Payday Loans

Keresés

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

szuret_v

Tisztelt ifjú és szépkorú olvasók!

Mindenkit üdvözlök, aki jóhiszeműen a honlapra "tévedt",

s csak remélni merem, hogy visszatérő vendég lesz nálunk.

Elég vonzónak találja az ingyenes és bő szellemi kínálatot,

és lesz elegendő, elég nagy lelki bátorsága szembenézni

jobbítandó önmagával és a pusztuló nemzet sorskérdéseivel...

Üdvözlettel: Nagy Jenő (1952-)

Elérhetőségem: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

diogenesz_m_3

Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.

Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt.

 

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban

Fénykép: Aki ma ilyen jelenetet lát, kérem azonnal jelezze!

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió



Szomorú vasárnap PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 12. péntek, 12:58
22:30, Szombat (szeptember 13.), m3


Szomorú vasárnap


Szomorú vasárnap
2

magyar tévéjáték, 109 perc, 1984 (12)

rendező: Sándor Pál
forgatókönyvíró: Sándor Pál
operatőr: Márk Iván

szereplő(k):
Voith Ági
Bodrogi Gyula

 

 


A harmincas években világhírűvé vált pesti zongorista,

Seress Rezső életét, dalait idézi meg

az író e különös hangulatú tévéjátéka.

A kis zongorista, Seress Rezső (Bodrogi Gyula)

a túlvilágról tér vissza egykori sikerei színhelyére

a Kispipa vendéglőbe,

megpróbálva - most utoljára - rendezni élete számláját

önmagával és a közönséggel.

 
Szivárvány havasán PDF Nyomtatás E-mail
2013. szeptember 12. csütörtök, 12:18


Szivárvány havasán


szivárvány havasán

felnőtt liliomszál

nem szereti helyét

el akar bújdosni

ki kell onnat venni

s új helybe kell tenni


ki kell onnat venni

s új helybe kell tenni

s apámért s anyámért

mit sem cselekednék

tengernek a habját

kanállal lemerném

tenger fenekéből

gyöngyszemeket szednék

mégis a rózsámnak

gyöngykoszorút kötnék

https://www.youtube.com/watch?v=9-O9QZH_8qs



Szivárvány havasán
Felnőtt liliomszál
Nem szereti helyét
El akar bújdosni

Ki kell onnat venni
S új helybe kell tenni
Ki kell onnat venni
S új helybe kell tenni

S apámért, s anyámért
Mit sem cselekednék
Tengernek habját
Kanállal lemerném

Tenger fenekiből
Gyöngyszemeket szednék
Mégis a rózsámnak
Gyöngykoszorút kötnék

Órák és percek
Gyöngyökké lesznek
Mind felszedném
S elszórnám más felé

Széthulló földön
Várom hogy jöjjön
Hozzon esőt
Tisztító felhőt

Lehulló cseppek
Víz árán ülnek
Sodorjon el
Édes rózsám felé



Szivárvány havasán
Kinyílt rozmaringszál,
Nem szereti hejét, 
El akar bujdosni. 

Ki kell onnan venni, 
Más hejbe kell tënni, 
S kí kell onnan venni, 
Jobb hejrë kell tënni. 

S anyám, édesanyám, 
Kinek adott ëngem: 
Nagy hidëg havasra 
Nagy hegyi tolvajnak. 

Ki most is odavan 
Këresztút állani, 
S këresztút álloni, 
Embert megfosztani. 

S embërt megfosztani, 
Piros vérét venni, 
S embert megfosztani, 
Piros vérét vënni. 

Nem szoktam, nem szoktam 
Hajnalba fëlkelni, 
S a patakra futni, 
Víres ruhát mosni. 

Mér sírsz, asszon, mér sírsz, 
Tán anyád járt ide? 
S nëm járt anyám ide, 
Jín sem jártom oda. 

Cserfát égëttem, 
Gyermëkët rengëttem, 
S a keserű füstje 
Hozta ki a könnyem. 

Három halál közzül 
Mejikët választod? 
Három halál közzül 
Mejiket vállasztod? 

S vagy fejedet vegyem, 
Vagy víredet vegyem, 
Vagy három szál gyertya 
Fëjedenn elígjen? 

S három halál közzül 
Én aztat választom, 
Hogy három szál gyertya 
Fëjemen elígjën. 

S hozd ki, të Borbála, 
Aztat a vég vásznot, 
(hogy) Tetőtől talpáig 
Mind befacsarjátok. 

Súrolják a nyársot 
Én gyönge testemnek, 
Mossák a vedencét 
Én piros vérëmnëk. 

S levivén pincébe, 
Elvágá a nyakát. 
S elvágá a nyakát: 
Itt van ídësanyád! 

Bujj el, fiam, bujj el, 
Líányom, gyermëkëm, 
S mikor én anyádot 
Mindig rëngetgettëm. 

S nem gondoltam volna, 
Hogy sötét börtönnek, 
Hogy sötét börtönnek 
Fenëkibe tegyen.


LAST_UPDATED2
 
Háború a nemzet ellen PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 13. szombat, 15:49
Hírlevél
BOGÁR LÁSZLÓ
előadása:

">HÁBORÚ A NEMZET ELLEN



Kezdési időpont: 2014. szeptember 15. hétfő, 18 óra

Helyszín: Két Hollós könyvesbolt, 1801 Kenyérmező u. 3/a.

MAGYARORSZÁG KIÁRUSÍTÁSA A XX. SZÁZADBAN
 
A POLGÁRMESTER ÚR - 9. PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 12. péntek, 13:36

TOLNAI LAJOS


A POLGÁRMESTER ÚR

 

Regény

MÁSODIK RÉSZ


III

Sok jó ismerősünket nem láttuk, éspedig mióta! - holott a főteher az ő vállaikon nyugodott. Bethlehem József ügyvéd úr, Mihályfi Domonkos főkapitány úr, dr. Szorítsd László úr, a négyszeres-ötszörös elnök, a leendő királyi tanácsos, Czilley Béla úr, a Várhegy szerkesztője s a helyi gimnázium egyik jelessége; a nagy Czilley Károly úr, a költő, ki megy Brassóba, nagy leleplezésre dicskölteményt olvasni fel és babérokat gyűjteni számos koszorúihoz; a derék, kövér lelkész, Sörös úr, imponáló orrhangjával és a sovány Mózes lelkész úr, aki csak egypár percre jelenhetett meg, de máris fontos dolgokat ígért; a költők, tudósok, írók, művészek, dalárdák, egyletek; s a majd kicsattanó, piros képű örmény-doktor mekegéseivel, s Vanília, a bájos tárcásznő és érdektársai a vidéki írónők, vidéki levelezőink - mint a bányászok a mélyben, a beláthatatlan űrben, saját kis lámpájukkal világolva maguknak - kérdheti, mert kétségkívül kérdezheti is a jóindulatú olvasó: hol vannak?

Örvendek, hogy a becses érdeklődést mutató, meleg kérdést hallhatom.

Velük vagyok, mindenütt velük vagyok, egy percre sem vesztettem el őket szem elől.

