Payday Loans

Keresés

A legújabb

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

bruegel_pieter_icarus_-_hi_res

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

diogenesz_m_3

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.


ferenczy krtnc


Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban


ablak olvas erotika

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

280px-hungarian_free_radio

hiszek_egy_istenben





Az aranyszırő báránka PDF Nyomtatás E-mail
2014. október 01. szerda, 09:40

Bukovinai székely népmese: Az aranyszırő báránka

Egyszer vót, hol nem vót, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren es túl, vót egyszer egy szegén asszon. S annak a szegén asszonnak vót egy gyermekecskéje.Olyan szegények vótak, hogy nem vót azoknak a világon semmijük se. Vót a faluban egy rettenetesen gazdag bíró. Annak nem vót szógája. Azt mondja ez a bíró:
– Hallod-e, te öregasszon! Ide kéne add a fiadot szógálni.
– Az biza’ jó lesz. Odadom én szővesen, de mit kell ott csináljon?
– Nem lesz annak az égvilágon semmi dolga, csak minden nap reggel kisepri az udvart, kihányja a ganyét, kipucolja az istállót s utána elhajtja a bárányokot a legelıre. Hát ugye nem sok dolog?
– Hát ez nem egy kicsit... − azt mondja az anyja. Nahát úgy es történt. Elment a gyermek szógálni. Mikor oda- ment, adtak neki enni kenyeret, málét s hagymát. Hát jóllakott szegén gyermek, de a szeme meg vót telve könnyel. Azt mondja neki a bíró:
– Nezd csak édes fiam! Van kilencvenkilenc bárányom, a szá- zadik aranyszırő báránka, de úgy ügyelj rea, mind a két szemed világára! Me’ mindegyiket erıst féjtem, de a századi- kot, azt nagyon féjtem.
Hát azt mondja ez a gyermek:– Ügyelek én, hogyne ügyelnék. Az enyémre es ügyelnék, ha
vóna, de a kendére még jobban ügyelek.
...így es lett. Elhajtotta a bárányokot a legelıre, Ahogy elhajtotta, leheveredett, gondolkozik. ...megehült. Elévette a tarisnyáját, a hideg málét s a hagymát. Ott ahogy elleget,odajött egy kicsi férgecske. Elkezdett cincogni:
– Hallod-e, te gyermek! Adj nekem egy falás málét, me’t én má’ két napja nem ettem!
– Hogyne adnék, adok én neked szüvesen kicsi egérke.
Adott es neki egy darabocska málét, de az nem ette meg, hanem a két lába közi fogta, s egy likacskába béhúzta. Hát egy kicsi üdı múlva jı ki abból a likacskából, de akkora nagy furulyát hozott, ...halljátok-e, hogy mind innetıtıl odáig.
Azt mondja a férgecske a gyermeknek:
– Nezd csak, édes fiam, ezt én neked adom, me’t én erıst öreg vagyok, s ezt még az öregapámtól kaptam, ...ezt a furulyát. Öregapám akkor azt mondta, hogy aki nekem ennem ad, ha megehülök, hát annak adjam. S én most erıst meg vótam ehülve s ennem adtál, s én neked adom.
Hát azt mondja a gyermek:
– Mit csináljak én evvel a furulyával?
– Maj’ meglátod, még ennek nagy hasznát veszed. Aval a férgecske elfutott, s a gyermek ott maradott. Esszepakolta a tarisnyájába a holmi ennivaló maradékját, s elévette a furulyá- ját, ...beléfútt egyik felibe, ...tő-lü-lü-lü-lü, ...fujogatta, ...s halljátok-e, abban a szempillantásban amennyi bárán vót, mind egy szálig táncra kerekedett. De úgy táncoltak azok, hogy még elyent életemben nem láttam. Gondolta magába a gyermekecske, belé- fújok én a másik felibe es. Meg es fordította, s ...tő-lü-lü-lü-lü..., elkezdte fújogatni, s hát halljátok-e, a bárányok úgy kezdtek sírni, úgy potyogtak a könnyeik, mind a nyári májusi záporesı. – Na, azt mondja a gyermek − én má’ tudom, hogy e’ mire való. Belédugta a tarisnyájába, s hajtotta vóna haza a bárányokot, de az aranyszırő báránka sehol se vót. Ameddig ı furulyázgatott s a férgecskével beszélgetett, addig a farkas ellopta. Hát most mit tudjon csinálni? Hazahajtotta a többit, de a bíró, a gazda ember imá’ a kapuban várta. Azt mondja: – Na állj meg, hogy számoljam meg...! S elkezdte számolni a bárányokot. Egy, kettı, három, négy – s el- kezdte kilencvenkilencig számolni, s pont a századik nem vót. – Na megállj, te haszontalan gyermek! Ugye mondtam, hogy ügyelj rea!
Megragadta a gyermeket... s bé a pincébe. Bezárta. – Hónap fel leszel akasztva! − azt mondja a bíró.
Hát szegén gyermek sírt egész éjen eleget, de mit csináljon. Nem tudott csinálni semmit se.
Másnap reggel megcsinálták az akasztófát, kidobolták, mindenki menjen oda, aki látni akarja, hogy akasztnak fel egy gyermeket.
Ott vót a gyermeknek az édesanyja es. Sírt eleget, hogy hát hagyjanak békit neki, inkább megfizeti, ...de nem hallgattak semmit se rea.
Kihozták a pincébıl a gyermeket... s nem látták, hogy nála vót a furulya. Odatették fel, ahová fel kell akasztani, s immá’ minnyá’t fel es akasztották vóna, de megkérdezték tıle, hogy mi a legutolsó kévánsága.
Azt mondja a gyermekecske:
– Nekem semmi kévánságom nincsen, csak van egy furu- lyám... s abba én beléfújhassak.
El es vette a furulyáját, s beléfútt az egyik felibe, ...tü-lü-lü-lü-lü- lü-lü. Hát ahogy így beléfútt, úgy kezdett sírni mindenki, úgy zokogott még a bíró es. Ott aki ott vót, hát nem vót száraz a sze- me, mindenki sírt.
Igen, de nem vették észre, hirtelen megfordította a furulyájának a másik végit a gyermek, ...tü-lü-lü-lü-lü-lü-lü ...fútta gyorsan. Szökni... úgy szökött ott mindenki. A bíró egy reverendában vót, a pap s mindenki, aki ott vót. Nagy kökénbokrok vótak, mert egy legelın vót az akasztás. De a gyermek csak fútta rettenetesen.
Addig fútta, hogy ott heába mondta a bíró, hogy hagyják abba... s hagyják abba, de nem hallották, ...nem hagyták abba. Vászesz- due, vászeszdue,de nem hagyták abba.
Hát akkor, mikor má’ úgy el vótak fáradva, hogy egyik ide esett, másik oda esett a táncolástól, a gyermekecske leugrott onnat, s fu- tás bé az erdıbe.
Béfutott az erdıbe, s vót neki ott egy kicsi bicskacskája.Elkezdett ott faragni-faragni, s faragott egy szekerkót.Olyan vót az a szekerkó, hogy vót neki két kereke s egy ládája. A gyermek bele tudott ülni. Kicsit meglökte s ment az magától.
Hát ahogy menegetett-menegetett egyik düllın lefelé, másik he- gyen felfelé, hát egy asszon kenyeret sütött, eppen kivitte a kúthoz a sütılapátot, hogy megmossa.
– Jaj, te nё...! − azt mondja.
Menyen egy gyermek, s nincsen se ló a szekerbe, s semmi se..., s hogy tud menni! Odaugrott, hogy reaüssön a gyermekre. S azt mondja a gyermekecske:
– Bárcsak odaragadna!
S abban a szent helyben odaragadott. Há’ heába húzta félre a sütılapátot, nem jött félre.Mentek, s futott a szekerkó után. S ahogy futott, jött ki eppen a pap a templomból, ...valami eskíttés vót.
Azt mondja a pap:– Nё, há’ nem szégyelli futni a gyermek után! Jöjjön csak félre!
Megragadta az asszont, s ı odaragadott.
S futtak tovább. Egy szegén ember vitt egy ludat a húnya alatt. Azt mondja:
– Nё... a pap s az asszon futnak a gyermekecske után! Nem szégyellik, jöjjenek csak félre!
Megragadta a papnak a rokolyáját s félre akarja húzni, de ı es odaragadott.
– Hej, nyavalya!
Futtak mind egymás után. S ahogy így futnak, béértek egy városba. Abban a városban ki vót téve egy nagy fekete zászló.
Kérdezi a gyermek, hogy: – Kit gyászolnak?
Hát azt mondják:
– Ebben a városban van egy olyan királykisasszon, aki nem tud nevetni s aki megnevetteti, a király annak adja feleségül, s még a fele királyságát es.
– Na − azt mondja a gyermek − menjenek csak fel, nyitsák ki azt az ablakot!
Hát kinyították, a királykisasszon odament az ablakhoz. Mikor meglátta, hogy a gyermek után fut az asszon a sütılapátval, utá- na fut a pap, utána az ember a libával, ...akkarát kacagott, hogy az apja odaugrott:
– Mi van, édes leánkám, te métt kacagtál akkarát?– Nezze csak édesapám, a gyermekecske után mennyin futnak!
– Hozzátok csak fel gyorsan a palotába!
Fel es hozták azt a gyermeket. enni adtak jól, s megvárták, hogy egy kicsit nagyobbacska legyen, s feleségül adta a király a leányát hezza.
S a gyermek az édesanyját es odavitte, s még ma es élnek, ha meg nem hóttak.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

A népmese ünnepe

  • 2014. szeptember 29.   -

Benedek Elek, "a nagy mesemondó" születésnapján, szeptember 30-án ünnepeljük Magyarországon a magyar népmese napját, amelyre az idén tizedik alkalommal kerül sor. Napjainkban a népmesekultúra reneszánszát éli, kicsik és nagyok okulnak a népmesék soha el nem múló bölcsességéből.

2005 tavaszán a Magyar Olvasástársaság felhívással fordult mindazokhoz, akiknek fontos a népmesék fennmaradása és a mesékben élő bölcsesség továbbhagyományozása, hogy csatlakozzanak kezdeményezésükhöz, miszerint szeptember 30-át - Benedek Elek születésnapját - a mesemondó munkássága előtti tisztelgésül a népmese napjaként ünnepeljék. E napot első ízben 2005. szeptember 30-án rendezték meg azzal a céllal, hogy a könyvtárosok, az óvónők, a pedagógusok és a mesével foglalkozó szakemberek, valamint a meseszerető gyerekek és felnőttek megkülönböztetett tisztelettel forduljanak mind a magyar, mind más népek meséi felé.

Benedek Elek 1859-ben született Kisbaconban. A magyar gyermekirodalom egyik megteremtőjeként számon tartott író 150 kötetes életművének mintegy harmadát teszik ki a mese- és gyermekkönyvek. Az író sorra születő saját gyermekein próbálta ki a népmesék hatását és fejlesztő erejét. Már egyetemi évei alatt néprajzi gyűjtőmunkát folytatott. A bölcsészkar elvégzése után újságíró lett. 1887-től 1892-ig országgyűlési képviselőként parlamenti beszédeiben foglalkozott az ifjúsági irodalom, a népköltészet és népnyelv, a közoktatás kérdéseivel. 1902-ben szakított a politizálással, s lapszerkesztő lett. Megindította az első irodalmi gyermeklapot, Az én Újságom címmel. Ifjúsági könyvsorozatának címe Kis Könyvtár volt, amely később B. E. kiskönyvtára címen jelent meg. Feldolgozott magyar népmeséket és átdolgozta az Ezeregyéjszaka és a Grimm testvérek meséinek legkiemelkedőbb darabjait. A népmesék ápolása mellett életének fontos része volt a közösségek létrehozása és felvirágoztatása is.

A magyar népmese napján évente több mint 100 intézmény és szervezet vesz részt saját szervezésű programokkal Magyarországon és a határon túlon egyaránt. A népmese napja mára már határokon átívelő mozgalommá vált összekötve a közös ünneplés jegyében a népmesét szerető embereket. A 2014-es jubileumi, X. rendezvénysorozat központi eseményeit a Magyar Olvasástársaság szeptember 25-27-én a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön és környékén, Háromszéken tartja. A sepsiszentgyörgyi "A jó szó vidékein" mottóval megrendezett országos népmese-konferencián a népmese elméleti és gyakorlati megközelítéseiről tanácskoznak.

A gazdag programkínálatból, amelyben már az amerikai Ohio államban tengerentúli programja is megtalálható, az esemény honlapjának segítségével is válogathatnak az érdeklődők.

LAST_UPDATED2
 
Élősködőink PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 29. hétfő, 07:37

Élősködőink

Írta:  TÓTH FERENC

Mielőtt belekezdenék a részletesebb elemzésbe, arra kérem Tisztelt Olvasóimat, hogy az olvasás idejére igyekezzenek félretenni előítéleteiket és érzékenységüket, mert ezek akadályozzák a tisztánlátást, nehezítik a szokatlan dolgok megértését és befogadását. Nem azt kérem, hogy értsenek egyet velem, hanem hogy értsék meg a gondolataimat. Az olvasást követően aztán nyugodtan vegyék elő újra az előítéleteiket. Ha kell, módosítsanak rajtuk, ha nem, akkor maradjanak változatlanok. Nem téríteni és nem megbotránkoztatni akarok, hanem kimozdítani a szekeret abból a kátyúból, amibe jóhiszeműségünk és rövidlátásunk miatt került.

Reményik Sándor
Fagyöngyök

Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok

Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

Élősködőink – természeti válaszok társadalmi kérdésekre / 1. rész

Az élősködés jelensége kevés embert hagy hidegen. Szenvedünk a szúnyogoktól, félünk a betegségeket terjesztő kullancsoktól, és sajnáljuk az út menti fákat, amikor elborítja őket a fagyöngy. De az élősködés nem csak ekkor foglalkoztat bennünket, hanem akkor is, amikor a Nemzet sorsáról gondolkodunk. Nehéz lenne letagadni, milyen sok ember él manapság mások munkájából, miközben semmi hasznosat nem cselekszik viszonzásképpen. Sőt, hogy helyzetét bebiztosítsa, még meg is alázza, és jogilag teljesen kisemmizi azokat, akiket kihasznál. Mindezt látszólag összhangban a jelenlegi alkotmánnyal. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a helyzet igazságtalan. De vajon természetellenesnek is nevezhető? Szerintem egyáltalán nem, és ez jó hír. A Természet, a teremtett világ ugyanis megtaníthat bennünket arra, hogyan kezelhetjük helyén az élősködés jelenségét, illetve arra, hogyan védekezhetünk élősködőink ellen.

Kereshetnénk a választ ezekre a kérdésekre a szent könyvekben, a népmesékben, az írott és faragott képekben, vagy akár mindenki a saját szívében is. Én azért a Természetben keresem a legfontosabb kérdésekre a választ, mert ahogy a festő a festményeivel, az író a könyveivel, úgy a Teremtő a teremtett világgal válaszol még a fel sem tett kérdésekre is. Az Esszénus Béke Evangélium szerint Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy „Ne a szentírásotokban keressétek a törvényt, mert a törvény az Élet, az írás pedig halott. […] Bizony mondom néktek, hogy az írás az ember műve, de az Élet és annak temérdek sokasága a mi Istenünk alkotása.” Habár az Esszénus Béke Evangélium is írás, sőt hívők milliói szerint Szentírás, mégis óva int bennünket attól, hogy bármit, amit ember alkotott, a Természet elé helyezzünk. Igyekszem megfogadni ezt a bölcs tanácsot.

Mielőtt belekezdenék a részletesebb elemzésbe, arra kérem Tisztelt Olvasóimat, hogy az olvasás idejére igyekezzenek félretenni előítéleteiket és érzékenységüket, mert ezek akadályozzák a tisztánlátást, nehezítik a szokatlan dolgok megértését és befogadását. Nem azt kérem, hogy értsenek egyet velem, hanem hogy értsék meg a gondolataimat. Az olvasást követően aztán nyugodtan vegyék elő újra az előítéleteiket. Ha kell, módosítsanak rajtuk, ha nem, akkor maradjanak változatlanok. Nem téríteni és nem megbotránkoztatni akarok, hanem kimozdítani a szekeret abból a kátyúból, amibe jóhiszeműségünk és rövidlátásunk miatt került.

Térjünk ki egy kicsit az előítéletekre. A hétköznapi életben az előítéletek hasznosak, mi több, nélkülözhetetlenek. Az előítéletek segítenek döntést hozni olyan esetekben, amikor nem tudunk még eleget a megalapozott döntéshez, döntenünk viszont muszáj. Gondoljunk az éjszakai taxisokra. Nem állhatnak meg bárkinek, nem vehetnek föl bárkit a kocsijukba, mert a jóhiszeműség az életükbe kerülhet. Gyorsan kell döntést hozniuk, és ebben segítenek az előítéletek. Ha minden nemleges döntésüket nyilvánosan meg kellene indokolniuk, bizony megköveznék őket az emberi jogokért aggódó széplelkek, a Birodalom pedig akár rasszizmus vádjával is lesújthatna rájuk. Pedig ezen a téren a „diszkriminatív” viselkedést nem a gyűlölet, hanem az óvatosság és a félelem váltja ki. A taxisok között ugyanis nagyon gyorsan terjednek a hírek, így pontosan tisztában vannak azzal, hogy milyen kinézetű emberek mekkora valószínűséggel bizonyulnak erőszakosnak, kellemetlenkedőnek, netalán fegyveres rablónak. A tapasztalatokból az elménk kiszűri a lényeget, általánosít, majd létrehozza az előítéletet, hogy a jövőben csökkentse a kockázatot és gyorsítsa a döntési folyamatot. Ennek az árnyoldalához tartozik, hogy gyakran ártatlan emberektől is eleve elzárkózunk, és ezzel igazságtalanul hátrányos helyzetbe hozzuk őket. Az előítéletek sajnos nem túlságosan megbízhatóak, de soha nem alaptalanok! Az emberi fejlődéshez hozzátartozik, hogy idővel az előítéleteink változnak, finomodnak. A bajok ott kezdődnek, ha az előítéletek nem szolgálnak bennünket, hanem uralkodnak rajtunk. Ekkor ugyanis az életkor előrehaladása nem bölcsességet hoz, hanem rögeszméket és gyógyíthatatlan gyűlölködést. Kivel szemben? Mindenekelőtt az előítéleteink szerint élősködésre hajlamos embercsoportokat szokás gyűlölni.

A Birodalom hozott is törvényt az effajta gyűlölködés ellen. Olaj volt a tűzre. Egy biztos, a gyűlölködés kellemetlen, ráadásul mindkét fél szenved tőle. Igaz, nem egyformán. Ha senki sem élvezi, akkor küzdenünk kell ellene, de nem ész nélkül. Először is meg kell értenünk, mi is az a gyűlölet. Szerintem a Teremtő azért alkotott bennünket olyanra, hogy képesek legyünk akár még gyűlölködni is, mert ennek van valami értelme. Valamilyen tanulási vagy gyógyulási folyamat része kell, hogy legyen ez a kellemetlen tulajdonságunk. De milyen folyamathoz kell ez a visszataszító dolog? Erre a kérdésemre is a Természetből kaptam meg a választ. Ha a testünkben élősködő kórokozó baktériumok túlságosan felszaporodnak, ádáz harc kezdődik közöttük és a védekező rendszerünk között. Ha sikerül a támadást a helyszínen megtorpantani, a csata eredményét genny alakjában mi magunk is láthatjuk. A genny valóban hasonlít a csatatérhez: a támadók és védők hullái (elpusztult baktériumok és fehérvérsejtek), a gazdátlanná vált fegyverek (vagyis a baktériumok ellen termelt védekező-anyagok és az ellenünk termelt baktérium-mérgek) valamint az épületromok (azaz a szétesett szövetek) alkotják a fő tömegét. Akkor miért undorodunk ösztönösen a gennytől? Mert a hullák között bizony szép számmal rejtőzködnek túlélő támadók is. Kevesen vannak, de veszélyesek, mert harcedzettek, tapasztaltak és elkeseredetten küzdenek az első adandó alkalommal. A testünkben tehát az idegen betolakodók elleni gyűlölet genny alakjában ölt testet. Meggyűlik a szúrás helye, mondjuk, amikor a szálka helye bepirosodik és elgennyesedik. Lehet, hogy undorító, de szükséges ahhoz, hogy nagyobb baj ne legyen. Valami ilyesmire számíthatnánk társadalmi léptékben is, ha a szóbeli gyűlöletnek szabad utat engednénk, de közben vasszigorral vigyáznánk, hogy a tettlegesség hógörgetege, a „nagy romlás” el ne indulhasson. Kibeszélnénk végre kölcsönösen a történelmi sérelmeket.

Az ezer évvel ezelőtti véres térítést, az idegen elnyomók által kitenyésztett fehérgalléros hazaárulást, Trianont, a második világháborúban és azt követően kétszeresen is megszállt Hazánk továbbcsonkítását a származási alapon végzett embertelen kitelepítésekkel (időrendben: zsidó, német, magyar). Hadd beszéljünk végre nyíltan arról, hogy mi volt ebben a mi vétkünk, és mi NEM! Lennének sértések és sértődések, igazságtalan rágalmak és célt tévesztett visszavágások, személyeskedések. Aztán egy idő után kitisztulna a kép, a bölcsesség felülkerekedne a durva ösztönökön, és a történelmi seb csodával határos módon begyógyulna. De jelenleg nem ez folyik. A Birodalom, folyamatos antibiotikum-adagolás mellett elvakarja a kezdődő gennyesedéseket, hogy ne csúfítsák el a „demokrácia” felszínét. Sajnos az elvakarásnál a fertőző anyagnak csak egy része távozik kifelé, más része bizony befelé tűnik el.

Ebben a hasonlatban az antibiotikumnak a tömeg(félre)tájékoztatás felel meg. Bűntudat-sulykolással és jellegzetesen élősködő jellemű emberek „sztárolásával” mesterségesen elnyomják az egyébként nagyon is létező társadalmi ellenszenvet. Nem megszűntetik, hanem csak elnyomják, ami azt jelenti, hogy ha abbahagyják a „gyógyszerezést”, feltartóztathatatlanul zúdul ránk a fojtás alatt felgyűlt harag. Az elvakarásnak pedig azok a tiltó törvények felelnek meg, amelyek megakadályozzák, hogy nyíltan és őszintén, nagy nyilvánosság előtt, büntetőjogi következmények nélkül elmondhassuk a véleményünket arról, hogy nem hiszünk el bizonyos dolgokat a hivatalos történelmi dogmákból. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden hivatalos dogma hamis, csak azt tartom hosszú távon károsnak, ahogy a dogmákat védi a Birodalom. Ha lenne lehetőség arra, hogy például a finnugorizmus vagy a Holokauszt jelenlegi hivatalos értelmezésével kapcsolatos kételyeket szabadon tárgyalhassuk minden szinten a kocsmától a szakkörön át az Akadémiáig, akkor nem mérgeznénk meg tartósan a közgondolkodást erősen túlzó és sértő ellendogmákkal. Jelenleg ezt csak a kocsma szintjén lehet megtorlás nélkül megtenni, ami igen veszélyes dolgokat érlel.

A szétvakart sebből ugyanis közvetlenül a véráramba juthatnak a kórokozók és az általuk termelt méreg (ezek a sértő és hamis ellendogmák lennének). Ez pedig maga a vérmérgezés, amikor a társadalomban többé nem körülhatárolható a gyűlölet, mert az már mindenhol jelen van. Az orvosi rendelőben, az utcán, az iskolában, a templomban. Ebbe bele szokás halni. A gyűlölet szétterjedése felszámolja az őszinteséget, az őszinteség hiánya pedig megszűnteti a bizalmat. Márpedig a jelenlegi, pénzalapú társadalom bizalom nélkül nem működik. Vigyázzunk! A pénz nem anyag! A pénz a társadalmi szintű bizalom egyik (torz)szülöttje, egyfajta emberalkotta szellemlény. A mai társadalom egyáltalán nem anyagelvű, hanem pénzelvű. Az anyag, tehát az építőanyag, a szerszám, a víz, az élelem, a ruha, a fűtőanyag bizalom híján is értékes. A pénz értékét azonban kizárólag az adja, hogy szilárdan bízunk benne, hogy idegen emberek is elfogadják anyagért vagy munkáért cserébe. Itt jön az a pont, amikor nem értem a Birodalmat. Az ő hatalmukat a pénz adja, nem az anyag.

