Faludy György

Óda a magyar nyelvhez

Kéri Pálnak

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.

(Páris, 1940)

Anyanyelvünk szépségét dicsértük

Ezt a verset Párisban írtam, méghozzá abban az időben, amikor a németek 1940 nyárelején már feltartóztathatatlanul közeledtek a város felé. A vers megírásának ötletét egy kis bisztróban, a Boule d’Ore-ban kaptam barátomtól, a nálam közel dupla idős Kéri Páltól. Kéri Pál a század elején neves magyar újságíró, híres, példátlanul bátor riporter és közismert szerető volt, akit Budapest, sőt Bécs és Róma legszebb női adtak egymásnak kézről kézre, pontosabban combról combra. A húszas évek elejétől Kéri emigrációban élt Bécsben, Pozsonyban, majd Párisban. Én is emigráns voltam ugyanott, másfél esztendeje.
Anyanyelvünk szépségét dicsértük nagy lelkesedéssel. Ugyanekkor tudtuk, hogy ábrándunk, mégha tizenkét millió személy is osztja, merőben individuális, hiszen minden nemzet fia tulajdon nyelvét tekinti legszebbnek a világon. Majd Kéri elkezdett szólni a tárgyeset t-jének és a ragok kapcsolásának semmi törvénnyel meg nem határozható szabálytalanságáról. Mikor ez ellen tiltakoztam, néhány tucat példát sorolt fel. „Tűz-tüzet,” mondta, „szűz-szüzet, de bűz-bűzt. Vagy dél-délben, tél-télen, és cél-célba. Vagy sár-sarat, nyár-nyarat, de gyár-gyárat, zár-zárat, és kár-kárt. Vagy tő-tövet, kő-követ, cső-csövet, de nő-nőt, vő-vőt és hő-hőt, de inkább hevet – nyári hevet.” A továbbiakban elmondta: nem ismer francia verset a francia, angol költeményt az angol nyelvről. Mi magyarok viszont többet törődünk önmagunkkal, mint mások, amiért van versünk a magyar nyelvről Endrődy Sándortól. Sajnálatos módon szónokias és hencegősen üres poéma. „Írj jobbat. Nem esik nehezedre,” bíztatott. Ezért ajánlottam néki az Ódát. Néhány nap múlva – úgy emlékszem, május 31-én délután szállodai szobámban, négy vagy hat sor kivételével, megírtam az egész verset. Mikor írni ültem, feleségem mellé bejött Ács Hellén, egy munkácsi kommunista nő, aki arról kezdett szónokolni: ne féljen, Sztálin minden bizonnyal hadat üzen a napokban Hitlernek, hogy megmentse Franciaországot. Miután láttam, hogy ilyen idiotizmus hallatán verset írni nem tudok, kirúgtam a nőt szobánkból. Feleségem is vele ment, inkább irgalomból, mint egyetértésből. (Ács Hellén egy évvel később részt vett a francia ellenállásban és hősiesen viselkedett. 1946-ban, Budapesten láttam újra, mikor férjével, egy fiatal francia kommunista katonával a szovjet Paradicsomba igyekeztek. Próbáltam lebeszélni őket, de kiröhögtek. Munkácsra érkezésük után letartóztatták őket és eltűntek.)
Mikor egyedül maradtam, nekiláttam a munkának. Annak ellenére, hogy Párisban nyomott volt mindenki a nácik közeledése miatt és nem tudtam, mi lesz a sorsom, a verstől felderültem. Biztonság kedvéért először az utolsó versszakot írtam meg, hogy tudjam, merrefelé kell tartanom. Aztán kezdtem elölről. Rendesen körülbelül el szoktam képzelni, mit akarok megírni, noha megesik, hogy mást gondolok ki munka közben. Ezúttal ugyan tudtam, miről akarok (vagy inkább: miről kell) írnom, de nem határoztam el, mit. Mondanivalóm sorra, automatikusan és rendkívül könnyen jött. Merem mondani, hogy élvezettel és rendkívül könnyen írtam a verset, alkonytól talán éjfélig. Nem vettem észre, hogy feleségem közben hazajött. Aztán csodálkoztam, mert leírhatatlan fáradságot éreztem, majdnem összeestem. Feleségemnek sikerült Brie sajtot, kenyeret és egy üveg vörösbort kerítenie, úgyhogy vacsorázni ültünk. A vers csak hét esztendővel később jelenhetett meg, Őszi harmat után című verseskönyvemben. Érdekes módon viszont néhány hónappal később napvilágot látott a budapesti, szociáldemokrata Népszavában. A cenzor akkoriban a kiszedett lapot, az ólomszedést cenzúrázta, vagyis kivétette az ólmot. A 12 versszakból 8-at meghagyott, 4-et kidobott. Azaz a vers úgy jelent meg, hogy a szövegben négy nagy fehér folt volt. A Kádár korszak alatti (sőt fölötti) emigrációm idején szinte meghatódva gondoltam erre. Mert a Horthy időkben, ha ugyan megcenzúrázva, de a Népszavában sok minden megjelenhetett tőlem. Kádár idején, 1956-tól 1988-ig semmi. Ha pedig postán küldtem Angliában vagy Észak-Amerikában megjelent magyar vagy angol nyelvű könyvet itthoni barátaimnak, vagy ismerősök hozták poggyászukban, azt elkobozták. Mint ahogy később megtudtam, nem égették el, hanem méregdrágán árulták. Így a belbiztonságiak lettek könyvárusaim.

