Dinnyés József

Kulcsár Ferenc Ének sírás után

A trianoni békét nem ellenségeink írták meg, hanem…

Két világháború közti lelki és szellemi életünk felfrissítéséhez nem csekély mértékben járultak hozzá azon papjaink, akik emberibb embert, magyarabb magyart akartak nevelni, akik korántsem csak a szószékeken vagy a sekrestyékben, hanem a nyilvános életben is mindenkit megszólítva a trianoni agóniából felrázásra váró, öntudatát megerősítendő nemzet vérbeli nevelőivé váltak.

Közéjük tartozott a száztizenhat éve, 1898. február 12-én Újpesten született (és 1970. június 3-án Kalocsán elhunyt) Koszterszitz József (népies nevén Koszter atya), aki minden kertelés nélkül megválaszolta azt a kérdést, hogy valójában kik is írták meg a trianoni békét?

A néhai pesti és soproni Szent Imre Kollégium prefektusaként, a Regnum Marianum csapat cserkészeként és a Magyar Cserkészszövetség társelnökeként műveinek sokaságában fejtette ki a konzervatív pedagógiai gondolkodás alapjait egy olyan korban, amikor annak értékeit már akkor is kikezdte a modern gondolkodás, a haladásőrület, az emberi nem vegetatív szükségleteit abszolutizáló freudizmus. Csaknem minden korosztályt igyekezett megszólítani ízes magyarsággal, kitűnő szemléltető képességgel megírt, értekező prózánk addigi legnemesebb hagyományait (képviselői közül leginkább Kölcsey Ferencet, Gyulai Pált és Kemény Zsigmondot) megidéző műveivel. Mégis, legszívesebben talán mégis a diákokhoz és szüleikhez, tanáraikhoz szólt velük (A kemény parancs, Kamaszok, Levelek a gólyához, Kérdőjelek a fiúszívekben, Viharzóna, Nos Rector), továbbá oktatáspolitikánk irányítóihoz (Útmutatás a katolikus szülői értekezletek rendezésére, Ifjúságunk egységének alapjai, Ifjúságunk nemzetszolgálatának útja), illetve a kispapokhoz(Lépcsőima). De nem kisebb rokonszenvet váltottak ki olvasóiból a Magyar Cserkész és a Zászlónk hasábjain megjelent, kora egyik legtehetségesebb, székely származású grafikusművésze, Márton Lajos rajzaival ékesített cikkei, s végül, de nem utolsósorban stílusteremtő prózaírói hajlandóságról árulkodó regényei (Fulgur, Lurkó, Iluska, Csibészklub) és kivételes dramaturgiai képességről tanúbizonyságot tevő gyermekszíndarabjai(Meseszínház).

Szívügyének tekintette egész pályája során a nemzetnevelés hangsúlyozását, a cselekvő hit és hazaszeretet egységét egy olyan korban, amikor a kérészéltű „keresztény kurzus”-t követően a nemzeti, kiváltképpen irredenta jelszavak által felpezsdülni látszott közéletünk mögött ott leselkedett a szerinte legnagyobb veszély, a liberalizmust szalonképessé kozmetikázó destrukció, amelynek köszönhetően „a trianoni békét nem ellenségeink, hanem az itthoni patkányok írták meg”. Egyenesen így fogalmazott Kérdőjelek a fiúszívekben címmel 1943-ban megjelent diáknevelési útmutatójában. S nem véletlenül. Mert tudta, hogy a látszólagos béke tükörsima vízfelülete alatt a mélyből a megcsonkítottságunkba való beletörődést hirdető destrukció, a bomlasztás lávái egyre inkább igyekeznek felszínre törni. Tudta, hogy a már a Trianon előtti évtizedekben is nemzeti öntudatunkat megkérdőjelezők, sőt kigúnyolók, kiváltképpen a szociáldemokraták és a szabadkőművesek, a keresztény restauráció alatt korántsem szűntek meg létezni, legfeljebb bebábozódtak, földalattivá váltak:

„Az apokaliptikus háború negyedik évében itt is, ott is elsuhanni látjuk a Trianont készítő sötét lelkű had utódainak árnyékkísérteteit. A zsidóság, amelyet lépésről lépésre fokozatosan köt gúzsba a rendeletek sorozata, a demokráciák győzelmétől a régi liberális világ visszatérését reméli. Titkon működő kommunista sejtek a legveszélyesebb ellenség kiserődjei itthon, a magyar családi otthonok között. Rémhírterjesztők. Suttogó mindent jobban tudók. Névtelen gyanúsítók. Minden nagy emberről vicceket faragók. Jól értesült álmodók és jövendőmondók. Ellenséges rádióhíreket hallgató és azokat egyedül igaznak elfogadó jól értesültek, akik szerint odaát mindig igazat mondanak, míg a mi jelentéseink csak félrevezető propaganda. Harctéri jelentések szövegében a sorok között olvasók. Az utcán élelemért sorban álló hosszú emberkígyókat nyugtalanító, lázító elégedetlenkedők. A belső rendet új jelszavakkal bontó ország-reformerek. A nemzet egységét lazító belpolitikai és szociális, nemzetiségi próféták. Az ellenséges hatalomnak köztünk meglapuló kémei és titkos agitátorai és megfizetett ügynökei. Hány ezren és ezren szolgálják a belső fronton a rontást, mg a Don partján és a Volgánál vérzik a magyar katona! Szolgálják sokan tudatosan, sötét gonoszságból, sokan mások tudatlanul, sötét ostobaságból. De ha egyszer valami elromlik, igazán nem jelent különbséget, hogy gonoszság vagy tudatlanság rontotta-e el.”

Nem bizony, mivel a „sötét ostobaság” a hét főbűn (kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, restség) közül éppen a hetedik következménye, amit csak (amint Fulgur című ifjúsági regényében kiemelte) acélos akarattal lehet megtörnünk, mint tette egykor a germán nép vezére, aki „amit öt év alatt kihozott a népéből, annak nincs mása a múltban: mi gyűlöltük őt és ő gyűlölt minket, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kivételesen nagy ember”, aki mögé ha odaáll egy nemzet, csodákat művelhet. S tegyük hozzá, hogy a sok társadalmi anomáliát meg nem oldó, ugyanakkor öntudatunkat mégis ismét helyreállító Horthy-korszakban nem állt egyedül ennek hirdetésével a milliók által olvasott és tisztelt Koszter atya. Csak irigykedve tekinthetünk történelmünk e negyedszázadára, hiszen olyan nemzetnevelő, a szó és a toll mestereiként egyként jeles paptársakat adott még rajta kívül, mint Bangha Béla, Lantos-Kiss Antal, Marczell Mihály, Müller Lajos, Schütz Antal, Szivós Donát, Tower Vilmos, Tóth Tihamér és Uzdóczy-Zadravecz IstvánAkik emberibb embert, magyarabb magyart akartak, hiszen tudták, hogy „a trianoni békét nem ellenségeink, hanem az itthoni patkányok írták meg”. Akikre tökéletesen igaznak bizonyultak Arany János Széchenyiről írt ódájának sorai:

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Torockói népviselet

Az Erdélyi-középhegység keleti részén elterülő Torockói-hegységben, a Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében, Kolozsvártól délre, Nagyenyedtől 23 km-re északnyugatra fekszik, Torockószentgyörgy hozzá tartozik. A Székelykő miatt a nap látszólag kétszer kel fel és nyugszik le, hiszen a faluból nézve visszabújik a Székelykő sziklái mögé, hogy aztán kicsivel később újra előbukkanjon mögülük.

