Payday Loans

Keresés

A honlapfőnök ajánlatai

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

signorelli2

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

diogenesz_m_3

Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban

Fénykép: Aki ma ilyen jelenetet lát, kérem azonnal jelezze!

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

hiszek_egy_istenben

gyertyalng

eletkerekes halal

 

 



Pléhkrisztus PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 17. szombat, 06:22
LAST_UPDATED2
 
A magyar költők Istenképe PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 17. szombat, 05:29

Ady Endre

A KRISZTUSOK MÁRTÍRJA

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.


Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.


Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,

Az életbölcsek, krisztusok.

 

*

 

Ady Endre:  Júdás és Jézus

 

Dühödt, lázongó szívverésem

Golgotai bazaltra vésem.

Krisztus, poétám, szent Alak,

Eladtalak.



Enyém volt minden áldomásod,

Én voltam a lelked, a másod,

Megkoszorúztam a fejed,

Szerettelek.



S eladtalak, én fejedelmem,

Mert az Élet az én szerelmem,

Mert én is álmodok nagyot:

Költő vagyok.



Nem hallgatom zsoltáros ajkad,

Nem kell szép, égi birodalmad.

Selymet, pénzt akar egy leány,

Vár, vár reám.



Galád vagyok? Galád az élet.

Bűve miért nincs az Igének?

Vággyal, kínnal miért gyötör

Pénzes gyönyör?



Írott kövem dobom a mélybe,

Megreng a Föld sok ezer évre

S késői bűnös, bús szemek

Megértenek


*.

 

Juhász Gyula: Tonuzóba

Megyek meghalni - párom -, jer velem. 
a német isten nem lesz Istenem.

Az Öreg-Istent hittem eddig én, 
KI mennydörög a magas ég ívén.

Az Öreg-Istent, akinek szeme 
Arany nyilával tűz e földre le.

A német isten komoly és szelíd, 
De vasba önti harcos híveit

KeresztJe kard. Oltára félhomály, 
Mennykő helyett a sípja orgonál

A német isten szőke, idegen. 
Az Öreg-Isten jó Uram nekem

Ha magyar földön híve nem marad, 
Megyek pihenni magyar föld alatt.

 

Megyek meghalni - párom - jer velem 
Földi Ősanyánk ölébe - csendessen


*.

 

Juhász Gyula: A tápai Krisztus


Az ország útján függ s a földre néz,

Arcán szelíd mosoly a szenvedés.

A falu népét nézi csöndesen,

Amint ballagva munkából megyen.

Az ősi népet, mely az ősi föld

Zsellére csak és várja az időt,

Mikor saját portáján úr leszen,

Mikor az élet néki is terem.

A magyar Krisztus, a falusi szent

Hiszen nekik is megváltást izent.

Olyan testvéri áldással tekint

Feléjük és bíztatja híveit.

Feje fölött a nyárfa is magyar,

A fecske is és egy a zivatar,

Mely őt paskolja s a falut veri

És folyton buzgó öt szent sebei

Nem a magyarság sorsát hirdetik?

És ki segít már, ha ő sem segit?


*

 

Tóth Árpád: Tetemrehívás

 

Olykor a bíbor alkonyatban

Elnehezedik a szivem -

Felnézek a nagy, csuda égre,

És látást látok, úgy hiszem.

 

Boldogtalan fantáziámnak

Úgy rémlik, a felhők felett

Azért a csönd: meghalt az Isten,

És ravatalra tétetett.

 

Fejénél roppant arany lángok,

Antares s Orion ragyog,

Körüle térdre rogyva sírnak

Az árván maradt angyalok.

 

Valaki megölte az Istent,

És fekszik némán és hanyatt;

S reszketve a gazdátlan űrnek

Lakói hozzá bolyganak.

 

Jönnek a sárga Hold-lakók és

A Mars bölcs óriásai,

Saturnus-népek hat szivükkel

S Vénusz szirom-leányai.

 

És olykor egy-egy emberlélek,

A gennyes Földnek hirnöke

Jön, és láttára szerterezzen

A gyászolók kövült köre.

 

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér

Az alvadt sebből fölfakad,

Legördül lassan, s átzuhogja

A végtelen világokat.

 

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér -

S a földön bíbor alkonyat

Gyúl tőle a sötét hegyek közt -

S én fölemelem arcomat,

 

És úgy érzem, e fájó arcnak

Nem lehet többé mosolya,

Mert ember vagyok én is, én is,

Az isten véres gyilkosa...

*

 

József Attila:

A Szent Jobb ünnepén


Keresztények, ti hajtsatok fejet -

A mai nap az örökéltü Szent Jobb

Malasztja száll s a hívő lelkeket

Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fent jobb

 

Lesz élni majd, ha bús fejünk felett

Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb -

Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet

S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.

 

De ti, pogány ősöknek vérei

Nagy daccal mégse szálljatok Neki -

E kéz apáinkat halomra ölte

 

S Hadúr e népet akkortól veri,

Mikor hitének gyáva lett örökre,

Mikor e kéz erős hitünk kiölte.

 

1922. aug. 18


*

 

Babits Mihály: Eucharistia

 

Az Úr nem ment el, itt maradt.

Őbelőle táplálkozunk.

Óh különös, szent, nagy titok!

Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon

ették-itták királyaik

husát-vérét, hogy óriás

halott királyok ereje

szállna mellükbe - de a mi

királyunk, Krisztus, nem halott!

A mi királyunk eleven!

A gyenge bárány nem totem.

A Megváltó nem törzsvezér.

Ereje több, ereje más:

ő óriásabb óriás!

ki két karjával általér

minden családot s törzseket.

Egyik karja az Igazság,

másik karja a Szeretet...

Mit ér nekünk a Test, a Vér,

ha szellemében szellemünk

nem részes és ugy vesszük Őt

magunkhoz, mint ama vadak

a tetemet vagy totemet?

Áradj belénk hát, óh örök

igazság és szent szeretet!

Oldozd meg a bilincseket

amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen

magyarrá, s nőjünk ég felé,

testvér-népek közt, mint a fák,

kiket mennyből táplál a Nap.

 

1938. márc.


*

Babits Mihály:

A magyarok Istenéhez

 

Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán

mienk és senki másé? Szabad-e

hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e

az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?

S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz

csupán-mienk is lenni? Lehet-e

világod végtelen, ha nem vagyunk

mi is középen, és sorsunk a Tengely?

Mi vár reánk? És jön-e még igazság?

Vagy mi leszünk a keresztrefeszített

a nemzetek közt? Akkor is középen

áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.

És ez van talán hátra még. Az embert,

az aprót, megváltottad már. A népek

váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,

Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.

Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok

öccse te, egy a sok közül, pogány

csillag, hanem ki eljött, csillagoltó

nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:

magyarok és mindenek Istene.

 

*

 

Babits Mihály: Vers, apostolokról

 

S jött az Eke és átszántott a földön -

de ki fog a fölszántott földbe vetni?

Hol a jó mag, és hol van aki szórja,

a méltó kar, mely könnyen lendül égnek?

Hol van Péter, aki látta a Krisztust

s látását bölcs lélekkel őrzi s osztja?

És hol van Pál, kinek nyelve hegyén az

"ismeretlen Isten" neve kilobban?

Az Antikrisztusok megsokasodtak;

az ég illata elveszik e bűzben;

Uram, aki vagy, adj jelet magadról,

igazgasd tévedt ebeid szimatját!

Nem a kenyér a minden, sem a fajták

állati tülekvése, ami most van:

krisztustalan próféták, mondjatok már

legalább annyit, hogy nem ez a Krisztus.

A Szentléleknek gőze megapadt ma:

tartányaink' betömte az aludt vér,

tudásunk megfogy, házaink omolnak

és gépeink, mint szíveink, kihülnek.

Nem a holtakat szánom már: az élő

ma százszor holtabb; az eke nem új mag

számára tört utat, hanem kidobta

földünkből a régit, és elaszunk most.

Vadakként hát, barlangjainkba sunyva,

kik egymást téptük, s még véres vicsorral,

jobb struccfejünket néma kéjbe dugni

s szennyes kortyokban hörpenteni Istent?

Ha nem igennek, legalább a nemnek

hangzani kéne; a nem is talizmán,

a nem is lélek, vigyétek a véres

csorda elé, tán meging s hátrahőköl.

Tán nemet vettek és igent arattok.

Kisebzett és fázik a meztelen föld:

siessetek! hogy új buza borítsa,

mielőtt az esztendő megöregszik.


*

 

Vas István:

Ima a Szent Péter-templomban

 

Te naponta megfeszített

Mi Urunk, aki még itt is jelen vagy,

E márvány-, arany-, hatalomdagályban,

Tégy értünk csodát, add meg minekünk,

Hogy a mi hitünk

Ne fúljon ilyen cikornyás kudarcba.

Ne engedd, hogy hiába

Higgyünk. A történelem önmagába

Visszaforduló, sötét,

Nevetséges csavarmenetét

Törd te szét,

Hogy a gondolat nagy lendületét

Meg ne akassza

Terpeszkedő beteltség,

Ostoba pompa

A nagy kupolát,

A tér komoly oszlopsorát,

Szentjeid küzdelmét, a tiszta

Mesterek szigorú tervét.

Nem irgalomra

Lesz szüksége a földnek.

A buta bestiát, a gőgöt öld meg

Bennünk, Uram,

Különben minden hasztalan,

Óvj meg minket a hatalomtól!


*

 

Vas István:

Katakombák

 

Szent Ágnes hamvait ma már ezüst

Koporsó őrzi s bronzszobor fölötte.

De akkor milyen szűk helyen feküdt

S milyen szegényes pince földje födte!

Ügyetlen rajzok, csontok, mélyedés,

Éppen hogy helye volt a feszületnek.

Ez a sivárság, ez volt az egész?

A legnagyobb dolgok mind így születnek.

És nemsokára Konstantin kora...

Később máglyák égtek, harangok zúgtak

S Bizánc aranyba dermedt fintora

Felelt az itt szétporladt vértanúknak.

Ölelni nyirkos pinceköveket,

Míg kint a hatalom viharja tombol, -

S aki túlélte, maga öletett

És részt kapott az örök hatalomból.

Unt cirkusz! Vasszabály! El innen, el!

Ős vezeték fut születő koromba.

Keserű, torz tapasztalást felel

Gyötört agyamnak minden katakomba.

LAST_UPDATED2
 
Bodzavirágzás PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 16. péntek, 12:59
 
Világválság van? PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 16. péntek, 12:58

Világválság van?

Igen,

mert a liberális kapitalizmus

a gazdasági életet teljesen függetleníti az erkölcstől!

 

2014. május 15.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

dollar250.jpgAmint Bogár László közgazdász a minap jelezte, Görögországban az államadósság aránya a válság előtti százszázalékos szintről százhetvenhétre nőtt, a brutális megszorítások során az elmúlt hat évben nagyjából hatszázmilliárd dollárt veszített el, ám a java még csak most következik. Nincs ebben semmi meglepő persze. Világválság van? Igen, mert a liberális kapitalizmus a gazdasági életet teljesen függetleníti az erkölcstől!

Ami persze nem mai felismerés. Nyolcvanhárom évvel ezelőtt ezen a napon adta ki XI. Piuszpápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikáját a társadalmi rend megújításáról, XIII. Leó pápaRerum novarum kezdetű apostoli körlevele megjelenésének negyvenedik évfordulóján. Ha valamikor, akkor éppen ma kellene ott lennie korántsem csak a teológusok, hanem az államférfiak, politikusok s pláne közgazdászok asztalán is. Amolyan iránytűként.



Máig kísérti ugyanis nemcsak az Európai Unió szuperbürokratáit, hanem általában a világ gazdaságpolitikájának formálóit a liberális kapitalizmus szelleme. Amely a munkásokat csupán bér- és gyárrabszolgáknak tekinti, és a munkájukból nyert profitból óriásvagyonokat biztosít egyes pénzügyi és politikai körök számára. Vagyis a legelemibb erkölcsi kritériumoktól is teljesen függetleníti a gazdasági életet. Aminek tarthatatlanságára XI. Piusz enciklikájában így hívta fel a közfigyelmet:

„S bár a gazdaságnak és az erkölcsnek megvan a maga különálló területe, mégis nagy tévedés volna a gazdasági rendet az erkölcsi rendtől úgy elválasztani, hogy a gazdaságot az erkölcstől függetlennek mondjuk. Az úgynevezett gazdasági törvények, amelyek a dolgok természetéből és a testből és lélekből álló ember lényegéből folynak, meghatározzák a célokat, amelyeket az ember a gazdasági téren vagy el nem érhet, vagy elérhet; és ha igen, milyen eszközök alkalmazásával. Az emberi ész pedig ugyancsak a dolgokból, valamint az ember egyéni és társadalmi természetéből világosan fölismeri a teremtő Isten által az egész gazdasági rend számára kitűzött célt.”

Prófétai sorok ma is, ugyebár. Az akkori Szentatya, megannyi közgazdászt, bankárt, gyárost
megszégyenítve, rámutatott továbbá arra is, hogy az emberi természettől elidegeníthetetlen magántulajdon szociális- és közjellege tagadása vagy gyengítése individualizmushoz, félreismerése vagy kiüresítése pedig kollektivizmushoz vezet. XIII. Leó nyomán hangsúlyozta, hogy az államhatalomnak nem szabad túlméretezett adókkal tönkretennie a magánszemélyek tulajdonait, miközben elítélte azt a túlzást is, miszerint a magántulajdonjog megszűnik, ha annak birtokosa nem teljesíti a társadalom által elvárt kötelezettségeit. Az individualizmus Szküllája és a kollektivizmus Kharübdisze közötti középutat a munkaadók és a munkavállalók közötti feszültségek megszüntetése céljából az állam által felállított nyilvános szaktestületek működésében látta, ahivatásrendiségben, a manapság Brüsszelben is sokat emlegetett, de komolyan ott nem vettszubszidiaritásban, amely mindkét fél között az élet alacsonyabb szintjein is biztosítja a lehető legnagyobb emberi hozzáértéssel történő együttműködést, megszüntetve ezzel a munkástömegek elproletárosodásához vezető kartellek monopóliumhelyzetét.

