Egy önhit története (részlet)

Zsille Zoltán [1]

1977-ben a magyar ellenzék 34 fős csoportja[1] támogatásáról biztosította a Charta '77 csehszlovák polgárjogi mozgalmat. Az aláírási akció szervezői állítólag engem is kerestek, de nem találtak otthon. Nem tetszett a dolog, de valahogy rendjén valónak találtam: nem tartoztam ehhez a csoporthoz.

A '70-es évek elején a rezsim eljátszotta azt a nagy esélyt, hogy politikai elitjébe fokozatosan bevonja azt a váltógarnitúrát, amely nemcsak hajlandónak mutatkozott a felelős pozíciók vállalására, hanem általában rendelkezett is az ehhez szükséges jogosítványokkal, kapcsolatokkal és bizalommal. Készen állt tehát egy csapat, melynek tagjaiban mindezeken kívül megvolt az a tehetség, erkölcsi szilárdság, demokratikus törekvés és szociális érzékenység, amellyel képes lett volna megszerezni a társadalom őszinte támogatását. Ily módon Magyarország elkerülhette volna a szocializmust fenyegető és végzetszerűen bekövetkező gazdasági csőd és politikai katasztrófa olyan mély szakadékát, amelyből, ha egyáltalán, csak nemzeti tragédia árán lehet az új, szabad polgári társadalom partjára menekülni.

A rezsim talán épp azzal bizonyította be legvilágosabban reformokra való képtelenségét, hogy azokat is képtelen volt elviselni, akik hízelgőén gondolkodtak róla és hittek fejlődőképességében, ésszerűsíthetőségében, demokratikusabbá és humánusabbá válásának lehetőségében. Persze, hogy nem volt képes elviselni ezeket a naiv vagy álnaiv reformistákat, hiszen arra emlékeztették, amiről hallani sem akart. A hatalomban ülők ugyanolyan biztosak benne, mint én, hogy a szocializmusban nem lehetséges reform, nem szabad reformot csinálni, mert ahhoz, hogy igazi reformok lehessenek, forradalom szükséges. Ahhoz nálunk is '56 kellett. S micsoda áldozat, milyen kevésért! S nemhogy a továbblépéshez, de talán még a csekély eredmény megtartásához is újabb forradalomra lesz szükség. Hogy akarhatná hát a rezsim a reformokat? Saját pusztulását miért is akarná?

Sokáig az egykor lehetséges váltógarnitúrának látszó csoport se akart hallani 1956-ról, de végül belekergették a forradalomba. Legalábbis gondolatban, legalábbis részben. S ekkor azt a szerepet vállalta, amely a legkézenfekvőbb volt egy fegyelmezett, világos és egyértelmű tekintélyhierarchia szerint szerveződő, erős kohéziója, exkluzív csoport számára: az egykori pártellenzék szerepét. Konzekvensen vállalva életveszélyes szerep ez is – gondoljunk csak a Nagy Imre-per áldozataira, s gondoljunk azokra is, akikre ugyanez a sors várt volna, ha nem menekülnek el a forradalom zászlóinak egy-egy darabjával. De ha akarta a rendszer – s egy-egy része miért ne akarta volna, ha így kényelmesebb volt, az érintettek pedig hagyták –, e csoportról azok juthattak eszébe az 1956-os pártellenzékből, akik jó útra tértek: akik Petőfi-körösökből ávósok, „hungaricus”-okból birodalmi tudatú gyászmagyarok vagy politikailag-erkölcsileg örök nyugalomra helyezett hullák lettek.

Na igen, fogadott fia lehettem volna én is a rendszernek, ahogy a vőt fiukként illik kezelnie apósnak, anyósnak, ha benősül a családba. De a válás után mi marad a családi kötelékekből? A lányka – olyan, amilyen – azért a „mi lányunk” továbbra is, de a vőből ismét az lesz, ami volt: vadidegen, aki rossz útra csábította neveltünket.

1979. október 22-én Földvári Tamás azt javasolta, hogy tiltakozásul a prágai terrorperek ellen, tüntessünk a cseh követség előtt. Persze, ez volna az igazi – gondoltuk Göndör Gyurival október 23-án este. Ő aztán igazán inkább a tettek embere volt, mint a szavaké. De hány ember merne odajönni? S ha páran mégis odamegyünk éppen most, október végén, amikor – mint 23 éve mindig – csak úgy nyüzsögnek körülöttünk a zsaruk? Olyan hamar bevarrnak az URH-kocsikba, mintha mi sem történt volna, senki nem vesz észre egy öltést se. Az pedig nagy baj lenne. Ebben az alapelvben, a nyilvánosság feltétlen követelményében Göndör volt a legjobb, mindenre kész társam (meg Krassó Gyuri). Mert nem a rendőrtársadalomnak akarjuk tudomására hozni, hogy ellene vagyunk cseh kollégáik piszkos ügyeinek, hanem mindenkinek: az elítélt cseheknek, a magyaroknak, a világnak. Hogy mi miképp gondolkodunk, hogy ki ellen és ki mellett vagyunk, ezt a hatóságok elég jól tudják. Erről biztosítottak azzal a díszkísérettel is, amelyet a rendelkezésünkre bocsátottak. De azt már kevésbé, hogy hányan vannak közöttünk és körülöttünk, akik nyíltan, érthetően és a maguk nevében velünk együtt mondják a „nem”-et.