Asztalomon fekszik az összes Párizs Egylet alkalmi lapja három formátumban, úgymint dísz, díszebb és legdíszebb alakban jeles cikkekkel, versekkel, rajzokkal, kérdésekkel, magasztalásokkal, bókokkal - azonban, habár sokan azt tartják az ünnepély fénypontjának: a valódi fénypont nem ez, korántsem ez, hanem fog lenni a mai napon, a színi előadás után, a város díszkertjében tartandó nagy polgári és katonai bankett.

Fél hétre jár az idő, rögtön kezdődni fog a színielőadás.

Robognak a kocsik, tódul a nép, úgy a nagy vendégsereg, mint a polgárság.

Felséges az idő, a legszebb tavaszi est.

Kik soha egy krajcárt ki nem adtak volna színházra, most veszekesznek egy kis arasznyi helyért.

Csokros ifjak, kik között vén, kopasz agglegények is szerepelnek, igyekeznek fönntartani a rendet, ha kellene itt valakinek a rend. És éppen most? A nőegylet öreg, kifésült, kifestett, kibokrétázott vezérhölgyei is meztelen karokkal - mintha veszedelmes harcra készülnének - elfoglalták rendfenntartó oldal- és sarokszögleteiket. Az ő bájos mosolyaikban kell megütközni minden derekabb férfi és ifjú szemsugarainak.

- Úgy járok föllebb-alább - susogja egy csomó fiatal legénykének egy felvirágozott, kövér hölgy - mint a nyüst. Nem látták az uramat? Nincs itt János Laciné?

Bizony az ő férje egy kis professzornéval most is a cukrász háta mögött suttog.

- Úgy járok itt, mint a nyüst - súg oda két elvirágzott, öreg kisasszonynak, kik igazán már csak a színdarabot várnák - mondják csak, nem látták Károlyt?...

Ó, istenem, két agg kisasszony! Hogy látna az egy házas férjet, és miért látná, mikor csak a férjes nők joga lekötni egy-egy szabadonc, életvidor férjet?

Mosolyognak, mellette azonban mégis úgy tetszik, a cukrász felé néznek.

- Úgy járok itt, mint a nyüst - borul majdnem a kövér pap mellére a szegény rendfenntartó hölgy -, nem látta a tiszteletes úr Károlyt vagy János Lacinét?

- Nem láttam, de látom bájos nagysádat, igazán lelkesen működik. Mit mond ahhoz, hogy a polgármester...

- Engem is fel akartak szólítani, hogy játsszam - vág vissza a nyüstös hölgy -, de tata nem hagyta.

- Ah, mégis botrány... és a leánya is...

- Ah, mégis botrány... nagy botrány...

- Ah, mégis skandalum...

- Ez mégis sok...

- Szemtelenség...

- Cudarság...

- A polgármesteri szék lealacsonyítása... Mi? De az.

- Viszonyban van Líviával...

- De a felesége tűri? Példátlan!

- Én a szemeit ásnám ki az ilyen férjnek...

- Ah, ah! jeh! jeh! - suhan mint a láng, és árad mint a víz a sok megjegyzés innen is, onnan is.

Gyönyörű közönség, borzasztó tömeg.

Csengetés hallatszik, a függöny felgördül.

A polgármester úr ül egy karszéken, oly bús arccal, mintha tudná, hogy ennek a művészi gyönyörnek aligha jól meg nem adja az árát.

Taps, taps, óriási taps. Azok is, kik döfölték: kendőiket lobogtatják - mialatt belebeg a tündéri, szép, nagyvilági hölgy, a bájos Lívia.

Koszorúk röpülnek, virágok hullanak, üdvözlő versek szóratnak - míg egy alkalmas jelenet közben kiválik a színfalak mögül egy fekete sereg hódoló arccal, kemény, fehér nyakkendővel, és fehér és sárga díszkesztyűkkel.

Czilley Béla úr a szónok. Hosszúkás, csontos fejét átszellemülten féloldalra hajtja, és egy tálcát táncoltat remegve, és rajta egy díszes gyűrűt, tárcát, melyből szerényen valami bankó kandikál ki, tudtul adva, hogy bentebb többecske is vagyon.

"Hazánk ünnepelt, dicső művésznője!

Mélyen tisztelt Nagysád!

Midőn Várhegy és a székelység lángoló tisztelete részemre juttatta a szerencsét, hogy egy lángeszű művésznő előtt csekélységem legyen a szószóló, jól tudtam, hogy városunk életében ez hosszú idők óta a legmagasztosabb pont. Dicsőíteni a művészetét, hódolattal venni körül a művészet fölkent papjait és papnéit, egy szívdobbanásban és egy kiáltásban adni hangot a meghatott közönség - igen - igen köréből, kebeléből: csak nagy kultúrnemzetek ténye. Ide sorakozunk mi is ma.

Csekélység ez, nagy tehetségeidhez, lánglelkedhez mérve, melynek fénye túlhat az Alpokon, felér a Davalaghiri csúcsáig, de amint egyik nagy költőnk mondja: mindegy az áldozat, akár kicsiny, akár nagy, ha mindene az áldozónak - és »Él magyar, áll Buda még!«"

- Éljen, éljen! - ordítozák, harsogtaták, suttogák, sziszegék, sóhajták, kinek ahogy adták az istenek.

Fölemelő, megható volt nézni, amint Lívia égre vetette nagy szemeit - majd egy lopva tett pillantással megmérlegelte az adománynak csakugyan csekély értékét -, és hebegve, bár jól tudott volna beszélni, és dadogva, mert így szokás még Pesten is - ejté ki e szavakat: - Ó, köszönöm, köszönöm. Nagy és felséges a székely nép, örök betűkkel írom szívembe nevedet. "Csak nem fajult el még a székely vér. Minden kis csöppje aranyakat ér..."

Hogy mosolyogtak össze a jó barátok, rokonok, testvérek, a családok lelkesült tagjai, hogy éledt dr. Szorítsd László úr s mily közel látta a pillanatot, mikor királyi tanácsos lesz, hogy sírt a polgármesterné, s érezte magát kárpótolva minden szenvedéseiért, hogy rengett a kis deszkabódé a tapsoktól, hogy törekedett Mihályfi Domonkos úr is észrevétetni magát, hogy itt minden az ő akaratából történhetett csak.

Nagy, nagy volt a hatás. Eltagadhatlanul szertelen.

A kolozsvári vendégeket ette a méreg.

Egyik professzor, aki majdnem tökéletes hasonmása volt Czilley Béla úrnak, csak durvább veretben, kevesebb foggal, de annál öblösebb torokkal, odasúgta az egyik papnak:

- Snassz. Egészen minket utánoznak.

- Nem vetted észre? - vigyorgott, ugrott, szökött egy kis sovány emberke - az én beszédemet mondta el az ipse, amit Prielle Kornéliának tartottam. Abbszszólute!

- Nagyszerűen lerántjuk őket.

Jutott taps mindenkinek bőven.

Hármasával jelentek meg a főbb szereplők, kézenfogva egymást: Livius középen, balról Gizella, jobbról Tarczali polgármester úr.

- De jól játszott Tarczali - közlé megjegyzését a főkapitány Csigadomby úrral.

- Ah, bah! sajnáltam szegényt - hajolt a főszerkesztő a főkapitány füléhez, rendkívül bizodalmasan. - Az együgyűségig hiú ember!

