Varlam Tyihonovics Salamov (1907-1982)



Minden régi épületnek van egy saját története. Ha ez az épület, múzeummá alakul át, akkor a története a város élő legendájává válik.

A kétemeletes kőből épült ház a Szófia Székesegyház mögött nagyon sok ideig észrevétlen volt. Ez az épület szinte elveszett a nagy fák árnyékában: a bokrok és a csalánok, a tönkrement belső rész, a régmúltra emlékeztetett.

Most már nagyon sokan tudják, hogy ez az a ház, ahol az egész világon ismert „Kolimai elbeszélések” írója, Varlam Tyihonovics Salamov született (1907-1982). Vologda immár zarándokhellyé vált azok számára, akik megismerték az író tehetségét. Sőt már tradícióvá vált ezt a házat „Salamovinak” nevezni.

Az önéletrajzi ihletésű könyvében a „Negyedik Vologdá”-ban V. Salamov arról írt, hogy: „A székesegyházi hegyen, amióta világ a világ fapadok álltak… Ott pihentek a városlakók nyáron és ősszel. Sőt tavasszal szintén”.

Egy ilyen fapadon, a ház másik oldalán, mindig lehetett látni egy ősz öregembert, bottal a kezében. Ő a vologodai történész és tájkutató Borisz Szergejevics Nyepein (1904-1982) volt. Élete utolsó éveiben mindig eljött a régi házhoz. Itt találkozott legtöbbször Jan Krizsemszkij festőművésszel. A beszélgetés Salamovnál zajlott …

Abban az időben nagyon kevesen ismerték még Salamovot és még kevésbé Vologdát. Az egész történelemi igazságot leplezték abban az időben, hiszen az szorosan kapcsolódott a sztálini lágerekhez és börtönökhöz, a totalitáriánus rendszer ártatlan áldozataihoz. De erről az egészről az emberek, csak később szereztek tudomást.

1987-ben Krizsemszkij műtermében megjelent az író portréja. Ez volt az első kiállítási tárgy a későbbi múzeum számára.

De abban a pillanatban a salamovi múzeum még tervben sem volt, a házban tatarozás és restaurálás folyt, viszont a gondolat mát ott lebegett a levegőben és várta a megvalósítást.

Sok év elteltével a Salamov emlékére rendezett estén, V. Sz. Sztankov irodalomtanár, a múzeumnak átadott egy hangszalagot, amely az író élő hangját tartalmazta, 1964-ből. Sok évig őrizte ezt az anyagot B. Sz. Nyeperin Szent-Péterváron, aki egyben az író rokona és most már Salamov születésnapján és irodalmi esteken is, az író emlékére, mindig ez a hanganyag szól. Ezt a láncolatot, mely véletlenszerű események sorozata még lehetne folytatni. Salamov személyisége nagyon sok embert vonzott magához. Rendszeresen összegyűlnek ezek az emberek az író házában, ahol nagyon kedvelik őt, és felolvasásokat tartanak a műveiből.

Az 1990-es években az épület homlokzatán egy emléktáblát állítottak. Ennek a megalkotója – Fegot Fegotovics Szucskov (1923-1992) moszkvai író, szobrász volt, aki úgyszintén mint Salamov, átélte a sztálini lágert. Szucskov azon kevesek közül való, akik még Salamov életében arcképet alkottak róla. A lelke erejéből, egy szobrot faragott ki az író síremlékén, a koncevi temetőben, Moszkvában, ahol Salamovot eltemették. F. F. Szucskov ezt a munkáját a Platonovról, Paszternákról, Szolzsenyicinről, Dombrovszkijról készített szobrászati alkotásaival együtt, a Salamovi háznak ajándékozta.

Szerencsére az arckép másolata megmaradt, így ennek köszönhetően, 2001-ben újra lehetőség adódott, hogy Varlam Tyihonovics emlékművét, melyet a vandálok tönkretettek és szétromboltak ismét felállítsák.

A síremlék felállítása és megvalósulása elsősorban az író szülőföldjén élőknek és a moszkvai értelmiség kezdeményezésének az érdeme volt. Az új emlékművet A. Kontarjev cserepoveci szobrászművész fémből öntötte. Ehhez kapcsolódva megemlíthetnénk I. Jemeljanov feljegyzéseinek sorait, melyet Salamovról írt: „54-es, 55-ös, 56-os évek... Ez az időszak a remény megerősödése volt, a hihetetlen visszatéréseké és találkozásoké a hallatlan elválások után… Úgy emlékszem vissza Salamovra, ahogy mindig a házuk küszöbén, a vászon esőköpenyében, hátizsákkal a vállán közlekedett és nagyon szokatlan volt a kolimai szél által örök életére megperzselődött arca és a csaknem teljesen elszenesedett keze, egyszóval olyan volt ő, mint az emberiség még élő jelképe. S amikor az emlékmű tervezetéről beszélgettünk azok számára, akik a lágerekben szenvedtek, én akkor ugyanolyannak láttam Salamovot, mint amilyen akkor volt, amikor a lakásunk küszöbén először feltűnt”.

Ezeket a gondolatokat valósította meg F. F. Szucskov szobrászati alkotásában – a bölcs salamovi arc, nyugodtan emelkedik kifelé Moszkvában, a szilfa mögötti sírkerítésnél és a szülői ház homlokzatán Vologdában.

1991-ben e ház első emeletén, ahol az író családja élt, V. T. Salamov emlékére egy múzeumot rendeztek be.

Milyen eszközökkel lehet átadni Salamov írói és emberi hőstettét? Hogyan is lehetne visszatükrözni az egész nemzedék szenvedését? Ilyen kérdések megfogalmazása elkerülhetetlen volt a múzeum megnyitása előtt. A tervezés döntésében legfontosabbnak tűnt nem a tárgyi, hanem az érzelmi hatás az emberekre. Mégpedig azért, hogy az emberek ne csupán a bútorokkal találkozzanak, hanem magával az író lelkével és belső békéjével is.

Azt szerették volna, hogy ez a világ úgy raktározódjon el az emberekben, mint a mozaikszerű freskó, amely: versekből, elbeszélésekből, fényképekből, levéltári anyagokból, kéziratokból, visszaemlékezésekből, levelekből áll.

A múzeum az író térbeli és gondolati elképzeléseit tükrözi, amelyet a dokumentumok és az író hangszalagra rögzített beszélgetései hitelesen mutatnak be. Salamov személyes tárgyai között, a kiállítási tárgyak részeként megtalálható, a tábori táskája és a karórája. Irina Pavlovna Szirotyinszka, az író műveinek kiadója, a nála maradt anyagokat és könyveket átadta a múzeum számára. A múzeum szimbólumává vált Kolima faluja: Lisztvenyica.

„Ez a falu jó és vad…Lisztvenyica – Kolima része, amely koncentrációs lágerré vált…” 600 év Lisztvenyica életéből – ez tulajdonképpen az emberi élet hallhatatlansága… Az emberek nem múltbéli emlékként fogják belélegezni az illatát, hanem úgy mintha az új élet kezdete lenne” – ezeket írta Varlam Salamov a „Lisztvenyica feltámasztása” című elbeszélésében.