Október 23-án öten tiltakozó levelet írtunk, Kádár Jánosnak címezve. Mindjárt ott helyben alá is írhattuk, el is küldhettük volna annak bizonyságául, hogy akad Magyarországon öt ember, aki szót emel hat csehért. Nekünk azonban más tervünk volt. Fel akartunk keresni mindenkit, aki feltehetőleg úgy gondolkodik, mint mi, és ezt – hozzánk hasonlóan – szükségesnek tartja a világ tudomására hozni.

Ez a program technikailag sok mozgást, szervezést, körültekintést, óvatosságot, ügyességet, bátorságot, ravaszságot, erőt és okosságot követel. Tehát ennyiben mozgalom, szervezkedés, demonstráció. S ha sikerül, az eredmény: az intervenciópárti, elnyomópárti, kormánypárti képviselők listájával szembeszegülő, a kockáztatni is kész, az üldözöttekkel és egymással is közösséget vállaló emberek másik, ellenzéki, magyar listája. Ezért nem küldtük el levelünket 23-án öten, ahogy 26-án elküldték hárman[SZJ], hanem másnap nekivágtunk a városnak.

A szervezés fő eszköze Göndör vadonatúj, még be sem biztosított Trabantja volt. Kérdezzük meg először a kulcsembereket, a '77-es akció szervezőit és aláíróit!

– Mi most nem szervezünk semmit, teljesen reménytelennek látszik a dolog, annyian vannak rajtunk, mint az oroszok. Ha mégis, értesítünk.

– Nem nagyon szerencsés az sem, hogy Kádárnak van címezve a levél, de végül is ez másodlagos; aláírjuk ezt is és minden más hasonlót.

Mint később elmondták, nem bíztak benne, hogy sikeresek leszünk. Hogy miért nem? Éppen mert olyan lassúak és tétovák voltunk, hogy megkérdeztük a véleményüket ahelyett, hogy gyorsan megcsináltuk volna az egészet. Ez magyarul azt jelenti, hogy fordított esetben ők nem kerestek volna fel minket. De miért is kerestek volna? 1977-től ez az ügy, a tiltakozó aláírásgyűjtés elsősorban az „övék” volt.

Volt azért a 34-ek között olyan is, aki meg se nézte, már vette is a tollat: „Hol írjam alá?” Nem érdekelte, hogy még csak egy áthuzigált, javítgatott piszkozat volt a kezünkben.

Október 24-e volt, mindenütt rendőrök tömege; akiket körbejártunk, mindet figyelték, valóságos kordonon kellett áttörnünk. Nem csoda, ha Göndör Trabantja lassan egy konvojt vonzott maga köré, barátaink őrzői közül is sokat elcsábítva.

Még mindig nem volt végleges a szöveg, és még mindig nem voltak aláírások. De nem szaladgáltunk hiába: kezdett kialakulni a névsor. Még csak a mi elképzelésünkben, még csak a mi írásunkkal, még csak feltételes, de egyre hosszabb és valószínűbb lista. „Valahogy ekkorra lett tele a töke sok embernek” – fogalmazta meg egy aláíró később a közhangulatot. Kellett, hogy történjék valami. Akartak már végre csinálni valamit. Bármit aláírtak volna, ami protestálás, ami felháborodás, ami köpés arra a töméntelen disznóságra, ami körülöttük történt. „Csak ez a kettő van?” – kérdezte egyikük.

Csak látszólag nem jutottunk előre 24-én és 25-én; valójában villám-közvéleménykutatást végeztünk, s bolondítottuk az utánunk futkosó rendőröket, szoktattuk őket. Imitáltuk az aláírásgyűjtést, mert egyelőre nem voltak nálunk ívek, nem volt semmi, amit elvehettek volna. S ha két-három nap múlva biztosra megyünk, akkor nagyon hamar végigrohanhatunk az előrajzolt vonalakon, egyre sűrűbben teleírt, egyre becsesebb, egyre pótolhatatlanabb kincset érő listánkkal.

Ez persze csak utólag ilyen tiszta és átgondolt. Akkor inkább csak ráéreztünk erre a taktikára, spontán alakult az egész: amatőr munka volt. Közben-közben olyan manőverekkel, amelyek isten bizony nem voltak szándékosak, de a zsarukat úgy fejre állították, hogy ma se hinnék el nekünk: valóban nem az ő félrevezetésük volt a céljuk.