De szép is lenne, ha a mai válság miatt panaszkodó közgazdászaink és politikusaink vennék a fáradtságot, és megfogadnák XI. Piusz máig roppant időszerű intelmeit! S azok értelmezéshez, bármennyire is megerőlteti intellektusukat, tanulmányoznák a hivatásrendiség magyar irodalmának legjavát, így mindenekelőtt Huszár Károly Lehet-e segíteni az emberiségen? (1934),Kovrig Béla Hogy életünk emberibb legyen (1940), Közi-Horváth József (Proletárok megváltása (1936), Lacza István Szociális etika (1943), Mihelics Vid Az új szociális állam (1931), Világproblémák és a katolicizmus (1933), Az új Portugália (1939), Hivatásrendi társadalom (1940), Mikos Ferenc A Quadragesimo anno gazdasági rendje (1934), Varga László SJTársadalmi etika (1935),  Legyen igazság! (1938),  Új társadalmi rend felé (1940), Szociális reform és hivatásrendiség (1941) és Wünscher Frigyes Keresztény erkölcs és nemzeti gondolat a gazdasági életben (1937) című művét! Mindannyiunk javára. Hogy megszűnjék végre a gazdasági életet az erkölcstől teljesen függetlenítő liberális kapitalizmus miatti permanens válság!
 
MAGYAR VAGYOK PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 16. péntek, 09:59

MAGYAR VAGYOK

 

I.

Magyar vagyok, a leginkább kisemmizett, legutolsó helyre szorított, s jelenleg legkevésbé irigylésre méltó európai nemzet sarja. Magyar vagyok, s mégis mosolygok, s hálát adok a Gondviselésnek ezért a gyönyörűséges életért, s ezért a nemes megpróbáltatásért!

A reinkarnáció vonulata csapongva húzódik népek, történelmi korok és események között, hogy az Ok és Okozat egyetemes törvényének engedelmeskedve kijelölje a születni vágyó lelkek méltó helyét a földi világban, s meghatározza a legszemélyesebb egyéni élethelyzeteket.
S miközben az Isteni Teremtő Terv jóvoltából a szélsőségesen viharos reinkarnációs sorshullámzások általánosságban csillapodni törekszenek, az egyedi emberi gondolatok Teremtő Ereje és gerjesztő energiája ugyanezen dimenziókat folyamatosan korbácsolva, újólag erőteljes mozgásra készteti.
Nagy szerencsére azonban a Teremtés ezen vastörvényű eszköze és megnyilvánulási törvényszerűsége nem kívánságműsor, és emberi akarástól függetlenül működik.

Hogyne lenne érthető tehát, ha a világ urai, s a legkülönfélébb „kiválasztott népek" gyűlölik a reinkarnációnak még a gondolatát is, a megvezetett embertömegek pedig ugyanezt racionális nagyképűséggel és vélt önbizalommal hárítják el.

Szerencsére azonban ennél többet ellene ember aligha tehet, s ez a rendszer kiválóan működik. De miért is ne sértene korlátolt egzisztenciákat az a gondolat, hogy aki ezen életében rabtartó volt, az legközelebb rabbá válik, hogy a gyilkosból legközelebb áldozat lesz, hogy ennek alapján senki sem teljesen vétlen a saját, esetlegesen erőszakos halálában, s hogy a jövő hazátlan hajléktalanjai jelen pillanatban talán éppen a hazai Országgyűlésben dorbézolnak.

Amelyik nép más népek kisemmizésére rendezkedett be, azt legközelebb a Népek Karmája szolganéppé teszi, s ha egy emberlélek bármely kultúra ellen nagyot vét, az legközelebb azon a másik oldalon találhatja magát. Ha pedig az ellenkező neműekkel szemben bármiféle komolyabb sérelmet elkövet, akkor egy következő földi életben esetleg ugyanabba a kultúrába, de ellenkező neműként születik a Földre.

Ma már büszkeségre aligha adhat okot, ha valaki esetleg mindezeket „nem hiszi", s életelveit a Sötétség Korában élve, a Sötétséghez igazítja. Fentiek ismeretében azonban teljesen érthető, hogy egyes népek szempontjából, a hatalom birtoklói szempontjából, s politikai, vallási megfontolásból létkérdés, hogy a reinkarnáció elméletét a szélesebb néprétegek elől lehetőség szerint eltagadják, agyonhallgassák, s e kozmológiai szemlélet terjedését minden eszközzel akadályozzák.

A reinkarnációs alapelvek figyelembevétele ugyanis olyan szemléletváltozással jár, amely vallásokat buktathat meg, politikai problémákat tehet semmissé, uralkodókat dönthet le a trónjukról, megszüntetheti a rasszizmus felfújt buborékját, s minden tekintetben egyszerűsíthetné az emberi életet. De „a politika nagyurai csak beszélnek a békéről, de nem akarják a békét, csak beszélnek az emberi jogról, de félnek az emberi jogoktól. Mert sem a béke, sem az igazság, sem az emberi jogok nem jövedelmeznek nekik semmit, csak az üzletek jövedelmeznek, és egy szegény kis nép igazsága nem üzlet senkinek" (Wass Albert)

Magyar vagyok. S tudom, hogy itt nálunk 1000 éve a létbizonytalanság és a Jogrend a rákkeltő, s mindkettő csak agyafúrt, „nyugati-típusú" intrikával tartható fenn. Tudták ezt Boldogasszony-tudatú, Kötelességrendű őseink is ugyanitt a Kárpát-Hazában, akik 2000-5000-10 000 évvel ezelőtt a saját gyermekeiknek és az összes etnikumoknak csupán egy üres asztalt kellett, hogy mutassanak, s nemes egyszerűséggel a következőket mondták: „No fiam, no etnikum! Itt van ez az asztal, ez a mi nagy-nagy családunk asztala. Ha erre valamit raksz, akkor el is vehetsz arról. Ha nem tettél oda semmit, nincs mit elvenned! De akkor le is út, fel is út"! Mert politikai bohóckodástól függetlenül, ennek lenne a neve: a FELZÁRKÓZTATÁS, amely kultúrákat képes lenne összeboronálni, mivel „Isten a Munkát adta az Embernek örökül" (Magyar Biblia)

A Vízözön óta az emberiség teljes története a magasabbrendű és az alacsonyabbrendű ember szakadatlan egymás elleni küzdelméről szól, akik ősi alapelvek szerint a Fény Fiai, ill. (Krisztus szerint) a Sátán Fiai.

Minden egyéb elképzeléssel ellentétben azonban az alacsonyabbrendű kultúra mindig az, amelyik lebecsüli, avagy a férfi játékszerének, birtoktárgyának tekinti a Nőt, s erkölcsi tartást és felelősséget nem ismerve, mások eredményeire, kultúrájára igyekszik, jobbára nyers erőt alkalmazva rátelepedni.
Csakis az ilyen „kultúrnép" képes kétes értékű tekintélyével kultúrákat eltiporni, népeket kiirtani, embermilliókat rabszíjra fűzni, gyarmatbirodalmakat teremteni, avagy a saját gonosztevőit „humánusan" más népek békés szigetein, kontinensén szélnek ereszteni.

Eleddig természetesnek tűnt, hogy a magasabbrendű, dolgos kultúrák és az alacsonyabbrendű leigázó kultúrák létküzdelméből rendre az alacsonyabbrendű, primitívebb lelkületű ember került ki győztesen. De ez is csupán az emberlétre jellemző rövidtávú látszat, mivelhogy ilyenformán – ha lassan is –, de valamennyi tömör gonoszság felhígulva szelídülni kénytelen, a magasabbrendű ember pedig e küzdelmek közepette is tisztában van a reinkarnációs, s főként a Krisztusi alapelvekkel. S aki valóban tisztában van ezzel, az az ember nem öl, s oltárokon másokat sohasem fog feláldozni.

Kissé visszatekintve a Történetben: volt már Anyajogú az egész világ, de „Anyajogúan", (egyoldalúan) az sem bizonyult jónak. Imádtuk istenként az emberi érzelmeket, (azaz: a 7 ősprincípiumot), bizonnyal sokra mentünk vele. Az össz. emberiség egységesen imádta a 4 szent Világformáló Erőt, ennek előtte pedig a Tüzet, Vizet, Földet és a Levegőt, de helyettünk valahogyan ők sem oldották meg a problémáinkat. Még régebbi korokban léteztünk, mint Fénylények, ennek előtte pedig – eonokon keresztül – mint Hanglények. S így küzdünk olyan szinteket hagyva magunk mögött, amelyekre már csak a bennünket vezérlő szellemi erők emlékezhetnek. De úgy tűnik, építő jellegű, emberi önmagunk felé fordulás nélkül, azaz: befelé fordulásunk nélkül, valahogyan sohasem működtek a dolgok.
Mert különösképpen a legutóbbi Vízözön óta az ember életében még Isten sem létezhet, amennyiben az ilyen emberlény – Szabad Akaratából – süketen és vakon botorkál az élet útvesztői között, születésétől a haláláig. Márpedig ennek a bizonyos önjobbító befelé fordulásnak 2000 éve a legkonkrétabb tolmácsolása is létezik: „Istenem, ne az én akaratom érvényesüljék, hanem a Tiéd"!

S máig, amennyiben e belátásnál eszméletlenebb az emberi létezés, ha ez a lélek tipródásán keresztül az Örökös Halálhoz nem is vezet, de a valódi, millió éves emberré válás folyamatának vészes lelassulását okozhatja, amely ilyenformán még az Isteni Tervet is rendkívüli módon hátráltatni képes.

A karma lezárását egy-egy fontos kontaktus, kapcsolat, érzelmi teltség megélése, megértése, feldolgozása, önmagunkba fogadása jelenti, ez azonban korántsem azonos a reinkarnációs folyamatok végérvényes befejezésével. 
Merthogy a karmikus élethelyzetek, sorsállapotok, (meglepetések), Égi Törvény szerint – időtlen idők óta – követik egymást, folyvást csiszolva lelkiségünket. Jelen létezésünk alapján pedig annyi már bizonyosan kitűnik, hogy mi még mindig nem vagyunk egészen angyalok, s talán egyszer el kellene majd érnünk az Isteni Dimenziókat is.

A reinkarnáció vonulatának kb. 14 000 évvel ezelőttig könnyű dolga volt, mert csupán a magyari népekkel kapcsolódó lelkülettel és mindenütt ugyanazzal az ősmagyar ősnyelvvel, avagy tudatossággal találkozhatott. De a helyzet ezt követően gyorsan kezdett romlani. Ez időkben a reinkarnáció karmikus okait illetően csekély számú módosítandó élet adódhatott az ember számára, mivel ekkor még csupán azok a Beavatottak kaphattak – hosszú-hosszú tanulást követően – egyéni lelket, akiket e tekintetben az Égiek is elismertek. Mindenki másnak – akkoriban még – törzsszövetség, s nagycsalád-vonzatú csoportlelke volt.

A Kevesek, azaz: a Beavatottak esetében az ember által alkotott Életszentségek legfontosabbika: a Belső Csend, már akkor, abban a korai korban is elérhetőnek bizonyult.
A Belső Csend: amelyben az ember végre meghallja önnön Istenlénye suttogását.
A Belső Csend az az épülésünket szolgáló 7. irány, belső, magányos ÚT, amely megvalósulásakor Isten mindig jelen van, s amelynek semmi köze nincs a félelmekkel telített, leépülő és riasztó magányossághoz, magárahagyatottsághoz.

Amelyikünk pedig a Földre születései alkalmával, azaz: a reinkarnálódásai során a Belső Utat egyszer is megtapasztalta, (hacsak valami egetverő életcsapda maflaságába bele nem csusszan), földi sorstársaira, s erre a Belső Útra a legközelebbi földi életében is bizonnyal rá fog találni.

Ugyanehhez a Belső Úthoz tartozik tehát Isten fellelése, s Velejárója; a bűnbocsánat fontosságának megértése, valamint a mindenkor ezzel párosuló Krisztusi Jóváhagyás ill. kijelentés, miszerint az ilyen illetőnek „Hite volt". Mert ez az az Állapot, az a Hit, amely felülemel, meggyógyít, s Örök Életre jogosít, amely nélkül nincs előrelépés, mert nincs hová.

Ez pedig nem jelent egyebet, minthogy a Karma lezárását – sok-sok személyes tapasztalást követően –, valójában maga az egykor tévedő ember hajtja végre.

Hangsúlyozni érdemes, hogy Krisztus már azokban a régmúlt időkben is jelen volt, s olykor embertestet öltve Földre is született, hiszen az emberi világban az Egyistenhitű Érdek Nélküli szeretetvallás, azaz az ősmagyarok Hite, s a világszerte mindenütt egységes ős-sumér (– ős arámi – ősmagyar) nyelv uralkodott.

A helyzet a MU-beli Anyakontinens hullámsírba merülésével (kb. 14 000 évvel ezelőtt) kezdett módosulni, majd a legutóbbi Vízözönt követően (kb. 6800-7000 évvel ezelőtt), az előző emberi faj lecserélésével alapvetően meg is változott.

Immár minden emberi testben külön, s önálló lélek lakozik, amely (AKI) felelősséggel tartozik az egyéni EGO erejének valamennyi földi gondolatáért, kimondott szaváért és végrehajtott tettéért.
S azóta, teljes gőzzel, egyre gyorsuló ütemben dübörög a reinkarnáció.

Magyar vagyok. Jelenleg magyar vagyok, aki a Föld-Anya Kárpát-medencei szívcsakrájába született.
Számomra természetes, hogy magyarként tisztelem-becsülöm nemzetemet, áldom szülőföldemet, s tennem is kellene azért, hogy népem ősidejű, töretlen hírneve és hagyományai fennmaradjanak, hiszen bármiféle jobbító szándék – az emberi világban – csakis a Szívközpontból, tőlünk kell, hogy kiinduljon.

Nem mindig voltam magyar, de sohasem tettem volna azt, ami mostanában „politikailag korrekt", s amit az emberen kívül állat is csak ritkán tesz; hogy nem egy magyar ember belerondít a saját fészkébe.
Huncut megoldás ez, és sok hazai testvérem még büszke is erre.

Pedig csöppnyi odafigyeléssel bármelyikünk rájöhetne, hogy magyar gondolatokkal a nagyvilág eseményei és az emberi történelem viszontagságai könnyebben érthetővé válnak, s magyar szellemben és lelkiséggel élve sokminden a helyére kerülhet.
„Magyarul" ugyanis önmagától feltárul a sok-sok félrevezetés és hamisság, s emiatt mindaddig nem igazán alhatnak nyugodtan a világ urai, amíg a mentális dimenziókban egyetlen magyar gondolat is elsuhan.
Márpedig elsuhan, ugyanis a magyarság-tudat nem Kárpát-medencei adottság. Bőrszíntől, nyelvterülettől, nemzeti és faji hovatartozástól független, s csupán lelki érzülettől függ, hogy az emberek világában éppen ki a Fény Fia.
Aki bárhol is hasonló lelkülettel ölt testet, ha életében kicsit is eszmél, attól meghátrál a Sötétség. Meghátrál, de nem mond le róla! Mert a Sötétség Fejedelme is része a Teremtésnek, ezért vált az ember földi élete próbatételek sorozatává.