* * *

Kéri Pál (Bp., 1882. ápr. 5. – New York, 1961. febr. 8.): újságíró. Az Estnél kezdte pályafutását, és mint politikai riporter hamarosan országos nevet szerzett. Károlyi Mihály bizalmas környezetéhez tartozott, tevékeny szerepe volt az okt.-i polgári demokratikus forradalomban. Az ellenforradalom (?) győzelme után kapcsolatba hozták a Tisza-gyilkossággal. 1921-ben halálra ítélték, az SZU azonban 1922-ben kicserélte. Moszkvából még abban az évben Bécsbe ment és részt vett a Bécsi Magyar Újság szerkesztésében. 1924-ben a szociáldemokrata Arbeiter Zeitung munkatársa. Bécsből Grazba került, az ottani Volkswille c. lapot szerk. 1934-ben Prágába, majd a hitleri megszállás elől menekülve Párizsba ment. A háború alatt kalandos úton Spanyolo.-on és Portugálián át az USA-ba menekült. – M. Gas, Tank und Flugzeug; Krieg der Zukunft. – Friede der Zukunft (Leipzig–Wien, 1931); Soldat der Revolution, Koloman Wallisch (Prag, 1934). – Szi. Major Ottó: Égi és földi háború (r., Bp., 1959).

kiemelés tőlem - N.J.

MAGYAR

ÉLETRAJZI

LEXIKON

1000–1990 

Javított, átdolgozott kiadás
Főszerkesztő: Kenyeres Ágnes

„Ha Demszkyről százötven jelentést nem írtam, akkor egyet se.”
Nagy-Csere Áron

Életútinterjú Miklós Györggyel

A Betekintő előző számában hosszabb bevezetőt közöltem a Miklós Györggyel készült életútinterjúhoz. Abból a szövegből talán érdemes megismételni a következő életrajzi elemeket. Miklós György a kalocsai Tomori Pál Főiskola Bölcsészettudományi Tanszékének tanára, filozófiatörténetet, történelmet és társadalomtudományokat oktat. Állambiztonsági kapcsolatáról árulkodó 6-os kartonja szerint 1979-ben „hazafias alapon” szervezte be titkos megbízottnak (tmb) a BM III/III-2-a alosztálya (személy szerint Cirkos Tibor) Hódmezővásárhelyen, ahol úgynevezett előfelvételisként kötelező sorkatonai szolgálatát töltötte. Kezdetben „egyetemi ifjúságvédelmi vonalon” foglalkoztatták. Feladatául szabták, hogy figyelje az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatóit (elsősorban filozófia és történelem szakos évfolyamtársait), és hogy jelentsen róluk.
A „Fehér Pál” fedőnéven jelentéseket író Miklós György 1981-ben a BM III/III-6-a alosztály kötelékébe került, 1985-ben pedig Cirkos Tibor helyett Tóth Endre lett a tartótisztje. Egészen 1989 végéig (1989 szeptemberétől „Vígh Pál” fedőnéven) az úgynevezett demokratikus ellenzék tagjairól és rendezvényeiről tájékoztatta az állambiztonsági szerveket. Miklós Györgynek nem maradt meg sem a beszervezési dossziéja (B-dosszié), sem a szerinte igencsak vaskos, jelentéseit tartalmazó munkadossziéja (M-dosszié), mivel azokat tartótisztje 1989 végén vagy 1990 elején megsemmisítette. Állambiztonsági „munkaadója” (Bajnai Gyula) utolsó találkozásuk alkalmával legalábbis ezt mondta Miklósnak. „Fehér Pál” fennmaradt ügynöki jelentései az úgynevezett repülő egyetem megfigyelésére nyitott objektumdossziékban olvashatóak.
A 109 perces interjú 2010. október 28-án délelőtt készült a kalocsai Tomori Pál Főiskola egyik termében. Beszélgetésünk hatszemközt zajlott, mivel Miklós György ragaszkodott felesége jelenlétéhez, aki ugyan már tudott férje ügynöki tevékenységéről, de csak ekkor hallotta először annak részletes történetét. Miklós a lehető legszélesebb nyilvánosságot kérte, ezért néhány, a szövegben jelzett mondat kivételével hozzájárult a teljes beszélgetés internetes közléséhez, amit ezúton is köszönök neki.
Egy interjú sohasem lehet tökéletes. Az interjúalany néha teljesen váratlan helyzetekbe hozhatja még a legfelkészültebb készítőket is, hát még az olyan tapasztalatlanokat, mint amilyen én vagyok. Miklós György, akivel pedig hetekkel korábban, és közvetlenül az interjú előtt is tisztáztam, hogy hosszú élettörténeti elbeszélést várok tőle, legnagyobb meglepetésemre mindössze két perc után befejezettnek nyilvánította főnarratíváját. Később is többször előfordult, hogy elakadt, és arra kért, hogy kérdezzem. A gyakorlatban tehát nem mindig könnyű betartani a módszertani előírásokat, minden bizonnyal nincsen „minta-interjúalany”, sőt megkockáztatom, hogy „minta-interjúkészítő” sincs. Hiába az alapos módszertani felkészülés, a mindennapi kommunikációs sémáktól roppant nehéz szabadulni. Én is több alkalommal megszegtem a narratív életútinterjú készítésének legfontosabb követelményét, a hallgatás parancsát. Egy interjút minden hibánál elölről kezdeni (horribile dictu úgy szerkeszteni a gépelt szöveget, hogy a hibáknak ne maradjon nyomuk) azonban igencsak bajos dolog volna, ezért a lelkiismeretes készítő inkább vállalja tévedéseit, és eltűri a szakemberek jogos bíráló megjegyzéseit.
Az interjú hosszát és jellegét nagyban befolyásolta, hogy a teljes közlés szándékával készült. Az interjú résztvevői akaratlanul is az elképzelt mintaolvasó elvárásainak, illetve egy állambiztonsági témájú folyóirat esetében relevánsnak gondolt kívánalmaknak akartak megfelelni, ezért az életútinterjú narratív utánakérdezéses szakasza sajátos hibriddé vált, és inkább az ügynöki tevékenységre vonatkozó konkrét kérdések burjánzottak el, míg az elbeszélő életének számos lényeges eleme teljesen elsikkadt.
Vállalkozásom annyiban szokatlan, hogy folyóiratban ritkán szoktak életútinterjúkat teljes terjedelemben, és főként szerkesztés nélkül közölni. Kovács Éva szerint a szerkesztéshez való ragaszkodás mögött „az a kutatói meggyőződés húzódik, hogy a nagyobb nyilvánosság számára a nyersanyagnál »fogyaszthatóbb« szövegkorpuszt kell létrehozni. Nem ritka az sem, hogy a kutató esztétikai elvárásai alapján úgy ítéli meg, hogy a nyersanyag önmagában »nem elég szép«, és ezért szerkeszti át a legépelt szöveget.” Kovács szerint a másodlagos elemzés lehetetlenné válik, ha már az elsődleges rögzítést is szerkesztési szempontok befolyásolják, ezért arra a következtetésre jut, hogy „a szerkesztés az élettörténeti interjú halála”.
Módszertani megfontolásokat figyelembe véve szöveghűen (fonetikusan), stilizálás és szerkesztés nélkül közlöm az interjút, amivel persze cseppet sem könnyítem meg az olvasó dolgát. A hangfelvétel alapján gépelt szöveg ugyanis emiatt számtalan pongyola megfogalmazást, szóismétlést, nyelvhelyességi hibát is tartalmaz. Szokatlan lehet tehát az olvasói szemnek a „gyomlálatlan” szöveg, de az élőbeszéd már csak ilyen. Bizonyára kevés olyan ember van, aki élőszóban is képes precíz, kerek egész mondatokban fogalmazni, akár órákon keresztül. Az volt a célom, hogy minél inkább megőrizzem az élőbeszéd jellegzetességeit, de a leírt szöveg természetesen így sem adhatja vissza az élőszó és a metakommunikatív jelzések sokszínűségét, ez leginkább videointerjúval volna lehetséges.
A központozás külön problémát jelentett a gépeléskor, hiszen az már maga is egyfajta értelmezés. Éppen ezért vannak olyanok, akik szerint vesszőt és pontot csak ott kell használni, ahol az interjúalany hanghordozása egyértelműen tagolja a szöveget. Mások a jobb olvashatóság kedvéért ragaszkodnak a helyesírásnak megfelelő központozáshoz. Én egyfajta kevert módszert próbáltam alkalmazni.
Az interjú jelen formában történő közlésével az is célunk, hogy megmutassuk, milyen formában szándékozzuk archiválni az általunk a jövőben készítendő interjúkat. Az interjú teljes hanganyagát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a kutatók kutatási engedély birtokában hallgathatják meg, vagy olvashatják a papír alapú gépelt szöveget, és saját szempontjaik szerint elemezhetik azt.