Két nap szondázást elegendőnek tekintettünk; muszáj volt elkezdeni a gyűjtést, elvégre elítélt emberek ügyéről volt szó; minél gyorsabban reagálunk, annál erőteljesebb és hatásosabb. De persze, ha minél többen. Itt a gyorsaság és a sokaság dilemmája: mikor vagyunk még elég gyorsak és vagyunk már elég sokan? Mi mindenesetre 26-án, péntek estére határoztuk el a levél végleges megszövegezését, az ívek elkészítését és az indulást. Start nálunk, Óbudán, Folyamőr utca 4. VII. emelet. Legyen ott mindenki este 8-kor. Én legalábbis csak akkorra tudok hazaérni. Jöhettek persze korábban is.

26-ára terveztük ugyanis apámmal azt a bizonyos „elterelő manővert”, amelyben még akkor állapodtunk meg, amikor se perekről nem hallottunk, se aláírásgyűjtésre nem gondolhattunk, tehát elterelésre a legkevésbé. Egyszerűen ez volt október utolsó péntekje, s mindkettőnknek megfelelő időpont: együtt akartunk leutazni a Balatonra, hogy télire víztelenítsük a csöveket és elcsomagoljuk a muskátlit. De melyik titkosrendőr venné be a mesét, hogy ezért kelünk fel korán a szervezés harmadik napján, ezért viszünk le egy bőröndben valamit (szerszámokat), ezért ásogatunk ki valamit a földből és dugjuk el a házban (a muskátlit), ezért térünk vissza még aznap este, de már két bőrönddel. (Reggel a kisebbik még benne volt a nagyobbikban, de estére az is megtelt a nyáron lent hagyott holmikkal.)

Ha nem is robbanóanyagnak és fegyvernek, legalább valami titkos iratnak kell lennie a bőröndökben. Apám, szegény, akkor még nem sejtette, hogy ki az a világoskék nejlongarbós fickó – régi gardém –, aki reggel búcsúztatott a Déli pályaudvaron, átadott egy drapp ballonos kollégájának, hogy este ismét átvegye tőle a visszárut. A ballonos fiatalúr talán azt hitte, ő jár jobban: mégiscsak más a Balatonra utazni, mint a pesti buszokon tolongani; de hogy hamar elment a kedve, az is biztos. Szépen sütött a nap, s mi ki is melegedtünk a munkában, de egyébként már jó hideg volt, s Zamárdi felsőn bizony október végén se közel, se távol nincs egy odú, ahová egy kávéra vagy féldecire behúzódhatott volna. Ott sétált tehát a ház előtt egy fél napot, míg végre kiötlötte, hogy úgyis vonattal megyünk haza, megvárhat minket a váróteremben is. De ezzel alighanem elúszott a november 7-i prémiuma. Mert sok mindent tudhatott, de azt nem, hogy a Széplak-alsó állomás nincs sokkal messzebb tőlünk, mint a Zamárdi felső, viszont Széplak-alsón télen is üzemel a kocsma, s ebben a hidegben mi bizony elgyalogolunk odáig egy kis szíverősítőért.

Így történt, hogy a világoskék garbósnak konstatálnia kellett a Déliben: a Szervek valamikor napközben nyomunkat vesztették, és most nem tudják, mit csináltunk, mióta megszöktünk. Gyorsan átadott két újabb kopónak, s elszaladt telefonálni. A Batthyány téren elbúcsúztam apámtól, akit zavarukban futni hagytak a nem tudni, mit tartalmazó bőröndökkel.

S aztán újra a kiszámíthatatlan helyzetek, a megbízhatatlanul gondolkodó megfigyelt személyek jóvoltából. Mert ugye Óbudára a Batthyány térről a 86-os busszal megy az ember. Egyenesen, becsületesen. Ezért szép hármasban a 86-os megállójában várakoztunk. S erre mi történik? A megfigyelt személy hirtelen elunja az ácsorgást, átrohan az úttesten, átdobja magát a láncon, és felugrik az éppen induló 60-as buszra. Még mintha röhögne is, amiért majdnem ránk csukódott az ajtó és amiért lihegünk a futástól. Na megállj csak, ezért még számolunk!

Nem röhögök, uraim, csak örülök a véletlenül felfedezett tesztnek. Most már bizonyos, hogy valóban Önök azok. Pedig csak hamarabb akartam hazaérni, s a 60-as busz nem visz ugyan hazáig, de a Kolosy térnél átszállhatok a gyakrabban közlekedő 6-os buszra.

Persze, nem beszélgettünk egymással, de ha képesek lettek volna, rájöhettek volna ekkor valamire. Hogy az emberek többsége ritkán és rosszul konspirál, többnyire csak úgy él, bele a világba. De épp ez az, amit az ördög se tud kinyomozni soha.

