tanítja; franciából fordít, részben gyakorlásképpen, részben azért, hogy szüleinek örömet szerezzen vele, pedig – vallja meg naplójának – ő maga már unja egy kicsit „a fordítást és sok írást”.

Ahhoz sem kell különösebb figyelemmel olvasnunk a naplót, hogy kitaláljuk, kitől függ Antónia boldogsága, ki az, aki irányítja a kislány kedélyváltozásait, aki boldog mosolyra vagy keserű könnyekre fakasztja, akitől egy levél, pár kedves szó akkora „öröm, melyhez hasonlót ritkán élhetni”, rossz hír felőle oly fájdalom, mely soha „nem fog kialudni”. Az az ember, „ki egy világ tiszteletére és bámulatára volna érdemes”: báró Wesselényi Miklós.

Antóniának már gyermekei voltak, és még mindig emlékezett a bárótól kapott sütemények ízére, a fiatal lánynak pedig minden gondolatát, szívét-lelkét ez a – maga előtt is titkolt – szerelem tölti be. Wesselényi a „legtökélletesb ember”, a „tiszteletre legméltóbb”, a báró hozzá való barátsága őelőtte a „legérdekesebb és becsesebb”, „mindég boldogság volt s lesz…körébe lehetni, boldogság szíveskedéseit s kegyeit érezhetni”, levelei „édes, szent érzésekre” ragadják, de a szerelem szót soha nem írja le vele kapcsolatban. Mindig hangsúlyozza – talán önmagát akarja meggyőzni?! –: csupán hála és tisztelet az, amit a báró iránt érez. Büszke önérzettel utasítja vissza „a magyarázhatlan mosolyt az ajkak és szemek végein”, az értetlen és érzéketlen sokaság gúnyolódásait, mely félremagyarázza az ő tiszta érzelmeit, melyeket Wesselényi lelki nagysága, lángoló hazaszeretete, nagyszerű, bátor tette és hozzá való jósága ébresztettek benne.

Önmagát talán sikerült Antóniának félrevezetni, de környezetében senki figyelmét nem kerülte el, milyen szenvedélyesen érintik a báróval kapcsolatos hírek, és naplóját olvasva is úgy érezzük, mintha minden érzelmi kitörése őrá vonatkozna. Öccse elutazásakor: „Bizonytalan az életben minden, ki tudja fogom-e még őt látni!” Apja névnapján: „minek ott szó, hol a szív többet érez, mint minden beszéd, melynek érzelgéseket kellene mondani? Óh, vagynak olyanok a kebelben, miket csak érezni, de kibeszélni nem lehet!” Naplója egy helyén az érzelem- és kedélyhullámzásokat a természet változásaihoz hasonlítja, de míg „a természet minden évszakkal változtatja növényeit vagy legalább azok színét”, addig „a szív érzelme oly sokszor csak egy tárgy körül forog, habár különböző utakon is”. Egy Wesselényitől kapott levél kapcsán: „E nagylelkű férfiú tudja, mennyi örömem szállt jó bátyámmal nekem is sírba, ki nem mondhatom, mennyit érzek eránta! – – –” Vajon ez utolsó felsóhajtás kire vonatkozik.

Fiatal leányokkal szerelemről beszélni nem volt illendő. Honnan ismerte hát Tónika a szerelmet? Az eszményi szerelemről elsősorban regényekben, divatlapok, női almanachok beszélyeiben, költeményeiben olvashatott. E szerelmi történetek alapsémája, hogy az ifjú szerelmeseket vagyon- vagy rangkülönbség választja el egymástól, az egymásért epedő szíveknek akadályokat kell leküzdeniük, mert az akadályok adják meg a biedermeier szerelem igazi ízét. A megoldás többféle lehet: a leány elhervadhat azonnal vagy lassan – zárdában, egy rákényszerített házasságban, valamely veszedelmes nyavalyában –, de elképzelhető a szerelmesek egymásra találása is.

