KORTÁRS ONLINE

1956 – Bűnbeesés után

Lehet tehetséges, értelmes, művelt a gerinctelen ember is. Vacak kis besúgó is válhat nemzetközi hírű közgazdásszá.

Shakespeare hőse, III. Richárd úgy döntött, hogy gazember lesz, és utálja a kor hiú gyönyörét. Hatalomra vágyott, megszerezte. Lelkifurdalás nélkül alkalmazott bérgyilkosokat, tette el láb alól rokonait, taposott ellenségei holttestén. Nagy formátumú gazember volt: valaki.

Bácskai Tamás 1956. november 29. és 1961. augusztus 16. között vacak kis besúgó volt. Adjunktusi állását féltette, rettegett a kommunistáktól, rettegett a kommunisták ellenségeitől, rettegett az antiszemitáktól. Gyáva ember volt: mindentől és mindenkitől rettegett. Erkölcsi értékrend tetteit nem korlátozta – alapelve: életben maradni, bármi áron.

Amikor Laczik Erika szorgos kutatómunkájának eredményeképpen nyilvánosságra kerülnek besúgómúltjának riasztó dokumentumai (Egy besúgótisztikereszttel. Magyar Nemzet, 2005. január 29.), azonnal magyarázni kezdi tettének mozgatórugóit. Nyilatkozik a Magyar Távirati Irodának. 1956. október 23-án „teljesen véletlenül nagyon radikálisan jobboldali műegyetemi környezetbe” került, s ott „olyan erőteljes antiszemita jelszavak voltak”, hogy megrettent, s úgy érezte: „meg kell őrizni azt, ami van, mert életveszélyes helyzet alakul ki zsidók számára”.

Az 1956-os forradalmat antiszemita jelzővel bemocskoló minősítése ellen minden oldalról azonnal tiltakoztak.

Bácskai Tamás nem sokat változott fél évszázad alatt. Ma éppúgy, mint 1956 októberében–novemberében, gyáva, szilárd erkölcsi értékrend nélküli ember. Nyilatkozata után néhány nappal nem meri megismételni korábbi szavait, a közszolgálati televízióban 2005. február 13-án már nem műegyetemi környezetről beszél. Hangsúlyozza: a nagy tömegben elsodródott közgazdasági egyetemi kollégái mellől, és már nem emlékszik, melyik téren vette őt körül az antiszemita jelszavakat skandáló csoport. Nem tudja, hol, nem tudja, kik kiabáltak körülötte antiszemita jelszavakat – 1956. október 23-án. Ettől rettent meg úgy, hogy miután 1956. november 4-én a szovjet tankok, hatalomra segítve a kommunista bábkormányt, eltiporták a forradalmat és szabadságharcot, Bácskai Tamás besúgó lett. Annyira félt az antiszemitizmus eluralkodásától Magyarországon 1956 novemberében, hogy a kommunista bábkormánnyal szembeni aktív magatartásukért följelentette saját apját, testvére férjét („részben egyik szítója volt a további ellenállásnak”), rokonait, barátait, munkatársait.

Nincs rondább szenvedély a félelemnél – vallja Shakespeare hőse, Jeanne D’Arc, akinek volt bátorsága a máglyahalált választani gyáva megalkuvás, sunyi lapítás, gerinctörötten végigrettegett élet helyett. (Shakespeare: VI. Henrik I. V. 2.)

Bácskai Tamás életben akart maradni, bármi áron. Vacak kis besúgó lett: életben maradt.

Leleplezése után, fél évszázad múltán most úgy próbál szorult helyzetéből menekülni, hogy a forradalom pillanataiban hallott antiszemita jelszavakra hivatkozik. Megrettent, félt, gyáva volt, ezért lett besúgó. Azért jelentette föl saját apját, testvére férjét, rokonait, barátait, munkatársait, hogy segítse a kommunistákat (akiktől szintén rettegett), mert úgy gondolta: ha a kommunisták uralkodnak, akkor nem lesz még egyszer nyilas uralom Magyarországon.

A forradalom nem népünnepély. A rend összeomlásának pillanatában, amikor elszabadulnak az indulatok, nem minden világba ordított mondat, jelszó, kifejezés szalonképes, a barikádok ormán a zászlót nem csak kifogástalanul viselkedő úriemberek lengetik, és a nagy kavarodásban aljaemberek kezébe is kerül fegyver.

De 1956. október 23. jelszavai között még a forradalom ellenségei sem találtak antiszemita uszítást. Az óvatosan mérlegelő brit nagykövet jelenti 1956. október 31-én: „A tipikus jelszavak voltak: »Le Gerővel!«, »Le Rákosival!«, »Le a Sztálin-szoborral!«, »Oroszok ki!«” (Titkos jelentések. 1956. október 23. – november 4. Hírlapkiadó, Bp. 1989. 38.)