Miért nem támogatják az őszinteséget, ami a társadalmi bizalom erősítésével közvetve a pénzvilág túlélését is biztosítaná? Öngyilkos őrültek irányítják a világpolitikát, vagy még nem jött el az igazmondás ideje? Csak akkor akarnak tiszta vizet önteni a pohárba, ha már felszámoltak minden ellenállást? Kibírja addig Föld Anyánk ezt a sok szennyet és életellenes civilizációburjánzást? Vagy a birodalmi vezérkar számára olyan ez is, mint a sakk vagy a többi jellegzetesen civilizált társasjáték, ahol az ellenfél legyőzése után letisztítjuk és elcsomagoljuk a küzdőteret?
Ha ez így lenne, akkor ideje leváltani ezt a vezérkart, mert a mi célunk egész más: nem holmi „végső győzelem” mások felett akár a Föld elpusztítása árán is, hanem a nemzedékek öröknek tűnő körforgása, a szeretet, szerelem, az életöröm továbbadása egy végtelen hosszú láncban, míg vissza nem térünk mindannyian a Teremtőhöz, akinek ajándékként elvisszük életünk örömeinek emlékét, mi pedig jutalmul eggyé olvadhatunk világunk összes teremtményének évmilliárdok alatt összegyűjtött életörömével. Legalábbis én ebben hiszek, így hosszú távon derűlátó vagyok. Mit számít a Birodalom ármánykodása vagy önzése, amikor a történet vége úgyis jó lesz évmilliárdok múlva? No, ez azonban már emészthetetlen az emberi lelkemnek és elmémnek, úgyhogy gyorsan térjünk vissza a Földre.

Az élősködésnek számtalan megjelenési alakja van. Ezeket az egyszerűség kedvéért négy csoportba szoktam sorolni, amiből a jelen cikkben csak kettőt ismertetek.

Egyszerű élősködés

Így él a szúnyog vagy a kullancs. Ők is jóllaknak, a gazda sem pusztul bele abba, hogy szívják a vérét. Esetleg a terjesztett kórokozók megölhetik a gazdát, de ez egyáltalán nem áll a vérszívó érdekében, így szándékában sem. Ilyen szúnyog-szerepet játszanak a társadalomban azok, akik életvitelszerűen lopnak, illetve akik munkaképesek, mégis tartósan a közpénzekből (pl. segélyekből, jóvátételi pénzekből) élésre rendezkedtek be. Nem kis embertömegről van szó és nem kis összegről. Ez bizony önmagában is kivéreztetheti a társadalmat. De hát ezt miért hagyjuk? Nem használhatunk szúnyoghálót? Bizony nem, mert az kirekesztés, amit a Birodalom szigorúan tilt. Szúnyoghálónak nevezem azokat a zárt közösségeket, akik idegent nem engednek a soraikba. Nem bántják, csak éppen nem engedik be. Még csak bele sem láthat az életükbe. Ez a legkevésbé embertelen, mégis leghatásosabb védekezés a csalók, élősködők ellen. De ez ma tilos.

Szúnyogháló helyett maga a Birodalom ajánlkozik, hogy majd ő elvégzi a szúnyogirtást! Legutóbb a „III. Birodalom” hajtotta végre rajtunk kéretlenül és kegyetlenül, sőt tiltakozásunk ellenére a kor szokásának megfelelő durva, nem nagyon válogató módon. Olyan ez, mint amikor az üdülőterületek fölött elszáll a repülő, és permetezi a szúnyogok ellen az idegmérget (régen DDT-t, később szerves foszforsav-észtert vagy piretroidot). Minden elpusztított szúnyogra több száz vagy több ezer elpusztított ártatlan rovar jutott. Mintha a diktátor és embereinek üldözése címén szétbombáznák a Folyamközt. Ezt láttuk a IV. Birodalomtól a közelmúltban. De mifelénk, Európában nem lehet ilyen durván és környezetszennyező módon szúnyogot irtani, mert itt finnyásabbak a fogyasztók. Találtak a tudósok egy olyan csodaszert, amivel az ártatlan rovarokat egyáltalán nem irtjuk, csak a csípő szúnyogok lárváit (régiesen álczáit). Ez a csodaszer olyan baktérium-mérget tartalmaz, amit a szúnyoglárvák jóhiszeműen elfogyasztanak, miközben a vizet szűrik, majd elpusztulnak tőle. Más állatokat nem mérgez meg. Igazi eukonform, politikailag korrekt megoldás a nemkívánatos elemek visszaszorítására. De tényleg nemkívánatosak a szúnyoglárvák? Kevesen tudják, de szúnyoglárvák nélkül egészséges vízi élet nem létezne. A zavaros, sok bomló szervesanyagot tartalmazó vizeket kristálytisztára szűrik ezek a lárvák, miközben ők maguk rengeteg víziállat (többek között halivadék) legfontosabb táplálékát alkotják. Ők a fő újrahasznosítók, a társadalomban ilyenek a fémhulladék-gyűjtők, gombagyűjtők, gyógynövény-gyűjtők, csigagyűjtők, mindengyűjtők. Ami másnak értéktelen, abból ők még értéket tudnak teremteni.

A szúnyoglárva nem bánt senkit, az nem lop, azaz nem csíp, csak szűr, tisztít, táplál. Ilyen hát a korszerű és környezetkímélő védekezés: nem a szúnyogot irtjuk, csak a lárváját. Kemény szabályok, sok adminisztrációs teher a guberálók nyakába, ugyanakkor milliós nagyságrendű kártérítés a rablógyilkosoknak azon a címen, hogy utólag kevésnek tűnik a bizonyíték. És a fogyasztó örül és elégedett. Igaz, hogy kicsit drága az eljárás, de biztonságos. A szúnyoglárvákért a fogyasztók nem hullajtanak könnyeket, de az élő táj igen, és talán a Teremtő is. A sors humora, hogy a szóban forgó baktériumot felfedezésekor (akkor még csak tudományos érdekesség volt, nem termék) úgy nevezték el a tudósok, hogy Bacillus thuringiensis israelensis.
Én azt javaslom, hogy a Birodalom gáncsoskodása és endlőzungjai ellenére térjünk vissza a szúnyoghálóhoz. A szúnyogok hasznosak, szükség van rájuk. De ha nem rekesztjük ki őket a hálószobánkból, akkor végünk. Élesszük fel vagy teremtsük újjá a zárt közösségeket, ahol a közös hit vagy a közös értékrend, a helyi viszonyokhoz igazodó szokásjog, a szigorú együttműködésen alapuló önellátó gazdálkodás egyszerűen nem enged teret semmiféle élősködésnek. Az marad életben, akire a közösségnek szüksége van. Tudom, szúnyoghálón keresztül kevésbé szép a kilátás, de meg lehet azt tervezni nyithatóra is. Csak este zárjuk be, tehát nehezebb történelmi időkben, amikor a kísértés erői nagy erővel támadnak. Most pont ezt éljük meg. Esteledik, egyre sötétebb van a világpolitikában. Az első csípéseket már érezzük, de a nagy rajzás még csak ezután várható.

Gyilkos élősködés vagy fölélősködés

Idegen szóval parazitának hívjuk az élősködőket, és parazitoidnak a fölélősködőket. Merthogy csak eleinte tűnik élősködésnek a cselekedetük, de a végén kiderül, hogy a gazdát szándékosan, örökletes viselkedésmintának engedelmeskedve mindig elpusztítják, amikor már nincs rá szükségük. Rosszindulatból tennék? Egyáltalán nem. A rosszindulat nem más, mint selejtes, hibás viselkedés, ami tartósan nem marad fenn a Természetben. Ugyanis a teremtett világ rendezőelvei közül az együttműködés az elsődleges, a versengés ezt csak kiegészíti. Rosszindulatnak azt nevezzük, amikor nincs haszna, csak öröme valakinek abban, hogy árt a másiknak, tehát időt és erőt pazarol egy fölösleges dologra. Ezzel a rosszindulatú teremtmény hosszú távon kizárja magát az együttműködésből (kiismerik a többiek), ráadásul lemarad a versenyben az erőpazarlása miatt.

A gyilkos élősködőnek tehát észszerű oka kell legyen arra, hogy a gazdát elpusztítsa. Ilyen fölélősködők például a fürkészdarazsak. Bepetézik a gyanútlanul lakmározó áldozatukat, aki úgy éldegél tovább, mintha egészséges lenne. A petéből kikelő fürkészdarázs-lárva ugyanis először a legkevésbé létfontosságú szöveteket emészti föl. Ilyen például a zsírszövet. A Föld zsírjának az éghető ősmaradványi telepeket nevezhetjük: a kőszenet, a kőolajat és a földgázt. Ezt már elég rendesen megdézsmáltuk. Második lépcsőben már kénytelen a fürkészdarázs-lárva a létfontosságú szervek szöveteiből is fogyasztani, ami már fáj a gazdának, aki a végén már elkezd haldoklani. Ilyenek a mirigyek, az izmok, a keringés vagy a légzés szervei. Földünkön ezeknek felelnek meg az árterek, a mocsarak, erdők, a barlangrendszerek, a felszíni és felszín alatti vízfolyások. Ezeknek tekintélyes részét már kiirtottuk, feléltük, megmérgeztük vagy egyszerűen elroncsoltuk. A harmadik szakaszban a gyilkos élősködő lárvája már nem akar többet rabolni, összeszedte, amire szüksége volt lárvaéletében. Most jön az átalakulás ideje. Be kell bábozódnia. Báb állapotban azonban védtelen a külvilággal szemben, tehát álcáznia kell magát. Ezt leginkább a gazda tetemével teheti meg. Megtámadja hát a gazda idegrendszerét. A gazdát először arra kényszeríti, hogy utolsó erejével valami biztonságos helyen rögzítse magát. Ezután a gazdát megöli, majd elkezdődik a bábozódás, kicsit később pedig a bábból kibújhat az a látványos, bonyolult és rejtélyes lény, akit nem is sejtenénk a jellegtelen külsejű, egyszerű lárvaállapota alapján. Az a gond, hogy ezt a nagy átalakulást a gazda már nem láthatja, hacsak nem a túlvilágról. Földünk idegrendszerének a megzavarását sokan az alaszkai óriásantennák működésében látják (HAARP). Ehhez a HAARP-csodához ugyan nem értek, de rovarászként úgy látom, túl sok a párhuzam a jelenlegi „civilizált” emberiség és a fürkészdarázs működése között. Eszerint a hasonlat szerint viszont a civilizáció gyilkos élősködőként el akarja pusztítani a Földet. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert ilyen mintát követ.

Az én számomra kedvesebb a Föld, mint a civilizáció, még akkor is, ha jelenleg a civilizáció egyik sejtje vagyok. A Föld azonban védekezik a gyilkos élősködő ellen. Be fog lázasodni, majd lehűl, hidegrázása lesz és elönti a verejték. Ezt mi úgy éljük meg, mint globális felmelegedést, jégkorszakot, földrengéseket és özönvizet. És akkor a háborúkról nem is szóltam. Nem akarok riogatni senkit. Inkább csak kérni szeretnék. Amikor megérezzük Föld Anyánk védekező rendszerének működésbe lendülését, amikor letagadhatatlanul megindul a civilizáció élethalál-harca a Természettel és önmagával, akkor ne a gyilkos élősködő megmentésén fáradozzunk. Oda kell dobnunk az enyészetnek az ember felsőbbrendűségének dogmáját, a magántulajdon bálványát, a szabványosított, civilizált vallásokat, a birodalomépítést, az önzést, a kényelemhajszolást és az angolvécét. Mert egyszer számot kell majd adnunk a Teremtőnek arról, hogy tudtunk-e áldozatot hozni, amikor Föld Anyánk – miattunk – súlyos betegségbe esett.

Végezetül hadd kérjek elnézést mindenkitől, akit esetleg akaratom ellenére megsértettem volna. Még a fürkészdarazsak égi őrszellemétől is elnézést kérek. A civilizációval ellentétben a fürkészdarazsak Isten engedelmes teremtményei, akik teszik a dolgukat ősidők óta. Nem tehetnek róla, hogy az ember – ármányos sugallatok hatására – természetgyilkos eszmerendszert teremtett, ami éppen a fölélősködéshez hasonlít.

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Fergeteg hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban

 

Élősködőink – természeti válaszok társadalmi kérdésekre / 2. rész

Az előző számunkban az egyszerű élősködőkről (mint amilyen a szúnyog vagy a kullancs) és a gyilkos élősködőkről (mint amilyenek a fürkészdarazsak) írtam. Nézzük hát az élősködés egy újabb példáját.

Fél-élősködők (azaz félig élősködők)

A félig élősködők legközismertebb példája a fagyöngy. A fehér fagyöngy (Viscum album) településeink fáit gyakran annyira elborítja, hogy a megtámadott fák vagy kiszáradnak, vagy az ember csonkolja le, vagy vágja ki őket. De miért is nevezzük félig élősködőnek a fagyöngyöt? Mert nem csak abból él, amit a fától elszív, hanem komoly munkát végez ő maga is. Mi ez a munka? Emberi nézőpontból azt tekintjük a növények fő munkájának, amikor a napfény segítségével megkötik, testükbe építik a levegő széndioxidját, miközben oxigént juttatnak a légkörbe. Márpedig ezt a fagyöngy saját maga teszi, méghozzá egész évben, hisz örökzöld. A gazdanövény, a megtámadott fa viszont télen nem „dolgozik”. Látszólag tehát szorgalmasabb a fagyöngy, mint maga a fa. De csak látszólag, és ez a társadalmi hasonlatnál nagyon fontos körülmény lesz. Mit szív el a fától a fagyöngy? Lényegében csak nyersanyagokat, azaz vizet és ásványi sókat. Nem tehet mást, hisz nincs saját, talajba nyúló gyökere. Hiába is kísérleteznénk azzal, hogy a fagyöngy magját talajba vetjük, ott bizony csak elpusztulni tud. A fagyöngy nyúlós, ragacsos húsú bogyóját a madarak fogyasztják. Kicsírázni csak akkor tud a magja, ha a madárürülék faágra hull.

Ha a tájban gyökerező élő társadalom a fa, akkor a multinacionális cégek a rajta élősködő fagyöngyök. Bevásárlóközpontok, benzinkutak, biztosítótársaságok, bányatársaságok, irodaházak, szállodák, összeszerelő-üzemek, hulladék-feldolgozók és egyéb idegen eredetű pénzszivattyúk, amiket leegyszerűsítve csak „multi”-ként emleget az utca embere. Külső megjelenésükben szabályosak és kiszámíthatóak, mint a fagyöngy gömbölyű lombozata. A befogadó állam vagy térség gazdasági pangása idején is működőképesek, sőt, épp akkor a leglátványosabb a sikerük. A fagyöngyöt is télen vesszük észre leginkább, amikor a gazdanövénynek nincs saját lombja. Miként a multik is akkor „teremtenek” látványosan munkahelyeket, amikor a környéket fojtogatja a munkanélküliség. Miért haragszunk hát rájuk? Mert a hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol izmosodnak a multik, ott zsugorodik a helyi emberek befolyása. Ezeken a területeken már hiába szervezünk lakossági tiltakozást, az újabb és újabb beruházások felmorzsolják maradék zöldterületeinket is, felvásárolják és bekerítik a legszebb kilátást nyújtó hegyoldalainkat, a még meglévő szabad gyógyvíz-forrásainkat, vízpartjainkat. Ha érvelni kell, ők pénzösszegeket mondanak, mi erkölcsi elveket. Ahol az emberek elvesztették a tájjal való szerves kapcsolatukat, ott bizony az „erkölcs” és az „elv” szavak súlytalanok már, így győz a pénz. A terjeszkedő multik egyre nagyobb terhet rónak a térségre lélektani értelemben is, de környezetvédelmi szempontból is, ahogy a fagyöngy is egyre jobban húzza súlyával a mind törékenyebbé váló ágakat. A multi-ellenes érveink rendre azon buknak meg, hogy a „nemzeti össztermék” legnagyobb részét jelenleg kimutathatóan ők „termelik”. Csakhogy most gazdasági értelemben éppen tél van! Mennyire másképp festene a mérleg egy kedvezőbb korszakban, amikor az emberek helyben dolgoznak, helyi terméket vásárolnak, helyi iskolába járatják a gyerekeiket és helyben töltik a szabadidejüket…

Miként a fagyöngy is dolgozik, azaz értéket teremt, úgy a multik is, ez letagadhatatlan. Mégis élősködők, hisz sokkal többet vesznek el, mint amennyit adnak. Amikor a multi felvesz egy pályakezdőt, fel sem tűnik a legtöbb embernek, hogy az óriáscég ingyen jut szakemberhez. A társadalom óriási terhet vállal azzal, hogy működteti az iskolarendszert, errefel a legtehetségesebb pályakezdőket bekebelezi a nemzetközi pénzszivattyú. A jó szakember képzése olyan, mint a sörétes vadászat. Elméletileg elég lenne azt a három sörétet kilőni, ami eltalálja a madarat, de sajnos csak utólag derül ki, melyik lesz az a három. Így aztán nincs mit tenni, ki kell lőni mind a kétszázat. A társadalmat nem csak annak a néhány százaléknyi „nyertes” szakembernek a képzési díja terheli, aki végül a multiknál köt ki. Ki kell fizetnünk annak a tömegnek a képzését is, aki végül sehol sem tud tartósan elhelyezkedni. Mennyit fizet ebből az a nemzetközi óriáscég, aki végül a haszon nagyrészét kiviszi a befogadó területről? Vajon akkor is nyereséges lenne, ha megfizetné az arányosan ráeső részt? És akkor még nem is beszéltünk az útépítésről, az egészségügyről, a természeti környezetről és sok egyébről, ami nélkül nem lenne jelen az olcsó munkaerő az adott területen. A folyamat egyébként öngerjesztő: minél tehetségesebb szakembereket kebelez be a multi, annál hatékonyabb lesz a pénzszivattyú, és annál esélytelenebb a „föld népe”, a helyi lakosság kimaradó része, amikor össze kell csapni a multival valami új beruházás terve miatt. Nincs ez másképp a fáknál sem. Az első fagyöngy még nehezen töri át a fa védelmi rendszerét, de ha már megvetette a lábát az élősködő, a további megtelepedőknek egyre könnyebb a dolguk. Az elnyomott térségből pedig özönlik a kísértés a még egészséges tájak felé is, ahogy a madarak is százával viszik a magot a fagyöngy-lepte fáról más fákra. Hogy a veszély mekkora, ha hagyjuk, hogy a multinacionális (magyarul sehonnai) pénztőke alakítsa a helyi életet, azt Verespatak példája bizonyítja. Nem kímélnek se templomot, se temetőt, se élő falut, se vízgyűjtő területet. Se Istent, se embert, se magát az életet.

Mi a megoldás? A fagyöngy ott tud elszaporodni, ahol nem magról nőnek a fák, hanem ültetik őket. Ahol ugyanazon korosztályhoz tartozik a fák többsége. Ahol kevés fafajból áll a fasor. Ahol nincsenek sűrű, bokros-cserjés szegélyek a fák mellett. Ahol az ember úgy avatkozott a tájba, hogy a keze nyomán pusztult a változatosság, az ősiség, a természetesség. Mint a Kárpát Haza történelmében. Ezer évvel ezelőtt a nyugatról behozott, népünkre erőltetett térítők és idegen urak elkezdtek mindent irtani, ami ősibb volt a sajátjuknál, ami bonyolultabb volt az ő világképüknél, amit nem értettek, és amiből nem volt közvetlen hasznuk. Ezt a szellemgyilkos hagyományt folytatták a Habsburgok, a szovjetek és a mai „globalisták” is. Ha végignézzük a történelmünket, azt kell tapasztaljuk, hogy az erőviszonyok évszázadról évszázadra az élősködőink javára változtak. Más szóval: sose álltunk még olyan rosszul, mint ma. És épp ezért – sose voltunk még olyan közel a gyógyuláshoz, mint most. Érdemes-e egy velejéig romlott rendszert javítgatunk? Ha megjavítjuk, akkor nem csak meghosszabbítjuk a kártékonykodás idejét? Úgy tűnik, a vihar rövidesen derékba töri nemzetünk fagyönggyel agyonterhelt fáját. Ezt a fagyöngy nem éli túl, mert gyökértelen. Nincs olyan hagyománya, amiből táplálkozhat, ha magára marad. Mi viszont tőről újrahajthatunk.

A gyökereink nagyon mélyre, nem csak egy ezredévre nyúlnak a Hazánkban. A sehonnai pénztőke tájromboló, erkölcsromboló, életellenes élősködésének véget vet majd a közelgő világgazdasági, világpolitikai és környezeti válság. Úgy érezzük majd, mintha belehalna az egész magyarság. Ne higgyük! Ezer éve kivágták az életfánkat. Ráoltottak egy „nemes” hajtást, a zsidókereszténységet. Ez a hitvilág és viselkedésminta erősödött vaskos faóriássá ezer év alatt a sokezer éves gyökérzetnek köszönhetően, és aztán ennek a lombkoronája fertőződött el életveszélyes mértékben fagyönggyel. Mintha a Szent Koronán végrehajtott zománckép-cserék is a fagyöngyök megtelepedését jeleznék. Az alany, azaz a saját gyökereink szempontjából már maga a ránk oltott „nemes” is élősködőnek tűnik. Sokáig én magam is annak tekintettem. Pedig nem élősködő, hanem elnyomó, és ez nagy különbség! A fagyöngy sok vizet és nyersanyagot elszív, de gyakorlatilag semmit nem ad vissza a gyökérnek, ezért a megtámadott fa gyökérzete sorvad. A nemes ezzel szemben épp úgy táplálja az alany gyökerét, mint ahogy az alany is táplálja a nemest. A béke mégsem tökéletes, mert a nemes nem engedi, hogy az alany saját hajtást hozzon. Jó oka van rá: amelyik alany kihajt gyökérről, arról bizony leszárad a ráoltott nemes. Ilyen saját hajtás lenne az ősi hitünkhöz való visszatérés. Ha ez tömegessé válna, gondban lennének a mai „keresztény” felekezetek, mert nem nagyon lennének híveik.

Úgy tűnik, az idő nekünk dolgozik, mert az alany mindig túléli a nemest. Túl sokáig azonban nem szabad várnunk, ugyanis saját hajtás nélkül saját magot sem tudunk hozni. De vigyázzunk! Mielőtt az elnyomott kárörömével figyelnénk azt, ahogy ezeréves elnyomónk, a nyugat-európai gyártmányú zsidókereszténység lombkoronáját ellepték Mammon fagyöngyei, jusson eszünkbe, hogy a fagyöngy ugyan a lombkoronában van, de a fának mégiscsak a gyökerét sorvasztja. Biztos, hogy az idő nekünk dolgozik? Ha késik a vihar, elsorvadhatnak a gyökereink, hacsak… Hacsak össze nem tudunk fogni a lombkoronával. Bármennyire is nemzetvesztő irányzatnak érezzük a zsidókereszténységet, bármennyire is durván és véres erőszakkal lépett be a történelmünkbe, a történelmi tapasztalat alapján nem élősködő, nem is ellenség, hanem elnyomó. Mammon fagyöngye viszont közös ellenség. Mivel a nagy vihar eljövetelének idejét csak a Jóisten tudja, ezért nem szabad halogatnunk az összefogást: katolikus, protestáns, szkítakeresztény, manicheista és „pogány” (azaz természetimádó) egyaránt azon kell dolgozzon, hogy a lakóhelyét emelje, helyben dolgozzon, helyi árut vegyen, helyben pihenjen, a helyi emberekkel együtt teremtsen közösséget. És ha az élet jelenleg még gyakori költözésekre is készteti, akkor is úgy éljen, úgy gondolkozzon és úgy viselkedjen, mintha az örökkévalóságig helyben kellene maradnia az utódainak, és helyben kellene viselni mindörökké tetteinek a következményeit.

Végezetül, mint mindig, elnézést kérek Isten teremtményétől, egy gyógynövénytől, a fehér fagyöngytől, hogy a pénzközpontúság életellenes torzalakjával párhuzamba állítottam. A hasonlat az csak hasonlat, nem megfeleltetés. Ahogy Molnár Géza (A Tiszánál c. könyv szerzője) mondta nekem egyszer: a hasonlatból nem akkor tanuljuk a legtöbbet, amikor az élettel való egyezéseit felfedezzük, hanem amikor rájövünk, hogy miben tér el attól. Aki nem hiszi, járjon utána. De szerintem az is járjon utána, aki elhiszi.

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Kikelet hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban


Élősködőink – természeti válaszok társadalmi kérdésekre / 3. rész

Az előző két részben az egyszerű élősködőkről (szúnyog, kullancs), a gyilkos élősködőkről (fürkészdarázs), majd a fél-élősködőkről (fagyöngy) és az elnyomókról (alanyra oltott nemes) írtam. Most az élősködés talán legrejtélyesebb fajtáját, a köztigazdás élősködést állítom párhuzamba nemzetünk sorskérdéseivel.
Valószínűleg nincs a Földön olyan négylábú állat vagy madár, amelynek a belében ne élnének bélférgek. Ezek az élősködők ellopják a megemésztett táplálék egy részét, így a gazda kénytelen többet enni, mint amennyire szüksége volna. A bélférgek egy része egygazdás élősködő, tehát a fertőzött állat közvetlenül megfertőzheti a fajtársait. Legjellemzőbb módon úgy terjed a kór, hogy a férges gazda ürülékével szennyezi a táplálékot, a többiek pedig a szennyezett táplálékkal együtt lenyelik a féreg petéjét. Lehet társadalmi párhuzamot találni velük is, de szerintem számunkra tanulságosabbak a köztigazdás élősködők. Azért hívják őket köztigazdásnak, mert nem képesek közvetlenül megfertőzni ugyanazt a fajt, amelyikben a petéiket létrehozták. Egy vagy több közvetítőre is szükségük van. És amint rövidesen meglátjuk, közvetítőnek lenni nem éppen hálás szerep.