Torda-Aranyos megyei Torockó lakosai vasbányászatból éltek, és a vízierővel hajtott vasverőkben Erdély számára ekevasat, kapát, fejszét, kaszapengét gyártottak. Később a modern bányászat és gyáripar feleslegessé tette a kezdetleges technikával dolgozó műhelyeket, majd megszüntette - megmaradt azonban a városi öntudat. Viseletükben is megmaradt több olyan sajátosság, aminek párhuzamait korábbi századok városi, nemesi öltözködésében találhatjuk meg.

Nemes kelméivel és az úri-polgári ruhatárhoz közelálló darabjaival úgy válik ki a többi erdélyi öltözet közül, mint a mo.-i falusi népviseletek közül a mezővárosok (Debrecen, Kecskemét) öltözetei.

A férfiak borjúszájú gyolcsingüket a nadrágon kívül viselték és kordovánból készült, a viselő korát megillető színű és díszítésű övvel szorították le. A gatya itt csak alsó ruhanemű. Felette kétszer ványolt fehér abaposztóból ellenzős csizmanadrágot, harisnyát hordtak. Ennek vócolása a nemzeti színeknek megfelelő posztócsíkokkal történt. Kék bojtos, puhaszárú fekete csizmát öltöttek hozzá. Az ing fölé bunda-lájbit vettek. Ez fehérített báránybőrből való, kék fonallal levarrt irha rátéttel díszített ujjatlan, elöl csukódó bőrmellény, nyakában magas rókaprémgallérral; téli-nyári öltözetdarab. Csak téli felsőruha a ködmön és a templomcondra. A ködmönhöz hasonlóan vállra vetve viselték, általában csak templomba menetkor. A vőlegény is templomcondrában esküdött. E nagy múltú darabok közé ékelődtek az ujjasok, sötétkék szebeni posztóból vagy kockás flanellből, ezeket az ingre vették fel a lájbi alá. Fekete nemez kalapjuk széles felhajtott karimájú, fekete bársonyszalag szegéssel készült. Itt maradt meg legtovább a fehér, lapos, három oldalról prémezett báránybőr sapka.

A lányok pártája aranycsipkével borított fekete bársony korona, körül aggatva három oldalról szalagokkal. A homlokon alákötötték a piros selymet: erősen sodrott szálú piros fonalból való szálköteget, melyet csak a párta alatt hordtak a felserdült lányok. Az asszonyok kontyba csavart hajuk fölé fekete selyem főkötőt vettek, homlokukat széles, erős, fekete atlaszszalaggal kötötték át. Mindezek fölött a fiatalasszony kék, piros vagy zöld selyemszállal hímzett vékony selyemfátylat viselt, amit a nyak körül megtekert, s egyik oldalt a fül körül három díszes tűvel megtűzött. Az ingnek két szokatlan sajátossága van: az egyik az, hogy hosszú, a másik pedig, hogy az ujja is hosszú; sípujjúnak mondják. Fehér gyolcsból készült, eleje nagy területen mintázottan sűrűn ráncolt. Az ing ujját kétféle módon díszítik: hímzéssel, kötéssel és islógozással. A hímzés, keresztben varrott a váll körül, piros vagy kék színben, a kötést hosszában helyezték el több sorban is. Az islógozás a válltól szinte a kézelőig ér, ugyancsak hosszanti elhelyezésben. Az islógos ing a fiatal asszonyok dísze, a kötéses az időseké, a hímzett ing a pártás lányokat illette meg. A fiatalok a nyakban szélesen elterülő csipkés fodrot hordtak az ing fölött. Az elől dúsan ráncolt ingnek kiegészítője a kösnyős fersing. Ez is finom fehér gyolcsból készült vállas szoknya. Maga a fersing lapos ráncokba rakott. Eléje gyapjúszálból vert csipkével díszített zöld vagy kék posztó-, esetleg selyemkötényt kötnek. A derékra a viselő korához, s az alkalomhoz illő zsinórövet kötnek, hosszan lelógó bojtokkal. Ebbe tűzik csücskével a szokatlanul átlósan hajtott selyemkendőt. Ehhez az öltözethez palástot hordanak templommenetre. 
Palást helyett rókaprémes bundát, bunda-lajbit viseltek; ez elöl csukódó, vörös selyemmel hímzett bőrmellény, mit nem öltöttek fel. Viseltek zöld posztó vagy selyemborításos, oldaltgombolós mellest is. A szoknya elé aprómintás fekete bársony- vagy selyemkötényt kötöttek. A lányoknak hegyes orrú, magas sarkú, piros csizmájuk volt, az asszonyoké fekete, mindkettő harmonikás szárú.
A lányok ékessége a párta volt, melyet aranycsipke borított. Kétfelől a vállra és hátra pántlikák omoltak.

Pénzügyesek

Ma a pénzügyi diktatúra a sikk, akik ügyesek, mind pénzügyesek.

Az állampolgár régebben komcsi volt, vagy nem volt komcsi - ez volt a divat.

http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/43564/cseh-tamas/penzugyesek-zeneszoveg.html

+

http://www.youtube.com/watch?v=8sCRGE5BtoU

Goldman Sachs hadüzenete: nem tankokkal, hanem bankokkal, uzsorakamattal győzzük le Magyarországot

Amint a minap jeleztük, pálcát tört hazánk felett a világot uraló háttérhatalmi Goldman Sachs, aki szerint amennyiben egy újabb MNB-általi kamatemelés sem segít rajtunk, ismét jöhet az EU/IMF „mentőcsomag”ja. Hadüzenet ez a javából s egyben számunkra alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, valaha miért is tartották annyira jogtalannak oly sokan magát a kamatszedést, sőt majd mindannyian az uzsorakamat-gazdálkodást.

Leszámítva persze az utóbbiakban érintetteket, a mindenkori Goldmann Sachs-okat.

Amúgy különösebb Panama-tanulmányok nélkül is megválaszolható az iménti kérdés. Elég ehhez csak egy kissé belelapoznunk az európai történelem fejezeteibe. Mert mi is a kamat, eredendő nevén az usura? A korántsem csak teológiai-filozófiai, hanem köz- és humán műveltségünk megalapozásához máig nélkülözhetetlen Bangha Béla-féle Katolikus Lexikon szócikke meghatározása szerint „a pénztőke használatáért fizetett (többnyire pénzbeli) szolgáltatás”.

Már az ókorban kialakult viszont az a felfogás, hogy a kölcsönnek ingyenesnek kell lennie, hiszen a tőke fölötti nyert pénztöbblet rendszerint meg nem érdemelt hasznot nyújtott a kölcsönzőnek. A kezdetbeli ingyenes pénzkölcsönzést azonban hamarosan felváltotta a kamatszedés a babilóniaiaknál, asszíroknál és zsidóknál, bár ez utóbbiaknál – olvassuk az iménti szócikkben – csak a kamatszedő idegenekkel szemben volt megengedve (5 Móz 23, 19), egymás között nem.

Ha az ókor klasszikus gondolkodóit olvassuk, azt találjuk, hogy szinte mindegyikük egyértelműen elítélte magát a kamatot, így mindenekelőtt Platón, Cato, Seneca. Sőt Arisztotelész még tovább ment. Szerinte a pénz mindig csak eszköz, mégpedig csereeszköz, amely gyümölcsöt nem terem, ezért eleve erkölcstelen pénzkölcsönzésért kamatot szedni bárkitől is. Az ókeresztény írókAlexandriai Szent Kelemen és Tertullianus óta a Szentírásra hivatkozva (Zsolt 14, 5, Ez 18, 7, 2 Ezdr 5, 7, Lk 6, 34) szintúgy ostorozták a kamatszedést. 