Mily finom tapintat kell oda, hogy az ember jó barátját, annak halálos ellensége előtt ügyesen kigúnyolja!

Domonkos úr hálásan szorította meg a főszerkesztő úr kezét.

- Hát a leányára mit mond szerkesztő úr? - kérdé Bethlehem József úr, amint mentek kifelé.

- Egy kis macska. Jól nyávog.

A legnagyobb szeretettel ölelte át Domonkos úr túlnan a nagytekintélyű Csigadomby Gábor urat. Érezték, hogy az a kitűnő vendég az ő emberük, és hogy az a kitűnő hazafi nagyon tisztán lát mindent.

Mire a mulatókertbe értek, már a részvényesek nagy része ott volt az asztalok körül.

Ez volt az a tér - a bankett terme -, ahol mindenki bemutathatta, de törekedett is bemutatni, hogy minő állást foglal el a társadalomban, mekkora befolyása van a város és ország dolgaira, ki ő, és mennyinek tekintsék őt.

Lívia és még néhány művésznő ott ült az asztalfőn.

Ott jár-kel a magas állású Czilley úr, karján a sűrű asztalok sikátorain az ősz dr. Szorítsd László okos kis hátravetett kígyófejével. Mint egy kevély galamb, felfújja öreg begyét, s úgy tekint végig a nagy közönségen, mint amelynek tudnia kell, hogy ha ő nincs, hát ez az ünnepély sincs. Főnöki mosollyal üdvözli a professzorokat, a leányiskola tanítóit (ezeket csak a fele szájával), a húsos, termetes egyházi képviselőket, mint alattvalóit; Madár Dénest, a vén oláh fináncból lett kurátort, a legtrágárabb és erkölcstelenebb életű vénembert a városban; biztatja a kövér Sörös tiszteletest, hogy nos, itt az alkalom, kitegyen magáért, s az eklézsia becsületéért, verje le a szájas kolozsvári vezérférfiakat: észrevétlenül egy listát nyújt át neki, hogy kikről szóljon okvetetlenül, a szabadon levő fél kezével megérinté útközben a Sovány Mózes tiszteletest, ki a legnagyobb műértelemmel rendezi a borokat, és bontja fel kellemes pattanással a borvizek dugóit: úgy, úgy, édes tiszteletes, forgódjék.

Dr. Szorítsd úr széles hatásköréből többeket mutatott be, és egyszersmind úgy alkalmazta beszédét mindig, hogy újabb meg újabb adományai felszínre kerüljenek: öt forint itt, húsz forint ott, három, hét, tíz, sőt tetemesebb összeg is, és mindenkor kulturális ügyben - jusson az méltsás úr tudomására.

Ó, igen, ez öreg férfiú is ács volt, és lépcsőket faragott a régóta áhított királyi tanácsossághoz.

Alázatosabban lépkedett, nagyobbakat köszönt, vékonyabb hangon beszélt, igen, mert azt hitte, hogy az ajánlásnál ezeket is felhozzák.

Itt a főispán úr. Megjött, nem a tudósok gyűlésére, nem is hogy a kormányt képviselje, hanem hogy e fő banketten a hivatalos toasztot ő mondja el, fölállással - a hármas toasztot. Mást nem akar.

A főispán úr is ács, mert lépcsőket farag valamely kitűnő ordóhoz. Itt van, mosolyog, hajlong, kezet nyújt pléhesnek, lakatosnak, az öreg szíjgyártó, félvak Hólyag uramnak, mert azt hiszi, hogy akik itt vannak: mind egytől egyig a tudomány bajnokai, művészek, kultúrmännerek.

Itt sürög-forog a Várhegy szerkesztője, Czilley Béla úr is.

Le-leül egy-egy pesti tudós mellé, és nem hagyja el, míg bruderschaftot nem iszik vele.

Ács ő is: farag utat, hidat valamelyik egyetem felé.

A tudósok - egy-egy kitűnő társuk munkájára, de kölcsönösen - előfizetőket gyűjtenek, pártolókat, alapítókat toboroznak, osztogatják névjegyeiket és fotográfiáikat; a polgárok élvezik az örömet, hogy kedves városuk ekkora dicsőséget aratott, a dalárdisták alig várják, hogy túlessenek a vacsorán, és legszebb dalaikkal megszerezzék a hírlapok magasztalásait. Csigadomby úr pedig egy kis zárt kört formál a város vezérférfiaival, míg Tarczali, a polgármester, fent a magasban, a főispán mellett, és szemben Líviával átadja szívét a legszebb és legnemesebb álmoknak: tért foglalni Pesten, gyermekeit ott neveltetni, és a hálátlan, mindennap változó városból nem haraggal, de mégis okos emberhez illően, legalkalmasabb időben távozni.

Csöndesen ő is ácsol, ácsol, és íme - egészen beforgácsolja magát.

- Tamás - szervusz, szervusz! Tamás! - integet onnan hátulról egy kis őszes, pufakos emberke, mosolygó szemekkel, s a pálinkától, bortól kihevült, vörös arccal.

Tarczali úr édes elmerüléssel néz éppen arra a pontra, melyet annak a kis integető emberkének vehetni, ki magát is gondolja a szíves figyelem tárgyának, de a polgármester úr igazán nem lát semmit.

- Szervusz! - áll föl most a pufók emberke, egy tele poharat emelvén magasra.

Most sincs válasz. Gyorsan kiissza a poharat, kirúgja maga alól a széket, s odaszalad Tarczali úrhoz.

- Én vagyok - vigyorog jókedvvel a kövér emberke vastag télikabátban, holott mások vékony felöltőben is alig állják a meleget - Bencze János.

Mélyen elszomorodik Tarczali, mikor látja a régi ismerőst.

- Már rég föl akartalak keresni, de igen el voltál foglalva, s te most igen nagy úr vagy, Tamás. Istennek hála, én is jól vagyok - s kitárta kabátját, hogy mutassa, hogy mellény is van rajta, és nem is egészen rossz, és valami fekete zsinóron óra is - ha ez igaz. Már öt esztendeje lakunk Pesten. Ugye hogy eltelt az idő? nőm csókoltatja nődet, leányaim a lányaidat üdvözlik. Te Tamás, teremtette! mind férjhez adtam őket. Itt soha még egy szabólegénynek se tudtam volna a nyakára sózni egyiket is. Ott barátom, nagy becse van a leánynak. Ó, ha egyszer szerencsénk lehetne. Nagyszerűen vagyunk. Itt éltem, haltam volna a komisz ügyvédség mellett, jó órában legyen mondva - ohó, de ti jobb bort isztok, egy pohárral szabad, Tamás (s ivott) - te, pompásan élünk. Élet csak ott van, és milyen! Megint inni akart.

- Kérlek, János, most hagyj magamra, holnap szívesen látunk ebédre.

- Megteszem, régi barátomnak megteszem.

Csókra csucsorította a boros száját, s a legverőfényesebb örömmel visszadülöngött helyére.

Ott elbeszélte, hogy ő és Tarczali a legjobb barátok.

Nagyobb tisztelettel kezdték venni e rongyos embert, a rongyosabb, ösmeretlenebb áltudósok, művészek, s közelebb tolták hozzá tele poharaikat.

