1555-ben jelent meg Nostradamus versbe szedett próféciáinak gyűjteménye; a talányos jövendölések, a dodonai jóslatok igen sok ember képzeletét megmozgatták hazánkban is. Szentmihályi Szabó Péter - hasonlóan és stílusosan talányos, fiktív történetet előadó előszava szerint - édesapja hagyatékában megtalálta a Zrínyi Miklós által Nostradamustól megrendelt, csak hazánkra vonatkozó jóslások 99 versből álló gyűjteményét, ennek "fordítását" adja most közre.
Természetesen eredeti Szentmihályi Szabó-versekről van szó, Nostradamus modorában írott, korántsem talányos, nagyon is fölismerhető figurákat, eseményeket versbe szövő darabokról. Az eredeti Centuriáktól eltérően a magyar szerző nem jósol, szinte valamennyi versbe szedett jellemzése, megállapítása találó kisportré a magyar történelem távolabbi és közelebbi korszakainak alakjairól. A rendszerváltozás és a nemzeti múlt szemszögéből értékeli, minősíti a jellegzetes és ismert - és rendre fölismerhető - személyiségeket. Elismeréssel, reverenciával szól a közeli múlt és a jelen nagyjairól (Antall József, Bethlen István gróf, Csoóri Sándor, Habsburg Ottó, Mindszenty József, Sütő András, Tőkés László), iróniával a nemzeti história dicstelenjeiről, és még vitriolosabban a politikai hatalom szereplőiről (Kádár János, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Fodor Gábor). Találó, remekül azonosítható verseket szentel a magyar kultúra és irodalom óriásainak (Ady, Arany János, Kazinczy Ferenc, Kodály Zoltán, Németh László, Petőfi). A frappáns verses portrék, olykor karikatúrák, gúnyversek mellett fogalmakat, eseményeket is megversel (Alapszerződések; Bős-Nagymaros; Expo '96;Lakitelek; Nemzethalál; Zsarnokság).
Érzékletes történelemlátással, célba találó és erdeti szellemességgel, a középkori irályt hitelesen fölidéző stílusban megírt versek közel sem csupán aktuálpolitikai nézőpontú galériát alkotnak, de tükrözik a nemzet sorsán aggódó, múltja fölött töprengő, gazdag képzeletű, éleslátású alkotó figyelmeztetését is: eszmék, hit, erkölcs, bölcsesség nélkül nem lehet egy nép felől gondolkodni, és főképp nem lehet egy nép vezetésére vállalkozni.
A diplomaták csak jó időben érnek valamit. Amint esni kezd, már az első cseppekben megfulladnak. (Charles De Gaulle)
Megmaradtam valaminek: Bohócnak. Ez sokkal magasabb pozíciót biztosít, mint bármely politikusé(Chaplin)
A politikában a hülyeség egyáltalán nem hátrány (Napóleon)
A politika alapja a kompromisszum.(Freytaag)
A politika nemes dolog, amelyet egyes alantas célok érdekében megpróbálnak lejáratni. (Richard Hughes)
Minden politika az érdekeltek többségének közönyére épít – politika enélkül nem is lehetséges.(Valéry)
Általános értelemben a politika nem más, mint korrupció. (Jonathan Swift)
Ne politizálj…. fogj hozzá azonnal a munkához.(Móricz Zsigmond)
Ha egy politikusnak valamilyen gondolata támad, többnyire félreérti. (Arthur Block)
A politikában nem emberek vannak, hanem eszmék, nem érzések, hanem érdekek. A politikában nem ölnek meg egy embert, mindössze akadályt hárítanak el.(Dumas)
Minden új miniszter olyan, mint a fölvágatlan dinnye. A küldő kéregből nehéz megítélni, hogy jó lesz-e ? (Mikszáth Kálmán)
A következetesség egyesek szerint sosem számított erénynek a politikában.(Cicero)
A kapitalizmus lényegi hibája a javak egyenlőtlen elosztása. A szocializmus hibája a szegénység egyenlő elosztása. (Churchill)
A politika első számú törvénye: az is fontos ember, aki kibukott a hatalomból.(Arthur Block)
Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy kompromisszumot kössek. (De Gaulle)
Kétféle ember léteik: aki a munkát végzi, és aki learatja a babérokat. Próbálj az első csoportban maradni – ott nincs akkora konkurencia.(Indira Gandhi)
Ha a jelen megpróbál törvényt ülni a múlt felett, elveszítheti a jövőt. (Churchill)
A választási küzdelem hasonlatos az ablaktisztításhoz: a mocsok mindig a másik oldalon van.(G.B. Shaw)
A választási ígéretek minimuma rögtön a megválasztás után maximummá változik. (Arthur Block)
A politikus a következő választásokra gondol, az államférfi a következő generációkra. Az emberek megválasztják az ügyes politikust, és csodálkoznak, hogy nem államférfit kaptak.(Szentgyörgyi Albert)
Csak az nem követ el hibát, aki semmit nem csinál. (Lenin)
Az egyén halála:tragédia, milliók halála: statisztika(Sztálin)
Senki sem tarthat igényt egyszerre a töviskoszorúra és a harminc ezüstpénzre. (Bevan)
Hol sok a szó, ott kevés a tett.(Széchenyi István)
Aki reményből él, éhen hal. (Benjamin Franklin)
Én nemcsak viselem a nadrágot, vasalom is.(Margaret Thatcher)
Amerika az egyetlen ország, amely úgy jutott el a barbarizmustól a hanyatlásig, hogy a kettő között nem volt civilizáció. (Clemenceau)