Közülük egyesek különösen is azért kárhoztatták, mert benne az anyagilag megszorultak bűnös kihasználását látták, ilyetén a felebaráti szeret krisztusi parancsa elleni bűnt, mint Lactantius, Nagy Szent Vazul, Nüsszai Szent Gergely, Szent Ambrus, Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János. A Niceai Zsinat (325) és Nagy Szent Leó pápa a pontifikátusa alatt (440-461) született dekretáléjában pedig kiközösítette azt a klerikust, aki kamatszedési ügyletekkel foglalkozott.

A középkorban Aquinói Szent Tamása pénzkölcsönzés gazdasági felhasználásával elérendő nyereség bizonytalan, szerződésileg ki nem köthető mivoltát hangsúlyozta, tekintettel a már akkor is – elsősorban zsidó kereskedők által – elburjánzott óriási kamatlábak miatt. Mert például megtörtént – amint Miskolczy István történész művében (A középkori kereskedelem története, 1926) olvassuk –, hogy Mainz város tanácsa 1000 forintot vett fel négy zsidótól s 52 % kamatot fizetett, de másutt megesett 1224-ben olyan is, hogy 174 %-ot szedtek a kölcsönzött összegre, így nem csodálható, ha Rigord francia krónikás a XII. század végén arról panaszkodott, hogy majdnem a fél Párizs zsidó uzsorásoké lett. 

Nos, mindezekre tekintettel Aquinói Szent Tamás Brabantia hercegnőjének „a zsidók kormányzásáról” írt levelében (De regimine Judaeorum ad ducissam Brabantiae) kifejtette, hogyvissza lehet követelni a zsidóktól az uzsorával szerzett értékeket, továbbá célszerű őket pénzbüntetéssel sújtani, nehogy az elkövetett bűneikből haszonra tegyenek szert: ezt megakadályozandó, nagyobb büntetéssel büntetendők, mint mások, ugyanakkor a büntetés címén tőlük elvett pénz nem tartható meg, hanem a jogos tulajdonos(ok)nak visszatérítendő, vagy ha ez már nem lehetséges, közcélra fordítandó.

A kamattilalom olyan általános volt még az újkor kezdetén is, hogy jogosultságukat – legalábbis kezdetben – még maguk a reformátorok is elismerték (Kálvint kivéve), viszont a kapitalista gazdaság térhódításával a korábbi tilalom bástyáin már egyre többen ütöttek réseket. Az idézett lexikonbeli szócikkből ugyanis kiderül, hogy XIV. Benedek pápa (1740-1758) ugyan szintén elvetette a merő pénzkölcsönzésért történő kamatszedést (lucrum ratione ipsius mutui), de „elismert bizonyos jogcímeket, melyek jogossá tehetik a kölcsönzésből eredő nyereséget”. Az ő határozatai, a moralisták és az 1918-as új Egyházi Törvénykönyv, a skolasztikusokra hivatkozva, elismerik, hogy vannak körülmények, melyek meglétekor lehet kamatot szednie a pénzkölcsönzőnek. Ezek pedig – olvassuk Evetovics Kunó cisztercita könyvében (Katolikus erkölcstan, 1940) – a következők:

1. a tőke átadásával, elvonásával elmaradó haszon (lucrum cessans), s a tőke átadásából felmerülő hátrány, kár (damnum emergens), például el kellett hagyni valamely üzletet, vagy a pénz hiányában csak kisebb hasznú üzlet volt lebonyolítható,
2. a különleges veszély, mely a kölcsönadott dolog fennmaradását a kölcsönvevőnél veszélyezteti (periculum sortis), s amely miatt a kölcsön csak nehezen, vagy éppen csak kiadások révén szerezhető vissza;
3. a visszaadás halasztásának veszélye; erre az esetre bizonyos szolgáltatásokat lehet kikötni (poena conventionalis).

A tudós cisztercita tényként állapítja meg, hogy „aki a pénznek birtokában van, hasznot húzhat belőle”, csak persze nem uzsorát, ami „igazságtalan kamatszedés”. )Amint megjegyezte, a törvény által megengedett legmagasabb kamatláb 8 %.) Vagyis szerinte egyértelműenkülönbséget kell tennünk a tisztességes kamat és az eleve tisztességtelen uzsora között. 

Talán hangsúlyoznunk sem kell, hogy az újkori államok gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi életében viszont nem a tisztességes kamatgazdálkodás, hanem az uzsorakamat-gazdálkodás kezdett egyre nagyobb tért hódítani. Úgy tűnik, az állami kamatláb általánosan 5 %-ra mérséklését sikerült a pénzügyi oligarchiáknak machinációikkal sikeresen kijátszaniuk a maguk javára mások megkárosításával – amit jó ideje ugyebár a hazai devizahitelesek a saját bőrükön érezhetnek. Igencsak messze vezetne tehát, ha ennek csak a legégbekiáltóbb eseteit sorjáznánk. E nélkül is tény mindenesetre, hogy az uzsorakamat szedésének tilalma mindenekelőtt erkölcsi s csak azután gazdasági alapkövetelmény. 

Tekintettel azonban arra, hogy a mégoly alacsony kamat könnyen kijátszható, s válik belőle uzsora, a kamatkérdés egyik legjobb hazai ismerője, Ibrányi Ferenc nem véletlenül fogalmazott úgy (A kamatkérdés erkölcstudományi problematikája, V. rész. Theologia, 1937/4. szám), hogy „az erkölcstudomány változhatatlan, örök érvényű igazsága, hogy elhasználásra való tárgyat ideiglenes használatra csak a kölcsönadás (mutuum) ingyenes szerződésének keretében lehet átengedni, tehát a pénzkölcsön után kamatot kikötni, vagy elfogadni erkölcsileg tilos. A kamattilalom erkölcstudományi igazolásának egyedüli alapja az, hogy a pénz csereeszköz, és mint ilyen, elhasználásra való tárgy”.

Éppen ezért szintén nem véletlen, hogy a keresztény társadalmi tanításon szocializálódott nemzedékek valaha ösztönösen idegenkedtek a pénzkölcsönzéstől, ami egyenesen következett az emberi nemnek a saját maga által elvégzett munkája általi öröméből, amely aligha szorul kölcsönvett javakra, pláne pénzbeliekre. Nyilván ezért, hogy huszadik századi ifjúságnevelő papjaink gyakorta óvtak a pusztán „baráti” pénzkölcsönzésektől is, mint például könyvében (Nos Rector. A magyar főiskolai hallgatók könyve, 1943) a felnőtté váló ifjakat Koszterszitz József:

„Kölcsönadásból és kérésből mindig nagy összeveszések és elhidegülések lesznek. Ha van jó barátod, akit becsülsz, soha pénzügyleted ne legyen vele! Ha van nyűgös, tapadó ismerősöd, akitől szabadulni szeretnél, adj kölcsön neki becsületszóra tíz pengőt. A pénzedet ugyan nem fogja visszahozni, de ezután kerülni fog. Az egymásnak tartozás, adósságra figyelmeztetés, pénz követelése, sürgetése olyan messze dob szét egymástól két embert, mintha két idegen csillagon utaznának a világűrben.

Ha a pumpolónak azt feleled: Sajnálom, nincsen pénzem! – ezzel nem követtél el hazugságot, mert restrictio mentalissal az igazat mondtad: „A te számodra nincsen pénzem! – S ha becsületbeli adósságokról tesz bizalmas vallomást, és kijelenti, hogy öngyilkos lesz, ha nem segítesz rajta, meg ne hatódj és meg ne puhulj! Ezt a mesét elmondta már előtted pár másik fiúnak, utánad elmondja még néhány másiknak mindaddig, míg valami gimpli be nem ugrik neki, de öngyilkos az effajta ember nem lesz!”