Varlam Tyihonovics Salamov 1907. június 18-án született (a régi naptár szerint június 5-én) az északi tartomány városában Vologdában, amely egyenlő távolságra volt az akkori Moszkvától és Szentpétervártól és ezért nagyban kihatással volt az író jellemére, társadalmi és kulturális életére. A város régi templomi szokásokat őriz és összekapcsolódik a tradicionális észak-orosz patriarkális életformával, „…sok száz éve - ez a hely a száműzetés, illetve a megbilincselt rabok útvonala volt sokak számára – Avakumtól Szavinkovig, Szilvesztrától Bergyajevig, Seremetyev tábornagy lányától Marija Uljanovig, Nagyezsgyinától Lavrováig, Lunacsarszkijtól Germova Lopatyinig… 

Ez a város nagy szerepet játszott Varlam Salamov nézeteinek kialakulásában. Gyerekkorától erős felfogóképességgel rendelkezett, éppen ezért megértette és érzékelte a végbemenő különböző áramlásokat a város atmoszférájában, annál is inkább, mivel Salamov családja lényegében a központ szívében lakott.

Az író édesapja – Tyihon Nyikolajevics, pap volt, aki a városban ismert embernek számított, nemcsak a templomban teljesített szolgálatot, hanem aktívan részt vett a társadalmi munkákban, kapcsolatokat ápolt a száműzött forradalmárokkal és harcolt a nemzet tudományos és kulturális életéért. 11 évig szolgált az Aleutszki szigeteken, pravoszlavi misszionárius minőségében, európai értékekkel és szaktudással rendelkező ember volt, akinek szabad és független nézetei voltak, amely semmiképp sem váltott ki szimpátiát. Varlam Salamov a saját nehéz tapasztalatainak magasságából szkeptikusan értékelte édesapja krisztusi és felvilágosító munkáját. A „Negyedik Vologdá”-ban arról írt, hogy: „A jövőből édesapám soha semmit sem fejtett meg. Ő úgy tekintett mindig magára, mint arra az emberre, aki nemcsak az Isten szolgája volt, hanem Oroszország jobb jövőjének harcosa is… Apámon mindenki bosszút áll – és mindenért. A képzettségéért és az intelligenciájáért. Az orosz történelem minden szörnyűsége a mi házunk küszöbén keresztül zúdult ránk”.

Nemrég még azt hittük, hogy V. T. Salamov az édesapjáról két fő elbeszélést írt „Negyedik Vologda” és a „Kereszt” címmel. L. Kleinnek (USA) köszönhetően azonban újabb tények láttak napvilágot, e rendkívüli embernek az életéből. Ezek az anyagok részletesen nyomon követhetőek az Orosz Pravoszlavi Misszió archívumában, továbbá megőrizték ezt Alaszkában és Washingtonban, valamint az „Amerikai Pravoszlavi Hírnök”-ben is.

Az író édesapja O. Tyihon, amikor Amerikában járt, akkor ott cikkeket publikált, éves jelentéseket és leveleket írt az egyházak elöljáróságaihoz. Ezeknek az anyagoknak a segítségével még jobban megérthetjük O. Tyihon jellemét és világnézetét. A Vologodszki lelki szeminárium nevelője 1893-ban érkezett meg Alaszkába, a feleségével Nagyezsda Alakszandrovnával (született Vorobjeva).

A misszionárius 1904-ben saját kérésére elhagyta Alaszkát és visszatért Oroszországba, mivel honvágya volt a hazája után és szerette volna, ha a négy gyermeke Oroszországban nőhetne fel.

O. Tyihon az egyházi kitüntetettek soraiban kapott helyet. Aranykeresztet adományoztak számára, melyről az író fia a „Kereszt” című elbeszélésében írt. Egy nyílt levélben O. Tyihonnak és egyházközségének gratuláltak az „Amerikai Pravoszlavi Hírnök” című folyóiratban. A lelkipásztori szolgálatáról a következőket írták: „…Reméljük, hogy szülőhazája Oroszország nem utasítja vissza fia szeretetét, gondviselést és szívélyességet tanúsít irányába, amelyre ő rászolgált a lelkészi tevékenysége során…”

Sajnos ezek a kívánságok nem teljesültek be, Tyihon Nyikolajevics Salamov élete nehéz volt és tragikusan végződött, hiszen megvakult és nagy szegénységben élt haláláig. Ezzel kapcsolatosak voltak Varlam Salamov szavai: „Az édesapámtól én lelkierőt tanultam”. Az édesanyjáról pedig azt írta, hogy: „Én általa kezdtem kötődni a versekhez”. Édesanyám megszámlálhatatlan verset tudott – főleg a klasszikusok voltak a kedvencei. A versszakokat édesanyám a fejében raktározta el, hiszen véleménye szerint az életben bármi megtörténhet – én úgy gondolom, hogy a versek nagy szerepet játszottak az életében.

Az ifjúkori boldog békés évek reménye Varlam Salamov életében olyan könnyen szertefoszlott, mint a vologdai férfi gimnázium hatalmas kétemeletes oromzata, amely Alakszandr Blagoszlaven nevét viselte, és amelyben az író 1914-től 1918-ig tanult.

Az 1918-as esztendő az egész családom számára a teljes összeomlás volt…- emlékezik vissza az író. A sötét erők viharként hatoltak be és mi ettől a pillanattól kezdve nem tudtunk megnyugodni és féltünk. Ők léteztek…, álarc mögé bújtak, egészen az új kitörésig, ami nem volt más, mint a háború és a terror”. A „Negyedik Vologdá”-ban V. Salamov azt írta: „Emlékszem, hogy Vologdában az Októberi Forradalom több volt, mint unalmas, legalábbis ezt beszélték akkoriban a felnőttek, ami teljes nyugtalanságot indított el az emberek körében. Nagyon jól emlékszem Kedrovra, aki frontvezér volt, sőt emlékszem a vagonjára is…Vologdában akkor egész nappal és éjszaka letartóztatások zajlottak”. 1923-ban V. Salamov befejezte a középiskolát.

1924-ben teljesen elhagyta „gyerekkora városát”, és azt a házat, amelyben megszületett és felnőtt. „Ez egy szeles, esős őszi napon volt… Lombhullás idején. 1926-ban V. Salamov felvételt nyert a Moszkvai Egyetem szovjet jogi karára.

„Két részre, két irányra oszlott az életem, eltávolodtam a gyermekkoromtól…

Az első irány volt – a művészet és az irodalom. Meggyőződésem volt, hogy nekem mindig meg kell mondanom a saját véleményemet…és éppen az irodalmon, a költészeten és a szépirodalmon keresztül. A második pedig a társadalmi munkákban való részvétel, úgyhogy összehangolódjanak a szavak és a tettek”.

V. Salamov, 1927-ben, 1928-ban és 1929-ben aktívan részt vett különböző mozgalmakban az ellenzék oldalán…, ő volt az, aki elsőként önkéntesen igyekezett odaadni az életét és részt venni abban a vérfürdőben, amely a történelemben sztálini kultuszként vonult be”. 1929. február 19-én az írót letartóztatták „Lenin végakaratának” elterjedéséért.

„…Ettől a naptól és órától kezdve számítom a társadalmi életem kezdetét…

Az orosz történelem felszabadító mozgalmának lelkesedése után, valamint 1926-ban a lázadó Moszkvai Egyetem és a forrongó Moszkvát követően – nekem próbára kellett tennem a valóságos lelki tulajdonságaimat”. V. T. Salamovnak három évet fogságban kellett eltölteni a Viserszkij lágerben (Észak-Urálban).

Korábban úgy tartották számon, hogy a nyomozati anyagok az első börtöni időszakra vonatkozóan megsemmisültek. Most mégis kiderült, hogy megőrizték őket. A főügyészség az 1929-es évért, csak 2002. április 12-én rehabilitálta az írót.