http://www.betekinto.hu/2011_1_nagy_csere

Miklós György:

Kapcsolatom az állambiztonsággal

1979. július végén, egyetemi előfelvételis sorkatonai szolgálatom letelte előtt három nappal Cirkos Tibor főhadnagy (a BRFK III/III Csoportfőnökségéről) a hódmezővásárhelyi laktanyában, - igen udvarias hangon – ajánlatot tett, hogy dolgozzak az állambiztonságnak, mint informátor.

Én akkor ezt visszautasítottam. Majd a leszerelésem után bő egy héttel felhívott otthon telefonon és indítványozta, hogy találkozzunk egy presszóban, ahol megismételte ajánlatát.

Én másodszor is visszautasítottam, például azért, mert nem óhajtottam egyetemi társaimról jelenteni.

Erre ő régi kínai nagykövetségi kapcsolataimat említette, mondván ebből még nagy bajom lehet. (Gimnázium 3. és 4. osztályában rendszeresen járkáltam be a kínai nagykövetségre, puszta érdeklődésből, ahol igen szívélyes ismeretséget kötöttem Hszü „főtanácsos elvtárssal”. Magyarul hibátlanul beszélt, mivel az ötvenes években ide járt a BME-re.)

Cirkos azt mondta, hogy nem folytathatom a még meg sem kezdett egyetemi tanulmányaimat; Ez az információ el fog jutni Hermann István professzorhoz, az ELTE BTK Filozófia tanszékcsoport vezetőjéhez és akkor „megnézhetem magam”. Egyben felajánlotta, hogy tud nekem segíteni, ha én is „segítek nekik”. Nagyon megijedtem, és igent mondtam a beszervezési „ajánlatra”. Ő erre elővett egy A/4-es írógéppapírt és lediktálta nekem a beszervezési nyilatkozatot.

Ritkán kellett találkoznom Cirkossal, mindig valami nyilvános helyen. Elkezdődtek a jelentéseim írásai, de tartóm nem volt velük egyáltalán megelégedve. Több alkalommal nyilvánosan a jelenlétemben összetépte a papírt, mondván „ezek hülyeségek”.

Elmondta, hogy milyen természetű dolgokról írjak és milyenekről ne. Én komolyan igyekeztem neki megfelelni, de ő továbbra sem volt velem megelégedve. Hiába próbáltam a „lelkére beszélni”, hogy az én évfolyamtársaim főleg a tanulással, de inkább a csajozással vannak elfoglalva, ő csak nevetett, hogy ő ezt nálam jobban tudja.

Egyik alkalommal – meglepő módon - azzal állított be a találkozónkra, amely mindig valami nyilvános hely volt, hogy nem kell többet jelentenem, mert sem ő, sem a főnökei semmi hasznát nem veszik a jelentéseimnek.

Nagyon megkönnyebbültem és továbbra is bizonygattam, hogy „hidd el nem is volt miről jelentenem”, majd „kihasználva” az alkalmat, azt mondtam neki, hogy a jövőben sem akarok az egyetemi társakról és a többi barátomról jelenteni.(jellemző akkori naivitásomra, hogy meg sem fordult a fejemben a kapcsolat megszakítása. Egyszerűen nem mertem nemet mondani. Valószínűleg a régi kínai ügyeimtől tartottam, de ennek már 30 éve és nem emlékszem minden részletre.)

Majd ezek után Cirkos előállt egy újabb ajánlattal: Mondta, hogy megbeszélte a főnökeivel hogy én „egy nagyon rendes srác vagyok” és sem ő, sem a főnökei nem akarnak elveszíteni.

Arra az elhatározásra jutottak, hogy a demokratikus ellenzék figyelésére állítanak rá.

Őszintén megmondom, ezt akkor én megtiszteltetésnek éreztem, lehet, hogy ilyen sokra tartanak?

Azt el kell, hogy mondjam, hogy az ellenzék megfigyelése éveken keresztül nekem semmiféle lelkiismereti problémát nem okozott. Több okból sem.