Ettől függetlenül a halál félelmetessége a törekvő ember számára lassan értelmét veszti. Ezért is örömmel tölt el Kahlil Gibran „Prófétája", mely szerint, akárcsak az őseim hite szerint, a halálnak fehér szárnyai vannak, nem pedig feketék. Maga az Átmenet pedig sohasem felesleges, s „Ő megbocsájt minden hajnalon" (Mach Orsolya)

Mindazok részére, akik kételkednek a földi életet követő létezésben, bemutatok két kételkedőt, akik egészen másban kételkednek:

Két, születés előtt álló magzat beszélget egymással az anyaméh biztonságos melegéből.

– Figyelj! –, mondja az egyik. – Te hiszel abban, hogy van élet a születés után?

– Nem, nem hiszem! – válaszolja a másik. – Onnan ide még nem jött vissza senki.

Lassan szakadozik fel a ködfátyol, amely sokezer esztendeig elválasztotta egymástól az „Odaát" szellemi dimenzióit és a jelenlegi háromdimenziós földi világunkat. Feladatunk volt a Matéria mélységekig történő megismerése, s az Anyag minden irányú birtokba vétele, s ez részünkről olyan sikeresnek bizonyult, hogy ebbe szinte belerokkant a Föld.
De a Szeretet Üzenete a magyarság részére célzottan, valahogy így szól: „Csalódnod kell a Matériában, mert Te nem az Anyag világához tartozol"!

Soha, de soha nem volt még ennél nagyobb a Feladat, nem történt még ekkora kihívás arra vonatkozóan, hogy a bennünk képződő sátáni hajlamoknak végre méltó módon ellenálljunk.

Magyar vagyok, s magyarként furcsa világba születtem. Az idő múlásával körülöttem egyre többen emlékezni fognak az előző földi életeikre, s bármit hoz is a Sors, immár gyanítható, hogy a Fény Fiai által a világnak mindenképpen jobbulnia kell.

Ez most még nem az én világom. Mindenütt a földkerekségen a fejem tetején ülnek a Sötét erők és azok kiszolgálói, mert ez most a Sötétség Kora.
Nagy és fontos állomása ez az emberi világnak, amelyet sok-sok tévedése folytán mindenképpen ki kell próbálnia, ezer évek óta készülünk erre, s jól tudtuk, hogy ez bekövetkezik. De „senki sem eshet bele olyan gödörbe, amelyből valaki már ki ne kapaszkodott volna, nincs olyan magas hegy, amelyet valaki már meg ne mászott volna, s nincs olyan fájdalom, amely el ne múlna" (Anubis)

S mégis, micsoda sajátossága népemnek: a nagyvilág üzletember-régiója, s a pénz urai mindenütt azon derülnek, hogy amíg a többi nép állandóan lázong, a béketűrő magyarok hátán „fát lehet vágni".

Nem véletlen ez: Őrizzük a Fényt.

Vagyis talán éppen olyan fontos feladatunk, hogy jelenlegi kétségbeesett helyzetünkben, a világban történő szétszórattatásunk közepette hígítsuk, szelídítsük a mindenütt örvénylő gonosz hajlamokat, mint amilyen fontos, hogy becsülettel helytálljunk a Kárpát-Őshazában. Minden helyénvaló tehát, kivéve a kétségbeesést!
Kényszeres várakozás közepette alakul a lelkünk, mert amennyiben hagynánk magunkat; felfalhatnának a hiénák, ha pedig méltó módon odacsapnánk; akkor a bennünk élő Boldogasszony-Tudat sérülne, s ezt Föld Anyánk és az egész világ megsínylené.
Ez a kényszeres várakozás pedig amiatt (is) szükségeltetik, mivelhogy nehezen összefogható magyarságunknak kénytelen-kelletlen talán már sikerülne a népek versenyében helyezést elérnie, de még mindig nem mutatunk semmi hajlandóságot arra vonatkozóan, hogy önként, önzetlen odaadással a népek Tanítójává váljunk.
Márpedig csakis akkor szűnne Noé reánk vonatkozó bibliai kettős átka, melyet önnön Szeretetenergiáinknak ilyenformán kellene legyűrnie.
Mert e szempontból nem az a lényeg, hogy az Ószövetség nem egészen a mi hitünk, hanem az a lényeg, hogy amíg azt naponta milliárdnyi ember forgatja, olvassa, avagy hallja a keresztény templomokban, Boldogasszony-tudatú magyarságunk egyéb más módon nem képes ekkora szellemi erőnek méltón ellentartani.

Ettől függetlenül, az irányított média mérhetetlen mennyiségű és követhetetlen információáradata hatására, jelen elesettnek vélt állapotunkban sok-sok magyar ember – az itthoniak közül – szívesen magára vállalná a fejlettebb nyugati országok átlagos állampolgári életformájának lehetőségeit és életminőségét. Ez azonban immár nem sok Fényt hozna a Kárpát-Hazába, sem a világba, mivelhogy „amit kőbe véstek, az nem garancia az értéke felől".

Természetesen az ember sorsát nem az határozza meg, hogy palotába vagy putriba születik-e, s még csak az sem határozhatja meg, hogy sikerül-e jólétbe menekülnie, avagy sem.
Az egyedi ember pontosan abba a közegbe születik bele, abba a sodorvonalba inkarnálódik, ahol számára a legjobb esély adódhat a szükséges élettapasztalatok megszerzésére.
Ily módon rendeződik körénk az éppen aktuális emberi kapcsolatok áradata, a pillanatnyi vagyoni helyzet, s a megannyi „véletlen".
Hogy azután az illető emberlény az aktuális földi életével a saját karmikus állapotán pillanatonként éppen ront-e, avagy javít, az már az ő legszemélyesebb magánügye.

Jelen nagyvilágban persze sok még a zavar, hogyne lenne hát adott kultúrában a szűkebb környezet mindenütt kihegyezve a másként gondolkodókra, s másként cselekvőkre, akik a társadalom mércéitől eltérni merészelnek?
S a többség keze ilyenkor hamar a stratégiai robbanóanyag után nyúl, melynek megnyilvánulási formája a Vízözön óta: az Ítéletalkotás.
Bennem is sok még a zavar e tekintetben, próbálok hát nálam bölcsebbek segítségével gondolkodni:

Alapvetően félreértjük a bennünk rejlő ítélkezési hajlam legkiválóbb fékező erejét: a Megbocsátást, s könnyű emiatt tévedésbe zuhanni.
Különösen nehéz e tekintetben állást foglalnia a (dogmatikusan engedékenynek tetsző) keresztény hitrendszeren belül megoldást keresőknek, mégha ez a kereszténység soha, de soha nem is volt egységes. Mert hát maga a Megbocsátás központosított fogalmi meghatározása elfogadható ugyan, de a főpapi vezetés immár szinte semmiben nem képes az egyszerű embereknek követendő példával elől járni, hiszen éppen ők nem élnek a krisztusi kívánalmak szerint. Márpedig „a hatalomvágy elkerülésének egyik módja az önkorlátozás – hogy kész vagyok mások szolgálatára" (Paul Young: A viskó)

Valaha bizonyos, hogy léteztek emberi értékeket felmutató, emberszerető hitvallások, (MU vallása, Yotengrit, ataiszi Istenanya-hit, pártus birodalmi vallás, ősmagyar Tórem hit), de a jelenlegi zsidó, keresztény és iszlám fundamentumok lényege nem éppen ez, márpedig valamennyi másokra erőltetett hit neve: szolgaság.

Kettőezer éve próbáljuk megérteni, s talán olykor alkalmazni is, hogy „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel"! Krisztusi figyelmeztetést hordoz ez, hogy „Ne üss vissza"! Puszta fizikai erőt fitogtatni nem bátorság, hanem éppen a berögzült félelem jele, s nem erő, hanem éppen gyengeség.
S a „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" szintúgy azt sugallja, hogy minden megbocsátással mi magunk nyerünk bocsánatot.

De a megbocsátás nem felejtést jelent, s nem jelenti azt, hogy a vétkesnek nem kellene felelnie a kár-okozásért.
„A megbocsátás azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát" (Paul Young: A viskó).

Mivel mindezeket gyakorta félreértjük, s a mi országunkban évtizedek óta joggyakorlat a bűnpártolás, a báránybőrbe bújt farkasok gyakorlott kár-okozók, ezek a károk pedig lehetnek „fizikai szintűek", de lehetnek érzelmi, lelki-szellemi-erkölcsi, világfelforgató és elementális erejű károk is. Ezek közül a „fizikai szintűeket" még úgy-ahogy értjük, s vagy kezeljük, vagy nem, az érzelmi, lelki-szellemi-erkölcsi kár-okozással „hivatalból" senki sem foglalkozik, a világfelforgató és elementális kár-okozásra pedig csupán csak utólag, a távoli jövő lesz képes rávilágítani.

Tény azonban, hogy nehéz lenne olyasvalakinek kijelentenie, hogy „nem haragszom érte", akinek szüleit, gyermekét, élete párját valakik megölték. S attól még senki nem válna jobb kereszténnyé, ha ezt megfeszülve képes lenne megtenni, de erre talán nincs is szükség. 
Neked, ezzel kapcsolatosan csak egyetlen dolgod van; „Ne engedd, hogy a harag, a fájdalom és a veszteségérzet megakadályozzon Téged a megbocsátásban, és abban, hogy levedd a kezed annak az embernek a nyakáról" (Paul Young: A viskó).
De „Ne ítélj"! Mert az nem a Te feladatköröd!

A legteljesebbek és igazán irányadók erre vonatkozóan Jézus szavai: „Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek"!

Sokminden van, amit még fel sem foghatunk, s még az egyszerű Megértés is a vandál fokozatoktól Isten Országáig terjedhet, valamennyi fokozaton személyes (!) megtapasztalást igényel, s egyik fokozaton sem könnyű Emberként „három nádszálon" megállni: (igazság, bölcsesség, szeretet; Máté Imre: Yotengrit).

Mert „sok van még bennetek, ami ember, és sok van bennetek, ami még nem ember" (Kahlil Gibran: A próféta).

Itt és most a legtöbbünk legfeljebb, ha a saját fizikai testével képes létezőként azonosulni, de még ezt sem ismeri olyan alapossággal, ahogyan illene.

A földi világot elhagyva elenyészik a fizikai testünk, feloldódik az érzékszervi-érzeti testünk, s az érzelmi teltségünk válik a testünkké, ki milyen széppé avagy rúttá alakította azt a földi élete során. (Itt jön be a mennyország vagy a pokol, de a leglényegesebb, hogy tehát testünk „Odaát" is lesz)!
A mennyek országát követően, a Fény felé haladva, „idővel" értelmét veszíti maga az Idő is, elenyészik az érzelmi testünk, s előbb-utóbb a gondolattestünkben találjuk magunkat, (kinek, milyen szép, vagy csapnivaló gondolatokra tellett, amíg élt). S e gondolattest kísér bennünket a krisztusi szeretettestünkig, s majdan azon is túlra.
Mert ami itt felsorolást nyert, az mind-mind csupán az átmeneti állapotainkat, létezésünk ideiglenes tükrözéseit jelenti, mivelhogy „Semmi sem állandó, csak a Változás" (Buddha), s még ezt követően is Csodavilágokból árad felénk a Fény!

Magyar vagyok, egyre éberebb küldetés-tudattal, s emberemlékezet előtti időktől erre vár az Égi Birodalom.
Jelen életemben birtokosa lehetek az elhomályosított és agyonhallgatott kultúrák valamikori legtökéletesebb nyelvének, amelynek ma magyar nyelv a neve, s a valaha létezett legkifejezőbb „Égi eredetű ABC-jelrendszernek", amelyet ma székely-magyar rovás(írás)-nak nevez a világ.
Az Európai Ősgén szinte csak a magyar népnél lelhető fel, más népeknél csak nyomokban található, vagyis: mindenki más előtt, mi itt már léteztünk.
Bennem is tudatosult, hogy az ún. „klasszikus kultúrnyelvek" egytől-egyig „a hajdani ősmagyar nyelvem módosult, rontott formái" (Jókai Mór), tudom, hogy a „sumér nyelv a magyarnak nem rokona, hanem a XX. századi fokon a sumér nyelv maga" (dr. Novotny Elemér). Megértettem, hogy a mai magyar nyelvem egekbe nyúló sziklaszirtként állja minden más nép és más nyelv rohamát, s nagyszerűen ellenáll a belső akadémikus és politikai csalárdságoknak és tudatos rontásnak is. Az pedig szintén bizonyított tény, hogy ilyen kiforrott nyelvi csoda az emberi világban, s a Kárpát-Hazában, csakis többezer vagy többtízezer éves, helyhez kötött, békés és dolgos életforma esetén, stabil jelenlétünk mellett alakulhatott ki.
S már azt is tudni vélem, hogy mindezek a (nem mai) megállapítások sok nemzetnek nem fognak tetszeni.

Sajnálom, amiért sok-sok nép a Világtörténelmet és az Igazságot folyamatosan a pillanatnyi érdekeihez igyekszik igazítani, s hogy nézőpontjuk ennyire eltér az enyémtől. De a Mammon fókuszán keresztül bizonyára valóban más a fontossági sorrend és más is a világ. Ismerve a reinkarnáció szigorát, kifejezetten sajnálom azt a politikus réteget, akik nem a nép lehetőségei és létformája között élve próbálnak a trónusaikról KÉP-viselni bennünket, sajnálom az összes „fajvédőt" és rasszizmust gerjesztő „megélhetési hangadót", amiért egyikük sem a gyámolítottjai között éldegélve „küzd" védenceiért, és sajnálom azt a közeli és távoli papi garnitúrát, akik úgy gondolják, hogy Istent kisajátíthatják.

Igazi, korszellemnek megfelelő, irányított nagy csapás, hogy pillanatonként embermilliók álldogálnak világszerte hosszú sorokban a Mammon oltárai előtt, (bankok, pénztárak, csekk-befizetés, átutalások, napi pénzügyi tranzakciók), míg a világ templomainak oltárai az egyszerű emberek elől szinte egész nap el vannak zárva.
Minden sátáni erő kényszerrel toloncol embereket a saját oltárai elé, míg Krisztus a Lelkedben csupán irányt mutat.