Ilyetén körüljárni igyekezve a kamat és az uzsora problémáját, annyi mindenesetre konklúzióként ma is bizonyos, amit a Katolikus Lexikonban az idézett szócikk szerzője, Biró Bertalan nyolcvanhárom éve megfogalmazott: „Minden józan szociálpolitikának arra kell törekednie, hogy a kamatszedést és vele együtt a munka nélkül szerzett jövedelmet úgy korlátozza, ahogy az igazságos jövedelemelosztás elve megköveteli.” Erről azonban úgy tűnik, hallani sem akar a hazánk fölött (is) pálcát törő Goldman Sachs. Most már csak az a kérdés, hogy mi miként vagyunk mindezzel?

A budavári kitörők nem bűnösök, hősök voltak!

Mi sem jelzi jobban korunk totális szellemi-lelki romlottságát, mint a nemcsak az egyéni, családi, nemzeti hőstettekre való képtelenség, hanem a mindezekre képes, értük mindenüket feláldozó eleinkre történő megemlékezés tűzzel-vassal való tiltása, mi több, az emléküket ápolók hovatovább közveszélyes bűnözőkkel egyenrangúaknak való tekintése.

Mindezzel szemben a nemcsak hazánkat, hanem egyenesen a kontinensünket 1944-1945 fordulóján védő budavári kitörők nem bűnösök, hősök voltak!
Hősök, akik, amint Szálasi Ferenc, mellesleg az ellenségben is meglátták azt, ami hősies, mert becsületük erre kötelezte őket, szemben az áldozattól rettegő örökös komfortkeresőkkel, akik képtelenek kitörni nagyon is mulandó elefántcsonttornyaikból.

„A legszerényebb háztartási alkalmazott is felháborodottan tiltakozna, ha olyan fűtéssel, világítással, fekvő- és mosdóalkalmatossággal ellátott szobát kínálnánk neki, amilyen Goethe titkos udvari tanácsosa vagy akár Anna Amália weimari nagyhercegnő számára teljesen megfelelt volna” – írta Konrad Lorenz 1972-ben mindazon örök békéről áhítozók kapcsán, akik a hősiességet komfortigényre cserélték fel, akik elképzelni sem tudják, mit jelent nemhogy egy falu, egy város, egy ország vagy kontinens, hanem akár csak saját családi fészkük megvédelmezése, köszönhetően a bolsevizmus kollektivizmusánál ezerszer veszedelmesebb liberalizmus individualizmusának, amely nemhogy hőstettekre nem képes, de hallani sem akar róluk, sőt a büntetőjog paragrafusai mögé bújva retteg attól, nehogy támadjanak „politikailag inkorrekt”-ek, akik ezekre legalább emlékeznek és emlékeztetnek. 

Ez az Immanuel Kant szerinti örök békére vágyakozó hedonizmus és utilitarizmus azonban sajnálatosan gyakran nemzeti-konzervatív köntösbe bújt média- és történészköröktől sem idegen, olyannyira nem, hogy a német, magyar, olasz, horvát, finn hadsereg második világháborús antikommunista hadjárata, azon belül is különösen az 1945. február 11-i budavári kitörés, számukra is többnyire csak egy negatív történelmi epizód, így ennek jeleként az állítólag amúgy általuk megvetett másik oldallal egyetértésben rendre felháborodnak azon, hogy vannak, akik világtörténelmi hőstettként emlékeznek a sztálini terjeszkedést megakadályozni akarók akkori végső harcára, akik hazánk utolsó törvényes államfője, Szálasi Ferenc 1946. február 6-án tett vallomásával egyetértve tudják, hogy Európa bolsevizmusellenes keresztes hadjáratának „nem volt erkölcstelen célja”. 

Nem volt, hiszen a Nagy Péter cár óta érvényesített orosz annexiós törekvések, különösen is a bolsevizmussal karöltve, az egész kontinens békéjét sodorták létveszélybe, így a felsorolt nemzetek honvédei elsősorban nem nemzetük akkori ideológiáját, hanem saját magukat védték, amint ezt Wilhelm Hillen SS-Obersturmführer (Gordon Williamson egykori Waffen-SS katonák vallomásait tartalmazó kötetében (A hűség a becsületem, 1998) olvasható) megrázó vallomása minden vitát elsöprőn tanúsítja: 

„Berlin déli részén egy sportcsarnokban feküdtem több száz német katonával. Miután az oroszok elvették személyes tárgyainkat és leborotválták a fejünket, marhaszállító vagonokban egy lengyelországi hadifogoly-kórházba küldtek minket. Mellettem egy 14 éves fiatal feküdt, akinek a jobb lábát amputálták. A vagon ajtajánál egy könnyes szemű, előrehaladott állapotban lévő várandós nő állt. Az édesanyja volt. Az orosz őrök távolabb lökdösték az ajtótól, de amikor nem figyelték, felmászott a kocsira és elbújt egy nagykabát alá. Az ajtót bezárták, a vonat pedig elindult kelet felé. 

Nem sokkal éjfél után a vonat megállt. Kintről puskalövéseket és a háború végét ünneplő részeg orosz katonák ordítozását hallottuk. Aztán kinyílt a vagonajtó. Hat orosz mászott be, akik értékes tárgyakat kerestek. A zsákmányszerző körútjuk sikertelennek bizonyult, hisz korábban már kifosztottak minket. Ezután olyan dolognak voltam szemtanúja, amit míg élek, nem felejtek el. Megtalálták a várandós nőt. A katonák sorra megerőszakolták. A győztesek bömbölése elnyomta a nő kiáltozását és a sebesültek nyögését, akik alig tudtak mozogni a kötésük és gipszük miatt. A tábori ágyról odamászott az anyjához a frissen amputált lábú fiú, hogy védje őt. Aztán jött az, ami mindenen túltett: az egyik orosz elővette a pisztolyát, és előbb a fiút, majd az anyját lőtte fejbe. Ezek után nevetve dobták ki a holttesteket a töltésre. Megbénultam és visszatarthatatlanul zokogni kezdtem.” 

A máig kísértő nürnbergi per szellemében minderről hallgatók számára továbbá alighanem felfoghatatlan, mit jelent a felelősségvállalás, a becsülethez való hűség mindhalálig, az adott szó megtartása, amelyre a példát mutatók sokaságából álljon itt Rudolf Hess-szé és Szálasi Ferencé: ami az előbbit illeti, 1946. augusztus 31-én Nürnbergben az utolsó szó jogán elmondta: 

„Ich verteidige mich nicht gegen Ankläger, denen ich das Recht abspreche, gegen mich und meine Volksgenossen Anklage zu erheben. Ich setze mich nicht mit Vorwürfen auseinander, die sich mit Dingen befassen, die innerdeutsche Angelegenheiten sind und daher Ausländer nichts angehen. Ich erhebe keinen Einspruch gegen Äußerungen, die darauf abzielen, mich oder das ganze deutsche Volk in der Ehre zu treffen. Ich betrachte solche Anwürfe von Gegnern als Ehrenerweisung. Es war mir vergönnt, viele Jahre meines Lebens unter dem größten Sohne zu wirken, den mein Volk in seiner tausendjährigen Geschichte hervorgebracht hat. Selbst wenn ich es könnte, wollte ich diese Zeit nicht auslöschen aus meinem Dasein. Ich bin glücklich zu wissen, daß ich meine Pflicht getan habe meinem Volk gegenüber, meine Pflicht als Deutscher, als Nationalsozialist, als treuer Gefolgsmann meines Führers. Ich bereue nichts. Stünde ich wieder am Anfang, würde ich wieder handeln wie ich handelte, auch wenn ich wüßte, daß am Ende ein Scheiterhaufen für meinen Flammentod brennt. Gleichgültig was Menschen tun, dereinst stehe ich vor dem Richterstuhl des Ewigen. Ihm werde ich mich verantworten, und ich weiß, er spricht mich frei.”