Jelentenem kell, ez megmásíthatatlan tény. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az vagy hazudik, vagy egyáltalán nincs tisztában a történésekkel, nem ismeri az állambiztonság könyörtelen logikáját.

Vadidegen emberekről kell jelentenem, az összejövetelekről kellett „tudósítanom”, tehát olyan sokat nem árthatok, (a Szabad Európa úgyis bemondja másnap). Utólag ne rója fel bűnömül senki, de az ellenzéket igen nagyképű, öntelt figuráknak tartottam.(sok olyan, az egyetemről ismert alakkal találkoztam ott, akiket a barátaimmal egyöntetűen igen beképzelt emberkéknek tartottunk, akik a szellemiek területén nem igen jeleskedtek, de az egyetemen és a különböző összejöveteleken igen harsány hangadók voltak). Végül azt is elmondom, hogy igen erőteljesen hatottak rám Cirkos szavai, aki a demokratikus ellenzéket „bohóckodásnak”nevezte, „az egészet Aczél György mozgatja a háttérből, de közben minket is dróton rángat.”- szokta volt igen gyakran mondogatni.

Hogy miért hittem neki?

Azért, mert ez az ember segített megoldani igen sok magánéleti problémámat. Bátran fordulhattam hozzá bizalommal, sokszor segített. A személyes találkozókon nemcsak a feladataimról volt szó, hanem igen bőven a személyes dolgaimról is. Sokszor úgy tekintettem rá, mintha a bátyám lenne. (tudvalévő, egyedüli gyerek vagyok).

Először Rajk László Galamb utcai szamizdat butikjába kellett eljárnom, majd alkalmanként Nagy Jenő lakására és a Hétfői Szabadegyetem előadásaira.

Az eltelt évek során sokszor elgondolkodtam azon, hogy a beszervezésnél miért esett rám a választásuk. Úgy hiszem ezt sikerült kinyomoznom. A társasházban ahol laktunk, a mellettünk lévő lépcsőházban lakott egy jogász végzettségű ember. Katonai szolgálatom alatt, amikor itthon voltam szabadságon sokszor áthívott, hogy beszélgessünk el a jövőmről, az elképzeléseimről, terveimről. Igen szívélyes és közvetlen volt és gyakran érdeklődött politikai nézeteim felől is. Én bizalommal voltam iránta és kendőzetlenül beszéltem neki a katonaságnál uralkodó áldatlan állapotokról, a bunkó tisztekről és altisztekről. Továbbá részletesen beszámoltam neki a kínai követséggel fenntartott réginek mondható kapcsolataimról is.(Azt elfelejtettem mondani, hogy a gimnáziumi KISZ agit. prop. titkárságról pont azért mondattak le, mert kiderültek kínai kapcsolataim. Nem volt nehéz kinyomozni, mert a követségtől kapott brosúrákat és propaganda kiadványokat fűnek-fának osztogattam.)

Visszatérve a szomszédunkra kiderült róla, hogy nem is a SZOT-nál dolgozik jogászként, hanem a BM-ben. Erről én személyesen is meggyőződtem valamelyik március 15-én, amikor láttam, hogy parancsokat osztogatott az egyenruhás rendőröknek az utcán.

Az eltelt évek alatt rendszertelenül, hol gyakrabban vagy ritkábban jártam különböző ellenzéki összejövetelekre és lassanként kezdtem magamévá tenni az ott hallottakat.

Közben igen sok ellenzékivel kötöttem személyes ismeretséget. Szépen lassan a szamizdatok hatása alá kerültem. Egyre bátrabban vásároltam a kiadványokból nemcsak magamnak és az állambiztonságnak, hanem a barátaimnak, egyetemi évfolyamtársaimnak is. Ismeretségeim révén, a nyugati magyar és nem magyar emigráció külföldön kiadott könyvei is egyre gyarapodóbb mértékben tartoztak szellemi táplálékaim közé. Sikerült őket becsempéztetnem az országba, például sportolók segítségével (édesapám az ország egyik ismert sportvezetője volt éveken keresztül, természetesen őt is bevontam a dolgaimba).

Tudtam, éreztem, hogy nem vagyok szabad, de ezekkel az „akciókkal” legalább az autonóm ember látszatát sikerült fenntartanom és magammal elhitetnem.

Majd a Tűzoltó utcai SZETA rendezvényekre jártam, végül a Szilágyi Sándor által szervezett Hétfői Szabadegyetemre.

Hála Istennek, Cirkos nem ragaszkodott hozzá, hogy gyakran és rendszeresen találkozzunk, előfordult igen sűrűn, hogy fél évig nem is láttuk egymást.

Közben egyre „bátrabb” lettem, majd 1984 késő őszén megszületett az elhatározásom, hogy „kiszállok”. De sajnos a rám mindig is jellemző módon ezt a tettet, valamifajta „kurucos” akció keretében próbáltam kivitelezni.

Egyetemi évfolyamtársaimmal és akkori barátnőmmel kis, amatőr irodalmi kört szerveztünk és főleg humoros, szatirikus jeleneteket adtunk elő, (a barátnőm lakásán), illetve tartottunk ugyanilyen témában előadásokat, olvasgattuk, adtuk vettük a szamizdatokat stb. Itt mondom el, hogy nem volt közöttünk egyetlen ügynök sem; ez kiderült az 1985-ös őrizetbevételünk alkalmával is, mert a BM-esek nem tudtak rólunk semmit, teljesen meg voltak lepve, pedig már két éve „működtünk”.(Különösen az én akkori és egykori tartótisztjeimet „taglózta le” a hír, hogy működik egy ilyen csoport, aminek én is aktív tagja vagyok. Utóbb kiderült, azt mondták rólam, hogy „áruló” lettem.)

Az 1985-ös országgyűlési választások idején az egyik barátunk egy vidéki kisvárosban röplap akcióba kezdett, mire bevitték a megyei ÁVÓ-ra és csúnyán összeverték.

Soha nem nehezteltünk rá ezért, de mivel nem bírta a kínzásokat, szépen sorban elmondta a neveinket. Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy sorjában beszállítottak minket az V. kerületi RK-ra.