A valóságban azonban sem a boldogság elérése, sem a hervadás nem megy olyan könnyen. Antónia végtelenül csodálja Werther önfeláldozását, szenvedéseit, melyekkel „nem búsíta másokat, ön keblében forrott ki minden indulatja”, vagy barátnőjének, Barthos Paulinának erős lelkét, mellyel legyőzte a lengyel főhadnagy iránti szerelmét, de saját életét másképp képzeli el: „Midőn olykor, csendes órákon, eszembe jut a jövendő, sohasem látja azt képzetem másnak, mint dúsnak szépségben, s ha néha akadályok és vészek támadnak a képzet előtt, csak felhőcskék azok, melyek enyészte után még szebb színbe virítnak a virágok éltem kertjébe.”

Aki híradást hoz, igaz vagy akár kitalált történetet mesél a báróról, vagy különösen egy „kedves, megbecsülhetetlen levelet” ad át, Tónika mindjárt a szívébe fogadja. De akadt valaki, aki a felé irányuló érdeklődést, hálás mosolyokat, örömkönnyeket, kitüntető figyelmességet saját személyének, nem pedig kiváltságos helyzetének tulajdonította: Pap Endre.

Két szerelem – mindkettő reménytelen. Mindketten évekig őrizték szívükben a szerelmet, évről évre csupán reménnyel táplálva és gondosan rejtve a kíváncsi világ szeme elől. Antónia szerelmét végigkísérjük a naplóban; a másikról már csak a csalódás percében szerzünk tudomást. Ha Pap Endre szerelméről többet akarunk tudni, verseiből megismerhetjük történetét.

Pap Endre „szegény, vagyontalan nemesi család sarja”, ki értelmiségi pályára lépve – mint annyi kortársa – egyszerre próbálkozott a jogtudománnyal és a költészettel. Jogot a sárospataki főiskolán tanult, s erre az időre tehetők első szárnypróbálgatásai az irodalomban. Első költeményei, balladái a főiskolai nyelvmívelő társaság által kiadott Parthenon című almanachban jelentek meg.

1836-tól Kölcsey Ferenc mellett joggyakornok. Két évet töltött Csekén, s a patvaristák közül ő került legközelebb Kölcseyhez, aki megszerette a tanult, szorgalmas, ugyanakkor szerény ifjút, segítette irodalmi próbálkozásait, bizalmával tüntette ki, barátainak pártfogásába ajánlotta.

Pap Endrével együtt örült, amikor tanítványa 1838-ban irodalmi téren sikert ért el: Béla című balladájával megnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát.

Miután Antónia hazatért az intézetből, szinte naponta találkoztak. Kölcsey Gábor és családja jóindulattal viseltetnek „a lelkes, tiszta szívű ifjú” iránt, Tónika is örömest tölti vele az időt: „mi mindég szívesen vesszük látogatásit, mivel igen becsüljük őt, különösen azért, mert tudjuk, hogy csupán önmagának köszöni sok jelességit, s mivel különbféle elbeszéllésivel, vagy szép, deli hangú olvasásával nagyon jól múlat bennünket.” Pap Endre figyelmes: apró ajándékokkal lepi meg; művelt: megbeszélheti vele olvasmányait; tájékozott: legkedvesebb ismerőseiről, a pestiekről tud friss hírekkel szolgálni; a fiatal lánynak még hiúságát is legyezgeti: megígéri, hogy egyik hozzá írt költeményét ki fogja adni.

Antónia kipirult arccal, ábrándos szemekkel hallgatja Pap Endrét, amikor az Wesselényi Miklósról mesél neki, s a szegény fiú azt hiszi: a jelentőségteljes pillantások neki szólnak.

Pap Endre tudta, hogy Kölcsey az embereket nem pénzük vagy rangjuk alapján, hanem emberi értékeik szerint ítéli meg, ezért bízott abban, hogy addig tapasztalt jóindulatát Antónia iránti szerelmére is kiterjeszti. Kölcsey halála az ő életét is alapvetően megváltoztatta. El kell hagynia Csekét, és azt is sejti, hogy Kölcsey támogatása nélkül nem sok reménye maradt Antónia elnyerésére:

Pap Endre nem volt harcos jellem. Önmagát egyik novellahősében így jellemezte: „a forrongásnak és mozgalomnak kedvelője… nem leheték… Nekem sok dolgokról, s így az emberről is valának saját fogalmaim, melyekért pályatársaim nem egyszer különcnek neveztek. E részben szükség megemlítenem egy oldalról azon közönyt és visszavonulást, melyet víg arcok látásakor éreztem; másfelül, s éppen ellentételben azon hatást, mellyel reám komoly fő, s többnyire valamely busongó kifejezésű vonás munkált… már serdülő koromban, ha olykor festvények, vagy az almanachok metszetei felmutatva valának, engemet mindig az epedő leány kapott magához bomlott fürteiben, míg társaim itt a hamiska szemeket, ott a kacér mosolyra vonult ajkakat csodálgaták.”