Magyarul: 

„Nem védekezem olyan vádlók vádjai ellen, akiknek véleményem szerint nincs joguk ellenem és nemzettársaim ellen vádat emelni. Nem foglalkozom olyan vádpontokkal, melyek német belső ügyekkel foglalkoznak, és melyekhez külföldieknek semmi közük sincs. Nem foglalkozom becsületsértő vádakkal sem. Ezek szememben tisztelet jelei, ha ellenfelektől jönnek. Abban a kiváltságban részesültem, hogy életem számos évén át dolgozhattam nemzetem ezer éves történelme során született legnagyobb fiának helyetteseként. Még ha tudnám sem akarnám kitörölni ezt az időszakot életemből. Boldog vagyok abban a tudatban, hogy teljesíthettem a kötelességemet nemzetem iránt, mint német, mint nemzetiszocialista, mint Vezérem hűséges híve. Nem bánok semmit sem! Ha újra kezdenék, ugyanúgy cselekednék, ahogy cselekedtem, még akkor is, ha tudnám, hogy végül máglyára kerülök. Nem számít, hogy emberek mit tesznek velem. Egy napon az Örökkévaló ítélőszéke előtt fogok állni. Neki fogok számot adni tetteimről, és tudom, hogy ő felment engem.” *

Ami pedig az utóbbit, 1946. február 25-én szintén az utolsó szó jogán így fejezte be önmagának és nemzetének számot adó beszédét: 

„Köszönöm mindenkinek, kivétel nélkül, hogy engem ezen a súlyos úton követett. Köszönöm mindenkinek a hitét, köszönöm azt az áldozatkész beállást és kiállást, amellyel hitét alátámasztotta és amely cselekedetében vezette. Köszönöm az öregeknek, az árváknak, a hősi halottaknak, a rokkantaknak, hogy ezért a hitért szent áldozatokat hoztak. Lelkem legteljesebb meggyőződésével tisztelgek a volt ellenség hős harcosainak és hős lelkű lakosságának. Köszönöm nekik az ugyancsak becsülettel és meggyőződéssel megvívott férfias harcot. Kérem az Úristent, hogy győzelmes fegyvereikhez adja hozzá az igazság zászlaját, vezetőiknek pedig adjon bölcsességet, hogy a földgömb békéjét minél előbb megépíthessék a szabad, önálló és független dolgozó népek és nemzetek kultúrközösségének jegyében.”

Nem lehet elégszer figyelmeztetnünk az e sorokban kifejezett, világunkból csaknem teljesen kiveszett erkölcsi emelkedettségre, arra, hogy így néznek szembe a halállal azok, akik az ellenségben is meglátják mindazt, ami hősies, mert becsületük erre kötelezi őket, szemben az áldozattól rettegő örökös komfortkeresőkkel, akik képtelenek kitörni nagyon is mulandó elefántcsonttornyaikból.

Igen, mindenkor erre kötelezi őket ugyanis a becsület, amelyhez mellesleg (amint a cisztercitaEvetovics Kunó alapművében (Katolikus erkölcstan, 1940) olvassuk) bizony még a bűnösnek is joga van, hiszen „a hibák, bűnök ok nélküli felfedésével megbomlanék, vagy legalábbis nagyon megnehezülne az emberek egymásközti érintkezés”-e”, következésképpen „az ebből származó sok zavar, békétlenség, harc lehetetlenné tenné az emberek együttműködését”, viszont egyénileg is sokat jelent a jó hírnév, mivel „könnyebb a megtérés, a jó útra térés, a még fennálló, illetve meglevő becsület jó hírnév védelme alatt, míg ha valakit megfosztanak jó hírnevétől, rendesen elvész önbizalma s ez újabb bukásnak, bűnnek lesz a forrása”.

Csakhogy 1945. február 11-én a budavári kitörők azzal, hogy a mégoly reménytelennek ítélt helyzetben is az utolsó csepp vérükig való harcot választották, nem bűnösök voltak, hanem hősök, akiknek ezért kiváltképpen kijár a jó hírnév, akik úgy viselkedtek, mint az 1912-ben elsüllyedt Titanic brit óriásgőzösön egy házaspár: amikor a matrózok kiadták a parancsot, hogy a mentőcsónakokba csak gyermekek és nők ülhetnek, a feleség inkább követte férjét a hullámsírba, mintsem hogy elhagyja őt. De említhetjük Nyirő József regénye, aJézusfaragó ember hősét, Ajnádi Ferencet is, aki favágóként eltartva családját, egyre csak arra gondolt a számára eladdig oly szokatlanul nehéz fizikai munka végzésekor, hogy azt nem önmagáért, hanem végső soron a feleségéért, a családjáért teszi.

Éppen ezért büszkék lehetünk a hatvannyolc évvel ezelőtt a budai Várban és hegyekben fővárosunk, hazánk, mi több, egész Európa védelmében történtekre, azon honvédjeinkre, akik az említett házaspárhoz és favágóhoz hasonlóan méltán tettek szert jó hírnévre, akikre igaznak bizonyultak Balassi Bálint emlékezetes sorai:

Az jó hírért, névért,
S a szép tisztességért,
Ők mindent hátrahagynak:
Emberségről példát,
Vitézségről formát
Mindeneknek ők adnak,
Midőn mint jó sólymok,
Mezőn széjjel járnak,
Vagdalkoznak s futtatnak.

*

Azért az védhetetlen,

hogy nem bán semmit,

de nem véletlenül maradhatott ő életben,

ahogy a halála körülményei is tisztázatlanlanok...

http://hu.wikipedia.org/wiki/Rudolf_He%C3%9F

http://hu.metapedia.org/wiki/Rudolf_Hess

Bessenyei Ferenc - A csavargó dala

 

Én lejártam lábam vad giz-gazban

Bőrbakkancsom térdig sáros már,

és a társam, egyetlen hű társam,

nem volt más, csak egy rossz hálózsák.

Sűrűn hemperegtem szalmán,

éltem éhkoppon, zöld almán,

míg egy asszony megsajnált, mint egy kutyát,

és jó szívvel, gyengéd szóval,

pár szem krumplival meg sóval,

és egy kancsó mézes borral megkínált.

Másnap reggel könnyű kedvvel

messze jártam és a füttyöm vígan szállt,

jött egy traktor, tülke akkor rám dudált

és én felhúzódzkodtam rá.

Az egy farmra vitt, hol birkát nyestem,

s néhány részeg este

az a kedves emlék sokszor visszajárt,

hogy egy asszony gyöngéd szóval,

pár szem krumplival meg sóval,

és egy kancsó mézes borral megkínált.

Voltam csősz és matróz,

kertész, erdész,

börtönőr és börtöntöltelék,

frakkban, fényes házban jártam,

szöktem létrán, mikor észrevett a férj.

Én már híd alatt is laktam,

hálózsákom rég eladtam,

és a víztükrén kétszemem álmot lát:

azt a nőt, ki gyengéd szóval,

pár szem krumplival meg sóval,

és egy kancsó mézes borral megkínált.

Gyűrött, züllött lett a képem,

durva öklöm sem úgy jár mint akkor rég,

és a csapszék pultnál ütleg hullt rám,

s a földön rám számlált a csőcselék...

akkor visszapergett még az emlék:

csak egy volt, aki jó volt énhozzám!