Senkit nem küldtem a pokolba, csupán kimondtam az igazat. Erre azt hitték, hogy az maga a pokol.(Harry Truman)
A „mérsékelt” politikus olyan ember, aki csak mérsékelten törődik mások érdekeivel. (Renard)
A politikusok olyanok, mint az utcaöntözők, akik sarat tudnak csinálni, ha süt a nap, de nem tudnak napsütést csinálni, amikor sár van.(Ifj. Dumas)
Szabadegyetem-politikusoknak
Senki sem próféta a maga hazájában. (Máté evangéliuma)
Ha meggyőző akarsz lenni,, az érdekek, ne pedig a logika nyelvét beszéld. (Benjamin Franklin)
Sose végy semmit, aminek nyele van. Azzal valószínűleg dolgozni kell! ( H. Allen Snith)
Valamit rosszul tudni rosszabb, mint nem tudni.(Casanova)
Az emberek hálátlanok, de az emberiség hálás. (Chateaubriand)
A vízen való járás titka az, hogy tudjuk, hol vannak a kövek.( Herb Cohen)
A rágalom elleni védekezés művészete: nem törődni vele. (Gracián)
Az embernek kétféle helyzetben nem szabad üres spekulációkba bocsátkoznia:Amikor nem engedheti meg magának, és amikor megengedhetné.(Mark Twain)
Ajándékozz pénzt, ne kölcsönözz: az ajándékozás csak hálátlanokat szül, a kölcsönzés ellenségeket. (Dumas Fils)
Bocsáss meg az ellenségeidnek, de jegyezd meg a nevüket.(J.F. Kennedy)
Nem az számít, hogy becsületes légy! Az számít, hogy becsületes ember hírében állj. (William Congreve)
Bátorságra van szükség, hogy felállj és beszélj, bátorság kell ahhoz is, hogy leülj és hallgass.(Churchill)
Tedd azt, amit tudsz – azzal, amid van – ott, ahol vagy. (Roosevelt)
Hangosan dicsérj, halkan dorgálj.( II. Katalin cárnő)
Ne védekezz, amíg nem vádolnak. ( I. Károly)
Nem az a baj, amit mondanak rólad, hanem amit suttognak. (Mark Twain)
Az őszinteség veszélyes, hacsak nem vagy hülye mellette. (G.B. Shaw)
Soha ne feledd, hogy glóriának csupán néhány centimétert kell lejjebb csúsznia, hogy hurok legyen belőle az ember nyakán. (Dan McKinnon)
A legnagyobb bűnök egyike, amelyet az ember elkövethet, ha elhiszi a saját halandzsáit. (Kissinger)
Két dolog végtelen: a Világegyetem és az emberi hülyeség, de az előbbi nem biztos.(Einstein)
A tények attól nem szűnnek meg létezni, hogy nem veszünk tudomást róla. (Aldous Huxley)
Először ismered meg a tényeket, aztán már torzíthatod őket tetszésed szerint.(Mark Twain)
Ne az edényt, hanem a tartalmát nézd. (Talmud)
Mindenkivel megeshetik, hogy nagy hévvel idézi a múltat, amikor épp a jelen a legfontosabb.(Svevo)
Mikor igazi zseni születik a világra, felismerheted e jelről: minden fajankó szövetségesre kél ellene. (Jonathan Swift)
A múltat szidalmazni lehet, kijavítani már kevésbé.(Titus Livius)
Vannak sértések, amelyek minden diadalért kárpótolnak; van fütty, amely minden tapsnál kedvesebb a gőgnek. (Flaubert)
Nem menekülhetsz a holnap felelőssége elől, azzal, hogy ma kitérsz az útjából.(Lincoln)
Ne adj tanácsot. A bölcsnek nincs szüksége rá, a bolond pedig úgysem fogadja meg. (angol közmondás)Haza, hazafiság:
Édes és dicső a hazáért meghalni. (Horátius)
…..haljon meg a haza én értem. (Joyce)
Aki a hazáját szolgálja, gyakran hálátlant szolgál. (Voltaire)
Haza csak ott van, ahol a jog is van.(Petőfi Sándor)
A mi hazánk, akár igaza van akár nincs. (Machiavelli)
Az én hűségem a hazámnak szól, nem pedig az intézményeinek és tisztségviselőinek. (Mark Twain)
Senki sem azért szereti hazáját, mert nagy, hanem azért, mert az övé. (Seneca)
Győz a hazaszeretet s a mérhetetlen dicsvágy. (Vergilius)
Nem elég emlegetni: Tudni is kell jól szeretni Tudni bölcsen a hazát. (Arany János)
A hazafiság az a meggyőződés, hogy ez az ország azért magasabb rendű minden másnál, mert itt születtél.(G.B. Shaw)
Elég a hazának az, ha mindenki elvégzi a maga feladatát. (Epklétosz)
Minél cifrább a kokárda, annál kevesebbet ér az, aki viseli.(Amiel)
Be szánalmas látvány, hogy ez a sok ember mind nemzetiszínű szalaggal fonja körül a húsosfazekát! (Victor Hugo)
Az igazi hazafiság nem zárja ki mások hazafiságának a megértését. (II. Erzsébet, angol királynő)
Honfi az nem vagyok, csak honfitárs. (Remard)
Telje szívedből ragaszkodjál hazádhoz.(Talmud)
Galádságokat még a haza érdekében sem szabad elkövetni. (Grotisu)
Minél gyöngébb egy személyiség, annál túlhajtottabb a patriotizmusa.(Romain Rolland)
Ne civakodjunk afölött, hogy mi voltunk: egyesüljünk arra, aminek lennünk kell. (Kossuth Lajos)
Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.(Deák Ferenc)
A gyűlöletnél jobb a tett: Kezdjünk egy újabb életet. Legyen minden magyar utód Különb ember, mint apja volt. Ily áldozat Mindig szabad, Mert még neked virulnod kell, ó hon, Vagy szégyen rögzik minden fiadon. (Vörösmarty Mihály)
Akárki mit ábrándoz, csak a vagyonod nemzet szabad.(Széchenyi István)