Hadd legyen ez az embernek az utolsó rehabilitációja, a sztálini megtorló intézkedések miatti szenvedésekért.

„1932-ben visszatértem Moszkvába és erősen álltam mind a négy lábamon, hiszen elkezdtem dolgozni a különböző újságoknál, ezen kívül sokat írtam és nem törődtem az idő múlásával, sőt megtanultam megkülönböztetni a versekben a saját véleményemet a másokétól. Éjjel-nappal csak írtam. Továbbá elkezdtem megérteni, hogy a művészetben mindenki számára jut elég hely.”

Ezekben az években az író két ízben is Vologdában járt – mégpedig az édesanyja és édesapja temetésén. Ez volt az utolsó találkozása a szeretett helységgel.

1937. január 12-én, Varlam Salamovot, „mint volt ellenzékit” újra letartóztatták „ellenforradalmi trockista tevékenységért” és öt éves lágerben letöltendő fogságra ítélték, amely nehéz fizikai munkával párosult. 1943-ban újabb tíz évet kapott szovjetellenes agitációért: ekkor ő megnevezte I. Bunyin, „nagy orosz klasszikust” is, aki már ekkor úgyis emigrációban élt. A haláltól V. Salamovot csupán a lágerorvosokkal való jó kapcsolata mentette meg. Segítségükkel elkezdte a felcsertanfolyamot és a központi kórházban dolgozott a foglyok szolgálatában, egészen a kiszabadulásáig. 1953-ban újra visszatért Moszkvába, de nem kapta meg a bejelentkezésre való engedélyt, ezért kénytelen volt egy tőzegkitermelő cégnél dolgozni a Kalinyini megyében.

„A láger – az nem szembeállítás a pokollal, hanem az életünk vak vágánya, és semmi más nem lehet. „Visera. Ellenregény”.

1954-ben V. T. Salamovot rehabilitálták. Később azt írta: „Én több mint 45 éves voltam, igyekeztem elütni az időt, így éjjel-nappal verseket és elbeszéléseket írtam. Minden elbeszélésemet – a sztálinizmusnak szenteltem… Minden elbeszélésem – abszolút hiteles dokumentum. A láger – egy kedvezőtlen iskola volt, az első naptól kezdve az utolsóig. De amit te láttál azt hazugság nélkül el kell mondani, úgyhogy az ne legyen senki számára szörnyű. Az ilyen dokumentumok szükségszerűsége rendkívül nagy. Szinte minden családban, városban és faluban, az értelmiség, a munkásosztály és a parasztság körében vagy a rokonság, illetve ismerősök között mindenkinek volt valakije, aki meghalt a fogságban. Éppen ezért van olyan orosz olvasó és természetesen nem csak orosz, - aki tőlünk várja a választ.”

Az író további magányos élete átszivárgott a makacs irodalmi munkán. V. T. Salamovnak egész életében soha nem került kinyomtatásra a „Kolimai elbeszélések” című regénye. A versei közül is csak nagyon kevés került a nyilvánosság elé és nem ritkán eltorzított formában…

1982. január 17-én Varlam Tyihonovics Salamov meghalt, a Litfondi rokkantak házában, úgyhogy teljesen elvesztette a hallását és az eszméletét, és élete vége felé, pedig már nem ismert meg senkit.

V. T. Salamovnak a „Kolimai elbeszélések” című regénye a legfontosabb műve. 20 évet odaadott az életéből ezért az alkotásért, 20 évet elvett tőle a kolimai és a viseri jeges pokol.

Az író halála után 20 évvel megkezdődtek a visszaemlékezések az életéről. A munkássága mindenki számára tanulságos és emléket állít a kolimai szenvedőknek: a „rekviem a hallottakért”, világos és pontos tanúbizonysága a XX. Század tragédiájának. 



A salamovi ház erre emlékeztet bennünket… Hadd ragyogjon mindig az ablaka….



A Salamovi-ház vendégkönyvének bejegyzései:



A dolgok reális helyzetét a szovjet hatalom idejében különösen elfojtották és ha durván akarom kifejezni magamat, akkor elferdítették, a valóságról csak úgy tudtam tájékozódni, hogy a „Kolimai elbeszélések” néhány momentumát elolvastam. Mély és lelkes tiszteletemet fejezem ki Önöknek és neked Vologodcsina!

Minyejev Alekszandr Nyikolajevics, Moszkva, 2002.02.16.



Talán nem is negyedszer, hanem ötödször jöttem már a Salamovi házba, de ennek ellenére még mindig mélyen megrendített engem a sorsa és szeretnék néhány év alatt én is egy múzeumot létrehozni.

Berjutyi Mirej, Franciaország, 2002.10.03.



Olvasván Salamov „Kolimai elbeszélések” című könyvét, megállapítottam, hogy – ez hihetetlen! – ez egy zseniális író! Mégpedig nem azért válik azzá, amit leírt a regényében, hanem azért, amiért érzéseket tudott ránk hagyni, azt hiszem, hogy ez a leginkább minősíti őt. Sokan, akik elolvasták a könyvet elcsodálkoztak, hogy ennyi szörnyűség átélése után Salamov hogyan tudta megtisztítani érzéseit – az író elmeséli a szenvedéseit és a kompromisszumok nélküli igazságos harcát, melyet kénytelen volt saját fegyverével vívni – ez úgy gondolom, arra kötelez bennünket, hogy meghajoljunk ez előtt az ember előtt, aki megjárta a poklok-poklát.

A.A.Tarkovszkij, nem sokkal halála előtt



…Egy ilyen kincs számára, mint Varlam Tyihonovics emlékművet kell állítani, hiszen kevés ehhez hasonló kiállítás létezik. Szolzsenyicinhez képest erőteljesebben írt és az aggok házába került. Ez szörnyű!

V.M. Vologda, 1993.június



Varlam Salamov sorsa és munkássága – hatalmas hőstett és egyben lecke mindenki számára. Alázatosan meghajlok azelőtt, aki még egyszer segített megérteni és megérezni ezt a szörnyűséget és azelőtt, aki létrehozta ezt a csodálatos kiállítást.

Andrej Hrazsanovszkij, 1997.09.13.



Ő azt mutatja be nekünk, hogy élni kell, megtanulni élni és egyben tanulni kell. Mégpedig úgy, hogy olvassunk és emlékezzünk és szeressünk! S hogy megpróbáljuk megérteni azt, hogy léteztek olyanok, akik ezt tették velünk és azt, hogy miért is születtek ilyen emberek. Ő szinte az egyedüli, aki lelki erejének köszönhetően életben tudott maradni.

Köszönjük neki mindazt, amit átélt. Továbbá azt, hogy szerte a világon, ahol még van lélek, ott nincs többé helye a hamisságnak és azt, hogy ő nem egyedüli a sok közül, egyszerűen csak egy és lehet, hogy teljesen egyedül is marad.

Anna, 2000.08.10.



Hála a kiállításnak, amelyet Salamov emlékének szenteltek, most már van értelme Vologdába jönni. Ez egy erős érzelmi benyomást gyakorolt rám! Nagyon köszönjük a vologdaiaknak, hogy emléket állítottak a mi történelmünknek, sajnos szomorú emléket.

2001.07.11. – egy Moszkva melléki tanárnő Satura városából



…Én nagyon szeretem a műveit, olvastam a „Kolimai elbeszélések” című regényét is és szívem legnagyobb szeretetével viszonyulok az író munkásságához. Néhány évig a Kajmjakomszkij járásban Kjubemenben éltem, azon a telepen, ahol Salamov is volt száműzetésben. Láttam a sarkkövi telet, amikor” alszik” és nyáron kipróbáltam a mogyorót.

