Payday Loans

Keresés

Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai

aranyszarvas2 1

Vörösmarty Mihály: MIT CSINÁLUNK?


Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?
Van biz itt baj; de hiába
Enni csak kell az embernek;
S inni hogy ne kéne, ahol
Oly dicső borok teremnek;

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra.

Korhely-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, álmodoznak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy az álmok megszakadnak?
Van biz itt baj; de hiába,
Olyan édes álmodozni!
S néha tán jobb, mint fejünkkel
Faltörősdit játszadozni:

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Álmos-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, gondolkoznak.
És miről az istenadták?
Hogy tán élni kén' a honnak!
Kár biz az; de már hiába,
Gondolatnak nincsen gátja,
És ha úgy van, amint mondják,
Gondolat a tettek bátyja:

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Méla-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, hadakoznak.
Szörnyűség! - No nem kell félni,
Csak szavakkal kardlapoznak.
Kár a szóért; de hiába,
Szóból ért a magyar ember,
S gyakran a szó dolgokat szül,
Gyakran a szó éles fegyver:

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Nyelves-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak s tán dolgoznak?
Félig-meddig: mert nem tudják,
Másnak lesz-e vagy magoknak.
Ennyi is kár; de hiába,
Munka jobb a koplalásnál,
S jobb az edzett kar, ha ép vagy,
Mint ha selymen sántikálnál.

És hogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Gyenge-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

Mit csinálnak Magyarhonban?
Szőnek, fonnak és akarnak -
Tán vakarnak? semmi tréfa!
Posztó is kell a magyarnak.
Hát takács-e a magyar nép?
Nem szégyenli a vetéllőt?
Semmi baj! tán összefűzi,
Amit a sors egybe nem szőtt:

Csakhogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Gépi-gyáván

Ne maradjon senki hátra.

És, pedig - mit is beszéltem?
A vadásznak jó a cserje;
A költő hadd álmodozzék;
A kovács a vasat verje.
Minden ember, amihez tud,
Ahhoz lásson télen, nyáron,
S a paraszt borbély helyében
Úr szakállát ne kaszáljon.

És hogy aztán,

Majd ha ember kell a gátra,

Aki hitvány,

Félre tőlünk, menjen hátra!

1844. október - november 10.

https://www.youtube.com/watch?v=DwZ71HMkugw

 

MÉDIUMAJÁNLAT:

Álmos Király Televízió

Fénykép: nem ártana .. ha osztanátok....



Bánk Bán PDF Nyomtatás E-mail
2013. március 24. vasárnap, 20:01

bank_ban

1.

Pap Gábor : Bánk Bán 2/1.rész


https://www.youtube.com/watch?v=nJ5fbqoFHdk



2.

Bánk bán [Hangoskönyv]

http://mek.oszk.hu/07000/07027/


3.

KATONA JÓZSEF

 


BÁNK BÁN

 



Dráma öt szakaszban

1819

 



Személyek

II. ENDRE, magyarok királya
GERTRUDIS, királyné

BÉLA,     |
ENDRE,  | kisgyermekeik
MÁRIA,  |

OTTÓ, Berchtoldnak, a merániai hercegnek fia, Gertrudisnak testvéröccse

BÁNK BÁN, Magyarország nagyura
MELINDA, a felesége
SOMA, a fiacskájok. Az udvarnál

MIKHÁL BÁN,  |
SIMON BÁN,     | Melinda bátyjai

Egy zászlósúr

PETUR BÁN, bihari főispán

MYSKA BÁN, a királyok nevelője
SOLOM MESTER, ennek fia

BENDELEIBEN IZIDÓRA, türingiai leány

Egy udvornik

BIBERACH, egy lézengő ritter

TIBORC, paraszt

Zászlósurak, Vendégek, Udvornikok, Udvari asszonyok, Ritterek, Békételenek, Katonák, Jobbágyok


Történt az 1213-ik esztendő vége felé



SZABADOS KECSKEMÉT
MEZŐVÁRASSA NEMES FŐBÍRÁJA
ÉS TANÁCSÁHOZ


Hol hazánk egyik legelső
vára, ősz
Partiscum álla -
hol
Zalán első futása
győzedelmi halmot ása
ung-urinknak - hol a hála
szent helyét adó
Gemelső -
hol keverve nincs be még a
szentkori
pásztori
kún-magyar szív
- Kedskő-méga!
Te! mely nekem oly sokat osztogatál,
anyás kebeled, hol a boltozat áll
melyben gyenge
bölcsőm renge -
Te vedd is ez
első szülöttemet el!
arass (noha szűken is így) ha vetel! -
Gyászos az, mit búja szívvel
itten egy latorfi mível:
egy magyar becsületével
rogy le két ház drága
földi boldogsága. -
Isten ójjon szülött'helyem!
Ezt neked szívből szentelem.
Vedd kegyessen a nevével,
nemes főbíró és tanács!



 

Jegyzés


Ötödik éve, hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Múzeumban a kolosvári leendő játékszíntől felszólítás hirdettetett. Nem volt-e pénz? Vagy - amit szégyen volna hinni - nem találtatott valamirevaló munka, és így a neszt csak idővel akarták meghalatni? De valójában a híre is elnémult, vagy legalább én nem tudok róla. Részemről elegendő hálát nem adhatok, hogy így esett; mert megvallom, hogy gyengét írtam: mindazonáltal ezzel nem azt célozom, hogy most egy fénikszet mutatok elé - nem, hanem csak jobbat. Éles szemek olvasgatták és figyelmessé tettek a szépre úgy, mint a rútra: most is gyönyörködve olvasom Bárány Boldizsár úr akkori barátomnak írásban adott Rostáját. Mindenkori szíves emlékezetem légyen köszönetül.

Előbbeni munkámban, annak rovására, hogy a merániai hercegek közül miért vettem Ottót, egy Előversengést írtam, mely tele van ifjú vérem gőzével, negéddel és feszelgéssel. Az okot magát itt is jelentem, nem mintha oktatni akarnék, hanem csak mintegy emlékezetébe hozni az olvasónak.

Történetíróink nem egyeznek meg, hogy Bánk szerencsétlenségét Gertrudisnak melyik öccse okozta. Ezek négyen voltak: Eckbert bambergi püspök,Ottó burgundiai pfalz-gróf, Henrik istriai márk-gróf és Berchtold kalocsai érsek, egy tudatlan fiú. A három első megugrott Németországból, mert gyanúba jöttek Fülöp királynak Vitelspachi Ottó által lett megölettetésében; a hetyke Berchtoldot pedig (kit a királyné kedvéért András király nagy nehezen, a pápa hosszas ellenzése után, kalocsai érsekségre emelt, minekutána bébizonyítódott az, hogy már tud - olvasni, és huszonöt esztendős), ezt a Berchtoldot, mondom, utálván a magyarok, meg-megfogták, és jó sort vertek rajta. - Ilyen nevelésű öcsék között Gertrudist se reméljük igen angyalnak - nem is szolgálhat nagy védelmére az, hogy ő anyja egy szent szűznek (Erzsébetnek), mert ez nem neki köszönheti neveltetését, amidőn még kicsiny korában elvitték a türingiai herceg számára, és egy klastromban nevelődött. Csak mély tiszteletre méltó állapotja az, mely engem valamennyire mentségére kényszerített.

Csery úr, vagyis inkább Müller (akitől fordította) egy történetkében Ottót veszi, és Bánk bán által Konstáncinápolnál megöleti. Igen mohon! A jeruzsálemi út sokkal későbben esett, és mind Ottó, mind Eckbert elmentek Andrással, ki már akkor újonnan meg is házasodott,[1] harcoltak is együttSapphadin ellen, és így már ekkor sem Gertrudis, sem Ottó el nem veszhetett,[2] sőt Ottó 1234-ben holt meg, Henrik 1228-ban, Eckbert is azon tájban.[3] Megszenvedte-e volna maga mellett András őket, ha - - ? - De bezzeg a sima Berchtold! - ez először megcsalta mátkáját, s azt hírlelte, hogy neki a Szűz Mária megjelent álmában, és a szüzességre intvén (ha nem későn), papságot javasolt.[4] Mihelyest Gertrudison a szerencsétlenség megesett, senki se tudta, hová lett - András keservesen panaszolkodott ellene a pápánál, mert útiköltségre meglopta a királyné kasszáját. Többé be se bocsájtatott az országba, és kevés idő múlva már Ugrin lett kalocsai érsek.[5] Öt esztendő múlva megengesztelődvén a pápa, őtet aquiléjai főpapnak tette (1218), és ott is holt meg (1251. 23. May) - Katona vitatása is (Hist. crit. reg. T. 5. p. 314.) ide üt ki. Minthogy már mások is Ottót vették, némelyek Eckbertet, meg fog Ottó engedni, ha nevéhez kötöm öccsének esztelenségeit.

A másik volt Bánk felesége. Ezt Adelajdnak neveztem. Csery úr Ottója még akkor nem jött kezembe. Azután akadt egy iromány is előmbe, melyben az van, hogy Michael és Simeon Micbán spanyol testvéreknek volt egy világszerte híres szépségű húguk, kit Benedictus (Bánk) bán, Konrád grófnak a fia vett el: elesmértem tehát Melindát spanyolabbnak, és hiszem, hogy Müller úr szerencsésebb volt nevének feltalálásában. Nem győzök a véletlenségen eléggé csodálkozni, midőn Mikhált és Simont idekevertem, anélkül hogy akkor a vérséget gyaníthattam volna is.

Ami a neveket illeti, minthogy Bánknak meg kell maradni, és nem lehet Benedek, ezért a többit is a régi mód szerént ejtem: Endre, Soma, Mikhál, Solom, sat., és nem András, Sámuel, Mihály, Salamon, sat. - A hivatalok is igen változandók lévén, a bán név mindeniken rajta maradt, s annyi volt, mint most gróf vagy báró: az ilyeneknek fiai, kik különben hivatalban nem voltak, neveztettek "mester".

Írám Kecskeméten, Jakab hava 2-ikán 1819.

Katona József

http://mek.oszk.hu/06400/06409/06409.htm

 

 

LAST_UPDATED2
 
Nimród és Attila népe PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 14. kedd, 07:44

Hogy mertél te népem otthonára rá törni.

Hogy mered te mérgezni azt amit Isten ad.

Hogy mersz te törvényt csinálni magadnak,

és azt hiteted el igaznak.

Azt hiszed tiéd a világ?

Tudd és féld,

Nimród fénye vissza tér.

És néked véged, te gonosz romladék!

via Toruk Makto

*

Pap Gábor - Atilla ébresztése


"Isten kardja csak akkor csillog majd újra

és vezeti győzelemre megint a Hunok és Magyarok ivadékait,

amikor egyek lesznek újra,

mint a hajdani időkben,

egy szándék, egy akarat, egy cselekedet,

Öregisten parancsa szerint".

LAST_UPDATED2
 
Belzebubbal kiűzni a Sátánt? PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 14. kedd, 09:26

„Megfelelő népi felhatalmazás birtokában”

– avagy Milyen új „demokratikus” játékszabályok

vannak készülőben a kulisszák mögött?

 

orange_man_thinking_question1A manipuláció legveszélyesebb fajtája a tekintély elven alapuló manipuláció. Nincsenek észérvek, nem számítanak a tények, csak az van, amit a nagy(megmondó)ember mond. Az szent, az sérthetetlen, mi több, megkérdőjelezhetetlen. Ismerjük ezt a módit, láttuk már mind Francisco, mind pedig az önkéntes néptribun rajongói táboránál. De újabban nem csak náluk, másutt is!

 

Legutóbbi, az önkéntes megváltó sajátos performance-áról szóló, „A vég kezdete?” című szösszenetem – az olvasói reakciókból úgy tűnik – néhány helyen kiverte a biztosítékot. Ami azonban ennél érdekesebb és inkább említésre méltó, hogy a bombasztikus miniszterelnöki agyonlövetésen túl, akad itt még valami, ami bizony az én figyelmemet is elkerülte, pedig érdemes a továbbgondolásra!