Versei is „egy halkszavú, csendesen borongó, …férfias kedély őszinte megnyilatkozásai”, melyek bőségesen vallanak a költő érzelmeiről, „az élet küzdelmeitől szívesen visszahúzódó” jelleméről. Bús-borongós költeményeinek fő jellemzői a „méla ábrándozás, merengő panasz és kiengesztelődni, megnyugodni akaró fájdalom.”

Az új helyzetben is a maga módján próbál meg küzdeni Tónikáért. Pestre utazva a Szion című katolikus lapban Kölcseyt ért támadásokra ő írja az első védelmező viszonválaszt. Újabb balladával pályázik a Kisfaludy Társaságnál, és ismét ő nyeri el az első díjat. Wesselényi Miklósnak segít a periratok rendezésében, a Kölcsey életműkiadás szerkesztői munkájának érdemi részét ő végzi el. Mindezekről, meg az érdekesebb pesti újságokról szorgalmasan beszámol Kölcsey Gáborékhoz írt leveleiben, s amikor teheti, Csekére látogat. Wesselényi elítéltetésének hírét is tőle tudják meg. 1839-ben Botka Imre szatmári követ patvaristájaként a pozsonyi országgyűlésre megy, onnan küldi tudósításait a Kölcsey emlékére állítandó emlékoszlopról és a politikai helyzet alakulásáról.

1840-ben dicsérettel letette az ügyvédi vizsgát, és Szatmár vármegyében több tekintélyes család bízta rá peres ügyeinek intézését, a megyei közgyűléseken is fellépett. Tudta, hogy ennél többre nem viheti, s arról próbálta önmagát meggyőzni, abban reménykedett, hogy új állása, jövendő szép reményei talán kedvező fogadtatásra találnak a Kölcsey családnál.

A két szerelmes, Antónia és Pap Endre között az a különbség, hogy Tónikának a korerkölcs szigorú hallgatást parancsolt, Pap Endrének maradt még egy lehetősége: a leánykérés.

A női becsület törékeny portéka, az erkölcs őrei úgy tartják, hogy a nő „gyakran nem tehet valamit gyengédsége kockáztatása nélkül. Férfitól valamely magában ártatlan cselekményt fel sem veszünk, melyet nőnek meg nem bocsátanánk.” (Guszti büntetéstől félve megszökik az iskolából, és katonának akar állni. Anyja búsul, amiért fia ilyen hamar el akar tőle szakadni, apja megmagyarázza, hogy férfi dolga a büntetést kiállni. Ugyanakkor a huszonkét éves Antóniát apja keményen megszidja, amikor tudomására jut, hogy az ő megkérdezése nélkül adta oda emlékkönyvét egy ismerős fiatalembernek!)

Antónia tehát hallgat. Évekig nem látja a bárót, de az időbeli, térbeli távolság, mely elválasztja tőle, nem csökkenti, sőt felszítja érzelmeit, s Wesselényi alakját egyre valószínűtlenebbé, hatalmassá növeli képzeletében: „egyszerre előmbe tűnt a báró minden tökélletességeivel egész nagyságában. Én őt kis gyermekkoromban tanultam esmerni és tisztelni és csudálni, oly neme a bámuló tiszteletnek keletkezett bennem, melybe nem volt semmi mindennapi, nem földi. Őt én dicsőítém, mint valamely prófétát a szent korból, mely nem ide való, és csak úgy tévedt ide.”