S János eljöttnek látta az időt, hogy ő is ácsoljon.

Dolgozott is keményen.

- Igen, én és Tamás, mi a legjobb barátok vagyunk. - S fölállt, s meghajtotta magát Tamás előtt. Ácsolt János úr, ácsolt, ácsolt, mint a többiek - faragta a lépcsőket.

 

IV

Sohasem érezte eddig Tarczali úr, hogy a polgármesteri hivatal teher, hiszen ha keserűsége volt is, a munka űzte el bánatát, édesítette életét, s adott neki erőt, hogy irigyei hálóját keresztültörje, s ím most, mint a rab, úgy szeretett volna szabadulni hivatalos aktáitól - e nehéz láncoktól.

A tudósok mennek ki Vaníliához, s onnan a havasok közé pisztrángot fogni, oláh táncot látni, s dudát hallani. A fő vezető Lívia. Egész kora reggeltől fogva ablaka alatt gyülekeznek és indulnak a kocsik pántlikás lovakkal, felbokrétázott művészekkel, költőkkel és dicső, szép hölgyekkel. Mint a város első hivatalnokának, neki is ott kellene talán lenni, annál is inkább, mert ő is író félig-meddig, s ha a sors közbe nem vág goromba kezével, nemsokára valóságos író lesz Pesten, a Csigadomby úr lapjának szerkesztője. Mivelhogy Csigadomby úr követ legyen, csak hetek kérdése, s akkor a megállapodás szerént a nagy napi pártlapot ő veendi által.

Tarczali úr majdnem úgy érezte, mintha ez a szép, nagy, napi pártlap már a kezében volna vezércikkestől, tárcástól, levelestől, összes hatalmas befolyásával. Minek ül akkor ő itt? Az első tanácsosra rábízhatná az ügyeket - teszik azt más polgármesterek is - minek?

Minek?

Mert még becsületes ember: látja feleségét és gyermekeit is - igaz, hogy másvalakit is lát már, de még csak lát.

Minek?

Mert a kötelesség ott ül mellette, és ezt a leánynál, gyermeknél gyöngébb teremtést, nem akarja kilökni az ajtón.

Minek?

Mert azt meg nem tűri, hogy a rendőrfőnök őt a szájába vegye, és minden mészáros, kereskedőlegény pohár boráért odacsapja az asztalra, hogy ehol: ez a ti polgármesteretek, ez hanyag, csavargó ember, akinél én százszorta különb vagyok.

Minek?

Ah, de oly nehéz a keze, alig tud egy-egy sort leírni; oly homályos a szeme, hogy a vén városszolgát is alig látja, aki egy csomó ügydarabot tart elébe; úgy dobog a szíve, s a feje úgy ég, mintha szemtől szembe lesemmirevalózta volna valaki.

Hol az a valaki, hogy mellen ragadja?

Most még csak a háta mögött és jó távol.

Jönnek-mennek az ügyes-bajos emberek, mert ámbár az egész város örömest lenne mulató Párizs Egylet, de a per, veszekedés, rendetlenség, lopás, csalás nem tud nyugodni, s mindenki a polgármester úrhoz fordul, hogy ha ő a város feje, hát mutassa is meg.

És foly a munka gyorsan, emberségesen.

Delet harangoztak.

- Egy úr várakozik idekinn a folyosón, aligha nem Bencze János, aki ezek előtt vagy hét évvel cókostól, mókostól Pestre költözött. Az, aki itt mindenét elette, itta, akinek az a sok rossz leánya volt - magyarázá a vén szolga, azt hívén, hogy a polgármester úr nem is tudja már ki légyen az a Bencze János.

- Bocsássa be.

- Szervusz, lelkem Tamás! - ugrik, mint egy vidám, háládatos, vén komondor gazdájára, vagy régi jó emberére a kis pufók őszes ember, nagy, szürke, télies kabátjában, ebben a forró, szép májusi időben. - Ah, be rég voltunk együtt. Hej valamikor sok jó napokat töltöttünk együtt, mikor mint ifjú legény ide kerültél. Persze, akkor én nagyon jól álltam, borom bőven volt, szalonna a kamarában örökké, borvíz, friss hagyma, jó túró - csak nincs párja Erdélynek. Hanem Pesten is meg lehet ám ragadni a szerencsét.

- Ülj le, János, gyújts rá, ott a szivar, még egypár aktát kell elvégeznem.

- Akár százat. Te diktáld, írom én. Most is írnok vagyok a városházánál, egyik vőm relációján. Erősen szeretik az írásomat. Pesten csak erdélyi legyen az ember, könnyen boldogul. Igaz, mi összetartunk, nem hagyjuk magunkat. Akadémián, egyetemen, ördögön, poklon minden jó dolog a mi kezünkön megy át. Czilley Károly a legnagyobb poéta, tudod azt? Aztán meg Gara Pali. Sándor is gyönyörűen kapaszkodik. Mindig egy-egy mágnás vagy főpap karján látom.

- Nono Arany - mormogá mosolyogva Tarczali - talán csak mégis több, mint Czilley?

- Nem, engem úgyse, nem. Te, bizony nem. Vén ember az már.

- De Ujlaki Lőrinc...

- Azt szilánkokba vágta Gara réges-rég. Csak a német meg angol olvassa Ujlakit.

- Te, ha én felmennék - veti föl tekintetét Tarczali.

- Hova?

- Pestre.

- Minek? Hiszen itt te kisisten vagy. Hogy gondolsz olyat!

- Mindenki maga tudja a maga dolgát.

- Az úgy van. Hallom, Mihályfi nagy ellenséged, pedig te juttattad kenyérbe. Bethlehem Jóska is - ó, micsoda hitvány egy gyerek volt - szerepet játszik. Persze, néha a szamarakra is eljő az idő. Annyi az csak. Egy korbács-suhintásodra világgá futnak.

Ez tetszett Tarczalinak, bár többnek tartotta az említett férfiakat, és nyugodtabban nézett János barátjára.

Ó, a hízelgés a szenteknek is jólesik talán.

Csak el kell találni a hangot jól, s mindjárt tisztábban, szebben folyik az ének. Bencze János úr szerencsésen eltalálta.

Dicsérte Pestet, felkerekedett honfitársait, akik mindenütt a legjobb posztokat foglalták el, minisztériumoknál, egyleteknél, iskolákon, vasúton, hajón, szárazon, vízen, még az országházában is.

Tarczali is - bár eredetileg Baranya megyéből származott - e szerencsés emberek közt látta magát. Hisz ő is erdélyi. Aki húsz évig egy helyt lakik: oda való az már csonttal, vérrel.

Mennyi magas pártfogója lesz egyszerre.

Dehogynem megy, hogyne menne? Megverné az Isten, ha elvetné a kínálva kínált szerencsét.

- S drága-e ott a lakás? - kérdi János úrtól útközben.

- Dehogy drága. Van ott ezer meg ezer, hanem miért kérded?