 

A korrektség kedvéért említsük meg, hogy a média nagy nyilvánosságának kínos precizitással bíró agyonhallgatása közepette, azért akadt egy műsor, amelyikben majdnem meg merték említeni, hogy mire merészelte ragadtatni magát Kásler Árpád. Azért mondom, hogy majdnem, mert a Hír Tv P8 című műsorában, amit úgy egyébkén szombat estére száműztek (hú de kínos, hú de kínos), a műsor kísérőhangjának szerepét betöltő Gajdics Ottó Kásler Árpád nevét még ki merte mondani, de már, hogy mi is a lényeg, na, arról már Kósa Lajosnak és a nézőknek, nem mert beszélni.

 

De mindegy is.

 

Megmondom az őszintét, engem is rendkívüli gyorsasággal ragadott magával az éppen aktuális kormányfő láb alól való eltevésére történő felhívás bombasztikus és kétségkívül sokaknál szimpátiát kiváltó mozzanata, így jómagam is vétkes könnyelműséggel siklottam el egy apró, ám legalább ennyire fontos részlet felett, anélkül, hogy észrevettem volna. Ez pedig nem más, mint e kis értekezés címül választott a „Megfelelő népi felhatalmazás birtokában” szóösszetétel.

 

Nézzük meg ezt egy kicsikét részletesebben!

 

Mit is jelent a „Megfelelő népi felhatalmazás birtokában”? Hogyan kell ezt elképzelnünk, értelmeznünk? Arra kell gondolnunk, hogy a Haza Nem Eladó Mozgalom kitelepül a szokásos helyszínekre standokkal, ahol a vállalkozó kedvű honpolgárok aláírásukat támogathatják a mozgalom vezetőjének elhatározását?

 

KÉRDŐÍV „A” VÁLTOZAT:

Egyetért-e Ön azzal, hogy agyonlövessük az éppen aktuális miniszterelnököt?

KÉRDŐÍV „B” VÁLTOZAT (kissé cizelláltabb formában):

Egyetért-e Ön azzal, hogy bérgyilkost fogadjunk az éppen aktuális miniszterelnök likvidálására?

 

Tehát akkor, hogyan teszünk szert arra a bizonyos „megfelelő társadalmi felhatalmazásra”?

 

Egyáltalán, mi számít „megfelelő társadalmi felhatalmazásnak”? Mekkora támogatottság az, amelynél már miniszterelnökök agyonlövetése is szóba jöhet, mint komilfó társadalmi igény-kielégítés? Mer’ ugye igény, az vóna rá, ahogyan az olvasói reagálásokból is láthattuk.

 

Én nem tudom, azért kérdezem.

 

Nem akarok szemantikai vitákba bocsátkozni, de az is beszédes ám, hogy a kormányfő forgalomból történő kivonásához nem a „lelövetem”, hanem az „agyonlövetem” kifejezéssel találkozik a tisztelt nagyérdemű.

 

Ahogy Bódi Lajos, Tüdő az erőcsávó mondaná, árnyalatnyi különbség, csak ezúttal igenis van jelentősége. A lelövetés helyett az agyonlövetés szóhasználattal itt az elszántság, a komolyan veendőség és a brutalitás egy következő lépcsőfokára léptünk.

 

Munkahipotézisként, feltéve, de meg nem engedve, mondjuk „A” vagy „B” változat segítségével sikerül megölni OV-t, az éppen regnáló miniszterelnököt. Fogjuk magunkat, beülünk a helyére a bársonyfotöjbe, és onnantól kezdve mi osztjuk az észt. No meg a zsét, természetesen. Ez a dolog velejárója, elengedhetetlen része a munkakörnek. Tevékenységünk alatt valószínűleg mi is fogunk elkövetni égbekiáltó ostobaságokat, és ez még akkor is így van, ha szentül meg vagyunk győződve róla, hogy a lehető legjobban cselekszünk. Mindig lesznek olyanok, akiknek nem elég jó, mi több, egyenesen a Haza ellen való az, amit mi teszünk. No, mármost ha előáll egy ilyen helyzet, innentől kezdve minket is agyonlövethet bárki? Ez innentől kezdve egy általánosan elfogadott módszer, bevett gyakorlat lesz?

 

Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol meg kell, kérdezzem a kedves Olvasót, jól érezné-e Ön magát egy permanens polgárháborúban?

 

Aztán itt van egy másik tisztázandó kérdés.

 

Milyen politizálás, hogyan egyeztethető össze bárminemű demokratikus berendezkedéssel az, ha csak úgy tudsz felülkerekedni politikai ellenfeleden, ha likvidálod őt, azaz fizikailag megsemmisíted?

 

Ha nincs ellenére a tisztelt Olvasónak, és bírja még a gyűrődést, tetézném a bajt, rátennék még egy lapáttal.

 

Maradva a munkahipotézisünknél, nézzük meg, mi történne akkor, ha az önkéntes néptribun az örök vadászmezőkre költözne. Azonnal univerzális hivatkozási alap állna elő a nagy ellenlábas, Francisco számára. A hórihorgas ripacs és összes csatolt része azonnal rázendítene. Aszondanák: Íme, a diktátor! Jól nézzék meg! Annyira elege lett belőle a népnek, hogy az életével fizetett érte! A stadionépítkezés mellett a dicstelen vég is egy szörnyű párhuzam az öreg Nicolae Ceausescu-val. És arról se feledkezzünk meg, hogy ez azért egyedülálló a maga nemében, hiszen arra még nem volt példa legújabb kori történelmünkben, hogy kis hazánkban eltegyenek láb alól egy éppen regnáló miniszterelnököt!

 

Tudom, hogy ez csak egy lehetséges verzió, de azért mégis! Gondoljanak csak bele!

 

A maga nemében Francisco is egyedülálló dolgot vitt véghez, aktív hivatali idejében regnáló miniszterelnökként gyakorlatilag szembeköpött egy egész nemzetet! Ezt rajta kívül eddig még senki nem merte meglépni! És mégsem akarta senki sem felhívni a többieket nagy nyilvánosság előtt arra, hogy agyonlőjék ezt az embert. Pedig ha van valaki, aki megérdemelné…

 

Ugye milyen érdekes? De legalábbis azért ezen mégiscsak el kellene ám gondolkoznia mindenkinek, mégpedig erősen!

 

És ha már az agyonlövetésnél tartunk! Amíg az Európai Unió tagjai vagyunk, bekötve különböző nemzetközi szerződésekhez, az is eleve képtelenség, hogy népszavazást írjunk ki a halálbüntetés visszaállításáról. Tehát nem arról van szó, hogy szalonképes formában halálra ítéljenek valakit különböző társadalmi elvárásoknak megfelelően, hanem arról, hogy egyáltalán népszavazhassunk ennek a lehetőségnek a vissza hozataláról az ítélkezési gyakorlatba!

 

A legutóbbi bankrobbantás pedig jól példázza, hogy bizonyos érdekeltségi körök mindent megtesznek annak érdekében, hogy hazánk legyen az első olyan állam a nagyságos és fényességes Európai Porta országai közül, ahol behívhatják – az idegen haderő behívásának amúgy is nagy hagyományai vannak errefelé – és éles lőszerrel, valamint tűzparanccsal bevethessék az unió gyorsreagálású erőit.

 

Vannak, akik azt mondják – talán hangulatkeltés céljából, talán a történések realitásokban tükröződő valóságaként –, hogy ez lesz az utolsó békésen megrendezésre kerülő országgyűlési választás egy ránk váró polgárháború előtt. Mit lehet erre mondani? Legfeljebb csak annyit, és van, aki tényleg ezt mondja: „Megfelelő népi felhatalmazás birtokában” agyonlövetteti az éppen regnáló miniszterelnököt.

 

Egy biztos! Mindenki nézze meg, nagyon nézze meg, hova és kire adja a szavazatát, hova húzza be azt a bizonyos X-et!

 

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő

LAST_UPDATED2
 
Zsarnok(ölés/gyilkosság) PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 14. kedd, 08:55

KÖLCSEY FERENC

ZSARNOK

Virtus s igazság zengtek nyelveden,
De gyűlölte mindkettőt szived;
Csak leple volt hatalmad bűneidnek,
S szádban a törvény átok leve.
Ezüstkehelyt ürített a gonosz asztalodnál,
Kivűl az ajtón sírt az üldözött.
Még egy falatja volt az éhező szegénynek,
S elrablottad azt;
Avult fedél óvá még a szelektől,
Hideg vérrel hajtád ki onnan is.
Hajh bujdosott az ősi lakhelyéről,
Sápadt neje
Keblében vitte kisdedét, s panaszát
Poroszlód azt korbáccsal ölte el!
S terád bízatott-e ezreknek boldogsága,
Hogy árulhasd pénzért véröket?
S neked ád majd márványt s nagy nevet a hízelkedés
O Rabló, sírodon?

Cseke, 1823. április

*


Miklóssy Endre: Madách drámaelmélete


Fennmaradt egy drámaelméleti töredéke, egy hallatlanul eredeti és időtálló gondolatmenettel, és nem ismeri senki se. Átértékelésre nem szorul, és ha kiegészítem, arra két okom van.

(1) A szöveg csak vázlat, példái pedig Szophoklész tíz drámájára korlátozódnak. Szemléltetni akarom, hogy a gondolatmenet általánosítható, sőt, hogy a dramaturgia törvényei bizonyos értelemben világtörvények is.
(2) Szeretném bekapcsolni a perszonalista filozófia gondolatkörébe, megmutatva az érintkezési pontokat elsősorban Kierkegaard, Bahtyin és Szabó Lajos életművével. A Madách-tanulmánynak csupán egy részével foglalkozom itt, amelyben a dráma három alkotóelemét: az erkölcsi elvet, a személyeket és a cselekményt írja le. A dráma eredetéről annyit, hogy a rítusból jön létre, mint dialógus, vagyis az egyes ember felbukkan a kollektív tudatból (amit Nietzsche a tragédia dionysosi elemének tart), felbukkan és saját sorsra tesz szert. Ám még őrzi magában az eredendő kollektivitás eszméjét, ami ha feloldódik, akkor megszűnik az élő dráma is.
Az élő dráma nagy korszakai éppen ezért szoktak olyan rövidek lenni. Egy kiegyensúlyozatlan és éppen ezért gyors elmúlásra ítélt történelmi pillanathoz kötődnek, amelyben éppen fennáll ez a bonyolult egyensúly individuum és kollektíva között. Athén vagy az Erzsébet-kori, az olasz, a spanyol, a francia dráma fénykora és gyors enyészete jól szemléltetik ezt.
A dráma azért feszesebb minden más műalkotásnál, mert az anyaga maga a dialógus, és így az interperszonális kapcsolatok közvetlenül jelennek meg benne. Itt van az a paradoxon, ami olyan nehézzé teszi a drámaírást.
Bahtyin szerint a filozófiai monologizmus talaján ki van zárva a tudatok közti lényegi kölcsönhatások lehetősége, s ezért elképzelhetetlen bárminő lényegi dialógus . (A szó esztétikája, 125. o.) A dráma így vagy vértelen tézisek szajkózása lesz, vagy széthull egy szervező elv nélküli formátlanságba. A tertium datur itt az lehet, ha a szereplők részigazságai megőrizhetik a hitelességüket anélkül, hogy ezzel csorbítanák az egyetlen igazság érvényét. (Nem általános filozófiai megállapítást akarok tenni ezzel, hanem csak az adott drámán belüli igazságok egymáshoz mért viszonyáról beszélek.) A drámai történések kiindulása tehát mindig egy emberi szándék. A színműnek az eleje vagy fordulata a főszemély szabad akaratától függjön – mondja ezért Madách (549. o.) Enélkül nincs dráma. Nem az tesz naggyá, ami történik velem, hanem az, amit teszek – állapítja meg Kierkegaard (Félelem és reszketés, 109. o.) és ez a dramaturgia alapvetése is. A szándéknak az iránya pedig mindig egy másik ember, hiszen a főszemély vele kapcsolatban akar elérni valamit. Az életben nincs mellérendelés, fölérendelt van, aki rendelkezik, és alárendelt, engedelmességre tanítja Karácsony Sándor. Ámde így az ember, mint creator, azaz világ-alakító, rögvest találkozik valamivel, ami nála magasabb, hiszen ama bizonyos másik ember is creator.
Akaratok találkoznak, erről szól minden dráma, és erről szól maga az emberi világ. Így lehet a dramaturgia törvénye világtörvény. Ami így az egyéni akaratok fölött áll, azt nevezi Madách erkölcsi elvnek. Valamint minden szépművészet tárgyát a szép s nagyszerű eszméjében látja, úgy a drámaíróról is azt kell előre vélnünk, hogyha tollat ragad, ha lelkesedését hullámzó cselekvénybe önti ki, lelkét a szép s nagyszerű iránti tisztelet töltötte el, s ennek ír apológiát a drámai műben. Szabályul állíthatjuk föl, hogy ily eszmét vegyen föl mindenkor a költő, melyet művében dicsőítni vágy és vívja ki ennek győzelmét száz ellene küzdő gátnak dacára. S ez képezi a színmű erkölcsi cselekvényét. (543. o.) Erről az elvről meg kell jegyezzük, hogy az író számára eleve adott kell legyen drámát ösztönösen írni, a néző számára viszont csak a darab során tárulhat föl, enélkül nincsen dráma, csak valamiféle eszmének a szájba rágása. A dráma egész menete nem más, mint alétheia, vagyis kibontakozás abból a létfelejtésből, amit a mindennapi élet megszokott gyakorlata jelent, és amit éppen ezért, de hamisan, össze lehet téveszteni magával a világtörvénnyel. Ez a darab szereplőire és nézőire egyaránt érvényes. (Ezért számít mindmáig ünnepi alkalomnak, ha az ember színházba megy.) Cselekedeteinknek következménye van, karmanja, annyit mond ez az elv. Ami a dráma szempontjából döntő fontosságú, az az, hogy a színmű számára ezen elv csak metaszinten létezhet, magában a darabban kimondhatatlan, hiszen nem az egymással konfliktusban álló szereplőkre vonatkozik, akik a maguk részigazságait hajszolják, hanem a fölöttük álló harmadikra, a szabályozó elvre.
(A klasszikus görög dráma, amely éppen, hogy kibújt a rítusból, a kórus segítségével bizonyos fokig még tud beszélni róla, de ez egy egyszeri kivétel.) Amit ugyanis a drámában kimondanak, az a dráma részévé válik, ámde ezzel a szabályozó elvnek át kell kerülnie egy másik szintre. Ha pedig egyáltalán nincsen ilyen középponti elv, akkor nincs dráma sem, csupán össze nem függő események sorozata.
A dráma ezért tökéletesen megvalósítja a Szabó Lajos által megállapított alapvető összefüggést, a prizmatikát, azaz logika, etika és esztétika hármas egységét. Az etika a másik emberhez való vonatkozás törvénye, voltaképpen tehát az, ami a cselekedeteinket irányítja, még akkor is, ha netán tudatosan a gaztettekre irányul, mint III. Richárd esetében (to be a villain, gazemberré válni, amit Richárd mond, kifejezetten etikai tartalmú kijelentés). De persze, mint mondottuk, az egyed elhatározásai fölött ott van a következmény. A logika itt jő be a darabba. Madách éleselméjűen azt mondja erről: A színmű elejéből és a fordulatából úgy folyjon a feloldás, mint foly a szillogizmus első és második ízéből a következés. (550. o.) Ezt az általános tézist a deus ex machina dramaturgiai fogása, vagyis a szerző önkényes beavatkozása a drámai események saját logikai következményeibe sem érvényteleníti, csupán egy más, a drámában nem kifejtett síkra helyezi át az érvényesülését. Egyébként éppen ez jelenti a művészi fogyatékosságát is. Az esztétika szó érzékelhetővé tételt jelent, ez maga a megformált színmű. Miután az emberi világ kapcsolatairól beszélünk, emberek kellenek hozzá, és egy közöttük zajló eseménysorozat.