Az a nő, ki gyengéd szóval,

pár szem, krumplival meg sóval,

és egy kancsó mézes borral megkínált.

 

http://www.youtube.com/watch?v=FTO3wd1WB6Q

'A magyar színház ennek a népnek a szolgálata'

Kilencvenöt éve született Bessenyei Ferenc

2014. február 10.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Egy nép lelki életének, szellemi műveltségének meghatározó formálója a színház. Különösen a miénknek. Legalábbis ami a múltat illeti. Merthogy jelenlegi teátrumaink többségében már a legelemibb esztétikai értékeket sem ismerik, így a bennük fellépők már aligha váltanak ki alakításaikkal nézőikből lelki megtisztulást, katarzist. Számukra tehát a színház már nem népünk szolgálata. Ezért is olyan fájó a kilencvenöt éve, 1919. február 10-én született (és 2004. december 27-én elhunyt) Bessenyei Ferenc hiánya.

Hiányzik bizony, hiszen egyike volt azoknak, akik méltán illeszkednek honi teátrumaink egykori legnagyobb képviselőinek sorába. Az olyanokéba, mint Bánffy György, Blaha Lujza, Bubik István, Déryné Széppataki Róza, Egressy Gábor, Jókainé Laborfalvi Róza, Kiss Ferenc, Lendvay Márton, Mensáros László, Ódry Árpád, Páger Antal, Prielle Kornélia, Sárdy János, Selmeczi Roland, Szeleczky Zita, Szörényi Éva, Ujházi Ede. Akik nem sohasem önmagukat adták, hanem felnőttek az általuk bemutatandó szerephez. 

Mert, bármennyire is meghökkentőnek tűnhet talán, legalábbis első olvasásra, alapvető esztétikai igazság, hogy nagy a különbség a primer és a szekunder művészet között. Zsenik pedig csak az előbbi képviselői között léteznek. Mint mondjuk Katona József. Viszont ahhoz, hogy a közönséghez minél hathatósabban eljussanak, ahhoz nélkülözhetetlenek az utóbbi teátrumbeli megjelenítői, vagyis az előadóművészek, a színészek. Még akkor is tehát, ha közülük a legnagyobb sem lesz sohasem egyenrangú azzal, akinek a művét bemutatja.

Még ha tehát az eredeti alkotást létrehozó művészhez képest csak másodhegedűs is a színész, bizony egy nép lelki életének, szellemi műveltségének mégis meghatározó formálója lehet azzal, hogy önmagát sorsokba, szituációkba beleélő képességével erkölcsi megtisztulást, katarzist vált ki nézőiből. Azaz platóni értelemben a szürke hétköznapok földhözragadtságából az eszmények, azideák világába emeli fel őket, más szavakkal azzal, amit a színpadon nyújt, nézői lelkileg-szellemileg többek lesznek, mint voltak előtte.

Nos, egykori teátrumaink imént felsorolt nagyjai pontosan ezzel váltottak ki korántsem pillanatnyi, efemer sikereket, hanem életük után emberöltőkkel is maradandó hatásokat. Ráadásul ők még tudták, amit Goethe hangsúlyozott, hogy 'aki csak egyféle szerepet tud s csak önmagát ismételi, lehet tanult műkedvelő, de nem nevezhető valódi művésznek'. Ezért, hogy ezernyi szerepet magukra tudtak ölteni, s úgy, hogy mindig azokhoz alakították önmagukat, s nem fordítva, mint jelenkorunkban. Gondoljunk csak Páger Antalra!

Igen, ha valaki, éppen ezért lehetett ő méltán emberformáló tehetségével színészkirály, vagy - minden, alakításait nem érintő, élete végén való politikai megtévedése ellenére - az a Darvas Iván, aki - ahogyan Beke Albert irodalomtörténész találóan írta (Szemben a széllel, 1994) - 'amikor Thurzó Gábor darabjában, Az ördög ügyvédjében az aggastyán megyéspüspököt játszotta - mit játszotta, élte! -, akkor annyira át tudott lényegülni, hogy a reverendája alatt még a pipaszárrá aszott lábszárát is látni véltük'. 

Akárcsak Bessenyei Ferenc. Aki, bármennyire is szálkává vált sokszor a hatalom szemében, alakításaival arról tett tanúbizonyságot, hogy a színésznek nem önmagát, hanem igenis tágabb közösségét, népét kell szolgálnia, amint erről Pálfy G. Istvánnak vele 1981-ben folytatott beszélgetésében így vallott: 'Nem tudok mást mondani, mint hogy a magyar színház ennek a népnek a szolgálata. Lehet, hogy némelyek fülében őrültségnek hangzik ma már népszolgálatot emlegetni, de én nem tudok mást elképzelni.'

Hozzátette még: 'Ha a színész egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, már nem élt hiába.' De ha nem, azaz ha nem nyújtott megtisztulást, katarzist, maga is csak a néprontást szolgálta. Mert ahogyan Kemény János fogalmazott (Kisebbségi és nemzeti színjátszás. Erdélyi Helikon, 1942/5. szám), 'ebben az elprofanizálódott életben semmi komoly értéket nem várhatunk az olyan színésztől, aki a színházban csak könnyű megélhetést, csillogó kirakati életet, gyors érvényesülési lehetőséget keres'.

Ő még valóban azok közé tartozott, akik megtisztították alakításaikkal nézőiket. Ami miatt persze a hatalom, ha meg is engedte működésüket - elvégre mi marad, ha a lélek, a szellem minden zsilipjét lezárják? -, gyakorta kifejezte valamiképpen nemtetszését szerepjátszásaik elementáris hatása miatt. Így gyakran elmesélte a vele készített interjúkban, hogy Az ember tragédiája - amelyben Ádámot alakította feledhetetlenül - bemutatása után mi is hangzott el Rákosi részéről, amikor magához hívatta annak előadóit:

'Ott ültünk vagy húszan. 'És hát, az elvtársak, már megint mit csinálnak. Izgatnak a szocializmus ellen.' Azt sérelmezte, hogy 'a közönség tapsol a demokrácia ellen'. - 'Nem, nem, Rákosi elvtárs, nem azért tapsol, hanem hálából, hogy végre ezt a csodálatos művet végiggondolhatja, emberméltóságú közelbe jutott hozzá ez a mű.' - 'Jól van na, elvtársak, a párt úgyis fogja a kezüket!' - Erre én megszólaltam: 'De csak az egyiket, Rákosi elvtárs, hogy a másikkal dolgozni tudjunk.' A többiek csúsztak a pad alá rémületükben.'

Egész életművével azt példázta, hogy egy nép lelki életének, szellemi műveltségének mennyire meghatározó formálója a színház. Különösen a miénknek. Ő még, szemben a legelemibb esztétikai értékeket sem ismerő mai teátrumainkban fellépőkkel, megfogadta ugyanis néhai Hevesi Sándor intelmét, miszerint 'a nemzet színpadán a nemzet nagy sorskérdéseit kell felvetni', ezáltal fejezve ki ellenállását hazánk - különösen is lelki-szellemi - megszállása ellen. Így vált, Ady Endrét idézve, őrzővé a strázsán.