És az 1957 tavaszától a forradalomról és szabadságharcról már csak gyalázkodó, elítélő hangsúllyal megszólaló Népszabadság munkatársai negyedszázad múltán sem írnak mást. „Az egyetemisták tisztességes szándékú tömegei mind dermedtebben hallgatták, miként kiabálnak be »vezérhangok« olyan jelszavakat, mint »Le a vörös csillaggal!«, »Ruszkik, haza!«, hogyan szerveződnek rögtönzött szavalókórusok…” Aztán később: „Megjelentek az olyan, kimondottan ellenforradalmi jelszavak és követelések is, mint »Le a vörös csillaggal!«, »Ne használd az elvtárs szót!«, »Nem, nem soha! «, s ugyanakkor megkezdődött a vörös zászlók égetése is.” (Ez történt. A Népszabadság cikksorozata 1956-ról. Népszabadság–Kossuth, Bp. 1981. 29–30.)

Bácskai Tamás a közszolgálati televízió kamerája előtt azzal mentegetődzik, hogy 1938 óta retteg az antiszemitizmustól, ezért érezte úgy 1956. október 23-án, hogy a forradalom (akkor jobboldali, tehát fasiszta ellenforradalomnak ítélte, ma úgy gondolja: forradalom, amelyet „nem eléggé értettem meg”) elsősorban antiszemita mozgalom.

Gömöri György, a forradalom eltiprása után a nagyvilágban kóborló jeles irodalmár története aligha győzi meg a csupán félelmeitől, rettegéseitől, előítéleteitől s nem az igazság megismerésének vágyától vezérelt Bácskai Tamást. „Gruber Laci… zsidó származású fiú volt, szüleit a nyilasok ölték meg, életét köszönhette az oroszoknak. Nyakában ezüstláncon kis ötágú csillagot hordott, meggyőződéses kommunistának vallotta magát. És most ez a fiú harcolt a behívott tankok ellen! Kezdett bennem kibontakozni valami bizonyosságféle: nemcsak, hogy a rádió hazudik, de ha ilyen fiúk is harcoltak, akkor – úgy látszik – a felkelés: népfelkelés, s ami a Gerő-beszéd óta történt, nem is történhetett másként.” (Gömöri György: A forradalom sodrában. Magyar füzetek 17. Párizs, 1986. 49.)

De meggyőzhette volna – például – egy másik, 1956 után börtönbe zárt író, Eörsi István története, akinek magatartásáról a börtönt szenvedett Kiss Károly költő elbeszélése alapján Bácskai Tamás fontosnak tartotta, hogy tartótisztje számára jelentést írjon. Eörsi István a börtönben „nevetségesen viselkedett… állandóan a nyilasok és a fasiszták tetszésére pályázott, megjátszotta a magyar költőt, egyszer fegyelmije volt, mert piros, fehér, zöld gombokat varrt fel a ruhájára.” (Magyar Nemzet, 2005. január 29.)

Olvasgatom Bácskai Tamás nemzetközi hírű közgazdász professzor, korábban vacak kis besúgó hajdani jelentéseit. Egyértelműen kiderül: Bácskai Tamás szerint mindenki antiszemita, aki nem zsidó származású és nem fenntartás nélküli híve Kádár János rendszerének. Feljelenti barátait, mert „jó barátságot tartottak Török Erzsivel, a Kodály köréhez tartozó, nacionalista és reakciós beállítottságú énekesnővel”.

Igaza van Shakespeare-nek: valóban nincs rondább szenvedély a félelemnél. Bácskai Tamás nem kíméli saját – zsidó! – édesapját, akit 1959-benfelfüggesztenek állásából (ügyvédként védte az 1956-os perbe fogottakat!), és meggyőződéses szociáldemokrata – zsidó! – anyósát, apósát sem: „Általában majd a bőrükből bújtak ki, hogy zsidó voltuk ellenére a népi írók – elég antiszemita – társasága befogadja őket.” (Magyar Nemzet, 2005. január 29.)

Egy vacak kis besúgó erkölcsi mélypontja: zsidó rokonait is beárulja a kommunista diktatúra pribékjeinek, mert azok nem alázatos és szófogadó hívei a kommunista diktatúrának, és mert zsidó voltuk ellenére szóba állnak holmi nacionalista magyarokkal, Kodály Zoltánnal, Illyés Gyulával, Veres Péterrel, Török Erzsivel.

A marxista Bácskai Tamás Engelstől tanult népben-nemzetben gondolkodni. „A következő világháború nemcsak reakciós osztályokat és dinasztiákat, hanem egész reakciós népeket fog eltüntetni a föld színéről. És ez is haladás.” (Marx és Engels Magyarországról. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1974. 39.)

Vegyünk egy mély lélegzetet!

Nem tudom, Engels mely reakciós népektől akarta egy világháború segítségével megszabadítani a haladó emberiséget, de 1849 januárjában írott tanulmánya egyértelműen bizonyítja: bátran tekinthetjük őt a népirtó tömeggyilkos Hitler és Sztálin szellemi előfutárának. A különbség közöttük mindössze annyi, hogy Hitler és Sztálin más-más nemzeteket tekintett megsemmisítendő reakciós népeknek, mint Engels.

Bácskai Tamás nem volt következetes marxista; félreértette Engels gondolatát is. Az antiszemitizmus terjedését megakadályozandó följelentette, börtönbe juttatta saját zsidó rokonait is. Sógora, Tánczos Gábor évekig ült börtönben. Ádám György professzort életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Édesapja,Burger Dénes nem védhette a kommunisták által ellenforradalmárnak bélyegzett perbefogottakat. A vacak kis besúgó kiszolgálta bolsevik megbízóit, és több tucat ember életét derékba törte: édesapjáét, húgáét, sógoráét, barátaiét, munkatársaiét.