A vidékről érkezett nyomozókat Orosz Gyula fhdgy. vezette, aki akkor a Heves-megyei III/1-es osztály munkatársa volt.(lásd napjainkban Dr. Orosz Gyula r. ezredes, rendőrségi főtanácsos. Nemrég magas kormánykitüntetést kapott.) A második alkalommal Egerben Dr. Szövényi György őrnagy hallgatott ki. A kihallgatáson fizikai kényszert nem alkalmaztak, de a lelki gyötrés az annál fájdalmasabb volt. A BTK-t dugdosták az orrom alá és többször is felolvastatták velem, hogy ezért a ténykedésemért kettőtől nyolc évig tartó börtönbüntetést kaphatok. „Tudja maga mit jelent az, ha bedugják évekre büdös lábú cigányok közé?” Jó fél napon át álltam a sarat, végül kiböktem, hogy én nekik dolgozom. Erre ők azt mondták, hogy most ne örüljek, mert ez inkább ront a helyzetemen, mert „annál nagyobb a felelősség”.

Rövidesen megjelent a kihallgatásomon Tóth Endre szds. A második tartótisztem, akinek Cirkos egy jó fél éve átadott, de azóta nem találkoztam sem vele, sem Cirkossal.

Tóth Endre, az 1956-ban a Lenin-körúton meglincselt ÁVH-s százados, Tóth Ferenc fia.

Megírattak velem egy papírt, egy második beszervezési nyilatkozatot.(Utóbb megtudtam, ez teljesen szabálytalan volt, ki kellett volna, hogy zárjanak a hálózatból. Továbbá a 6-os kartonomon a második beszervezésemnek nincs semmi nyoma; sem Tóth Endre, sem Bajnai Gyula neve nem szerepel rajta, kizárólag Cirkos Tiboré.) Ezért a ténykedésemért „államellenes izgatás” címen rendőrhatósági figyelmeztetésben részesültem. „Most bizonyítanod kell!”- mondta Tóth. Itt mondom el, hogy barátaimra továbbra sem kellett jelentenem (!), hanem rögtön, szinte frissiben kiküldtek Nagy Jenő lakására. Ezután a Molnár Tamás vezette INCONNU művészcsoport rendezvényeire jártam az óbudai Lajos utcába. Majd kis idő múlva Demszky Gábor lakásán működő szamizdat butikot látogattam minden hétfőn.

Jó néhányszor „kifakadtam” Tóth előtt, hogy elég volt nem csinálom tovább, mire ő azonnal kész volt a válasszal: „Jól van b… dmeg, de akkor ’ leveszem rólad a kezem’, elkapnak a fakabátok, és akkor neked, meg a barátaidnak annyi! Semmivel sem csináltál sem te, sem a barátnőd kevesebbet, mint a Laci barátotok, aki hónapokig volt előzetesben, és lehet, hogy az ügynek lesz folytatása is, hiszen még nincs lezárva; és úgy néz ki, hogy más vidéki városokba is elnyúlnak a szálak.”

1985 őszén idézést kaptam a Fővárosi Hadkiegészítő Parancsnokságtól, hogy néhány nap múlva meg kell náluk jelennem „adategyeztetés” címén. Tudtam, hogy katonai szolgálatom második fele még hátra van, ezért időben, gyanútlanul megjelentem a megjelölt helyszínen. A legnagyobb megdöbbenésemre két igen rosszarcú, bulldogfejű ember fogadott, akik közölték, hogy a Belügyminisztérium Állambiztonsági Osztályáról jöttek. Előadták, hogy katonai szolgálatom második részét, ha akarom, akkor a kerepestarcsai BM. Tartalékos Tisztképzőjében tölthetem le, ami összehasonlíthatatlanul jobb körülményeket biztosít, mint egy átlag laktanya. „Ne izguljak, mert csupa megbízható marxista elvtárs körébe fogok kerülni.” (Én éppen ettől izgultam, pontosabban, rettegtem a legjobban!) Ezek után SZT. állományba kerülök majd, és állást is tudnak szerezni. Ajánlatukat felháborodottan utasítottam vissza és kirohantam a szobából. Másnap találkoztam Tóthtal és kérdőre vontam:”mi van, ti szórakoztok velem?”

Égre-földre esküdözött, hogy ő most hall először erről a dologról.

Ezek után történt még valami, aminek semmi köze nem volt a BM-hez.

Kirúgtak az állásomból, a Nemzetközi Előkészítő Intézetből, ahol tanárként dolgoztam 1986-ban, „ellenzéki és szocializmus ellenes magatartásom”miatt. Az OM Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya megtiltotta, hogy Budapesten a felsőoktatásban munkát vállaljak. Kirúgásom hírén a Tóth jókat röhögött, mondván „így jár az, aki hülyeségeket beszél.”, de ez legalább egy jó ajánlólevél lesz a számomra, hogy az ellenzék „belső köreibe”fogadjon. S végül így kerültem a dunaújvárosi főiskolára.

Az ellenzék persze nem fogadott a „belső köreibe”; és én magam az ismert álláspontom okán sem törekedtem erre.

1987 tavaszán Tóth átadott Bajnai Gyula hadnagynak, aki akkor a III/III-6-os osztály munkatársa volt (Tóth a III/III-4-es osztályon dolgozott). Bajnai ezredesi rendfokozattal a BRFK-n előbb felderítési, majd bűnügyi helyettesként tevékenykedet. Három éve ment nyugdíjba. Itt mondom el, hogy munkálkodásomért nem rendszeresen kaptam pénzjutalmat, „Fizetéskiegészítés” címen, alkalmanként, Karácsonykor, Húsvétkor, vagy akkor, amikor a tartótisztem főnökével kellett találkoznom (természetesen a tartóm jelenlétében).

Rendszeresen is kaptam anyagi természetű juttatást, de azzal a pénzzel szigorúan el kellett számolnom, mert szamizdat vásárlásra adták a BM számára.