Madách a következőket írja:
„Hogy a fölvett erkölcsi elv, mint feljebb mondók, győzedelmeskedhessék, szükség, hogy valaki küzdjön ellene: s ezen küzdő a színmű főszemélye. Mivel pedig nem feltétlenül szükséges, hogy az ilyen egyedi személy legyen, sőt többen is lehetnek, leginkább akkor, ha többeknek egymás elleni küzdelmekből származik az erkölcsi elv elleni küzdelem, világos lesz, hogy a drámának több főszemélyei lehetnek, anélkül, hogy annak szellemi egysége megromoljon, mely az egyirányú küzdelemben áll. Jogcímének kell tehát lenni a főszemélynek, melyre támaszkodhatik. S mi könnyű ennek megtörténnie, hányszor jő a gyarló és tökéletlen ember ellentétbe az erkölcsiség örök parancsaival. Látja, miként vannak azok véges értelme előtt egymásközti küzdelemben választ közülök, s ki áll nékie jót, hogy választása a legszentebbiket érte. S ha érte is, ki biztosítja őt, hogy érdemesen vívandja ki annak győzelmét, s gyarlósága, mely a szentnek képviselésére oly elégtelen, nem késztetendi-e megbotlani egykor?
Vigyáznunk kell tehát, nehogy e jogcím erősebb legyen az elvnél, mely ellen csatázván bukni kell, mert különben a fölemelkedett bánat s mégis nyugtató önérzet helyett, mely keblünket a drámahős buktából származó elvgyőzelemnél szállja meg, keserű fájdalom s igazságtalanság szülte könnyek lepnek el, a költészet szellemi malasztját a mindennapiság posványába idézők. Mivel minden külső cselekmény csak benső tökéllet és elhatározás következménye lehet, hogy tehát a színmű személyeinek egymásközti s az erkölcsi elv elleni küzdelmök motiváltathassék, szükség, hogy azoknak oly jellemök legyen, melyből azon körülményekben, melyben léteznek, cselekményeik önként folyjanak. Amennyiben ez a drámai személyek jelleméből teljesíttetik, összefüggő és egy lesz a mű, amennyiben pedig külső erők gyakorolnak abba hatást, elromlik az egység. Mivel pedig mind e cselekmények, mind az elv elleni küzdelem nem elméleti tényenként állanak a drámában, de élő és valódi emberek által képviseltetnek, szűkség, hogy mind azokon, mind a jellemeken azon kisebb meghatározások és sajátságok meglegyenek, melyek az egyedi embert mind egymást között, mind az eszméleti embert s az elv gyakorlati kivitelét az emberről megkülönböztetve egyedivé teszi.” (544-546. o.)

A dráma harmadik fő összetevője a cselekmény. Madách az alábbiakat mondja róla: „A drámában rejlő élet s küzdelemnek cselekményben kell magát tanúsítania. Innen drámai cselekmény csak az, mely vagy jellem ismertetésül szolgál, vagy az elv elleni küzdelmet s annak győzelmét foglalja magában. Megkülönböztetjük ebben a színmű cselekmény elejét, fordulatát és feloldását. Eleje azon része a színműnek, mely egyszerű tettben magába foglalja vagy az erkölcsi elv elleni küzdést, vagy azon botlást, mely gyarlóságunknak szent s örök dolgok melletti hősködésében oly természetes. Fordulatában a színmű egészen ellenkező irányt vesz, mint eleje gyaníttatá, mely vagy az erkölcsi bűnnek önkénytes átlátása s azt jóváhozni akarása által történik, vagy azáltal, hogy már-már a küzdő jogcíme látszik győzedelmezni az erkölcsi elv ellen. A feloldásáról szabályul, mint mondánk is, csak azt ismételhetjük, hogy az a színmű elejéből s fordulatából úgy folyjon, mint foly a szillogizmus első s második ízéből a következés. Megjegyzendő végre, hogy a főszemély büntetésében szinte áll a természetjog azon szabálya , mely szerént a bűnös annyira korlátozandó csak cselekedetében, mennyire e cselekedete a fölállított elvvel megütközik. (547-550. o) (Ebből az utolsó mondatból kitetszik a jogászember. Nem kicsinylésképpen mondom ezt, ellenkezőleg. Itt lehet igazán sajnálni azt, hogy Madách nem írt jogfilozófiát.) Nézzük meg végezetül, hogy ezeket az elvi összefüggéseket miképpen lehet darabok elemzésére használni. Megjegyzem, még abszurd drámák elemzésére is, de ettől most itt eltekintek.
Két híres Szophoklész-darab elemzését idézem Madáchtól, minden megjegyzés nélkül, kissé rövidítve. Majd egy Shakespeare és egy Dosztojevszkij-műre alkalmazom. Oidipos király:
„Borzadva látjuk sorsunk fonalait magasabb kéztől szövetni, mely ellen bármiképp csatázzunk, fenntarthatatlanul és minden bizonnyal mégis utolér. Oidipos el kívánja hárítani a szörnyű bűnöket, melyeket Isten igéje szerint el vala követendő. Ámde a sors örök végzései szentek, a teljesűlésöket magányos érdek meg nem akasztja.” A cselekmény alapja a sors végzése elleni dac és gúnyja az emberi gyöngeség. A fordulat abban van, hogy Oidipos büntetni akarja a gonoszt, mint bíró s később neki kell lakolnia (jóvátétel). Siralmas sorsát a gyilkosok elleni átka idézi föl (az erkölcsi elv látszólagos felülmúlása).
Antigoné: Az erény örök törvényeit látjuk szentesítve, melyeket elnyomhat bár az erőszak, győzedelmesen törnek ki, csakhamar véres bosszút állva az ellenek csatázón. Kreón mint király honja ellenének megtagadja a temetkezést, s ezt jogosan cselekszi. Antigoné testvérét eltemetve erényes tettet követ el. Ámde Kreón az erkölcs örök törvényeit alá kívánja rendeltetni a szigorú jognak, magát sújtja ezáltal. A cselekmény eleje: A Polyneikés eltemettetése elleni tilalom. Fordulata azon már-már látszató győzelme által az embercsinálta törvénynek, az erkölcsi elv ellen bűnhődik a szentségtelen sértő, fiát s nőjét vesztve el egyszerre.
Lássunk azonban két további példát arra, miképpen érvényesül a drámában a világtörvény. Shakespeare-nek talán a Julius Caesar a legvilágosabban felépített színműve. Az alapeszméje az, hogy az emberi silányság miatt gyakorlatilag megszűnt a római demokrácia, minek következtében a közhatalmat egy Übermenschnek kell birtokolnia. A főhős Brutus, egy tiszta, idealista demokrata, aki ezt a helyzetet bensőleg el nem fogadva, egyszer csak mintegy felébred, és megöli a zsarnokot. Névtelen leveleket kap ugyanis a zsarnokságtól szenvedő néptől (valójában az összeesküvők szűk csoportjától). Brutus azt hiszi, hogy a szabadság külső kondíció, és a feltételei tisztán politikai eszközökkel egy csapásra megteremthetők. A cselekmény eleje Caesar indokolt megvetése alantas motivációjú és emberileg silány ellenfelei iránt. Morálisan vész mégis el, hiszen Brutust nem lehet megvetni, mivel tiszta ember. Erre vonatkozik az et tu, Brute (te is, Brutus)? mondat, nem pedig arra, mint általában hiszik, hogy a bonyolult római jog szerinti fogadott fia volt. A fordulat tehát a zsarnokölés, azaz mintha helyre állna a demokrácia. Vagy mi az ördög, hiszen láthatjuk, hogy kifélék-mifélék ezek az összeesküvők az egyetlen Brutus kivételével. S láthatjuk a populus romanust is, Róma népét, akinek a szabadságára való hivatkozásával történt a zsarnokgyilkosság. Ám az Antonius-beszéd leleplezi a helyzetet, vagyis a demokráciába vetett hit illuzórikusságát. És a kerék végiggördül: az áldemokrácia belepusztul vezetőinek a silányságába és a népnek a nemtörődömségébe. Helyre áll a status quo ante, csakhogy már az Übermensch nélkül, mert az új zsarnokokból teljességgel hiányzik Caesar nagysága. Végül megadatik Brutusnak az a csodálatos elégtétel, hogy illúziói birtokában halhat meg. „Soha nem kellett csalódnom a barátaimban” – mondja utolsó szavával, észre sem véve, hogy egész tragédiáját ezeknek a silánysága és aljassága idézte elő. (Látható a darabból az is, hogy a csatának nem volt tétje. Ha a köztársaságiak győznek, Brutustól mint szükségtelenné vált kolonctól ők is tüstént megszabadulnak, hogy zavartalanul kiépíthessék a saját zsarnokságukat.) Ezért nevezte őt Nietzsche a reá jellemző logikával a legcsodálatosabb Shakespeare-hősnek.
Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének az alapeszméje valami olyasmi, hogy ámbár a világon a gonosz uralkodik, mégsem léphetünk föl ellene a saját eszközeivel, hiszen ezzel csak még inkább erősítjük a hatalmát. A hőse Raszkolnyikov, és az eseménytörténet voltaképpen az ő belső drámájának a kibontakozása. Küzd az erkölcsi elv ellen, ami a tulajdon szentségének nevezve a minőségpusztító pénzhatalmat jelenti, és amit a mi mértékünk szerint valóban joggal tekinthetünk erkölcstelennek, és kétségbe vonja a bűn, vagy személytelen szóval a karma fogalmát. Egy kezdeti gonosztett, véli, lehetővé tudja tenni azt, hogy a megszerzett eszközökkel jót műveljünk. A cselekmény kiindulása így a gyilkosság. Maga a regény pedig a fordulatról szól. Raszkolnyikovnak, hogy megszabadulhasson tettének következményétől, permanens módon hazudnia és rejtőznie kellene mindenki előtt. Énjét tehát csak a Gonosznak való folyamatos alárendelődéssel őrizhetné meg, holott éppen ettől akart szabadulni. Az erkölcsi elv győzelme így végezetül nem lesz egyéb, mint az Én alávetése annak a törvénynek, ami nem e világé, hiszen a rosszat nem tudja kiküszöbölni belőle, ámde valamiképpen mégis uralkodik fölötte.