Tánczos Gábor 1962-ben egyéni amnesztiával szabadult, évekig a dolgozók esti iskolájában tanított. Tudósként, politikusként, emberként nem lehetett azzá, ami lehetett volna egy emberségesebb – besúgók, szigorúan titkos tisztek, tartótisztek, kommunista politikusok nélküli – világban. 1979-ben önkezével vetett véget életének.

Lehet, hogy Bácskai Tamás a temetésen talpig feketében ott állt özveggyé lett húga, Bácskai Vera mellett, és a könnyeit törölgette?

Ádám György a börtönévek után háttérbe szorítottan, a mindennapi munkába temetkezve élt. Megbélyegzettként próbált becsületesen élni.

Bácskai Tamás, a kis vacak besúgó jutalmat kapott: 1962-ben – mint a rendszer rendíthetetlen híve – Bécsbe utazhatott; a Béke-világtanács fedőnevű kommunista sóhivatalban (Bácskai Tamás kifejezése!) tanulmányozhatta évekig a rothadó kapitalizmust. Remekül élt a hajdani császárvárosban; ma büszkén említi: leánykái igen jól megtanultak németül a szocialistaszürke mindennapoktól távolt töltött vidám bécsi évek idején.

A kis vacak besúgó ma is úgy gondolja: az ő jelentései alapján senkit sem ítéltek el, komoly károsodás senkit nem ért. Lehet, hogy ma is hazudik önmagának, lehet, hogy 1962-ben is hazudott önmagának. Mindenesetre kellemesen élt Bécsben, miközben rokonai, barátai, munkatársai börtönben ültek, nyomorogtak, lelki sérüléseikben tönkrementek.

Burger Dénes, Tánczos Gábor, Ádám György – a jéghegy csúcsa. Ki tudja, hány ember életét tette tönkre, keserítette meg, törte derékba otromba, hazug, becstelen jelentéseivel Bácskai Tamás? A kis vacak besúgók, cinikus, mocskos lelkű tartótisztjeik, a besúgók és tartótisztek „munkájának” torz lelkű haszonélvezői, a kommunista politikusok évtizedeken keresztül pusztítottak hazánkban minden emberi értéket. A besúgók jelentései, a tartótisztek intézkedései, a politikusok ostoba vagy cinikus hazudozásai tettek mindenkiről mindent elhihetővé a lassan erkölcstelen posvánnyá rothadó szocialista társadalomban.

(1962 tavaszán, két év fizikai munka után jelentkeztem egyetemre. Időközben májusban behívtak katonának, a felvételi vizsgán már angyalbőrben jelentem meg. Minden kérdésre lelkes igyekezettel válaszoltam, de arról természetesen fogalmam sem volt, feleletem „pontszámban” mennyit ér. Néhány hét múlva kézhez kaptam a hivatalos értesítést: a vizsgán maximális pontszámot értem el, de helyhiány miatt nem vettek föl. Nagybátyám intézte fellebbezésem ügyét.Nem tanári alkat – a felvételi bizottság valamelyik tagja ezt firkantotta az elutasítás indoklásaként a papírra.

Utóbb húsz évig tanítottam az egyetemen, tanártársaim voltak hajdani felvételiztetőim!

Hosszas ügyintézés után 1962 szeptember végén – körülményes leszerelési hajcihőt követően – lettem magyar–népművelés szakos egyetemi hallgató az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Boldog voltam.

Tárgy a harmadik szemeszterben: A francia felvilágosodás korának irodalma. Előadó Mészáros Vilma, akkor talán még csak egyetemi adjunktus. Feltűnően furcsa külsejű, kántáló fejhangon előadó, piszkafavékony asszony. Az első előadás után fölmentettem magam a további óralátogatás alól. Félév végén indexaláírás. Libasorban állunk a tanári szobában a tanári asztal előtt. A tanárnő minden indexet ellenőriz, azonosítja a fényképet az előtte álló személlyel, és csak ezután írja oda nevét az óralátogatást igazoló rubrikába. Amikor leckekönyvemet a fényképnél kinyitva elé tettem, hosszan nézte a képet, és rám sem pillantva, halkan megjegyezte: Maga nálam felvételizett. Kihúztam magam: Igen. A tanárnő most már rám nézett: Nagyon intelligensen felelt. Úgy emlékszem, büszkén mosolyogtam. A tanárnő folytatta: Tolsztojról beszélt, nagyon jól. Könnyedén hátrafordultam, egy fölényes pillantást vetettem unatkozva várakozó évfolyamtársaimra. Mészáros Vilma hangja mint a penge: És magát fölvették? Csak bólintani tudtam, hang nem jött ki a torkomon. A maga apja nyilas volt – hallom a hazug vádat, fejemmel némán nemet intek. De igen, nyilas volt! A tanárnő hangja hideg, ellenséges. Öten voltak testvérek, magát verte az apja! Dadogva válaszolok: Az öcsém és én, ketten vagyunk testvérek, édesapám 1947-ben meghalt, soha egy ujjal… Mészáros Vilma az indexem fölé hajol, odakanyarítja a nevét, kérlelhetetlen elszántsággal dünnyögi: Magukat verte a nyilas apjuk…

Valahogy kimegyek a szobából.