Gyenge nemzet az, amely nem az egész népet foglalja magába és csürhe had az a nép, amely nem tömörül eszmevilágban is nemzetté. (Apponyi Albert)
Egy nemzet sem pattog úgy s nem kevélykedik nemesség titulusával mint a magyar, maga annak bizonyítására…semmit sem cselekszik.(Zrínyi Miklós)
Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. (Mikes Kelemen)
Azt az ösztönt, amely hazánkhoz köt bennünket, akkor érezzük a legerősebben, amikor távol vagyunk tőle. (Chateaubrind)
A győzelem gyöngévé tesz egy népet, egy vereség feltámaszt egy másikat. (Sanint-Exupéry)
A nemzeti érzés a hazaszeretetnek – mondhatni – poézise.(Wesselényi)
Föl-földobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. (Ady Endre)
Ha már mindenütt rossz, akkor inkább otthon van az ember.(Bartók Béla)
A sznob lebecsüli az a helyet, ahol él. Ez a lebecsülés jogos lehet, mint ítélet, de nem lehet az mint magatartás. Országunk, mint hely, lehet lemarad, szánalomra méltó, mint működésünk kijelölt helye minden terek közül a legfontosabb. A hely, amelyen világra jöttünk, éppúgy kötelez, mint a természet, amelyet világra hoztunk. (Németh László)
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.(Radnóti Miklós)
Az egyes emberek patrióták, de a népek kozmopoliták legyenek, és boldog lesz a világ.(Eötvös József)
Minden ország kultúrája lengje körül házamat. De egy se szakítson el szülőföldem talajától.(Matharata Gandhi)
A nacionalizmus egy infantilis betegség. Ez az emberiség kanyarója. (Einstein)
A haza fogalma városi fogalom.(Renard)
Hol sokat beszélnek a hazafiságról, keveset tesznek érte. Mije nincs az embernek, örömest emlegeti. (Kölcsey Ferenc)
Csak a gyenge szereti önmagát. Az erős egész nemzeteket hordoz a szívében.(Széchenyi Istvén)
Úgy látszik, hogy a magyarnak hiába írták a történelmet. Nem okul semmin. (Kossuth Lajos)
Hol a szabadság, ott van a haza. (Petőfi Sándor)
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökül, ha kihunysz: A haza mindenek előtt. (Kölcsey Ferenc)
1931 szilvesztere az Attila úti Németh-lakásban (Babits Mihály, Török Sophie, Németh Ella, Farkas Zoltánné, Erdélyi József, Németh László, Illyés Gyula)
„Magyarország szabad népek hazája, nem lesz soha orosz börtön, kaszárnya!”
Miért elhallgattatott költőnk Erdélyi József?
2013. október 04. Ifj. Tompó László - Hunhír.info
Miért elhallgattatott költőink közül a harmincöt éve, 1978. október 4-én elhunyt Erdélyi József? Válaszul ezúttal önéletrajzi írásait és egyes költeményeit idézzük fel, melyek a kommunista és a liberális könyvtilalomnak s nem utolsósorban az utóbbiaknak megfelelni akaró, önmagát „népi”-nek tartó tábornak köszönhetően alig ismertek, pedig ideje, hogy részei legyenek irodalomoktatásunknak! Mert ha versei nem is feltétlenül ütik meg az Arany János vagy Babits Mihály költészetében olyannyira megcsodált esztétikai mértéket, mégis művészi tolmácsolásai elhallgatott költészetünk egyik méltatlanul elfeledett alakja sziklaszilárd nemzeti elkötelezettségéről tanúskodó, máig megszívlelendő gondolatainak.
1945-ben a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzékére” felkerült számos verseskötete (Emlék, Halad az ék, Örökség, Örök kenyér, Toldi-kéz), továbbá a Stádium Rt. által megjelentetett Nemzeti Könyvtár sorozat 50. számaként napvilágot látottHárom csillag című, az övéin kívül Sértő Kálmán és Sinka István verseiből ízelítőt adó antológia, és önéletrajzi írásainak második kötete, a Fegyvertelen. 1950-ben a Népkönyvtári Központ részéről kiadott „Útmutató üzemi és a falusi könyvtárak rendezéséhez” című brosúra már egyik kötetét sem javasolta az említett könyvtárak használóinak. Noha 1953-tól haláláig számos verseskötete jelent meg, évtizedeken át tabunak számított nemzeti költészete. Sajnos ez ma sincs másként. Bár a költészete megértéséhez nélkülözhetetlen önéletrajzi írásainak két kötete (A harmadik fiú, Fegyvertelen)2001-ben csonkítatlanul megjelent hasonmásban (a Gede Testvérek Bt.-nél), verseinek Fehér torony címmel 1995-ben közzétett válogatása (a Püski Kiadónál) ellenben feltűnően hiányos.
„Beszélhetünk-e értékmentésről? Hol van az a szellemi élet, amibe visszatérhetnek a régen kirekesztett írók? Szinte sehol. Márai Sándor és Wass Albert sikeresen visszatért, de ez már nem sikerült a népieknek, így Sinka Istvánnak, vagy Erdélyi Józsefnek. Az már reményt keltő, hogy szinte mindenki egyetért azzal: korrekt életmű-kiadásra lenne szükség.” Így fogalmazott a „Fehér torony” „harmadikutas” összeállítója, dr. Medvigy Endre (Magyar Fórum, 2010. február. 4.), csak kérdés, akkor mégis miért hagyott ki belőle az életmű és sorsunk megértéséhez nélkülözhetetlen verseket? Akármiért is, ezúttal ezekből való válogatással adózunk emlékének.