Volt valaha egy poklot nem ismerő, bűn és büntetés nélkül való Érdek Nélküli, Egyistenhitű Szeretetvallás, amely mintegy 50 000 évvel ezelőtt élte fénykorát. (Csicsáky Jenő: MU az emberiség szülőföldje, benne MU vallása). Alapvetése az Arvisurával, Yotengrittel, Magyar Bibliával megegyezik. Jómagam ennek a híve vagyok, mely szerint – az ember földi életét illetően – mindegyikünknek csakis önmagával kell elszámolnia.
Ezen ősvallásom egyedülálló, s immár „rokontalan". Benne a férfi és a nő egyenrangúsága, (az Ural-előtti turáni, dualista világkép) „a szabadság alapvető garanciája" (Máté Imre: Yotengrit).
Legalábbis azzá válhatna a világban, s ez merőben eltér a rabszolgatartó népek és a sivatagból érkező (mai európai) térítő-vallások eszmerendszerétől, hiszen: „amit kőbe véstek, az nem garancia az értéke felől".

Hitem szerint mindent szabad, ami nem árt másnak, s ami javamra és minden élő javára válik. (Magyar Biblia, Yotengrit, MU, Arvisura, dr. Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak).
Emiatt máig el sem tudom képzelni, ami nálunk naponta történik; hogy testvér testvért, magyar magyart elad, s rabszolgasorba dönt.

Van hit, ahol büszkék arra, hogy a legkisebb fiút eladták a testvérei, de ez nem az én hitem.

Mohamed büszke volt a feleségeire, s tisztelte a nőket. Ezt a követői, még az Ő életében, „elfelejtették"!

Nő és férfi, a Biblia szerint is, együtt képviselnek egy Egységet.

Nálunk magyaroknál ez az EGY-ség oly mértékben a génjeinkbe kódolt „Boldogasszonyi Tudatosság", hogy szinte minden néptől eltérően, nálunk a páros testrészek számítanak EGY egésznek, vagyis egy kéz, láb, szem, fül, vese MAGYARUL csupán félkezű, féllábú, félszemű, félfülű, stb. ragozást kaphat!
Vajon a letűnt Idők milyen távlatából érkezhetett az a NYELV, amely a Dualitáshoz ennyire hozzáidomult!?
Nő és férfi, egymás nélkül, csupán felét jelenti az EGYSÉG-nek. S hogy ez miképpen módosul „liberálisan" a gyermeklélek, a Nap és a Hold, és az őserejű emberi érzület sérelmére, azt gondolják végig a „szabadosan" fajtalankodó társaink!

Ami fent, az lent, s ami lent, az fent: A Nap és Hold az égbolton: ennek a neve: Élet.
Ha ehelyett két Nap kerülne az égboltra, szétégne minden, ami él, ha pedig két Hold szégyenlősködne odafent Nap helyett, szétfagyna a világ. Mert ami lent, az fent is megvalósulhat, s irányadóként: olyan gabonát még sohasem vetettek, ami nem hoz termést.
A jelenlegi, Sötét erők által erőltetett „másság elfogadása" rendkívülien hat az emberi érzelmekre, de nem jelentheti azt, hogy kaotikus állapotot létrehozva az ő irányító tevékenységük legyen a mértékadó.

„Az ártalmas emberek ártalmas égi világot teremtenek, az meg még ártalmasabbá formálja őket" (Máté Imre: Yotengrit).

Születésemet követően engem is megkereszteltek, de engem akkor erről valahogyan elfelejtettek megkérdezni. Vagyis ez a megkeresztelés engem semmire sem kötelez, hiszen a hozzájárulásom nélkül történt, hacsak nem emelik törvényerőre, hogy „a hallgatásom beleegyezést jelentett". 
Mivel pedig ehhez tudtommal nem járultam hozzá, ez különösen arra nem kötelez engem, hogy bűnben születettnek és örökös bűnbaknak érezzem magam.
Más lenne a helyzet, ha a nagykorúságom eléréséig megismertetnének az elterjedtebb hitrendszerekkel, s azt követően magam választhatnék.

Jön ám a magyarázat a szülői beleegyezésről, a hagyományokról, a szokásmódokról, az illemtanról, meg hogy engem akkor, ott, úgymond: „felajánlottak". No de eresszük el végre egymást!
Erre vonatkozóan csupán a bölcs, öreg paraszt bácsi békés mondókája jut az eszembe: „Tudja mit? Ha mindkettőnk megy a maga dolgára, abból nem lehet baj"!
Krisztus valahogyan sohasem beszélt a vatikáni pompa szükségességéről, a pápai tévedhetetlenségről, mindig az írástudók és írott dogmák ellen szólt, s Isten nevében sohasem gyilkolt. Emlékezzünk, („Apostolok cselekedetei"); már a legelső tanítványai is gyilkoltak, „és akkor nagy félelem lett úrrá a gyülekezeten". No, így kezdődött az elfajzás, Krisztus halála és feltámadása után néhány nappal. (Mert csakis Isten tévedhetetlen). 
S folytatódott úgy, hogy „Apostolok cselekedetei" címszó alatt szinte csak Szent Pálról, s csak Szent Pál-tól olvashatunk, aki Jézust sohasem látta, mert a „tisztes utókor" a valódi Apostolok cselekedeteit a Bibliából valahogyan, mintha kirekesztette volna.

De egyébként az én hitembe nem fér bele sem az „egyházi átok", sem a főinkvizítor ártalmas szerepköre, sem pedig a tiltott könyvek jegyzéke.

S nem igazán értem, ahogyan az itteni papság megveti az „ezotériát", amikor maga a vallási ködösítés, misztikum és homály a legkifejezőbb ezotéria, hiszen a tudomány módszereivel nem igazolható. Ha pedig valami tudományosan nem igazolható, akkor ezoterikus.

A saját Hitemet magam szeretném magyarázni, s amint erre megérettem, tanulmányozni fogom a világ fellelhető hitvallásait. Ezek után pedig, az Egy Élő Istent nem kisajátítva, Érdek Nélkül tartozva Hozzá, az egyéb formaságokról majd idejében, szintén magam fogok dönteni. Mert „a hit az ember és teremtője közti dolog, ahová mást nem szabad beengedni"! (Alpaslan Ertüngealp) (török)

Kám, Kus, Gilgames, Nimród, Gudea, Turán, Kánaán, Hunor, Magor, Ős-Ten nevei mégis valahogyan jobban illenek hozzám, s olykor felmerül bennem a kétség, mintha az elmúlt néhány évtized válogatott magyar miniszterelnökei, piros nyakkendős gyermekkorukban nem az Egri Csillagok kötelező olvasmányának lelkesítő nemzeti légkörében, s nemes szellemében nőttek volna fel. 
Hogyan lehetséges, hogy a nép által választottak a hatalom minden áron való megszerzésére eszközül használják az országot és a népet – aki választotta őket –, amikor éppen a hatalom eszközét kellene a nemzet javára fordítaniuk?
Az emberiség immár vérzivataros időszakok ezreit próbálta ki, s mindig ugyanaz volt az eredmény, amennyiben a hatalom és a tudás nem volt képes erkölcsi tartással, béketűréssel és bölcsességgel párosulni: a hatalomra vágyók rabigába hajtották a világot, a kötelezően államvallássá lett hitek „Isten nevében" megkezdték a gyilkolást.

Az írott emberi történelem elérhető információi szerint eleddig – a hajdani Anyakontinensen kívül – a sumér, szkíta, pártus, arámi, ősmagyar Egyistenhitű, Érdek Nélküli hitvallások voltak azok, akik ritka kivételként, béketűrő módon, engedélyezték a teljes vallásszabadságot. A többi társadalmi berendezkedés mind-mind gyilkolta a más vallásúakat.

A Boldogasszony-tudatú népek sohasem tartottak rabszolgákat. Ők azok a világszerte létező magyari népek, akiktől az országaikat az erőszakosok már egytől-egyig elvették.
Jelen nagyvilágban az egyetlen olyan Boldogasszony-tudatú, (1000-ben és 2000-ben Szűz Máriának felajánlott) nemzet vagyunk, akiknek még van saját országuk. 
Nagy a külső és a belső nyomás rajtunk, de anélkül, hogy erre különösebben figyelnénk, a Karma Sorskereke valamennyi élő ember jelenvalóságát és cselekedeteit elemezve gurul tova.
Lesz ítélet is; mindegyikünk önmaga felett fog ítélkezni, de ennek is – előbb-utóbb – reinkarnáció lesz a neve (is) és a következménye (is).
Hát még milyen következménye lehet annak, ha kritikus élethelyzetekben, önmagunk felvállalása nélkül, büntetlenül cselekedhetünk.
Ennek sok-sok ismert példája közül (éjszakai betörések, bankrablás, erőszak, támadó kutyák kiképzése, stb.) emeljük ki az ARC-nélküliséget.
Ennek persze léteznek tisztességes formái is, mint pl. a nemzeti örömünnepek összejövetelei – ahol nem a hangadó a lényeg –, a megszentelt napok közös tisztelete, a megemlékezések összejövetelei, s ha másnak oly módon lehetünk segítségére, hogy az illető észre sem veszi. Mert ezek tiszteletet parancsoló névtelenségek.

A világban a legtöbb durvaság a személyiség felvállalása nélkül történik, a külső és belső sötétség leple alatt. Persze, hogy a társadalomnak gyakorta szüksége lehet regulázott alakulatokra, (MÁV, tűzoltóság, mentőszolgálat, rendőrség, katonaság), ahol is – nem kétséges –, nem az arcvonások, hanem a tevékenység a lényeges.
Léteznek azonban arc nélküli, név nélküli, azonosítási szám nélküli, egyenruha nélküli, fekete maszkot viselő roboter-alakulatok, akik az emberi kommunikáció valamennyi elemi módját felrúgva, még a tekintet erejét sem vállalva a kapott parancsra várnak. Annak, aki ezt Magyarországon kitalálta, „Odaát" nem szeretnék a bőrében lenni!
Mert ez így feltétlenül félelmet gerjeszt, s fő célja csak az lehet, hogy majd, ha szükséges, az őket irányító Hatalom nevezhesse meg, hogy kik ellen kell az ilyen alakulatokat bevetni. Részemről egyetlen napig sem szeretnék olyan helyről fizetést kapni, amelyről a családom nem tudhatja, hogy hol van és mi rejlik mögötte, hogy közeli és távoli ismerőseim ne is sejthessék, hogy hol dolgozom, hová megyek és mit csinálok, s a közvetlen munkatársaim ne is érdeklődhessenek, hogy honnan jöttem.

Mintegy 150 évtől 1500 évre visszamenőleg létezhetett ilyen pozíció Európában, kettő is: az egyik a hóhér volt, a másik az udvari bolond.

Erre a nem egészen üdvös örökségre pedig az az érzésem, hogy nálunk már fekete korona is került, mert ha itt valami zavar lenne, s valakik fekete ruhában, fekete álarcban ütnének Téged, azokról még azt sem deríthetnéd ki, hogy milyen nyelven beszélnek.

Valamennyi embernek elegendő problémája adódik a földi élete során, hiszen éppen ezek felvállalása érdekében születtünk embertestbe. De egyikünk sem kedveli, ha mások rendezik körénk a problémákat.

Nagy kegyelem azonban biztosan tudatában lenni annak, hogy mindegyikünk életében elkövetkezik az idő, amikor is le kell venni a maszkot. S ebben is az a legtitokzatosabb, hogy amikor már levettük a maszkot, s nem itt leszünk már, akkor sem egy gödör mélyén leszünk eltemetve, s nem „örök nyugalom" lesz annak a neve, hiszen „semmi sem állandó, csak a Változás".
Amilyen tiszteletet parancsoló azonban az emberi kegyelet-adás szertartása – többnyire kicsiny emlékezéssel egybekötve – a temetéseken, olyannyira nagy kihívás, (derűs, megkérdőjelezhető, szemfényvesztő?) egy-egy keresztény „Örök nyugalomba" helyezés, amely egyidejűleg hallgatólagos és szemérmes hozzájárulás ahhoz, hogy bizonyos idő elteltével a szeretteink csontjait „törvény szerint" kiszórják a gödörből. 
Ez hát a beígért (keresztény) „Örök nyugalom"? S amennyiben kegyeletsértésnek számít egy-egy sírkő, sírhant meggyalázása, (mert hiszen természetes, hogy annak számít), akkor vajon e fogalom miért függesztődik fel, s értékelődik át, amennyiben a családnak „a sírhely újramegváltására" nincs elegendő pénze?
Érdekes, hogy a zsidó-kereszténynek nevezett – Ószövetség-alapú – keresztény egyházaktól csak ennyi telik, amikor egy egyszerű zsidó rabbi ezt „Odafent" az ő Őrszellemével simán el tudja rendezni, s az övéit nem fogják kiszórni soha.

Magyar őseinknél – leszámítva ezt az „ezeréves" béna „átállást" - az ősi hitünk szerinti „Örök nyugalom" sohasem volt kétséges, habár azt ők is tudták, hogy mindez csupán az illető emlékét és halandó testét illeti meg, mert olyankor a lélek már messze jár. Ősi, kopjafás temetkezések esetén, amikor a kopjafának nyoma sem maradt, s a sírhant sem volt felismerhető, vagy másként fogalmazva: amikorra már az ükunokáknak sem volt emléke arról, hogy kinek a teste hol porlad, akkor szabad volt oda temetni, ahol hely kínálkozott.

De még ez a helyhez kötött temetkezési mód is mennyire eltér attól, mint amikor parcellákba szedett, számozott „sírhelyek" ugyanazon helyre temetéses kikotrását írják elő.

A magyarság e megfellebbezhetetlen hagyományát – mármint a hajdan volt ősök örök nyugalmát – csupán a sírrablók és a régészek bírálták felül.

Sajnálatos-e ,vagy sem, de éppen ezáltal derült ki, hogy az 5000 évvel ezelőtt élt ujgur-magyarok már azokban az ősi időkben fehér ingben, mellényben, díszvarratos feszes csizmában és kalappal a fejükön lettek eltemetve, amikor a „nyugati kultúra" európai népeinek még tán nevük sem volt.

Ennyit az ősiségről, (2013-ban).

Magyar vagyok. S fogva tart a „Honfoglalás" mások által kreált, mondva csinált „Ezeréves" hamis mítosza, amely a saját földemen, más, „békés" népek közé települt, mihaszna idegenné tett engem.

MAGYAR vagyok tehát, hogy Lelkemben szabadon megkezdjem a HON-visszafoglalást.