Sztankevics Z.N. 2002.01.06.



Bocsáss meg nekem Varlam Tyihonovics, hogy későn szereztem csak tudomást rólad, de jobb később, mint soha. Látom, hogy a te kereszted a legnehezebb. S ezt értünk és mindannyiunkért viselted. Köszönet érte neked…

1997.09.01. (aláírás nélkül)



Ez egy nagyon szörnyű periódusa az oroszországi történelemnek és az egész emberiségnek. Nagyon szép a múzeum, amelyet ennek a nagy embernek és írónak Varlam Salamovnak szenteltek és ez a kiállítás gondoskodik arról, hogy ezt az egészet soha el ne felejtsük. Nagyon jó sétálgatni Vologdában, ezeken a szép őszi napokon.

2001.10.03. De Hove – francia nemzetiségű



Önök rendkívül nagy szent ügyet szolgálnak. Köszönet ezért mindenkinek. Én úgy gondolom, hogy ez nagyon fontos mindenki számára, különösen a gyerekeinknek és az unokáinknak.

Kvasa I.I., Gaft V. Moszkva, 1997. 



V.T.Salamov (1907-1982) orosz író emlékére létrehozott múzeumot, 1991. július 1-jén nyitották meg Vologdában, abban a házban, ahol született és 1924-ig élt.



Minden évben a Salamovi-házban július 18-án megemlékeznek az író születésének és január 17-én pedig a halálának az évfordulójáról, amikor is a Nemzetközi Salamovi felovasásokat tartják.



Ide nemcsak azok jönnek el, akik túlélték a szenvedéseket és nemcsak azoknak az embereknek a hozzátartozói, akik meghaltak a lágerekben, hanem egyre inkább ellátogatnak a múzeumba a mai felnövekvő nemzedék fiataljai is, akik meg akarják tudni és meg akarják ismerni a XX. Század történelmének szörnyű tragédiáját.



Köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik segítettek a V. T. Salamov múzeumának létrehozásában és megszervezésében.  

Tragoedia magyar nyelven, 
az Sophocles Electrájából

Nagyobb részre fordíttatott, és az keresztényeknek erkölcsöknek 
jobbításokra például szépen játéknak módja szerint rendeltetett 

(1558)

Nem ok nélkül, tisztelendő uraim, az ily mulatságot a régi bölcs jámborok gondolták, kit a pogányok is igen gyakoroltak. Mert ők is esmérték Istennek bűn ellen való haragját és az gonoszokon való átkát. Mikor azért az pogány bölcsek látnák embereknek jóra való tunya voltukat és szófogadatlanságukat, ez játékszín alatt őket oktaták, és Istennek haragjából kivonták. Azért most is az keresztények is jó okkal megtartják, mert az mostani keresztények, nemkülönben mint az pogányok, minden gonoszságban telhetetlenek. Senkivel semmit nem gondolnak, prédikáción szunnyadnak, az olvasáson eltunyulnak. Hogy azért jóra gerjesszék, és Istennek rettenetes ostorát a bűn ellen megesmerjék, nemcsak szóval, de ugyan szemlátással vonsszák. Mert mikor az ember az ily játékot nézi, szívében felbuzdul és Isten haragjátul megrötten. Azért ez játékot kigyelmetek oly mulatságnak vélje, kibe emberi életnek módja jó erkölcsre igazittatik. Kiben meglátjátok az Görögországnak hatalmas királya és királyné asszonya mely röttenetesen undokságukért fizetnek. Kiből mind királyok, urak, mind nagyok, kicsinyek tanúságot és nagy példát vehetnek, hogy az Istennek hatalmassága vagyon az bosszúállásra, és végezett napja, mely napnál tovább az gonoszságba förtőzőt nem akarja bocsátani. Noha azért ez pogány írásból magyar nyelvre fordíttatott, de Szent Pál mondásaként, minden írások az mi hasznunkra írattak, ezért ennek is rövideden idvösséges summáját vegye kigyelmetek eszébe, hogy mennél inkább késik az Úristen az büntetéssel, annál inkább nehezebben és keservesebben ostoroz. Kiről ez játékbeli király és királyné asszony példa leszen.

Mikoron Clitemnestra az ő jámbor férjét, Agamemnon királyt, ketten Aegistusszal álnoksággal megölték volna, nagy sok ideig vígan laktak az királyságban, de az király fia, Orestes, kit az nénje, Electra, jámbor oktató Mestertűl bölcsőbeli korában más országba küldött volt, emberkort érvén titkon hazajőve, és atyja halálát mind az kettőn megtorolja.

AEGISTUS.
Kicsoda hitte volna, hogy Agamemnonnak gazdag királysága ily hirtelen reám maradna! Ó, boldog szerencse, mely áldott vagy te, hogy ez mai nap ily nagy gyönyörűséget és örömet énnekem hoztál, mert ím, egész Görögországot Agamemnonnak mind feleségével egyetemben bírom, gazdag urak, nagy fejedelmek, hatalmas királyok hozzám hallgatnak, erős várakkal, kincses várasokkal nagy bőséges vagyok. Rövideden: valami testemnek kell, minden elég vagyon. Jeles vadászóhelyeim vannak, kincsem torkig vagyon, kiket sem fegyverrel, sem véremmel, sem verítékemmel, sem nagy fáradsággal nem kerestem, de csak könnyen találtam, könnyen ismég elköltöm.

PARASITUS.
Úgy, felséges uram, úgy, lakjunk, meddig lakhatunk.

AEGISTUS.
Ezentúl újudvart tétetek, mindeneket behirdettetek. Első gondom is az, hogy lantos, hegedűs, sípos, dobos, trombitás számtalan legyen, mindenek vigadjanak, ifjak örvendjenek, úgy szép személyek előttem táncoljanak. Mindeneket megvítatok, királyságom ezzel megmutatom, urakat ajándékozok, frissen mindent szereztetek. A palotákat vont arannyal, drága kárpitokkal, aranyos bársonyokkal mind bevonatom. Ezt akarom: minden úgy féljen, úgy tiszteljen mint királyt. Ha Agamemnon nem tudott belőle élni: tudok én!

PARASITUS.
Az nagy Istenre mondom, felséges uram, eszes ember vagy, egész tanács sem tudta volna ezt meggondolni. Azmint látom, nem Agamemnon ez, fel tudja süvölteni az másét.

Clitemnestra.

CLITEMNESTRA.
Legyen Istennek hála penig, megmenekedhettem az Agamemnontúl, az én aggeb férjemtűl, ki zabolán akar vala tartani. Annyira regnált vala rajtam, ingyen embernek sem tudom vala magam, egy pohár bort kedvemre meg nem ihattam, híre nélkül csak ki sem léphettem házamból. Maga engem az én anyám gyermekségemtűl fogva nagy kedvemre tartott, ő penig mind természetemből, mind erkölcsömből teljességgel ki akar vala venni, kiért, ha száz lelke volt volna is, meg kellett volna halni. Nem tudta ő, hogy régtűl fogva másba volt az én gyönyörűségem, sem testemnek sem lelkemnek mint olyan dög nem kellett. Ha lefeküdt, dörgölődött ágyába, ha felkölt, csak morgolódott, sem ölelésem, sem csókolgatásom nem vala kedves, de én hiszem, ugyan érzette, hogy kedvetlen mívelem. Vagyon immár kibe vigadjak, ha megölelem Aegistust, ő is megölel, ha megcsókolom, ő is megcsókol. Nincs ennek szívébe bánat, nincs az országra nagy gondja, mint annak, ki az nagy pénztakarásba megagga. Sok kincs miatt engem is megútála, egy napon nem tuda belőle élni. De ha Isten segít, az én szeretőmmel, Aegistusszal vígan elköltöm lelkiért. Nem félek immár senkitűl, parancsoljon immár, zabolázzon bátor - csak ez orvossága az gonosz férjeknek: öld meg, fojtsd meg, veszejtsd el, mindjárt megmenekedsz tűle! Élj úgy osztán, mint szinte neked tetszik, jobb te parancsolj másnak, hogynem mint neked parancsoljanak. Ne gondolj vele, bár Simon bírónak mondjanak, csak legyen neked kedvedre. De ahon látom Aegistust, hozzá megyek.