Pap Endre novellája hősnőjét megrajzolva, ilyennek látja Antóniát: „Emilia (szabad legyen így neveznem őt) égi lény vagy tündér nem vala; s még talán szép sem azok előtt, kik e sok jelentésű, de meghatározás nélkül mégis érthetetlen szót pillanattal származott felhevülés vagy hidegen maradás után tulajdonítják, vagy megtagadják. Ki őt ismerni akará, annak mélyebben és tartósban kellett szemlélődnie; s ekkor minden tekintettel új szépséget, új vonást fedezhetett fel… s ezen vonások földiek voltak, de nem mindennapiak, de nemesek és vonszók.”

Sokévi belső vívódás után elszánja magát a számára végső és kétségbeesett lépésre: megkéri Antónia kezét. A válasz: az egész család megdöbbenése és természetesen – nem. Azért magától értetődő a válasz, mert bármennyire is becsülték őt, Pap Endrének szüleiről csak becsületes neve és nemesi címere maradt, s jövendő szép reményekre építeni egy leány jövőjét mégsem lehet.

A kor női ideálja Szép Ilonka, de arra, „hogy a király feleségül vegye a szerelmi kaland hősnőjét… gondolni sem lehetett”. Bár a férfi dacolhat olykor a közvéleménnyel, de ahhoz még a férfiak között is báró Wesselényi Miklósnak kell lenni, hogy valaki vállalkozzék e merész lépésre, és nem törődve a világ ítéletével, rangján aluli házasságot kössön.

A kudarccal végződött leánykérés után Pap Endre örökre búcsút vesz Csekétől és elutazik, bár a kedves hely emléke még hosszú éveken keresztül elkíséri, s az első szerelem – versei bizonyítják – az egyetlen szerelem életében.

Tónika életéből pedig egy újabb fontos, értékes ember tűnik el.

„Ritkán társalkodom naplómmal, de napjaim egyformán folynak le, anélkül hogy valami feljegyzésre méltót találnék benne.” Mind gyakrabban fordulnak elő hasonló megjegyzések. Először csak néhány hónapra, később már egy-egy évre is megszakad a napló

Egy évvel Pap Endre kikosarazása után veszi Wesselényi házasságának hírét, ez indítja arra, hogy a régóta mellőzött naplót újra elővegye. A hír rettentően megrázza, de uralkodik érzelmein, és azzal áltatja, vigasztalja magát, hogy a báró felesége csúnya, közönséges és alacsony sorból származik, Wesselényi nem szerelemből, nem érdekből – ez a kettő egyforma indok! –, csak hálából vette el. A napló utolsó bejegyzése a báróról: „Most úgy képzelem én őt, mint egy fényes csillagot, mely elveszté útját, és keresve tévelyg a ragyogó égi pályán.”

Wesselényit ő maga űzi ki – ha szívéből nem tudja, hát naplójából. Vele együtt a Remény is eltűnik életéből, de megmaradnak a sokat jelentő Emlékek.

Az írás vágya „előbbi naplóm olvasásánál ébredt fel bennem, mert szép napjaim láttánál, melyeket ott leírva találék, édesen ragadt el az emlékezet, s visszavarázslá azokat, és azon örömet, mit akkor éreztem, mikor estve leírám az azon napon történteket. Ilyenkor kétszeresen kedvesek valának nekem az ily pillanatok, mert mintegy újra érzék mindent, mit leírtam, s mert gyönyörködve tekintheték a betűkre, melyek évek múlva is elbeszélik az a napi örömeimet, s visszabájolnak a múltba és segítik emlékezetemet. S mi édes az emlékezet!”

Személyek, tárgyak megszűnnek önmaguk lenni: elmúlt idők eseményeit idézik vagy saját jövendő emlékképüket. Nagyanyja háza, gyermekkorának színhelye játékaira emlékezteti; a levelek írójukra; a barátnők bábozó korszakára vagy intézeti éveire, az új év az ó évre; Kölcsey Ádámnénak azért örül, mert „oly sok szép napok tűnnek fel” neki látásánál; a farsangi bál azért kedves, mert még soká lehet róla beszélni. És az emlékezés legszentebb tárgya, az emlékkönyv a benne lévő költeményekkel, rajzokkal, festményekkel arra emlékeztetik majd, hogy voltak életében örökre szóló barátságok és soha el nem múló érzelmek.