Csörömpölnek a kocsmapulton az üres vodkáspoharak.

Miért gyanúsítja ilyen képtelenségekkel édesapámat ez a nő? Kitől hallotta? Hol olvasta? Kik agyalták ki ezeket az ostobaságokat, kik terjesztették? Ezért nem akartak fölvenni az egyetemre? Mi köze volt Mészáros Vilmának édesapámhoz? Lehet, hogy a párt hű szolgálóleánya jelentette föl becsületes és ártatlan apámat, aki 1947 augusztusában úgy döntött: nem várja meg, amíg a ház kapuján behatoló ávósok végeznek vele?)

Újra és újra végignézem a videofelvételt: figyelem a megöregedett, megtört vacak kis besúgót, hogyan és miként mentegeti önmaga szennyes múltját. Eltelt ötven év, és ma is azt akarja hinni, és a világgal elhitetni: ha nem lett volna vacak kis besúgó, ha nem jelenti föl rokonait, barátait, munkatársait, 1962-ben akkor is kiküldték volna Bécsbe. Akkor már nem volt besúgó. 1961. augusztus 16-án megköszönték eddigi munkáját, és néhány évig nyugodtan élhetett Bécsben, egy semmire sem jó kommunista sóhivatalban. Riadtan tiltakozik: nem minősítették át, nem lett besúgóból ügynök, a Béke-világtanácsnál különben sem volt „mit kikémlelni”. Úti jelentéseket írt, de hát azt mindenkinek kellett írni, aki állami kiküldetésben járt Nyugaton. A kis vacak besúgó ma sem akarja észrevenni: mást tartalmazott egy néhány hétre Nyugatra kiszabadult boldog ösztöndíjas rövid útijelentése, s mást egy évekre Nyugatra telepített megbízható elvtárs részletes beszámolója.

Nézem a megtört, megöregedett vacak kis besúgó szánalmas igyekezetét: a tévénézőktől bocsánatot és megértést remél, elismeri, hogy valóban gyáva volt, hajdani tette jellemhiba (gyorsan hozzáfűzi: „nem hiszem, hogy még abban szenvednék” – visszakérdezném: akinek harmincéves korában nincs gerince, mitől lesz öregkorára?), de hát – bocsánatos bűn – tévedett. Utólag döbbent rá: jelentései alapján börtönbe csukták, állásából kirúgták, mindennapi életükben megnyomorították rokonait, barátait, munkatársait. Utólag döbbent rá: a Kádár-féle szocializmus megreformálhatatlan. Utólag döbbent rá: 
a szerinte antiszemita ellenforradalom valójában nemzeti forradalom volt.

Utólag, amikor kimondása, vállalása már nem jelentett veszélyt, mindig rádöbbent az igazságra. Egy pillanattal sem korábban.

Nincs rondább szenvedély a félelemnél.

Bácskai Tamás észre sem veszi, hogy ma éppolyan gyáván, vacak kis besúgó módjára viselkedik, mint beszervezése idején, 1956 novemberében: félelmében mindig megtagadja tegnapi önmagát. Mert mindig szeretne ma életben maradni – bármi áron.

A vacak kis besúgó abban biztos volt: egyszer fény derül szennyes múltjára, de abban reménykedett, hogy nem fog ilyen sokáig élni. Azzal az erkölcstelen és cinikus gondolattal nyugtatta néha-néha háborgó lelkiismeretét: „Halott ember nem szégyenkezik.”

Bácskai Tamásnak nem sikerült időben meghalnia. A nemzetközi hírű professzor úrról kiderült: ifjúkorában vacak kis besúgóként alapozta meg kellemes életet biztosító, minden szempontból jól jövedelmező karrierjét.

Most hamut szór a fejére.

És leleplezése pillanatában gyorsan ír egy bocsánatkérő e-mailt a húgának. Bácskai Tamás halad a korral: hajdan kézzel írott besúgójelentésekben számolt be tartótisztjének sógora, Tánczos Gábor viselt dolgairól, ellenforradalmi tevékenységéről, néhány kézzel írott levéllel tette tönkre örökre húgának és húga férjének életét, akiknek nem mert a szemükbe nézni. Most elektronikus levélben kér bocsánatot testvérétől, akinek nem mer a szemébe nézni.

Bácskai Tamás egy azok közül, akik megnyomorították sokunk életét. Egy azok közül, akik 1956 után bármi áron élni akartak, és boldog életük érdekében elrabolták mások boldogságát, tönkretették mások életét. Egy azok közül, akik bármikor megtagadták, megtagadják tegnapi önmagukat, hogy bármi áron életben maradjanak.

A többiek közöttünk élnek.