János úr valamit kezdett, mint igen okos, szemes ember, gyanítani. Már a banketteken suttogták (ó, nem lehet elrejteni semmit), hogy Lívia meg Tarczali jól volnának; a szépasszony rávetette a szemét a férfias, deli termetű polgármesterre, sőt hogy Pestre is tennék - mint erdélyit -, valami magas miniszteriális hivatalba.

Ki tudja, mi igaz, mi nem - gondolá Bencze úr -, az ördög sohasem alszik. - Fordított egyet gyorsan az állapotokon.

- Nagyon szép lakások vannak; közelebbről három kúriai bírónak is, kik Erdélyből mentek Pestre, ugyancsak én szereztem lakást. Igen meg voltak elégedve - ha valamikor Isten úgy adná, Tamás, hogy te is a kúriához mennél - adja Isten minél előbb -, parancsolj velem.

Már az ablakból látta Tarczaliné, hogy ki jön Tamással.

Annyian jártak mostanában, hívatlanul, bejelentés nélkül is Tarczaliékhoz ebédre, vacsorára, hogy egy bejelentetlen vendég nem tűnhetett föl erősen.

De egy ily korcs, semmirevaló ember, és a Tamás karján!

Tarczalinét elfutotta a méreg. Elsápadt és készült, hogy azt az alacsony csavargót egy szóra se méltatja. Meggondolhatná az az ember is (a férj) jobban az efféléket.

Tarczali úr - ellenkezőleg hitestársával - nagyon nyájasan mutatta be kedves vendégét családjának.

Bencze János úr - mint az ilyen fráterek szoktak - ámult, bámult, hogy őnagysága mily pompás színben van, a leányok mily gyönyörűen felnőttek, de Aladár mekkora ember lett, még szálasabb mint atyja, hogy minden milyen uras, kényelmes itt; látszik, az Isten mindig velük volt.

A nyomorult ember, bármennyire el tudja is, ha kell, rejteni, takarni nyomorúságát, koldus voltát - egy óvatlan, bús percben, mintha a szél lebbentené föl a sebről a leplet, elárulja valódi helyzetét.

- Istennek hála, nincs panaszunk - szólt a polgármesterné, a rongyos ember őszinte hangján egy kissé meglágyulva.

- De nem is lehet. Mekkora szép szobák s milyen világosak, ilyen kellene legalább egy a leányaimnak. Nagyon felséges, finom munkát végeznek, színházakhoz, urakhoz, grófnékhoz. Hm! Öt szoba, három utcai, kettő udvari - de milyen udvar, a Városligetben nem lehet különb. Milyen bútorok! Mi a mieinket mind eladtuk, gondoltuk, ott olcsóbban vehetünk (dehogy azért, János!), sohasem tenném többet.

- Hogyne? - nevették a lányok a bolond Bencze Jánost.

És a bolond Bencze Jánosnak egy nagy, csillogó könny gördült ki a szeméből.

- Mekkora öröm, ha az ember azt mondhatja: ez az én házam! Pesten csak a suszteroknak meg pékeknek van házuk. Aztán a házbér! Olyan, mint mikor a rabot kedden, pénteken vallatják - és bottal.

Hangosan fölkacagtak a leányok.

De mindnyájan, és Bokros úr is, ki az ebéd illatára mint házi barát pontosan megérkezett, és a vidám zajba most lépett be.

János úr ezt a régi barátot megölelgette, ha kevesebb tűzzel is, mint Tarczalit.

- Hát, te vén? - kérdé Bokros úr barátságosan.

- Jól vagyok, pompásan, és te? Látom neked nincs mit enned most se, mint régebben. Megházasodtál-e már? Most is másokon élődöl? hova smucigoskodol? kinek gyűjtesz? Hagynád bár az én unokáimra.

- Hát vannak? - fordult e pont felé a jól megdöfött Bokros úr, ki azonban úgy látszott, tréfának vett mindent.

- Már tizenegy unokám van, minden leányomat férjhez adtam. Nesze, itt egy halotti cédula, egy apatársam most közelebbről halt meg. - Itt minden atyafi föl van írva.

Kézről kézre járt a lap.

Tarczaliné kezdett több figyelemmel lenni egy oly apa iránt, ki minden leányát oly idején férjhez tudta adni - és Pesten.

Boldog napja volt János úrnak.

Hatalmasan evett, ivott, míg a végén elérzékenyedve nagy hajjal fölállt, hogy erdélyiesen hála-poharat köszöntsön.

- Az Isten az én legkedvesebb barátomat, Tarczali Tamást, a leendő kúriai bírót, sokáig éltesse - dicső családjával együtt.

- Éljen, éljen - visszhangozták az egymásba nyíló szép termek.

 

(folyt. köv.)

 

LAST_UPDATED2
 
Fegyvertelenül... PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 15. hétfő, 15:56

demokrata - 1989 mrcius 15

Kedves olvasók!

 

A szamizdat idején

úgy tettünk, mintha szabad országban élnénk,

a hatósági zaklatásokat és zabrálásokat túléltük,

erkölcsileg még profitáltunk is belőle...

 

De mármostan "jogállamban" élünk,

ahol a pénz a fegyver...

Hosszú évek óta próbáltam úgy tenni,

mintha megtehetném, hogy "főállásban"

non profit közszolgálati honlapot működtetek...

 

De mára elfogytak anyagi erőim,

nincs képem tovább "élősködni" családomon,

és elromlott a technika is, ami mindig minimális volt,

használtan, ajándékba kaptam és szívességből javították...

 

Ami ennyire nem megy, azt ne erőltessük -

ha lesz rá társadalmi igény,

akkor "persze" mindhalálig folytatom,

de azt látni fogom - a bankszámlámon is.

Vagy ha esetleg rendszerváltozás lesz,

és én kapok annyi nyugdíjat, mint Biszku és bűntársai...

 

Nagy Jenő, Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

Solymárvölgy, 2014. szeptember 14.

(N.A.T. halálának 14. évében)

szalay02

LAST_UPDATED2
 
FEGYVERBE!? PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 24. szerda, 07:14

 

József Attila

GYÖNYÖRŰT LÁTTAM

Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.

Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” -
ez zúgott bennem, mint a tenger.

A kés ott volt az asztalon
- éppen a ceruzám hegyeztem -
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.

El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.

Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.

1937. július

*

Дубинушка

http://www.youtube.com/watch?v=gjWiSPmTlIA


Много песен слыхал я в родной стороне;
В них про радость, про горе мне пели,
Но из песен одна в память врезалась мне --
Это песня рабочей артели.

Припев:
Эх, дубинушка, ухнем!
Эх, зеленая сама пойдет!
Подернем, подернем, Да ухнем!

Я слыхал эту песнь, ее пела артель,
Поднимая бревно на стропила.
Вдруг бревно сорвалось, и умолкла артель --
Двух здоровых парней придавило.

И на Волге-реке, утопая в песке,
Мы ломаем и ноги и спину,
Надрываем там грудь и, чтоб легче тянуть
Мы поем про родную дубину.

Но настанет пора, и проснется народ,
Разогнет он могучую спину,
И на бар и царя, на попов и господ
Он отыщет покрепче дубину.

 

 

BUNKÓCSKA

(DUBINUSKA - Дубинушка)

Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót,

amilyet sihedernyi koromba.

A szívembe nyilall ez a bús régi dal,

kicsordulnak a könnyeim nyomban.