A vak hal, azaz a fogyasztók (konzumidióták) esete

Vízimadaraink bélcsatornájából a bélféreg (madár-bélmétely: Diplostomum spathaceum) petéi a madár ürülékével jutnak a vízbe. Itt vízicsigákba kerülnek, majd a halakba. A példánkban szereplő féregfaj lárvája a halba jutva addig vándorol, amíg a szemlencsébe nem ér. A halat megvakítja, aminek következtében a hal nehezebben talál táplálékot, legyengül, ráadásul nem is veszi észre, hogy mikor csap le a levegőből a halálos veszedelem. A halászmadár könnyűszerrel elkapja, majd elfogyasztja a megvakított halat. A féreg tehát „hazaért”, kezdhet szaporodni.
Madár-bélmétely lárvái hal szemlencséjében (kép: www.rz.uni-karlsruhe.de

Valahogy így működnek népünk életében a „valóságshow”-nak vagy „kibeszélőshow”-nak nevezett kukkolóműsorok, de ugyanezt a szerepet játsszák a tévésorozatok vagy a politikai színjátékok, tévésorozatok, hirdetések, életmód-magazinok is. Aki ezekre rákap, az bizony társadalmi értelemben megvakul. Olyan dolgokkal kezd foglalkozni, amire nincs valódi hatása, csak a beleszólás látszatát kapja meg azzal, hogy szavazhat SMS-ben vagy szavazólapon. Eközben nem veszi észre, hogy a kísértő már le is csapott rá, családjára, termőföldjére, falujára, városára, vagyis az életére. Nem jut eszébe az a közmondás, hogy „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér”. Hitelt vesz fel, hogy felzárkózzon a követendőnek beállított életmódhoz. A gyermekeit távoli nagyvárosba, esetleg külföldre küldi tanulni, ahonnan nem jönnek már haza gazdálkodni, vagy ha igen, szembefordulnak az önellátás hagyományával, hogy „nyereséget” termeljenek élelmiszer helyett. A település határában idegen hangulatú lakóparkok építését engedélyezi az önkormányzat, a termőföldet „zöldmezős beruházás”-nak nevezett idegen érdek gyalázza meg.

A kertekből eltűnnek a veteményesek, a gyümölcsfák és a haszonállatok, helyüket öntözött pázsit, örökzöldek és házikedvencek veszik át. A házakból pedig eltűnnek az áram nélkül tárolható élelmiszerkészletek (só, gabona, liszt, szalonna, zsír, füstölt hús, kolbász, aszalt gyümölcs, szárított zöldség, szárított gyógynövény, befőtt, lekvár, a pincében zöldség és krumpli), van viszont helyette áramzabáló hűtőláda fagyasztott hússal, konyhakész zöldségkeverékkel és készételekkel. Cserépkályha helyett gázkazán, esővíz helyett palackozott víz, kútvíz helyett vezetékes víz, közös éneklés helyett gépzene-hallgatás, gyaloglás helyett gépkocsi, és még sorolhatnánk szinte a végtelenségig. Milyen irányba mutat mindez? A függetlenségünk elvesztésének irányába. Régen egy település elpusztításához hadsereg kellett. Ma már elég, ha elzárják a gázt és a vizet, ha lekapcsolják az áramot, és ha megszűntetik a szállítást. Miért nem látja a növekvő kiszolgáltatottságból eredő veszélyt a nemzet, a nép, a társadalom? Mert Mammon ürüléke belepottyant életünk vizébe, sokan közülünk pedig megfertőződtek a vakító féreggel, azaz a kényelem, a jólét, a korszerűség, és az öncélú szórakozás téveszméivel.

Hogyan védekezhetünk ez ellen az élősködő ellen? Első lépésként rekesszük ki életünkből a „médiát” (médium=közvetítő, média=közvetítők). Ne közvetett, azaz közvetített, vetített világban éljünk. Ne tévézzünk megszokásból, ne szóljon háttérzajként a rádió, ne a napilapokból akarjuk megtudni, hogy szép napunk van-e. Gyerünk vissza a valóságba! Beszélgessünk helyi dolgokról a helyi emberekkel. Tanuljuk meg otthonunknak érezni a lakóhelyünket, vagy költözzünk vissza vidékre, ahol nagyszüleink vagy dédszüleink még gazdálkodtak. Keressük olyan emberek társaságát, akik nem pénzközpontúak. Szerezzünk olyan gyakorlatias ismereteket, amelyek segítségével csökkenthetjük a civilizációnak nevezett művilágtól való függésünket. Főzzünk, barkácsoljunk, kertészkedjünk, aszaljunk, tartsunk haszonállatot. Ha csak egy átlagos méretű kertünk van, neveljünk legalább baromfit, ha nagyobb földterületünk van, akár legelő állatokat is tarthatunk. Építsünk ki személyes kapcsolatot a helyi piacon saját terményeiket árusító emberekkel, és ne az áruházakból szerezzük be a személytelen és bizonytalan eredetű árut. Természetesen előfordul, hogy a helyi piacon valaki nem a sajátját árusítja, hanem maga az árus vásárol be az áruházban, majd eladja nekünk sajátjaként drágábban az ismeretlen eredetű terményt. Éppen ezért lényeges a személyes ismeretség: hogy átlássunk a szitán, hogy meg tudjuk különböztetni a megbízható árust az ügyeskedőtől. Végül térképezzük fel életünkben a civilizációs függőségeket, hogy szép sorjában felszámolhassuk őket.

A fuldokló hal, azaz a sikerhajszolók (karrieristák) esete

Az előző példánkban szereplő féreghez hasonlóan itt is a vízimadarak bélcsatornájában élő féreg a láthatatlan bajkeverő (szíjgalandféreg: Ligula intestinalis), ami a megfertőzött halat kiszolgáltatottá teszi. Csakhogy itt egy másik féregfajról van szó, amelyik nem megvakítja a halat, hanem a belek közt (nem a belekben!) elhelyezkedve oxigénhiányos állapotba hozza köztigazdáját. Az egészséges halak a vizek mélyebb rétegeiben is elég oxigénhez jutnak, a férges hal viszont csak a vízfelszín közvetlen közelében képes tartózkodni, ahol a víz oxigéntartalma a legnagyobb. A férges hal szó szerint fuldoklik a vízben. Hiába látja, hogy jön a veszély, hogy készül lecsapni a halászmadár, nem bír a biztonságosabb mélybe menekülni. Talán reménykedik benne, hogy nem pont ő lesz az áldozat, talán nem is reménykedik, csak betegségében közönyössé válik. Mindenesetre a féreg gondoskodik róla, hogy köztigazdája, a hal mindenképpen áldozattá váljon.

Valahogy úgy vagyunk a nagyvárosba költözéssel, mint a férges hal a víz felszínére húzódással. A vidéki fiatal „felmegy” a városba tanulni, dolgozni, szerencsét próbálni. Aztán nem megy haza. Munkát kap a városban. Általában nem jól fizető, biztos állást, csak határozott idejű szerződést, esetleg még azt sem, csak újabb és újabb alkalmi munkát. De hát lakni is kell valahol. Eleinte albérletben lakik, amire elmegy a keresetének a nagyrésze. Ez így nem mehet tovább, lakást kell venni. De miből? A városban megfizethetetlenül sokba kerül a lakás. El kell adni valamit otthon a családnak: házat, termőföldet. De még ez sem elég, ki kell pótolni. Mivel? Hát hitellel… Akár 30 évre is eladósíthatja magát és rokonságát a szerencsepróbáló. Ahogy telnek az évek, jelentkeznek az első civilizációs betegségek, és sötét árnyként újra meg újra feltűnik a fizetésképtelenség réme. Talán érzi emberünk, hogy vidéken nyugodtabban élhetne, mégsem mer hazamenni. A civilizált életmód ugyanis megtanította fuldokolni a pénztelenség gondolatától is. Lehet, hogy odahaza van termőföld, van nagy kert, van legelő, lenne mit enni, lenne értelme a ház körüli munkáknak, de nincs pénz, hisz nincs munkahely. A felszínes világban viszont nincs értelmes munka, hiába van fizetést adó munkahely. Aztán már a hazaköltözés reménye is kihúny benne, mert Mammon lecsapott rá, mint a halászmadár a fuldokló halra. Ez tehát más, mint a vak hal esete. Látja emberünk ugyan, hogy mi a baj, nem vált reklámfüggő, médiafüggő fogyasztóvá (konzumiditótává), mégsem tud segíteni magán.

Mi lehet itt a megoldás? Leginkább az értékrend átalakítása. Ha felfedeztük, hogy mi is ebbe a csoportba tartozunk, keressünk olyan közösségeket, ahol a cím, a rang, az iskolázottság nem számít, csak az emberség és a tényleges tudás. Ahol nem is tudják egymásról az emberek, hogy ki mennyire „sikeres”, mennyire „befutott”, mert ez egyszerűen fel sem merül abban a közegben. Sok ilyen közösség létezik. Az összetartó erő lehet kézművesség, népzene, néptánc, mesemondás, természetjárás, harcművészet, hagyományos életmód, közös ima, vagy bármi más, ami újra összeköthet bennünket őseink szellemével. Aztán az ősök majd segítenek visszajutni olyan lelki mélységbe, ahová a pénz istene már nem érhet el. Ha már nem érezzük fullasztónak a pénztelenség gondolatát, talán megértünk arra, hogy hazaköltözzünk abba a tájba, amely őseinket táplálta és nevelte.

Egyre több ember ismeri fel, hogy a nagyvárosok rövid időn belül lakhatatlanná válhatnak. Ha összeomlik a pénzvilág, ha megszűnik a világméretű kereskedelem és szállítás, akkor bizony a nagyváros nagyon rossz életlehetőségeket kínál majd. Ma egy átlagos háztartás akár fél köbméter, azaz ötszáz liter vizet is elfogyaszt naponta! Képzeljük el, hogy mi lenne egy lakóteleppel, ha csak egy hónapig nem kapna vezetékes vizet. Mivel húznák le a WC-t az emberek? És ha nem lehet lehúzni, hová ürítkezne ez a roppant embertömeg? Ilyen rémképek is hozzájárulnak a falura költözés fontolgatásához.

Azért egyvalamit hadd tanácsoljak minden falura költöző városi honfitársunknak. Ha megvesz egy parasztházat nagy kerttel, esetleg szántóval vagy legelővel, ne essen neki ész nélkül a növényzetnek „rendcsinálás” ürügyén. Ami első ránézésre csak értéktelen bozót, az hosszabb idő tapasztalata alapján kincsesbányává válhat a szemünkben. Akár a különféle lágyszárú gizgazok fiatal levelei, akár a tüskés-tövises csipke, kökény, galagonya, szeder, vagy az elöregedett gyümölcsfák tövéről kihajtó vad alanyok gyümölcsei nagyon értékes vitaminforrásainkká válhatnak a szűkös időkben. Ehhez két dolog kell: alapos növényismeret még a kiköltözés előtt, valamint türelmes megfigyelés a kiköltözés után. És még valami. Ha valahova újonnan költözünk, ott jövevények vagyunk. Még akkor is, ha a nagyszüleink, szüleink ott éltek abban a faluban, ahová megyünk. Sőt, még akkor is, ha a gyerekkorunkat ugyan ott töltöttük, de aztán évekre, évtizedekre kiestünk a falu vérkeringéséből. A jövevénynek nagy tisztelettel kell viseltetnie a helybéliek iránt, hogy ki ne legyen taszítva. A nagyvárosból kiköltözőnek egy ideig nem célszerű beleszólnia a helyi közösség dolgaiba, megfigyelőként viszont szinte kötelező jelen lennie minden közösségi eseményen. Beleszólni pedig ráér akkor, ha ingázóból valódi helyi emberré vált, tehát amikor az élete már nem a városi pénzforrástól, hanem a helyi táj és közösség áldásaitól függ.

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Ígéret hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban

Élősködőink, A kergebirka / 4. rész

Ady Endre

A hőkölés népe


Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.


Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

Az előző részben a köztigazdás élősködés két példájával foglalkoztam. Mind a madár-bélmétely, mind a szíj-galandféreg arra kényszeríti a fertőzött halat, hogy a vízfelszín közelében lassan úszkálva kínálja fel magát a halevő madaraknak. Nem nehéz társadalmi párhuzamot találni e két élősködőhöz, de az általam felvillantott párhuzamok nem nevezhetők magyar jellegzetességnek, hisz más népek is ugyanebben a cipőben járnak. Van azonban a köztigazdás élősködésnek olyan áldozata is a természetben, akiről rögtön magunkra ismerhetünk: ez pedig a kergebirka.

Egy-egy magyarverés után gúnyosan mondják ránk a Kárpát-medencét szétszaggató területbitorlók, hogy birka nép vagyunk. De nem csak ők mondják, mondjuk ezt mi magunk is, amikor érezzük, hogy nem lenne szabad tovább tűrnünk a megaláztatást. Mégis tűrjük. Nem keresztényi szelídségből vagy bölcs megbocsátásból, hisz iszonyú indulatokat kavar legtöbbünkben, amikor meggyalázzák nemzeti jelképeinket, vagy megverik véreinket. Ha felbőszít bennünket a megaláztatás, miért nem teszünk ellene? Azért nem rúgnánk vissza, mert betyár uraink (manapság főleg a tömeg-félretájékoztató eszközöket bitorlók, régen pedig a Vatikánt és a Habsburgokat kiszolgálók) így neveltek bennünket? Minden bizonnyal így van, hisz már legalább ezer éve irtja a hatalom közülünk az igaz hazafiakat, miközben példaképként állítja elénk a szolgalelkűeket, kitünteti az idegenszívűeket, és tenyészti a valódi idegeneket. Ezt a folyamatot érzésem szerint minden gondolkodó magyar ember látta és látja, mégse tudtuk eddig megállítani. Miért? Mert van a történetnek olyan szereplője is, aki még a felvilágosultabb hazafiak előtt is láthatatlan marad. Hogy megértsük a csendes háttérszereplő működését, nézzük meg a kergeféreg fejlődésmenetét a természetben.

A köztigazdás élősködők lényege, hogy az egymást követő fejlődési alakjaik más és más állatfajokban tudnak csak fejlődni. A főgazda szerencsésnek mondható, mert nem pusztul bele, hogy élősködőt hordoz a testében. A köztigazdákban viszont az élősködő végzetes szerepet játszik. Ilyen köztigazdás élősködő a kergeféreg is. A kergeféreg kifejlett alakja a ragadozók (kutya, farkas) beleiben él. A ragadozónak a kelleténél többet kell ennie, hogy a bélférget is etesse, de egyébként élhet és virulhat. Ürülékével viszont hosszú időn át szórja a féreg petéit. Ha ezt a petét legelés közben lenyeli a birka, a belében kikel a féreg lárvája, de nem marad a bélben, hanem az erekbe fúródik, és addig viteti magát a vérrel, amíg el nem jut az agyba. Ott megállapodik, és folyton növő hólyaggá alakul. A hólyag belsejében számtalan féregkezdemény fejlődik. Ezek csak akkor tudnak majd továbbfejlődni, ha újra a kutya vagy a farkas belébe kerülnek. A hólyag károsítja a birka agyát, aminek leglátványosabb következménye, hogy a birka egy idő után már nem tud parancsolni a lábainak. Ha támadnak a farkasok vagy a kóbor kutyák, az egészséges birkák zárt alakzatba tömörülve védekeznek, vagy elszaladnak. A kergebirka mindkettőre képtelen, így ő lesz az áldozat. A ragadozók elfogyasztják a leölt kergebirka agyát, így megfertőzik, vagy ha már korábban is férgesek voltak, akkor visszafertőzik magukat. A féreg tehát megváltoztatta a birka viselkedését annak érdekében, hogy visszajuthasson a farkas vagy a kutya belébe, miközben szaporodott, sokasodott. A főgazdánál legfeljebb emésztési-tápanyaghasznosulási zavarokat okozott, a köztigazdának viszont a halálát okozta azáltal, hogy megfosztotta az önvédelem legalapvetőbb eszközétől is.

Nézzük meg a világtörténelmet irányító eszméket, és keressünk párhuzamot!

Az Ószövetség szerint Jehova kiválasztott magának egy népet, adott nekik egy feladatot (a Világbirodalom megteremtését), valamint törvényeket útravalóul. Ezeket meg lehet szegni, egy kivételével: ez pedig a feltétlen engedelmesség törvénye. Mózes könyveiben rengeteg olyan történetet találunk, ahol a főszereplő a házigazda tönkretétele árán, azaz élősködéssel gazdagodik meg. Élősködőt és gazdaszervezetet tehát találunk a történetekben, köztigazdát azonban nem. Az ószövetségi alapú judaizmus tehát nem tekinthető köztigazdás élősködő eszmének. A köztigazdás élősködés sokkal újabb keletű, összetettebb viselkedésminta, mint az egyszerű élősködés. Ezt azonban csak az Újszövetség ismeretében érthetjük meg.

Ahhoz, hogy egy élősködő eszme köztigazdássá váljon, terjesztőre is szüksége van. Erre a feladatra a rabló-kereskedő birodalmak kínálkoztak. A rabló államokat ez az eszme nem csak kihasználja, de segíti is őket zsákmányhoz jutni azáltal, hogy a leendő áldozatot teljesen összezavarja, védekezésre képtelenné teszi. A köztigazdássá vált judaizmus a zsidókereszténység. A főgazdában az Ószövetség programja működik, az Újszövetség csak csendes háttér. A köztigazdában fordított a helyzet. A rabló államok az Ószövetségre hivatkozva irtották ki számtalan természeti nép vallását és műveltségét (bálványimádók, tehát törlendők az Élet Könyvéből), de számtalan természetes élőhelyet is (árterek felszámolása, mocsarak lecsapolása, erdők kiirtása). A legyőzöttek pedig gyakorolhatták a megbocsátás újszövetségi erényét, sőt, vérükkel (és aranyukkal) lemosták a rablók és gyilkosok vétkeinek terhét is.

A férges farkasok szerepét játszotta a történelemben a Német-Római Birodalom (amit tőlünk nyugatra „Szent Római Birodalom”-nak neveznek), valamint az összes gyarmatosító „keresztény” állam, legyen az spanyol, portugál, brit, francia, holland vagy épp belga. Az Amerikai Egyesült Államok ma ugyanazt teszi, mint nyugat-európai elődei, csak épp nem hittérítőket küld szerteszét a világba, hanem a filmjeit. Ezek a filmek épp úgy lerombolják a gyarmati sorba taszított népek ösztönös önvédelmét, ahogy a saul-páli kereszténység is tette velünk, vagy ahogy a kergeféreg teszi ezt a birkával.

A fertőzött nyáj szerepét játszották a történelemben a kelták, a szittya-turáni népek, az indiánok, az ausztrál bennszülöttek, és ki tudja még hányféle nép. Azok a népek tartoznak ide, akik magukra hagyva gazdagodnak, megtérítve, modernizálva, globalizálva viszont sorvadnak. Épp fordítva, mint a „rómaiak”. Hogy miért? Mert a „birkanépek” a saját munkájukból (legelésből) élnek, a „farkasnépek” viszont gyarmatosításból (ragadozásból). Hogy lehet akkor, hogy ma már sokkal többen vannak a gyarmatosítók leszármazottai, mint mi? Ragadozóból elméletileg nem lehet több, mint zsákmányállatból! Pedig van ilyen a gyakorlatban, még ha nem is örökérvényűen. Hogy lehet a lakott területeken sokkal több kutya, mint amennyi vadászattal fenn tudná tartani magát? Úgy, hogy a mai kutyák nem egeret, cserebogarat vagy kergebirkát esznek, hanem kutyatápot. Így aztán természetellenes mértékben felszaporodhatnak, nem korlátozza többé őket a zsákmányállatok mennyisége. Hacsak el nem fogy a kutyatáp… A gyarmattartó népek nem szaporodhattak volna fel ilyen mértékben, ha át nem térnek más népek kirablásáról a Föld mélyének kirablására. A római utódállamok tápja a kőszén, a kőolaj és a földgáz.

A helyzetünk nehezebbnek tűnik, mint valaha: a ragadozók többen vannak, mint mi, ráadásul még kergeféreg-petékkel (újabb és újabb idegen vallási irányzatokkal, hazug pályázati rendszerekkel, életellenes fogyasztói szokásokkal, megtévesztő törvényekkel, csapdába ejtő hitelekkel) is folyamatosan szennyezik az amúgy is összezsugorodott legelőinket (gazdaságunkat, műveltségünket). Kiút azonban minden helyzetből van.

A ragadozó könnyedén ráléphet a gyógyulás útjára. Eszik valamilyen mérgező, féregűző gyógyfüvet (kegyetlen, gyilkos eszmék ideiglenes rászabadítása a társadalomra), erre az élősködő elereszti a bélfalat és távozik az ürülékkel együtt (hirtelen elveszti az élősködő érdekcsoport a kapcsolati tőkéjét), majd a Nap sugaraitól elpusztul (fény derül a dolgokra...). A folyamatos védekezés a gyarmatosítók részéről nem feltétlenül indokolt, mert idővel az élősködőből valódi segítő válhat, aki terített asztalt varázsol az állandóan éhessé tett gazdája elé.

A növényevő saját erejéből nem tud megszabadulni az elhatalmasodott élősködőtől. Pásztoraink valaha sikeresen kiműtötték a megmentésre érdemes birka agyából a kergeférget. De vigyázzunk! A farkas néha állatorvosnak vagy pásztornak adja ki magát, mint pl. a német megszállók a II. világháborúban. Ha a „műtétre” lett volna idejük, Magyarország valószínűleg csonkán sem szerepelne a mai térképeken. Ki lehet akkor a „Jó Pásztor”, aki megszabadít bennünket a kergeféregtől? Legyen kinek-kinek hite szerint akár a magyar néphagyomány, vagy Boldogasszonyunk, vagy a Magyarok Istene, vagy Jézus Krisztus, vagy maga az Élő Isten. Ami viszont nagyon fontos: szabaduljunk meg az idegen eszméktől, és keresse meg mindenki a számára vállalható, eredetiként megélhető magyar vallást, erkölcsöt és tudást!

Az enyhe fertőzést önerőből is megállíthatja a szervezet: tokot kell képeznie a hólyag körül, olyan keményet és erőset, hogy az ne tudjon növekedni. Ennek az a menete, hogy a védekező rendszer sejtjei felismerik, hogy mi az idegen és mi a saját (ez ma hivatalosan tilos), felismerik, hogy hol van az idegen elem (ezt a hivatalosok azonnal cáfolják), majd a szervezet meszes tokkal befalazza az élősködőt. Az élősködő persze életben marad, csak növekedni nem tud. Ilyen befalazásnak vagy megtorpantásnak tekinthetjük többek között az Aranybullát és a Szent Korona Tant is.

A megelőzést se felejtsük el: a köztigazda ne legeljen olyan helyen, ahol a ragadozó ürülékét, lábnyomát, szőrét megszimatolja. Történelmünk során Róma utódaitól kaptuk a legtöbb fertőzést. Ne kövessük a „római” mintákat! Hihetetlenül gazdag a saját hagyományunk. A nyugatiak meggazdagodtak az árutermelő mezőgazdaságtól, mi tönkremegyünk bele. Térjünk vissza a lehetőségekhez képest az önellátó gazdálkodáshoz, és csak a felesleget vigyük piacra! Minél csekélyebb a nemzetközi pénzforgalom a gazdálkodás valamely területén, annál kevesebb ott kergeféreg-pete. Ezt azért fontos megjegyeznünk, mert maga a pete a birka számára láthatatlan. A nemzetközi pénzforgalom jelei viszont nagyonis látványosak! A legegészségesebb környezetet az adja majd a kergeségből kigyógyult nyájunknak, ha végre visszatérhetünk a valódi önrendelkezéshez. Ha újra önellátóak leszünk, helyi törvényeink lesznek, helyi szertartásokat fogunk tartani, helyi kereskedelmünk lesz, és nem kamatozó helyi pénzt fogunk használni. Ehhez azonban meg kell szólítanunk a Szent Korona többi népét is, hogy ne területbitorlók legyenek, hanem testvéreink, és velük egyetértésben kell összeforrasztanunk a szétdarabolt Hazát. Isten segítsen bennünket ebben!

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Magvető hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban

LAST_UPDATED2
 
Új Világrend PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 29. hétfő, 07:33

Merő mese lenne

az Új Világrendet

leginkább formálók hatalma?