Szigethy Gábor

Már Aquinói Szent Tamás is megmondta, hogy vissza lehet követelni az uzsorával szerzett értékeket

„Vissza lehet követelni tőlük az uzsorával szerzett értékeket, továbbá célszerű őket pénzbüntetéssel sújtani, nehogy az elkövetett bűneikből haszonra tegyenek szert, s ezt megakadályozandó, nagyobb büntetéssel büntetendők, mint mások, ugyanakkor a büntetés címén tőlük elvett pénz nem tartható meg, hanem a jogos tulajdonos(ok)nak visszatérítendő, vagy ha ez már nem lehetséges, közcélra fordítandó.” Így fogalmazott valaha Aquinói Szent Tamás. Aligha kérdéses persze, kikre gondolt a fentiekben.

Hétszáznegyven éve, 1274. március 7-én hunyt el az itáliai Fossanovában Aquinói Szent Tamás, „a szentek legtudósabbja és tudósok legszentebbje” (Schütz Antal), aki a hit köveiből megépítette a teológia égbenyúló gótikus katedrálisát, így élete fő műve, a „Summa theologiae”, létünk minden égető kérdésében a legbiztosabb iránytűnk ma is, amikor még mindig kísért Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke szelleme, miszerint „a teológia nem tudomány”.
„A szentek a mi hitünk égboltjának csillagai, s ezek között a csillagok között Aquinói Szent Tamás a Nap: így ábrázolja már közvetlenül halála után a festészet mellén vagy homlokán
a Nap, melynek sugarai ráesnek az Egyházra, s ez az Egyház, a földkerekség Isten rendelte tanítója a róla szóló miseimádságban vallja, és éppen ma széles a világon visszhangozza négyszázmillió ember: „Úristen, te Szent Tamás bámulatos tudománya által fényözönbe öltöztetted Egyházadat!”.”

Így jellemezte Őt valaha Schütz Antal piarista, ugyanis egyedülálló érdeme négyes. Először is tisztázta létünk alapfogalmait, kiváltképpen a hit és tudomány, ember és Isten, természet és kegyelem viszonyát (mindenekelőtt arra rámutatva, hogy mennyire nincs ellentmondás az első kettő között). Másodszor örök időkre meghatározta a teológia és a filozófia kapcsolatát (eszerint „philosophia est ancylla theologiae”, „a filozófia a teológia szolgálóleánya”). Harmadszor az addigi hit- és bölcseletbeli ismereteket az igazság serpenyőjére téve létrehozta a hit szintézisét (vagyis az addigi teológiai tanítások építőköveiből megépítette a hit égbenyúló gótikus katedrálisát). Negyedszer, vaslogikájával megmutatta a helyes érvelést, vagyis hogy a kérdések tárgyalásakor a mellette és ellene lévő valamennyi érvből miként lehet biztos választ jelentő következtetéseket (konklúziókat) levonni. 

Ma, amikor még mindig kísért Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia 1949 és 1970 közötti elnöke szelleme, miszerint „a teológia nem tudomány”, a vallás a művelődés és lelkiség primitív tudatállapota, így nem több a mítosznál, babonánál (amely ezért ugyebár elhalásra ítéltetett), a hit így legfeljebb vasárnapi szagos misére és májusi ájtatosságra való, amikor ráadásul a Katolikus Egyházba trójai falóként beépültek Sigmund Freudot és Albert Einsteint prófétájuknak tartva, egyenesen tagadják, hogy vannak örök eszmények és igazságok, tértől-időtől független objektivációk, nem lehet biztosabb iránytűnk, mint élete fő műve, a (magyarul belőle elsősorban Schütz Antal és Tudós-Takács János által fordított) Summa theologiae, amely alapján 1323-ban szentté, 1567-ben egyháztanítóvá, 1880-ban a katolikus egyetemek és iskolák védőszentjévé nyilvánították. 
Mégis egyre kevesebben ismerik. Persze nemcsak azért, mert a szisztematikus gondolkodás, a logikus elmeél oly kevesek kincse, hanem azért is, mert rámutatott valamire, ami ellen oly kevesen tesznek. Brabantia hercegnőjének írt levelében leírja, hogy „vissza lehet követelni tőlük az uzsorával szerzett értékeket, továbbá célszerű őket pénzbüntetéssel sújtani, nehogy az elkövetett bűneikből haszonra tegyenek szert, s ezt megakadályozandó, nagyobb büntetéssel büntetendők, mint mások, ugyanakkor a büntetés címén tőlük elvett pénz nem tartható meg, hanem a jogos tulajdonos(ok)nak visszatérítendő, vagy ha ez már nem lehetséges, közcélra fordítandó.” Aligha kérdéses persze, kikre gondolt a fentiekben. Úgyhogy aligha ártana tehát, ha a közgazdászok is gyakrabban forgatnák Aquinói Szent Tamást…

Vigyázó szemünket ideje, hogy székely testvéreinkre vessük!

Nem mernénk arra vállalkozni, hogy csak közelítőleg is felmérjük, eleink hányszor fordították fejüket idegen tájak felé, legyen szó kiváltképpen Párizsról vagy Moszkváról, s arra meg aztán legkevésbé, nyertünk vagy veszítettünk-e általuk? Egy azonban előre borítékolhatóan bizonyos: tekintettel arra, hogy teher alatt nő a pálma, minden tiltás ellenére is lesz vonulás a Székely Szabadság Napján Marosvásárhelyt.

Ugyanis vigyázó szemünket ideje, hogy székely testvéreinkre vessük!