A napló is emlékeztet. Az olvasmányokból kimásolt vagy lefordított részletekkel arra az Antóniára, aki szabad idejét, magányosan töltött óráit olvasgatással, fordítgatással múlatta. Élettere egyre kisebb körre szűkül, a családi házra s annak közvetlen környezetére, mégis mind kevesebb ideje, energiája jut olvasásra, fordításra. Minden dolgos kézre szükség van a ház körül, bizonyára nem veszik szívesen, ha a felnőtt nagylány tétlenül üldögél szobájában. Először csak panaszos sóhaj szakad fel belőle: „Pedig csak szükséges valami elszóródás a léleknek.” Később mintha sokszor elhangzott érvekkel vitatkozna: „Bár ki mit mondjon is, igen jó, ha az embernek van elfoglaltatása, s ha tud valamit, és megérzi a szépet, és nem nőtt úgy fel, mint az állat, aminek csak önmagára van gondja, s nem oly míveletlen, hogy ne találja fel jól önmagával magát. Mennyi sok szép órát és elszóródást és vigasztalást köszönök én csak a német nyelvnek is.”

Egyre reménytelenebb küzdelmet folytat, amikor megpróbálja német és francia nyelvtudását használni: „Én most már régen, csak keveset szoktam olvasni, s ekkor is többnyire német vagy francia könyvet, hogy el ne felejtsem e nyelveket, miket beszédbe úgyse gyakorolhatni itt, e tájon;… Pedig csak nem akarnók elfelejteni, mire jó szülőink oly drágán taníttattak bennünket, ők oly nagyon akarták mindég, hogy mi a nevelőben mindenképp nevelődjünk. Mily hálátlanság volna tőlünk hát ne igyekezni rajta, hogy ne felejtsünk!” Furdalja a lelkiismeret, de hiába minden jóakarat, a hasznos foglalatosságok kitöltik egész napját, és Marival is a fonóban német társalgás helyett inkább magyarul idézik fel nevelőbeli emlékeiket.

Aztán már emlékezésre sem jut idő. Varrogat és kötöget, megtanul szőni és fonni, gyönyörködik a vászonmunkában, és szenvedélyesen kertészkedik. Naplójában bizonygatja előmenetelét: „Mindég azt hitték énrólam gyermekkoromban, hogy nem lesz hajlamom a gazdasszonykodáshoz, és pedig egész örömem van benne, s egész megelégedésem.” Dologidőben be kell takarítani a termést, s minél idősebb Antónia, annál több hárul rá a gazdasszonyi teendőkből. Más alkalommal Guszti öccse készül elutazni, a gondos nővér egész hónapban mamájával együtt az ő holmiját varrja. Mindig akad tennivaló a ház körül, mindig érkezik látogató, a könyvolvasás vasárnapi foglalatossággá válik, több hónapba is beletelik, míg egy regényt befejez: „igen régen olvasom már e könyvet… Azok, kik engem oly nagy olvasónőnek, oly könyvbúvárnak hisznek, kik nem tudják az én környülményeimet, nem hinnék ezt, ha mondanám nekik. Hadd ne higgyék, már megjöhettem benne hogy hijába bánok ilyeneket.” Most bántja igazán a pletyka, amikor már nincs alapja.

Amikor végre hozzájut kedves könyvéhez, a költői képzelet gazdagsága, mely a naplóíró Antóniát utoljára fellelkesíti, tőle szokatlan hosszúságú elmélkedésre ragadja: „A költő hivatása valóban szebb a többi emberekéinél is. Ő közli másokkal gondolatjait, szép érzeményeket költ kebleinkbe, képei által elbűvöl bennünket ideáljai honába, hol boldogok lehetünk, hol szebb és nemesebb életet lelünk, olyat, mint képzeletünkben van.”

A napló vége: pár keserű mondat a valóságos életről: „Oly jól esik ma nekem leírni gondolataimat, mintha régi titkot mondanék el! S ezt csak így tehetem, szülőim már idősebbek, Guszti egykedvűbb, hogysem megértenék ily haszontalan gondolataimat, s méltányolnák és éreznék azokat. Legalább már leírtam.”

Mintha szándékos befejezés lenne, pedig csupán a megörökítésre méltó pillanatok, s így a kedv az íráshoz fogyott el. Ami ezután jött, arról, úgy látszik, már naplót sem érdemes vezetni.