(A Hamvas Béla-kör Madách tiszteletére rendezett 1998. májusi ülésére készített előadás írott változata. A Madách-idézetek forrása: Madách Imre összes művei II. Révai kiadás, l942.) Szerkesztőségünk ezzel az írással adózik a január 21-én 180 éve született íróapostolnak.

(69. szám, 2003. február-március)
LAST_UPDATED2
 
A nagyratörő PDF Nyomtatás E-mail
2010. május 04. kedd, 19:36

a nagyratr

2010. május 02. vasárnap, 17. hét, MR1-Kossuth Rádió
http://real1.radio.hu/kossuth/

01.03: Éjszakai Rádiószínház
A nagyratörő
Márton László színműve folytatásokban


Zene: Melis László
Szereposztás: Báthory Zsigmond, Erdély fejedelme - Rudolf Péter, Báthory Boldizsár, Zsigmond unokafivére - Gáspár Sándor, Carillo Alfonz, Zsigmond gyóntatója - Avar István, Jósika István, Zsigmond bizalmasa - Szarvas József, Bocskai István, Zsigmond nagybátyja - Vajda László
Közreműködik: Balkay Géza, Bede Fazekas Szabolcs, Benkő Gyula, Békési Artur, Csíkos Gábor, Cs. Németh Lajos, Derzsi János, Farkas Antal, Garay József, Gera Zoltán, Horváth József, Huszár László, Kassai Károly, Kerekes József, Kerekes Viktória, Kézdy György, Kölgyesi György, Kránitz Lajos, Kubik Anna, Kun Vilmos, Mádi Szabó Gábor, Őze Áron, Papp Zoltán, Petrik József, Pusztay Péter, Reisenbüchler Sándor, Székely Tamás, Szoboszlay Sándor és Ujváry Zoltán
A felvételt Kiss László és Borlai Kinga készítette
Dramaturg: Katona Imre József
Rendező: Csizmadia Tibor (1993)
12/5.rész: egy hét múlva K 01.03

*

A nagyratörő magyarországi ősbemutatója
Beszélgetés Márton Lászlóval


Márton László a kilencvenes évek elején írta A nagyratörő című drámatrilógiát, mely utóbb könyvalakban is megjelent, és az irodalmi közvélemény nagy érdeklődéssel, elismeréssel fogadta. Mégis tizenöt évnek kellett eltelnie, míg a drámatrilógia első, címadó része magyarországi ősbemutatóként színre kerül az egri Gárdonyi Géza Színházban.

Vissza tud emlékezni rá, miért és mikor határozta el ennek a nagyszabású műnek a megírását? A fontos döntés meghozatalakor ugyanis azt is tudnia kellett, hogy egyfajta drámaírói szakaszt (nagyon röviden fogalmazva: a „rémbohózatok, filozofikus abszurdok korszakát") le kell zárnia alkotói pályáján, s új hangon kell megszólalnia.

- Mindig is lenyűgöztek a régi magyar - főleg az erdélyi magyar - önéletírások és naplók. A szó mai értelmében nem tekinthetők szépirodalomnak ezek az írásművek, viszont az életanyag lenyűgöző gazdagsága árad belőlük. Kemény János, Bethlen Miklós vagy Szalárdi János műve közismert, de nem kevésbé lenyűgöző Wesselényi István naplója vagy Szamosközi István és Baranyai Decsi János krónikája sem. Ez utóbbi kettőben van szó Báthory Zsigmond személyiségéről és tetteiről. A nyolcvanas évek második felét nagyrészt e művek tanulmányozásával töltöttem, és nem lehetett nem észrevennem, mennyire tele vannak drámai mozzanatokkal: összecsapó szenvedélyekkel, intrikákkal, konfliktusokkal. Lehetetlen észre nem venni az akkori krónikaírók szavaiban a döbbenetet, melyet a szerencse kerekének gyors forgása láttán éreztek. A korszak sok-sok roppant izgalmas szereplője közül is kiemelkedik Báthory Zsigmond, rendkívüli intelligenciája és ellentmondásossága miatt. A romantikus történelemszemlélet Káinhoz és Néróhoz hasonlította - nem egészen ok nélkül, hiszen sem a rokongyilkosságtól, sem egyéb súlyos törvénytelenségektől nem riadt vissza. Ugyanakkor ő volt az, aki törökellenes szövetséget hozott létre a Habsburgokkal, még a maga korában is rendkívüli műveltséggel rendelkezett, igyekezett a reneszánsz kultúrát Erdélyben meghonosítani, rendkívül széles látókörű ember volt - viszont többszöri lemondásaival, majd visszatéréseivel Erdélyt majdnem a teljes pusztulásba döntötte. Nyolcéves korában lett fejedelem, tizenöt éves volt, amikor nagykorúsították, és huszonkilenc évesen kiégett aggastyánként ment végső számkivetésbe. Persze, A nagyratörő idáig nem is jut el az időben. A drámatrilógia első része, melyet az egri közönség láthat, a Kendi-párt felmorzsolásáról szól, és 1593-94-ben játszódik; Báthory Zsigmond ekkor még csak huszonegy éves.

Ön, miközben szinte mérnöki pontossággal és hitelességgel követi nyomon a történéseket, a történet elmesélésében merész írói eszközöket és a magyar történelmi drámában szokatlan stílust alkalmaz, éles ellentmondásokat sűrít össze. A szövegben például gyakran meghökkentő váratlansággal keveri a tragikus, emelkedett írásmódot az ironikus, fekete humorú, szokatlan mesélési módokkal, gyakran egy mondaton belül is.
Beavatná a leendő nézőket is ebbe a merész hangú dráma „mesélésbe”? (Lehet talán úgy mondani, hogy a nézők felkészüljenek erre a váratlanul és gyorsan váltó hangütésre, stílusra, a történelmi téma nálunk szokatlanabb, sőt, provokatívabb kezelésére.)


- Létezik egy olyan felfogás, amely szerint nagyszabású témákról csak emelkedett módon szabad beszélni. És megfordítva: ahol tréfás, groteszk, alantas mozzanatok merülnek fel, az csak valami kisszerű dolog lehet, pitiáner helyzetkomikummal, ócska jellemekkel. Minthogy a nemzeti hagyomány az emelkedett dolgok közé tartozik, a magyar kultúrában a történeti tárgyú irodalommal szemben legalább a romantika óta az a követelmény fogalmazódik meg, hogy teremtsen követendő (esetleg elrettentő) példákat, mutasson fel eszményeket. Ennek eredménye egy csomó tökéletesen kiüresedett, semmitmondó klisé. Ennek ellenhatásaképpen néhány író azzal kezdett kísérletezni, hogy az eszményképeket lerángassa a sárba, hogy valami kisszerűt, nevetségeset és jelentéktelent csináljon belőlük. Számomra sem ez, sem az nem járható út: arra törekedtem, hogy nagyszabású személyiségeket mutassak, akik azonban hellyel-közzel romlottak is, gonoszak, ostobák, nevetségesek - és mindez együtt érvényes. Ha már Egerben vagyunk, hadd említsem egy közismert személyiség példáját, Dobó Istvánét. Érdemes összevetni azt a Dobót, aki Gárdonyi Gézánál (vagy Tinódi Lantos Sebestyénnél) szerepel, azzal, akit a humanista Forgách Ferenc históriájából ismerhetünk meg. A történeti, azaz "valóságos" Dobónak igencsak vitatható tettei és jellemvonásai vannak, de azért egy adott helyzetben és helyen - Egerben - mégiscsak hősként viselkedik. Szerintem a személyiségek belső ellentmondásai érdekesebbek, mint az egyneműsített, iskolás jellemrajzok. Ennek persze megvannak a nyelvi következményei is. Például az, hogy A nagyratörő nyelvezete költői és emelkedett, ugyanakkor ironikus is. A szereplők komolyan gondolják kijelentéseiket, ugyanakkor a legtöbb kijelentés önmaga ellentétét is jelenti.

A nagyratörő eseménytörténetében az egymást erősítő, kompromisszumokra törekvő összefogás helyett végzetes megosztottság következik be az erdélyi vezetésben, s villanásnyi idő alatt máris „két Erdély” áll egymással szemben. Mintha az évszázadokkal előtti történések tükrében mai arcunkat, mai megosztottságunkat is felismerhetnénk. Egyetért-e azzal, hogy napjainkban mintha még aktuálisabb lenne A nagyratörő drámai tanulsága, mint megírásakor?

- Írás közben kerülni szoktam mindenfajta aktualizálást. Ha a mai korról akarnék beszélni, akkor a mai szereplőket nevezném meg. Nincs cenzúra, ahogy A nagyratörő írásakor, a kilencvenes évek elején sem volt már. Nyugodtan leírhattam volna Antall József vagy Horn Gyula nevét, ha ők járnak az eszemben. De nem ők jártak, hanem Báthory Zsigmond, Kendi Sándor és a többiek - amilyennek a korabeli forrásokból, saját leveleikből stb. megismertem őket. Ha mégis aktuálisnak érződik a darab, annak két oka lehet. Az egyik az, hogy sikerült a szereplőket a maguk egyszeriségében, elevenségében megmutatnom. A legnagyobb öröm, amiben egy színpadi szerzőnek része lehet, ha azt látja, hogy a próbák során minden szerep köré - még a kisebbek köré is - kezd kirajzolódni egy-egy markáns karakter. Ez persze főként a rendező és a színészek érdeme, de azért nem hátrány, ha a szövegből indul ki és azzal alátámasztható. Ez az egyik. A másik: vannak a magyar közéletnek olyan máig ható beidegződései, melyek nagyjából akkor alakultak ki, amikor A nagyratörő játszódik. Ilyen a politikai közösség merev kettéosztottsága. A mai bal-jobb ellentétnek hatékony mintája a kuruc-labanc szembenállás, vagy a Zápolya-pártiak és a Ferdinánd-pártiak küzdelme a mohácsi vész után. És ilyen a két expanzív régió (többnyire két birodalom) közti beszorítottság, az ingadozás kétféle geopolitikai orientáció között. De engem nem elsősorban ezek a dolgok foglalkoztattak a darab írásakor - hiszen írhattam volna történelmi esszét is színmű helyett.

A trilógia végigkíséri a fiatal Zsigmond fejedelem szűk egy évtizedes, ellentmondásokkal, csúcspontokkal és mélypontokkal teli uralkodói pályafutását. Hogyan sikerült megkomponálnia úgy a történetet és a művet, hogy A nagyratörő első része teljesen önálló egységként is megállja a helyét? (Kolozsvárott is ezt az első részt vitték színpadra, 1992-ben.)

A trilógia - úgy, ahogy megvalósult - 1598 tavaszán ér véget, amikor Zsigmond leköszön a trónról, és elhagyja a polgárháborúba süllyedő Erdélyt. De még ezt a rövid időszakot is olyan drámai fordulatok tagolják, hogy mindhárom részre jut egy-egy fontos középponti esemény. Megíráskor mindenesetre arra törekedtem, hogy mindhárom rész megálljon önmagában is. Elképzelhető, hogy ez a szándék csak az első részre nézve járt sikerrel, de mondhatom úgy is, hogy eddig még csak az első rész van kipróbálva.