1937. augusztus 2-án a Virradat hasábjain jelent meg a baloldali szalonok azonnali haragját kiváltóSolymosi Eszter vére című verse, amelyből, mint a költő írta (önéletrajzi írásai második részében, a „Fegyvertelen”-ben), ha egymillió példányt nyomtattak volna, „az is kevés lett volna”. Sorait Bary József, a tiszaeszlári bűnper vizsgálóbírója emlékének ajánlotta:
Megöltek egy kis libapásztort. Égrekiált a régi vád – úgy ölték meg Solymosi Esztert mint egy tokos, pihés libát, mint egy síró galambfiókot, szűz juhocskát húsvét előtt… Valami vérengző bolondok úgy fogták el és ölték meg őt, a nótás ajkú kis magyar lányt, valami vérengző vadak, Vademberek… Elfolyt a vére, Mint egy párás, piros patak…
Ítélt a bíró. – Félkegyelmű, képzelődő a szemtanú, alaptalan a vád, a vérvád, a hátborzongató gyanú… Ítélt a bíró. – Elmehetnek a reszkető kaftánosok: nem ölték meg Solymosi Esztert, nem bűnösök, nem gyilkosok. Nem sütöttek húsvéti ostyát embervérrel. Ország-világ tudja meg, hogy gyermekijesztő dajkamese a vér, a vád…
Ítélt a bíró, s fellélekzett a zsidóság, az „üldözött”, de terjedt a „mese”, a „vakhit” a szegény magyar nép között, zengett a dal, s a vérpatakból vérfolyó gyűlt és hömpölyög, tenger, vértenger gyűlt belőle mérhetetlen, mély és örök, mint Jézus vére, a világot megváltó Istenemberé. – Az Ő vére, a legyalázott szegény Solymosi Eszteré!
Minden kiontott ártatlan vér, s minden magyar vér, ami folyt, párolgott és virult belőle idegen trón, élősdi bolt. – Minden kiontott ártatlan vér, harctéren ontott hősi vér és munkában csorgott verejték, és megrablott bér és babér, – az én vérem is, az anyámé, a régi libapásztoré: az Ő vére s a legyalázott szegény Solymosi Eszteré.
Égrekiáltom akkor is, ha élettel és vérrel tilos, leírom akkor is, ha rögtön lángot vet a szűz papiros: beh piros vagy, Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg!... Hajnalt festek a magyar égre és felkelő napot veled, hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon, Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon.
Megjelenése után éppúgy száműzni akarták a magyar irodalmi életet már akkor is uralni akaró körök, mint Sértő Kálmánt 1938-as „köpönyegforgatása”, vagy Sinka Istvánt a „Fekete bojtár vallomásai” miatt. A Fegyvertelen-ben vallja: „Hallottam, hogy a zsidókat annyira felizgatta, hogy nem egy helyen megverték azt a keresztényt a piacon, akinek kezében Virradatot láttak. A pesti hitközség nagyjainak főtt a feje: mitévők legyenek, de a verset úgy fogalmaztam meg, hogy abban felekezet elleni izgatás vétségének nyoma se legyen. Ha a vers nem volna költői remek, akkor is remekmű volt – jogi szempontból.”
Ám korántsem csak iménti költeménye jelezte egyértelmű világnézeti elkötelezettségét, hanem már előzőleg az 1934-ben vitéz jákfai Gömbös Gyulához írt, 1943-ban Örökség című verseskötetébe belekerült A Vezérhez is:
Az Élet vize jobb felől forr, a Halál vize bal felől: Válassz, ember: ifjít az egyik, a másik vénít és megöl. Válassz, magyar, az ifjúságból, vagy a vénségből szabadon: Tündérország legyen-e földed, vagy lángoló, sivár vadon.
Vak, béna vagy? Halálraítélt? A Hazugság bitóra vitt? Igyál az igazság vizéből, hadd nyíljanak ki szemeid, hadd nőjenek ki tagjaid, s állj talpra, légy ép és egész, nemzet, aki nem múltba réved, nem hátra, de előre néz!
Találd meg jobbik magadat s a véredből való vezért, kövesd azt, ki egységet hirdet és tűz eléd nagy, hősi célt. Támadj fel az árulás ellen, mely szétszaggatta szép hazád, és mindent elseprő rohamra uszítja romboló hadát!
Rajtad az ellenség, a sárkány, gyalázza ősi lelkedet, és rabszolgává aljasít, míg szabadsággal hiteget. A gyűlölet magyar s magyar közt hízlalja undok tetemét, Állj, mint egy ember, Isten hőse, és vágd le valahány fejét!
Mint egy vörös tűzkarika, úgy jön lobogva ellened, légy te kék tűz, menj neki bátran, mutasd meg, hogy van Istened: oltsd el a világ veszedelmét, hadd lásson példát a világ, hadd lássa benned Európa, mint hajdan, védő paizsát!
Kit elvádoltak s elítéltek: álljon minden nemzet előtt Fehér Vitézként a magyarság, s minden nép ünnepelje őt, kinek ragyogó igazsága homályba vonja a napot, és sebei úgy tündökölnek, mint a Hold és a csillagok!
Amerre a Duna folyik, a bérces Kárpátok alatt, neked köszönhetik a békét, aki legyőzted magadat: veretlen fegyvereidet a béke vágya tette le: de a tiéd az Isten kardja, az igazság szent fegyvere!...
Mint pásztor, aki megtalálta az Isten kardját, úgy jövök hozzád, Vezér, neked ajánlom: csodát tehetsz, ha felkötöd. Az igazság magyar s magyar közt megváltja ezt a nemzetet, s e karddal őt új, diadalmas honfoglalásra vezeted!...
...Az Élet vize jobb felől forr, a Halál vize bal felől, válassz, magyar: ifjít az egyik, a másik vénít és megöl. Igyál az ifjúság vizéből: hétszerte szebb, ifjabb leszel s új éggel, új földdel köszönt rád, új világ és új évezer!...