*

Antónia naplón túli életéről kevés adat maradt fenn.

1848. augusztus: az ország forrong, feszült pillanatokat él át, minden nap változást hozhat, érlelődik a szabadságharc. Változás történik Antónia életében is: huszonhét éves ekkor, feleségül megy Gelei Katona József földbirtokoshoz, Apára költözik, egy vidéki birtok védett és védő falai közé. Az egyházkerületi főgondnoknak ő lesz harmadik felesége.

A szabadságharcban veszti életét Kölcsey Kálmán, 1850-ben hal meg reménytelen-romantikus szerelme, Wesselényi Miklós. 1851-ben éri a korai halál első kérőjét, Pap Endrét. 1854-ben Kölcsey Ádámné, egy évre rá pedig Obernyik Károly távozik az élők sorából.

Antóniának három gyermeke született: Clementin, Zsigmond és Ilona. Kiskorukban maga tanítgatta őket az elemi tantárgyakra, fiát még a gimnáziumi felvételire is ő készítette fel. A falu népének sorsát is szívén viselte: munkát adott nekik, betegségükben ápolta, orvossággal látta el őket, segített a rászorulókon, alamizsnát adott a szegényeknek.

Ilonka még gyermekkorában meghalt. Zsigmond felvette a Kölcsey nevet. Legtöbbet Clementin sorsának alakulásáról tudunk: írónő lett, feleségül ment idősebb Ábrányi Kornél zeneszerzőhöz. A századforduló táján jelentek meg írásai.

Ábrányiné rossz és tehetségtelen írónő volt. Talán anyja elfojtott irodalmi törekvéseit akarta megvalósítani, talán úgy érezte, a név kötelezi. Megejtő szerénytelenséggel írja egy helyen: „Vannak nemzetségek, hol az ész és szellem általános családi vonás. Ilyenek aKölcseyek is. Szellemtelen Kölcsey nem volt.” Fellengzős stílusa, pátosszal teli hangja, okoskodásai nem illenek sem Kölcsey Ferenc tisztán megfogalmazott gondolataihoz, sem Antónia őszinte keresetlenségéhez.

Fel- és kihasználja az előkelő szellemi rokonságot, írásaiban amikor csak lehet, említést tesz róla. Anyja naplója az ő tulajdonában van, tárcáiban, visszaemlékezéseiben gyakran idéz belőle.

Clementinnek nem okozott gondot anyja sorsát megoldani: „Az időben az ily kivételes női szellemeket a családi erények gyakorlása kárpótolta. Az eszmék fennköltsége s az érzelmek nemessége inkább a családi körökből, mint a hírverő nyilvánosság orgánumaiból terjedtek szét. A Kölcsey Ferenc tanítványa is, úgy nagy mesterének a nő hivatását illető tanai iránti hódolatból, mint saját hajlamát is követve: szerény visszavonultságban maradt, családjának élve, sok jót téve s körében mindenki által tisztelve s szerettetve.”

Így emlékszik Clementin családi életük idilljére: „Szüleim, mind a ketten, szenvedélyes olvasók voltak, mely kedvtelésüknek főleg télen hódolhattak leginkább. Sohasem lehetett elég könyv meg hírlap a háznál. Azért a szatmári kölcsönkönyvtárnak is rendes előfizetői voltak; de meg az ismerősök is halomszámra kedveskedtek érdekes könyvekkel. Az olvasmányok megvitatása aztán így a kandalló tüzénél került szőnyegre. Amellett jó anyám egyik hitvesi kötelességének ismerte, hogy idegennyelvű olvasmányait magyarul reprodukálja az apámnak. De még eközben is szaporán villogtak a kötőtűk kezében a kandalló libegő fényénél. Úgy is olvasott, kötés mellett. Mert az a tétlenséget nem ismerő áldott kéz látta el az egész család harisnyakészletét!”

Higgyük mi is, hogy családja kárpótlást nyújtott neki ifjúkori álmaiért, s 1876-ban megbékélve halt meg.

Kölcsey Antónia naplója a hiányzó magyar biedermeier regény.

Happy end nélkül.