A színlapon ez áll: a Gárdonyi Géza Színház változata.
Mit rejt ez az információ? Ön minden ellenérzés nélkül hozzájárult a változtatásokhoz, sőt, közismert, hogy segített is az előadási példány létrehozásában.

- Aki elolvassa a nyomtatott változatot, az látni fogja, hogy a teljes szöveg előadása mintegy négy és fél órát venne igénybe. Már csak ezért is erős húzásokra volt szükség. Én magam javasoltam például, hogy Mihály havasalföldi vajda történetét teljes egészében hagyjuk el. Dramaturgiai okokból sor került szerepösszevonásokra és különálló jelenetek összeolvasztására is. Emiatt viszont számos szereplőnek új abgangra (kilépö mondatra) volt szüksége; ezeket legjobb tudásom szerint megírtam. Ezt a szövegváltozatot Radnóti Zsuzsával és Csizmadia Tiborral együtt készítettük. Így működik az élő színház.

Csizmadia Tibor rendezőhöz régi munkakapcsolat fűzi. Első közös munkájuk 1987-ben, az író első teljes estét betöltő műve, a Kínkastély, nagy figyelmet keltve került színre a Szolnoki Szobaszínházban. Csizmadia Tibor szinte végigkíséri az ön színpadi pályafutását.
Mi az a közös hullámhossz, amely összekapcsolja önöket?


- Csizmadia Tibort először 1985 elején figyelhettem meg rendezés közben, a Pesti Színházban. A Rémségek kicsiny boltja című musicalt próbálta, melynek én fordítottam (azaz félig-meddig írtam) a dalszövegeit. Nagyon fontos élmény volt számomra ez a próbafolyamat, mert ekkor tapasztaltam először, hogyan alakítható cselekvéssé és színpadi látvánnyá a nyelvi közlés. Ekkor is, a későbbi közösen végigcsinált próbákon is tapasztalhattam, Csizmadiának milyen rengeteg ötlete van az ilyen jellegű átalakításokra, milyen világosan látja egyszerre több oldalról az adott helyzetet és annak összefüggéseit az előzővel és a rákövetkezővel, és hogy mindezekről milyen jól meg tudja győzni a színészeket. Mondhatnám úgy is: ő a maga részéről a szcenikai elemzéseit át tudja vinni a színész személyiségére. Másfelől úgy vettem észre, hogy az én drámáimban ehhez lényeges fogódzókat talált. Csizmadia más kortárs magyar szerzők munkáit is rendezte, nemcsak az enyéimet, én is dolgoztam más rendezőkkel együtt, de én ezt egy kitüntetten fontos munkakapcsolatnak tartom. És persze ugyanilyen fontos emberi kapcsolatnak is.

A hírek szerint szokatlan és meghökkentő színpadkép fogadja majd az előadást megtekintő nézőket. Mi a véleménye a díszletről?

- Egyszer, még jóval a próbák előtt leültünk négyesben beszélgetni: Csanádi Judit, a díszlettervező, Nagy Fruzsina, a jelmeztervező, valamint a rendező és a szerző. Akkor láttam először annak a nagyszebeni háztetőnek a fényképét, mely az ötletet adta. Nagyon hamar világossá vált számomra, milyen játéklehetőségek rejlenek a ferde sík és a szemformájú ablakok kontrasztjában. Azt is észrevettem, hogy Csizmadia számára ez a térszerkezet mennyire inspiráló, - tud vele valamit kezdeni. Így tehát számíthattam rá, hogy a színészek is tudnak valamit kezdeni vele. Amúgy nyilván kényelmetlen és fárasztó terep. Viszont színházi észjárás szerint van kitalálva. És: látványnak szép.

A két főszereplő két, most végzett főiskolás. (Schruff Milán és Bányai Miklós).
A hagyományos elképzelések szerint ilyen nagyszabású szerepeket érett, tapasztalt színészegyéniségek szoktak életre kelteni. Hogyan fogadta ön Csizmadia Tibor merész szereposztását?


- Szerintem a szerző okosan teszi, ha nem szól bele a szereposztásba. De ez a válasz így nagyon diplomatikus. Csizmadiának nyilván minden oka megvolt rá, hogy bízzék azokban a pályakezdő színészekben, akiknek ezeket a fontos feladatokat adta. (Schruff és Bányai mellett említendő a Kendi Sárát alakító Szabó Emília is.) A próbákon látottak arról győztek meg, hogy mindhárom fiatal színész szerencsés választás volt. Egyébként is, ennek a darabnak egyik legérdekesebb velejárója a generációk, mármint a különböző színészgenerációk találkozása. Így volt ez a kolozsvári produkcióban is, így van itt is. Mert hát másfelől meg ott vannak a tapasztalt kollégák. Többen vannak olyanok, akikkel magam is sokszor dolgoztam együtt, még a nyolcvanas-kilencvenes években. Sőt olyan is van, Sata Árpád, aki annak idején benne volt a kolozsvári produkcióban. Akkor ő volt Báthory Boldizsár, most meg Kovacsóczy Farkas, az elbukó kancellár. Azt láttam és látom, hogy: nemcsak mindenki megállja a helyét a maga szerepében, hanem a viszonyrendszer egészében véve is jól működik. Így tehát, megítélésem szerint, a szereposztás legalább annyira átgondolt és megalapozott, mint amennyire merészség is van benne.



Részletek A nagyratörőről szóló írásokból:

„Ez a teljesítmény mind költői, mind szellemi értelemben –túl azon, hogy effektív a mindenkori nemzeti jelennek nyújt segítséget, ismerősen és ismeretlenül – rendkívülinek mondható. Nekem legalábbis 'kötelező olvasmány', az biztos. Egy kérdés maradt csupán: hol van a mai magyar színházban az a pont, ahol ez a szomorú drámai felismerés megközelítően is meg fog jelenni a Néző számára?” (Balassa Péter, 1994)

„Kínos lenne, ha ez a színpadi formátum sokáig e kötetben senyvedne. (Azért, hogy odakerült, köszönet a pécsi Jelenkor Kiadónak.) De van-e kapacitás az előadásra? Hol van ma olyan együttes, amely lezser mindennapisággal viseli a modern habitussal fölruházott reneszánsz karaktert? (…) Kihívás – ha a lehetetlené is –, amely elől nem menekülhetünk. Különben nem illett meg a színházcsinálás joga.” (Koltai Tamás, 1994)

„Sokáig hiányoltuk színpadjainkról az új magyar drámát, hát most itt van előttünk, égszínkék borítóba zárva. A magyar színház erejét méri vagy gyengeségét mutatja, hogy mire megy Márton László nagyra törő ajánlatával.” (Kovács Dezső, 1995)

„…ez itt, végre a történelem, mint vízió, bravúrosan megragadott lidércnyomás, melynek minden eleme – lidércnyomásaink tanúskodnak róla – rettenetesen hiteles. Maga a valóság, mondhatnánk, ha sejtenénk, mi is az.” (Nagy András, 1996)

„...Egy radikális önismereti dráma (és előadása) minderről szólhat, és arról is, hogy az új nemzeti jelenvalóság mennyire képes, és mennyire hajlandó szembenézni a nemzet új arcával, megváltozott vagy a múltak sötétjéből előbukkanó riasztó önképével...
S azt ismételten hangsúlyozni kell: ha van értelme a huszonegyedik században nemzeti színházi gondolatról beszélni, akkor ilyen darabok kapcsán van értelme, s egy igazi Nemzeti ilyen felfedezésre váró művek érvényes előadásával is bizonyíthatja létezésének speciális szükségességét és létjogosultságát.” (Radnóti Zsuzsa, 2002)


A Gárdonyi Géza Színház honlapja

Radnóti Zsuzsa

LAST_UPDATED2
 
HUNHÍR publiciszka PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 13. hétfő, 14:32

Liberális őrület: közösülést mímeltek nemzeti zászlónkon, marxista-sztálinista „verssel” gúnyolták az etikaoktatást

2014. január 13.

communism500_resize.jpgÚgy tűnik, tényleg nincsen határa a liberális őrületnek. Még tavaly szeptemberben a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban drámatagozata két oktatója írásbeli figyelmeztetést kapott igazgatójától, mivel az alapítója tiszteletére rendezett Skabá Fesztiválon a diákszínészek közösülést mímeltek nemzeti zászlónkon. A legújabb hír pedig ugyanezen intézményből, hogy nem engedték felolvasni az iskola hagyományos félévi Teadélutánján a drámatagozat egyik diákjának, a 18 éves Purosz Leonidasznak a Homo Ethicus Hungaricus című marxista-sztálinista, etikaoktatást gúnyoló „versét".

A papság hatalma ne csak a sekrestyeajtóig terjedjen!

2014. január 12.

templom.jpgA hívek egyre inkább igénylik égető köz- és politikai kérdésekben a papok és lelkészek világos útmutatásait, mivel „kerülnek az állami törvényhozás arénáján egyházat, papságot, valláserkölcsi életet érintő igen fontos kérdések is megvitatásra”, s ezekben éppen a „képzettségüknél és hivatásbeli tapasztalatuknál fogva egyházi férfiak a legilletékesebb szakértők”.

„Nem lehet a halál egy nemzet célja”

2014. január 11.

szabo-dezso-lead.jpgEgy év híján hét évtizede, 1945. január 13-án hunyt el Budapesten köztudatunkból mindmáig kitörölt íróink közül Szabó Dezső, akinek halálát egyesek szerint éhhalál, betegsége s haldoklása hiteles jegyzőkönyve szerint pedig influenzaszerű, antibiotikum híján kezeletlen fertőzés okozta, azonban megkockáztathatjuk, hogy a nemzetünkért való halálos aggodalom legalább ennyire közrejátszott a tragikus végben.

Nemcsak Bárdossy, hanem az őt utolsó útjára kísérő pap kivégzését is követelték

2014. január 10.

bardossy-kivegzese250.jpgHatvannyolc éve, 1946. január 10-én a Markó utcai fegyház udvarán végezték ki golyóval a gyilkosai elé emelt fővel álló Bárdossy László miniszterelnököt aki a sortűz előtt felpillantott az égre, magasba emelte mindkét kezét és így kiáltott: „Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!” Akik ráadásul „A papot is!” skandálásával az őt utolsó útjára kísérő pap, Werner Alajos kivégzését is követelték.

 

Részletek


LAST_UPDATED2
 
Malackodó PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 13. hétfő, 16:32



Egy falatka malacka! 



LAST_UPDATED2
 
Segíteni tudni kell PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 13. hétfő, 13:51

lazar_ervin_festmeny

Lázár Ervin: Csillagmajor

 

A grófnő

 

Honnan, honnan nem, elterjedt a híre, hogy jön a grófnő. Négylovas hintóval. Állítólag már a ráadási lejárót is elhagyta, mindjárt befordul a Nagysaroknál.

Gróf Zagyfalvy Sándorné, született gróf Heybarth Isztiméria nagy szívéről és módfeletti vallási buzgalmáról volt ismert. A rácpácegresiek közül ugyan még senki sem látta, de azért úgy beszéltek róla mint személyes ismerősükről, aki nem rühell leereszkedni a szegények közé.

– Nem ide jön, majd meglátják. Megy egyenesen Simontornyára – mondta Priger András.

Az asszonyok rosszalló tekintetet vetettek feléje, még hogy nem ide, maga vészmadár, maga mindig csak vészmadárkodik.

Aki hegyezte a fülét, már hallhatta is a hintókerekek száraz ropogását. A négy szürke kényesen emelgette a lábait, a hintó közeledett, mint egy látomás. Na ugye, Priger András!

Akkor már ott állt a puszta apraja-nagyja a házvégiben. A libériás parádés kocsis kihúzta magát, pörge kalapján lengett a két fecskefarkú szalag. Két kézzel, rövidre fogva tartotta a szárat, a rácpácegresi kocsisok, akik lőcsre akasztott hajtószárral jártak, látták, nagyon érti a dolgát, finom ívben odakanyarodott melléjük, egy alig látható mozdulattal megállította a lovakat, a négy szürke földbe gyökerezve állt.