1987 novemberében vagy decemberében vidéki lakásomon felkeresett Bajnai és osztályvezetője Jávor Miklós alezredes. Azzal az ajánlattal érkeztek, hogy van egy vezetői beosztással járó álláslehetőség a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában. Én ettől nagyon megijedtem és szinte gondolkodás nélkül nemet mondtam. Ők azt mondták, hogy jó lenne, ha igent mondanék, mert egyrészt ilyen állást nem lehet visszautasítani, épeszű ember ilyet nem tehet, ők sem véletlenül közlik velem ezt személyesen a lakásomon, másrészt még a „bruttósítás” előtt el kell, hogy foglaljam a helyem. A fizetésemet a BM-től is kapnám. Ezért a munkáért, elmondásuk szerint a BM-től is fizetés jár. Én továbbra is makacsul kitartottam a „nem” mellett. Ők erre azt mondták, hogy teljesen hülye vagyok, majd eltávoztak.(Hülye vagy b…dmeg, lehozom ide a főnökömet, ő személyesen „rimánkodik” neked, és te visszautasítod?!- hányta a szememre később Bajnai.)

1988 májusában vagy júniusában munkahelyemen felhívott Bajnai, hogy most azonnal adjak fel két expressz, ajánlott levelet az ELTE Jogi Karának személyzeti vezetője és a Bibó Szakkollégium igazgatója címére, mert a kollégiumban most üresedett meg egy nevelő tanári állás. Én örömmel tettem eleget kérésének,- mivel tanári állásról volt szó és én magamat mindig is annak tekintettem - sőt egy-két nap múlva személyesen is elmentem a szakkollégiumba, de mint kiderült az állásról már lekéstem.

Az 1989-es esztendőben végre „leszálltak” rólam, gyakorlatilag megszakadt a kapcsolatom az ÁB-vel. Kb. kéthavonta találkoztam tartómmal egy sörözőben és beszélgettünk. Már nem ragaszkodtak az írásos jelentésekhez.(Úgy emlékszem egyszer kért meg a tartóm, hogy számoljak be arról, hogy a lakhelyemen a pártok hogyan készülnek a jövőre esedékes országgyűlési választásokra. Én erre elővettem Dunaújváros napilapjait a főiskolai könyvtárban és kiírtam belőlük a választási előkészületeket.) Egyszer azonban változás történt. 1989 szeptemberében vidéki lakhelyemen megkeresett Bajnai (mondván, tartok-e otthon szamizdatokat, s miután meglátta, hogy a rengeteg szamizdat ott sorakozik a polcomon, megnyugodott, mert így szerinte „csökken a lebukásom veszélye”), és azt kérdezte, hogy tudok-e arról valamit, hogy a FIDESZ és az SZDSZ egy „árnyék-politikai rendőrség” felállítását tervezi? Ez engem teljesen megdöbbentett, mert most hallottam az egészről először. Majd azt is elmondta, hogy a BM-ben most nagy a kapkodás, hogy ezt az állítólagos akciót kivédjék. Például megváltoztatják az ügynökök fedőnevét.(Akkor változtatták meg az én fedőnevemet is „Fehér Pál”-ról ,”Vígh Pál”-ra, és nem előbb, mint ahogy azt egy történész lejegyezte.)

A Duna-gate botrány kirobbanása idején kétségbeesetten kerestem meg Bajnait, aki azt mondta, hogy kár izgulnod, mert egyrészt úgysem derül ki a neved, másrészt senkiről nem jelentettél semmi rosszat, nem voltál egy „rosszindulatú pali”. (ezt annak a történésznek üzenem, aki egy „különlegesen rosszindulatú ügynökként” aposztrofált egyik írásában)

1989 telén megkeresett munkahelyemen Dr. Magyar Elemér, aki ügyészi minőségében vett részt az 1985-ös kihallgatásomon és ezek után megundorodva saját hivatásától, az én ügyem kapcsán határozta el, hogy”kiszáll” az ügyészi munkából, s jövendő életét a „védtelenek ügyének kívánja szentelni”, mint ügyvéd. Már Elemér társaságában kerestem meg 90 tavaszán Kőszeg Ferencet, akinek apró részletességgel beszámoltam az egész ügynöki tevékenységemről.(akkor még friss volt minden, sok mindenre emlékeztem). Találkozásunkból egy interjú is született, lásd Magyar Elemér:Beszélgetés egy volt állambiztonsági ügynökkel, Beszélő 1990 valamelyik áprilisi vagy májusi szám. Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy mostani „vallomásom” nem valamiféle „hirtelen megvilágosodás”terméke, hanem a BM-es kapcsolataim megszakítása után közvetlenül készültem erre. Még a látszatát is szeretném elkerülni, hogy az ÁVÓ-hoz tartozom, illetve tartoztam. Semmiféle közösséget nem vállalok velük, hiszen akkor hallgatásommal a cinkosuk lennék. Nem vagyok hajlandó saját osztályom és osztályos társaim árulója lenni!

A 90-es évek végén, Tar Sándor lelepleződése után, összeszedtem minden erőmet és sorra megkerestem a „megfigyeltjeimet” szemükbe néztem és bocsánatot kértem tőlük. Természetesen mindent vállalok, minden jelentésemet, amit az ellenzékről írtam; ezeknek a száma minden bizonnyal több százra tehető; nem tudom pontosan, mert a B, és az M-dossziémat valószínűleg ledarálták.

Ezúton is megkövetem Nagy Jenőt, Demszky Gábort, Szilágyi Sándort, Kenedi Jánost, Kőszeg Ferencet, Molnár Tamást, Hodosán Rózát, Rajk Lászlót, néhai Krassó Györgyöt.

El kívánom még mondani, hogy történészként, filozófusként a titkosszolgálati ügyek érdekelnek, valamint a Kádár-korszak eszmetörténete. Ilyen területeken folytatok kutatómunkát, immár több éve.