*

Siklósi András
Bessenyei a színész-óriás


Nem tudok elfogulatlanul írni erről a nagyszerű művészről, hiszen személyesen is módom volt megismerni és szívembe zárni. Fiatalabb korában többször szavalta boldogult Édesapám verseit (önálló estek keretében is!), akivel kölcsönösen nagyra tartották egymást, s mondhatom, mindvégig bensőséges viszonyban álltak. Legelőször 3 évesen (1956-ban!) láttam őt, Szörényi Évával együtt, nagykanizsai otthonunkban. Később (már nagyobb gyermekként) főként Budapesten találkoztam vele apám társaságában, színházi előadások vagy egyéb fellépések kapcsán. (Utoljára 2003-ban, az Ünnepi Könyvhéten váltottam vele pár szót, ahol a róla írt könyvet dedikálta.) Mindig lenyűgözött tökéletes játéka, megnyerő egyénisége, feszültségeket oldó közvetlensége, eget-földet átható hangorgánuma. Egyedülálló jelenség volt a maga nemében, abszolút tekintély, ízig-vérig színész, a szó legnemesebb értelmében. Abban a korban, amikor olyan tehetségek uralták a színpadokat, mint Jávor Pál, Páger Antal, Pécsi Sándor, Mensáros László, Zenthe Ferenc, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Bitskei Tibor, Huszti Péter, Szabó Gyula stb., ő még közülük is toronymagasan kiemelkedett, s valószínűleg minden idők legnagyobb magyar „komédiása” volt (saját magát nevezte így!). (Utóbbit persze nem állíthatom bizonyosan, hiszen a letűnt századok kiválóságairól nem maradt fenn semmilyen kép- vagy hanganyag.) De világviszonylatban is az elsők közé sorolható, legföljebb Jean Gabin vagy Lawrence Olivier mérhető hozzá a 20. században. Külföldön sajnos alig ismerték, noha más nép fiaként minden dicsőséget learathatott volna. Ezt azonban csöppet sem bánta; ellenkezőleg: büszke volt származására, s haláláig nem feledte kötelességeit nemzetével szemben. Egy kivételes, hosszú pályafutás végén (közel 86 évet élt) megelégedéssel tölthette el a tudat, hogy maradandót alkotott, s a lehetőségekhez képest maximálisan kihasználta rendkívüli adottságait.

Bessenyei Ferenc 1919-ben született Hódmezővásárhelyen, egy (akkor még) poros alföldi mezővároskában. Itt járta iskoláit, itt tanulta meg szeretni szülőföldjét és embertársait. Szépen csengő énekhangja volt, ezért először operaénekesnek készült, majd mégis a színészi mesterség mellett döntött. 1940-től játszott a szegedi Városi Színházban, majd Miskolcon s a Budai Színházban, azután a fővárosi Nemzeti Színházban (több alkalommal), a Vígszínházban, utána Egerben és Pécsett, később a Katona József Színházban, a Madách Színházban, a Fővárosi Operettszínházban s a Várszínházban, valamint tucatnyi szabadtéri színpadon is. A leghosszabb időt a Nemzetiben, ill. a Madáchban töltötte. A viszonylag sok helyszín is jelzi, hogy nem könnyű útján rengeteg gáncsoskodó kiskirállyal, torz szemléletű rendezővel, keményvonalas pártbasával kellett megbirkóznia. A buktatók, akadályok dacára is remek figurákat alakított, úgyszólván a magyar s a világirodalom legfontosabb szerepeit játszhatta el.

Többek közt elénk varázsolta Gül Baba, Peer Gynt, Bánk bán, Cyrano, Tartuffe, Szakhmári Zoltán (Úri muri), Kossuth Lajos, (Fáklyaláng), Othello, Ádám, ill. az Úr hangja (Az ember tragédiája), Dózsa György, Galilei, Falstaff (A windsori víg nők), Antonius (és Kleopátra), Danton (halála), Görgey (Az áruló), Széchenyi, Háry János, Lear király, IV. Henrik, Higgins (My fair lady), Tevje (Hegedűs a háztetőn), Zorba és Dávid Ferenc (Vendégség) alakját, de számos nótaestet és önálló irodalmi műsort is tartott. Emlékezetes filmszerepei: Dúvad, Egy magyar nábob, A fekete város, Légy jó mindhalálig, Egri csillagok, Pacsirta, Aranysárkány stb. A TV-játékok közül kiemelkedőek: Eklézsia megkövetés, Iphigénia Auliszban, Beszterce ostroma, A helység kalapácsa, Különös házasság stb. S hogy teljes legyen a statisztika, munkásságát az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 2 db Kossuth-díj, Érdemes és Kiváló Művész, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, végül a Nemzet Színésze. Le kell szögeznem azonban, hogy a fenti imponáló listák csak művészetének felszínét tükrözik, ám annak tényleges mélységeiből vajmi keveset mutatnak meg.

Bessenyei felfogásáról, értékrendjéről, színpad iránti elkötelezettségéről jóval többet árulnak el a következő, ars poeticának is beillő gondolatai:

„Minden én vagyok, minden eljátszott szerep, sors én vagyok.”

„A színház az ember legmagasabb rendű igényei közé tartozik. A színház az emberi méltóságra nevel. Színházat csak örömmel lehet csinálni. Szeretni kell a közönséget!”

„Egy pillanatra sem követtem el szellemi árulást. A színpaddal szemben hűséges, tiszta maradtam.”

„Színházat csak akkor érdemes csinálni, csak akkor érdemes rá pénzt és energiát költeni, ha nem önmagát, hanem az emberek javát szolgálja. Ha egy színész egy néptanító erkölcsi szintjére felküzdi magát, már nem élt hiába. A gonosz felmutatása még senkit nem riaszt el annak megtételétől; de a tiszta történet felkeltheti az emberben az önbecsülésnek, az emberi méltóságnak, az önbizalomnak azt az érzését, amelyre szüksége van neki és a társadalomnak is.”

Gyakran emlegette, hogy hatalmas kegyelemben volt része, mert egész életét örök érvényű klasszikusok közelében tölthette, akiktől sohasem szégyellt tanulni. Különösen büszke volt Németh László és Illyés Gyula barátságára, akiknek tartást, emberséget, tudatos szellemi ellenállást sugalló műhelyébe nem csak szerepein keresztül nyerhetett betekintést. Bessenyei pályája szerintem két részre osztható: az 1970-es évek elejéig tartott – ha nem is töretlenül (1956 után 6 évre eltiltották) – a felívelő szakasz, majd utána kb. 2000-ig a leszálló ág (hanyatlásról semmiképpen sem beszélhetünk). Az utóbbit, bár elviselte, nem a saját hibája okozta, hanem irigyei és a politikai rezsim nyomása, valamint az általános értékválság. Noha a szennyes közélettől mindig távol tartotta magát, s közvetlenül sohasem politizált (1998-ban Torgyánék ugyan jelölték képviselőnek, de szerencséjére nem jutott be), egyes szerepeinek mégis olyan aktualitása, nyílt áthallása volt, hogy a hatalom kopói rögtön szimatot fogtak, s kezdettől tisztán érezték, hányadán áll a művész úr a „létező szocializmussal”. Kicsinyes ellenségei sose bocsátották meg neki, hogy az ’56-os forradalom kitörésekor elszavalta a Szózatot a Bem-szobornál, s a nemzet jogos szabadságharcát a leverése után sem tagadta meg. Egyik nyilatkozatában az alábbiakat mondta: „Akármilyen jelzőkkel is illették később a forradalmat, gyönyörű volt! Gyönyörű! Olyan, mint mikor kinyitnak egy ablakot. Beáramlik a friss levegő, és mindenki fölsóhajt.” Kebelbarátjával és kollégájával, Sinkovits Imrével együtt évekig teherautó-kísérőként dolgozott, ami hasonló „boldogságot” indukálhatott benne, mint amikor Michelangelo-t a Falanszterben széklábak faragására kényszerítették. A hosszú szilencium után, 1963-ban visszatérhetett a színpadra, ahol robusztus alkata, elementáris tehetsége, sugárzó energiája áttörte a sehonnai bitang törpék nyomorító korlátait, s felszabadult szárnyalása feledhetetlen élményeket nyújtott az arra fogékonyaknak.