Aligha kétséges továbbá, miben is látta a politikai paletta két pólusa közti antagonisztikus ellentétet: az 1942-ben a Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. gondozásában kiadottVillám és virág című verseskötetében olvasható, a kísértetiesen Ady Endre „Harc a Nagyúrral” című költeményére emlékeztető Két világban erről így vallott:
Két világ áll egymással szemben. Egyiknek vére: az arany, azt csörgeti ereiben, mert ifjúsága odavan.
Két világ néz egymással szembe, egyik: nem, a másik: igen, s aranya az ifjú vér, azt csörgeti ereiben.
Két világ küzd egymással szemben. Melyiké lesz a diadal: nem kérdi, csak élettel-vérrel, az új mellé áll a magyar…
Ugyanebben a kötetében kapott helyet 1919-re emlékező Vörös május című költeménye, amelyben elárulja, mennyire kaméleontermészetűnek tartja a kommunizmus elsődleges szállásadóit:
Tegnap olyan nemzeti volt, s nemzetközi ma már a bolt, vörös díszben a kirakat, vakítja az „elvtársakat”. Ilyen-olyan kommunizmus nem fog ki a héberen: szárazlábbal ment át Mózes, már a Vörös-tengeren!....
Ugyancsak e szellemben jelentek meg aztán írásai a Virradat, az Új Magyarság, az Egyedül Vagyunk hasábjain (ezeket felsorolja Hartyányi Istvánbibliográfiája (Mutató Erdélyi József munkáihoz, 1988)), s végül 1944-ben kommunistaellenes programversei Riadó című, 63 oldalas, 18 versét tartalmazó, a Stádium Rt. kiadásában közzétett kötetében, amely ugyan nem szerepel az 1945-ös tiltólistán, mégis mindmáig a legritkábban előforduló kötete.
A kötetből a Magyar ágyú kísértetiesen emlékeztet Petőfi Sándor „Föl a szent háborúra!” című költeményére:
Szól az ágyú a határon, támad az orosz, sürgős neki mindenáron a határszoros.
Sürgős neki a Tatárhágó, hogy átkelhessen, Galíciából, Bukovinából, hogy betörhessen!
Szól az ágyú a határon, támad az orosz, sürgős neki mindenáron a határszoros.
Sürgős neki a magyar föld búzája-bora, seregébe a legyőzött magyar katona.
Szól az ágyú a határon, támad az orosz, sürgős neki mindenáron a határszoros.
Sürgős neki az ölébe a szép magyar lány, bolseviki seregébe, a jó partizán.
Szól az ágyú a határon, támad az orosz, sürgős neki mindenáron a határszoros.
De nem sürgős a magyarnak a szőke Tiszát oda adni a cudarnak a magyar kislányt!
Szól az ágyú a határon, támad az orosz, sürgős neki mindenáron a határszoros.
Addig támad, míg a magyar úgy meg nem veri, hogy támadni új csapattal többé nem meri!
Szól az ágyú a határon, támad az orosz, sürgős neki mindenáron a határszoros.
Szól az ágyú a határon, harcol a magyar, győzni akar mindenáron, mert élni akar.
Sürgős neki otthon lenni szép hazájában, nem fogságban elsenyvedni Szibériában!!
Szól az ágyú a határon, támad a magyar, sürgős neki mindenáron a végdiadal.
Sürgős neki a győzelem, sürgős a béke, sürgős neki a kegyetlen háború vége!!
Szól az ágyú a határon, bömböl az orosz, sürgős neki mindenáron a Tatárszoros.
Magyar ágyú azt ugatja: de én nem adom, Isten és e nép haragja az én haragom!
Szól az ágyú a határon, dörög az orosz: sürgős neki mindenáron a Tatárszoros.
A mi ágyúnk azt morogja, hogy „én nem adom”: mert én nem a háborút – a békét akarom!...
A Magyar diadal énekelhető is (az „Az a szép” dal dallamára):
Diadal! diadal! diadalról zeng a dal, fényes diadalról! Győzelem! győzelem! az orosz veszedelem múlik a határról! Mert a honvéd szereti a hazáját, meg is védi ezeréves határát: Diadal! diadal! – diadalról zeng a dal, magyar diadalról.
Diadal! diadal! – visszaverte a magyar honvéd a muszkákat! Győzelem! győzelem az orosz hadseregen: ez kell a magyarságnak! Akármilyen nagy a Sztalin hatalma, akárhogy is tör a szegény magyarra: diadal! diadal! – visszaverte a magyar a muszka hordákat.
Diadal! diadal! – békét akar a magyar, diadalmas békét! Győzelem! győzelem! – gyorsítja a küzdelem a háború végét! Nem hiába patakzik a magyar vér?: a háború hamarosan véget ér: diadal! diadal! – békét szerez a magyar, diadalmas békét.
Diadal! diadal! – a háborút a magyar megnyeri már mégis! Győzelem! győzelem van a vitéz fegyverben, segíti az ég is! Vele van a jó Isten a magyarral, meg is küzd a fenyegető viharral: Diadal! diadal! – a háborút a magyar megnyeri már mégis.
Diadal! diadal! – így védi meg a magyar honvéd a hazáját! Győzelem! győzelem: szabadság és szerelem megéri az árát! Magyarország szabad népek hazája, nem lesz soha orosz börtön, kaszárnya! Diadal! diadal! így védi meg a magyar a népek szabadságát. Diadal! diadal! – így védi meg a magyar a világ szabadságát! Győzelem! győzelem! – így védi a szerelem harmatos rózsáját! Mert a magyar szereti a világot – ablakában a muskátlivirágot: diadal! diadal! – úgy szereti a magyar honvéd a rózsáját.