Clitemnestra, Aegistus.

CLITEMNESTRA.
Kévánom felségednek jó szerencséjét és egészségét látnom.

AEGISTUS.
Isten fogadja, jó Clitemnestra.

CLITEMNESTRA.
Éltesse az Úristen felségedet nagyon sok esztendeig békességbe.

AEGISTUS.
Mind veled egyetemben.

CLITEMNESTRA.
Én eltétetém Agamemnonnak testét az koporsóba, kitűl Istennek hála mindketten megmenekedtünk, immár tefelségednél több gyönyörűségem énnekem nincsen, én mindent tefelségednek kezébe ajánlok, úgy bír mindent, mint tulajdonát, úgy él mint király, én csak felségedet szeretem, tudom, felséged is semmiben kedvem nem szegi.

AEGISTUS.
Köszönöm, jó Clitemnestra, ily nagy hozzám való szerelmed, kiért viszontag szeretettel leszek hozzád. Te is úgy lakjál, mint királyné asszony, bírjad országodat, mint szereted, parancsolj mindennek szabad akaratod szerint, ott járj, ahol tetszik, azt míveld, azmi kedves. Senki semmitűl meg nem tilt, én tied vagyok, te enyim vagy, minden, ami enyim, az tied, örülj, vígadj, asszonykodjál!

CLITEMNESTRA.
Felségedbe nincs semmi kétségem, régen megesmértem felségednek hozzám való szerelmét. De ha felségednek tetszenék, fogatnánk étket, mert az urak mind fejenként begyűltek felséged parancsolatjára, ott benn várják felségedet.

AEGISTUS.
Valamint neked tetszik, jó Clitemnestra. Menj elöl.

CLITEMNESTRA.
Ó, áldott nap!

Parasitus.

PARASITUS.
Haja, haja, jóllakom ma, víg uram, víg az szolgája is! Most tizenkét király, hatvan zászlós úr udvarol előtte, pohárszéket gazdagon megrakatta, kincsét hordatja erősen, ajándékoz urakat. Nagy örömébe, vigasságába nincs kit el nem kérhetnének tűle, de addig sürgölődöm még ma mellette, én is elcsalok valamit tűle. Bárcsak amaz négy sing színarany láncot adná; mely frissen hágnék benne. De elfutok, elhívom az lantosokat, trombitásokat, dobosokat, mindent, valakit találok.

Chorus, Electra.

CHORUS.
Ím, hatalmas Isten, az királyné asszony, Clitemnestra, mint dőzsől ott benn, latrával, Aegistusszal, tombol, vígad, örül erősen. Az ő szülötte penig, szegény Electra, csak meg nem hal mérgébe és nagy keserűségébe. De ihon jő, nagy könnyes szemmel.

ELECTRA.
Ó, nagy Isten, Úristen ne hagyj, tekints reám, mennyország, hogy hagysz ily méltatlanságot, Úristen. Az én anyám elveszte engemet, elveszté nemzetségemet, ó, veszett asszonyállat, megölé atyámat, ó, gonosz nemzet, megszeplősíté az én édesatyámnak tiszta ágyát, jaj mint veszek, minden hírünket, nevünket elveszté. Ó, szívem atyám. Ó, Atyám, Agamemnon király, mely híres, neves, mely gazdag, mely hatalmas király valál te! Ó, atyám, atyám, én édesatyám, mint veszel te két förtelmes hitvány lator miatt, jaj, jaj, én is mint veszek!

CHORUS.
Elkeseríte az szegín leány.

ELECTRA.
Ó, én eggyem, atyám. Senki nem kesereg terajtad, hanem csak a te elveszett leányod jajgat tégedet, jaj, jaj énnekem, éjjel-nappal könnyez az én szemem.

CHORUS.
Szerelmes asszonyom, Electra, édes asszonyom, mit gyötröd magad, mit keseregsz ily igen?

ELECTRA.
Jaj, atyám, szívem atyám!

CHORUS.
Szűnjél meg, édes asszonyom!

ELECTRA.
Jaj, hagyjatok békét, nem kell nekem semmi vigasztalás.

CHORUS.
Ne hagyd el magad, jó leányom, Electra!

ELECTRA.
Ó, ki keserű az én atyám halála!

CHORUS.
Vajh, nagy Isten, szakasztanád nyakát ez gonosz embernek, ki miatt elvesze. Ne sírj, jó Electra. Ezzel meg nem hozod szegint.

ELECTRA.
Ó, ki keserves életem vagyon nekem.

CHORUS.
Vedd jó néven, édes asszonyom, az Úristentűl, adj hálát őfölsége akaratjárul.

ELECTRA.
Ó, ki nagy méreg ez énnekem, hogy az szegin atyám keresztjét az lator emészti meg, ki őtet elveszté, ó, ki nehéz ez énnekem, hogy az hitvány ember atyám királyi ruháiba öltözik, királyi pálcáját bírja, királyi székibe méltatlan ül. Ó, megfojt, megfojt ez engemet, hogy az én atyámnak tiszta ágyát undok ember megförtőzi. Ez gyötör engem, ez fojt, ez keserít. Csak mosolyogja ezt az gonosz asszony, táncol örömében, vígad, tombol, dőzsől, énnekem nagy keserűség szakasztja szívemet. Mint egy fattyat, úgy tartanak, senki nem könyörül rajtam, sőt nagy árvaságomban fenyegetnek, gyötörnek, kesergetnek, ily nyavalyámban átkoz az én anyám, hogy mindétig ez sírásba szakassza Isten nyakamat, ebbe veszessen Isten. Vajh, vesztené Isten azt, az ki engem ily keserűségemben nem szán!

CHORUS.
Hadd járjanak ezek, jó Electra, hagyd az Istenre az bosszúállást, megládd, meg tudja büntetni, őfölsége sem siet, sem késik, de mihent akarja, mindjárt meglöli.

ELECTRA.
Vajh, lölné meg hamarébb, vesztené el őket, mert énnekem hajadon fővel kell megaggnom.

CHORUS.
Veszteg, az Istenért, ha meghallják, ennél is inkább el kell veszned.

ELECTRA.
Nem szánom halálom az én édesatyámért.

CHORUS.
Jobb neked, ha szót fogadsz.

ELECTRA.
Nemde igazat kérek-e, hogy az Isten azokat megtörje, megrontsa, kik árvákat nyomorgatnak?