Reájuk bizony, hiszen a Székely Szabadság Napja elnevezésű, hétfőre meghirdetett autonómiatüntetés résztvevői bevonulnak Marosvásárhelyre, éspedig annak ellenére, hogy a polgármesteri hivatal nem hagyta jóvá a felvonulást. Noha az elmúlt években többször érte kritika a nemzeti radikalizmus berkein belül a mai székelységet önérdekvédelmi működése minősége miatt, örömmel konstatálhatjuk a remélhetően ehhez képest régóta elvárt irányváltásnak tűnő mostani, vezetői részéről kinyilvánított kiállását önrendelkezéséért, ezáltal a trianoni bilincsek leoldásáért. Ugyanis mire, ha nem erre intettek a székelyek ősei minduntalan?

Igen, mint Tamási Áron „Ábel”-ének címadó főhőse, „Szűzmáriás királyfi”-jának Csorja Bódija, vagy mint Nyirő József Uz Bencéje. Mert amint a holtában is háborgatott íróapostol (Az én népem című regényében) méltán elmondhatta, a szülőföldjét el nem hagyó, ősei műveltségét minden ellenséges uralkodó politikai széljárással dacolva is ismerő és gyakorló székelység mintául szolgálhat a pannontáj valamennyi ivadékának:

„Csak ez a nép ismeri igazán ennek a földnek a titkát. A nép, mely minden nap üres tenyerét nyújtja feléje, kimerült testtel és kimerült lélekkel hajlik rá, de minden nap fel is támad rajta. Így lényegül eggyé a föld és az ember. Így kap benne lelki jelentőséget minden: a hegyek, völgyek, folyók, fák, füvek, templomok, öreg emlékek, népszokások, ruha, levegő, dal és átok, imádság, halál, minden. Nemcsak érzi, ha félig-meddig öntudatlanul is, hanem valóságos vérrokonává válik mindannak, amit ez a föld magán, az egén, vagy mélyében, múltjában és jövőjében rejt. Soha nép igazabban és szebben meg nem testesített földet, mint ők.”

Már csak azért is, mert lelkisége, szellemisége ténylegesen hasonlítható egy televényes talaj hajszálgyökér-hálózatához, amelyet soha semmilyen idegen kapavágás nem irthat ki teljesen. Amiért is Deáki Sándor találóan írta könyvében (Irodalomtudomány, irodalomtanítás, 1943):

„Szókincse is a legrégibb, az ű-ző nyelvrájásban jelenik meg. Használja ma is a szép, archaikus félmúltat; sőt a befejezett múltat is. Hamisítatlan magyar népdalkincsünk 70 %-át Erdély őrizte meg. Népballadái vetekszenek a világirodalom remekeivel, és egy Arany Jánosnak voltak tanítómesterei a magyar műballada megteremtésében. Építkezésének, bútorainak, faragványainak, szőtteseinek sajátos stílusa mind azt mutatja, hogy itt eredeti népi kultúrával van dolgunk, mely tehetséget, önállóságot, hagyományokhoz ragaszkodást feltételez. A leányok ruházata fekete, piros és fehér színeket kever a táj szintén borús-derűs, soká hófehér színébe. A férfiak a szürke csergeszínben, vagy feketében és fehérben jelképezik a kettősséget: a gyász és tréfa, földi és égi vonzalmak szétszakíthatatlan, örök váltakozását.”

Adja meg az Isten, hogy most, március 10-én is a „földi és égi vonzalmak”-tól soha el nem szakítható székelység legyen a tizenöt millió magyarság kovásza. Amelynek minden apraja-nagyja, eltemetve egyszer s mindenkorra minden kicsinyes pártérdeket, egyre többször s határozottabban nyilvánítsa ki a közismert dalszöveggel: „Nem lesz hazája senki másnak, Erdély örökre Erdély marad. Hiába dúlta pusztító had: Erdély szabad s szabad marad!”. Igen, örökre szabad, élén Székelyország népével! Hiszen hogyan is fogalmazott költőnk, Erdélyi József?

Székely dal a magyar dal anyja.
A forrás ott fakad,
Erdélyországban, Székelyföldön,
soha ki nem apad.
Az örök magyar élet nedve
ott tör ki valahol,
mindenütt, ahol székely nép szól
és székely nép dalol.

Erdélyben lakik a mi tündér
világszép Ilonánk,
a mi nemzetté nevelő
isteni ősanyánk,
Erdélyben rengett a magyar
szabadság bölcseje,
ott lakik a mi szebb jövőnk,
szerelmünk elseje…

TÓTH ÁRPÁD

EGY LÁNY A VILLAMOSBAN

Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körül minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

Néztem hevült arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.

S megáldottam magamban ócska könyvét;
Ó, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már -
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!

Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szívét nem bizta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

A szociáldemokraták országos listát állíthatnak?

Akik éppúgy nemzetgyalázók, mint a kommunisták?