Diadal! diadal! – diadalra diadal a magyar szabadságért! Győzelem! győzelem! – mindhalálig küzdelem a világszabadságért! Aki meghal, az sem hal meg örökre: hazájában támad örök életre! Diadal! diadal! folyik a párviadal, a legszebb rózsáért…
A Riadó Sámy Zoltán megzenésítésében a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségindulója lett:
Szörnyű veszély dörömböl a magyar határon: itt az idő, behívót már senki se várjon. Nem a császár parancsol – a Haza hí végre: fel magyarok, fegyverre, hazánk védelmére!
Itt az orosz: betörni készül az Alföldre: álljunk hamar elébe, puskánkat megtöltve. Honfoglaló, honvédő, ősi vitézséggel, szálljunk szembe az elszánt ősi ellenséggel!
Fel magyarok, ne hagyjuk a muszkát bejönni, learatott-kicsépelt búzánkat elvenni, ezt a tündérországot pusztítni-rabolni, népünk színét-virágát fogságba hurcolni!
Ne hagyjuk meggyalázni a szép magyar nőket, kiragadni ölükből a kis csecsemőket – fel, gyerekek, ne hagyjuk kiirtani végkép a magyar fajt, az Isten legvitézebb népét!
Oroszország olyan tág: sem széle, sem hossza – mit keres itt az orosz: mit keres a muszka?! Ott a zsidó parancsol: itt ne parancsoljon – minden magyar tíz ellen, húsz ellen harcoljon!
Mert a zsidót letörtük – azért jön a muszka, mert a zsidó, az ördög, hazánk ellen hozta: el akarja foglalni megint az országot, megfojtania felkelt magyar szabadságot!
Ha az orosz bejönne: vérünket elvenné: a sok zsidót megannyi diktátorrá tenné: eltörölné a földről magyarok országát: beültetné helyünkbe az ő rokonságát…
Fel magyarok egyszerre, mint egy vezényszóra: fogjon fegyvert, ne várjon senki behívóra! Ha azt orosz bejönne, úgy is elpusztulna: vagy a zsidók kutyája, katonája volna.
Fel, fel az ős határra, magunkért, nem másért: harcoljunk, míg nem késő, a megmaradásért! Hazánk a nagy világon más e kívül nincsen. – Fel magyarok, ne hagyjuk: úgy áld meg az Isten!...
Ha idézett versei nem is feltétlenül ütik meg az Arany János vagy Babits Mihály költészetében olyannyira megcsodált esztétikai mértéket, mégis művészi tolmácsolásai elhallgatott költészetünk egyik méltatlanul elfeledett alakja sziklaszilárd nemzeti elkötelezettségéről tanúskodó, máig megszívlelendő gondolatainak.
A kiállítást követően bemutatjuk a “A Hálózat örök… Operatív lejáratás, bomlasztás a diktatúrában és azon túl” című dokumentumfilm rendezői változatát az alkotók és szereplők közreműködésével. A film a kommunista diktatúra ellenségeinek módszeres állambiztonsági lejáratását, az ellenzékiek egymás ellen fordítását, az ékverő műveleteket és mindezekkel végső soron a rendszerváltás kisiklatását mutatja be. Szereplők: Hankiss Ágnes, a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet alapítója, Laczik Erika kutató-újságíró, Molnár Tamás grafikus, az Inconnu művészcsoport alapító tagja, Végvári József, a III/III-as csoportfőnökség egykori őrnagya, Zinner Tibor jogtörténész és sok-sok eredeti dokumentum.*
1977-ben a magyar ellenzék 34 fős csoportja[1] támogatásáról biztosította a Charta '77 csehszlovák polgárjogi mozgalmat. Az aláírási akció szervezői állítólag engem is kerestek, de nem találtak otthon. Nem tetszett a dolog, de valahogy rendjén valónak találtam: nem tartoztam ehhez a csoporthoz.
A '70-es évek elején a rezsim eljátszotta azt a nagy esélyt, hogy politikai elitjébe fokozatosan bevonja azt a váltógarnitúrát, amely nemcsak hajlandónak mutatkozott a felelős pozíciók vállalására, hanem általában rendelkezett is az ehhez szükséges jogosítványokkal, kapcsolatokkal és bizalommal. Készen állt tehát egy csapat, melynek tagjaiban mindezeken kívül megvolt az a tehetség, erkölcsi szilárdság, demokratikus törekvés és szociális érzékenység, amellyel képes lett volna megszerezni a társadalom őszinte támogatását. Ily módon Magyarország elkerülhette volna a szocializmust fenyegető és végzetszerűen bekövetkező gazdasági csőd és politikai katasztrófa olyan mély szakadékát, amelyből, ha egyáltalán, csak nemzeti tragédia árán lehet az új, szabad polgári társadalom partjára menekülni.
A rezsim talán épp azzal bizonyította be legvilágosabban reformokra való képtelenségét, hogy azokat is képtelen volt elviselni, akik hízelgőén gondolkodtak róla és hittek fejlődőképességében, ésszerűsíthetőségében, demokratikusabbá és humánusabbá válásának lehetőségében. Persze, hogy nem volt képes elviselni ezeket a naiv vagy álnaiv reformistákat, hiszen arra emlékeztették, amiről hallani sem akart. A hatalomban ülők ugyanolyan biztosak benne, mint én, hogy a szocializmusban nem lehetséges reform, nem szabad reformot csinálni, mert ahhoz, hogy igazi reformok lehessenek, forradalom szükséges. Ahhoz nálunk is '56 kellett. S micsoda áldozat, milyen kevésért! S nemhogy a továbblépéshez, de talán még a csekély eredmény megtartásához is újabb forradalomra lesz szükség. Hogy akarhatná hát a rezsim a reformokat? Saját pusztulását miért is akarná?