2014. szeptember 25.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

bunyevacz_uj_vilagrend.jpgSe szeri, se száma azoknak, akik az egyre többször emlegetett Új Világrend céljait és eszközeit igyekeznek feltárni több-kevesebb sikerrel, melyeknek meglétét azonban bizonyos körök csípőből tüzelve tagadják. Fasisztáknak, náciknak és persze legfőképpen antiszemitáknak bélyegzik őket, anélkül azonban, hogy megcáfolnák ebbeli állításaikat.

És ráadásul messze nem mai szerzőkről van csupán szó. Hanem olyanokról is, akik a történelemben elsősorban az emberi történések lelki-szellemi mozgatórugóit keresték. Akikkel kapcsolatban felmerül a kérdés, nem lehetséges, hogy a lélek pásztoraikként gyakorta hamarább meglátták az Új Világrend mögött állók gondolkodását és képviselőit, mint az élet oly sok más területein mozgók? A kérdést megválaszolandó, elgondolkodtatásul ezúttal hármójuktól idézünk.

Az első Franz Spirago atya, akinek egykor oly népszerű művében (Felnőttek katekizmusa, 1928) ezt olvashatjuk:

„A zsidóság befolyása sok országban igen nagy, ugyanis hatalmas vagyonnak van birtokában s kezében tartja a pénzt, a nagykereskedelmet, az ipart és a napi sajtót, amelynek segítségével irányítja a közvéleményt; továbbá igen erősen van képviselve a zsidóság az úgynevezett szellemi pályákon, mint ügyvéd, orvos, egyetemi tanár stb.; mint a munkásság vezére a szociáldemokrata szakszervezetekben, a munkásságot tartja a kezében. – A mai zsidóság azonban vallási tekintetben korántsem azonos többé a kereszténység előtti zsidósággal. A mai zsidóság vallási alapelveit a Talmudból meríti, amelynek felfogása és nézetei sok tekintetben ellenkeznek a keresztény erkölcstannal. A Talmud kivonata az úgynevezett Schulchan Aruch (=terített asztal), amely 300 év óta mintegy katekizmusa a zsidóságnak. A zsidóság vallásos része hisz ugyan Isten létében, isteni kinyilatkoztatásban és túlvilági életben, azonban a Messiásra vonatkozó reménységeit nagyobbrészt feladta; csak a földi szorongattatástól való megváltásra gondolnak már és a zsidók jövendő világuralmában látják messiási várakozásaik beteljesedését. – Érdekes dolog, hogy a zsidóknak a legsúlyosabb fenyítések terhe alatt tilos a Messiás gondolatával tüzetesebben foglalkozniok. (Sanhedr. 97.). E tilalom mögött kétségtelenül az a félelem áll, hogy ily irányú vizsgálódás a zsidóságot könnyen a kereszténységhez vezethetné.

Különös egy világ hát az imént érintetteké. Képviselőik, pláne vezetőik folyton az eszmék szabad áramlásáról beszélnek, a szellemi nyitottságról, a dolgok, jelenségek sokszínű megközelítéseiről. És a valóságban?

De nézzük a másik szerzőt! Idézzünk Biró Bertalan atyától, aki e tárgyban így fogalmazott a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1934. szeptember 20-i számában:

„A zsidóság a maga külön néplélektani s faji alakulása miatt minden nép tömegében megtartotta sajátos karakterét. Mint a márványban az erezet, olyan mindig mindenfelé. Azután mindig valami immanens átkot hord magán. Ez az átok talán nem is a Krisztus-gyilkolás átka, hanem az Istentől való elfordulás iszonyata. Hiszen Babilon vizei mellett fűzfákra aggatott lant alatt ülve is ez a néma átok nyomasztott már. Azóta az Ahasvérek és a Gólemek állandóan ezt az átkot viszik.”

Az ÚJ Világrend mögött állók politikai és gazdasági manővereivel naponta szembesülve feltétlenül kétséges az iménti idézet, főleg a belőle általunk kiemelt félmondat? Lehet a Teremtő akaratának tekinteni a tőkés világtársaságok nemzetek feletti, csupán oligarchákat támogató hatalmát?

Lássuk végül a harmadik megnyilatkozót! Trikál József teológiaprofesszor már a két világháború között ezt írta könyvében (Új Élet a régi romjain, 1934):

„Mindezideig nem jött ki ez a szó a tollam alól: zsidó. De most kijő, mert ki kellett jönnie.
A XIX. század liberalizmusa, demokráciája, kapitalizmusa, szocializmusa és bolsevizmusa — zsidó. A zsidó világuralom a XIX. században érte el csúcspontját. A világban szétszórt és egyes nemzetek között élő zsidóság képviseli főképp azt a személytelen, felelőtlen és láthatatlan hatalmat, amely az összes nemzetek fölé csúcsosodott és a nemzetek fölött álló jogrendet alkotott. Nem akarom mondani, hogy ez a jogrend kizárólag csak a zsidóságot képviselte. De merem állítani, hogy kilencven százalékban csak őket. A megmaradt tíz százalék a hazafiatlan és nemzetietlen tőkét jelenti, amely jobban szerette a pénzt, mint a hazát. Jobban a saját hatalmát, mint nemzete boldogságát.”

Olvasóinkra bízzuk ezúttal is az idézettek megítélését. Döntsék el, ha azok tartalmát egybevetik mai élettapasztalataikkal, miként felelnek címbeli kérdésünkre.

LAST_UPDATED2
 
Vencel a szőlősgazdák patrónusa PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 29. hétfő, 06:41

Vencel a szőlősgazdák patrónusa

2014. szeptember 27.

A cseh Szent Vencel napját, szeptember 28-át a magyar néphagyomány összekapcsolta szürettel.  Időjárásjósló nap is!

San_Venceslao.jpg


Azt mondják, hogy ahányszor van fagy Vencel nap előtt, annyiszor lesz fagy Jakab napja, május elseje  előtt.

Szőlősgazdák  patrónusa:

Szeptemberben a szőlősgazdák számára a szüret a legfontosabb, Vencel napján már nyakig benne vannak -  vagy éppen ekkor kezdik, ezért  ő hozzá folyamodnak a szerencsés szüret érdekében.

szuretjo_2.jpg

A zempléni Tállyán a templomban emlékeztek meg a szent Vencelről,  s a nevenapját követő  követő vasárnap a róla elnevezett oltárhoz szőlősgazdák járultak, égő fáklyával, gyertyával. Az oltárképet és szobrokat szőlőlevelekkel, fürtökkel  díszítik föl.

szuret.jpg

A szüretről bővebben itt olvashat:

http://netfolk.blog.hu/2012/10/11/erik_a_szolo_hajlik_a_vesszo


Ki volt Vencel?

venceslaus.jpg

A csehek első szentje a 10. században élt, és  szeptember 28-án szenvedett vértanúságot. A fiatal herceg  csupán  hét évig uralkodott. Ez idő alatt  felvette a kereszténységet, és  keresztény hitre akarta téríteni népét. Ez lett a veszte!

A cseh  nemesek   nem akartak kereszténnyé válni, ezért úgy döntöttek, hogy megölik a fejedelmet és helyére az öccsét, Boleszlávot ültetik.  Az álnok kistestvér kapott az alkalmon. A nemesek  elfogták és megölték m Vencelt.  Boleszláv állítólag   idővel megbánta tettét,  hiszen neki is része volt bátyja megölésében. Bűnbánatában Boleszláv v vitte véghez   Vencel  tervét. Megkeresztelkedett és elterjesztette a kereszténységet.  Vencel testét pedig átvitette Prágába, az általa alapított Szent Vitus- templomba.

Tánczos Erzsébet írása

Forrás:

http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/szent_vencel

http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Vencel_cseh_fejedelem

Néprajzi Múzeum oldala

LAST_UPDATED2
 
ÓZDON CSODA TÖRTÉNT... PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 28. vasárnap, 12:12
PÉNTEKEN ÓZDON CSODA TÖRTÉNT...
Hírlevél
- AVAGY HOGYAN KELL ELŐADÁST SZERVEZNI

Dancsok Tamás az Ózdi Szabadegyetem szervezőjének meghívására érkeztünk a kohász városba. Már az első percekben ámulatba estünk attól a szeretettől amellyel fogadtak minket. A kitűnő és színvonalas Hotel Ózd-ban kaptunk enni, inni valót és néhány szűk perc erejéig ismerkedhettünk a helyiek kulturális tevékenységével. Aztán indulnunk kellett az előadás helyszínére...

És ott jött a második csoda... Az "Olvasó"-nak hívott kultúrház volt a helyszín. A Nagyterembe benézve leesett az állunk. Több mint 400 főt befogadni képes gyönyörűen helyreállított termet láttunk, kimondottan erre az alkalomra épített pici színpaddal, a nézőtér első sorai fölé emelve. (Kár lett volna ha Szántai Lajost csak 20 méter távolságból élvezhette volna a közönség, ezért építették külön erre az alkalomra a kis színpadot!)

Aztán elkezdtek érkezni a népek... És csak jöttek, és jöttek... És a 400 fős terem majdnem megtelt... Ilyet nem sokszor láttunk országjárásaink alkalmával.

Az érdeklődők hada között egyszer csak megjelentek 15-16 éves fiatalok, szép rendezett sorokban. Kérdeztük, a rendezőt, hogy ezek kik? Hát a történelem tanáruk elhozta 2 osztályát az előadásra!!! - hangzott a válasz. Majd a tanár bácsi hozzá tette, hogy senkit nem kényszerített. Önkéntes alapon jöttek, de a két osztály teljes létszámmal jelen volt.

Aztán egyszer csak Tamás oda köszön egy embernek. "Dicsértessék!" A helyi pap volt aki a híveit hozta el erre az alkalomra...
Összegezve: Gyönyörű környezet, szeretet teljes vendéglátás, és 300 főnél nagyobb tömeg hallgatta Szántai Lajos Hunyadi Mátyásról szóló előadását...

Lajos is kitett magáért.Annyira, hogy a gyerekek elfelejtették nyomkodni telefonjaikat előadás közben... Tátott szájjal figyelték őt!
A végén hatalmas vastaps volt a jutalma ennek az estének.

Amikor már hazatért a sok-sok ember, akkor egy kis állófogadásra invitáltak minket, ahol megismerkedhettünk a szervezőcsapattal. Sőt! Azt is felajánlották, hogy a kiváló Hotel Ózdban szívesen erre az éjszakára vendégül látnak minket, hogy ne kelljen éjszaka haza mennünk.
Már félúton voltunk hazafelé, amikor telefont kaptunk Tamástól... Elmondta hogy nagyon sokan felhívták megköszönve neki a mai estét. Olyan is volt közöttük, aki ennek az estének a hatására lemond az internetről és televízió nézésről...

Régen nem volt ilyen csodálatos élményben részünk. Köszönjük a szervezőknek és ígérjük, egyszer majd újra megháláljuk!

NA ÍGY KELL SZERVEZNI ELŐADÁST! LEGYEN EZ PÉLDA MINDENKINEK! HAJRÁ ÓZD! CSAK ÍGY TOVÁBB!
LAST_UPDATED2
 
Kónya Levente PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 27. szombat, 07:03

 

    1. Levente József Kónya

      • Csatorna
      19
    2. ÚjInkognitó kult és pult ( Debrecen ) - kiállítás megnyító

      Szűcs Ildikó Anna kiállításának megnyitóján Kónya Levente József gitáron játszik és énekel.
      • HD
    3. Soha El

      Zene: Kuttya Szöveg: Kónya Levente József müvészúr Muzsikus urak: Fábry András György müvészúr - basszusgitár Kónya ...
      • HD
    4. Kuttya - Hadak Dícséreti

      Zene: Kuttya Szöveg: Kónya Levente József müvészúr Muzsikus urak: Fábry András György müvészúr - basszusgitár Kónya ...
      • HD
    5. Béke és Szabadság

      Zene: Kuttya Szöveg: Kónya Levente József müvészúr Muzsikus urak: Fábry András György müvészúr - basszusgitár Kónya ...
      • HD
    6. Kuttya - Mesekert

      Zene: Kuttya Szöveg: Kónya Levente József müvészúr - Sárvári Géza Zsolt müvészúr Muzsikus urak: Fábry András György ...
      • HD
    7. Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

      Mindenes: Lóri Elmondja: Kónya Levente József.
      • HD
    8. Petőfi Sándor: Jövendölés

      Mindenes: Lóri Elmondja: Kónya Levente József.
      • HD
    9. Áprily Lajos: Bartimeus

      Mindenes: Lóri Elmondja: Kónya Levente József.
      • HD
    10. Reményik Sándor: Némely pesti poétának

      Mindenes: Lóri Elmondja: Kónya Levente József.
      • HD
    11. Kuttya @ A38 - Interjú - Interview 3 (06/13)

      A Kuttya zenekar 2011 március 26-án az A38 koncerthajón a "Polyphony" című rendezvénysorozat keretében adott koncertje ...
    12. Kuttya @ A38 - Gyakorlati Szerelmes Dal - Practical Lovesong (13/13)

      A Kuttya zenekar 2011 március 26-án az A38 koncerthajón a "Polyphony" című rendezvénysorozat keretében adott koncertje ...
    13. Kuttya - Hadak Dícséreti

      Kuttya - Hadak Dícséreti.
    14. Kuttya @ A38 - Ballada - Ballad (05/13)

      A Kuttya zenekar 2011 március 26-án az A38 koncerthajón a "Polyphony" című rendezvénysorozat keretében adott koncertje ...
    15. Kuttya - Patkánykerék

      Kuttya - Patkánykerék.
    16. Kuttya @ A38 - Interjú - Interview 4 (08/13)

      A Kuttya zenekar 2011 március 26-án az A38 koncerthajón a "Polyphony" című rendezvénysorozat keretében adott koncertje ...
    17. Kuttya @ A38 - Pálinka - Pálinka (07/13)

      A Kuttya zenekar 2011 március 26-án az A38 koncerthajón a "Polyphony" című rendezvénysorozat keretében adott koncertje ...
    18. Kuttya - Édesanyám...

      Kuttya - Édesanyám...
    19. Kuttya - Így Lettem Kutya

      Kuttya - Így Lettem Kutya.
    20. Kuttya @ A38 - Hadak Dícséreti - Militaris Congratulatio (03/13)

      A Kuttya zenekar 2011 március 26-án az A38 koncerthajón a "Polyphony" című rendezvénysorozat keretében adott koncertje ...
LAST_UPDATED2
 
A Jézus kép torzítása PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 26. péntek, 19:13

Aranyi László:

A Nag Hammadi Gnosztikus Könyvtár

Közzététel: 2014. júl. 3.

 

Az 1945-ben, felső Egyiptomban felfedezett gyűjtemény

13 ősi kódexből áll és több mint 50 szöveget tartalmaz.

Az eddig ismert leggazdagabb, hiteles gnosztikus szöveggyűjtemény.

Pl. a Tamás Evangéliuma, Fülöp Evangéliuma, stb.

A 2000 éves szövegekről a fordító beszél.

http://aranylaci.hu/nag-hammadi/nag-h...

http://www.youtube.com/watch?v=U_2rKZPjcUw

 

 
Ősrégi jövendők PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 26. péntek, 17:07
Ősrégi jövendők - Ladakh tanulsága


Ladakh a Tibeti-fennsík nyugati szélén, mélyen a Himalája belsejében található. Egyike a Föld legmagasabban fekvő, legszárazabb lakott területeinek. Olyan vad, sivatagi vidék ez, ahol szűkösek az erőforrások és szélsőséges az éghajlat. Nyáron a nap égeti, télen nyolc hónapon át minden kőkeményre fagy. És mégis: egy több mint ezer éve virágzó kultúra otthona.

A takarékosság és az együttműködés hagyományai, valamint a környezetükhöz fűződő meghitt kapcsolat képessé tette az ott élőket arra, hogy ne pusztán túlélők legyenek, hanem boldoguljanak is. Aztán elérkezett a "fejlődés". Lehbe, a fővárosba már beköltözött a környezetszennyezés, a társadalmi megosztottság, az infláció, a munkanélküliség, a türelmetlenség és a kapzsiság. Az évszázadokon át megőrzött ökológiai egyensúlyt és társadalmi harmóniát most a modernizáció veszélye fenyegeti.

Ladakh tanulsága 1 - A nyugati kultúra és a globalizáció "áldásos" hatása a társadalmunkra

Helena Norberg-Hodge, aki az elmúlt tizennyolc év nagy részét Ladakhban töltötte, az Ökológia és Kultúra nemzetközi szervezet megbízásából filmet készített itteni tapasztalatairól. (Filmjét a Magyar Televízió kétszer is bemutatta, ebből mutattunk be részleteket fentebb.)
A dalai láma üzenete a magyaroknak (2006):

- Amikor megérkeztem Ladakhba, még nem volt környezetszennyezés, nem volt bűnözés, az emberek békésen éltek egymás mellett évszázadok óta -- mondja Helena Norberg-Hodge. -- És roppant módon élvezték az életet. Az elmúlt évek során módom volt látni a modern nyugati világ hatását a hagyományos kultúrára. Ily módon lehetőségem van a régi és az új összevetésére, s ez nagyon sok dologra rávilágít. Segít abban, hogy megértsük azokat problémákat, melyekkel mi a nyugati világban küszködünk. Például, hogy miért nem vezetett eredményre a környezetvédelemért folytatott harcunk, és hogy miért zilálódnak szét emberi közösségeink. És ami ennél is fontosabb: irányt mutat arra, hogy miként tudnánk kikeveredni abból a zűrzavaros helyzetből, amelyben jelenleg is vagyunk.
Boldog szegénység
Ladakh az 1800-as évek közepéig független királyság volt, jelenleg az indiai Jammu és Kashmir része. Kultúrája jellegzetesen tibeti, olyannyira, hogy még mindig úgy ismerik, hogy ez a "Kis Tibet". Egyes részeken a lakosság muzulmán, de Ladakh középső részének, azaz a "régi" Ladakhnak uralkodó vallása mégis a tibeti buddhizmus.

Területére nézve Ladakh majdnem akkora, mint Anglia, de lakosainak száma csupán 130 000, többségük tanyákon él vagy falvakban. Mivel az évi csapadékmennyiség kevesebb 10 mm-nél, a lakosság kénytelen a gleccserek olvadó vízét használni, amelyet egy bonyolult csatorna-rendszer segítségével vezetnek a földjeikre, nem ritkán sok mérföld távolságból. Kulturális hagyományaik nem tesznek lehetővé nagy népszaporulatot, és így a föld eltartó-képessége nem kerül veszélybe.
A családok több mint 90 százaléka saját földjén dolgozik -- ez gyakorlatilag 1,5-2 hektárt jelent. Viszonylag sok állatot tartanak. A földet gyakorlatilag nem adják el, és nem is osztják meg. Az egyes generációk szinte változás nélkül öröklik a birtokot.
A falvak 3-4 ezer méterre vannak a tengerszint felett. Ezen a magasságon a termelés szempontjából hasznos évszak rendkívül rövid. Ennek ellenére a helyi búzafajták és az árpa igen bőségesen terem. Emellett a családoknak konyhakertjük is van, és az alacsonyabban fekvő területeken almát és sárgabarackot is tudnak termelni.
Kevés kivételtől eltekintve a közösség minden szükséges dolgot megtermel magának. Házaikat abból az anyagból építik, amit a környezetükben találnak: az alapozáshoz követ használnak, a falakat napon szárított vályogból készítik. Lakásaik tágasak és szépek, és nincs szükségük építészekre: itt mindenki ért a házépítéshez.
Az itt található önállóság a természeti környezettel is magyarázható.
Nyáron a falvak lakosai a magas fekvésű legelőkön tartózkodnak, és őrzik az állatokat. 4500 m magasságban nagyon zordak a körülmények, de az itteni birkák és kecskék jól tudnak alkalmazkodni ehhez a klímához. Mivel a növényzet gyér, az állatokat állandóan új területekre hajtják, nehogy tönkremenjen a legelő.
Szinte időtlen élet ez. A munka szórakozás is egyben. A birkákat megnyírják, a gyapjút hosszú darabokba sodorják, s ebből készítik a hagyományos öltözéket, a goncha-t.
A generációk folyamán a ladakhi emberek megtanulták, hogyan kell felhasználni a természeti adottságokat. Majdnem mindent begyűjtenek, ami vadon nő, és felhasználják valamire -- például takarmánynak, ennivalónak vagy orvosságnak, kerítést csinálnak, vagy kosarat fonnak. Az emberek semmit sem pazarolnak el. Vigyáznak a természetre, és szüntelenül azon gondolkodnak, hogyan fokozhatnák annak erőforrásait.
A természettel való szoros kapcsolatuk az élettapasztalatok mellett nagymértékben a buddhizmus hatását tükrözi. A vallás az élet minden területén megnyilvánul. Majd minden falunak saját kolostora van szinte nincs olyan család, amelynek valamelyik tagja ne lenne szerzetes. Minden háznak megvan a maga saját kis kápolnája. Vidéken számos félgömb alakú Buddha emlékhalmot lehet látni. Ezek képviselik a buddhista filozófia lényegét: a világmindenségben minden kölcsönösen összefügg. A sztúpa tetején egy félhold fogja közre a napot, igy jelképezve az élet egységét. A Nap és a Hold, amelyek egyébként távol vannak egymástól, egyfajta rejtélyes módon mégis egymás mellé kerülnek.

A mezőgazdaság is az együttműködés függvénye. Rendszeresen megosztják a munkát, az állatokat és a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket. A gazdaságok kis mérete is erősíti a közösségi kötelékeket. Biztonságot jelent az embereknek, hiszen mindig számíthatnak egymásra.
A kölcsönös segítség hagyománya különösen a víz szétosztásának módjában követhető nyomon. Évszázadok folyamán a vízzel való kölcsönös gazdálkodás sajátos módszere, amely meghatározza, hogy melyik család mikor használhatja a főcsatorna vizét saját földjének az öntözésére.
A falu állataira csak néhányan vigyáznak egy-egy alkalommal, és felváltva kerül a sor az emberekre.
A ladakhi családok egymást segítő rendszerének van egy formalizáltabb része is, ezt az intézményt "paspun"-nak (magyarul talán komaságnak) nevezzük.
Minden család a háztartások egy csoportjához tartozik, amelyek segítik egymást olyankor, amikor gyerek születik, házasságot kötnek, vagy haláleset történik. Ilyen események alkalmából nagy számban gyűlnek össze a falusiak, akiket el kell látni étellel, itallal.
Ha valaki meghal, akkor a paspun végzi az összes tennivalót: megmossák és ruhába burkolják a tetemet, és gondoskodnak az otthoni halotti szertartásról. Ez a segítség nagy terhet vesz le a család válláról, és érezteti velük, hogy egy náluk nagyobb közösség tagjai. Az emberek nincsenek egyedül a legnagyobb bánat idején sem.
A legtöbb munkát családi közösségben végzik, de nagyobb lélegzetű vállalkozásban -- például az öntözőcsatorna vagy egy-egy fontosabb út újjáépítése -- az egész közösség részt vesz. Az ilyen nagyságrendű közösségekben az emberek tudják, hogy mások segítése az ő érdeküket is szolgálja.
A falu egészére vonatkozó döntéseket egy tanács hozza meg, amelynek a tagjai a családok képviselőiből tevődnek össze: kb. minden tíz család küld egy-egy képviselőt.
Jóllehet Ladakhban a legtöbb fontos döntést a férfiak hozzák, a nők helyzete egészen figyelemreméltóan jó. Az emberek életét befolyásoló szinte minden döntést családi körben hozzák, és itt a nőké a központi szerep.
Az aratásban az egész család részt vesz. Csatlakoznak hozzá a szomszédok és a barátok, a kölcsönösség ősidők óta kipróbált szabályai szerint. Mivel az aratás gyakran szakaszosan történik; több család -- esetleg távolabbi falvakból -- tud együtt dolgozni. Ez az év legkritikusabb időszaka, mert a termést gyorsan be kell takarítani, mielőtt leesik az első hó.
Ladakhban a mezőgazdaság emberi és állati munkaerőre támaszkodik, és házilag készített szerszámokat használnak. A "legfejlettebb" technológiát a rantak képviseli, egy egyszerű vízimalom, ezen őrlik meg a gabonát. Mégis, a tavaszi és őszi fagyok közötti négy hónapban a ladakhi emberek elégséges mennyiségű élelmet tudnak termelni az egész évre.
A legtöbbször még meg is marad egy jelentős mennyiség, amit el lehet cserélni sóra, teára, vagy akár még ékszerekre is. Árpa is van bőven, amiből a helyi sört, a chang-ot készítik.