 

Forrás és folytatás

http://www.szokelajos.extra.hu/magyar-vagyok

 

faldísz

LAST_UPDATED2
 
Búzavirág PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 15. csütörtök, 07:50


LAST_UPDATED2
 
A népboldogító utópia PDF Nyomtatás E-mail
2011. február 07. hétfő, 18:44

lao-c_2

Szabó Lőrinc: VANG-AN-SI

– Hiába! – hallotta ezerszer
Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.
– Nincsen remény! – és ijedten nézett
a remete Vang An-Si-ra.
– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –
dörögte három ezredév
és a Tanácsban csak a szent bölcs, 
Vang-An-Si rázta a fejét.

Fejét rázta, és így kiáltott:
– De! tudd meg! s felejtsd soha!
Én, Van-An-Si neveltelek föl,
én és a filozófia;
most tied a trón: megcsináljuk,
mit még senki se mert, akart,
az Isten Országát a földön,
én, a gondolat, s te, a kard! –

– Császár, ne akarj tudni semmit! –
könyörgött a rémült Tanács.
– Sen-Tszung, könyörgött a szent, – tárd ki
varázstornyod négy ablakát! 
– Ne, császár, ne hallgass a népre! –
– Császár, hallgasd meg népedet! –
És szólt Sen-Tszung, az ifjú császár: 
– Van-An-Si, én neked hiszek! –

A torony négyfelé kitárult,
a Tanács meghajtá fejét
és Sen-Tszung, mit császár sohasem tett,
hallgatta, miért sír a nép;
a négy ablak négyfelé tárult,
és begyűjtötte mind a kínt, 
mit fél Ázsia szíve néma
viharként dörgött odakint.

S a vihar feljajdult Keletről:
– Császár, nincs munka, nincs kenyér! –
– Kifoszt az uzsorás, a kalmár! –
sírt a milliótorku Dél. 
– A bér! a tőke! – zúgta Észak
és Nyugat zúgta: – A papok! – 
Sápadtan hallgatta a császár
a négy beszélő ablakot.

Sápadtan hallgatta a császár,
amit még nem hallott soha:
hogy a szabadság nem szabadság,
a jog az őserdők joga,
hogy a szegényt a fenevad pénz,
mint tigris a nyulat, eszi,
s a világ csak nézi a gyengét
és legfeljebb megkönnyezi.

Irtózva hallgatta a császár,
hogy átkozódnak a szivek,
hogy elsírták mind, amit szemébe
nem mondtak volna soha meg;
irtózva hallgatta a néma
mennydörgést, amit a kulik
kétszázmillió szíve vert és
az imát: – Ég fia, segíts! –

Az ablak bezárult. – Hiába!
Nincs remény! – mondta a Tanács.
– De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,
akard s itt lesz az új világ!
– Akarom! – szólt és megölelte
szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!
Tanítóm voltál, most is az vagy,
kezedben minden hatalom! –

És Vang-An-Si dolgozni kezdett
és dolgozott tíz éven át.
Védte a gyengét, tőrbe csalta
a tigrist és a banditát.
– Pénz, műhely és bolt: az államé mind,
– hirdette, – én kereskedem,
s mint agy és kéz, mit munka termel,
elosztom becsületesen! –

Tíz évig dolgozott a szent bölcs,
büszkén, hogy amit most csinál, 
ezer év múlva is csak álom
lesz más népek fiainál;
békét hirdetett s ölt nyugodtan,
ha ölnie kellett neki,
angyalok voltak katonái
s angyalok a hóhérai.

Tíz évig dolgozott Vang-An-Si
és dolgozott mindenkiért,
kétszázmillió szíve volt és
a vén világ arcot cserélt;
látta: roppant számok és tervek
bölcs kényszerben hogy építik
szerencse, önzés, bűn s örök harc
fölé az ész és a rend álmait.

Tíz év… S a szent hívta a császárt
és a Tanácsot. – Kész vagyok,
itt a művem! s az új világra
kitárta a négy ablakot.
Boldogan hajolt ki a császár,
Vang-An-Si boldogan figyelt:
köröttük a birodalomnak 
kétszázmillió szíve vert.

Csend volt, mint mindig, titok és csend,
de hatni kezdett a varázs,
megszólalt kétszázmillió szív
s a titokból lett vallomás:
– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána
égig csapott a düh s a vád:
– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. – 
– Vang-An-Sit, a pokol fiát! 

– A bölcsek bölcsét? – A bolondot! –
– A szentet? – Ördög szentje volt!
– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung.
– Öld meg: mindenkit kirabolt!
Öld meg! – az átok, mint a tenger
özönlött a császár felé.
– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si
és kilépett a nép elé.

– Őrültek! Elűztem a kalmárt!...
– A tied éppúgy becsapott!
– Bankpénz helyett … – De katonákkal 
Hajtottad be a kamatot!
– Az úri tőke… – Spicliké lett!
– A papok… – Azért nincs eső!
– Munkahadsereg… – Mint a börtön!
– Jövőtök… – Ma kell, nem jövő! –

És már megint égig csapott a
vihar, tombolt az új világ:
– Most remény sincs meggazdagodni!
Császár, öld meg a bestiát! 
– Őrültek! – suttogta a császár
s becsukta a négy ablakot,
s elnémult kétszázmillió szív
s az önzés újra hallgatott.

Elnémult kétszázmillió szív,
csak kettő beszéld odabent.
– Hiába! sóhajtott a császár.
– Nincs remény! – sóhajtott a szent.
– Ugye, mégis a régi rend jobb?! –
tapsolt a győzelmes Tanács.
És Vang-An-Si befalaztatta
a szent torony négy ablakát.

LAST_UPDATED2
 
Vízi Péter és Vízi Pál PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 15. csütörtök, 07:52

a-magyar-nepmese-napja-es-benedek-elek-12970

VÍZI PÉTER ÉS VÍZI PÁL

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy öreg király, s annak egy szépséges szép leánya. Akadt is a királykisasszonynak kérője, nem egy, de tizenkettő is. Hanem az öreg király egyhez sem adta, mert egy éjjel valami csudálatos álmot látott, azt elébb meg akarta fejtetni az ország bölcs embereivel. Az volt a király álma, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger; elborította az ő országát, de nemcsak azt, elborította az egész világot.

Reggel, amint felkelt a király, összehívatta mind az ország bölcseit, a jövendőmondókat, az álomfejtőket, s elmondotta nekik az álmát. Összeültek a bölcsek, s nagy tanakodás után meg is fejtették az álmát a királynak. Azt mondták, hogy az a két korsó víz két vitéz fiút jelent, s azzal a két vitéz fiúval a királykisasszonyt áldja meg az Isten. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, s az a szörnyű nagy áradás azt jelenti, hogy az a két fiú elfoglalja az egész világot s egyben az öreg király országát is.

Megijedt az öreg király ettől az álomfejtéstől. Az ország bölcsei azt tanácsolták, hogy ne adja férjhez a leányát, hanem a legmagasabb hegy tetején építtessen egy kis vasházat; azon a vasházon ne legyen se ajtó, se ablak, csak éppen egy akkora lik, hogy egy csupor meg egy tányér s mi más egyéb beférjen rajta. Ebbe a kicsi házacskába zárja be a leányát, ki se eressze soha, s akkor soha be nem teljesedik az álma.

Hát az öreg király megfogadta a bölcs emberek tanácsát, fölvitette a leányát a legmagasabb hegy tetejére, körülépítette egy kis vasházacskával, s azon csak éppen akkora likat hagyatott, hogy enni- s innivalót beadhassanak neki.

Hej, sírt a szegény királykisasszony, szakadott a könnye, mint a záporeső. De hiába sírt, az öreg király nem kegyelmezett. Sírás volt éjjele-nappala. Nem látta a fényes napot, nem látott sem embert, sem állatot.

Egyszer, mi történt, mi nem, elég ahhoz, hogy nagy csuda történt: a kis vasházacska földjéből forrásvíz buggyant ki. A királykisasszony nagy örömmel ivott belőle, aztán lefeküdött, elaludott szépen, csöndesen. S ím halljatok csudát! - két aranyhajú gyermek játszadozott reggel körülötte.

Éppen Péter és Pál napja volt, s a királykisasszony a két fiút elnevezte Péternek és Pálnak, s arról a forrásvízről még vezetéknevet is adott nekik. Úgy hívta őket: Vízi Péter és Vízi Pál.

Telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rossz kedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre csak nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett. A fiúk az anyjukkal együtt azt határozták, hogy az anyjuk csak maradjon a házacskában, az oldalát helyreállítják, s maradjon ott, míg visszajönnek a szabadítására.

Elindult a két fiú, bementek a városba, ott szereztek maguknak nyilat, kardot, kést, mindenféle fegyvereket, aztán addig mentek, mendegéltek, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Rengeteg erdőben addig mentek, míg egyszerre csak az út kétfelé vált. Ottan letelepedettek egy fa alá. Nem is gondolták, hogy miféle fa alá telepedtek. Ez a világ jósfája* volt. Aki e fa alatt valamit kívánt, annak minden kívánsága teljesedett.

Leült a két fiú a fa alá, ottan beszélgetnek, tanakodnak. Egyszerre csak azt mondja az egyik:

- Hej, istenem, de jó volna egy kicsi ropogós malacpecsenye.

Abban a pillanatban, ahogy elsóhajtotta magát, leesett a fáról egy sült malac. Most már tudták, hogy a világ jósfája alatt vannak.

Kívántak is mindenféle jó ennivalót, innivalót, s a fáról csak úgy hullott le, amit szemük-szájuk kívánt. Mikor aztán jóllaktak, s jól kipihenték magukat, mondja Péter:

- No, öcsém, itt kétfelé válik az út, váljunk el mi is egymástól. Merre akarsz menni, jobbra-e vagy balra?

Azt mondta Pál, hogy ő jobbra megyen.

- Jól van, öcsém - mondotta Péter -, akkor én balra megyek. De előbb a késünket szúrjuk belé ebbe a fába, s ha majd valamelyik visszakerekedik kettőnk közül, húzza ki a másiknak a kését. Hogyha fehér víz folyik ki utána, az azt jelenti, hogy a másik él és jó dolga van. De ha piros vér folyik, az a másiknak a halálát jelenti.

Beleszúrják a késüket a fába, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak egymástól, Péter ment balra, Pál jobbra.

Alighogy elváltak egymástól, Péter meglát egy farkast, ráhúzza a nyilat, meg akarja lőni, de a farkas könyörögni kezdett, hogy ne bántsa, inkább egy kölykét nekiadja. Jól van, Péter nem ölte meg a farkast, de a kölyköt elfogadta, s vitte magával. Megy, mendegél, s meglát egy tigrist, célba veszi azt is, de mondja a tigris:

- Ne lőj meg, királyfi, neked adom egy kölykemet, bizony hasznát veszed ennek.

Péter leeresztette a nyilát, a tigrist nem lőtte meg, hanem a kölykét magával vitte, és úgy ment tovább tigris- és farkaskölyökkel. Amint menne, mendegélne, elejébe toppan egy oroszlán. De biz ő nem ijedt meg, célba veszi ezt is. Mondta az oroszlán:

- Hallod-e, te királyfi, ne ölj meg, inkább neked adom egy kölykemet, bizony még hasznát veheted.

A királyfi megkegyelmezett az oroszlánnak is, elfogadta a kölykét, úgy ment tovább a három kölyökkel. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön által, s egyszer beérnek egy rettentő nagy városba. De abban a városban minden ház gyászfeketébe volt húzva. Az utcák is be voltak teregetve gyászfekete posztóval, de még a hidak is, de még a fák is. Volt a város végén egy kicsi ház, abban lakott egy öregasszony.

Bemegy ahhoz Péter, köszönti illendőképpen, s kérdi:

- Ugyan bizony, öreganyám, miért húzták ezt a várost gyászfeketébe?

- Jaj, lelkem, fiam, ne is kérdezd! Ennek előtte huszonnégy esztendővel egy irgalmatlan nagy sárkány keresztülrepült a városon, s a város kútjába beleeresztett egy tojást. Abból a tojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány s ez a sárkány adót vetett ki a városra, hogy csak úgy ad vizet, ha minden esztendőben egy tizennyolc esztendős leányt a kútba vetnek. Ebben az esztendőben csak egy tizennyolc esztendős leány van. És ez a királyé. Most rá került a sor. Azt üzente a királynak a sárkány, hogy ha a leányát szépszerével odaadja, többet nem sanyargatja a várost, mert a királykisasszonnyal elrepül nagy Sárkányországba. Hiszen csak akadna egy vitéz ember, aki a sárkányt megölje, nekiadná a király a leányát s fele országát.

"No, Péter - gondolta magában a fiú -, most mutasd meg, hogy mit tudsz!"

A királykisasszonyt másnap kellett vinni a kúthoz, Péter hát lefeküdött az öregasszonynál, hogy jól kipihenje magát, de hajnalhasadáskor felkelt, jól kifente a kardját, adott az állatainak is enni, amennyi csak beléjük fért, s úgy sétált a város kútjához. Hát úgy dél felé hozzák a szegény királykisasszonyt gyászfeketébe vont hintón, a hintó előtt tizenkét paripa, mind a tizenkettő hollófekete, s azokon is gyászfekete posztó. Jött a hintó után a nép is, de jó messziről, sírt a királykisasszony, sírt az apja, anyja, sírt minden jólélek. Csak egy ember jött a királykisasszonnyal: a vörös herceg. Ez eléállott, hogy ő majd megöli a tizenkét fejű sárkányt. Vízi Péter föl sem ment a királyhoz, nem is ajánlotta magát, csak ott állott a kútnál, s várta a sárkányt.

Hát egyszerre csak nagy buggyokat vet a víz, kavarodik-zavarodik, a színében sötétre változik. Aztán csak szakadni kezd a kútból a vörös láng, a kék láng, a zöld láng: ez már a sárkány torkából szakadott ki. Ím, csakugyan jő a sárkány, kiveti magát a kútból, tátogatja rettentő nagy száját, mind a tizenkettőt, üti a földet a farkával, hogy csak úgy döngött-rengett belé.

Haj, uramistenem, a vörös hercegnek sem kellett egyéb, egyszeriben inába szakadt a bátorsága, s nagy hirtelen fölmászott egy fűzfára. De bezzeg nem ijedt meg Vízi Péter. Kirántotta széles, görbe kardját, s neki a sárkánynak. Szakadt a verejték Vízi Péterről, de szakadt a sárkányról is, mert hiába erősködtek, sem Vízi Péter nem tudta halálosan megvágni, sem a sárkány nem tudott úgy fordulni, hogy a farkával megcsaphassa Vízi Pétert, pedig mind azon mesterkedett. Hanem mikor az állatok látták, hogy a gazdájuk mindjárt a fűbe harap, uccu neki a sárkánynak, a tigris lekapta a farkát, megragadta az oroszlán is, meg a farkas is, s abban a szempillantásban Vízi Péter beleugrott a sárkány tizenkettedik szájába, nagy hirtelen a buzogányával kipeckelte a száját, leszaladt a gyomrába, ottan megtalálta a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak a szívét keresztülszúrta, s amint vége volt a fekete galamb életének, vége lett abban a minutában* a sárkány életének is. Akkor Vízi Péter szépen végigsétált a sárkánynak mind a tizenkét fejében. Mind a tizenkét fejében talált egy-egy aranyalmát; azokat a zsebébe tette, s szépen kisétált a földre.