Sokáig az egykor lehetséges váltógarnitúrának látszó csoport se akart hallani 1956-ról, de végül belekergették a forradalomba. Legalábbis gondolatban, legalábbis részben. S ekkor azt a szerepet vállalta, amely a legkézenfekvőbb volt egy fegyelmezett, világos és egyértelmű tekintélyhierarchia szerint szerveződő, erős kohéziója, exkluzív csoport számára: az egykori pártellenzék szerepét. Konzekvensen vállalva életveszélyes szerep ez is – gondoljunk csak a Nagy Imre-per áldozataira, s gondoljunk azokra is, akikre ugyanez a sors várt volna, ha nem menekülnek el a forradalom zászlóinak egy-egy darabjával. De ha akarta a rendszer – s egy-egy része miért ne akarta volna, ha így kényelmesebb volt, az érintettek pedig hagyták –, e csoportról azok juthattak eszébe az 1956-os pártellenzékből, akik jó útra tértek: akik Petőfi-körösökből ávósok, „hungaricus”-okból birodalmi tudatú gyászmagyarok vagy politikailag-erkölcsileg örök nyugalomra helyezett hullák lettek.
Na igen, fogadott fia lehettem volna én is a rendszernek, ahogy a vőt fiukként illik kezelnie apósnak, anyósnak, ha benősül a családba. De a válás után mi marad a családi kötelékekből? A lányka – olyan, amilyen – azért a „mi lányunk” továbbra is, de a vőből ismét az lesz, ami volt: vadidegen, aki rossz útra csábította neveltünket.
1979. október 22-én Földvári Tamás azt javasolta, hogy tiltakozásul a prágai terrorperek ellen, tüntessünk a cseh követség előtt. Persze, ez volna az igazi – gondoltuk Göndör Gyurival október 23-án este. Ő aztán igazán inkább a tettek embere volt, mint a szavaké. De hány ember merne odajönni? S ha páran mégis odamegyünk éppen most, október végén, amikor – mint 23 éve mindig – csak úgy nyüzsögnek körülöttünk a zsaruk? Olyan hamar bevarrnak az URH-kocsikba, mintha mi sem történt volna, senki nem vesz észre egy öltést se. Az pedig nagy baj lenne. Ebben az alapelvben, a nyilvánosság feltétlen követelményében Göndör volt a legjobb, mindenre kész társam (meg Krassó Gyuri). Mert nem a rendőrtársadalomnak akarjuk tudomására hozni, hogy ellene vagyunk cseh kollégáik piszkos ügyeinek, hanem mindenkinek: az elítélt cseheknek, a magyaroknak, a világnak. Hogy mi miképp gondolkodunk, hogy ki ellen és ki mellett vagyunk, ezt a hatóságok elég jól tudják. Erről biztosítottak azzal a díszkísérettel is, amelyet a rendelkezésünkre bocsátottak. De azt már kevésbé, hogy hányan vannak közöttünk és körülöttünk, akik nyíltan, érthetően és a maguk nevében velünk együtt mondják a „nem”-et.
Október 23-án öten tiltakozó levelet írtunk, Kádár Jánosnak címezve. Mindjárt ott helyben alá is írhattuk, el is küldhettük volna annak bizonyságául, hogy akad Magyarországon öt ember, aki szót emel hat csehért. Nekünk azonban más tervünk volt. Fel akartunk keresni mindenkit, aki feltehetőleg úgy gondolkodik, mint mi, és ezt – hozzánk hasonlóan – szükségesnek tartja a világ tudomására hozni.
Ez a program technikailag sok mozgást, szervezést, körültekintést, óvatosságot, ügyességet, bátorságot, ravaszságot, erőt és okosságot követel. Tehát ennyiben mozgalom, szervezkedés, demonstráció. S ha sikerül, az eredmény: az intervenciópárti, elnyomópárti, kormánypárti képviselők listájával szembeszegülő, a kockáztatni is kész, az üldözöttekkel és egymással is közösséget vállaló emberek másik, ellenzéki, magyar listája. Ezért nem küldtük el levelünket 23-án öten, ahogy 26-án elküldték hárman[SZJ], hanem másnap nekivágtunk a városnak.
A szervezés fő eszköze Göndör vadonatúj, még be sem biztosított Trabantja volt. Kérdezzük meg először a kulcsembereket, a '77-es akció szervezőit és aláíróit!
– Mi most nem szervezünk semmit, teljesen reménytelennek látszik a dolog, annyian vannak rajtunk, mint az oroszok. Ha mégis, értesítünk.
– Nem nagyon szerencsés az sem, hogy Kádárnak van címezve a levél, de végül is ez másodlagos; aláírjuk ezt is és minden más hasonlót.
Mint később elmondták, nem bíztak benne, hogy sikeresek leszünk. Hogy miért nem? Éppen mert olyan lassúak és tétovák voltunk, hogy megkérdeztük a véleményüket ahelyett, hogy gyorsan megcsináltuk volna az egészet. Ez magyarul azt jelenti, hogy fordított esetben ők nem kerestek volna fel minket. De miért is kerestek volna? 1977-től ez az ügy, a tiltakozó aláírásgyűjtés elsősorban az „övék” volt.
Volt azért a 34-ek között olyan is, aki meg se nézte, már vette is a tollat: „Hol írjam alá?” Nem érdekelte, hogy még csak egy áthuzigált, javítgatott piszkozat volt a kezünkben.
Október 24-e volt, mindenütt rendőrök tömege; akiket körbejártunk, mindet figyelték, valóságos kordonon kellett áttörnünk. Nem csoda, ha Göndör Trabantja lassan egy konvojt vonzott maga köré, barátaink őrzői közül is sokat elcsábítva.