Amikor vége van az aratásnak, alig múlik el hét valamilyen vigasság nélkül: énekelnek, táncolnak, szól a zene, és az egész közösség részt vesz az ünneplésben. Egy-egy esküvő napokig, akár hetekig is eltart. Ilyenkor még a vallási élet eseményei is ünnepi formát öltenek, különösen az évente rendezett "bonc"-táncok a nagyobb kolostorokban. A táncosok mind szerzetesek. Az előadott táncok a buddhista filozófia egyes tételeinek drámai megjelenítései.
A fentiek alapján teljesen nyilvánvaló, hogy az élet Ladakhban jóval többet jelent az egyszerű létfenntartásnál. Ez a gazdag kultúra lehetővé teszi nemcsak az anyagi igények kielégítését, de ami ennél sokkal fontosabb, a közösség tagjai számára megadja az együvé tartozás érzését.
Ladakh - egy másik világ
- Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy idealizáljuk a hagyományos kultúrákat -- vélekedik Helena Norberg-Hodge. -- Ladakhban például nagyon magas volt a csecsemőhalandóság, nagyon hideg volt télen, és az élet nem volt olyan kényelmes, mint nekünk ma itt, Nyugaton. De ha a fontos dolgokra figyelünk, azt látjuk, hogy a hagyományos kultúra életképes. Fennmaradt az évszázadok során, fenntartható volt. És az emberek boldogok voltak.
Pusztító fejlődés
Az elmúlt két évtized folyamán Ladakhot egyre több modern hatás érte. Ma már kövezett út köti össze az indiai síkságokkal, amelyen nemcsak anyagi javak érkeznek, hanem a nyugati értelemben vett haladás eszméje is. A fővárosban, Lehben számos fogyasztási cikk kapható, és sok ladakhi ember számára az élet kezd fizikailag kevésbé megterhelő lenni.
A modernizálás azonban aláássa a hagyományos kultúra alapjait, és azt a jól ismert helyzetet látjuk kialakulni, hogy ezzel párhuzamosan egyre súlyosabbá válnak a környezeti és társadalmi problémák.
Leh rohamosan fejlődik, és az uj gazdasági rend arra ösztökéli az embereket, hogy egyre nagyobb számban hagyják el a falvakat fizetett állás reményében. "Lakótelepek" jelennek meg a sivatagban, amelyek nélkülözik a körülöttük található természeti erőforrásokat. Itt nincs természetes folyóvíz, és minden szükséges dolgot a kormány teherautói szállítanak a lakosok számára.

Leh fizikai környezete is pusztul már évek óta. Az oxigénszegény levegőt a fővárosba naponta özönlő teherautók és buszok dízelmotorja szennyezi. Az utcákon szemétkupacok tömegei jelennek meg, nem beszélve a városon kívül lévő szeméttelepről.
A hagyományos falu nem ismeri a szemetet -- ott minden a földből származik, és oda is tér vissza. Még az emberi ürüléket is komposztálják és trágyának használják a földeken. Lehben gyakorlatilag nincsenek közművek. A néhány létező és egyébként is rosszul megépített csatorna túlterheli a felszíni vízfolyásokat. Az ülepítő tartályok többnyire eresztenek, és ez jelenti a szennyezés másik fő forrását.
A városon átfolyó és a környéken található folyóvizek nem alkalmasak többé emberi fogyasztásra.

Egyre nagyobb gondot jelentenek a víz által okozott betegségek, például a májgyulladás, mely a hagyományos keretek között élő falusi emberek között gyakorlatilag ismeretlen. A múltban Leh az önfenntartó gazdaság központja volt. A legfontosabb szükségleteket viszonylag közeli területekről lehetett kielégíteni. Ma viszont Leh lakosai egyre inkább külső forrásokra támaszkodnak az ellátásban, és nemcsak a luxustermékek és fogyasztási cikkek terén, hanem az alapvető szükségletekben is, mint az élelem, a ruházat és az energia.
A fejlődés Ladakhban - hasonlóan a világ egyéb területeihez - tervszerű változtatás. És mi lett az eredménye? A helyi gazdasági élet leépítése, az önfenntartó rendszer megsemmisítése. E folyamat legfőbb áldozata a kisparaszt, akinek az egész megélhetése veszélybe került.
A nagymértékű támogatás eredményeképpen a Himalája másik oldaláról teherautóval idehozott gabona Ladakhban olcsóbb, mint amit a helyiek árulnak. Ez úgy tűnik, megöli a helyi mezőgazdaságot. Semmi sem ösztönzi a gazdákat a termelés folytatására.
Rövid távon az olcsón importált élelem valóságos jótéteménynek tűnhet. De ennek az az eredménye, hogy a ladakhi emberek egyre inkább a világgazdaságtól függnek, és ki vannak szolgáltatva egy olyan piac törvényeinek, melyre vajmi kevés befolyásuk van.
A hagyományos gazdaságban egy kiló árpa: az egy kiló árpa. A termés évente nagyjából ugyanaz, így a család megélhetése biztosított. Az emberek tudják, hogy el tudják látni magukat. A pénzgazdálkodás körülményei között azonban Leh helyzete nagyon megváltozott. Előfordulhat, hogy egyik évben egy kiló árpa három rúpia, a következő évben viszont hat. Továbbá az importált áruk minősége nem mindig megbízható.
Az év kétharmadában a Ladakhot Indiától elválasztó hágók átjárhatatlanok a nagy hó miatt. A nyaranta felhalmozott készletek a tél végére rendszerint kimerülnek. Jegyre adják az alapvető élelmiszereket és a fűtőolajat, melyet széles körben főzésre használnak. A hiánycikk mindig feszültséget okoz. Ráadásul a bürokratikus elosztási rendszer hozzájárul egyfajta kisebbségi érzéshez és az elégedetlenség fokozódásához.
A hagyományos társadalomban az emberek saját sorsukat irányították. Ma viszont azt látjuk, hogy egyre több döntés, még a falvak mindennapi életét befolyásoló döntés is, a lakóhelytől távol, kormányhivatalokban születik.
Mivel a gazdasági élet központja a fővárosba helyeződött, a családok egyre jobban összezsugorodnak. Ezekben a házakban már nincs hely a nagyszülőknek, sem fizikailag, sem érzelmileg.
Az együttműködés hagyományos elve az új pénzgazdasági rendszerben elvesztette jelentőségét, és gyorsan a feledés homályába merül. Még a falvakban is kezd megszűnni a kalákamunka intézménye. A kölcsönös segítség helyét az egyéni érdek váltja fel, amelynek az alapja a pénz.
A vidék természetes állapotát ma nagyban kezdi veszélyeztetni az, amit úgy hívnak, hogy "modern" mezőgazdasági módszerek, amelyek egyre terjednek, a nyugati stílusú fejlesztési csomagterv eredményeképpen. A Ladakhban alkalmazott rovarölő szerek több mint kétharmadát Nyugaton már vagy betiltották vagy szigorúan korlátozták.
Paradox helyzet, de a modernizáció folyamata elveszi az időt a ladakhiaktól. A fejlődés felgyorsítja az élet ritmusát. A tempót egyre inkább a technológia kezdi diktálni. Egy távoli faluból való férfi mondta: "Egyszerűen nem értem. A nővérem a fővárosban lakik, és megvan mindene, amivel időt lehet megtakarítani. Van modern konyhája, háztartási gépei, telefonja, van egy dzsipjük. És mégis, amikor meglátogatom őket, alig van ideje arra, hogy beszélgessünk."
A hagyományos társadalom pusztulásával egyidejűleg újfajta megosztottság alakul ki. Évről évre erősödik a bűnözés és az erőszak. Ezzel párhuzamosan az etnikai feszültség is.
A muzulmánok s a buddhisták közti viszony öt-hat évvel ezelőtt kezdett megromlani, s jelenleg nagyon feszült a helyzet, sőt kifejezetten rossz.
A nők helyzete is sokat romlott. Manapság az a jellemző, hogy a férfi reggel elmegy dolgozni a városba egész napra, otthon hagyja a feleségét, aki így kimarad az új gazdasági életből.
Manapság a családokat nem abból a szempontból ítélik meg, hogy mennyire képesek eltartani magukat saját erőforrásaikból, hanem hogy milyen az ún. vásárlóerejük, azaz mennyi pénzük van. Egyre nő a különbség a gazdagok és a szegények között, és a történelem során először fordult elő, hogy vannak, akiknek nincs hol lakniuk. Miért van az, hogy ezek az emberek hagyják életüket ilyen módon tönkremenni? Helena Morberg-Hodge úgy véli, hogy ezt a modernizálásra való törekvés pszichológiai vágya motiválja. Az elmúlt nyolc év során sorra bombázták az itt élőket e szörnyen egysíkú nyugati eszményképekkel, és hirtelen az ő kultúrájuk elmaradottnak, primitívnek és szegényesnek tetszett.
Nyaranta a turisták szállják meg Leht. Otthon ezek a turisták bizonyára nem különösebben jómódúak, de itt mesésen gazdagoknak látszanak, hiszen többet költenek egyetlen napon, mint esetleg egy átlagos helyi lakos egy év alatt. És úgy tűnik, hogy nem is kell megdolgozniuk ezért a sok pénzért. Azt a benyomást keltik, hogy az élet a modern világban tiszta, könnyű és gondtalan. Egyes turisták alig tekintik a ladakhi embereket többnek egyszerű tárgyi tétezőknél. Mindez aztán roppant módon megtépázza az emberek önbecsülését.
A filmek, és újabban a televízió, egyre inkább kialakítja az emberekben azt a meggyőződést, hogy "legjobb Nyugaton", mert azt mutatja, hogy ott minden mesés, az emberek luxuskörülmények között élnek, rengeteg a szabad idejük, és mindenféle gépeik vannak, amelyek megkímélik az embert a munkától. Ezen túl a nemek szerepét sarkítva mutatják be: a nőknek általában passzív szerep jut, és csak szépségükkel vannak elfoglalva, míg a férfiak agresszívak, és imádják az erőszakot. Ezek a sztereotip elképzelések jelennek meg az új játékboltokban is. A legnépszerűbb játékok a szőke Barbie-babák és a lövöldöző Rambó-figurák.
A fiatalok, különösképpen a férfiak, nagyon hatása alá kerülnek ennek a befolyásnak, és egyre inkább elutasítják saját kultúrájuk értékeit. A fejlődés közvetlen következményeképpen a ladakhi emberek kezdik elveszíteni régi önbizalmukat és önbecsülésüket. Abbeli igyekezetükben, hogy megfeleljenek a nyugati kultúra eszményképeinek, elidegenítik magukat családjuktól és közösségűktől, és egyre bizonytalanabbá kezdenek válni.
Hosszú távon az ország kultúrája és gazdasága elleni legnagyobb veszély az oktatás terén jelentkezik. Általában a közoktatásra úgy tekintünk, minta fejlődés fontos tényezőjére. De ami ma Ladakhban történik, megkérdőjelezi azt, amit általában oktatáson szoktunk érteni.
A hagyományos kultúrákban a gyerekek tapasztalatból okulnak. Megtanulják, hogyan kell ennivalót termelni, házat építeni, vagy ruhát készíteni. És megismerkednek azokkal az értékekkel, amelyek a ladakhi kultúrát életben tartották évszázadok során. Ezzel ellentétben az ún. modern oktatás legjobb esetben speciális munkára készíti fel a gyerekeket, ahol a munkahely a városközpontban van. A baj csak az, hogy kevés a munkahely. Egyre inkább azt látjuk, hogy az oktatás nem tesz mást, mint munkanélkülieket képez.
A mai ladakhi iskolában a gyerekek semmit sem tanulnak saját kultúrájukról, vagy a helyi lehetőségekről, erőforrásokról. Helyette nyugati mintára készített ipari tanterv alapján oktatják őket, és ráadásul idegen nyelven. Nyolc évig urdu nyelven tanulnak, majd minden átmenet nélkül angolra kell váltaniuk. A tankönyvek pedig a nyugati típusú fejlődést dicsőítik. A kétéves angol kurzus végén következik a vizsga, amelytől a további tanulmányok függnek. És a tanulók bizony itt rendre megbuknak, százával. Évente 90-95 százalékuk fennakad a rostán. Vissza már nem mehetnek, hogy folytassák a hagyományos életformát, a földművelést. Már régen eltávolodtak ettől. A modern világ pedig nem fogadja be őket. Immár egyikhez sem tartoznak. Elveszett emberek.
Ladakh tanulsága
Úgy általánosságban azt mondjuk, hogy a fejlődés mélyen felkavarta a viszonyokat. Kétségtelen, hogy a modernizáció rövid távon hozott anyagi hasznot, de ezzel együtt szétbontja azt a gazdag viszonyrendszert, amely Ladakhot összetartotta az évszázadok alatt. Szennyezi a környezetet, szétzülleszti a közösséget, és pusztítja az egyéniségtudatot.
Az iparosodott világban lezajlott változásokat régóta érezzük, mert ezek az Ipari Forradalom idejéig nyúlnak vissza, vagy még korábbra. Emiatt nagyon nehéz megállapítani az összefüggést a jelenkor problémái és az eredeti okok között. Ladakhban a változások olyan gyorsan mentek végbe, hogy az okozati összefüggések sokkal világosabbak. Így történhet meg az, hogy Ladakh saját sorsunk szempontjából is tanulságul szolgálhat.
-- Úgy vélem, hogy Ladakh legfontosabb tanulsága az, hogy az emberek kötődésre vágynak -- mondja HelenaNorberg-Hodge. -- Kötődnek a helyhez, ahol laknak, kötődnek a földhöz a talpuk alatt, és arra is vágynak, hogy egy közösség része legyenek, ahol számítanak rájuk és számíthatnak másokra.
A régi kultúrában ezeket a kapcsolatokat a mindennapi élet kis méretei tették lehetővé. A politikai és gazdasági egységek elég kicsik ahhoz, hogy az emberek közvetlenül láthassák cselekedeteik hatását a környező világra. Még ennél is többet jelent az, hogy képesek részt venni olyan döntésekben, amelyek közvetlenül hatással vannak az életük alakulására. A hagyományos falusi életformában az egyén része egy bonyolult hálózatnak, amely magában foglalja a családot, a nagy családot, a szomszédságot, a paspunt, az egész falut, akik mind számba vehetők lehetséges segítség szempontjából. Ez jelenti az emberi dimenziót.
Amilyen mértékben felgyorsul az élet, úgy gyengülnek a közösség belső kapcsolatrendszerei, és nő a verseny. Az iparosodott világban ez a tempó ma már olyan gyors, hogy városainkban és egyre terjeszkedő külvárosainkban az egyénnek láthatóan nincs semmiféle hatása arra, hogyan alakul a közösség sorsa általában. Mégis, az élet egyre gyorsabb tempót diktál.
És Ladakhban a farmer nem tud versenyezni a Himalája túloldaláról behozott és államilag támogatott olcsó gabonával, mint ahogyan a kiskereskedő sem veheti fel a versenyt a tömeggyártásban előállított termékekkel.
Van egy dolog, ami igen figyelemreméltó a ladakhi emberek viselkedésében: bármit tesznek is, mindig alaposan mérlegelik annak következményeit, azt, hogy milyen hatással lesz a következő generációkra, gyermekeikre és unokáikra. "Mit fog hozzá szólni a mi kis drága tatunk, a mi kis drága gyerekünk" -- mondogatják.
Ladakhban a hangsúly azon van, hogy minden mindennel összefügg, beleértve a mindennapi élet összefüggéseit is. Az a lényeg, hogy mindannyian tagjai vagyunk egy bonyolult függőségi viszonyrendszernek.
A nyugati ember a világot a modern természettudomány szempontjából nézi. Ez a szempont ma már minden egyéb viszonyítási alapot háttérbe szorított.
Az emberek specialisták akarnak lenni, szakemberek valamilyen területen. Ezen a területen agyuk jól működik, tele világos ismeretekkel. De agyuk egyéb részeiben teljes sötétség honol.
Kétségtelen, hogy a tudomány igen sok tiszteletreméltó eredményt hozott az emberiség számára, de az egysíkú közgazdasági szemlélet és a technológiai kölcsönhatása jó néhány előre nem látható súlyos bajt eredményezett, mind a környezetben, mind a társadalomban.
Ha tanulhatunk valamit Ladakhtól az az, hogy vissza kellene térnünk egy olyan életformához, amely közelebb van a természethez, és jobban támaszkodik az emberi közösségre. Nem arról van szó, hogy úgy kellene élnünk, ahogy a ladakhiak éltek, de törekednünk kellene arra, hogy új alapokra helyezzük viszonyunkat embertársainkkal és a természeti környezettel.
(H. L. - Ökotáj)



További részletek: http://kuruc.info/r/6/70831/#ixzz2QG2oKV6q

+

LAST_UPDATED2
 
Tibeti mesék PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 26. péntek, 16:16

Tibeti mesék Ladakhból


A füvesember

Egyszer régen egy országban élt egy füvesember. Volt néhány gyereke, akiknek etetése, itatása, ruháztatása nagyon sokba került. Az apa a hegyekben fuféleségeket gyujtött, ezt árulta a piacon. A kapott pénzbol tartotta fenn családját.
Egy napon egy állami hivatalnok ellenorzokörutat tartott a városban. Látva a füvesember szenvedésselteli munkáját, megsajnálta ot, kerek ötven ezüstpénzt ajándékozott neki, és elment. A füvesember vett két ökröt, hogy legyen mire málháznia a sok begyujtött füvet. Továbbra is úgy élt, mint eddig. Néhány év múlva az államhivatalnok újra ellátogatott a városba ellenorzokörútjára. A füvesember helyzetét most is hasonlónak látta, száz ezüstpénzt ajándékozott neki és elment. A füvesember most négy ökröt vett, s továbbra is szegényen élt. Újabb évek teltek el, az államhivatalnok a megszokott körútját járta, megállapította, hogy a helyzet mit sem változott.
"Bár én segítettem, mégsem állt be változás" - gondolta. Egyetlen fillért adott csupán és elment. A füvesember a pénzt egy ládába dobta, és ott is hagyta.
Történt egy napon, hogy egy halász horgot akart venni a piacon, hiányzott azonban egy fillér a horog árához, így nem tudta megvenni. Lám milyen értékes is egyetlen fillér! Elindult, hátha sikerül valahol megszerezni a hiányzó pénzt. Így jutott el a füvesember házához.
"Nekem van egy fillérem"- gondolta a füvesember.
- Járj szerencsével - mondta a halásznak, és odaadta a fillért.
- Mivel leköteleztél, adok neked egy halat - köszönte meg a halász és elment.
Amikor a füvesember kiszedte a hal beleit, egy jókora drágakore bukkant a hal gyomrában. Egy napon és egy éjszakán át immádkozott, hálát adva az isteneknek szerencséjéért. Nagyon gazdag ember lett.
Amikor a hivatalnok újra a városba látogatott, a füvesember meghívta magához és gazdagon megvendégelte. A hivatalnok erosen elcsodálkozott a gazdagság láttán, s annak okát tudakolta. A füvesember elmesélte neki történetét, amit oszinte örömmel hallgatott.
Ok ketten barátok lettek.


A két furfangos kereskedő

Valamikor régen egy keleti kereskedő gyapjúval üzletelt, egy nyugati pedig vajjal.
Egyszer találkoztak egy városban.
Az egyik azt mondta:
- Én keleti kereskedő vagyok és gyapjúval üzletelek.
- Én nyugati kereskedő vagyok és vajjal üzletelek - mondta a másik.
Aztán tanakodni kezdtek:
- Nekem vajam van, neked gyapjúd, cseréljük el.
Így is tettek.
Azt kérdezed, miért? Mert ők ketten kereskedők voltak. A vajárus is ravaszkodni akart és a gyapjúárus is. A vajárus ezt gondolta:
"nekem csak vajam van, és ha megszerzem a gyapjút, nagy haszonra teszek szert."
A gyapjúárus pedig ezt gondolta:
"nekem csak gyapjúm van, és ha megszerzem érte a vajat, nagy haszonra teszek szert."
Előre örült mindkettő. Aztán a vaj és a gyapjú gazdát cserélt, hazamentek és azt gondolták jókora haszonhoz jutottak.
Néhány nap múlva a gyapjúárus anyja így szólt:
- Fiam, a vajnak amit hoztál ürülékszaga van. Nézzük meg mi van a zsákban!
Fölvágták hát a zsákot, és valóban, a bőrzsákban nem más volt, csak emberi ürülék.
A gyapjúárus nagyon rosszul járt.
Közben a vajárus is hazavitte a gyapjút. Megnézte a csomagot, és csak akkor látta meg, hogy abban a várt gyapjú helyett szétvagdosott kötelek, gyapjúszövetfoszlányok és más effélék voltak.
Bizony a vajárust is rászedték.
Egy napon újra találkoztak. A gyapjúárus így szólt:
- Te csaló, nyugati kereskedő, a vaj amit adtál, nem valódi vaj volt!
- De a te gyapjúd se volt valódi!
Ezzel a dolgot meg is beszélték. Azt mondja a nyugati kereskedő:
- Egy országban Ba-ba király meghalt, már el is temették. Utazzunk oda! Te fölásod a sírt, és ott vársz engem, én pedig elmegyek a várba, és azt mondom, én vagyok Ba-ba király fia, engem illet az örökség. Ha az emberek nem hiszik el , akkor én a sír elé vezetem őket és megkérdezem: "Ba-ba király, én a te fiad vagyok-e?". A sírban akkor már te leszel, és azt mondod: "Igen". Ami örökséget kapok, azon fele-fele arányban elosztozunk.
A keleti kereskedő beleegyezett. Elmentek hát a sírhoz, fölnyitották, és a keleti kereskedő belefeküdt. A nyugati kereskedő pedig elment a várba.
- Én vagyok Ba-ba király fia, az örökség engem illet - mondta az új királynak.
- Nekem nem volt bátyám - mondta a király. Aztán megkérdezte tanácsosait és az alattvalókat is.
- Te vagy Ba-ba király fia, téged illet az örökség - mondták az új királynak.
- Ő nem apám fia!
Akkor minden alattvaló, élükön a királlyal, Ba-ba király sírjához vonult. A nyugati kereskedő túlvilági hangon szólt:
- Nagyságos Ba-ba király! Én a te fiad vagyok-e?
A sírban már a keleti kereskedő volt, ezért a föld alól a túlvilági hang így szólt:
- Igen, igen. Te az én fiam vagy, tiéd kell legyen a váram és az örökség is!
Az új király, a tanácsosok és a nép is nagyon megrémült. Mivel a nyugati kereskedő Ba-ba király fiává vált, az örökséget, ahogy illik, neki adták.
A nyugati kereskedő ezt gondolta:
"ha a keleti kereskedőt kiszabadítom a föld alól, neki kell adnom a fele kincset. Inkább a föld alatt hagyom, és enyém marad az egész ország."
A keleti kereskedő lassan megértette, hogy nem akarják őt kiszabadítani. Erősen keresni kezdte, hogyan tudna a sírból kijutni. Végül sikerült is kijutnia. Elindult, hogy megkeresse a nyugati kereskedőt. Amaz már messziről észrevette jöttét. Egyik csizmáját a porba dobta, és elszaladt. A keleti kereskedő megtalálta a csizmát, s mivel neki nem volt, gondolta fölveszi.
"de ennek nincs párja, nem érek vele semmit"- jutott eszébe. Otthagyta, és továbbindult a nyugati keresdkedő felkutatására. Ahogy mendegélt újra talált egy fél pár csizmát.
"ha az előzőre vigyáztam volna, most már tudnám használni"- gondolta, és visszafordult, hogy megkeresse a csizma párját. De közben a nyugati kereskedő is visszament és elvitte azt. A keleti kereskedő egy fél pár csizmát cipelve keresgélt, de nem találta meg az eldobott fél párat. Elgondolkozott:
"ez a nyugati kereskedő megint rászedett"
Továbbindult, hogy megkeresse a nyugati kereskedőt. Nemsokára egy faluba ért, ahol rengeteg emberi tetemet látott. A hullák között feküdt a nyugati kereskedő is, elmaszkírozva. A keleti kereskedő eltöprengett:
"honnan tudhatnám meg, hogy a sok hulla között van-e a nyugati kereskedő?"
Fogott egy nagy követ, és sorban rádobta mindegyik hulla fejére. Amikor a nyugati kereskedőhöz ért, az gyorsan megszólalt:
- Megfogtál, megfogtál, csak ne dobd a fejemre a követ!
Végre megtalálta hát. A kincset ugyan szétosztották egymás közt, de mindkettőjük fejében az járt, hogy nem jól van ez így. Két nap múlva váltak el, s közben a nyugati kereskedő sok aranyat lopott a másiktól.
Aztán a keleti kereskedő fölkereste a nyugatit, hogy visszakapja az aranyat. Az már messziről látta érkezését, azt mondta a feleségének:
- Amikor ő az ajtó elé ér, sírjál és mondd azt, hogy meghaltam.
Így is történt. Amikor a keleti kereskedő az ajtó elé ért, és bekiáltott, a feleség sírva panaszolta el, hogy férje meghalt.
- Mikor halt meg? - kérdezte az.
- Ma reggel, pedig tegnap még semmi baja sem volt.
Akkor a keleti kereskedő fogta a hullát, fölrakta egy tüskebokorra, azon húzgálta majd egy tüskét szúrt a szemébe. A nyugati kereskedő nem bírta elviselni a fájdalmat, s kihúzta a tüskét a szeméből. Akkor a keleti kereskedő megbizonyosodott róla, hogy még él. Talpra segítette és azt mondta:
- Te háromszor vetted el az én részemet az aranyból. Most meg kell osztoznunk!
Szét is osztották az aranyat és békében hazamentek.