 

Refr.:

Hej, te bunkócska, te drága!

Hej, te eleven fa gircses-görcsös ága, te drága,

segíts most!

 

Ravasz ánglus csinál otthon százfélekép

masinát s ő nem izzad a munkán,

de minálunk csupán ez a bunkó a gép,

mert mi csak muzsikocskák vagyunk ám.

 

A paraszt robotja alól, ha kidől,

nem hagyott a fiának mást hátra,

te viseld az igát, míg eljő az idő,

mikor bunkóval állhatsz a gátra.

 

Nagyapákról e dal unokákra maradt,

s unokákra maradt ez a szerszám.

Ha nagy baj van veled, el ne feledd,

hogy van még bunkócska, van ezerszám.

 

De majd eljön a nap, mikor ébred a rab,

s lekötött kezét-lábát kinyújtja,

aki ellen volt, az a fűbe harap,

mert a bunkó a földre lesújtja.

 

(A cári Oroszország volgai hajóvontatóinak dala,

de többen úgy tudják, hogy a favágóké.

Az eredeti szabadságdalnak nyolc versszaka van,

melyet 1865-ben B. Bogdanov jegyzett le

és Nyikolaj Rimszkij-Korszakov komponált át kórusművé.

Nálunk csak öt volt ismert és közkedvelt, 1925-től kezdve.

Fordítója nevét nem ismerjük.)


+

 

Előkelőek nem vagyunk, és pénzünk sincs elég,
És jól se mindig lakhatunk, habár ez illenék,
De új világot alkotunk mi éhgyomorra még,
S ez a legszebb mesterség.

Refrén:
Élesebb legyél a késnél,
Harcosabb a szenvedésnél,
Mert az ember másokért él,
S ez a legszebb mesterség.

2. A munkás munka közben itt leéli életét,
És nem dicséri tetteit se bér, se bankbetét,
De az, ki jól ügyel, mivelünk megtanulja még,
Mi a legszebb mesterség.

Refrén:
Élesebb legyél a késnél,
Harcosabb a szenvedésnél,
Mert az ember másokért él,
S ez a legszebb mesterség.

http://www.youtube.com/watch?v=04fQB5SWnAk


P.S.:

Élesebb legyél a késnél,
Harcosabb a szenvedésnél,
Mert az egész világ tudja,
A Fradinál nincsen jobb,jobb,jobb!
F-T-C!
FTC!

 

LAST_UPDATED2
 
Szent Korona Szabadegyetem PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 24. szerda, 13:50
 
Tündérszép Ilona vár PDF Nyomtatás E-mail
2014. szeptember 25. csütörtök, 06:27
Hírlevél

PAP GÁBOR
könyvbemutató előadása:

Tündérszép Ilona vár
- Barangolás a Napúton Árgyélus királyfival és Csongor úrfival



Helyszín: Két Hollós könyvesbolt,
1081 Bp. Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032

Az előre lefoglalt helyeket kérjük 17:30-ig átvenni!

Kezdési időpont: 2014. szeptember 25. kedd, 18 óra

LAST_UPDATED2
 
Őszi versek - versek az őszről PDF Nyomtatás E-mail
2010. szeptember 08. szerda, 06:36

szi tjkp

ŐSZI VERSEK - VERSEK AZ ŐSZRŐL


SZERGEJ JESZENYIN:
BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Rab Zsuzsa)

*

MÓRA FERENC:
A CINEGE CIPŐJE

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.

*

HELTAI JENŐ
ŐSZ

Szürke ég, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
A meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,
Simogasd az arcomat,
Melengesd a szívemet,
Míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
Míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
Nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,
Be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
Sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
Bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
Integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
Hideg szél fujdogál,
Hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!

*

DSIDA JENŐ:
ŐSZ A SÉTATÉREN

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sűlyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.

*

SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZ

Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.

Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,

add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.

*

SZABÓ LŐRINC: ŐSZI ÉJSZAKA

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –
Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!

Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –
Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.

Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel
még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára
megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!

Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

*

PETRI GYÖRGY: ŐSZ

Ezek ezek ezek
Ezek a didergő gyerekkezek
Ezek az eső
Vert levelek
Ahogy
Kapkodnak nyúlkálnak
Melegért fényért
És lerohadnak mielőtt a tél
Megdermesztené őket
E fonnyatag kérlelő kezecskéket

*

KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAMI KÉSZÜL

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelõre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bõrét nem félti,
és a szellõ is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csõsz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen õszül.

*

SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZIRÓZSÁK

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.

*

NEMES NAGY ÁGNES: OKTÓBER

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

*

SIMON ISTVÁN: KÉSŐ ŐSZ

Aranyszegélyű fellegek
között szállnak a vadludak.
Alkonyul,-látni sem lehet
őket, csak hangjukat
hallani.
Nincsen már hegedűs tücsök,
csak kósza eső van, ami
csipeg-csöpög a fű között.
Ezüstös dér, vagy ropogó
hóharmat lesz reggelre itt.
A vetésekre takaró,
bizony az kell kikeletig.
A fának ködszakálla van,
Meglengetik a szelek,
s így hajtogatja hasztalan,
hogy esik, szédül lefele
utolsó
ágrólszakadt levele.

*

CSORBA GYŐZŐ:
ELINDULT A KERT

Sárga röpcédulák a meggyfa szórja őket
s a szél viszi tovább készséggel sokfelé
tudja meg más is és tudják meg másfelé is
hogy ősz lett
Aztán újabb felvonás:
a meggyfa áll-áll megkopasztva
áll csak és ágain túl nincsen többé hatalma
A sebek mézga-foltok és törések
kilátszanak
s akkor már közlés nélkül is nyilvánvaló
hogy mi történt a múlt napokban
hogy elindult a kert
akár egy rozzant kísértet-hajó
elindult Indiákba félelmes tengerekre
hogy halandókat visz fedélzetén
és nem nyilvánvaló
hogy vissza hány élővel érkezik

*

PETŐFI SÁNDOR
ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

(Erdőd, 1848. november)

*

ADY ENDRE
PÁRIZSBAN JÁRT AZ ŐSZ

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

*

ARANY JÁNOS: ŐSSZEL

Híves, borongó őszi nap:
Beült hozzám az unalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat. komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán...?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, sima tengerarc,
Élénk verőfényes vidék -
Óh, fájna most nékem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bíbor habot...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb:
Itt zölden a nyájas sziget:
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhnak s tulkok sereggel -
Minő kép ez?...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hívójelül:
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül:
Lantszóra lejt ifjú leány:
Kettős pohár, mézízű nedvvel,
Vígan forog...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs - boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal:
Nincs többé nagyszerű csoda,
Többé se napfény, se vihar:
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel:
Nincs délibáb...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhangúság, egyformaság:
A nappal egy világos éj:
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj:
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmú lanyha cseppel,
Míg szétolvad...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattas engemet,
Hunyó dicsőség lantosa:
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el ,
Remény nélkül...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj -
Ez, amit lelkem most kíván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Múltján borong...Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd:"Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledónián
Nép, kit te felgyúts énekeddel."