Hozzáteszem, hogy az egészségi állapotom, javarészt az állambiztonságnak köszönhetően teljesen tönkrement; már volt egy veseátültetésem és most egy második előtt állok, heti 4 alkalommal dialízis kezelésre járok és volt másfél éve egy szívbillentyű műtétem is a pécsi szívcentrumban. Papp Lajos professzor operált, akinek elmeséltem az egész ügynökhistóriámat. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy eloszlassak egy nagyon súlyos legendát, illetve tévhitet: Tudniillik azt, hogy következmények nélkül lehetett „nem”-et mondani az ügynöki munkára. Napjainkban sok újságíró és magukat komoly történészeknek valló emberek terjesztik igen széles körben ezt az orbitális hülyeséget. Először is: hogyan nevezheti magát a titkosszolgálati ügyek szakértőjének az a történész vagy újságíró, aki azt képzeli, hogy az állambiztonság valakit „csak úgy” elenged?! Az állambiztonság nem adott módot a választásra, nem kínálta fel a „vagy-vagy” lehetőségét. Könyörtelenül adott parancsot, embertelenül zsarolt és börtönnel, az iskolából, vagy a munkahelyről való kirúgatással fenyegetett! (Legalábbis engem. Más ügynökök nevében nem tudok nyilatkozni.)

Másodszor: Papp Lajos professzor (akit túlzás és szerénytelenség nélkül atyai barátomnak nevezhetek), elmondta, hogy az én szívbetegségem már nagyon régi keletű, tulajdonképpen tinédzser éveimtől datálódik; igen ám, de akkor még nem volt semmi nyoma, illetve jele! (mindez természetesen látszott a szívem állapotán, s ezt a világhírű szívgyógyász, a műtét során rögtön észrevette). Ha ügynöki éveim alatt kaptam volna egy szívrohamot, (ennek már akkor megvolt minden esélye), akkor az „jó” lett volna, mert az azt követő alapos kardiológiai vizsgálat szívelégtelenséget állapított volna meg. És ezzel a papírral „kiszállhattam volna” (de így, és csakis így!!!), hiszen az ÁB sem merte volna vállalni a további felelősséget sorsom esetleges rosszabbra fordulása miatt.

Többet elmondani ezekről a dolgokról nem kívánok, illetve nem tudok.

Charles John Huffam Dickens

(Portsmouth, 1812. február 7. – Higham, 1870. június 9.)

CHARLES DICKENS

(1812-1870)

Úgy kezdődött, hogy ez a Charles Dickens nevű, sok mindent próbáló angol kispolgári fiatalember megpróbálkozott az újságírással is, és kiderült, hogy kitűnő riporter, aki nemcsak gyors és megbízható, hanem éles szemű megfigyelő is, és senki mással össze nem téveszthető humora van. Nos, történt egyszer, hogy egy kiadónak volt néhány tucat rajza, amelyet egy grafikus egy készülő regényéhez készített, de a regény nem készült el, mert az író hirtelen meghalt. A képekkel azonban mégis csinálni kellett valamit, mert már kifizették. A kiadó tehát odaadta a népszerű fiatal újságírónak (huszonöt éves volt akkor), hogy rakja olyan sorrendbe, ahogy akarja, és találjon ki hozzájuk egy történetet. Dickens fantáziája elkezdett működni, és megírta a Pickwick Klubot, minden idők egyik legmulatságosabb regényét, a fura alakok és fura helyzetek enciklopédiáját, a klasszikus polgári Anglia szeretetteljes torzképét. A regény Boz írói álnév alatt jelent meg. És egyszeriben siker s hamarosan világsiker lett. Dickens minden művészi erénye benne van ebben a könyvben.

Ezeknek a dickensi erényeknek élén az emberszerető humor áll. Semmi sincs távolabb tőle, mint a szatíra, hiszen úgy nevet, hogy azonnal megért és megbocsát. Akiknek pedig nem bocsát meg, a gonosz embereknek, a javíthatatlanoknak, Dickensnél nem jut nevetés. De nem is jut nekik semmi jó: a gonoszoknak bűnhődniük kell.

Dickens a világirodalom legnaivabb lángelméje. Hisz az erény megigazulásában és a bűn bűnhődésében. Pedig az egész angol realizmusban sincs olyan író, aki olyan mélyen látott volna a nyomorba, a megalázásba, a polgári társadalom lényegéhez tartozó igazságtalanságba, mint ez az ízig-vérig romantikus alkatú elbeszélő. És egész életművében a szenvedők, az elesettek, a kisemmizett szegények mellé állt. Különös romantikus, hiszen nincsenek hősi alakjai, mindig a kisemberekről ír, a szívtelen tőkés nála mindig elítéltetik. S ráadásul a valóság részleteinek olyan jó megfigyelője, hogy a naturalisták közül is csak a legnagyobbak közelítették meg, holott a naturalizmus művészi kultuszt csinált a részletek aprólékos leírásából. Hát akkor miért romantikus Dickens? - Azért, mert nála végül is mindig - mint isteni-költői igazságszolgáltatás - az eszmény érvényesül: az ábrándokban élő polgári erkölcsi eszmény a nagyon jól látott és megrajzolt polgári valóság fölött. Ezért lehetett, angyali naivsága miatt, az egész polgárság ünnepelt kedvence. És ezért lehet, valóságlátása és részvéte miatt, előbb az elnyomott, majd a felszabaduló egész emberiség kedvence. A szívbéli jóság ugyan általában nem irodalmi-művészi mérce, de éppen Dickens esetében mégsem mellékes a megítélésnél, hogy alighanem az egész világirodalomban ő a legérzőbb szívű jó ember, akinek megragadóan kedves emberi egyénisége átsüt minden bekezdésen. Szereti és magához öleli az embereket, köztük az olvasót is, és velük együtt egyszerre könnyezik és mosolyog a világ sok furcsaságán. Dickenset egyszerűen nem lehet nem szeretni. Még elképesztő korlátoltságát is a szívünkbe zárjuk. És szeretnők vele együtt hinni, hogy a jóknak végül is jó lesz az életük, a rosszakat pedig előbb-utóbb megbünteti vagy az igazságos törvény vagy a valóság egészében megnyilvánuló Gondviselés.