A Folyamőr utcában közben jóformán minden elkészült. Petri Gyuri megigazította a szöveget, hogy jó legyen magyarul, nem a címzett, hanem a feladók kedvéért. Kinek-kinek kész volt az útiterve, s már csak a részletkérdések maradtak. Farkas Péter egyéni gazdálkodó – másodfoglalkozásban a Túlpartról című ellenzéki interjúkötet összeállítója – almaszagú, káposztalevelekkel bélelt Trabantján megérkezett Solt Ottilia és Nagy András, akik ott voltak már a '63-64-es bölcsészkari lap alapítói között, és ott lesznek a Szeta – BM-es szóhasználattal – „főkolomposai” között is. Lakhelyüket, a Solt-lakást – amely különben gyerekek, kutyák, macskák és futóvendégek szanatóriuma – az elmúlt húsz év kísérletei népesítették be. Ügyek, találkozások, ábrándok, legendák és történelmi események szellemei jártak-keltek állandóan náluk, a kárhozat vagy a megváltás felé vezető, közhasználatú és közkedvelt passzázson. Ottiliáék magukkal hozták Bence György, Kenedi János és Kis János levelét, amelyet a chartásokhoz intéztek s immár továbbítottak is külföldre. Igaz, bátor és jó írás, gondos fogalmazás. Ha az elmúlt három napot rászánjuk, s mi is ezen dolgozunk, talán még jobb, körültekintőbb és tömörebb is lehetett volna. Ha ezt tartottuk volna a legfontosabbnak: az időálló, az aktualitásoktól függetlenül, önmagában is publicisztikai értékű szöveget.

Nekünk azonban, akik még el sem kezdtük az aláírások gyűjtését, s akik még nem tudjuk, hányan, de ebben a szobában is kilencen, holnap 30-an, vasárnap 50-en, hétfőn 100-an vagy még többen, de most, péntek este még alá sem írtuk napok óla szilárdan elhatározott tiltakozásunkat: nem idéz fel egyebet, mint az eddigi lótás-futás hiábavalóságának, akciónk gyászos végének a rémképét. Mert ha most a politikai rendőrség le akarja járatni, szánalmassá akarja tenni a magyar ellenzéket, könnyen megteheti. Tessék nevetni a legvidámabb barakkon: a nemzeti egység odáig fejlődött, hogy már csak hárman ellenzik a proletárdiktatúrát.

– Azt akartuk, hogy legalább ennyi legyen. Mindegy, hogy kit, de a legrosszabb esetben is tudjunk mondani legalább három nevet – mondta később egyikük.

– Nem. Nem mindegy az, hogy sok nevet tudunk mondani vagy egyet se ezen a hármon kívül. A legeslegrosszabb eset az lett volna, ha ezeket sem tudjuk. Ezért elvetettétek a kockát, a várakozás toleranciáját és a parlamentarizmus nyűgét, hogy – most már pontosan tudjuk – még 253 ember is a véleményét nyilvánítsa: inkább csak ennyi legyen! – mondtam erre, amikor mindeme bonyodalmakat egy szívesen mesélt, közös történet mellékszálává jelentéktelenítette a taps.

De Dalos Gyuri akkor, pénteken este elvesztette a türelmét, nem bírta tovább nézni egy helyben topogásunkat, miközben mások már a célba is értek, és elrohant. Még este fogalmaztak Radnóti Sándorral egy címzett nélküli, egyszerűbb szövegű tiltakozást, mely nem igényelt stilisztikai csiszolást, s általánosabb fogalmazása miatt kevesebb kifogásra számíthatott a potenciális aláírók körében. Később, technikai okokból, minthogy a világ közvéleményének nincs Budapesten postaládája, mégiscsak odabiggyesztették a levél fölé Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke nevét. Így cirkált a következő napokban két különböző tiltakozó levél[SZJ] Budapesten; volt aki csak ezt vagy amazt írta alá, volt, aki mind a kettőt. Radnótiék címzésében egyébként vajmi kevés öröme telhetett azoknak, akik a mi címzettünk miatt csak az övékét írták – még címezetlenül – alá. Mert ha már levelezünk egy olyan hatalom képviselőivel, melyet nem tartunk legitimnek, nagyon is megértve azokat, akik kételkednek a levelezés helyességében – akkor a tényleges főnöknek célszerűbb írni.

Amikor Dalos elment, házunk előtt még minden rendben volt. Hamarosan indult a többi vendégünk is, másnap korán kellett kelniük. Nagy András még azt javasolta, hogy én ne vegyek részt az „operatív munkában”, máris túl sokan másztak rám. Aztán hamar megtapasztalhatta: teljesen mindegy, hogy melyikünk csinálja, melyikünk nem, jutnak bőven mindegyikünkre - két szimat az orra előtt mutogatta egymásnak a fényképét, hogy valóban ő-e az, akit követniük kell.