Szörnyűképpen el volt fáradva Vízi Péter, a fejét lehajtotta a királykisasszony ölébe, s egyszeriben elaludott. Elaludtak az állatai is, de a fűzfán ülő vörös hercegnek sem kellett egyéb. Bezzeg most nem félt, leszállott a fűzfáról, felkapta Vízi Péter kardját, a másik kezével befogta a királykisasszony száját, hogy ne kiálthasson, s Vízi Péter nyakát levágta. Nem volt arra senki lélek, aki ezt látta volna. A vörös herceg hát szépen hazavezette a királykisasszonyt, de útközben megmondta neki, hogy ha elárulja, így meg úgy öli meg. Fölmennek a palotába, ott a vörös herceg eldicsekedik, hogy így meg úgy ölte meg a sárkányt, s mert hogy a királykisasszony nem mert szólni, mindjárt papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, a vendégségnél a vörös herceget a főhelyre ültették, de még tizenkét selyempárnát is tettek alája.

Amíg a királynál folyt a dínomdánom, lakodalom, azalatt az állatok felébredtek, s látják, hogy a gazdájuk feje le van vágva. Nosza, szalasztják a tigrist - mert az volt a közöttük a legjobb futó -, hogy hozzon az erdőből forrasztófüvet, azzal majd visszaforrasztják a gazdájuk fejét.

Elszalad a tigris, s amint szalad az erdő felé, találkozik egy nyúllal. Annak a nyúlnak a szája tele volt valami fűvel. Kérdi a tigris:

- Mit viszel, te nyúl?

- Én bizony útilaput a fiamnak.

- Add csak ide, találsz te még ott, hol ezt találtad, nekem nagyobb szükségem van erre.

Jó szívvel, nem jó szívvel, a nyúl az útilaput odaadta a tigrisnek, mert félt, hogy különben szerteszéjjel szaggatja, s a tigris visszaszaladott a társaihoz.

- Hát melyik ért a doktorsághoz? - kérdi az oroszlán.

- Én értek - mondta a farkas -, minden nemzetségem doktor volt.

- No, ha úgy, hát forraszd vissza a gazdánk fejét.

Fölkapja a farkas Vízi Péter fejét, egy pillanatra oda is forrasztja; de mikor talpra állítják, akkor látják, hogy a képes fele hátrafelé van fordulva.

- Ejnye ilyen-olyan teremtette - kiáltott az oroszlán, s jól pofon ütötte a farkast -, hát így tanultad ki a doktorságot?! - Hirtelen lekapta Vízi Péter fejét, előrefordította a képes felét, s úgy forrasztotta a nyakához.

Vízi Péter egyszeriben kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy csak nagyot aludott. Az állataitól tudta meg, hogy mi történt vele.

- No, megállj, vörös herceg, mindjárt megkeserítem én a lakodalmadat!

Elébb a sárkány tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat (volt mind a tizenkettőben kettő), a tarisznyájába tette, s mondta az állatainak:

- Gyertek velem, édes szolgáim.

Bement a városba, egyenesen az öregasszonyhoz, s attól megtudta, hogy már áll is a lakodalom javában. De bezzeg nem volt Vízi Péternek maradása, szólította az állatait, ment föl a palotába, s ahogy ment föl a garádicson, csak hullani kezd a selyempárna a vörös herceg alól. Először egy, utána kettő, egyszerre csak úgy leesett a kopasz földre, hogy alig tudták felszedni. Bekiáltott Vízi Péter a palotába:

- Gyere ki, vörös herceg, ha igazi vitéz vagy!

Hej, reszketett a vörös herceg, mint a nyárfalevél, ment is volna, nem is, nem tudta, hogy mit csináljon. De a királykisasszony is csak biztatta:

- Eredj, csak eredj, mutasd meg a vitézségedet!

Megint bekiáltott Vízi Péter:

- Gyere ki, te sárkányölő herceg!

- Eredj, eredj - biztatta a királykisasszony -, mutasd meg, hogy te ölted meg a sárkányt!

Mit volt mit tenni a vörös hercegnek, kimegy az udvarra nagy reszketve, kirántja a kardját, de biz azt ránthatta, többet a hüvelyébe vissza sem dughatta: csak egyszer vágott hozzá Vízi Péter, s mindjárt a fűbe harapott. Akkor bement Vízi Péter a palotába, elővette a tarisznyájából a tizenkét aranyalmát meg a sárkány huszonnégy aranyfogát, s mondta a királynak:

- Ím, ezzel bizonyítom, felséges királyom, hogy én öltem meg a sárkányt, s nem a vörös herceg.

De bezzeg bizonyította a királykisasszony is, de bezzeg örült a király is, mert jobban tetszett neki Vízi Péter, mint a vörös herceg. Folytatták a lakodalmat, s abban sem hagyták hét álló hétig. Lakodalom után egyszer Vízi Péter vadászni indul, hanem a felesége a nyakába borult, s úgy kérte, hogy akárhová menjen, csak a boszorkánytanyát kerülje, mert az sötétebb a pokolnál, onnét még ember élve nem került vissza.

Ígéri Péter, hogy nem megy, de amint kiment a palotából, nagy kedve kerekedett mégis, hogy megnézze azt a boszorkánytanyát. Kimegy az erdőbe, megy, mendegél, s egyszer csak felszökik előtte egy nyúl. Megcélozza a nyilával, s nem találja.

"Mi dolog ez - gondolja magában Vízi Péter -, még sohasem hibáztam el vadat!" Megy tovább, és egy hajításnyira megint felszökik előtte egy nyúl, rálő, s azt sem találja.

Mérgelődött Péter, s ment tovább nagy bosszúsan. Alig ment tovább, harmadszor is felszökik előtte egy nyúl, arra is rálő, s azt sem találja. Hát uramteremtőm, mi történt. Egyszerre csak elsötétedik az erdő, mintha éppen a poklok országában lett volna, az állatai reszketve, szűkölve húzódtak melléje. Nézett volna erre, nézett volna arra, nézett fel az égre, nem látott egyebet rettentő nagy sötétségnél.

"Na, ez bizonyosan a boszorkányok tanyája" - gondolta magában. Az is volt, érezte a kezével-lábával, testével, hogy csak úgy nyüzsögnek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is, a három állatát is.

Ebben a forgószélben, mint egy hintóban, úgy ült egy öregasszony, a forgószelek királynéja. Ez fölkapta Vízi Pétert, s jó messzire elhajította, utána az állatait is. De áldott szerencsére, süppedős homokba esett, s abban süppedett mind alább-alább, három napig meg sem állott. Akkor belecsubbantak egy mély folyóvízbe. Na, kivergelődnek ebből a vízből, s mennek szegények a poklok országában, mert ez ugyan nem volt más. S hát uramteremtőm, látták mindenfelé, amint az ördögök hányták be forró, meleg üstökbe azoknak az embereknek a lelkét, akik e világon való életükben nagyot vétkeztek.

No de Vízi Péter nem idevaló volt, hirtelen nagy forgószél kerekedett, fölkapta ismét az állataival együtt, fölrepítette a pokol likán, s vitte vissza egyenest a boszorkánytanyára.

Megy, mendegél szegény Péter, elgyengülve, támolyogva botorkázott a nagy sötétségben, s ím, egyszerre meglát valami gyenge világosságot. Lassan odatapogatódznak, ahol ez a világosság volt, s hát ott egy nagy darab fa égett, s amint szénné lett, egy láthatatlan kéz megint más darab fát tett a szénre.

Leül Vízi Péter a tűz mellé. A tarisznyájában volt kenyér, szalonna, azt eléveszi; a szalonnát fanyársra húzza, s a zsírját veregeti a kenyérhez. Amint sütögeti a szalonnát, megszólal mellette valaki didergős, fázós hangon:

- Jaj, be fázom!

Péter körülnézett, nem látott senkit, s nem is szólt semmit. Megint megszólalt az a hang:

- Jaj, be fázom!

Tovább már nem állhatta szó nélkül, mondta Péter:

- Ha fázol, gyere ide, s füttözzél!*

- Jaj, nem merek, mert az állataid összetépnek.

Fölnéz Péter a fára, hát ott guggol egy öregasszony. Mondja neki:

- Jöjjön csak le, néne, nem bántják ezek az állatok.

- Nem merek, hanem ledobok három arany hajszálat, azokat fektesd az állataid hátára, akkor lemegyek.

- Jól van, dobja le.

Ledobja az öregasszony a három arany hajszálat. Vízi Péter ráteszi az állatjaira, s észre sem vette, hogy az állatok egyszeriben kővé meredtek. Leszáll az öregasszony a fáról, a tűz mellé ül, előránt egy varangyos békát, nyársra húzza, sütögeti, s mondogatni kezdi magában:

- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.

- Mit beszél kend?

- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.

- De már ki mit süt, azt egyék! - kiáltott Vízi Péter, s haragjában a vén boszorkányhoz vágta a szalonnát.

Hej, a vén boszorkánynak sem kellett egyéb, felpattant, megragadta Vízi Pétert, de úgy megragadta, hogy mozdulni sem tudott. Szólítja az állatjait, azok sem mozdulnak. Elvette a vén boszorkány Vízi Péter kardját, miszlikbe vagdalta a testét, s egy nagy kádba belehányta.

Amikor ez történt, egy nappal, két nappal azután Vízi Pál visszafordult a világ jósfájához, ahol a testvérétől elvált, kihúzza a kését, s hát piros vér buggyan ki utána.

- Hej, édes Jézusom, meghalt a bátyám! - sóhajtott keservesen Vízi Pál. Meg sem állott, ment azon az úton, amerre a bátyja elment. Éppen úgy járt, mint a bátyja. Találkozott a tigrissel, meg akarta lőni, de nem lőtte meg, s a tigris nekiadta egy kölykét. Éppen így járt az oroszlánnal, így a farkassal is. Neki is volt három állata, s úgy ment abba a városba, ahol a bátyja megölte a tizenkét fejű sárkányt. Vízi Pál úgy hasonlított Vízi Péterhez, mint egyik tojás a másikhoz, s mikor a városba megérkezett, s előre vitték a hírét, hogy jő, elejébe harangoztak. A kicsi királyné pedig aranyos, bársonyos hintóba ült, s úgy ment elejébe. Azt hitte, hogy az ura került vissza a boszorkánytanyáról, s mikor meglátta Vízi Pált, leugrott a hintajából, s nyakába borult.

- Édes uram, lelkem, uram, csakhogy visszakerültél a boszorkánytanyáról!

Vízi Pál egy szóval sem árulta el, hogy ki s mi ő, elég az, hogy tudta, hol s merre kell keresni a bátyját. Másnap reggel nem szólt a kicsi királynénak semmit, ment a boszorkánytanyára, mentek vele az állatai is. Éppen úgy járt, mint a bátyja, háromszor lőtt nyúlra, s egyszer sem talált, s mikor a harmadikra is elhibázta, elsötétedett az erdő, egy lépést sem látott sem előre, sem hátra.

Hanem mégis több szerencséje volt, mint a bátyjának, mert mindjárt megpillantotta azt a gyenge világosságot, s odament. Leül a tűz mellé, sütni kezdi a szalonnát; s hát hallja, hogy valaki didereg a fán, s leszól:

- Jaj, be fázom!

- Gyere le, ha fázol - vetette oda Vízi Pál, de a vén boszorkány most sem mert lejönni, míg Vízi Pál meg nem ígérte, hogy a három arany hajszálat az állatjaira fekteti.

- Hát csak vesse le - szólott föl Vízi Pál.

Le is veti a vén boszorkány, de úgy találta vetni, hogy mind a három arany hajszál a tűzbe esett, s porrá égett. De ezt a vén boszorkány nem vette észre. Leszállott a fáról, a tűz mellé ült, honnét, honnét nem, egy varangyos békát ránt elő, sütögetni kezdi, s mondogatja magában:

- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.

- Eszel, majd megmondom, mit! - s a boszorkányhoz csapott a szalonnával.

Felszökik a boszorkány, megragadja Vízi Pált, de abban a szempillantásban ráugrik a három állat, s úgy megfogják, hogy moccanni sem tudott.

- Kegyelmezz az életemnek - könyörgött a boszorkány -, s föltámasztom a bátyádat s föl az állatait!

Hát jól van, Vízi Pál intett az állatoknak, de azért jól közrefogták, hogy el ne szaladhasson. Akkor a boszorkány szedett egy csomó mindenféle forrasztófüvet, csinált mindenféle hókuszpókuszt, hát egyszer megelevenedik Vízi Péter, megelevenednek az állatai is, s ahogy megelevenedett Vízi Péter, halljatok csudát, megvilágosodék az erdő, híre-pora sem volt többé a boszorkánynak, eltűntek a csúszó-mászó állatok, mintha a föld nyelte volna el.

Összeölelkezett, összecsókolódzott a két testvér, s mentek a városba, utánuk a hat állat, azután fel a palotába. De csak még most ámult-bámult a kicsi királyné. Amíg meg nem mondták, melyik az ő édes ura, nem tudta, hogy melyiket ölelje, melyiket csókolja. Még csak ezután teljesedett be az öreg király álma. Vízi Péter és Vízi Pál országról országra jártak, elfoglalták az egész világot, úgy nőtt a vitézségük, mint a tenger, elborította az egész világot.

Így volt, vége volt, mese volt.

A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version

Benedek Elek

Magyar mese- és mondavilág 2.
A fekete kisasszony

 
Flóra és Fauna PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 14. szerda, 05:04
 
A pedofil papok PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 13. kedd, 20:39

pedfil pap

A pedofil papokat nyilvántartják.

De vajon az ugyanilyen rabbikat is?

 

2014. május 13.
Ifj.Tompó László - Hunhír.info

Örökzöld témája a világbolondító médiumoknak, kivált a Néphazugságnak, a katolikus papok egyéni morális bűneinek kitálalása, sőt számuk felnagyítása. Amint ugyanis a minap írta, ugyan elenyésző azon papok száma, akikről kiderült, hogy pedofilok, de ki tudja, hányan lehetnek még ilyenek. Érdekes, ilyenkor mennyire erkölcsbíró szerepében tetszeleg. A pedofil papokat nyilvántartja. De vajon az ugyanilyen rabbikat is?