*

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: AZ ŐSZ

Eljött már a november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullanak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zöld ligeteket s mezőket megnyúzza.
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden unalmat űzzünk el
Az új boron vidám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió: melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben ülvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
De semmi: potomra minek heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
S különben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem duzzad,
A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is így fogok te utánad tenni,
Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
S hatos minétet is fogunk ketten járni?

LAST_UPDATED2
 
Kallós Zoltán énekel PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 22. csütörtök, 13:37

kalls_zoltn

Kallós Zoltán énekel

"Addig megyek míg a szememmel látok..."

Messze földre bujdosott a galambom 
Meg se látom vagy még hírét se hallom 
Csak az esik a szívemnek nehezen 
Hogy még nem is beszélhetek én vele.

Addig megyek míg a szememmel látok, 
Ameddig egy sűrű erdőt találok 
Sűrű erdő közepébe kaszárnya 
Odaleszek édes rózsám bezárva.

Holdvilágos csillagos az éjszaka 
Kisangyalom gondolsz-e rám valaha 
Tanúm az ég és a fényes csillagok, 
Hogy én babám mindig csak rád gondolok.

"Udvaromon aranyvályú, aranykút..."

Udvaromon aranyvályú, aranykút,
Abból iszik aranykakas, aranytyúk.
Aranykakas mind azt kukorékolja,
A szeretőm Kolozsváron katona.

Dombon van a kolozsvári kaszárnya,
Akármerről fújja a szél, találja.
Fújja a szél a kaszárnya tetejét,
De sok kislány siratja a kedvesét.

Három kislány kimegy a temetőbe,
Mind a három letérdepel a földre.
Egy közülük felsóhajt a nagy égre:
Mért is lettem katona szeretője.

Budapest, 2008. szeptember

https://www.youtube.com/watch?v=bsS-8OFMRO0

 
Püspöki fejbekólintás PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 23. péntek, 05:08

Püspöki fejbekólintás:

bűnhődnünk kell,

amiért sok keresztény

antiszemita cselekedetet követett el

 

2014. május 22.
Ifj. Tompó - László

Amint korábban jeleztük, május 21-ére az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség két rabbit, egy katolikus püspököt és egy protestáns lelkészt nyilvános beszélgetésre hívott, hogy segítsék a „kiengesztelődés”-hez szükséges „párbeszéd”-et a zsidóság és a kereszténység között. Annak ellenére, hogy a két rabbi közül az egyik korábban még úgy nyilatkozott, hogy a zsidóságnak nincsen szüksége a kereszténységre. De ami tegnap történt ott, pláne a katolikus püspök részéről, minden eddigi képzeletünket alulmúlta.

Csak emlékeztetőül. Megyeri J. András, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség képviselője és annak vezető főrabbija, Köves Slomó és Radnóti Zoltán neológ rabbi, Lackner Pálevangélikus tábori püspök és Székely János esztergomi-budapesti segédpüspök voltak a beszélgetésre meghívottak – a jobb időket megélt jezsuiták budapesti lelkiségi s kulturális központjában, a „Párbeszéd Házá”-ban.

Amint a Magyar Távirati Iroda tájékoztatása alapján a Mazsihisz honlapján a tegnap történtekről beszámoló hírcikkből kiderül, noha aligha volt szó másról mind az öt meghívott részéről, mint a szokványos szólamok legfőbbike – jussunk közös nevezőre végre, gyerekek! – hangoztatásáról, mégis, az ember aligha tud szóhoz jutni a fájdalomtól, amit közülük leginkább éppen a katolikus püspök, Székely Jánosokozott.

Kijelentette ugyanis: a múltról hitelesen kell beszélni, arról, hogy bizony bűnhődnünk kell, amiért „a holocaust idején sok, önmagát kereszténynek mondó ember követett el antiszemita cselekedeteket”, s ugyanakkor „nagyon kevés ember volt, aki ténylegesen és bátran cselekedett az üldözöttek megmentéséért”. Ezért ma „a kereszténység és a zsidóság egymás szövetségese az ordas, szélsőséges eszmék elleni küzdelemben”.

Már a megint a legfőbb témánál vagyunk! Bűnhődj, vezekelj rendületlenül, óh magyar, mert eleid nem fényezték eléggé az Emese köldökzsinórjáról való, Árpád apánkkal ideérkező ágrólszakadt jövevényeket ama átkos Horthy-korszakban sem, sőt elnyomták, kitúrták őket, ahonnan csak tudták. S ráadásul tették mindezt ugye kereszttel a nyakukban, rózsafüzérrel a kezükben, kongreganistákként, cserkészekként, leventékként, sőt papokként is.

Mint Bangha Bélajezsuita. Aki (Juniusz álnéven) az Új Nemzedék 1920. január 25-i számában így merészelt fogalmazni:

„Vannak hazafias zsidók is, akik a saját nemzetiségi vagy faji érzésükön túl és felül elsősorban igenis hazájuknak tekintik ezt az országot s aggódnak sorsán. Nagyon kevesen vannak, de vannak. És még inkább vannak olyanok, akikben a nemzeti érzést és általában a keresztény morállal rokon erkölcsi öntudatot legalább is fokozni lehetne, akiket nem lehet az árdrágító hiénákkal egy kalap alá fogni.”

S micsoda kirekesztés nemde, hogy az oly üdítően liberális dualizmus kori pátyolgatásuktól sem volt elragadtatva, hiszen így folytatta:

„Azonban semmi esetre sem tartjuk a zsidóság hazafias megnevelése szempontjából helyes útnak az utóbbi félszázad vizenyős és végzetes liberalizmusát, amely erkölcsi garanciák nélkül egyszerűen en bloch egyenrangú hazafiaknak ismerte el azokat, akiknek tán több mint kilencven százalékáról, sajnos, nagyon igaznak bizonyult az a megállapítás, hogy a „legmagyarabb zsidónak a szívéhez is sokkal közelebb áll a nem-magyar zsidó, mint a nem-zsidó magyar”.”

Az meg aztán mindennek a teteje, hogy e végsőkig elcsigázott kisebbségieket inkvizítori fölényességgel merészelte kioktatni, mit tegyenek:

„A magyar nemzet végtelenszer megmutatta, hogy hajlandó végső türelmességgel kezelni a zsidókérdést. Higgyék el a hazafias zsidóság vezető emberei, hogy most az egyszer igazán rajtuk a sor. Nem fogunk elzárkózni előlük, de mutassák meg előbb kétségtelen tényekkel, hogy teljes értékű hazafiak. Szakítsanak meg minden érzelmi és érdekközösséget a nem hazafias, a destruktív zsidósággal. Küzdjenek ők is – akár a legszélső klerikálisok – elszántan és őszintén, nyíltan és titokban az ellen, amit zsidó destrukciónak és zsidó amoralitásnak szokás nevezni.”

Visszatérve a tegnap történtekre: Székely püspök tehát fejbe kólintott minket. De csak minket. A túloldalt nem. Elvégre ők nem tehetnek arról, hogy olyanok, amilyenek. Mi viszont igen, mert ahelyett, hogy a keresztet szívünkben hordoznánk, annak jegyében inkább kirekesztjük őket. Akárcsak eleink. De itt van végre ő, a püspök, hogy övéivel amolyan üdvhadseregként álljon védelmükre.