Alighogy leértek, felnyerített a kaputelefon. Loncika, Göndör felesége volt. A Trabantjuknak a kapu előtt hűlt helyét találták, 20 méterrel odébb viszont a sarkon csoportosulás, kék fény, rendőrök helyszínelnek. A gyűrű közepén ott lapul a kocsi, összenyomva, ripityára törve, siralmas állapotban. Mi történt? Van néhány szemtanú az utcai front lakói közül. Akkora csattanás volt, hogy még a tv idegtépő zenéjétől is hallani lehetett, még a krimit is otthagyták, s az ablakhoz futottak. Egy rendszámtábla nélküli, piros mikrobusz volt, szemtől szembe rohant neki a Trabantnak, s mivel ez az úttest túlsó szélén parkolt, a busznak át kellett jönnie a bal oldalra, hogy telibe kaphassa, felöklelje és a sarokig röpítse. Aztán továbbszáguldott.

A helyszínelőket azonban nem ez foglalkoztatta:

– Hányan ültek a Trabantban, amikor érkeztek? Kik? Maga, maga és maga. Hol a negyedik? És kinél voltak? Hányas szám alatt? A 4-ben? Akkor miért a 2-be mentek be?

Göndör magához tér, és visszavezeti őket a helyes nyomra:

– Mint károsult, feljelentést kívánok tenni; kérem, vegyék jegyzőkönyvbe!

Na, éppen felvették. De érdekes, se másnap, se később, se a kerületi, se a budapesti Rendőr-főkapitányságon senki nem bukkant többé a jegyzőkönyv nyomára. Talán a helyszínelők maguk voltak a mikrobusz utasai – nem tudjuk, de feltételezhetjük. Azokban a napokban még két autó rongálódott meg, az egyik kiégett, a másik összetört. Néhánynak csak a gumiját szúrták ki, ezeket nem számoltuk. Ahánnyal kevesebb emberhez lehet három nap alatt gyalog, villamoson vagy autóbuszon eljutni, annyival kevesebb név szerepel az aláírók listáján. Mert a történtek után azok is inkább gyalog közlekedtek, akiknek volt ugyan autójuk, de javíttatásra vagy új kocsira már nem volt pénzük.

Az alá-irodalomnak egész mondakincse halmozódott fel a pár nap alatt. Tömör jellemrajzok, elszomorító és felemelő életképek. Álokoskodások és álmoralizálások, született demokraták és citoyenek magától értetődő joggyakorlata.

A költőfejedelem[SZJ] beleköt a levél stílusába: „Ki írta ezt?” „Én” – hangzik a válasz, s mert költő az, aki felajánlja a papírt és tollat, más, súlyosabb érvelés. „Ha én aláírom, jól tudod, sokan követnek. Hogyan vállalhatom értük a felelősséget? Megengedhetem azt az erkölcsi terrort magamnak, hogy belerántom őket?” Hétfő este, az utolsó pillanatban még üzen, hogy negyedmagával – élő klasszikusok – hajlandók aláírni a levelet, ha egy-két udvarias kifejezéssel módosítjuk. A javaslatot visszautasítjuk. A fogalmazásnak nincs ugyan jelentősége, s nem változtat a dolog lényegén. 127 ember viszont már ezt a levelet írta alá, s a szöveg megváltoztatása a 128-131. aláíró kedvéért egyszerűen csalás lett volna. Holnap azonban úgyis megyek a pártközpontba – üzenem –, szívesen elviszem az ő levelüket is. (Később állítólag Boldizsár Ivánt kérték meg, hogy a PEN-klubon keresztül hozza nyilvánosságra.)

Az egykori moszkovita csúcspolitikushoz[SZJ] én megyek. Kitárt karokkal, lelkendezve fogad, amikor meghallja, mi járatban vagyok. Beljebb azért nem vezet, az előszobában maradunk, és igyekszünk túlharsogni az elhízott kutyát. De tegez, s mert elvtársiasan gondolkodik, többes számban szólít, tulajdonképpen helyesen.

– Mindenben egyetértek, veletek vagyok, ezt tudnotok kell. Kár, hogy most jöttök. Tavasszal, ha már a boltokban lesz a könyvem, örömmel, mindent, de most nem kockáztathatok, ugye? – Maga pedig ne beszéljen bele! – szól rá a kutyára erélyesen. Az ő idejében a nagykutyák még egymás közt is magázódtak.

Az egykori '56-os vezető elutasítása fájdalmasan érint. Méregerős kávét iszunk, összeszorul a szívem. Itt is valami fontosabbról van szó, amit nem kockáztathatunk, de hogy mi is az valójában, nem derül ki. Talán maga a nem kockáztatás, talán maga a nyugalom. És meddig kell a nyugalom elérése érdekében nyugton maradni? Tavaszig? (Tavasszal meghalt.)