Mert arról, hogy a pedofíliát, mint olyat, elítélte volna, nem tudunk. De arról sem persze, hogy ahomoszexuális házasságokat vagy felvonulásokat. Amikből azért van elég, lássuk be. No de szemelgessünk kissé a Néphazugság május 10-i számából, amelyben Czene Gábor szó szerint így mennydörgött:

„A Vatikán rendre a katolikus egyház hírnevének megőrzését helyezte a gyermekek védelme fölé, az utóbbi években olyan eljárásokat alkalmazott, amelyek lehetővé tették, hogy papok több tízezer gyereket molesztáljanak, vagy erőszakoljanak meg.”

Az eljárásokat nem részletezte, de hát persze hol van az megírva, hogy minden orgánumnak pont az argumentálásnak kellene főerősségének lennie? Elvégre, ha Nagy Sándor udvaronca mondhatta, hogy „calumniare audacter, semper aliquid inhaeret”, vagyis merészen kell rágalmazni, valami mindig csak megmarad belőle, miért ne tehetné ezt maga is? Miért ne szuggerálhatná olvasóiba, milyen álszent mindig is a papság! Ugyanis így folytatta:

„Akár forradalmi eredménynek is nevezhetjük, hogy története során először a Vatikán adatokat tett közzé a pedofil bűncselekményekről. A kimutatás szerint ilyen okokból az elmúlt tíz évben 848 papot fosztottak meg reverendájától a világegyházban, további 2572 – jellemzően idős és beteg – pap másfajta büntetést kapott. A 2012. végi állapotot tükröző vatikáni statisztikák szerint a papság összlétszáma meghaladja a 414 ezer főt a világban.”

Darwin úgy tűnik, nem élt hiába, hiszen vannak, akik közmondásosan azt akarják elhitetni, hogy a bolhából is lehet elefánt. Mint a jól értesült Czene. Aki a fenti statisztikából az alábbi konklúziót vonta le:

„Ezzel áll szemben a néhány ezer leleplezett pap. Az áldozatokat azonban ez aligha vigasztalja.Ráadásul sosem fogjuk megtudni, hogy a ténylegesen elkövetett bűnesetek hány százalékára derült fény – és hányan vannak a papok között olyanok, akik büntetlenül úszták meg a förtelmet.

Köhög a bolha, ugye. A Néphazugság erkölcsbíróként tetszeleg! Hogy hányan vannak, akik homoszexuálisokként „házasság”-ra lépnek, vagy ilyen mivoltukkal kérkedve felvonulnak, s mindezt „büntetlenül ússzák” meg, elfelejtette részletezni. Vagy hogy vajh hány rabbit ért utol akár pedofil, akár homoszexuális kapcsolataikért Iustitia szent keze?

Itt akár pontot is tehetnénk szösszenetünk végére. Csakhogy minden ilyen néphazugságos mennydörgedelem kapcsán felmerül a kérdés: cui prodest, kinek az érdeke? Miért itt is a kettős mércézés? Miért, hogy bűnös s ezért elítélendő jóformán mindig csak katolikus pap lehet, de rabbi sohasem?

Aligha adhatunk kérdéseinkre találóbb választ, mint Wick Béla atya százegy éve megjelent, ámde ma is nagyon aktuális Hitvédelmi zsebkönyvéből. Ebben arra a szokásos állításra, hogy „a papok rosszak”, így felelt:

„Aki a papok rosszasága miatt panaszkodik, vessen számot magával, hogy úgy figyeli-e meg a papok jóságát, mint botlásaikat. Ha nem annyira tárgyilagos, akkor csak azt mutatja, hogy mentséget keres a saját gonoszságaira s a papok vádolásával akarja a saját rosszaságáért igazolna magát.”

Hát igen. Mert, ismételjük, arról, hogy a pedofíliát, mint olyat, elítélte volna bármikor is a Néphazugság, nem tudunk. De a fentebbi állítással persze jegyben jár egy másik is: „Nem csoda, ha meggyűlölik az anyaszentegyházat a rossz papok miatt.” Nos, erre Wick atya pedig ezt válaszolta:

„Pázmány Péter erre azt mondja: „Meggyűlölöd és megutálod-e édesanyádat, mert némely feslett asszonyokat látsz?” A katolikus anyaszentegyházat nem a rossz papok miatt gyűlölik, akiket Krisztus ellenségei sokszor támogatnak és dédelgetnek is (különösen a „szökött szolgákat”), hanem a  papok miatt, akik az Úr Jézus megalkuvást nem ismerő tanítását buzgón hirdetik.”

Igen, erről van szó, hiába is tetszeleg erkölcsbíró szerepében a Néphazugság, amely a pedofil papokat nyilvántartja. De vajon az ugyanilyen rabbikat is?

 
RENDÜLETLENÜL PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 12. hétfő, 11:45

Arany János

RENDÜLETLENÜL

Hallottad a szót: „rendületlenül -”
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: „rendületlenül?”
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

(1860.)

LAST_UPDATED2
 
Állatfarm PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 13. kedd, 06:00

"Éles hangon, sebesen felolvasta nekik a számokat, és részletesen bebizonyította, hogy több zabjuk, több szénájuk, több répájuk van, mint Jones idejében volt, rövidebb a munkaidejük, az ivóvizük jó minőségű, hosszabb életűek lettek, és a kicsinyeik nagyobb százaléka marad életben, istállójukban több a szalma, és kevesebbet szenvednek a bolháktól. Az állatok minden szavát elhitték.

Az igazat megvallva, Jones és mindaz, amit Jones jelentett, már majdnem teljesen elfakult az emlékezetükben. Tudták, hogy a mostani életük kemény és sivár, gyakran éhesek és gyakran fáznak, és amikor nem alszanak, akkor rendszerint dolgoznak. De nem kétséges, hogy a régi időkben még rosszabb volt. Szívesen hittek ebben. Különben is, akkor rabszolgák voltak, most pedig szabadok, és ez óriási különbség, amint Süvi sohasem mulasztotta el hangsúlyozni."

Orwell: Állatfarm




 
A halhatatlanságra vágyó királyfi. PDF Nyomtatás E-mail
2013. június 26. szerda, 09:04

A halhatatlanságra vágyó királyfi.

Ecczör volt hol nem volt, hetedhét országon, még azon is tul, még az Operencián is tul, bédőlt kemencének kidőlt ódalába, vén asszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncába volt egy fejér bolha, annak a köllős-közepibe volt egy fényös királyi város, a városba pedig lakott egy öreg-rend király, kinek volt egyetlenegy jóramenendő fia, - elég az hezza, hogy a király sokat remélt ebből a fiából, azér őtöt kitanittatta minden iskolai tudományokra, aztán elküldötte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. - Oda is országolt több esztendeig a királyfi, mig végre az apja kévánságára hazatelepődött; - de a királyfinak a sok járáskelésbe egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lött, - ezen az öreg király erősen megütődött s gondolkodott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka? de nem szólott senkinek felőle, csak magába főzte, mig arra a gondolatra jött, hogy a királyfi bizonyosan szerelmös, azér olyan gondolkozó. Történt ecczör, hogy a király csak a királyfival ketten voltak a királyi rezsedencia ebédlő szobájába, az öreg király kartőn fogta a fiát, bévezette az ódalszobába, amely teli volt mindenféle szép leányi képekkel, s azt mondá a fiának: Te édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadot; jó vóna, ha megházasodnál, lásd ebbe a szobába minden császároknak, királyoknak és fejedelmeknek leányaik le vannak festve, tetszésöd szerint választhatsz; amelyik leginkább szüved szerént való, azt hozom feleségül neked, csak jobb kedvödet lássam. - Jaj édes király atyám, felelé a királyfi, se a szerelöm, se a házasság nem bánt ingömet, hanem az a gondolat szomorit, hogy minden emböröknek, még a királyoknak is ecczör meg kell halni; szeretném tehát olyan birodalmat födözni föl, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamba, hogy ha a lábam térgyig vásik is, addig menyek, mig ilyent találok.

Az öreg király ügyeközött leuntatni fiát föltött szándékáról; mondotta neki, hogy az lehetetlen, elbeszélte azt is, hogy ő már ötven esztendeje, hogy királyja az országának, mindég megelégedve és bódogul élt s egyszörsmind ajánlotta fiának, hogy a királyságot is átadja neki, csak más kedvit lássa, s maradjon honnjába; de a királyfi állhatatos maradt föltételéhöz, másnap reggel kardot kötött az ódalára s utnak is indult.

Mikor több nap mulva kihaladt vóna az apja birodalmából, amint möndögelt az uton, még messzire meglátott egy roppant nagy élőfát, - mintha a tetejibe egy nagy sas libegne; közelebb mene a fához, hát lássa, hogy egy nagy sas annak a nagy fának tetejibe levő ágait ugyancsak rugdossa, ugyan poszátoltak szerteszéjjel az ágak, - mikor elbámészkodnék rajta, a sas csak magát gondolja, leszáll melléje a királyfinak, körösztül bukkik a fejin, lösz belőle egy király, s azt kérdi a bámészkodó királyfitól: Te mit bámulsz öcsém? Hát biz én csak azt bámulom, - felelé emez, - hogy te miért rugdosod ezt a nagy fa tetejit. Erre a sas király azt mondja: Ládd-e én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hezzám tartozó zelletségöm meg ne halhassunk addig, valameddig ezt az élőfát innét tőstőből ki nem rugdosom vélle; de már este van, ma többet nem dógozom, hanem haza mönyök s tégödöt is, mint utazót, jószüvel látlak szegény házamhoz hálóba. A királyfi erre el is igérközék s együtt elsétáltak a saskirály rezsedenciájába, - hát a saskirálynak egy gyönyörűséges szép leánya vagyon, ki el is fogadta az apját s a vendég királyfit s azonnal asztalt terittetött s vacsorával ellátta. Vacsorálás közbe kérdé több szóváltások között a sas király az utazó királyfit, hogy mi célja lenne utazásának? A királyfi pedig kinyilatkoztatá, hogy addig akar éppen utazni, hol olyan birodalomra talál, melybe a halálnak ne lögyön hatalma. No édes öcsém, - mondá a sas király - ugy éppeg jó helyen jársz; nem hallád-e, hogy addig rajtam, és a hozzám tartozóimon a halálnak semmi hatalma nincs, amig azt a nagy fát tőstől, gyökerestől ki nem rugdalom; addig pedig eltelik 600 esztendő is. Kelj össze addig a leányommal, s itt nálam addig eleget élhettök. Jaj édös király bátyám uram! az mind jó volna; de 600 esztendő mulva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok fölfödözni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. A király kisasszony is marasztotta, mert már jóformán megismerkedtek volt; de semmiképen sem tudá őtöt maradásra birni. Végre hát, hogy minden emlék nélkül mégis el ne bocsássa, adott neki egy iskotoját, melynek a belső fenekén az ő képe volt lefestve, s azt mondá: No te királyfi! mivelhogy semmiképen sem maradál nálam vedd ezt az emléket! - ennek oly tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a fődön járásba, nyisd föl az iskotoját, nézz az én képömre, s ahogy gondolod ugy utazhatsz: ha tetszik a levegőben, ha ott igen élös lesz a levegő fuvása, a föld szinén, mint a sebös gondolat, vagy mint a sebös forgószél. A királyfi az iskotoját megköszöné, zsebibe tette, másnap bucsut vött a saskirály házától s utnak indult.

Egy darabig mönt gyalog az országuton, de egy idő mulva meg kezdött bágyadni, s eszébe jutott az iskotoja; elővövé hát, kinyitotta s reápillantott a király küsasszony képibe s gondolta magába: haladjak ugy, mint a sebös szél fönn a levegőbe, s azonnal fölkereködött, s ugy haladott, mint a sebös szél. Mikor egy jó darabig elhaladt volna, egyszer egy roppant nagy magos hegy fölött haladva, lássa, hogy egy kopacz embör egy kosárba ásóval és kapával fődet rakott a hegy tetejéről, s viszi az alj felé. Megáll s elbámul ezön a királyfi, - a kopacz embör is megáll s kérdi a királyfitól: te mit bámulsz öcsém? Hát én bizony csak azt bámulom, hogy kegyemöd hova viszi innét azt a kosár fődet? Jaj édes öcsém! mondta az öreg, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig se én, se semmi familiám meg nem halhatunk, mig ezt a nagy hegyet evvel a kosárral mind el nem hordom, s a helyet itt meg nem teresitöm; de már este felé van, ma többet nem dógozom; azzal körösztül bukkott a fején, s lött belőle egy kopacz király, melléje állott az utazó királyfinak, s meghitta őtöt magához éjjeli hálóba. - El is mentek együtt a kopacz király rezsedenciájába, hát ennek még százszorta szebb leánya van, mint az előbbinek, - ki őköt jószüvel látta s vacsorával is csakhamar ellátta. Vacsora alatt a kopacz király megkérdezé az utazó királyfit, hogy meddig utazik? mire a királyfi hasonlólag azt felelte, hogy addig utazik, mig olyan országot talál, ahol a halálnak ne lögyön semmi hatalma. Ugy éppen jó helyt jársz, azt mondja a kopacz király is, mert amint mondám, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig meg nem halhat semmiféle familiám, mig azt a nagy hegyet mind el nem hordom, addig pedig eltelik 800 esztendő is; keljetek essze a leányommal, ugyis látom, nem unjátok egymást, a 800 esztendeig eleget élhettök. Igen de, mondja a királyfi, én oda akarok menni, hol a halálnak soha se lögyön hatalma. Erre készülődni kezdett s jóécakát mondván, elmönt a hálószobájába; másnap mindnyájan igen jókor felkőtek, s a király küsasszony ujból marasztá a királyfit, de teljességgel nem maradt; hogy tehát minden emlék nélkül el ne mönnyön a királyfi, adott neki egy olyan arany gyürüt, melynek az a tulajdonsága volt, hogy ha annak birtokosa ujjában megfordította, éppen ott lött azonnal, ahol akarta; - a királyfi a gyürüt elvötte, megköszönte s avval bucsuzott s utra indult megint.