Földbe gyökerezve álltak a rácpácegresiek is. Isztike balján egy társalkodóné vagy valaki ilyeski ült. Most kipattant a hintóból, Isztike oldalára került, nyújtotta neki a kezét. Isztike leszállt a földre. A földnek persze meg se kottyant, mert súlytalan volt Isztike, lenge, földre lépése súlytalanságától Hujber Gyula megérezte a saját földhorpasztó nehézségét, valami szégyenkezésféle fogta el.

Isztike idősebb volt, mint képzelték, az arca fikarcnyit sem hasonlított egy képzeletbeli grófné arcára, egy kicsit minden hosszabb volt rajta a kelleténél, de nem kellemetlenül vagy visszataszítóan, épp ellenkezőleg, a hosszúkásságában volt valami a rácpácegresiek előtt ismeretlen, különös szépség, ráadásul a két távolálló nagy szem – mintha nem is rájuk, hanem valahová a hátuk mögé, valami messzi, titkos csodára nézett volna – besugározta az arcát. Akárha El Greco festette volna világra, olyan volt Isztike – de Rácpácegresen nem ismerték El Grecót, csak annyit tudtak, hogy a régi képzeletbeli grófnőkép nyomtalanul kihullott belőlük, s úgy érezték, ők már időtlen idők óta tudják, hogy egy igazi grófnő ilyen. Mint Isztike.

– Jó napot! – mondta, ők meg szégyenkezve, hogy megelőzte őket, kórusban mormogva köszöntek, botladoztak a levegőben a kezitcsókolomok, jónapotok és dicsértessékek, hogyan is kell köszönni egy grófnénak? Szotyori Istvánné erős kényszert érzett, hogy letérdeljen, de akkor Balogné kilépett közülük, Isztike elé állt.

– Engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét.

Isztike elmosolyodott, átölelte Balognét, és kétoldalt megcsókolta az arcát.

Nahát! Meglebegtette őket a bensőséges mozdulat, bizseregtek a szívek. Látjátok, megcsókolta! Még az is megrendítően szeretetteli volt, ahogy Isztike a csók után finoman eltolta magától Balognét, és hunyorogva, ahogy az erősen rövidlátók szokták, szemügyre vette. Tétova mozdulattal megérintette az asszony ruháját, a középső és a mutatóujja végigsiklott a szakadt pruszlikon, aztán még hátrább lépett, tekintete a toldott-foldott szoknyáról lecsusszant Balogné meztelen lábfejére. Balogné, amennyire csak tudta, összehúzta magát, a lábujjait a föld felé hajlította, hátha így észre sem vevődik, hogy mezítláb van.

– Nem tudtuk, hogy jönni tetszik… ha tudtuk volna… van ám nekem cipőm. Meg ünneplőm is… Csak nem tudtuk…

De Isztike figyelme akkor már a többiekre röppent, hunyorogva bámulta a mesebelien ócska ruhákat, a rongyos, kitérdesedett nadrágokat, a férfiak trágyalé áztatta, ormótlan, félretaposott bakancsait, a foszladozó, zsákvászonnal talpalt tutyikat, az ülepeken virító cérnasugaras foltokat, a hónaljban szakadt kabátokat, még Szűcs Lajos szikramarta borkötényének is jutott egy rosszalló tekintet, pedig hát az olyan volt, amilyennek lennie kellett egy kovácsköténynek.

– Nahát – mondta.

A Fölsőház felől, a földtetejű pincék és a szotyolaszárral bekerített tyúkólak takarásából ekkor óvakodott elő Katunci. Észrevétlenül szeretett volna a sokadalomhoz osonni, de máris szúrós pillantások böködték, ide ne merj jönni, Isztike szentséges közelébe, te világ szégyene – ezt mondták a tekintetek. A villogó szemek Isztike figyelmét is Katuncira terelték.

– Maga is jöjjön ide – mondta szelíden.

– Az csak ne közelítsen – kiabált közbe majdhogynem tiszteletlenül Balogné.

– Miért? – kérdezte Isztike.

– Mert rosszéletű.

– Azért csak jöjjön – mondta Isztike elszoruló hangon, és aprókat pihegve, szent borzalommal nézte a közeledő nagydarab leányt.

A rosszéletű tisztes távolságra a pusztaiaktól is meg az elő vendégektől is megállt. Ott is volt, meg nem is. Isztike arca lassan-lassan visszaangyalodott, finom kis mosoly rebbent a szája szögletén.

– Aglája ruhái éppen ráillenek – súgta a társalkodónőnek, az meg majdhogynem felvihogott.

– Mellben azért lehet, hogy szűk lesz – sutyorogta vissza a társalkodónő s pár pillanatig újra a kitörő kacagással küszködtek, mint két komolytalan bakfis, de Isztike idejében erőt vett magán, s a pusztaiak felé fordult.

– Kedveseim – mondta nekik –, jövő vasárnap mindenki rendes ruhát kap tőlem. Hermina kisasszony majd összeírja magukat.

Ezzel föllebbent a hintóra, búcsút intett.

– Egy óra múlva visszajön magáért a fogat – mondta Hermina kisasszonynak.

A libériás kocsis megmozdította a gyeplőszárat, és a grófi hintó elporzott a négy szépléptű szürkével.

Hermina kisasszonynak kihoztak egy asztalt meg egy széket, Balogné egy saját kezűleg horgolt csipkével le is terítette az asztalt, de nagy bánatára a kisasszony félretolta, mert a cérnagöbök átütöttek a papírján.

És jöttek sorban a Barták, Prigerek, Keserűk, Bűtösök, Jósvaiak, Krániczok, Mészárosok… Mindenkinek oda kellett állnia Hermina kisasszony elé, ő meg fölírta az illető nevét és mögéje egy számot. Péli Rozika meg is pöndörödött előtte.

– Aztán szép lesz az a ruha?

– Gyönyörű – mondta Hermina kisasszony, és kedvtelve nézegette Rozika istenáldotta kerekségeit, és a neve mögé írt számot bekarikázta.

Katunci maradt a legvégére, bizsergette a bőrét az izgalom, hátha ő nem kap, de Hermina kisasszony az asztal elé intette, és nem is írt számot a neve mögé.

– Maga Aglája grófnő ruháit kapja – mondta méltóságteljesen.

Soha még vasárnapot nem vártak olyan sóvárogva, mint akkor Rácpácegresen. Már kora reggel odagyűltek a ház végébe, és lesték a lőrinci utat. A régi göncök olyan idegenül fityegtek rajtuk, mintha sohasem lettek volna az övék. A puhábbja jó lesz majd pelenkának, a durvábbja foltnak, ablakmosó rongynak, mifenének.

Már-már azt hitték, megint becsapták őket, de nemhiába mondta Balogné, hogy Isztike nem olyan, mert késő délután megérkezett Rácpácegresre a gumikerekű grófi társzekér – a rácpácegresiek batárnak hívták, a szecska szállítására szolgált, a szokásosnál háromszor magasabb oldaldeszkáján még egy kis ajtó is nyílt, hogy könnyebben meg lehessen szabadítani a rakománytól. Most persze nem szecska volt benne, hanem jókora csomagok, mindegyik rendesen cukorspárgával átkötve, s keménypapíron a spárga alá tűzve egy név. A batáron a kocsis mellett két jól megtermett férfi ült, vadászruhában vagy miben, mindenesetre zöld ruha volt sötétzöld hajtókával, a kalapjuk is zöld volt, fácántollcsokor meg vaddisznósörte díszítette. A rácpácegresiek megbabonázva nézték a csomagokat, egy kis szorongással a két vadászruhást s attól, ahogy a batár megállt, tudták, hogy várni kell, amíg meg nem jön Isztike.

Esteledett, mire megérkezett. De most nem szállt le a hintóról, csak kedvesen intett nekik, a nevében Hermina kisasszony libbent oda eléjük. A két vadászruhás mögéje állt.

„Köszönni azért tudhatnának” – gondolta Priger András, és sötét felhőcske lebbent a szívében, de erővel elhessegette, „a fene a borúlátó természetedbe, András” – mondta magának.

Pedig hát nem akármit mondott Hermina kisasszony. Akkor kapják csak meg az új ruhát, ha ami rajtuk van, elégetik.

– Az alsószoknyákat is? – kérdezte ijedten Balogné. Isztike tiszteletére mind a hat alsószoknyáját fölvette, hogy dúdosabb legyen. Majdnem egészen újak. A stafírungjából való kettőn kívül mind új.

– Mindent – mondta szigorúan Hermina kisasszony. – Mit sajnálja, selymet meg gyolcsot kap helyette.

S mert súlyos csend támadt, fenyegetően hozzátette:

– Akinek nem tetszik, hazamehet.

Isztike rezdületlenül ült a hintóban.

– Na, ha van vállalkozó, lépjen elő – mondta Hermina kisasszony, megjártatta rajtuk a tekintetét, megállapodott Katuncin.

– Maga?

Katunci megkönnyebbülve elindult. Bánja is ő az ócska rongyait, ennél csak jobbat kaphat. Elsőnek azért mégsem akart… De most hívták. Ment.

Jó távolacskán, a kút és a két, téglalábakon álló, urasági góré között tüzet gyújtottak a vadászruhások. Szalmával kezdték, rőzsével folytatták, aztán megbontottak egy farakást is. A tűz kísérteties lángcsóvákat lövellt az ég felé. A vadászruhások visszajöttek a házvégébe, csak Hermina kisasszony meg Katunci maradt a tűz mellett. A vibráló fényben hol megnőttek, hol összezsugorodtak, néha-néha belevesztek a homályba. Átderengett a sötéten, ahogy Katunci áthúzza a fején a ruháját, aztán egy mélyvörös lobbanás, kerek kis füstpamat felhőzött el az ég felé, és bár igazából nem látták, mindnyájan tudták, hogy meztelenül áll a tűz mellett. Aztán sejteni lehetett, hogy öltözködik, a ruhája meg-megvillant, mintha ékszerekkel volna megtűzdelve. Megindult feléjük. Kijött a tűz fényköréből, eltűnt a csiraistálló árnyékában, aztán egyszerre csak teljes pompájában előttük állt. Türkiz színű, mélyen kivágott flitteres nagyestélyiben. A hajában aranypánt.

A visszafojtott lélegzet fölszakadt, csodálat, öröm meg irigység hangjai vegyültek, és Péli Rozika már futott is.

– Én is, nekem is! – kiabálta.

Könnyű kis ruháját úgy nyelte el a tűz, hogy még csak egy füstpamatot sem böffentett, s aztán jött Rozika is, csipkékkel ékesített kék-fehér ruhában, magas sarkú cipőben, a lába néha kicsit megbicsaklott, de olyan szép volt, mintha egyenesen a mozivászonról jött volna. S a karján neki is ott a másik rend ruha, az alsóruhák.

– Hú, selyem – mondta az anyja, ahogy összecsippentette a két ujja közé.

Most már nem volt megállás.

Ette a tűz a péntőket, rékliket, keszkenőket, a kopott krepdesinblúzokat, pargetszoknyákat. És jöttek vissza az asszonyok, királynői estélyikben, abroncsos szoknyákban, csipkés blúzokban, finom körömcipőkben, csatos magas szárúban, arannyal díszített piros csizmácskákban. Csak bámulták egymást, moslékosdézsában cserzett kezük ismerkedett a lágyan leomló anyagok érintésével, a sima gombok finom domborulataival, a habkönnyű csipkékkel.

A férfiaknak a két vadász osztogatta a ruhákat.

A tűz most már erőlködött, vastag derekú füstoszlop sötétítette, egyik-másik súlyos ruhadarab majdhogynem eloltotta, feketevörösen izzottak a félretaposott bakancsok, az izzadsággal és istállószaggal átitatott kabátok, a házak közé beszivárgott az égett rongy és bőr szaga.

És jöttek a férfiak is. Priger András frakkban, lakkcipőben, Kránicz Sándor díszmagyarban, Jósvai Jancsi térdnadrágban. A szerencsésebbjének vadászruha jutott, vagy tábornoki nadrág, piros lampasszal. De akkor még senki sem tudta, ki szerencsés, ki nem, hacsak a tehénistálló padlásáról kiröppenő kuvik nem, ami a góré tetejéről bámulta a nem mindennapi máglyát, és hosszú íkkel jajgatott. A népnek aztán jajgathatott, mert akkor már a gyerekekkel voltak elfoglalva, eszem a szívüket, jaj, de szépek, meséből lépett elő mindenik, tüllben bársonyban, gyöngyös koszorúban.