Közben elrobogok a gyorsjáratú busszal neves s egyszersmind biztos aláíró írónk mellett. Kezében virág. Reménytelen megtalálnom, mire visszaérek, eltűnik valamelyik villa vastag függönye mögött. Csak abban bízhatok, hogy valaki közülünk már összefutott vele. (Így is történt.) Sok helyre érkeztem én is másodiknak, harmadiknak. Hiába, nem központilag irányított, bolsevik szervezés ez.

Barátom, a Petőfi-megjelenésű, de hajmeresztőén toleráns, halk szavú, bölcs fiú[SZJ] munkahelyén a nagyterem asztalára teregeti ki az íveket. Megmutatja az igazgatónak, a párttitkárnak, elmagyarázza, hogy mindenki jól értse: két levélről van szó, aki akarja, választhat a kettő között; hozzáteszi – mert fontos tudni –, hogy az olasz és a francia kommunista párt hasonló értelemben már nyilatkozott. Aztán aláírja mind a kettőt, és otthagyja az asztalon. Nyomában szinte mindannyian aláírják, aki nem, elsompolyog. Korunk Petőfije mosolyog a bajusza alatt.

Hétfőre a hatóságok ferdítési és rágalmazás! szakértői minden bizonnyal elkészültek akciónk minősítésével és az ellenstratégiával. Eszerint ez nem volt több egy kis létszámú, bajkeverő csoport – tehát elsősorban nyilván a már október 26-án levoksolt hármak, Bence, Kenedi és Kis, na meg egy-két, környezetükhöz tartozó „főkolompos” és „kolompos” – kísérleténél, hogy ellenzéki mesterkedésükbe, rábeszéléssel és megtévesztéssel, minél több embert bevonjanak.

Az akciót követő ún. elbeszélgetések forgatókönyve erre az interpretációra alapozódott. Fenyegető követelésük vagy Jóindulatú” felvilágosítással egybekötött tanácsuk mindig úgy hangzott, hogy a „megtévesztett” aláíró (mert az „ellenséggel”, ha lett volna még kedvük, módjuk nem volt beszélgetni, lévén ezek már munka-, következésképpen főnök nélküliek) határolja el magát a Bence-Kis-Kenedi-féle levél felfogásától és személy szerint tőlük is. (Riener Ilona – Göndör Loncika –egyébként a maga módján elfogadta az elbeszélgetők javaslatát, és úgy nyilatkozott, hogy minden levéltől elhatárolja magát, amit ő nem írt alá.) Az eseményeket az elbeszélgetők, kissé leegyszerűsítve, úgy magyarázták, hogy a másik két levelet is a hármak írták, ők az akciók szervezői is, s csak azzal az ígérettel sikerült viszonylag sok aláírást szerezniük, hogy a dolog külföldön nem kerül nyilvánosságra.

Tudjuk ugyan, hogy mindebből egy szó sem igaz, de a mindenkori jelen mindig zavaros. A rágalmazottak a szervezéstől meglehetősen távol tartották magukat, a publikálás problémája pedig éppen fordítva vetődött fel: néhányan attól tartoltak, hogy a leveleket csak a címzettek – na meg persze a rendőrség – fogja olvasni, s nem kerül oda, ahova szánták és ahová való: a világ közvéleménye elé.

Bizonyos azonban, hogy néhány tájékozottabb, a propagandatermelés központjaihoz közelebb dolgozó emberhez már az akció közben eljutott valami ezekből az ostoba és piszkos híresztelésekből. Hogy ezek hatottak-e vagy más, érthető és érthetetlen, de semmiképpen nem idetartozó ellenszenvek segítettek be, nem tudom. Bejelentették, hogy csatlakoznak az akcióhoz, de csak azzal a feltétellel, ha a külön levél szerzői nincsenek benne.

Szenzációkereskedelmi szempontból megfontolandó ötlet, nem? Az új jelentkezők valamennyien ismert fickók, külföldön is, a kihúzandók pedig már amúgy is szerepelni fognak, méghozzá első helyen.

– Ne kérdezzük meg őket, hogy nem akarnak-e visszalépni?

– Ez esetben én is visszalépek – mondja Petri, aki a levél végleges szövegét fogalmazta, s az aláírásgyűjtés miatt csukva tartotta urai műhelyét, melyben manapság a legjobb magyar versek készülnek.

– És ugrik a levél ötletének kiagyalója és első aláírója is – mondom én.

A vita el sem kezdődött, már el is dőlt. A határozott nemre a túl jól értesültek végül is úgy döntöttek, hogy minden változtatás nélkül ugyanazt a tiltakozó levelet írják alá és küldik el – a mienkkel együtt, de külön borítékban.