Üzenve persze ezzel, hagyjuk már, Bangha és kívüle még ki mindenki írt e tárgyban ugyanígy! Hagyjuk, felejtsük el végleg, s ráadásul tekintsük „szélsőséges, ordas” eszmék követőinek hovatovább azokat is, akik szégyenszemre műveiket kívánnák látni újra könyves standjainkon. Az olyanokét, mint amilyen volt Huber Lipót, Kmoskó Mihály, Koszterszitz József, Lantos-Kiss Antal, Schütz Antal, Szívós Donát, Prohászka Ottokár, Zadravecz István.

És örüljünk inkább annak, hogy végül, de nem utolsósorban bejelentette: „Elkészült a szövege annak a gimnáziumi történelemtankönyvnek, amely a magyarországi zsidóság történetét ismerteti, és amely a Keresztény-Zsidó Tanács egyik legfőbb célkitűzése volt. A kötet bemutatja, hogy a zsidóság fontos szerepet játszott egyebek mellett a tudomány és a művészet területén, valamint a Tanácsköztársaságban és a Rákosi-korszakban.

Ami Székely püspök részéről elhangzott, minden eddigi képzeletünket alulmúlta ugyan, mégis, bízzunk a csodában! Addig is, amíg kezünkbe kerül e kötet, szeretnénk ugyanis halványan remélni, hogy az 1919-es 133 napos rémuralomban és az annak 1945-től való folytatásában való csaknem százszázalékos zsidó részvétel is kellőképpen dokumentált benne – kiemelten kezelve például Tormay Cécile „Bujdosó könyv”-ét. Ha már annyira „kiengesztelődés”-hez szükséges „párbeszéd”-ről van szó.

LAST_UPDATED2
 
Miként reagáljunk, ha... PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 23. péntek, 05:04

Miként reagáljunk,

ha lefasisztáznak, lenáciznak,

lenyilasoznak, leantiszemitáznak bennünket?

 

2014. május 18.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

antifa250.jpgValaha sokáig töprengtem rajta, ma már azonban nem, miként reagáljak, ha a fentebbi címkékkel illetnek tevékenységeim irányultsága miatt? S bizonyára nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, illő lenne mindnyájunknak kialakítanunk a címbeli kérdésre azonnal alkalmazható, történelmileg, világnézetileg egyként hiteles választ. Ennek elősegítésére tárom olvasóim elé megfontolásul az enyémet.

Sokak szerint persze az a legokosabb, ha egyáltalán nem reagálunk semmit, ha „nem ütjük le a labdát”. Mások szerint pedig, ha rögvest kikérjük magunknak az efféle minősítéseket. Akadnak aztán, akik kínosan vigyáznak, mikor mit, hol mondjanak, s kizárólag rejtjelezett, kódoltkifejezéseket alkalmaznak, mert abból „csak nem lehet baj”, vagyis elkerülik azt, hogy „rájuk süssék” e négy szó bármelyikét, így nem kell attól tartaniuk, hogy megbélyegzésül akár egzisztenciájukat is elveszítsék.

Quid est veritas, mi az igazság, merül fel a pilátusi kérdés. Ami engem illet, nem tartozom a fentebbi három válaszkategória képviselői közé. Miért? Mert tapasztalatom szerint azok, akik a négy, oly sokak által egyértelműen negatívnak ítélt fogalom mögött álló világnézeti tartalmat igyekszenek minél tüzetesebben megvizsgálni, s eldönteni, hogy az megfelel-e a saját meggyőződésüknek, azoknak figyelembe kell venniük egyet s mást, s nem pedig azzal foglalkozniuk, „mit szólnak mások” ehhez.

Mindenekelőtt meg kell, meg kellene ismerniük a néhai olasz fasizmus, a német nemzetiszocializmus és annak magyar gyakorlata, a hungarizmus ideológiáját és annak képviselőit. De persze nem az elmúlt évtizedek koponyazsugorító marxista-leninista történelemszemlélete, hanem elsősorban ezen ideológiák egykori meghatározó alakjai művei alapján. Nem azért, hogy azután mindjárt eldöntsék, teljesen azonosulnak-e velük vagy sem, hanem hogy egyáltalán ténylegesen megismerjék őket.

Nos, ha ez már megtörtént, akkor nem is lesz olyan nehéz az őket netán érő négy kifejezésre reagálniuk. Ugyanis a mögöttük álló ideológiáknak egykor megfelelő szervezeti keretük volt. Párt vagy mozgalom. Ma egyikük mögött sem állnak ilyenek, vagy nem olyanok, amelyek eszmei kidolgozottságukban vagy tömeghatásukban az egykoriakhoz hasonlók lennének. Vagyis atartalom és forma Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás által oly világosan tanított egysége nélkülözhetetlenségéről van szó itt is.

Mint például a vallás és egyház esetén. A kettő csak együtt tud ténylegesen létezni. Vagyis mindebből az következik, hogy ha lefasisztázzák, elég annyit felelnie: nem az, csak lehetne, ha olasz lenne, s akkor is csak akkor, ha létezne az egykor mögötte álló mozgalom. Ugyanez a helyzet a nemzetiszocializmus és a hungarizmus esetében is. Ha valaki maradéktalanul azonosul velük, akkor sem mondhatja, hogy az, mert nincsen azok céljai megvalósítására hivatott szervezetük, amihez tartozhatna.

Legfeljebb szimpatizálhat velük. De a végére hagytuk a desszertet. A negyedik kifejezést. Azantiszemitát. Ilyenkor legjobb, ha visszakérdezünk: „Mégis mit ért szemitizmuson és mit antiszemitizmuson?” E kérdésre a reá kapott választól függően reagálhatunk aztán. Így megjegyezhetjük, hogy antiszemitizmuson mi nem az előre elvárt kliséket értjük (zsidóirtás, zsidóverés, kocsmai rigmusok hangoztatása), hanem a zsidó politikai-gazdasági vezető körök hatalmának kordában tartását és tartatását.

Ettől ugyanis még nem lesz valaki feltétlenül fasiszta, nemzetiszocialista vagy hungarista. E fogalom ugyanis úgyszólván az emberi nem történetével egyidős, szóval történelmi koroktól és rendszerektől függetlenül létező. Ilyetén a minket eleve ezekkel megbélyegezni szándékozókat könnyedén sarokba szoríthatjuk. Legfeljebb még hozzátehetjük: Nincs miről beszélgetnünk. Maguktól, híven Andics, Rákosi és Révai elvtársakhoz, amúgy is minden tőlük elhajló megkapja előbb-utóbb e négy jelzőt.”

Mindezeket felismerve ma már nem töprengek hát azon, miként reagáljak, ha a fentebbi címkékkel illetnek tevékenységeim irányultsága miatt? S bizonyára nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, illő lenne mindnyájunknak kialakítani a címbeli kérdésre azonnal alkalmazható, történelmileg, világnézetileg egyként hiteles választ. Ennek elősegítésére tártam olvasóim elé megfontolásul az enyémet.

 
Ház - house PDF Nyomtatás E-mail
2014. május 22. csütörtök, 18:52

Beautiful!! Describe this house with only ONE word...

 
<< Első < Előző 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 Következő > Utolsó >>