CHORUS.
Igen félek rajt, hogy még ma valami veszedelembe ne essél, ha meglát amaz haragos Aegistus, de kérlek, az Istenért, jerünk be, jó asszonyom, az házba.

http://mek.oszk.hu/00600/00625/00625.htm

*

Illyés Gyula - Árpád

Nem volt aljasabb rendszer

a mindent megsemmisítő kommunizmusnál

Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, nem győzzük elégszer hangsúlyozni, hogy mi sem jellemzőbb a kirekesztettségéről panaszkodó háttérhatalom igazi arculatára, mint kettős mércézése: a nemzetiszocializmus, a fasizmus áldozatai számának növelése, ugyanakkor a kommunizmus legyilkoltjaié csökkentése, vagy akár az előbbi ideológiák és az utóbbi egy szinten említése. Holott ha a huszadik században a földgolyó bármely pontján fészket rakott kommunizmus története tanulmányozásának akár csak egy órát szentelünk, már akkor is megállapíthatjuk, hogy a történelemben nem volt aljasabb rendszer az először a hitet, erkölcsöt, kultúrát, azután minden további értéket megsemmisítő kommunizmusnál.

Mert bárhol is ütötte fel a fejét a Lenin tanítómestere, Dzserszsinszkij, valamint Trockij által meghirdetett, az 1789-es francia forradalom örökségeként az „anciem régime”-mel, a régi renddel könyörtelenül leszámoló kommunizmus, legelső feladatául minden hit, erkölcs és kultúramegsemmisítését tűzte ki, az pedig, hogy hatalomra juthattak, köszönhető nem mellesleg annak, hogy mindazon nemzetek, amelyeknek testét elborítani akarta, sokáig lebecsülték képviselői aknamunkájának erejét, sőt egy sor megoldásra váró társadalmi, pláne szociális probléma elodázásával öntudatlanul elő is segítették robbanásszerű térnyerésüket.
Elő bizony, akár Magyarországon, Mexikóban, Németországban, Oroszországban vagy - Spanyolországban. Különösen is az utóbbiban, mégis alig esik róla szó. Az ott az 1930-as évek első felében, de különösen is 1936-ban történt véres események miértjét keresve alighanem igazat kell adnunk Bangha Béla jezsuitának (A spanyol egyházrablás. Magyar Kultúra, 1931): 

„Az emberek a napi munkájukba temetkeztek, s azzal nem törődtek, hogyan dolgozik, mit fúr-farag, milyen aknákat ás az ellenség. Hamis biztonságérzetben ringatóztak; a prófétákat és kasszandrákat kinevették. Elmulasztottak a templom és gimnázium mellé nyomdákat és szerkesztőségeket állítani s az ellenség egy szép napon kiverte őket még a templomaikból és gimnáziumaikból is. Elmulasztották mindennap újra cáfolni a mindennap újra felhangzó vádakat és hazugságokat s ellentámadásba menve át, leleplezni a támadókat és hazudozókat. Már pedig ez a világ azoké, akik hangosabban beszélnek; nem azoké, akiknek igazuk van.”



Ami ezen években csak Spanyolországban történt, pontosan megmutatta a kommunizmus ab ovo démoni mivoltát, azt, hogy – szintén Banghát idézve (A spanyol események margójára. Magyar Kultúra, 1936) – „amint az erkölcsi jónak vannak fanatikusai, úgy vannak az erkölcsi rossznak is; valósággal megszállott lelkek, akiknek elég, ha valami istenellenes, észellenes, erkölcsellenes, azonnal melléje állnak s olyan hévvel küzdenek a rombolás érdekében, aminő hévvel a jónak védelmezőinél ritkán találkozunk.”

Lássunk erre példákat! A marxista agitátorok által kiképzett kommunista csőcselék Spanyolországban előszeretettel vetette magát a templomokra, kolostorokra és műkincseikre, valamint papokra, szerzetesekre, apácákra. Ennek mértékét már 1934-es asturiai „vörös október” egyenlegéből megállapíthatjuk: az év folyamán 580 templomot és kolostort gyújtottak fel. 

De olyan is megesett, hogy egy hírhedt kommunista nő, Dolores Iriburi, Madridban nyílt utcán rohant rá egy szerzetesre, földre tiporta s a környező tömeg ujjongása közepette saját fogával harapta át a torkát és hagyta elvérezni. Vagy Ceronában kommunisták nyomultak be az örökimádási apácák kolostorába és előbb kirabolták, majd fölgyújtották az egész kolostort. A menekülő nővérekről letépték ruháikat az utcán, s a csőcselék gúnykacaja mellett kellett meztelenül táncolniuk. Egyeseket közülük nyílt utcán megbecstelenítettek, majd benzinnel leöntöttek s elevenen meggyújtottak.

A spanyol kommunista agitátorok aligha maradtak el a korábban nálunk mindenhol csak raboló és gyilkoló Lenin-fiúktól. 1936. augusztus 2-án a barcelonai városi színházban nagy marxista gyűlés volt, melynek vezérszónokai Gorkin és Nin szocialista vezérek voltak. Az első többek között ezt állította: „Mi nem vagyunk vérszomjasok vagy bosszúállók, de amikor arról van szó, hogy takarékoskodni kell a vérrel holnapra, megmondjuk nyíltan, hogy egy munkás élete többet ér nekünk, mint tíz vérszopó parazita élete.” A másik egész egyszerűen kijelentette: „Sok megoldani való probléma volt Spanyolországban, aminek megoldására a polgári republikánusok nem is gondoltak. Mi megoldottuk az Egyház problémáját azzal, hogy egyetlenegy templomot sem hagytunk a föld színén.”

Amikor 1936 júniusában a barcelonai nemzeti felkelés meghiúsult, a kommunista munkások elrekvirálták a magánautókat s géppuskákkal szerelték fel. Megkezdték a városban a házkutatásokat, s aki csak gyanús volt, megrohanták és agyonverték. Néha, hogy valakinek az érzelmeiről meggyőződjenek, megparancsolták, hogy káromkodjék, s aki megtagadta, minden további nélkül legyilkolták. Különösen is az erdőkbe és hegyekre menekülő „nyulak”-ra, a falusi papokra és „vérszopó paraziták”-ra, az apácákra vadásztak. Florindo Rubini irgalmas rendi generális beszámolója szerint ötnapos barcelonai tartózkodása alatt a városban négyszáz klerikust gyilkoltak le.

Történt mindez akkor, amikor maga a köztársasági elnök, Manuel Azaña, a kereszténységben a lelki rabszolgaság rendszerét látta, amely az emberi szabadságot kétezer éven át lebéklyózta, amiért is csak hajmeresztő gyűlölettel tudott a papokról és a szerzetesekről beszélni, s legfőbb törekvésének tartotta, hogy egy új, mindennemű vallási befolyástól mentes Spanyolországot teremtsen. Amit azonban nemcsak Francisco Franco tábornok nemzeti mozgalma torpedózott meg, hanem ideig-óráig kommunista befolyás alá került spanyol munkások is, mint közülük az, aki a sevillai nagyheti körmeneten a jóreménységről nevezett Mária-szobrot hordozók elé ugorva így kiáltott fel hatalmas tapsvihar közepette: „Én ugyan kommunista vagyok, de aki a mi Szűzanyánkat érinteni meri, azt azonnal agyonütöm.”.

A spanyol vérfürdő iménti, a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1936. évfolyama alapján megidézett epizódjai – melyekhez hasonlókat még bővebben Hitter Józsefjezsuita könyve ismertet (Spanyol tűztenger, 1938) – persze Moszkva és a szabadkőműves páholyok hol nyílt, hol burkolt támogatásával történtek, s nem utolsósorban hazai csatlósaik, a szociáldemokraták helyeslése mellett. Amint ugyanis a történtek krónikásai közül Nyisztor Zoltánpápai prelátus írta (Magyar Kultúra, 1936), „a baloldali magyar lapok kezdettől fogva ritka egyértelműséggel csak mint lázadókról és zendülőkről emlékeztek meg a nemzeti mozgalomról és a legkétségbeesettebb igyekezettel szuggerálták be a magyar olvasóközönségnek, hogy Spanyolországban csak a baloldal győzhet”.