Ezzel tehát készen volnánk. Már csak össze kell állítani az aláírók névsorát, szépen legépelni, és mellékelni az ívek egyik példányát. Biztosítani kell egy másolatot az utókor számára, s végül – de elsősorban – gondoskodni kell arról, hogy a történelmi esemény valóban „megtörténjék”, vagyis publikálják a világsajtóban.

Megoldottuk ezeket a feladatokat is, bár nem volt könnyű. Volt, aki három példányban írt alá, volt, aki egyszer, volt, aki annyiszor szerepelt, ahányszor kérték tőle, mert senkit nem akart megsérteni.

És volt – tiszta röhej! – közöttünk is, aki egyszer sem, mert eszébe sem jutott, hogy ha nem vési rá a nevét, akkor magától nem kerül rá az ívre, hiába cikázik három napja a városban legalább két rendőrpúppal a hátán.

Az amatőrválogatott technikai felkészültség dolgában, meg kell vallani, nem volt tökéletes. A belső hármasnak három támadást kellett vezetnie ahhoz, hogy végre egyszer a kapu előterébe kerüljön. A lelkesedéssel, önzetlenséggel és győzni akarással azonban nem volt baj.

Kedden, október 30-án reggel 8-kor vártam a szögletnél (Jászai Mari tér és Szent István körút sarok). Csodálkoztak is a presszó korán kelő, öregecske törzsvendégei, hogy milyen sok a fiatal. Valószínűleg ezért igazoltatják őket kávézás közben, mint még soha, ideges rendőrök – gondolták fejcsóválva.

Második lefutás, de még mindig nem érkezik időben a labda.

Végül azonban 2 órakor ott állunk az MSZMP KB „Levelezés” feliratú kapujában: Ambrus Péter, Földvári Tamás és én. A Dózsa fáradt védői fellélegeznek: Na, végre! Beviszem a levelet, már várják, beírják a könyvbe: Kádár Jánosnak.

– Ki a feladó?

(Hm. Ez egy kicsit hosszú.)

– A nevét legyen szíves. – Zsille Zoltán.

– Köszönöm. Itt az elismervény.

A címzett, ahogy ez egy kabarészínház kaszkadőrjéhez illik, állítólag ékelődött: „Mi vagyok én, postaláda?”

Magyarországon nagy feltűnést keltett, hogy viszonylag milyen sokan mentek egyszerre a falnak. Beszélnek arról is, hogy állítólag többen visszavonták az aláírásukat. Ennek azonban a világlapokban nem találjuk nyomát. Még a Népszabadságban sem. A Kisállattenyésztők Lapját, bár az előbb említettnél nyilván érdekfeszítőbb, csak keresztapám olvassa, de hallottam volna, ha ott megjelenik valami idevágó közlemény. Tehát minden valószínűség szerint ismét csak mendemondáról van szó.

Csehszlovákiában akkoriban még nehezebb volt megtudni, hogy mi történik külföldön, mint most. S különösen nehéz reagálni rá. Mégis, balga módon, nagyon fájlaltuk a visszhang hiányát. (Bizonyos, hogy akkor, de talán most is, a leghalkabb „köszönöm”-öt is durva szlovákellenes kirohanásnak minősítették volna – magyarázták később a csehek.)

Az aláírók közül, magánértesüléseim szerint, 1979 októbere óta 19 személyt bocsátottak el állásából (7,4 százalék) vagy – ami ugyanaz – bontották fel szerződését.[2]

Kilencen már nem tartózkodnak Magyarországon, közöttük az akció kezdeményezői: Földvári Tamás, Göndör György és én.

Kilencen meghaltak.

Persze nincs az a statisztika, mely veszteségeinket mérni tudná.

Győzelmünk is mérhetetlen.

---

Még ott ügyeskedtem a Szeta alapításakor, táncoltam a Szabadúszók és Munkanélküliek Első Fővárosi Bálján[SZJ], Nagy Bálint Ady-ligeti jótékony célú garden partyján[SZJ], no meg a rendőrök között, amikor Kocsis Zoltán és Malina János Szeta-hangversenyét[SZJ] az Iparterv kultúrterméből kitiltották, s csak az utcán, a Budapesti Rendőr-főkapitánysággal szemben volt mód adományok gyűjtésére.

Egyre csak táncoltam a vége felé, egyre veszettebbül, egyre kijjebb.

Akik szerettek, féltettek, hogy belehalok. Elég őszintén, elég durván, elég tapintatlanul.

Ó, kedveseim, hogyan bocsássam meg röhejes aggodalmatokat? Nyúljak ki tényleg? Nem, nem. Inkább vigyázzatok ti is jobban az idegeitekre! Most megyek. Jövök nemsokára. Valaki majd csak hazavisz.