A nyúl és a teknősbéka

A nyúl füvet eszegetve éldegélt a réten. Egyszer találkozott egy nagy teknősbékával és igencsak megijedt tőle. Megszólította:
- Neked nagyon nagy a fejed, a szemed és a hasad, és tele vagy ráncokkal - mondta őszintén.
A teknősbéka meghallgatta és így felelt:
- A nagy fejem és szemem régmúlt cselekedeteim gyümölcse . A hasam azért nagy, mert sokat eszek, a sok ráncot pedig hajlott koromnak köszönhetem. De te csak a más hibáit veszed észre, a saját, szamárhoz hasonló nagy füleidet nem?
A nyúl reszketett a félelemtől, meg akarta nézni saját füleit, de nem látta.
- Mi van a füleimben- kérdezte
- Mindkét füledbe méreg van kenve. Egy napon a füleid okozzák halálodat, ebben ne is kételkedj!- mondta a teknősbéka.
A nyúl félt korábbi cselekedeteinek következményeitől, szíve megtelt bánattal és várakozással.
Aztán egy napon elment a teknősbékához. Tisztelettel köszöntötte, és nagyon alázatosan így szólt:
- Kérlek, tisztítsd meg méreggel bekent füleimet!
- Dugd be a tó partjáról a füleidet ide a vízbe, és én majd kimosom belőlük a mérget!
A nyúl a tó partjáról két fülét a vízbe dugta. A teknősbéka csak erre várt. Megfogta a nyúl füleit, behúzta a tóba és megölte.

LAST_UPDATED2
 
Ősrégi jövendők - Ladakh tanulsága PDF Nyomtatás E-mail
2013. április 12. péntek, 15:03
Ősrégi jövendők - Ladakh tanulsága


Ladakh a Tibeti-fennsík nyugati szélén, mélyen a Himalája belsejében található. Egyike a Föld legmagasabban fekvő, legszárazabb lakott területeinek. Olyan vad, sivatagi vidék ez, ahol szűkösek az erőforrások és szélsőséges az éghajlat. Nyáron a nap égeti, télen nyolc hónapon át minden kőkeményre fagy. És mégis: egy több mint ezer éve virágzó kultúra otthona.

A takarékosság és az együttműködés hagyományai, valamint a környezetükhöz fűződő meghitt kapcsolat képessé tette az ott élőket arra, hogy ne pusztán túlélők legyenek, hanem boldoguljanak is. Aztán elérkezett a "fejlődés". Lehbe, a fővárosba már beköltözött a környezetszennyezés, a társadalmi megosztottság, az infláció, a munkanélküliség, a türelmetlenség és a kapzsiság. Az évszázadokon át megőrzött ökológiai egyensúlyt és társadalmi harmóniát most a modernizáció veszélye fenyegeti.

Ladakh tanulsága 1 - A nyugati kultúra és a globalizáció "áldásos" hatása a társadalmunkra

Helena Norberg-Hodge, aki az elmúlt tizennyolc év nagy részét Ladakhban töltötte, az Ökológia és Kultúra nemzetközi szervezet megbízásából filmet készített itteni tapasztalatairól. (Filmjét a Magyar Televízió kétszer is bemutatta, ebből mutattunk be részleteket fentebb.)
A dalai láma üzenete a magyaroknak (2006):

- Amikor megérkeztem Ladakhba, még nem volt környezetszennyezés, nem volt bűnözés, az emberek békésen éltek egymás mellett évszázadok óta -- mondja Helena Norberg-Hodge. -- És roppant módon élvezték az életet. Az elmúlt évek során módom volt látni a modern nyugati világ hatását a hagyományos kultúrára. Ily módon lehetőségem van a régi és az új összevetésére, s ez nagyon sok dologra rávilágít. Segít abban, hogy megértsük azokat problémákat, melyekkel mi a nyugati világban küszködünk. Például, hogy miért nem vezetett eredményre a környezetvédelemért folytatott harcunk, és hogy miért zilálódnak szét emberi közösségeink. És ami ennél is fontosabb: irányt mutat arra, hogy miként tudnánk kikeveredni abból a zűrzavaros helyzetből, amelyben jelenleg is vagyunk.
Boldog szegénység
Ladakh az 1800-as évek közepéig független királyság volt, jelenleg az indiai Jammu és Kashmir része. Kultúrája jellegzetesen tibeti, olyannyira, hogy még mindig úgy ismerik, hogy ez a "Kis Tibet". Egyes részeken a lakosság muzulmán, de Ladakh középső részének, azaz a "régi" Ladakhnak uralkodó vallása mégis a tibeti buddhizmus.

Területére nézve Ladakh majdnem akkora, mint Anglia, de lakosainak száma csupán 130 000, többségük tanyákon él vagy falvakban. Mivel az évi csapadékmennyiség kevesebb 10 mm-nél, a lakosság kénytelen a gleccserek olvadó vízét használni, amelyet egy bonyolult csatorna-rendszer segítségével vezetnek a földjeikre, nem ritkán sok mérföld távolságból. Kulturális hagyományaik nem tesznek lehetővé nagy népszaporulatot, és így a föld eltartó-képessége nem kerül veszélybe.
A családok több mint 90 százaléka saját földjén dolgozik -- ez gyakorlatilag 1,5-2 hektárt jelent. Viszonylag sok állatot tartanak. A földet gyakorlatilag nem adják el, és nem is osztják meg. Az egyes generációk szinte változás nélkül öröklik a birtokot.
A falvak 3-4 ezer méterre vannak a tengerszint felett. Ezen a magasságon a termelés szempontjából hasznos évszak rendkívül rövid. Ennek ellenére a helyi búzafajták és az árpa igen bőségesen terem. Emellett a családoknak konyhakertjük is van, és az alacsonyabban fekvő területeken almát és sárgabarackot is tudnak termelni.
Kevés kivételtől eltekintve a közösség minden szükséges dolgot megtermel magának. Házaikat abból az anyagból építik, amit a környezetükben találnak: az alapozáshoz követ használnak, a falakat napon szárított vályogból készítik. Lakásaik tágasak és szépek, és nincs szükségük építészekre: itt mindenki ért a házépítéshez.
Az itt található önállóság a természeti környezettel is magyarázható.
Nyáron a falvak lakosai a magas fekvésű legelőkön tartózkodnak, és őrzik az állatokat. 4500 m magasságban nagyon zordak a körülmények, de az itteni birkák és kecskék jól tudnak alkalmazkodni ehhez a klímához. Mivel a növényzet gyér, az állatokat állandóan új területekre hajtják, nehogy tönkremenjen a legelő.
Szinte időtlen élet ez. A munka szórakozás is egyben. A birkákat megnyírják, a gyapjút hosszú darabokba sodorják, s ebből készítik a hagyományos öltözéket, a goncha-t.
A generációk folyamán a ladakhi emberek megtanulták, hogyan kell felhasználni a természeti adottságokat. Majdnem mindent begyűjtenek, ami vadon nő, és felhasználják valamire -- például takarmánynak, ennivalónak vagy orvosságnak, kerítést csinálnak, vagy kosarat fonnak. Az emberek semmit sem pazarolnak el. Vigyáznak a természetre, és szüntelenül azon gondolkodnak, hogyan fokozhatnák annak erőforrásait.
A természettel való szoros kapcsolatuk az élettapasztalatok mellett nagymértékben a buddhizmus hatását tükrözi. A vallás az élet minden területén megnyilvánul. Majd minden falunak saját kolostora van szinte nincs olyan család, amelynek valamelyik tagja ne lenne szerzetes. Minden háznak megvan a maga saját kis kápolnája. Vidéken számos félgömb alakú Buddha emlékhalmot lehet látni. Ezek képviselik a buddhista filozófia lényegét: a világmindenségben minden kölcsönösen összefügg. A sztúpa tetején egy félhold fogja közre a napot, igy jelképezve az élet egységét. A Nap és a Hold, amelyek egyébként távol vannak egymástól, egyfajta rejtélyes módon mégis egymás mellé kerülnek.

A mezőgazdaság is az együttműködés függvénye. Rendszeresen megosztják a munkát, az állatokat és a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket. A gazdaságok kis mérete is erősíti a közösségi kötelékeket. Biztonságot jelent az embereknek, hiszen mindig számíthatnak egymásra.
A kölcsönös segítség hagyománya különösen a víz szétosztásának módjában követhető nyomon. Évszázadok folyamán a vízzel való kölcsönös gazdálkodás sajátos módszere, amely meghatározza, hogy melyik család mikor használhatja a főcsatorna vizét saját földjének az öntözésére.
A falu állataira csak néhányan vigyáznak egy-egy alkalommal, és felváltva kerül a sor az emberekre.
A ladakhi családok egymást segítő rendszerének van egy formalizáltabb része is, ezt az intézményt "paspun"-nak (magyarul talán komaságnak) nevezzük.
Minden család a háztartások egy csoportjához tartozik, amelyek segítik egymást olyankor, amikor gyerek születik, házasságot kötnek, vagy haláleset történik. Ilyen események alkalmából nagy számban gyűlnek össze a falusiak, akiket el kell látni étellel, itallal.
Ha valaki meghal, akkor a paspun végzi az összes tennivalót: megmossák és ruhába burkolják a tetemet, és gondoskodnak az otthoni halotti szertartásról. Ez a segítség nagy terhet vesz le a család válláról, és érezteti velük, hogy egy náluk nagyobb közösség tagjai. Az emberek nincsenek egyedül a legnagyobb bánat idején sem.
A legtöbb munkát családi közösségben végzik, de nagyobb lélegzetű vállalkozásban -- például az öntözőcsatorna vagy egy-egy fontosabb út újjáépítése -- az egész közösség részt vesz. Az ilyen nagyságrendű közösségekben az emberek tudják, hogy mások segítése az ő érdeküket is szolgálja.
A falu egészére vonatkozó döntéseket egy tanács hozza meg, amelynek a tagjai a családok képviselőiből tevődnek össze: kb. minden tíz család küld egy-egy képviselőt.
Jóllehet Ladakhban a legtöbb fontos döntést a férfiak hozzák, a nők helyzete egészen figyelemreméltóan jó. Az emberek életét befolyásoló szinte minden döntést családi körben hozzák, és itt a nőké a központi szerep.
Az aratásban az egész család részt vesz. Csatlakoznak hozzá a szomszédok és a barátok, a kölcsönösség ősidők óta kipróbált szabályai szerint. Mivel az aratás gyakran szakaszosan történik; több család -- esetleg távolabbi falvakból -- tud együtt dolgozni. Ez az év legkritikusabb időszaka, mert a termést gyorsan be kell takarítani, mielőtt leesik az első hó.
Ladakhban a mezőgazdaság emberi és állati munkaerőre támaszkodik, és házilag készített szerszámokat használnak. A "legfejlettebb" technológiát a rantak képviseli, egy egyszerű vízimalom, ezen őrlik meg a gabonát. Mégis, a tavaszi és őszi fagyok közötti négy hónapban a ladakhi emberek elégséges mennyiségű élelmet tudnak termelni az egész évre.
A legtöbbször még meg is marad egy jelentős mennyiség, amit el lehet cserélni sóra, teára, vagy akár még ékszerekre is. Árpa is van bőven, amiből a helyi sört, a chang-ot készítik.

Amikor vége van az aratásnak, alig múlik el hét valamilyen vigasság nélkül: énekelnek, táncolnak, szól a zene, és az egész közösség részt vesz az ünneplésben. Egy-egy esküvő napokig, akár hetekig is eltart. Ilyenkor még a vallási élet eseményei is ünnepi formát öltenek, különösen az évente rendezett "bonc"-táncok a nagyobb kolostorokban. A táncosok mind szerzetesek. Az előadott táncok a buddhista filozófia egyes tételeinek drámai megjelenítései.
A fentiek alapján teljesen nyilvánvaló, hogy az élet Ladakhban jóval többet jelent az egyszerű létfenntartásnál. Ez a gazdag kultúra lehetővé teszi nemcsak az anyagi igények kielégítését, de ami ennél sokkal fontosabb, a közösség tagjai számára megadja az együvé tartozás érzését.
Ladakh - egy másik világ
- Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy idealizáljuk a hagyományos kultúrákat -- vélekedik Helena Norberg-Hodge. -- Ladakhban például nagyon magas volt a csecsemőhalandóság, nagyon hideg volt télen, és az élet nem volt olyan kényelmes, mint nekünk ma itt, Nyugaton. De ha a fontos dolgokra figyelünk, azt látjuk, hogy a hagyományos kultúra életképes. Fennmaradt az évszázadok során, fenntartható volt. És az emberek boldogok voltak.
Pusztító fejlődés
Az elmúlt két évtized folyamán Ladakhot egyre több modern hatás érte. Ma már kövezett út köti össze az indiai síkságokkal, amelyen nemcsak anyagi javak érkeznek, hanem a nyugati értelemben vett haladás eszméje is. A fővárosban, Lehben számos fogyasztási cikk kapható, és sok ladakhi ember számára az élet kezd fizikailag kevésbé megterhelő lenni.
A modernizálás azonban aláássa a hagyományos kultúra alapjait, és azt a jól ismert helyzetet látjuk kialakulni, hogy ezzel párhuzamosan egyre súlyosabbá válnak a környezeti és társadalmi problémák.
Leh rohamosan fejlődik, és az uj gazdasági rend arra ösztökéli az embereket, hogy egyre nagyobb számban hagyják el a falvakat fizetett állás reményében. "Lakótelepek" jelennek meg a sivatagban, amelyek nélkülözik a körülöttük található természeti erőforrásokat. Itt nincs természetes folyóvíz, és minden szükséges dolgot a kormány teherautói szállítanak a lakosok számára.

Leh fizikai környezete is pusztul már évek óta. Az oxigénszegény levegőt a fővárosba naponta özönlő teherautók és buszok dízelmotorja szennyezi. Az utcákon szemétkupacok tömegei jelennek meg, nem beszélve a városon kívül lévő szeméttelepről.
A hagyományos falu nem ismeri a szemetet -- ott minden a földből származik, és oda is tér vissza. Még az emberi ürüléket is komposztálják és trágyának használják a földeken. Lehben gyakorlatilag nincsenek közművek. A néhány létező és egyébként is rosszul megépített csatorna túlterheli a felszíni vízfolyásokat. Az ülepítő tartályok többnyire eresztenek, és ez jelenti a szennyezés másik fő forrását.
A városon átfolyó és a környéken található folyóvizek nem alkalmasak többé emberi fogyasztásra.

Egyre nagyobb gondot jelentenek a víz által okozott betegségek, például a májgyulladás, mely a hagyományos keretek között élő falusi emberek között gyakorlatilag ismeretlen. A múltban Leh az önfenntartó gazdaság központja volt. A legfontosabb szükségleteket viszonylag közeli területekről lehetett kielégíteni. Ma viszont Leh lakosai egyre inkább külső forrásokra támaszkodnak az ellátásban, és nemcsak a luxustermékek és fogyasztási cikkek terén, hanem az alapvető szükségletekben is, mint az élelem, a ruházat és az energia.
A fejlődés Ladakhban - hasonlóan a világ egyéb területeihez - tervszerű változtatás. És mi lett az eredménye? A helyi gazdasági élet leépítése, az önfenntartó rendszer megsemmisítése. E folyamat legfőbb áldozata a kisparaszt, akinek az egész megélhetése veszélybe került.
A nagymértékű támogatás eredményeképpen a Himalája másik oldaláról teherautóval idehozott gabona Ladakhban olcsóbb, mint amit a helyiek árulnak. Ez úgy tűnik, megöli a helyi mezőgazdaságot. Semmi sem ösztönzi a gazdákat a termelés folytatására.
Rövid távon az olcsón importált élelem valóságos jótéteménynek tűnhet. De ennek az az eredménye, hogy a ladakhi emberek egyre inkább a világgazdaságtól függnek, és ki vannak szolgáltatva egy olyan piac törvényeinek, melyre vajmi kevés befolyásuk van.
A hagyományos gazdaságban egy kiló árpa: az egy kiló árpa. A termés évente nagyjából ugyanaz, így a család megélhetése biztosított. Az emberek tudják, hogy el tudják látni magukat. A pénzgazdálkodás körülményei között azonban Leh helyzete nagyon megváltozott. Előfordulhat, hogy egyik évben egy kiló árpa három rúpia, a következő évben viszont hat. Továbbá az importált áruk minősége nem mindig megbízható.
Az év kétharmadában a Ladakhot Indiától elválasztó hágók átjárhatatlanok a nagy hó miatt. A nyaranta felhalmozott készletek a tél végére rendszerint kimerülnek. Jegyre adják az alapvető élelmiszereket és a fűtőolajat, melyet széles körben főzésre használnak. A hiánycikk mindig feszültséget okoz. Ráadásul a bürokratikus elosztási rendszer hozzájárul egyfajta kisebbségi érzéshez és az elégedetlenség fokozódásához.
A hagyományos társadalomban az emberek saját sorsukat irányították. Ma viszont azt látjuk, hogy egyre több döntés, még a falvak mindennapi életét befolyásoló döntés is, a lakóhelytől távol, kormányhivatalokban születik.
Mivel a gazdasági élet központja a fővárosba helyeződött, a családok egyre jobban összezsugorodnak. Ezekben a házakban már nincs hely a nagyszülőknek, sem fizikailag, sem érzelmileg.
Az együttműködés hagyományos elve az új pénzgazdasági rendszerben elvesztette jelentőségét, és gyorsan a feledés homályába merül. Még a falvakban is kezd megszűnni a kalákamunka intézménye. A kölcsönös segítség helyét az egyéni érdek váltja fel, amelynek az alapja a pénz.
A vidék természetes állapotát ma nagyban kezdi veszélyeztetni az, amit úgy hívnak, hogy "modern" mezőgazdasági módszerek, amelyek egyre terjednek, a nyugati stílusú fejlesztési csomagterv eredményeképpen. A Ladakhban alkalmazott rovarölő szerek több mint kétharmadát Nyugaton már vagy betiltották vagy szigorúan korlátozták.
Paradox helyzet, de a modernizáció folyamata elveszi az időt a ladakhiaktól. A fejlődés felgyorsítja az élet ritmusát. A tempót egyre inkább a technológia kezdi diktálni. Egy távoli faluból való férfi mondta: "Egyszerűen nem értem. A nővérem a fővárosban lakik, és megvan mindene, amivel időt lehet megtakarítani. Van modern konyhája, háztartási gépei, telefonja, van egy dzsipjük. És mégis, amikor meglátogatom őket, alig van ideje arra, hogy beszélgessünk."
A hagyományos társadalom pusztulásával egyidejűleg újfajta megosztottság alakul ki. Évről évre erősödik a bűnözés és az erőszak. Ezzel párhuzamosan az etnikai feszültség is.
A muzulmánok s a buddhisták közti viszony öt-hat évvel ezelőtt kezdett megromlani, s jelenleg nagyon feszült a helyzet, sőt kifejezetten rossz.
A nők helyzete is sokat romlott. Manapság az a jellemző, hogy a férfi reggel elmegy dolgozni a városba egész napra, otthon hagyja a feleségét, aki így kimarad az új gazdasági életből.
Manapság a családokat nem abból a szempontból ítélik meg, hogy mennyire képesek eltartani magukat saját erőforrásaikból, hanem hogy milyen az ún. vásárlóerejük, azaz mennyi pénzük van. Egyre nő a különbség a gazdagok és a szegények között, és a történelem során először fordult elő, hogy vannak, akiknek nincs hol lakniuk. Miért van az, hogy ezek az emberek hagyják életüket ilyen módon tönkremenni? Helena Morberg-Hodge úgy véli, hogy ezt a modernizálásra való törekvés pszichológiai vágya motiválja. Az elmúlt nyolc év során sorra bombázták az itt élőket e szörnyen egysíkú nyugati eszményképekkel, és hirtelen az ő kultúrájuk elmaradottnak, primitívnek és szegényesnek tetszett.
Nyaranta a turisták szállják meg Leht. Otthon ezek a turisták bizonyára nem különösebben jómódúak, de itt mesésen gazdagoknak látszanak, hiszen többet költenek egyetlen napon, mint esetleg egy átlagos helyi lakos egy év alatt. És úgy tűnik, hogy nem is kell megdolgozniuk ezért a sok pénzért. Azt a benyomást keltik, hogy az élet a modern világban tiszta, könnyű és gondtalan. Egyes turisták alig tekintik a ladakhi embereket többnek egyszerű tárgyi tétezőknél. Mindez aztán roppant módon megtépázza az emberek önbecsülését.
A filmek, és újabban a televízió, egyre inkább kialakítja az emberekben azt a meggyőződést, hogy "legjobb Nyugaton", mert azt mutatja, hogy ott minden mesés, az emberek luxuskörülmények között élnek, rengeteg a szabad idejük, és mindenféle gépeik vannak, amelyek megkímélik az embert a munkától. Ezen túl a nemek szerepét sarkítva mutatják be: a nőknek általában passzív szerep jut, és csak szépségükkel vannak elfoglalva, míg a férfiak agresszívak, és imádják az erőszakot. Ezek a sztereotip elképzelések jelennek meg az új játékboltokban is. A legnépszerűbb játékok a szőke Barbie-babák és a lövöldöző Rambó-figurák.
A fiatalok, különösképpen a férfiak, nagyon hatása alá kerülnek ennek a befolyásnak, és egyre inkább elutasítják saját kultúrájuk értékeit. A fejlődés közvetlen következményeképpen a ladakhi emberek kezdik elveszíteni régi önbizalmukat és önbecsülésüket. Abbeli igyekezetükben, hogy megfeleljenek a nyugati kultúra eszményképeinek, elidegenítik magukat családjuktól és közösségűktől, és egyre bizonytalanabbá kezdenek válni.
Hosszú távon az ország kultúrája és gazdasága elleni legnagyobb veszély az oktatás terén jelentkezik. Általában a közoktatásra úgy tekintünk, minta fejlődés fontos tényezőjére. De ami ma Ladakhban történik, megkérdőjelezi azt, amit általában oktatáson szoktunk érteni.
A hagyományos kultúrákban a gyerekek tapasztalatból okulnak. Megtanulják, hogyan kell ennivalót termelni, házat építeni, vagy ruhát készíteni. És megismerkednek azokkal az értékekkel, amelyek a ladakhi kultúrát életben tartották évszázadok során. Ezzel ellentétben az ún. modern oktatás legjobb esetben speciális munkára készíti fel a gyerekeket, ahol a munkahely a városközpontban van. A baj csak az, hogy kevés a munkahely. Egyre inkább azt látjuk, hogy az oktatás nem tesz mást, mint munkanélkülieket képez.
A mai ladakhi iskolában a gyerekek semmit sem tanulnak saját kultúrájukról, vagy a helyi lehetőségekről, erőforrásokról. Helyette nyugati mintára készített ipari tanterv alapján oktatják őket, és ráadásul idegen nyelven. Nyolc évig urdu nyelven tanulnak, majd minden átmenet nélkül angolra kell váltaniuk. A tankönyvek pedig a nyugati típusú fejlődést dicsőítik. A kétéves angol kurzus végén következik a vizsga, amelytől a további tanulmányok függnek. És a tanulók bizony itt rendre megbuknak, százával. Évente 90-95 százalékuk fennakad a rostán. Vissza már nem mehetnek, hogy folytassák a hagyományos életformát, a földművelést. Már régen eltávolodtak ettől. A modern világ pedig nem fogadja be őket. Immár egyikhez sem tartoznak. Elveszett emberek.
Ladakh tanulsága
Úgy általánosságban azt mondjuk, hogy a fejlődés mélyen felkavarta a viszonyokat. Kétségtelen, hogy a modernizáció rövid távon hozott anyagi hasznot, de ezzel együtt szétbontja azt a gazdag viszonyrendszert, amely Ladakhot összetartotta az évszázadok alatt. Szennyezi a környezetet, szétzülleszti a közösséget, és pusztítja az egyéniségtudatot.
Az iparosodott világban lezajlott változásokat régóta érezzük, mert ezek az Ipari Forradalom idejéig nyúlnak vissza, vagy még korábbra. Emiatt nagyon nehéz megállapítani az összefüggést a jelenkor problémái és az eredeti okok között. Ladakhban a változások olyan gyorsan mentek végbe, hogy az okozati összefüggések sokkal világosabbak. Így történhet meg az, hogy Ladakh saját sorsunk szempontjából is tanulságul szolgálhat.
-- Úgy vélem, hogy Ladakh legfontosabb tanulsága az, hogy az emberek kötődésre vágynak -- mondja HelenaNorberg-Hodge. -- Kötődnek a helyhez, ahol laknak, kötődnek a földhöz a talpuk alatt, és arra is vágynak, hogy egy közösség része legyenek, ahol számítanak rájuk és számíthatnak másokra.
A régi kultúrában ezeket a kapcsolatokat a mindennapi élet kis méretei tették lehetővé. A politikai és gazdasági egységek elég kicsik ahhoz, hogy az emberek közvetlenül láthassák cselekedeteik hatását a környező világra. Még ennél is többet jelent az, hogy képesek részt venni olyan döntésekben, amelyek közvetlenül hatással vannak az életük alakulására. A hagyományos falusi életformában az egyén része egy bonyolult hálózatnak, amely magában foglalja a családot, a nagy családot, a szomszédságot, a paspunt, az egész falut, akik mind számba vehetők lehetséges segítség szempontjából. Ez jelenti az emberi dimenziót.
Amilyen mértékben felgyorsul az élet, úgy gyengülnek a közösség belső kapcsolatrendszerei, és nő a verseny. Az iparosodott világban ez a tempó ma már olyan gyors, hogy városainkban és egyre terjeszkedő külvárosainkban az egyénnek láthatóan nincs semmiféle hatása arra, hogyan alakul a közösség sorsa általában. Mégis, az élet egyre gyorsabb tempót diktál.
És Ladakhban a farmer nem tud versenyezni a Himalája túloldaláról behozott és államilag támogatott olcsó gabonával, mint ahogyan a kiskereskedő sem veheti fel a versenyt a tömeggyártásban előállított termékekkel.
Van egy dolog, ami igen figyelemreméltó a ladakhi emberek viselkedésében: bármit tesznek is, mindig alaposan mérlegelik annak következményeit, azt, hogy milyen hatással lesz a következő generációkra, gyermekeikre és unokáikra. "Mit fog hozzá szólni a mi kis drága tatunk, a mi kis drága gyerekünk" -- mondogatják.
Ladakhban a hangsúly azon van, hogy minden mindennel összefügg, beleértve a mindennapi élet összefüggéseit is. Az a lényeg, hogy mindannyian tagjai vagyunk egy bonyolult függőségi viszonyrendszernek.
A nyugati ember a világot a modern természettudomány szempontjából nézi. Ez a szempont ma már minden egyéb viszonyítási alapot háttérbe szorított.
Az emberek specialisták akarnak lenni, szakemberek valamilyen területen. Ezen a területen agyuk jól működik, tele világos ismeretekkel. De agyuk egyéb részeiben teljes sötétség honol.
Kétségtelen, hogy a tudomány igen sok tiszteletreméltó eredményt hozott az emberiség számára, de az egysíkú közgazdasági szemlélet és a technológiai kölcsönhatása jó néhány előre nem látható súlyos bajt eredményezett, mind a környezetben, mind a társadalomban.
Ha tanulhatunk valamit Ladakhtól az az, hogy vissza kellene térnünk egy olyan életformához, amely közelebb van a természethez, és jobban támaszkodik az emberi közösségre. Nem arról van szó, hogy úgy kellene élnünk, ahogy a ladakhiak éltek, de törekednünk kellene arra, hogy új alapokra helyezzük viszonyunkat embertársainkkal és a természeti környezettel.
(H. L. - Ökotáj)