A baloldal, amely, legyen az egyik arca kommunista, a másik szociáldemokrata, maga a testet öltött démon. Mert nem véletlenül idéztük e napon áldozataira emlékezve éppen az egykorú, manapság már valahogy alig ismert s idézett spanyol eseményeket. Amelyek éppúgy, mint a korábbi orosz-, német- és magyarországiak, minden kétséget kizáróan tanúsítják címbeli állításunkat. Igen, nem volt aljasabb rendszer az először a hitet, erkölcsöt, kultúrát, azután minden további értéket megsemmisítő kommunizmusnál.

Mert azért ne feledjünk el e napon kettőt. Először is azt, hogy lehet valaki bármennyire bírálója, sőt akár ellensége a fasizmusnak, a nemzetiszocializmusnak, azt azonban el kell ismernie, ha tárgyilagos kíván lenni, hogy azok nem romboltak le templomokat, kolostorokat, nem gyilkoltak le papokat, apácákat, nem akarták magát a vallást felszámolni, miként nem rekvirálták polgáraik vagyonát, nem erőszakolták meg leányaikat, asszonyaikat. Másodszor pedig, hogy a baloldal céljai mindig változatlanok, legfeljebb az eszközeik változók – amint azt mai hazai képviselőik magatartása mutatja. Ami miatt ez a nap sajnos nem csak a múltról, hanem a jelenről is szól.

Ukrajnai éhínség – az évszázad tragédiája


Az ukrán nép történetének egyik legszomorúbb korszaka az 1932-33-ban végrehajtott tömeges kollektivizálás és a totális rendszer, illetve sztálini rezsim által kitervelt éhínség volt. A rendszer a saját népe, annak jövője ellen követett el bűncselekményt. Következményeit tekintve az ukrajnai éhínséget az emberiség történetének legszörnyűbb, legtragikusabb cselekedetei közé sorolhatjuk.
Az ukrán parasztok 1931 decemberétől 1933 szeptemberéig éheztek – 22 hónapig tartották fogva őket a „vidravas” fogai.
Ma a kutatók vitatkozhatnak az éhínség halálos áldozatainak valós számáról, de a tömeges haláleseteket egyetlen kormánynak sem sikerült eltitkolnia. A harkovi megyei tanács végrehajtó bizottságának egyik munkatársa például 1933 májusában a következőkről tájékoztatta az UK(b)P Központi Bizottságát: Az utóbbi hónapokban, a megye falvaiban 450-600 ezer (!) ember halt meg. Egy 1934. decemberi keltezésű szovjet statisztikai jelentés szerint 1933-ban, az akkori Szovjetunióban a legmagasabb halálozási arányt – 2. 9 millió ember – Ukrajnában jegyezték fel. És ebben nincsenek benne azok a milliók, akiknek halálát az illetékes szerveknek egyszerűen nem volt érkezésük regisztrálni.
Az ukrán nép élettörténetének e szörnyű lapja évtizedekig el voltak zárva mind a kutatók, mind pedig a népirtást elszenvedő nép elől. Emlékét azonban őrizték a túlélők, akiknek sikerült kikerülni abból a pokolból, és azok a dokumentumok, amelyeket mindeddig hét lakat alatt őriztek. Kortársaink ezekből tudhatják meg a rettenetes igazságot.
Tekintsünk be az akkor készült fotó- és kordokumentumokba! Hajtsunk fejet azok emléke előtt, akik nem golyók és robbanások, nem atomkatasztrófa áldozatai lettek!
1. Éhínség – 1933.
2. Kegyeleti domb Lubnyi közelében.
3. Lubnyi, Poltava megye. Megemlékezés az 1922-es éhínség áldozatairól.
4. V. P. Jaromov elektrolakatos inas volt egy Don-medencei bányában. Napi egy kg kenyér volt a fejadagja, aminek egy részéből kétszersültet készített, hogy megmentse Hmelnyickij megyében élő szüleit az éhhaláltól. 1933.
5. A munkaegységek után járó élelmiszer-fejadagok kiosztása a Donyeck megyei Udacsne falu Gyemjan Bednijről elnevezett kolhozában. 1933.
6. A Dnyiprobud építőipari vállalat üzemi konyhája. 1932. Parasztok ezrei kerestek munkát az építkezéseken, hogy elkerüljék az éhhalált és megmentsék a családjukat.
7. Az éhezéstől felfúvódott, beteg embereket a kórházakban sem tudták megmenteni, mert nem volt élelem.
8. Éhhalál.
9. A kiéheztetett emberek végső menedéke.
10. Éhes és magatehetetlen öregek álltak a kerítések alatt.
11. Meggyötört asszonyok és gyereket meneteltek a zsíros földű poltavai táj kihalt falvain, élelem után kutatva.
12. Vidám kivonulás. Az aratás kezdetének látványos főpróbája. 1930.
13. A Kommunizmus Útja Kolhoz tagjai vizsgálják a vetőmagot. Herszon megye, 1932.
14. Ukrajna első kolhoztagjai. Egy 1931-ben, Moszkvában nyomtatott röpcédula.
15. A parasztoktól elkobzott vagyontárgyak beszállítása a kolhozudvarra. Donyeck megye, 30-as évek.
16. A parasztok vagyonának elkobzása. Donyeck megye, 30-as évek.
17. Búzaőrlés a Vinnyica megyei barszkij járásban. 1928.
18. Bubnyivka falu Vörös Hajnal nevű kommunájának tagjai Vinnyica megye, volocsivi járás (ma Hmelnyickij), 1926.
19. Begyűjtésre induló vörös brigádok. A Proletár Forradalom Hulláma Kolhoz, Harkov megye, 1932.
20. Tulajdonképpen ezzel kezdődött az éhínség. A parasztokat saját gabonatartalékaik beszolgáltatására kényszerítették.
21. Pártaktivisták kutakodtak a házaknál, és még a vetőmagot is elvitték. A beszolgáltatás elmulasztásáért a parasztokat szigorúan megbüntették. Sokgyermekes parasztcsaládok haltak meg mind egy szálig.
22. Az első kolhoz-traktorosok Vinnyica megye (most Hmelnyickij) novousicki járásában.
23. Az első kolhoz-tavasz.
24. A termés őrzése a Poltava megyei Vörös Csillag Kolhozban. 1932.
25. A gabona és más mezőgazdasági termékek beszolgáltatása. Donyeck megye, 1933.
26. A beszolgáltatás alkalmából rendezett nagygyűlés a Harkov megyei zolocsivi járásban. 1932.
27. Halottak hevertek az utcákon. Sokszor nem volt kinek eltemetni őket. Harkov, 1933.
28. A legszörnyűbb a kisgyerekek látványa volt. Az éhség letörölt az arcukról minden gyermeki vonást, megkínzott kísértetekké téve őket.
29. Az éhínség áldozatai.
30. Betakarítás a Szovjet Paraszt Kolhozban, Harkov megyében. 1932.
31. Aratás a Donyeck megyei Gy. Bednij Kolhozban. 1933.
32. Gabonaőrlés a Lenin Kolhozban. Ogyessza megye, mikolajivi járás. 1932.
33. Pogyeljai parasztcsalád. A családfőt, M. F. Oljaneckijt törvénytelenül kivégezték, majd poszthumusz rehabilitálták.
34. A veszélyes szabotőrnek nyilvánított, és a beszolgáltatás megtagadásáért elítélt, majd pedig rehabilitált Vinnyica megyei Sz. L. Zora amnesztiájáról készült jegyzőkönyv részlete.
35. A G. Sz. Psenyicsnij nevét viselő Ukrán Központi Állami Film-, Fotó- és Hangarchívumban őrzött felvételek.