Hazavisz innen a bálról a lakásomra? Hazavisz valahonnét, majd Magyarországra? Fene tudja, túl mély a fogalmazás, az se érti, aki mondja.

Alszom pár órát, napok óta nem aludtam. Megborotválkozom. Felveszem az új öltönyöm. Aztán átadom utolsó buszjegyeimet, lottószelvényemet, randevúimat, filléreimet, vicceimet, kézfogásaimat és csókjaimat.

Jegyzetek

[1] A harmincnégy aláíró: Bence György filozófus, Csalog Zsolt író, Csoóri Sándor költő, Dalos György író, Donáth Ferenc közgazda, Donáth Péter festőművész, Eörsi István író, Erdélyi Ágnes filozófiatörténész, Fehér Ferenc esztéta, Fodor Géza esztéta, Haraszti Miklós író, Háber Judit szociológus, Heller Ágnes filozófus, Jánossy Ferenc közgazdász, Kardos Júlia vegyész, Kis János filozófus, Kenedi János kritikus, Kocsis Zoltán zongoraművész, Ludassy Mária filozófiatörténész, Márkus György filozófus, Márkus Mária filozófus, Mészöly Miklós író, Nádas Péter író, Pap Mária nyelvész, Petri György költő, Pór Péter irodalomtörténész, Radnóti Sándor kritikus, Réz Pál irodalomtörténész, Sós Vilmos filozófus, Szabó Miklós történész, Tordai Zádor filozófus, Vajda Mihály filozófus, Várady Szabolcs költő, Vezér Erzsébet irodalomtörténész.

Az aláírók zöme Lukács György tanítványai – a „Lukács-iskola” és a „Lukács-óvoda” tagjai – közé tartozik; erről a csoportról ír a következő bekezdésekben a szerző.

[2] Itthoni adatgyűjtés szerint 1977-től a különböző – tehát nemcsak a szerző említette – aláírási akciókban, a Profil és a Marx a negyedik évtizedben c. szamizdatgyűjteményekben összesen 274 személy vett részt. (Az adat nem tartalmazza a legutóbbi aláírásgyűjtéseket.) A 274-ből 80 az „elkövetés” idején nem volt állásban, stb. vagy nyugdíjas. 183 akkor állásban lévő és azóta megkérdezett személyből 13,4 százalék állás nélkül van, 24,6 százalék pedig sokkal kedvezőtlenebb körülmények között dolgozik. 11 személy meghalt.

Zsille Zoltán 41 éves, szociológus; 1980 novembere óta Bécsben él. Karrierje ígéretesen indult. Bölcsészhallgatóként belépett a pártba, és a Hegedűs András vezette szociológiai kutatócsoport ösztöndíjasa lett. 1969-ben, Hegedűs menesztése után Kulcsár Kálmán, az új igazgató elődje gyakornokait is eltávolította az intézetből. Zsille üzemszociológus lett a telefongyárban, majd 1971-ben tanár az Országos Vezetőképző Központban. 1973-ban saját pártszervezete előtt vitatta a Lukács-tanítványokat és Hegedűst megbélyegző KB munkaközösségi állásfoglalást, ezért kizárták a pártból, majd 1975-ben elvesztette állását is. Zsille a margóra kerülve is szociológus akart maradni, nem fogadta el a szellemi segédmunkák egzisztenciális menedékét, s megátalkodottságában egyre kijjebb sodródott a margóról: már alkalmi megbízásokat sem kapott. Konfliktusai támadtak az „ellenzékkel” is, s mint annyian, ő is Nyugat felé keresett kiutat megoldatlan egzisztenciális és személyes helyzetéből. Vele szinte egy időben ment ki Földvári Tamás szociológus és Göndör György fizikus is, akikről szó esik a közölt részletben. Munkáit a Valóság 1970/2. (Pál Tamással), '70/9., '71/7. számában, az Ergonómia '71/4. számában, a Mozgó Világ 1978/2. (Földvárival) és '78/6. számában lehet olvasni. A szamizdat a következő munkáit adta ki: Szervezett felelőtlenség (Profil),Tanulmány vörösben és feketében (1978), Vissza a harmadik úthoz! (1979 – eredetileg a Bibó-emlékkönyvnek szánt, de végül külön megjelent esszé). E munkák egyes részletei a Magyar Füzetek 2., 6. számában, valamint az Irodalmi Újság 1983/1. számában kinyomtatva is megjelentek. 1979 novemberében Hegedűs András, Földvári Tamás és Zsille közös interjút adott a Fórum c. bécsi lapnak, mely a lap '79 november-decemberi, a Wiener Tagebuch '80 januári, részben pedig a Magyar Füzetek 6. számában jelent meg.

Bécsben írta Egy önhit története című szellemi-politikai önéletrajzát, mely szerepel a Magyar Füzetek könyvei sorozat terveiben.