2014. március 07.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Amint hírt adtunk róla, tizenkilenc párt indíthat országos listát, köztük a Szociáldemokraták Magyar Polgári Pártja is. Ami ismételt alkalom arra, hogy rámutassunk: a nemzetközi, benne a hazai szociáldemokrácia soha nem volt különb ikerpártjánál, a kommunistáénál. Tekintettel arra, hogy önálló, pláne eleik politikájától elhatárolódó pártprogrammal mindmáig nem álltak elő, valódi mivoltuk megismeréséhez elég fellapoznunk eleink velük foglalkozó írásait. Itt van mindjárt Gálócsy Árpád (1864-1934) kohómérnök, aki 1923-ban Közérdekű Levelek címmel megindított kiadványsorozatában az alábbi példával szemléltette a kommunisták és szociáldemokraták fegyverbarátságát.

„Eszembe jut egy barátom elbeszélése. A régi jó időkben Debrecenben, mikor még a Piac utcán végeláthatatlan sorokban állottak a mézeskalácsos sátrak, észrevette, hogy a Kisúj utca sarkán két suszterinas nagyban főz valami tervet. Aztán az egyik, karján az inget vállig feltűrve, megindul egy mézeskalácsos sátor felé, a másik teljesen idegenül néhány lépéssel utána. Az első fiú ártatlan képpel kérdezi az asztal mögött ülő kofát, reámutatva egy hatalmas edényre: „Ugye néni, ebben méz van?” Ebben a pillanatban odaugrik a másik és a mutató kart könyökig belenyomja a mézbe és azzal elszalad. Társa kirántva kezét a mézből, „megállj gazember, majd adok én neked!” csatakiáltással, mézes kezét az égre emelve, utána iramodik. A jámbor kofa még utána is kiált: „Verd el jól a csirkefogót!” A fiúk után menő barátom aztán a Városház mögötti sarkon viszontlátta mind a két fiút. Békés együttértéssel együtt nyalták a mézet.”

Együtt bizony, s miközben folyvást a kisemmizett munkásoknak nagyobb bért és földet követelnek, a nemzeti hagyományainkkal és magával a vallással, az Istennel való leszámolást is hirdetik. Amiért is Perlaky Lajos (1895-1959) hitoktató-plébános így fogalmazott könyvében(Élettémák, 1941):

„Ami bennünket a vörös kalapács táborától elválaszt, az nem a több munkabér kérdése, mi nem azért állunk velük szöges ellentétben, mert a munkások jogait és javait keresik, hanem mert a hitetlenség elvi bázisán állnak, mert össze akarnak a vörös kalapáccsal olyan értékeket is zúzni, amik egyedül teszik az emberi életet emberi életté - végül mert eszközeik kereszténytelenek: a forradalom, gyújtogatás, terror!”

Mindez pedig egyenesen következik programjukból, amely köntörfalazás nélkül hirdeti az ateizmust. Müller Lajos (1874-1945) jezsuita népfelvilágosító kötetében (Lehet-e keresztény hívő szociáldemokrata?,1921) mind szociáldemokrata, mind kommunista forrásokból egyértelműen azt igazolta, hogy mindkét tábor végső soron a vallás elhalását, az Egyház felszámolását akarja, sőt követeli foggal-körömmel:

„A szociáldemokrácia istentagadó. Egyik alapítójuk, Engels azt mondja: „Istennel végeztünk!”, Bebel pedig: „A mennyországot átengedjük az angyaloknak meg a verebeknek.” A német Országházban 1881-ben hivatalosan bejelenti, hogy a szociáldemokrácia lényegében istentagadó. A szociáldemokratának tehát nincs Istene, de nem is lehet, ha elveihez ragaszkodni akar: az a három zsidó ugyanis, aki a szociáldemokráciát kigondolta, olyan alapra fektette, amelyen nincs helye az Istennek Történelmi tény, hogy alapvetői zsidók voltak, vezérei többnyire ma is azok. A zsidók gyűlölete feszítette meg Krisztust, nem csoda, ha a zsidók által vezetett szociáldemokrácia egyik fő jellemvonása a Krisztus-gyűlölet és az egyházüldözés: „Mi tagadunk és támadunk minden hitcikkelyt” – hangzik egyik vezéremberük, Pernerstorfer ajkáról a linzi pártgyűlésen. Egy nemzetközi szociáldemokrata gyűlésen Genfben 1877-ben nagy tetszés kíséretében ez hangzott el: „Nagy élvezettel fogjuk szemlélni a papok haláltusáját, az utcák árkaiba dobjuk őket, ott fognak éhen pusztulni lassan és rettentően! Ez legyen a mi bosszúnk, ezért az élvezetes látványért egy ital bor mellett szívesen mondunk le mennyei jussunkról. Mit is beszélek mennyországról? Az nekünk nem kell! Amit mi követelünk, az a pokol mindazon élvezetekkel, amelyek azt megelőzik!””

Az 1789-es francia forradalomból Voltaire vonulatát követve a szociáldemokrácia a kommunizmussal karöltve hirdeti a vallás magánügynek nyilvánítását, az egyház és állam szétválasztását, ami után célja, hogy „1. el kell venni az egyház összes javait, jövedelmeit, ez mind köztulajdon lesz, egyúttal 2. minden iskola állami lesz, melyben tilos a vallásoktatás, 3. tilos az egyházi élet minden külső megnyilatkozása (például a körmenet), 4. az egyház belső élete csak állami ellenőrzés mellett engedtetik meg, 5. a templomot az állam bizonyos díjért bizonyos időre istentisztelet céljaira át is engedheti, de más órákban profán célra (hangverseny, mozi) is bérbe adhatja, 6. világi pap semmi iskolában sem taníthat, a szerzetesrendek pedig eltöröltetnek.”