3. számú aláírások

1. Az éhínség áldozatainak tömegsírja Harkov közelében. 1933.
2. A Donyeck megyei Udacsne falu aktivistái az elkobzott kalászokkal a községi tanács épülete előtt. 1932.
3. Az a föld, amelyik fél Európát etette, képtelen volt magába fogadni az éhínség összes áldozatát.
4. Minden vagyonkájától megfosztott parasztcsalád a háza előtt. 30-as évek.
5. Indul a gabonával megrakott szerelvény Dnyipropetrovszkból. 1932.
6. A Vörös Sztyeppe Kolhozból indítják a gabonát a begyűjtési központba. Kijev megye. 1932.
7. A tragédia kis tanúi.
8. „A bánat aratása”.
9. Gyerekek gyűjtik a fagyos krumplit a kolhoz földjén a Donyeck megyei Udacsne faluban. 1933.
10. A Szovjetunió nem ismerte el az éhínséget, ámde folyton kereste az „ellenséget”.
11. Az éhínség gyermekei.
12. A kommunista rendszer gaztetteinek áldozatai.
13. Külföldi lapok tudósításai a szovjetunióbeli és ukrajnai éhínségről.
14. Ukrajna jelenlegi országhatára.
15. Ukrajnai megyehatárok.
16. Megyeszékhelyek.
17. 1939 után Ukrajnához visszacsatolt területek.
18. A lakosság-szám növekedésének, illetve csökkenésének összehasonlító adatai, amelyhez a szovjet népszámlálási adatok szolgáltak alapul egy nemzetközi jogász-bizottság számára.
19. Az állam, a köztársaság neve. A lakosság létszáma, milliókban. 1926-os szovjet adatok.
20. A lakosság-szám növekedése, milliókban.
21. A lakosság-szám növekedése százalékokban.
22. Szovjetunió, Oroszországi Föderáció, Fehéroroszország, Ukrajna.
23. A megyei halálozási arány a köztársasági átlaghoz viszonyítva 1933-ban. Az összes ukrajnai elhalálozás százalékarányában.
24. Vinnyica, Dnyipropetrovszk, Ogyessza, Donyeck, Csernyigiv, Kijev, Harkov megyék és Moldávia.
25. A halálozási mutatók növekedése 1933-ban az 1927 és 1930 közötti időszakhoz viszonyítva. Megyénként többszörös a növekedés.
26. 8-9-szeres, sőt ennél is nagyobb növekedés.
27. Tömegsír Harkov közelében. 1933.
28. Gabona-beszolgáltatás a Vinnyica megyei Iljinciben. 1929.
29. Az ötéves terv harmadik, döntő esztendejének tiszteletére begyűjtött gabona a Dnyipropetrovszk megyei Polohi faluban.
30. A parasztok leadják a gabonát a Szojuzhlib begyűjtési központban, a Kijev megyei Kaharlik faluban.
31. A Vörös Sztyeppe Kolhozból indítják a gabonát a begyűjtési központba. Kijev megye. 1932.
32. Gabona-rakomány a Komintern Kolhoz begyűjtőhelyén. Harkov megye, zolocsivi járás. 1933.
33. A Kahovka állami gazdaság első gabona-szállítmánya. Herszoni körzet. 1930.
34. A fogyasztási szövetkezetek kollektív gabona-beszolgáltatása a Vinnyica megyei Nyemiriv városban. 1929.
35. Indul a gabonával megrakott szerelvény Dnyipropetrovszkból. 1932.
36. Ukrán parasztok szedegetik a szemeket a magtár előtt. A Fórum című folyóirat közlése. 54. szám, Kanada, 1983.
37. Parasztember haláltusájukat vívó lovaival.
38. Haldokló apa és kisfia.
39. Szekéren haldokló parasztember.
40. 1930-ban, Szibériába száműzött férfi. Felesége és gyermeke éhen halt. A Fórum című folyóirat közlése. 54. szám, Kanada, 1983.
41. Gyermek – éhen halt édesanyja holtteste mellett.
42. Haldokló asszony.
43. Gyermekek, akiknek a szülei éhen haltak.
44. A közös gazdaság tagjai átszállítják P. Jemec javait a közös magtárba. Donyeck megye, grisinói járás. 30-as évek.
45. Minden vagyonkájától megfosztott parasztcsalád a háza előtt. Donyeck megye, grisinói járás. 30-as évek.
46. Martinenko vagyontalanított paraszt javainak áruba bocsátása a Donyeck megyei Udacsne falu „vörös bazárjában”. 1930-32.
47. P. Maszjuk vagyonának elkobzása a Donyeck megyei Udacsne faluban. 1934.
48. Munkaügyi ellenőr vallatja a falusi nagygazdát. Ogyessza megye. 1929.
49. Abolmalovot, a nincstelen parasztok bizottságának tagját vallatják, akit azzal vádolnak, hogy kulák-párti agitációt folytatott a parasztok között Kramcsanka faluban. Orzsici járás, 1929.
50. A vádlottak padján: a vinnyicai körzetbeli jakusini községi tanács tagjai, akiket a párt kollektivizálási politikájának elferdítésével vádolnak. Jakusin. 1931.
51. Részlet az Állami Politikai Igazgatóság (ÁPI) jelentéséből a trosztyani járás falvaiban éhező családok számáról. 1932. V. 8. M. Hatajevicsnek, a Dnyipropetrovszk megyei ÁPI helyettes osztályvezetőjének, a megyei pártbizottság titkárának címzett jelentés az akimivi járásban előfordult kannibalizmus-esetekről. 1933. III. 10.
52. Az ukrán egészségügyi népbiztos levele Kosziorhoz, az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága titkárához az élelmiszerhiányban szenvedők állapotáról és számáról Kijev megyében. 1933. VI. 3.
53. Az ukrán Legfelső Bíróság határozata a Vinnyica megyei bíróság ítéletének hatályon kívül helyezéséről P. A. Jakimenko parasztasszony ügyében, aki megölte a fiát, hogy megmenthesse többi éhező gyermeke életét. 1932. X. 16.
54. Az UK(b)P KB szervezési osztálya tájékoztatási részlegének jelentése Kijev megye egyes járásaiban előforduló emberevésről. 1933.
55. Oszinennek, az ÁPI titkos politikai osztálya vezetőjének jelentése a szennyezett élelmiszerekről és a Harkov megyében előforduló hulla- és emberevésről. 1933 júniusa.
56. Az UK(b)P KB Politikai Bizottságának határozata a betakarításról. 1932. I. 25.
57. Az UK(b)P KB Politikai Bizottságának határozata falvak és kolhozok feketelistára vételéről. 1932. I. 25.
58. V. A. Balickij, az országos ÁPI ukrajnai különmegbízottjának Sztálinhoz írt levele arról, hogy „lázadó petljurista szervezetek” szabotálják a betakarítást. 1932. XII. 23

http://www.ukrajinci.hu/holod/pro_holod_tragedi.htm