Egy darabig ment az országuton; ekkor eszébe jut az adott gyürü; megfordítja tehát azt az ujjába, s gondolja magában, hogy épen a világ végin lögyön. Behunyja szemit, s hát egy pillantásra, mikor a szemit kinyitja, egy pompás királyi város közepibe vagyon, megindul annak utcáin le és föl; lássa a sok csodálatos öltözetü s formáju emböröket, huszonhét féle nyelvön próbált velök beszélni, mert annyi nyelvet tudott a királyfi, de senki sem felelt egyre is. Megbusul tehát, hogy mitevös lögyön itt, hol senkivel sem tud értekeződni. Addig jár-kel bujában, hogy ecczör egy olyan öltözetü emberre talál, milyent az ő országába szoktak viselni, megszólitsa a maga nyelvén, hát tud rá felelni; megkérdözi tehát legelőbb is, hogy miféle város ez; az ember megmagyarázza, hogy ez a kék király országának fővárosa; de maga a király meghót, hanem vagyon egy kedves szép királyi kisasszony, s az uralkodik hét ország fölött; mert más senki sincs az egész királyi nemzetségből. A királyfi meg volt elégödve a fölvilágositással, s kérdé az embert, hogy nem tudná-e a király rezsedenciáját megmutatni. - Jó szüvel - mondá az ember - s elvezette a királyfit a rezsedenciához, s ott elbucsuzék tőlle. A királyfi beindult a rezsedenciába, hát a királyi küsasszony a rezsedencia garádicsára leülve, himet varr, s a királyfi is egyenesen neki indult; a királyi küsasszony pedig fölállott ülőhelyiből, s megesmerve a királyfit, hogy nem hétköznapi embör, fölvezette őt a rezsedencia palotáiba, s ott urilag elfogadta. Több szóváltás után, hogy a királyi küsasszony megtudta a szándékát a királyfinak, kérte, hogy maradjon nálla s lögyön neki társa az uralkodásba; de a királyfi kijelentötte, hogy csak abba az országba akar megtelepödni, hol a halálnak nincs hatalma. Ekkor a király küsasszony kartőn fogta a király urfit, bevezette egy ódalszoba ajtajába, s hát annak a szobának a pádimentuma úgy teli van szurkálva varrótüvel, hogy csak egyet sem lehetne abba többet leszurni. No te királyfi azt mondja ekkor a küsasszony - látod-e ezt a roppant sokaságu varrótőt? én arra vagyok kárhoztatva, hogy amig ezt a sok tüt el nem használom, el nem vaslalom a varrásba, addig sem én, sem semmi hozzám tartozó familiám meg nem halhatunk; addig pedig eltelik ezer esztendő; ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk s uralkodhatunk. - Igen, de, mondja a királyfi, ezer esztendő mulva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresök, hol a halálnak soha hatalma ne lögyön. Eleget ügyeközött a himvarró király küsasszony leverni szándékáról a királyfit; végre is ez kijelentötte, hogy nem marad, hanem folytatja elkezdött utját. A király küsasszony ekkor a királyfi eleibe állott, s igy szólott hezzá: mivel semmiképen nem tudlak megtartani, emlékbe fogadj el tőlem egy arany vesszőcskét, ennek olyan tulajdonsága löszön, hogy szorultság esetibe azzá változik, amivé változtatni meggondolod. A királyfi megköszönte a király küsasszony adományát, azt a zsebibe rejtötte, avval bucsut vött tőlle, s utra indult ujból.

Alig ért ki a városból, hát ott egy nagy folyóra talált; de látta, hogy annak a tulsó szélinél az ég kárpitjai már leereszködtek, s tovább menni nem lehet, mert ott a világnak vége van; felindult tehát vizjöttire a folyó martján; mikor egy darabocskáig fölfelé haladt volna, ecczör a szömibe ötlött egy fényös királyi kastély a folyóviz fölött a levegőbe függve; de minden vizsgálódása után sem látott semmi utat vagy hidat oda, amelyik azt a száraz főddel összekötötte volna; pedig csakugyan szerette volna a fényes kastélyba bepillantani. Ecczör csak eszébe jut az aranyvessző, melyet a himvarró király küsasszonytól kapott volt; elévöszi azt s ledobja a földre evvel a gondolattal: lögyön belölle egy palló átal a fényes királyi kastélyba, s legottan a vesszőből egy arany palló lött átal a fényös királyi kastélyba; a királyfi sem késedelmezött sokáig; reá ugrik az arany pallóra, s átalmönyön rajta a kastélyba; - de mikor a kastély kapuján belépött, hát aztat olyan külömbnél csuda-állatok őrzik amilyenöket ő soha sem látott volt. Megijed s poroncsol a kardjának: kard ki a hüvelyből! - a kardja ki is ugrik s egynehánynak a fejét el is üti; de hát azoknak ecczöribe más fejük nő; erre még jobban megretten a királyfi, a kardját hüvelyibe poroncsolja, s megbámul. A kastély királynéja ezt látta az ablakból s egy inast tüstént utána szalasztott, hogy az őrök ne bántsák, megporoncsolta az inasnak, hogy azt idegen utazót hozzá vigye. Ugy is lött. Az inas gyorsan lefutott, a királyfit az őrökön körösztül vitte a kastély királynéja eleibe.

Mikor a királyfi megérközött a királyné eleibe, elkezde a királyné hozzá beszélni. Azt látom, hogy nem mindennapi embör vagy; de azt is akarom tudni, ki vagy s mi járásbéli? A királyfi erre megnevezé, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy azér indult utra, hogy olyan országot födözzön föl, hol a halálnak nincs hatalma. No, jó helyt állsz, mondá a királyné, mert én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja, itt már bátorságban vagy a halál ellen. Ecczöribe leültette s jó szüvel is látta a királyfit, asztalhoz ültetvén őtet csakhamar.

Éppen egy ezer esztendeig maradt ebbe a fényes kastélyba a királyfi, de az oly hamar eltünt, mint az előtt egy félesztendő.

Mikor eltölt volna az ezer esztendő, egy éjczaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna, e miatt a hazavágyódás ugy utolérte, hogy amikor reggel fölkőt, tüstést jelentötte a halhatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni az apját és anyját még egyszer meglátni. A halhatatlanság királynéja elbámult ezen a beszéden, s azt mondá: Jaj te királyfi, mit töttél te föl az eszedbe, hiszen apád és anyád több 800 esztendeinél, hogy meghótak, azoknak most semmi hirök, porok föl nem találod. De a királyfit nem tudta leverni szándékáról; azt mondá tehát: No ha csakugyan mégis elméssz, addig ne mönj el, jere velem, hogy tarisnyáltassak az utra. Azonnal a nyakába is akaszta egy arany és egy ezüst kulacsot s bevezeté őtet legelőbb egy kis ódalszobába, ennek egyik szögletibe megmutatott neki egy kis lappancsot, azt fölnyittatta s azt mondá: No ebből a folyadékból, mely ez alatt a lappancs alatt van, töltsd teli az ezüst kulacsodat; ez olyan természetü, hogy ha ebből akárkit lepreczkelsz, ha az előtt ezer élettel birt volna is, azonnal halál fia löszön. Azután bévivé egy más ódalszobába, melynek egyik szögletibe hasonlólag egy küs lappancs látszott, azt is fölnyittatta a királyné, s megtöltötte annak folyadékjából az arany flaskót, s azt mondá: no te királyfi, ennek a folyadéknak, mely az örökkévalóság kősziklájából veszi eredetit, olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt négy vagy ötezer esztendővel meghótt is, ha csak egy csontocskáját megkapod, s megpreczkölöd ennek vizivel, azonnal a legjobb állapotjába fölébred. A királyfi megköszöné a halhatatlanság királynéjának ajándékait, aval elbucsuzott tőlle és az egész kastélytól, s utra indult.

Csakhamar beért abba a városba, hol a himvarró király küsasszony lakott, de alig ismert reá, annyira el volt változva, mönt sietve a királyi rezsedenciához, hát ott olyan csöndesség van, mintha senki sem laknék benne. Mönyön fül a kastély palotáiba, hát mikor a nappali szobába ér, ott találja a királyi kisasszonyt a varrójára buva s elaluva; szép csöndösen oda osonkodik, szólitsa, de nem felel; meghuzintja a gunyáját, de nem mozdul. Innen szalad abba a szobába, mely teli volt tüvel, hát egy tü sincs benne, az utósó varrótü is a király küsasszony varrójába belétörött, s aval a királyi küsasszony möghót. Csakhamar kapja az arany flaskóját, meglocsolja belőle a királyi küsasszonyt, az éledözni kezd, ecczör feltartsa a fejit, megszólalik s legelőbb is azt mondja a királyfinak: jaj, édös barátom, be jó, hogy fölébrösztél, rég hogy aluszom, ugy lehet. De alhattál volna, mond a királyfi, mig a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor a király küsasszony észrevötte, hogy ő meghót vót s a királyfi támasztotta föl, megköszöné igön szépen s jótétel helyibe jót igért.

Innen a királyfi bucsut véve, mönt igyenössen a kopacz királyhoz, hát még messzire meglássa, hogy a nagy hegyet mind elhordotta, mikorra odaérközik, lássa, hogy a kosarát a feje alá tette, az ásót és lapátot maga mellé elnyujtotta, s meghót. Csakhamar előveszi itt is az arany flaskóját, megpreczkeli vele a kopacz királyt, s mint az elöbbenit föltámaszsza. Ez is jótétel helyibe jót igért, s a királyfi tőlle elbucsuzik, s mönyön a saskirályhoz, hát a Saskirály a nagy élőfát gyökerestől, tőstől együtt úgy kikapálta, hogy a legküssebb ágának sincs semmi hire, pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta s meghót; már a legyek dorolták is. A királyfi előbb előveszi az arany kulacsot, megöntözi vélle a Saskirályt, s az is éledözni kezd, esszeszedi magát s megszólalik: Jaj be sokat aludtam, köszönöm, hogy fölébresztöttél édös jó barátom! De alhattál volna, mond a királyfi, mig a világ, ha föl nem támasztottalak volna. Ekkor vöszi észre magát a Saskirály, hogy ő meghót vót. Reá emlékszik a királyfira, s megköszöni, hogy ötöt föltámasztotta s jótétel helyibe jót igér.

Ezután búcsutvöszön a királyfi a Saskirálytól is, elindul s csakhamar megérközik apja királyi városához, de már messziről észreveszi, hogy a királyi rezsedencia elsülyedt, semmi hire, pora nem látszik, közelebb mönyön hozzá, hát kénköves tó lött a helyire, mely ugy égött kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.

Elveszté minden reménységit a király urfi, hogy valaha az apját s anyját föltalálhassa, bujába visszaindul, de amint a város közül haladna ki, hátulról valaki megszólitsa ezekkel a szókkal. Megállj, király urfi, jó helyt jársz, éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek. A királyfi hátratekint, s megesmeri, hogy aki megszóllitotta, az az öreg Halál (kő fülibe!) Csakhamar kapja az ujjában lévő gyürüt, megfordítsa, s mint a gondolat olyan sebössen a Saskirálynál terem, onnat a kopacz királynál, onnan a himvarró király küsasszonynál, mindenikkel minden ármádiájukat kiállittassa a Halál akadályoztatására, mig ő a halhatatlanság királynéjához béérhet; de a Halál olyan sebössen vágtatott mindenütt utána, hogy mikor a halhatatlanság királynéja kastélyába egy lábát bétötte a királyfi, a másikat kivül megragadta a Halál, ilyen szókkal: megállj! enyim vagy.

Észrevötte a halhatatlanság királynéja a dógot, s leszólott az ablakból, s pirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országába, mikor ott hatalma nincs. Igen de, azt mondja a Halál, féllába az én országomba van, az az enyim; igen, de fele az enyim mindenképen, azt mondta a halhatatlan királyné, s mi hasznod, ha elhasitsuk, felinek sem én, sem te nem vehessük hasznát; hanem azt mondom: jere bé hozzám, most megengedöm, s itt ketten fogadással intézzük el a dolgot. A Halál reá állott, bemönt a halhatatlanság királynéja kastélyába, s a királyné azt jovasolta néki, hogy ő a királyfit fölrugja épen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta megi, s ha olyan igyenösen föl tudja lökni, hogy a várba esik, akkor lögyön a királynéjé, ha pedig a vár falán kivül esik le, akkor lögyön a Halálé. A Halál ezen fogadásba beleegyezött. Ekkor a királyfit a királyné kiállította a vár közepibe, a lábát a királyfi lábai alá feszitötte, s ugy fölrugta a csillagok közi, hogy egészen odaveszött, de a veselködésbe egy kicsit megtántorodott a királyné s erősen megijedt, hogy bizony kivül esik a királyfi a váron, szorgalmatosan leste tehát, mikor a királyfi visszafordul. Ecczör megpillantja mint egy küs darázst, hogy hol vagyon, méri a szemivel, hogy hova tanál leesni, de hát eppenös éppen a vár falára, - mögijed a királyné, de egy kis déli szél annyit használt mégis, hogy a királyfi éppen a vár mellé belől felől esött volna, ha a királyné ki nem fogja vala, de a királyné oda ugrott, s mint egy könnyü laptát ugy kifogta, bévitte az ölibe a kastélyba, s látván, hogy küsség elszédült megcsókolta, hogy kijózanodjék. Ekkor megporoncsolta a királyi udvar népinek, hogy mindnyájan söprüt keressenek, azt gyujtsák meg, s tüzes söprükkel söprüzzék ki a Halált a halhatatlanság királynéja várából, s megporoncsolta neki, hogy oda többé lábát betönni ne mérészölje. A királyfi és királyné pedig maig is boldogul és dicsőségösön élnek; aki nem hiszi, keresse föl a világ véginél a folyó fölött a levegőbe függő várát a halhatatlanság királynéjának, s mikor azt fölkapja, azonnal meg fog győződni a mese igazsága felől.

 

SZÉKELY NÉPMESÉK

 

TARTALOM

A halhatatlanságra vágyó királyfi.
A két gazdag ember gyermeke.
A möndölecskék.
Az apám lakadalma.
A házasodni akaró királyfiu.
Nád Péter.
A deákot erővel királylyá teszik.
A rossz fonóleányból lett királyné.

 

*

Szántai Lajos - A halhatatlanságra vágyó királyfi

(népmeseelemzés)


http://embers-eg.webnode.hu/news/szantai-lajos-a-halhatatlansagra-vagyo-kiralyfi-nepmeseelemzes-/

 

SZÁNTAI LAJOS
előadása:

A halhatatlanság örök útjai népmeséinkben



Helyszín: Két Hollós könyvesbolt,

1081 Bp. Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032

Kezdési időpont: 2014. május 12. hétfő, 18 óra

Az előre lefoglalt helyeket kérjük 17:30-ig átvenni!
LAST_UPDATED2
 
<< Első < Előző 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 Következő > Utolsó >>