Megrendülten álltak a házvégében, tarkán, boldogság és kétség közt billegve.

Isztike leszállt a hintóról, odament hozzájuk, egyik-másik emberhez közelhajolt, némelyikük ruháját könnyedén meg is érintette. A szeméből előfényeskedett egy nagy könnycsepp. A meghatottság rájuk is átragadt, az asszonyok szipogtak.

A grófnőt Hermina kisasszony fölsegítette a hintóra, aztán maga is melléje ült, a fogat eltűnt a sötétben. Megmozdult a lomha batár is, gumikerekeinek sisegése maga volt a csönd. Távolodott.

A meghatottság elpárolgott, valaki nagyot rikkantott a sötétben, nevetések bugyborékoltak, a lányok pörögtek, hosszú szoknyáik, mint a kinyílt virág. Előkerült a citera, Mészáros Juliska rázendített, kora hajnalig ropták a rácpácegresiek, lehet, hogy a Vódli tanyáig is elhallatszott a nagy vigasság.

Kora reggel jókora zuhé kerekedett, a hamu alatt izzó ruhamáglyából gőzfelhőcskék szivárogtak az ég felé. Az emberek álmosan sereglettek elő a házakból, szokatlanul mozogtak a furcsa ruhákban, a lakkcipők megmerítkeztek a sárban. Hujber Gyula lenézett a lábára.

– Na, meg vagy körösztűve – mondta a cipőjének.

A tehénistállóban a fejőgulyások laposakat pislantottak egymásra, és amikor Kránicz Sándor díszmagyarban megjelent a nyikorgó faajtóban, kitört az ellenállhatatlan röhögés. Kránicz Sándor először sértődötten kiegyenesedett:

– Azt hiszitek, a ti kacabajáitok különbek!

De aztán maga is beállt a nevetők közé.

Gazdag Pisti végigsétált a placcon, és meg-megpördülve, hogy az ijedező tehenek jobban láthassák a flaszterkoptatáshoz szabott szűk nadrágját és a bő eszterházi kockás zakót, így kiabált:

– Ezt nézzék meg, tisztelt marhák, ilyet még nem láttak.

Folyt a műsor, a hahota.

Priger András a frakkjában ki sem jött a lakásából. Tekergette a nyakát, hátulról is meg akarta nézni magát.

– Asszony – mondta –, vágd le ezt a csücsköt. Még megbolondúnak tülle a disznaim.

Így aztán Priger András disznai sohasem láthattak igazi frakkszárnyakat.

Az asszonyok se jártak különbül. Húzták a slafrokjaikat a sárban a tyúkól felé menet, a magas sarkú cipőben meg-megbicsaklott a lábuk. Előbb a derekukra kötötték a szoknya alját, de úgy sem volt az igazán jó, Balogné nem is kukoricázott, elővette az ollót. Nosza a többiek is. Vágtak, fejtettek, toldottak, foldottak, reccsentek a foggal eltépett cérnaszálak, szakadtak a díszes zsabók és kézelők, foszlottak a csipkék, díszek, mütyürkék és flitterek. A kombinékból takaros alsószoknyák készültek, a hálóingekből blúzok, röpikék. Munkába fogták a férfiak ruháit is, bővítettek, szűkítettek, lefejtették a fölösleges frinc-francot, másnap reggel Kránicz Sándor kabátjában maga Isztike sem ismerte volna föl az egykori díszmagyart, hacsak közelebb nem hajol és észre nem veszi a sujtások és zsinórok sötétlő helyét.

A cipőket Bodonyi mester vette kezelésbe, ügyes tömzsi kis bunkókká alakította a magas sarkakat, tágított, bevarrt és fölmetszett. A cipők cipőformát öltöttek.

Egy hét múlva a rácpácegresi viselet majdnem olyan volt, mint a régi. Nem mondom, az idegenek kissé elbámultak rajta, de hát az idegennek amúgy is az a dolga, hogy bámuljon. Egyedül Katunci járt a mélyzöld estélyiben, mindössze csak annyi, hogy gombostűvel föltűzködte a ruhája alját, csataktól, sártól, portól óva. És megváltozott a járása is, kényesen járt.

– Csak annyit mondok neked – figyelmeztette jóindulatúan Szotyoriné –, jobban teszed, ha megreperálod a ruhádat, mert baj lesz belőle.

De Katunci nem értett a szóból, inkább napközben ki sem dugta az orrát hazulról. Mindennap talpig megmosakodott, felöltötte a nagyestélyit, és nézegette magát a kéttenyérnyi törött tükrében. Holdfényes éjszakákon kióvakodott a szobájából, és a disznóólak mögött álmatag léptekkel föl-alá sétált. A ruhája ugyanúgy ragyogott, mint első este. A hold elgyönyörködött benne.

– Látjátok ezt a kurvát? – mondta Balogné. – Már megint ott eszi a fene a disznóólak mögött.

– Mert mindig viszket neki, azért kelleti magát – mondta Bűtösné.

Szép lassan megindultak az asszonyok a disznóólak felé. Takarásban. Voltak vagy tizenketten. Katunci éppen fordult, az arcát a hold felé tartotta. Ki tudja, mire gondolhatott. Megrohanták. Hersengett a bársony, átokszavak sziszerésztek, Katunci nyüszögve jajgatott.

Másnap megint nagy eső esett. Zöld rongyokat mosott bele a földbe. Rácpácegresen helyreállt a rend.

LAST_UPDATED2
 
Egyszerű dal PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 12. vasárnap, 08:05
Nem nagyon mentek a dolgok,
Nem is voltam mindig boldog.
Volt idő, hogy kerültem az iskolát.
Gyakran hazaküldtek órákról,
Meg is húztak néhány tárgyból.
Nem nagyon csíptem a matektanárt.

Aztán segédmunkás lettem,
Havi nyolcezret kerestem,
Akik láttak, csak a fejüket csóválták.
Otthon gyakran sírt a lelkem,
Mindig tudtam több van bennem.
Egész lényem érintésre várt.

És akkor megszólalt egy dallam,
És a szívembe lopózott halkan.
Egy szó, egy név, egy jel,
Rögtön tudtam lépnem kell.
Nem volt több, csak egy egyszerű dallam,
Mégis mély nyomott hagyott rajtam,
Mellém állt és ennyit mondott:
Helló Értékes ember!

Szövetséget kötöttem az élettel,
Zászlómra a Te nevedet írtam fel.
Beleborzongok, amikor mellém állsz,
És a szívemre beszélsz bennem mindig Te zenélsz...

Teltek-múltak az évek,
Került rám is néhány bélyeg.
A vonat, amin utaztam, megállt.
És eljött az a reggel,
Mikor arra ébredtem fel,
Hogy fogalmam se\' volt hogyan tovább?

Vajon jó vonatra szálltam?
Vajon jó úton jár lábam?
Akik láttak csak a fejüket csóválták.
De én tudtam mi van bennem,
S újra szárnyra kelt a lelkem.
Egész lényem várta a nagy csodát.

És akkor megszólalt az a dallam...



LAST_UPDATED2
 
EMLÉKEZZÉL MEG ! PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 12. vasárnap, 07:52

EMLÉKEZZÉL MEG !

Szerző:





D                        G
Emlékezzél meg az Úr jóságáról,
D                     Fism
Emlékezzél meg oltalmáról,
G                 Fism
Mert olyan magas, mint az ég,
Em                        D  A
Hűsége s megtartó kegyelme hozzánk,
D
Nagy az Ő kegyelme népe iránt.
D                  G
Viharokban Ő erős várunk,
D                           Fism
Mikor szélvész dúl, karjába zár,
G             Fism
S amilyen távol van napkelet,
Em                        D  A
Oly messze veti el tőlünk bűneinket,
G                          D
Nem fogy el irgalma népe iránt.


LAST_UPDATED2
 
Egy az Isten PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 11. szombat, 17:40

bartok_kodaly

SEM UTÓDJA,

SEM BOLDOG ŐSE...

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Hintalan László - Egy az Isten

Fájl:1851 Opera 60.jpg

A Kékszakállú herceg vára, 1911. (bemutató: 1918-ban)

 

 

A fábol faragott királyfi, 1914-16. (bemutató: 1917-ben)

 

A csodálatos mandarin, 1918-19.

(bemutató: 1926-ban)

 

 

Cantata profana, 1930.

 

http://www.youtube.com/watch?v=YzEfBZ3Zbf4&list=

PLxabnVY97eqr6U_6jN6MYcD5cS63jZ0gt

 

LAST_UPDATED2
 
A gyalogparaszt tükre PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 10. péntek, 09:27
 
A guru begurul PDF Nyomtatás E-mail
2014. január 11. szombat, 12:37

A vég kezdete? –

avagy Ilyen az,

amikor az önkéntes megváltó begurul?

 

nyiltlevelSzintet váltottunk! A legújabb kori magyarországi történések emblematikus pontjához érkeztünk! Eddig még senki nem merte venni magának bátorságot, hogy nagy nyilvánosság előtt regnáló politikus, no, pláne miniszterelnök megölésére való felbujtással fenyegetőzzön. Most ez is meg történt.

A máskor mindenre azonnal rárepülő főáramú médiában azonban erről egy árva szó nem sok, annyit sem hallunk. Valószínűleg most döntik el a további ügymenetet az ügyeletes think-tankekben. A pórnép egyszerű gyermeke nem is érti, hogy egy ilyen nagy horderejű bejelentés, hogy a rossebbe nem von maga után a híradókban látható, Kásler házához kiszáguldó TEK-es kommandókról szóló tudósításokat. 2014. január 10-én péntek éjszaka, mint annak idején a 2010-es választások éjszakáján, amikor már képtelenség volt fennmaradni, kivárni az eredményt, az ország békésen nyugovóra tér, mintha mi sem történ volna. Na, talán majd a holnap reggeli rendkívüli hírekben mutatják az éjszakai rajtaütés képeit. Vagy nem…

A tévedésbe ejtett és tévedésben tartott istenadta népnek épp elég elfoglaltságot jelent, hogy megszerezze a mindennapi betevőt, mit érdekli a butapesti konzumidiótát, hogy valami messziről gyütt embernél, aki amúgy is azt mond, amit akar, végképp elszakadt a cérna.

Mindenesetre furcsa, hogy a Hír Televízión ilyenkor szokásos bevörösödő képernyő a negyedóránként ismétlődő RENDKÍVÜLI HÍREK főcímmel csak nem akar megjelenni. Na, mindegy.

A Magyarországon minden és annak ellenkezője is elképzelhető című általános létbizonytalansági modellnek köszönhetően, mely viszonylagosság tekintetében talán még Einstein általános relativitás-elméletét is leküldi megalázóba, valamint az „ez is benne van a pakliban” című minden eshetőségre való felkészülés jegyében lehet, hogy korántsem állunk messze az igazságtól, amikor nem lepődünk majd meg, ha Árpád barátunkról is kiderül – persze már csak jóval a választások után – őt is küldték valakik, valahonnan.

A félreértések elkerülése végett, hangsúlyozni szeretném, egyszerű, kalandvágyból itt maradt tájékozódó kedvű adófizető állampolgárként – akit az érdemi infóktól gondosan elzárnak, és távol tartanak, illetve azokkal kapcsolatban alaposan manipulálnak, nem tudhatom, hogy így van-e, de az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mondatja velem, még ez is megtörténhet, tényleg benne lehet a pakliban!

Nemrég kezdtem hozzá Drábik János „A nagy összeesküvés” – Kié legyen a XXI. század című legújabb könyvének elolvasásához. A kötetben több más mellett az amerikai Sandy Hook elemi iskolában 2012. december 14-én történt mészárlásról is szó van. Az előkerült adatok, információk és rendőrségi rádióforgalmazás egy figyelemreméltó, egyúttal döbbenetes munkahipotézist tár az olvasó elé. Az egészben a legszörnyűbb az, hogyan hajt végre egy államhatalom terrorcselekményt a saját lakossága ellen, a „cél szentesíti az eszközt” alapon attól sem riadva vissza, hogyha kell, még saját hivatalos szerveit (lásd rendőrség) félrevezesse, manipulálja.

Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a gyarmattartó ezen a vidéken is hasonló módszerekkel dolgozik, ráadásul, mi még sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, hiszen – ahogyan mondani szokás – a megfelelő alkatrész rosszabbik felén tartózkodunk.