Nem rajta múlt, hogy évtizedekkel később nem a csúcspontról vonulhatott vissza, hanem a baljós csillagállásnak, a körülmények végzetes összefonódásának köszönhető, hogy karrierje megroppant. Egyre kevesebb főszerepet osztottak rá, vagy olyan szörnyszülött „rendezői koncepcióknak” kellett volna megfelelnie, melyeket meghasonlás nélkül nem vállalhatott. (Legnagyobb bukása a felújított Othello címszerepe volt, ahol a gonosz Jágó jelentette a pozitív hőst!) Rendkívüli szakmai alázattal az epizódszerepeket is remekül megformálta, de ez a „takaréklángon égés” aligha elégítette ki ambícióit. A régi konzervatív, színész-centrikus rendezők sorra kiöregedtek vagy kikoptak a pályáról, s az őket fölváltó posztmodernkedő, kultúrbugris direktorok önkényes „kísérletezés” ürügyén tönkretették a drámák zömét, fütyülve a szerzők szándékára, s meghamisítva a darabok tartalmát, erkölcsiségét, ill. a szereplők karakterét. Szegény Bessenyei tűrt, amíg tűrhetett, azonban hiába váltogatta az egyes színházakat, kisvártatva mindenütt eluralkodott a destruktív szellem, majd a totális nihil. (Ma már odáig fajultak a dolgok, hogy valamirevaló régi vagy kortárs, pláne nemzeti irányultságú darabot műsorra sem tűznek; csupán a silány középszer tobzódik mindenütt, mondván, hogy „ki kell elégíteni a közönség igényét”. Mintha nem a színház nevelne, s formálná a közízlést, hanem az agymosott, elhülyült emberroncsok fölböffenő „véleménye” lenne a mérvadó.) Mivel már sehol sem találta a helyét, Bessenyei 1981-ben (62 évesen!) nyugdíjba ment. Színházhoz többé nem, de egyes szerepekre még elszerződött, melyek egyre ritkábban követték egymást, egészen 2000-ig. Milyen hitványság, micsoda barbár romlottság fertőzi ott a légkört, ahol egy ekkora formátumú művész fölöslegessé válik?!

Talán a külvilág csábításai miatt, talán az elszenvedett kudarcok és mellőzések következtében, esetleg vérbő természetéből fakadóan Bessenyei magánélete meglehetősen zaklatott és csapongó volt. Házasságai romba dőltek, s futó kalandjai sem elégítették ki féktelen étvágyát. Egyetlen igaz szerelme a hivatása maradt, ehhez képest a barátok és a nők csak halvány árnyékot jelentettek. Végül mégis talált egy olyan feleséget (dr. Élthes Eszter), aki megértéssel, türelemmel, szeretettel bánt vele, s aki mellett lassacskán lehiggadt. Asszonya még könyvet is írt, ill. szerkesztett róla („Férjem, a Komédiás”), melyben megkapó őszinteséggel szól kapcsolatukról s párja emberi-művészi vonásairól. Miután a munkától nagyjából visszavonult Bessenyei, Lajosmizse környékén vásárolt egy csendes tanyát, ahol a város zajától elhúzódva éltek kedvteléseiknek, pl. az állattartásnak és a lovaglásnak. Immár nézőként újra „felfedezték” a színházat; hajlékukból gyakran tettek kirándulásokat Budapestre, vagy a vonzáskörzetükbe tartozó vidéki előadásokra. Utolsó éveiben még adott néhány interjút, s a rádiókba, tévékbe is meghívták egy-egy beszélgetésre, olykor filmjeit is ismét levetítették, ez azonban már csekély vigasz lehetett számára. Bár nyilvánosan soha nem panaszkodott, sőt elégedett, megbékélt ember benyomását keltette (abból viszont nem csinált titkot, hogy elege volt már, s jobb lenne „odaát”), azért valószínű, hogy sok keserűség és harag halmozódott föl benne. Otthonában hunyt el 2004. december 27-én, 86 évesen.

Valahol olvastam egyszer, hogy zseni (géniusz) csak az a tudós, író, festő, zeneszerző stb. lehet, aki eredetit alkot; tehát pl. egy színész (vagy operaénekes, karmester stb.) nem, mivel ő mások műveit dolgozza fel, jeleníti meg, mások utasításainak, elképzeléseinek megfelelve, azaz mozgástere erősen behatárolt. Persze e véleménnyel is vitatkozhatunk, mégis hajlok arra, hogy elfogadjam; azon megszorítással, hogy az előadóművész a saját érzékenységét, tapasztalatait, képességeit felhasználva újrateremti a szöveget (dallamot), vagyis mintegy „fogyaszthatóvá” teszi. A fenti értelemben Bessenyei Ferenc nem volt zseni, viszont azt bátran állíthatom róla, hogy mindazt elérte, ami műfajában elérhető, s a színészet Himalájának legmagasabb csúcsait ostromolta. Akármit játszott, azt tökélyre vitte, a grandiózus hősöktől a legkisebb figurákig. Páratlan eszköztárát, széles hangskáláját, jellemábrázoló erejét, gesztuskincsét, szenvedélyeit, humorát mozgósítva kirobbanó sikereket aratott bármilyen darabban, bármelyik színpadon. Egyaránt kiemelkedőt nyújtott a tragédiákban, a vígjátékokban, a zenés komédiákban, a szavalataiban s a nótaesteken. Roppant népszerű volt mind a közönség, mind idősebb és fiatalabb pályatársai körében. Mindenkit segített, bátorított, tanított, soha nem használt alantas fegyvereket, nem akart senkit háttérbe szorítani vagy ellehetetleníteni. Bízott önmagában, de értékelte mások ügyességét, jó tulajdonságait, tehetségét is.

A színházat egyfajta profetikus igehirdetésnek, vallási és hazafias missziónak is tartotta, ahol a legkiválóbb írók gondolatainak, érzéseinek tolmácsolásával az egész magyarságot lehet gerincességre, erkölcsösségre, a szépség és tisztaság megbecsülésére, a nemzet szeretetére s a szabadságért, függetlenségért vívandó küzdelemre nevelni, még a legocsmányabb bolsevizmus karmaiban is. Hitt abban, hogy céljait megvalósította, hogy szolgálata, alázata nem volt hiábavaló, mert feleletet adott életünk nagy kérdéseire, s katartikus erővel fölmutatta egy jobb sorsra érdemes nemzet méltóságát.

Mostanában aligha születik hozzá fogható színész-egyéniség. De ha támadna is hasonló, vajon mire jutna egy ilyen reménytelen, gyalázatos korban, egy ennyire kultúra-ellenes, elanyagiasodott, lélektelen világban? Éppen ezért holtában is tiszteljük és szeressük Bessenyei Ferencet, aki pompázatos, illatos virágként nyílott a sivatag közepén, s talán ő volt a honi színjátszás legfényesebb csillaga.

HONLAP

Szerkesztői üzenet: Ennek a honlapnak az a célja, hogy Bessenyei Ferenc életéről és munkásságáról teljes, autentikus képet adjon. Mivel a feldolgozandó anyag óriási, a feltöltés évekig is el fog tartani, és olykor előfordul, hogy az egyszer már feltöltött adatok is kiegészítésre vagy helyesbítésre kerülnek. Ezért kérem a kedves Olvasók elnézését és türelmét.

http://www.bessenyei.hu/