További részletek: http://kuruc.info/r/6/70831/#ixzz2QG2oKV6q
LAST_UPDATED2
 
Rózsa Péter, a gazda PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 26. péntek, 13:14

arozsapeterinterju.jpg

http://utajovobe.eu/hirek/elelmezes/4892-szinte-a-semmibol-epitette-fel-az-orszag-legnagyobb-biogazdasagat

LAST_UPDATED2
 
Befogad és kitaszít a világ PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 24. szombat, 16:45

villon

Bölcs-balga, boldog-boldogtalan ember

Életminőségünk őrzése, javítása és rontása

 

ABCD

 

NAPI ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK – 2.

A készülő füzetek nyersanyaga-mellékterméke

Kaláka - Villon: ELLENTÉTEK

Am          \     F          Em

Szomjan halok a forrás vize mellett;

Em  -  G    G= F/A- F/A   Am - A9=Am A4=Am=A9=Am

Tűzben égek és mégis vacogok;

Parazsas kályhánál vad láz diderget;

Hazám földjén is száműzött vagyok;

Csupasz féreg, díszes talárt kapok;

Hitetlen várok, sírva nevetek;

Az bíztat, ami tegnap tönkretett;

Víg dáridó bennem a bosszúság;

C-F    F         Dm - C      Bb  -  C

Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;

G    F/A    Dm -  C       Dm

Befogad és kitaszít a világ.

C-F F Dm-C Bb-C  G F/A Dm-C Dm

Nem biztos csak a kétes a szememnek

S ami világos, mint a nap: titok;

Hiszek a véletlennek, hirtelennek,

S gyanúm az igaz körül sompolyog;

Mindig nyerek és vesztes maradok;

Fektemben is fölbukás fenyeget;

Van pénzem, s egy vasat se keresek,

És reggel köszönök jó éjszakát;

Várom, senkitől, örökségemet;

Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,

Kínnal mégis csak olyat hajszolok;

Csalánnal a szeretet szava ver meg,

S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;

Barátom, aki elhiteti, hogy

Hattyúk csapata a varjú-sereg;

Igazság és hazugság egyre-megy,

És elhiszem, hogy segít, aki árt;

Mindent megőrzök s mindent feledek:

Befogad és kitaszít a világ.

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:

Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.

Lázongva vallok törvényt és szabályt.

S most mi jön? Várom a pályabéremet,

C-F F Dm-C Bb-C  G F/A Dm-C Dm

C-F F Dm-C Bb-C

G    F/A    Dm -  C       Dm

Mert befogad és kitaszít a világ.

*

 

Minden nap

próbálkoznak a rákos sejtek

túlburjánozni, az életünkre törni.

Minden nap

ki kell seprűzni lelkünkből a gonoszt,

hogy például ne dédelgessük kis önbecsapásainkat,

mert lavinaként nagy ordas élethazugságokként maga alá temet

 

*

Létbiztonság és harmónia

Síklaky István

eme nagyszerű könyvével - és élete példájával –

arra ösztönöz,

hogy ne legyünk

sorsunkba fatalistán beletörődő pesszimisták,

mert az emberiségnek

nem kell elkerülhetetlenül pénzrabszolgaságban élnie.

De óv a könnyelmű optimizmustól is,

amely szerint elég türelmesen várni,

hiszen a végén úgyis minden jóra fordul.

Nem fog magától megszűnni a kamatszolgaság.

Szinte biztos,

hogy a pénzuralmi rendszer kialakítóit és haszonélvezőit

csak kemény és szívós ellenállással lehet

előjogaik feladására kényszeríteni.

Síklaky a bénító pesszimizmus

és a lefegyverző optimizmus helyett azt ajánlja,

hogy aktívak legyünk, s vegyük saját kezünkbe a sorsunkat.

E könyvével ránk bízta a cselekvés

sok tudással, bölcsességgel és bátorsággal elkészített –

programját.

Mindannyiunk feladata, hogy megvalósítsuk.

Jutalmunk a létbiztonság és a harmónia lesz (...)


http://www.scribd.com/doc/138724690/

Siklaky-Istvan-főműve-Letbiztonsag-es-harmonia

 

*

Repülj hajóm,

rajtad a holnap hőse...

Jószerencse kell, semmi más?

Persze, ha tudod, merre mennél…

Felhúztuk a vitorlát, de szélcsend van.

De még mindig jobb,

mintha pusztító vihar jönne.

Az hosszabb távon bosszulja meg magát,

ha a jó szélben elbízzuk magunkat -

és neadjisten azt hisszük,

hogy bérletünk van a szerencséhez.

 

*

Halállista

A medve halállistát készít. Odajön a róka:

- Jaj, medve, hallom halállistát csinálsz. Rajta vagyok?

- Igen.

- Nem lehetne előbb elbúcsúzni a családomtól?

- De.

Hazamegy a róka,

nagy sírás-rívás közepette elbúcsúzik a családtól,

majd visszamegy.

A medve széttépi és megeszi.

Jön a farkas:

- Jaj, medve, hallom halállistát csinálsz. Rajta vagyok?

- Igen.

- Nem lehetne előbb elbúcsúzni a családomtól?

- De.

Hazamegy a farkas,

nagy sírás rívás közepette elbúcsúzik a családtól,

majd visszamegy.

A medve széttépi és megeszi.

Jön a nyuszika:

- Jaj, medve, hallom halállistát csinálsz. Rajta vagyok?

- Igen.

- Nem lehetne kihúzni?

- De.

 

*

Ratkó József: Mégiscsak ők

 

Illyés Gyulának

 

Mégiscsak ők tartják a földet,
drága halottaink.
Csont törik, izom kékül, foszlik
rajtuk a hús, az ing.

Szép szemük behorpad, pedig
vannak már annyian,
mint az égen a csillag, annyi
szülém, lányom, fiam.

Közöttük küszködik, feszül
elsőhalott anyám.
Tapossuk ágyékát, gerincét,
járunk a derekán.

Ház épül rájuk; tartanak
falat, falut, hazát.
S jövőnk ha van, ők cipelik
még ezer éven át.

Mert mindent elbírnak, hiszen
mi vagyunk a teher.
Vagyunk mi oly gyöngék, árvák -
minket is vinni kell.

Halandó - egyrangú velük
csak az lehet, aki
oly kemény, legalább 
magát meg tudja tartani.

 

*

IMA

 

Add Uram,

hogy belenyugodjak

a megváltoztathatatlanba,

add Uram,

hogy megtegyem azt, ami rajtam múlik,

s adj elég bölcsességet,

hogy e két esetet mindig, újból és újból

meg tudjam különböztetni egymástól...

 

*

„Válasz egy katolikus fiatal lánynak”

 

„Igen, Húgocskám.

Amikor bement egy mezítlábas, rongyos ruhájú

galíciai zsidó egy magyar faluba egy hordó pálinkával.

És egy pár év alatt hozzája szakadt

a magyar paraszt munkájának minden eredménye,

földje, háza, tehenei,

hozzászakadt az ősi nemesi kúria s a gazdag kalászú földek.

És míg a koldusbotra jutott magyaroknak ezrei mentek Amerikába

vak tántorgással idegen kenyeret keresni, a

z ő fia mint főrendiházi tag, széles feszengéssel ült a vagyonba,

a hatalomba, az élet minden jóságába,

ez Szeretet volt, ez tiszta, keresztény levegő volt.

Olyan tiszta levegő,

hogy éhes, ápolatlan magyar gyermekek ezrei fulladtak bele.

Mikor a germán középszerűség

Egyházban, hadseregben, egyetemeinken, hivatalainkban

dús cirógatások közt jut vagyonhoz, hatalomhoz, dicsőséghez

és a magyar zseni üldözve, megtagadva,

a kenyér minden lehetőségétől elzárva pusztul sírjába,

ez megint Szeretet,

már majdnem erotika, ez megint tisztaság és keresztény ájeres luft.

De amikor én

mintegy belém testesedve

érzem nyolcmillió magyar árvaságát,

kitagadottságát, irtózatos szenvedéseit

és felüvöltök, mint Cyrus király ama néma fia

– Ne bántsd a magyart! –, az Gyűlölet.

Ha az idegen hódít, kiszakít, megrabol, megsemmisít,

az szeretet, az copyright és patentos kereszténység.

De ha én

az ezer halál felé taszított, meglopott, megcsalt,

a nyomorúság ezer szorításában vergődő magyarság

védelmére mozdulok,

az Gyűlölet.”

 

Szabó Dezső

 

*

BIZTATÓ

 

A sztoikusok nyomán

amennyire elborzasztó,

éppannyira vigasztaló is  azt elgondolni,

hogy mások akár meg is ölhetnek,

de ártani nem tudnak!

Hogy a legtöbbet én árthatom magamnak!

De hisz akkor ennek az ellenkezője is igaz lehet,

nem?

 

*

DIÁKSZLENG

 

"... minden szó, minden mondat, minden költészet mögött

a slang a rendhagyó csíráztató erő,

a beszédben a szabadság élő bizonyítéka,

s bizonyítéka az örök tiltakozásnak és

az örök termékenységnek ... 

A slang az a kerülőút,

amelyen az átlagos ember

igyekszik megmenekülni a rossz irodalmiságtól,

hogy magát korlátlanul kifejezze ..."

Whitman

 

Szójegyzék

http://mnytud.arts.klte.hu/szleng/ronaky/re_szot.htm

 

*

Atyáskodás pro és kontra

 

Miért ártana az ember magának?

Miért lennék én a magam ellensége?

Netán tudatlanságból mint egy kisgyerek,

aki a tűzzel vagy a sínek között játszik?

Ezért van gondviselője, aki óvja, oktatja és neveli,

akár paternalista erőszakkal is megvédi őt magától!

De ha felnő az ember, megérik,

akkor nem ő tudja a legjobban, mi az ő java?

És ezt ne az állam vagy a papja mondja meg…

Lehet gyereksorban tartani felnőtteket:

Sztálin és Rákosi apánk tudja csak igazán,

hogy mire is van valójában nekünk szükségünk?!

Az eszmét megtestesítő

mindenható Pártban, Vezérében

a hívők előbb-utóbb csalódnak,

a műmosolyok mögött lelepleződik a gonosz mostoha?

De…

Midász király nem volt elég felnőtt,

amikor azt kívánta,

hogy minden változzék arannyá a kezében…!?

Meg is bánta, mint a kutya, aki hatot kölykezett…

 

*

Czóbel Minka

Száz szál gyertyát !

 

Nóta. Zeneszerző: Fráter Lóránd

 

„Esik eső sűrű cseppje, sötét felhők alatt,
Szomorúan verdesi a ragyás csárda falat.
Tört ablakon süvít a szél, benn egy csonka lámpa,
Meg–meg inog hosszú drótján, füstös már a lángja.

Vendég ide, hogy is jönne, ily cudar időbe'
A vén csaplárné is alszik, ott a kármentőbe'.
Hej! mert olyan jómadarak, most már nem is járnak,
Mind elpusztult, régen vége a betyárvilágnak.

Ámde mégis ajtó nyílik, , lassan belép rajta
Őszült ember, meglátszik, hogy régi betyár fajta,
A csaplárné meg nagyot néz, hogy még egyszer hallja:

Száz szál gyertyát, száz icce bort, ide az asztalra!


A vén betyár egyre ordít, fokosát forgatja,
Kocsmárosné! Száz szál gyertyát,
Száz icce bort, ide az asztalra!”

http://www.youtube.com/watch?v=affumh3TaOQ

 

*

 

A Rózsa Sándor legenda

Rózsa Sándor felbukkanásával

nyert igazi értelmet a „betyárbecsület” szó.

Valódi igazságosztó volt –

nemcsak a nép, de a többi haramia között is.

A korabeli források szerint csakis a gazdagoktól vett el,

másokkal bőkezűen bánt:

elismerését szívesen fejezte ki jutalmazással.

A zsákmányt

mindig egyenlően

porciózta ki zsiványcimborái között,

magának sosem hagyva többet, mint másnak.

Mi több:

barátai családját is felkarolta, ha bajba jutottak.

Rózsa eredeti mestersége szerint pásztor volt –

és lám, később, betyárként sem lett hűtlen szakmájához:

komoly karriert futott be mint „a nép pásztora”.


Alakját idealizálták védencei,

mi több:

emberfeletti képességek birtokosaként tartották számon.

Egyes történetek szerint

mérhetetlen varázsereje volt,

amellyel boszorkányok ajándékozták meg.

Ez a fajta bálványisztikus tisztelet

nem ritka más népek betyármitológiájában sem:

elég csak az angol folklór népszerű haramiájára,

Robin Hoodra gondolnunk.

Ha hihetünk a szájhagyománynak,

Rózsa Sándoron nem fogott a golyó sem,

mert burokban jött világra.

Mára elmondhatjuk,

hogy az idő szintúgy nem hagyott nyomot rajta.

Karizmatikus alakja

rendre fölbukkant az évszázadok során

irodalmi alkotásokban, ponyvafüzetekben, népszínművekben,

nótaslágereket ihletett –

de a Rózsa-legendárium visszaköszön

csárdák, utcák és közterek neveiben is.

A pandúrokat leleményesen kicselező betyárkirályt

televíziós műsorokban is megörökítették.

(…)

 

*

Köszönéseink 

Szellemiség és lelkület

 

Adjon az Isten - Jó napot!

- köszön az érkező.

A gazda,

tudván, hogy a házában van egy nagyobb "ÚR" is,

válaszolja: hogy Fogadja Isten!

Eredeti magyar köszöntés vidéken:

ADJON ISTEN - JÓ NAPOT !

erre a válasz: FOGADJA ISTEN!

A magyar szereti kitenni a határozott névelőt,

ezért helyesebb, ha így mondjuk, napszaknak megfelelően:

ADJON AZ ISTEN –

JÓ REGGELT, JÓ NAPOT, JÓ ESTÉT, JÓ ÉJSZAKÁT!

erre a válasz: FOGADJA ISTEN!

Ezt a köszöntést, a múlt század közepéig használták. 

A háborús években,

a "LEVENTE" mozgalom

ezt az ősrégi köszöntést átformálta,

(nagy valószínűséggel TRIANON -i határvesztésre utalva

a következőképpen:

ADJON - AZ - ISTEN !

erre a válasz:SZEBB JÖVŐT!

A köznapi életben falun,

előfordult, hogy a kalapot megbökve,

csak annyit mondott valaki, 

ADJON ISTEN ! kiejtve: AGGYONISTEN !

vagy AGGYISTEN !

erre szintén FOGADJ' ISTEN!

- kiejtve: FOGAGGYISTEN !

1945 után,

amikor a párt-buzik lesték a saroktól,

hogy ki, s melyik pedagógus jár templomba,

akkor az emberek szóhasználatában

kezdett kikopni a köszöntésnek "ISTEN' -hez kötődő része,

s maradt a JÓ NAPOT ! –

de mert így rövidnek és illetlennek bizonyult,

kiegészítették: JÓ NAPOT KÍVÁNOK!

erre a felelet sete-sután ugyanez megismételve:

JÓ NAPOT KÍVÁNOK!

De,

mert ez hosszúnak bizonyult,

sokszor csak ennyit mondanak ma,

nem egyszer úgy tűnik, foghegyről odavetve:

JÓ NAPOT!

ugyanígy a válasz  foghegyről: JÓ NAPOT!

Összefoglalva, 

ADJON  (AZ)  ISTEN - JÓ NAPOT –

amire a válasz FOGADJA  - ISTEN 

köszöntés, ősi magyar köszöntés. 

Erre utal a közmondás: 

"Amilyen az ADJON-ISTEN. Olyan a FOGADJ-ISTEN"

 

*

Megismerni a kárásztelki menyecskét,
Mer úgy köszön: Adjon Isten jó estét!
/:Én meg csak úgy betyárosan fogadom,
Adjon Isten teneked is galambom!:/

Nincs édesebb a létai dinnyénél,
Nincs kényesebb a kárásztelki legénynél,
/:Háromnak van hat krajcár a zsebébe,
Úgy megyen a csaplárosné elébe.:/

Feljött már az esthajnali csillag,
Az én rózsám hazafelé ballag.
/:Eresszen ki édesanyám, sej hozzája,
Gyenge a szívem, majd meghasad utána.:/

Jaj, de szépen ragyognak a csillagok,
Sötét van, én mégis az utcán járok,
/:Takarj este, sej fekete takaróval,
Meg ne lássanak a babám karjában.:/

***

Pántlikás kalapom fujdogálja a szél,
Ha meguntál galambom, szabad másat szeressél,
Amíg ingem szerettél, cúgos cipőt viseltél,
De mióta nem szeretsz, mezitláb is elmehetsz.

Van széna, van szalma, van a szénatartóba,
Megölelem a rózsám, künn a pitvarajtóba.
Megölelem a rózsám, künn a pitvarajtóba.

 

*

Zsebpénz

 

Ha gyerekként bánnak veled,

akkor akár mindörökre az is maradsz.

Hogyan lehet egyáltalán kiskorúból nagykorú?

Ha soha nem kap zsebpénzt,

amit szabadon költhet el - akár hülyeségekre is,

ha nem tanulhat a saját kárán is,

ha nem kapja meg a tévedés jogát,

akkor csak infantilis óriáscsecsemő lesz.

 

*

Romhányi József: Sírfeliratok

Zebra:
Egy tévedés áldozata vagyok. 
Az elefánt átkelt rajtam gyalog. 

Seregély:
Elhunytam, mert az idén 
sörét nôtt a venyigén. 
Szüretkor a puskák 
rám szórták a mustját. 

Hangya:
Kinek járandója csak egy apró morzsa, 
ne kapjon fel veknit, mert ez lesz a sorsa. 

Nerc:
Hogy lenyúztak, ó, én árva, 
elvittek az operába! 
Lógott ott még hód, nyest, menyét. 
O, hogy utálom a zenét! 

Gödény:
Ha volna sírkövem, megtudnád belôle, 
azért nincs, mert azt is elittam elôre. 

Egy sáska a hadból:
Vajon én nyugszom itt, vagy egy másik sáska? 
...Várnom kell az esti névsorolvasásra. 

Vakondok:
Feltemettek. Az se tudom, kicsodák. 
Most felülrôl szagolom az ibolyát. 


Cerkóf:
Azt hittem, hogy a kókusz még éretlen. 
Tévedtem. 

Hülye tyúk:
Csábos voltam csitri jérce koromtól. 
Az érckakas rám ugrott a toronyból. 

Galamb:
Dörgedelmes intelmembôl tanulj, hogyha tudsz: 
Az ágyúcsô égnek mered, mégsem galambdúc. 

Lajhár:
Lustább voltam én, mint mások. 
Pihengettem. De ez már sok!

 

*

J

Jó hír lap

Egy zsidó ül a padon és újságot olvas.

Meglátja egy barátja, és elképed:

- Te Samu, hát ez egy keresztény újság!

Miért nem a zsidók által kiadott újságot olvasod?

- Nézd, Móric, a zsidó újságok állandóan ilyesmiről írnak:

antiszemitizmus, Auschwitz, izraeli konfliktusok.

A keresztény újságban meg egyéb sincsen,

mint hogy a zsidóké minden pénz,

a zsidóké minden bank,

a zsidók irányítják az országot.

Hát nem jobb egy olyan újságot olvasni,

amiben csupa jó hír van?

 

*

A pletyka

 

A fecsegés, a pletykálkodás nem léhaság.

Nem a férfiak idegeit nyomorító női lelemény.

A fecsegés és a pletykálkodás

olyan evolúciós vívmány,

ami stabilizálja a társadalmakat.

Minden férfi,

aki rossz szemmel néz akár csak egy nőt is

fecsegés vagy pletykálkodás közben,

megakadályozza ezzel a nő evolúciós kötelességének teljesítését,

és a társadalom stabilitását ássa alá.

Ne szidjuk tehát a fecsegést, hanem tanuljuk el!”

Csermely Péter

 

*

Hallgatni

Hallgatni arany

A hallgatás olykor beleegyezés

Vétkesek között cinkos, aki néma

A kínvallatáskor nem köpni, hallgatni dicsőség

A nő csak arról tud hallgatni, amit nem tud (Seneca)

 

*

Hallgat

Meghallgat

Kihallgat

Rá hallgat

Elhallgat

Visszahallgat

Hallgatáspénz

Ide hallgass!

 

*

Surprised

Rossz lelkiismeret

 

Egy férfi és egy nő szerelmeskedik az ágyban,

amikor meghallják, hogy megnyikordul a bejárati ajtó.
- Ó, gyorsan tűnj el, ez biztosan a férjem! - suttogja a nő.
A férfi felugrik, felkapja a ruháit és már indulna az ablak felé,

amikor megáll és így szól:
- Hé, álljon meg a menet! ÉN vagyok a férjed!

 

*

Adjon Isten minden jót

- Muzsikás Együttes

https://www.youtube.com/watch?v=bOntZWqFcwM

 

*

Szó-

család

Jatt

Hálapénz

Borravaló 

Kenőpénz

Csúszópénz

Korrumpálás

Vesztegetés

Lekenyerezés

Paraszolvencia 

 

*

J

Pártnap

Nyílt pártnapot hirdet

a kerületi pártszervezet

"A nép és a párt egysége" címmel.

Senki nem jön le a pártnapra.

Következő héten a pártházban

"A szerelem három formája" címmel

hirdetnek előadást.

Teltház van.

Az előadó elkezd beszélni:

- A szerelem három formája ismeretes.

Az első a patologikus szerelem,

ez csúnya dolog,

nem is fogunk róla többet beszélni.

A második a normál szerelem,

erre sem fecséreljük az időt,

hiszen Önök mind tökéletesen tudják,

hogy mi a normális szerelem.

Van azonban a szerelemnek

egy harmadik formája is:

amit a nép érez a párt iránt.

Most bővebben szólnék erről.