Ami azonban a legsúlyosabb, fogalmaz Müller, hogy az embert mind a kommunisták, mind a szociáldemokraták csak egy vegetatív, boldogságát csupán fizikai ösztöneinek korlátlan kiélésében megtaláló lénynek tartják:

„A szociáldemokrácia szétrombolja a családi tűzhelyet, elrabolja a szülőtől gyermekét. Az emberben csak fejlettebb állatot lát, éppen azért önmagához teljesen következetesen nem ismer szabad akaratot, sem lelkiismeretet, sem erkölcsi törvényt. Az embernek, akárcsak az állatnak, minden szabad, amire csak az ösztöne viszi. Bebel szerint „az erkölcs nem más, mint szokás”: ahol tehát szokásba jön az embergyilkosság, házasságtörés, ott ez mind erkölcsös dolog. Ugyanő mondja, hogy „az ember állati szükségletei ugyanazon színvonalon állnak, mint a szellemi, lelki szükségletei, s ha azokat ki nem elégíti, a legkártékonyabb lesz az ember lelkére, testére”, továbbá, hogy „a házasság magánegyezmény, amelyet minden hivatalos személy (pap vagy anyakönyvvezető) beleavatkozása nélkül kell megkötni: az ember nemi dolgai éppúgy teljesen magánügyek, mint többi ösztönének kielégítése, azért is ebbe senkinek beleszólása nincs!Ha tehát két egyén, kik egymással szövetkeztek, már tovább nem akarnak együtt élni – csalódtak egymásban vagy nem vonzódnak többé egymáshoz –, akkor maga az erkölcs tiltja ezen természetellenes, éppen ezért erkölcstelen együttélést.”

A mindezeket tehát bevallottan hirdető szociáldemokraták azonban nem tanultak a történelemből, fentebbi céljaik kiteregetésével való sorozatos öngóljaikból, így 1920 után is aktivizálták nálunk magukat. Erről Nyisztor Zoltán (1893-1979) pápai prelátus írásában (Az ősellenség. Magyar Kultúra, 1936. október 5.) ekként számolt be:

„Bizonyos, hogy ez a rég megtorpant s az utolsó időben már csak a nyomorúságos haldokló életét élő magyar szociáldemokrácia új agitációba és szinte eszeveszett nyílt harcba kezdett. Budapest házait éjszakánkint a párt és a Népszava verbuváló röpiratai lepik el s a magyar falvak portáin kéretlenül és ingyen, de pontos címzéssel százával és ezrével kopogtatnak újra a Népszava fertelmes lapjai. A sztrájkok politikai bujtogatásra napirenden vannak s a bányavidékeken s ipari centrumokban már-már úgy viselkednek, mintha törvényesen elismert üzemi tanácsok vagy biztosok volnának. Egyes szervezeteikben és frakcióikban már nyíltan folyik a kommunista bujtogatás és szervezkedés s a magyar munkásság keserves filléreiből erőszakkal adót szednek és vonnak le a spanyol düledező vörös uralom támogatására és megerősítésére.Tűrhetetlen és minősíthetetlen viselkedésük koronájaként pedig együttérzésükről biztosító szimpátia-táviratot küldtek a világtörténelem egyik legembertelenebb vérengzése felidézőjének és megrendezőjének: a madridi kormánynak.”

Korántsem állt egyedül mindezek miatt a pártjuk „hatásági betiltását” és „társadalmi eltiprását” követelő konklúziójával:

„Úgy gondoljuk, hogy mindezzel betelhetett már a pohár! A folytonos provokációkra és támadásokra egyöntetű és hatalmas ellentámadással kell felelnie a magyar polgári társadalomnak, amelynek jelszava és célja nem lehet más, mint a munkás szakszervezetek teljes függetlenítése és a szociáldemokrata párt hatósági megtiltása és társadalmi eltiprása. A meggondolásnak és a könyörületnek nincs többé helye, hacsak nem akarjuk egy elvetemült támadó életét kímélni a saját, gyökerében és végzetesen megtámadott életünkkel szemben. Nincs érv, melyet a kímélet mellett fel lehetne hozni és minden érv világnézeti, nemzeti, sőt még általános emberi szempontból is a teljes felszámolás mellett int.”

Ami persze, ismert okokból, azóta sem következett be, annál inkább viszont Mindszenty József hercegprímás likvidálása ikonjuk, Kéthly Anna helyeslésével, s most ismét csak ellenszenvük kinyilvánítása nemzeti hőseink iránt. Ennyit hát arról, mennyire igaz, hogy a nemzetközi, benne a hazai szociáldemokrácia soha nem volt különb ikerpártjánál, a kommunistákénál. Ami után csak egyben bízhatunk: nemsokára megláthatják majd, mire is mennek a választásokon!

p.s.:

Egy plakát 1989-ből...

Jöhet a durva nyugdíjcsökkentés

2014. március 07., péntek
Szerző: hvg.hu