Megfigyelhető egyfajta mélységi (tartalmi) és egyfajta időrendi metódus. Kicsit olyan ez, mint régen az államszocializmus idején az áremelések. Igyekeztek mindig kis lépésekben emelni az árakat, így könnyebben hozzá tudták szoktatni a népet az élet drágulásához. Itt is valami hasonló folyamat figyelhető meg. Kényes témákról csak bizonyos idő elteltével lehet beszélni, akkor sem egyszerre az összes részletről. Legjobb példa a devizahitelesek esete. Általában már csak akkor kap – irányítottan, természetesen – nagyobb nyilvánosságot az adott téma, amikor már érdemben nem nagyon lehet orvosolni a bajt, avagy, ha megpróbálják, csak részmegoldásokat kínálnak. És mindig beültetik a saját emberüket, kommunikációban, nyilvánosságban elnyomva azt, aki – hogy úgy mondjam – kikaparta a gesztenyét. Lásd a Csizmadia úr által vezetett Civil Összefogás Fórum. Mesterei az élre állásnak.

Következő békemenet várható időpontja: 2014. március 15.

Legutóbb a Szakasits-dédunoka Schiffer András gondolatait idéztem a bukott rendszerváltás bukott politikusairól. Darab idővel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna erről a témáról beszélni. Vona Gábor ugyan szóba hozta már korábban is, ha jól emlékszem tavaly a március 15-i beszédében, no, de hát ő ugye nem számít, hiszen róla és a Jobbikról tudjuk, ők nem képezik részét a demokratikus erőknek. Legalábbis amikor az ún. demokratikus ellenzéket említik, abba csak a magukat baloldalinak nevező pártok férnek bele.

Visszatérve a jelenleg regnáló kormányfő agyonlövettetését kilátásba helyező Kásler Árpádra, az ő tevékenységében is megfigyelhető egyfajta időrendiség. Talán mindannyian jobban jártunk volna, talán Árpád barátunk járt volna a legjobban, ha megszívleli a régi és bölcs közmondásunkat, mely szerint: „suszter, maradj a kaptafánál!” De nem maradt. No, mármost kétségkívül a sajátos színösszetételű (vörös-fekete) korona sziluettet ábrázoló és sokakban déja vu – „ezt mintha már láttam volna valahol” – érzést keltő zászlóval többeknél ellenérzést válthatott ki, de ez még elment – ahogy mifelénk mondani szokás – sok szódával. Az utolsó vacsora parafrázis azonban úgy tűnik végleg betette a kaput, de hogy Árpád barátunk ezúttal erőteljesen elrúgta a pöttyöst, az egyszer biztos. A legnagyobb baj az egésszel, hogy ezzel egyúttal a devizahitelesek ügyének képviseletét is sok ember szemében lejáratta, hiteltelenné tette.

De legalábbis a külső szemlélő számára egyre furcsábbak ezek a cselekvések. Holott a motiváció tökéletesen érthető, egyúttal önmagáért beszél és jelzésértékű is! Gondoljunk bele!

Mert miről is van szó? Adva van egy jogkövető magatartást tanúsító állampolgár, aki azt tapasztalja, hogy egyszer csak elfogy a lába alól a talaj. Mármint olyan értelemben, hogy nincs a kezében eszköz, amellyel kiállhatna az igazáért, nincs kihez fordulnia! Itt tehát nem arról van szó, hogy a bíróság nem nekem adott igazat, ezért fogom magam és megyek a következő szintre, majd egyszercsak elfogytak a szintek, hanem arról, hogy maga az egész rendszer nem hajlandó tudomást venni rólam és a problémámról! Ez óriási különbség! Azaz maga a rendszer csődölt be, nem működik. Mert bizonyos kényes tárgykörökben nem (akarják) működtetni!

Hogyan várható el jogkövető magatartás egy adófizető állampolgártól, amikor azzal szembesül, hogy senkihez sem fordulhat a problémájával? Ugyanis az összes hivatalos szerv azonnal hárít! EZ NEM HOZZÁM TARTOZIK! És nem azért hárítja el magától a hozzá forduló állampolgárt, mert nem rendelkezik a probléma megoldásához szükséges kellő tudással, szakmai vagy tárgyi ismerettel, hanem azért, mert nem akar segíteni, vagy megtiltották neki. Magasabb helyről leszóltak, hogy ez nem az ő hatásköre.

Mit tehet ilyenkor egy állampolgár azonkívül, hogy első felindulásában önkéntelenül is felteszi magának a kérdést: Tulajdonképpen akkó’ mi a rossebér’ is fizetem én az adót?

Amikor konstatálod, hogy az összes rendelkezésre álló jogi eszközt kivették a kezedből, majd amikor visszaadták már nem azt kaptad vissza, mint ami az elején még meg volt, ráadásul ezt meg nem hajlandó alkalmazni senki, akkor nem marad más, mint az egyéb, a jog rendszerén kívül eső megoldások. Ezek közös ismérve, hogy általában erőszakos úton szereznek érvényt – mondjuk úgy – a vélt igazságnak. Szélsőséges esetekben, ahogy a Kásler Árpád leveléhez odabiggyesztett videóból láthattuk, az ügy megfelelő társadalomlélektani lezárása érdekében emberáldozat alkalmazásától sem riadnak vissza.

Az emberek nap mint nap számtalan helyen eszmét cserélnek, vitatkoznak, gondolatokat és véleményeket ütköztetnek arról, hova jutottunk és mit lehetnek, mit kellene tenni. Általában ez utóbbi pont az, ahol megakad a beszélgetés, hiszen a kelleténél jóval többen jövünk rá arra, hogy tulajdonképpen kifogytunk a józanész által igénybe vehetőnek tartott, elsősorban jogi alapokon működő eszközökből, illetve azok használatát egyszerűen betiltották.

Többször leírtam már e helyt is, de mások is elmondták, gyakorlatilag egy végzős joghallgató szintjén rendezni lehetne például a devizahitelesek ügyét, hiszen a ma hatályos törvényeink és jogszabályaink is tökéletesen beazonosítják, és egyúttal szankcionálják is azt, ami itt tömeges méretekben állami tudomásul vétel mellett devizahitelezés címszóval történt.

Régebben a kis hazánkban dúló sajátos vagyonszerzési metódusok – elsősorban a lakosság utolsó megmaradt ingatlan vagyonának, a lakásvagyonnak a megszerzésére – láttán terjedt el itt a déli végeken egy azóta általánossá vált vélekedés, mely szerint az első fejbe lőtt politikust még kimagyarázzák valahogy, de amikor a másodikat meg a harmadikat találják meg majd golyóval a kobakjában, hát azt már nem lesz olyan egyszerű beadni a jónépnek.

Visszatérve még egy gondolat erejéig Kásler Árpádra. Az idő előre halad tával furcsamód egyre kontraproduktívabbá vált a tevékenysége. Mintha eltávolodni látszana devizahitelesektől. A megállapodás a többi devizahiteleseket képviselő szervezettel csak nem akart létrejönni, ha pedig a titkos ügynök változatot nézem a „benne van a pakliban” üzemmenetbe még az is belefér, hogy esetleg leszóltak neki: „köszönjük kolléga, ennyi elég lesz, innentől átvesszük” és már fel is tűnt a képernyőn Csizmadia úr.

Még egyszer mondom, nem tudom, hogy így van-e, szelektált és manipulált, olykor csak utólag, jókora késésekkel kiderülő információkkal agyonbombázott egyszerű állampolgárként csak találgatni tudok, maximum, sejtéseink lehetnek. Ezért van nagy jelentősége a nemrég bemutatott Jelenszky filmnek. Ahogy a film címe is mondja: Az igazság soha nem késő. Ahhoz, hogy jobban megértsük, mi bírhat rá egy embert arra, hogy egy másik ember – nem is akárki, hanem a kormányfő – agyonlövetésére hívja fel embertársai figyelmét, idézzük fel a film egyik legfontosabb momentumát. Az egyébként szintén történelmi jelentőségű, hogy a köztelevízióban bemutatásra kerülhetett. Jöjjön akkor az idézet, az első rész 49. perc környékén látható:

„Semmilyen erkölcsi elvet nem hoztunk létre, a hasznosság alapján az extrapoláció és az analógia alapján szekuláris erkölcsöt hoztunk létre. A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való.

(részlet az Alkotmánybíróság 11/1992. (III.5.) határozatából”)

Legalább ennyire fontosak és egyúttal jelzésértékűek azok a gondolatok, amiket Tóth Zoltán József jogász, jogtörténész és politológus, egyetemi oktató, a második Orbán-kormány Honvédelmi Minisztériumának egykori helyettes államtitkára fűzött mindehhez.

„Az alapja ennek az új rendnek, a 89–90 után kialakult jogállamiságnak az, amikor szintén az Alkotmánybíróság kifejezte, hogy nem egy értéktartalmú, hanem egy neutrális, semleges rendet akar, ahol az igazságot nemhogy alkalmazzák, nem is ismerik el, hogy ilyen van.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az igazság nem létezik. Na, most, ha az igazság nem létezik, akkor nem egy semleges helyzet jön létre, hanem egy igazságtalan állapot. Erre alapozva aztán a Legfelsőbb Bíróság hozott egy olyan elvi határozatot, hogy Magyarországon a bíróságok nem igazságot, hanem jogot szolgáltatnak.

Mi van a joggal, ha nincs tükre, mértéke? Ha nincs értékmérője? Akkor a jog, az relatív. Ez azt jelenti, hogy akár az emberi jogok bírósági értelmezése, alkotmánybírósági értelmezése változhat. Ami ma ilyen, holnap olyan, de a személyes ügyek legfelsőbb bírósági megítélése is relatívvá válhat ugyanazon ügyekben. Na, most ezt más néven jogi zsarnokságnak hívják. Egy rabló állam jön létre, ahol az oligarchia azon trükközik, hogy hogyan tudja és milyen eszközökkel elhitetni a tömeggel, hogy ő tulajdonképpen a javát szolgálja, akkor, amikor a java, a jó nincs is meghatározva, sőt tagadva van. Mind a jogelvekben, mind a hétköznapok gyakorlatában.”

Úgy tűnik ebben a „jog” rendszerben a gondolkodó, kérdéseket feltenni tudó és merő állampolgár hibaszázalékként jelenik meg. Amikor pedig felismeri a rendszer visszásságait és azt, hogy ezeken a kereteken belül képtelen tenni ellene, akkor általában elszabadul a pokol. A jelek szerint Árpád barátunk a jó szándékkal kikövezett út végére ért, ott áll a kapuban és neki kezdett az erőteljes dörömbölésnek.

No, de hát mi mást is várhatnánk, amikor a legmagasztosabbnak szánt testület is kufárlelkületről tesz tanúbizonyságot, amikor deklarálja az áras népekre oly jellemző haszonelvűséget? A hasznosság az alapja mindennek, írják határozatukban, az a fontosabb. Az mindennél fontosabb! Az a legfontosabb! Mammon világában mi más lenne, ha nem ez?

Aztán van olyan, hogy részleges igazság, meg részleges erkölcs! Kendtek értik ezt? Mer’ én biza nem! Az ugyebár köztudott – éljünk e szép ország bármely vidékén is –, olyan nincs, hogy a menyecske csak egy kicsinység van mögcsinyáva a legény átal, ugyi! Az vagy mög van csinyáva, vagy nincs! Más variáció egyszerűen nem létezik!

Utoljára kommunistáknál láthattunk FEGYVERBE! FEGYVERBE! címmel rendezett, először csak tipográfia, majd később valódi vérgőzös ámokfutást. A következményeket a mai napig nyögjük.

A harag rossz tanácsadó, a nyílt színen hagyott fegyver a darab végéig pedig legalább egyszer egész biztosan elsül. De mi nem lehetünk olyanok, mint ők, mert ha olyanná válunk, mint ők, akkor mi is a rendszer részeivé, az ördögi gépezet apró fogaskerekeivé válunk és onnan már bizonyosan nincs menekvés, végleg a Mátrix rabjaivá válunk. Már a 24. óra után vagyunk, de még most is, még mindig van remény!

Árpád, bocsáss meg nekik, mert nem tudják (csak azt hiszik, hogy tudják), mit cselekszenek!

Mindig van másik út!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő


LAST_UPDATED2
 
<< Első < Előző 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 Következő > Utolsó >>