Tulajdonképpen ő fedezte fel az irodalom és általa az olvasók számára a nyomort, a külvárosokat, a kispolgári otthonokat, az érző szívű szegény embereket, az elhagyott gyermekeket, az ostoba és embertelen iskolákat, lelencházakat, árvaházakat, ő fedezte fel a keserves életű gyermekeket, és mindezek körében a különcebbnél különcebb bogaras alakokat. Közben olyan szemérmes volt, ahogy azt elvárta a hivatalosan képmutató angol polgárság Viktória királynő évtizedeiben, a gyarmatosító világbirodalom fénykorában. Mi ma már álszeméremnek érezzük az erotikának azt a teljes hiányát, amely jellemzi a kor egész angol irodalmát s benne Dickensét is. Mintha az emberekre nem volna jellemző, hogy kétneműek, a szerelmet alig-alig lehet megkülönböztetni a testvéri szeretettől. Még az annyira önéletrajzi jellegű Copperfield Dávidban - ahol a hős kétszer is megnősül - sem vehetjük tudomásul, hogy ezeknek az oly szemléletesen látható férfi- és nőalakoknak testük is van. De hát éppen ezért adták oda az aggodalmas régebbi szülők már gyermekeiknek is, akiket riadtan óvtak, nehogy megtudják azt, amit valójában nagyon is sejtettek, vagy éppen tudtak.

Dickens regényeiben az alakok, a környezetek, a hangulatok fontosabbak, mint a cselekmények. Pedig csaknem valamennyi története igen izgalmas, nemegyszer már-már bűnügyi regényeknek - afféle krimiknek - tekinthetők. Az írót mindvégig izgatja a bűn, amelyet elsősorban a nyomor következményének tart. Ámbár csaknem ugyanígy termeli nála a bűnt a szívtelen pénzvágy is. De nála az igazi nemes lelkű embert nem ronthatja meg sem a nyomor, sem a pénz. Itt van egyik leghíresebb regénye, a Twist Olivér. A nyomorúság és a bűn világának nagy körképe, a londoni alvilág szörnyűségeinek tárháza. Dickens szinte felfedezőúton járt, amikor a polgárok számára megfigyelte és leírta, hogy milyen pokol fortyog alattuk. De a jókat - így elsősorban a minden kísértésnek kitett Twist Olivért - nem ronthatja meg a bűn csábítása, és emberi derékségével felemelkedik a polgári lét mennyországába. A gonoszak pedig meglakolnak. Soha ilyen együgyű rémtörténettel nem tudták feltárni a nagyváros valóságos mély rétegeit. Soha ennyi derűvel nem tudták kifejezni a részvétet az emberi szenvedések iránt.

Dickens gyakran ír a polgári világ másik végéről, a tőkés üzletemberekről (Nicholas Nickleby, Dombey és fia). Kitűnően ismeri a környezetet, és merőben nem ismeri a tőkések valódi lelki rugóit. A rideg szívű üzletemberek meglakolnak, vagy legalábbis magukra maradnak, a jószívűek boldogulnak. Van egy nagyon szép meséje, a Karácsonyi ének (a Karácsonyi történetek sorozat legismertebb darabja), amely arról szól, hogy Scrooge úr, az önző, gazdag ember boldogtalan magányában él, de karácsony estén megjelenik előtte halott üzlettársának lelke és látomásokban mutatja meg neki az önzés boldogtalanságát. Scrooge megretten sivár jövőjétől, és elmegy szegénysorban élő rokonához, aki boldog családi életben él, és e derűs körben megtalálja a sohasem ismert boldogságot. Mert hát Dickensnél még a kísértetmesék is londoni polgárok és londoni kisemberek körében játszódnak, és aki megjavul, annak nemcsak joga, hanem lehetősége is van a boldogságra.

Könyveinek hosszú sorában akadnak történelmi regények is (Barnaby Rudge, Két város története).Ezekben a legkevésbé fontos a történelem, fontosabb a regényes cselekmény, és igazán fontosak az alakok.

A polgári élet lehetőségei és veszélyei legváltozatosabban alighanem a Kis Dorrit-ban vonulnak az olvasó elé. Nyomasztó adósság, adósok börtöne, válságba jutott család - mindez igen komor regény témája lehetne, és mégis szüntelen mosoly kíséri a szorongató történetet. Dickens annyira hisz a jók megigazulásában, hogy látni és láttatni tudja az élet bajainak komikumát. Vigyázat! Ez nem a részvétlen kívülálló kaján nevetése, hanem az együttérző vigasztaló mosolya.

Ő maga főművének a háromkötetes Copperfield Dávidot tartotta, amely - mint tudjuk - némileg önéletrajz. És az útra visszatekintő szemében megszépül minden egykori nehézség, noha elmond minden szomorúságot. Legszebb része a gyermek- és kora ifjúkorról szóló első kötet. Sokan sorolták már ezt a kötetet az irodalom legszebb olvasmányai közé. És a mindig szemléletes Dickens talán ebben a regényében formálta meg a legemlékezetesebb alakokat, jókat is, rossz-szívűeket is. Ezek nála mindig azonnal felismerhetők, mivel a jók mindig szépek, vagy legalábbis vonzók, a rosszak mindig csúnyák, néha egyenesen riasztó szörnyeteg formájúak. Aki nem eléggé csúnya, az idővel megjavul. És ha megjavul, meg is jutalmazza az élet. Ennél tovább már senki sem mehetett el a romantikus emberábrázolásban. De ez a szélsőséges romantika mégis a jóság és a gonoszság valóságára vall. Ezek a gyakran bűnügyi ponyvához közel álló történetek többet mutatnak meg a polgári élet tényleges rémségeiből, mint nem egy nála sokkal realistább író társadalomképe. És éppen ez a dickensi titok: romantikus mesélőkedvvel, ábrándos világszemlélettel oly sokat elmondani az élet igazságáról. Erre nem elegendő magyarázat a kitűnő riporteri megfigyelőkészség, ez csak a részletek hitelességét és szemléletességét biztosítja. Alighanem a mélységes emberi részvét, az igazság feltétlen akarása, az emberek iránti szeretet - amelyhez természetesen egy rendkívüli írói tehetség is kellett - érteti meg velünk, hogy ennyi naivitással hogyan lehetett remekműveket írni.