 

*

Átokdalok

Népdal csokor

 

Nem kívánok én egyebet,
Fújjon a szél, mikor gyűjtél!
Fújja széjjel a rendedet!
Mér­csaltad meg a szívemet?

Nem kívánok egyéb átkot, 
Egyél meg egy mázsa mákot.
Addig élj, míg megeszed!

Nem átkozlak, nem szokásom,
Verjen meg sok sóhajtásom.

Rózsám, amely rózsát adtál,
El sem hervadt, már elhagytál.
Úgy hervadj el, mint a rózsa,
Eszedbe se jussak soha!

Rózsám voltál, de már nem vagy,
Akié vagy, avval hervadj.
Hervadj, mint a rózalevél,
Melyet elhord az őszi szél!

Mindekinek azt ajánlom,
Szerelmnél jobba az álom.
Mer­ az álom nyugodalom, 
A szerelem szívfájdalom.

***

Alacsony a rózsám háza,
Kilátszik a gerendája.
Hadd el, rózsám, ne hajts rája,
Ketten vágunk nádat rája

Lábam alatt ropog a nád,
Tagadd meg értem az anyád.
Olyan igaz leszek hozzád,
Igazabb, mint édesanyád.

***

Szék városán van egy csorgó
Ott a legény napraforgó.
Kétszer esküszik napjába­,
Mást szeret minden órába­.

Ne lépj jégre, mert elesel,
Ne szeress, mert boldog leszel.
Ne szeressél kettőt-hármat,
Mer­ az egy is elég bánat.

Szerettelek, kedveltelek,
Amíg meg nem ismetelek.
Mióta megismertelek,
Jaj, de könnyen felejtelek.

Szerettelek sok ideig,
Szeredától csütörtökig.
Úgye, babám, sok szép idő?
Száradjon beléd a tüdő!

 

LAST_UPDATED2
 
A szeretet jogosítvány az őszinteséghez PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 25. vasárnap, 16:41

image75

Bölcs-balga, boldog-boldogtalan ember

Életminőségünk őrzése, javítása és rontása


ABCD


NAPI ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLATOK – 3.

A készülő füzetek nyersanyaga-mellékterméke


József Attila

GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

 

*


A szeretet,

ami jogosít és kötelez


Akit szeretsz,

nemesíted, szépíted,

segítesz neki méltóvá válni önmagához.

Így vagy a gyerekeddel,

de így kell, hogy legyen a pároddal is.

Ha szereted,

az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki,

hogy "elhagytad magadat, tessék följebb élni!"

Ha szereted,

tudod, hogy csak kívül gyenge,

belül mégis erős, és csak kívül gyáva - belül bátor.

Te vagy az egyedüli,

aki megmondhatja neki, ha önmagához méltatlanul él,

mert a szeretet: jogosítvány az őszinteséghez.

Ha szeret - jól figyelj! - meg is hallgat.

Lehet, hogy dühbe gurul, persze,

kikel magából és üvölt,

de előbb-utóbb meghallgat.

Ha nem hallgat meg,

nem is szeret igazán, és akkor minden hiába.

Nevelni csak a szeretet képes, és tudja is, hogyan kell.

Müller Péter


*


S.O.S.

Mentsétek meg lelkünket


Oly sok ismerősöm

néz rám könyörgő tekintettel,

hisz érzi, hogy látom: gödörben van -

csak neki a kérés nagy szégyen,

csak nem ad semmi segítséget,

beteges bizalmatlansággal titkolózik,

s közben mégis szemrehányó a pillantása,

mintha világomat élve cserbenhagynám őt...

Mintha úgy fordulna orvoshoz,

hogy nem vetkőzne akár meztelenre is

és harapófogóval kéne kiszedni belőle "panaszát",

s még ő neheztelne,

hogy miért akar a testében-lelkében vájkálni...


*


Önátadás


Amit legbiztosabban önként csinálunk,

azok legelsőbbike a különféle játék, sportjáték,

amit szintén el tud rontani,

ha hiányzik a teljes átadottság lelkülete,

s vagy a szabályokon vitatkozunk,

vagy hátsó szándékunk leplezésén munkálkodunk,

vagy attól félünk,

hogy a játék hevében lehullnak álarcaink...


*


Árulkodó


Az embert elárulhatják,

kifecseghetik például féltett és szégyellt titkát -

de az hogy lehet,

hogy ő maga árulkodik magáról?

Akaratlanul?!

Nem kínvallatással.

Egy elszólásban, egy óvatlan gesztusban,

egy spontán arckifejezésben?


*

huxley magyar

Utópia a XX. században


Úgy tetszik,

az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik.

S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat:

hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat?...

Az utópiák megvalósíthatók.

Az élet az utópiák felé halad.

És talán egy új évszázad kezdődik el,

egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály

majd olyan módozatokról álmodozik,

amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat,

és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz,

amely kevésbé "tökéletes" és szabadabb.

Nyikolaj Bergyajev


*

ÖREG HUSZÁR
(dalszöveg)


Öreg huszár vagyok, kérem alássan.
Alám már nem ád lovat az Isten.
Harcoltam hazámért száz csatában,
Lányom sosem volt, s már fiam sincsen.
Elvitte a vész, ahogy lábamat a gránát.
Jézusom, de csata volt! A pusztán át
Üldöztük az ellent fene módon.

Öreg huszár vagyok. Kardom a komódon,
Kezem is remeg már jobbára.
Hangom senki se méltatja füle botjára,
Termetem rég nem bámulják a menyecskék;

Szegény komámat is múlt héten temették…
Ő is huszár volt, akárcsak én.
Öreg huszárok voltunk, s kérdem én 
Kinek kellünk mi, ki akar minket?
Versezet, dal nem őrzi tetteinket.

Senki lettem, semmire kellő.
Ha van nagysád, három szem tepertő,
Vagy negyed krajcárja rám, ma még élnék.

Nézze csak? Eladom! Vitézségi érmék,
Én kaptam száz csatáért, mikor még
Azt hittem, fiam is huszár leszen.
Öreg vagyok, se fiam, se erőm.
Nekem, nagysád, a múltam a temetőm.
Kardom komódon, csákóm kereveten.

Ha lenne reám csak néhány jó szava,
Hát elmondaná, meghallgatnám csendben.
S utána elmennék meghalni, haza.


() Varga B. Tamás ()


*

2013. Magyarország.


"Elképzelni sem tudom,

hogy mire elég a 49 ezer forint

– meditál az egyik falu háziorvosa. –

Ha egy gyerek megfázik,

a gyógyszer belekerül 5-6 ezer forintba.

Volt, akinek titokban én adtam kölcsön,

hogy váltsa ki a gyógyszert.

A gyermeket nevelő közmunkások

egyöntetűen azt felelik

a „mire elég a 49 ezer forint?” kérdésre,

hogy: a túlélésre.

Azokat kérdeztem.. akik

– a két háború közti kifejezéssel élve –

tisztes szegénységben élnek.

Szavaikból az derül ki,

hogy egy családtag ételére-italára

átlagosan 12-17 ezer forint jut havonta.

Akinek van kertje, annak kicsit több,

hisz megtermelik 6-12 hónapra

a krumplit, a hagymát, a zöldségeket,

a gyümölcsöt, a tojást és a húst.

Tegyük hozzá,

hogy a kert se hoz többet tisztán havi 2-3 ezer forintnál,

mert pénzbe kerül a mag, a permetezőszer,

a kapálógép benzinje, a vásárolt naposcsibe

és malac, a táp, az állatorvos,

és a spájzolt értékek ósdi hűtőládája zabálja az áramot."


*

A ganajtúró bogár palotája

Egy napon a kopár

Pusztán a ganajtúró bogár

Szarból várat épített magának,

S elnevezte ganéjpalotának.

Hogy pedig termei

Üresen ne bűzölögjenek, 

Isteni ötlete támadt:

Feltölti azt belé valókkal.

Nosza, levelet írt, vagy tucatot, nem párat,

Tele csínnyel, keccsel, bókkal.

Címzettnek írt lótetűt, férget, gilisztát,

S minden jótét pondrót, 

Kik a trágya levét isszák,

Majd ünnepi lakomát főzött szarból. 

S a húgy-cuvée sem hiányzott az asztalról.

Aztán várt, várt, egyre várt, mindhiába.

Sosem teljesült a vágya. 

Mert nem fogta fel szegényke ésszel:

Hogy minden trágyaszagú féreg

Önmagáról sokkal többet képzel.

() Varga B. Tamás ()


*

Ha felnövök székely leszek


Gyermekkori álma vált valóra

a magyarországi születésű Sipos Bettinek,

amikor vette a bátorságot,

és maga mögött hagyva budapesti tévés munkáját,

Székelyföldre költözött.

Az itt megélt tapasztalatairól,

különbségekről és értékekről beszélgettünk,

arra keresve a választ,

hogy miért érdemes Székelyföldön élni

http://erdely.ma/publicisztika.php?id=

145109&cim=ha_felnovok_szekely_leszek


*


Megvilágosodás


“A legnagyobb gondolkodók érdeme éppen abban áll,

hogy a meglévő könyvektől és szájhagyományoktól függetlenül

azt fejezték ki, amit ők gondoltak,

és nem azt, amit a korábban éltek vagy a körülöttük lévők gondoltak.

Éppen ezért mindegyikünk kötelessége

lesni és elcsípni azokat a tiszta gondolatokat,

melyek szikrához hasonlóan időről időre

felvillannak és fellángolnak a tudatunkban.

Ezek a belső megvilágosodások

mindegyikünk számára sokkal nagyobb jelentőségűek,

mint a tengernyi költő bölcs elmélkedései és tanulmányai.”

(Ralph Waldo Emerson)


*


Zelk Zoltán:
Párbeszéd 

- Honnét, szomszéd?

- Ahol voltam, onnét!

- Mit evett?

- Eleget!

- Mi jót?

- Hernyót!

- Hány volt?

- Egy volt!

- És még?

- Kukacot!

- Mennyit?

- Hatot!

- Hát még?

- Legyet!

- Hányat?

- Hetet!

- Mást még?

- Pondrót!

- Sok volt?

- Nyolc volt!

- Jó volt?

- Jó volt! 

Illusztráció: http://www.flickr.com/

*

 

Férfi és nő


Bölcs-balga/cinikus gondolatok

 

Gyönyörű nő, gyönyörű nyugtalanság.

 

Ne bízd a kecskére a káposztát.

 

A szépség minden fegyvernél pusztítóbb.

 

Vannak nők,

akiknek sem a jelenlétét,

sem a távollétét nem lehet elviselni.

 

A férfinak tenni, a nőnek lenni kell.

 

Könnyebb az asszonyt táncba vinni, mint ráncba szedni.

 

Tűzön, vízen, asszonyon nehéz kifogni.

 

A házasságok az égben köttetnek,

de az ágyban buknak meg.

 

A házasságban

a harmadik személy megjelenése

nem ok, hanem következmény.

 

A szerelemben nem lehet osztozkodni.

 

Ha nincs ló, megteszi a szamár is.

 

Ha egy férfi megérint a szavával,

a keze sincs már messze.

 

A férfi addig férfi, amíg kíván;

a nő addig nő, amíg kívánják.

 

Ha egeret akarsz fogni,

nem árt, ha szalonnát is teszel az egérfogóba.

 

Az első feleségének

a vagyonát köszönheti a férfi,

a vagyonának a második feleségét.


*


Fekete hajú kis gimnazista


Fekete hajú kis gimnazista voltál,

ott mentél át a házunk előtt az úton.

De sokszor néztelek, hallgattam léptedet,

amíg az első bálon én megismertelek.

Most mellettem ülsz sok év telt el azóta,

jöttél velem sok gondon és viharon át.

Hajadból néha már egy pár ezüst szál villan elő,

kell már egy kis pihenő ebéd után.

Drágám ne félj, ez nem jelent semmit szívem,

ameddig élsz, a régi kisdiák maradsz nekem.

Te megmutattad, hogy kell élni szépen ezt az életet,

A múló éveket vígan kacagtuk át,

Én úgy érzem, hogy nem csalódtál,

boldog voltál énvelem,

Tovább is így legyen

Kedves, öreg diák.


http://www.youtube.com/watch?v=RsJUQEMHQlc


*


Kevés – sok - elég


Minden tudni akarok?

Mennyi sok-sok mindent

érdemes, fontos, életbevágó, örömteli stb. tudni -

ennél már csak az a több,

amit nem érdemes, ami felesleges, sőt:  egyenesen káros!

A szükséges tudás nélkül nem lehetünk boldogok,

a felesleges és káros ismeretek bajt, szenvedést okoznak.

(Az ember, aki túl sokat tudott… )


*


Nászéjszaka


A Biblia Károli féle fordítása

úgy írja le a nászéjszakát,

hogy a szerelmesek "megismerik egymást" -

és tényleg:

jó esetben testileg-lelkileg lemeztelenedünk az ölelésben

- ahogy az ölésben is...

De még arról az emberről sem jó mindent tudni,

akit holtomiglan-holtodiglan élettársul választunk...

(És magunkról?)


*


Önfeledten


Lehet ugyan,

de nem érdemes

nagykabátban,

tessék-lássék szerelmeskedni,

a másikat bizalmatlanul méregetve,

a teherbeeséstől

vagy NTB-től rettegve,

megtartva a három lépés távolságot

esetleg az elküldött ondót művi úton behelyezni


*


Nem kell nékem nagyhercegnő


Nem kell nékem nagyhercegnő,

Monacóba nem utazom.

Megtalálom én a párom

itt, Pesten is, a körúton.

Megtetszik, s akkor nálam

nyert ügye van,

hogyha csinos, lehet csintalan.

Jól feszüljön rajt a blúza,

a szoknya, jaj, bő ne legyen,

És a lábán neccharisnya

simuljon ám oly kecsesen!

Csíkos, vagy csíktalan,

mindegy nekem, csak a lába

karcsú, formás legyen!

Megtetszik, s akkor nálam...

...karcsú, formás legyen!

Csak a lába formás legyen!


http://www.youtube.com/watch?v=GzHNJLj1w8o&feature=related


*


J

Választás


Mikor volt a világ első

népi demokratikus választása?

Amikor Isten Évát Ádám elé helyezte

és így szólt: - Ádám, válassz magadnak feleséget!".


*


Mintha


Miért élsz úgy

mintha túl kiskorú lennél,

mintha gondnokság alatt lennél,

mintha börtönben, jogfosztva lennél,

mintha el lennél tiltva a közügyek gyakorlásától -

miért hagyod, hogy mindig nélküled döntsenek rólad?

Hiába morogsz, mert a morgás jogával azért élsz,

nem a szél, de a  bank vitte el fejed felől a tetőt…


*


Elnevelés


Addig üsd a vasat, amíg meleg,

addig formáld gyereked, amíg képlékeny,

mert utána már csak kínkeservesen

nyesegetheted a vadhajtásokat.

Ki tudja megmondani,

hogy melyik gyereknek nehezebb az élete:

a majomszeretett elkényeztetettnek

vagy a mostoha sorsúnak?


*


J

Lenin élt, él és élni fog


A bölcs vezérek a pokolban:

- Hogy lehet, hogy Hitler nyakig áll a szarban, Sztálin viszont csak derékig?

- Mert Sztálin Lenin vállán áll.

+

Felirat a falon:

LENIN MEGHALT, DE ÜGYE ÉL!

Egy járókelő:

- Akkor már inkább maradt volna életben...


*


Építés és rombolás


Évekig spórolva, gürcölve,

imádkozva felépítesz egy házat,

amit egy szempillantás alatt elvihet

az ár vagy elveszejthet a tűzvész, a bank...

Éppannyi, ha nem több "munkánk" van

egy szinte ősrégi baráti kapcsolatban is,

s mégis oly könnyen veszni hagyjuk

akár egy politikai nézeteltérés miatt is?

(pankrációs pártok miatt marjuk egymást

– ők meg mutyiznak és a markukba röhögnek)


*

Sánta Őz, a sziú indián sámán - Gyermekáldás

http://www.szabadonebredok.hu/santa-oz-a-sziu-indian-saman-gyermekaldas/

*

anyasg

A fájdalmas anya balladája

Kosáryné Réz Lola, A föld ködében, Kráter Kiadó, Pomáz, 2012

A 2011-ben indult,

sok olvasót vonzó Kosáryné Réz Lola Regénytár

legutóbbi kötete – bár prózai alkotás –

az írónő kevésbé ismert arcát, a költőit is megmutatja nekünk.

A megrendítő, misztériumjátékhoz

(sőt, helyenként a danse macabre,

a haláltánc középkori műfajához is!)

hasonlító szöveg egy mindenórás fiatalasszony,

Rozálka filmszerűen lepergő rémálmának „forgatókönyve.”

A fiatalasszony boldogan éldegél derék férjével, Péterrel,

„valahol Európában”, valahol Közép-Európában,

talán éppen Kosáryné szülőföldjén, a Felvidéken,

az első világháborút követő években.

Ám, ahogy a szülés időpontja közeledik,

úgy keríti hatalmába Rozálkát a félelem.

Először a minden idők minden asszonyainak

életét megkeserítő nagybetűs Pók, Por és Füst,

a sziszifuszi háztartási munka jelképei dalolnak kajánul a fülébe:

„Az asszony a miénk,

Az asszony a mi rabunk,

Ő harcolna velünk, 

De mi erősebbek vagyunk.

Ő kerget, üldöz minket,

Mi itt jövünk megint,

És meg nem szabadulhat

Régi átok szerint…”

A terhes asszonyka félelmeit, rosszérzését

csak fokozzák a férfiakból kiábrándult bába

– itt a feminista Kosáry Réz Lola szólal meg – keserű szavai:

„A férfiak… Beleütik mindenbe az orrukat.

Részekre szedik mindazt,

ami egyszerű és érthető volt az asszonyok kezében…

Amíg a férfiak nem tettek mást,

csak verekedtek, szántottak, vetettek, arattak,

vasat vertek és fát fűrészeltek, prédikáltak,

vagy gyermeket nemzettek,

jó volt minden.

De ez nekik nem volt elég.

Semmi sem volt nekik úgy jó,

ahogyan az isten megteremtette,

mindent másképpen akarnak csinálni,

és ami a legfontosabb, azt nem értik.”

E baljós nyitányok után Rozálka,

a Halállal történt első, riasztó találkozása után,

mintegy félálomban, útra kel.

Álom és ébrenlét közti állapotában meglátja a jövőt,

fájdalmas anyasága, mater dolorosa-sorsa évtizedeit,

amikor gyermekét az újra és újra támadó

haláltól, láztól, korhellyé durvult apától és a világ kísértéseitől

újabb és újabb áldozatok árán kell megmentenie.

Egyetlen megmaradt fiát, akinek hét testvérét kellett eltemetnie.

Az is nyilvánvaló jelkép, hogy Rozálka

– egy nyugodt szakácsnői állás-közjátékot kivéve –

egész nyomorult életében csak mos és mos.

Mossa családja és mossa idegenek szennyesét,

egy huszadik század eleji Ágnes asszony konokságával. 


Tudjuk,

az anyaság minden országban és minden történelmi korszakban

sok áldozattal, egyre fakuló fiatalsággal, számtalan lemondással,

s a gyermekek felnövekedését követően

sokszor még több csalódással, fájdalommal jár.

Mindezek a veszteségek

(természetesen ne feledkezzünk meg azért

az anyaság-adta örömteli élményekről,

ezeket az írónő is bele-beleszövi azért

az alapvetően balladaian komor történésekbe!)

megsokszorozódnak egy olyan,

alapvetően nehézsorsú nép esetében, amilyen a miénk.

Ahogyan az asszony lelkében visszhangzó dal mondja:

Völgy ölében, föld ködében

Sem mennyország, sem pokol,

Bánatfák, örömcserjék közt

Visz a sorsunk valahol.

Mind acsargunk, mind verekszünk,

Egymásnak mind vermet ás,

Egymást fojtjuk – ez az élet,

S azt sem tudjuk, van-e más,

Nincs előttünk semmi más:

Völgy ölében, föld ködében

Versengés és rohanás.”

Ez a kis dal akár a kíméletlen,

keresztyéni értékektől egyre távolodó máról is szólhatna.

A föld ködében

– e fájdalmasan igaz verssorok ellenére –

sem válik a reménytelenség könyvévé.

A rémálmából felébredő Rozálka utolsó látomása,

a regény záró sorai, mégis életet,

mégis folytatást és jövőt ígérnek:

„Aztán egyszerre csak halk csengettyűszó hallatszott,

és a derengő hajnalhasadásban, rózsaszínű fényben

egy kicsi kis angyalruhás gyermek jött előrenyújtott kézzel,

téveteg lépésekkel, az ablakban égő gyertyafény elé.”

Ez a kép,

a regény elején érzékletes szépséggel leírt,

a segítségre szorulóknak kezét nyújtó

Megváltó-portréval

(még ha az egy vándor-piktor festménye volt is!)

kiegészülve,

mintegy keretbe foglalja az asszony kálváriáját,

s egyben határt szab a fájdalmaknak, a gyásznak, a félelmeknek,

enyhíti a riasztó álombéli történések tragikumát.

A befejezés tehát olyan emberséges,

annyira Isten- és emberszeretetet sugárzó,

mint Kosáryné Réz Lola

ugyancsak „feltámasztásra” méltó meséié és meseregényeié.

Aki pedig

felnőttes-huszonegyedik századias finnyássággal

elutasítja e felnőtt létünkből sem kizárható, lélekgyógyító műfaj

mai létjogosultságát,

annak idézzük Hans Christian Andersen szavait:

„A mese nem hal meg soha.”


Petrőczi Éva

*


"Egy nemzet kultúráját

nem az határozza meg, 

hogy ki az operaház igazgatója,

hanem az, ki a falusi tanító"

(Kodály Zoltán)


*

lenin

JL


Nézeteltérés


Lenin és Sztálin beszélgetnek:

- Sztálin elvtárs, mondd meg őszintén,

mit tennél, ha a ügyünk győzelme érdekében

meg kellene ölnöd 10 ezer embert?

- Természetesen megölném őket, Vlagyimir Iljics!

- Na és, Sztálin elvtárs,

ha egymillió embert kellene megölni ügyünk érdekében?

- Hogy kételkedhet bennem, Vlagyimir Iljics? Természetesen gondolkodás

nélkül megölném őket!

- S akkor mit tennél, Sztálin elvtárs,

ha 10 millió embert kellene megölnöd?

- 10 milliót is megölnék.

- Na és ha 50 millióról lenne szó?

- Ha ügyünk ezt kívánja, 50 milliót is megölnék,

Vlagyimir Iljics!

- Na, hát itt, Sztálin elvtárs,

egy icipicit nem tudok veled egyetérteni...

gulag

*


Kovács Kati : Neked se jó


A nyár a hegyen c. filmben hangzott el

A dal Fényes Szabolcs-Bacsó Péter szerzeménye

1967-ből.
Kísért az Atlantis együttes.

Ne hagyj egyedül!

Neked se jó!

Ha külön megyünk,

Mi lesz velünk?

Magad csavarogsz,

Neked se jó,

Nehéz a szíved,hát add a kezed!

Ma még miénk ez az élet.

Vigyázz,ami szép, olyan könnyen szalad el.

Nehéz egyedül:ez a való!

Ne bántsuk egymást,

Ez neked se jó

 

https://www.youtube.com/watch?v=nC4h-iWQvoo


*


J


Pályázat

Sztálin idejében

pályázatot hirdetnek egy új,

Moszkva központjában

felállítandó Puskin-szoborra.

Személyesen Sztálin elvtárs bírálja el a műveket.

Első mű: Sztálin elvtárs, kezében Puskin-kötettel.

Sztálin:

- Ez történelmileg helyes mű,

de nem jó a politikai üzenete.

Második mű:

Puskin, kezében Sztálin-kötettel.

Sztálin:

- Ennek megfelelő a politikai üzenete,

de történelmileg helytelen.

Végül a győztes mű:

Sztálin, kezében Sztálin-kötettel.


*


József Attila

[SZÜRKÜLET]


Ez éles, tiszta szürkület való nekem.

A távolban tar ágak szerkezetei

tartják keccsel az üres levegőt.

A tárgy-egyén mind elválik a többitől,

magába mélyed és talán megsemmisül.

Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,

de mint az eb, melyet gazdája megszidott

s kedvetlenül borong a rideg udvaron

s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,

olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?

Csak egy bizonyos itt - az, ami tévedés.

Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe

beléfogóznom. - Járni gyermek így tanul.

Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,

mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,

talán mivelhogy minden ember épp ilyen

ravasz és csökönyös, ha az - hogy tudjam én?

Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú

s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,

de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)

Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,

megértelek, szenvedtem én is eleget

s amaz ellopja tőlem a szemetet is.

Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,

de észre egyikük sem veszi púpomat,

mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,

amellyel - azt hiszi - ősi némaságot szűl vagy tiszta űrt.

 

LAST_UPDATED2
 
További cikkeink...
<< Első < Előző 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 Következő > Utolsó >>