Még mindig nem volt végleges a szöveg, és még mindig nem voltak aláírások. De nem szaladgáltunk hiába: kezdett kialakulni a névsor. Még csak a mi elképzelésünkben, még csak a mi írásunkkal, még csak feltételes, de egyre hosszabb és valószínűbb lista. „Valahogy ekkorra lett tele a töke sok embernek” – fogalmazta meg egy aláíró később a közhangulatot. Kellett, hogy történjék valami. Akartak már végre csinálni valamit. Bármit aláírtak volna, ami protestálás, ami felháborodás, ami köpés arra a töméntelen disznóságra, ami körülöttük történt. „Csak ez a kettő van?” – kérdezte egyikük.
Csak látszólag nem jutottunk előre 24-én és 25-én; valójában villám-közvéleménykutatást végeztünk, s bolondítottuk az utánunk futkosó rendőröket, szoktattuk őket. Imitáltuk az aláírásgyűjtést, mert egyelőre nem voltak nálunk ívek, nem volt semmi, amit elvehettek volna. S ha két-három nap múlva biztosra megyünk, akkor nagyon hamar végigrohanhatunk az előrajzolt vonalakon, egyre sűrűbben teleírt, egyre becsesebb, egyre pótolhatatlanabb kincset érő listánkkal.
Ez persze csak utólag ilyen tiszta és átgondolt. Akkor inkább csak ráéreztünk erre a taktikára, spontán alakult az egész: amatőr munka volt. Közben-közben olyan manőverekkel, amelyek isten bizony nem voltak szándékosak, de a zsarukat úgy fejre állították, hogy ma se hinnék el nekünk: valóban nem az ő félrevezetésük volt a céljuk.
Két nap szondázást elegendőnek tekintettünk; muszáj volt elkezdeni a gyűjtést, elvégre elítélt emberek ügyéről volt szó; minél gyorsabban reagálunk, annál erőteljesebb és hatásosabb. De persze, ha minél többen. Itt a gyorsaság és a sokaság dilemmája: mikor vagyunk még elég gyorsak és vagyunk már elég sokan? Mi mindenesetre 26-án, péntek estére határoztuk el a levél végleges megszövegezését, az ívek elkészítését és az indulást. Start nálunk, Óbudán, Folyamőr utca 4. VII. emelet. Legyen ott mindenki este 8-kor. Én legalábbis csak akkorra tudok hazaérni. Jöhettek persze korábban is.
26-ára terveztük ugyanis apámmal azt a bizonyos „elterelő manővert”, amelyben még akkor állapodtunk meg, amikor se perekről nem hallottunk, se aláírásgyűjtésre nem gondolhattunk, tehát elterelésre a legkevésbé. Egyszerűen ez volt október utolsó péntekje, s mindkettőnknek megfelelő időpont: együtt akartunk leutazni a Balatonra, hogy télire víztelenítsük a csöveket és elcsomagoljuk a muskátlit. De melyik titkosrendőr venné be a mesét, hogy ezért kelünk fel korán a szervezés harmadik napján, ezért viszünk le egy bőröndben valamit (szerszámokat), ezért ásogatunk ki valamit a földből és dugjuk el a házban (a muskátlit), ezért térünk vissza még aznap este, de már két bőrönddel. (Reggel a kisebbik még benne volt a nagyobbikban, de estére az is megtelt a nyáron lent hagyott holmikkal.)
Ha nem is robbanóanyagnak és fegyvernek, legalább valami titkos iratnak kell lennie a bőröndökben. Apám, szegény, akkor még nem sejtette, hogy ki az a világoskék nejlongarbós fickó – régi gardém –, aki reggel búcsúztatott a Déli pályaudvaron, átadott egy drapp ballonos kollégájának, hogy este ismét átvegye tőle a visszárut. A ballonos fiatalúr talán azt hitte, ő jár jobban: mégiscsak más a Balatonra utazni, mint a pesti buszokon tolongani; de hogy hamar elment a kedve, az is biztos. Szépen sütött a nap, s mi ki is melegedtünk a munkában, de egyébként már jó hideg volt, s Zamárdi felsőn bizony október végén se közel, se távol nincs egy odú, ahová egy kávéra vagy féldecire behúzódhatott volna. Ott sétált tehát a ház előtt egy fél napot, míg végre kiötlötte, hogy úgyis vonattal megyünk haza, megvárhat minket a váróteremben is. De ezzel alighanem elúszott a november 7-i prémiuma. Mert sok mindent tudhatott, de azt nem, hogy a Széplak-alsó állomás nincs sokkal messzebb tőlünk, mint a Zamárdi felső, viszont Széplak-alsón télen is üzemel a kocsma, s ebben a hidegben mi bizony elgyalogolunk odáig egy kis szíverősítőért.
Így történt, hogy a világoskék garbósnak konstatálnia kellett a Déliben: a Szervek valamikor napközben nyomunkat vesztették, és most nem tudják, mit csináltunk, mióta megszöktünk. Gyorsan átadott két újabb kopónak, s elszaladt telefonálni. A Batthyány téren elbúcsúztam apámtól, akit zavarukban futni hagytak a nem tudni, mit tartalmazó bőröndökkel.
S aztán újra a kiszámíthatatlan helyzetek, a megbízhatatlanul gondolkodó megfigyelt személyek jóvoltából. Mert ugye Óbudára a Batthyány térről a 86-os busszal megy az ember. Egyenesen, becsületesen. Ezért szép hármasban a 86-os megállójában várakoztunk. S erre mi történik? A megfigyelt személy hirtelen elunja az ácsorgást, átrohan az úttesten, átdobja magát a láncon, és felugrik az éppen induló 60-as buszra. Még mintha röhögne is, amiért majdnem ránk csukódott az ajtó és amiért lihegünk a futástól. Na megállj csak, ezért még számolunk!
Nem röhögök, uraim, csak örülök a véletlenül felfedezett tesztnek. Most már bizonyos, hogy valóban Önök azok. Pedig csak hamarabb akartam hazaérni, s a 60-as busz nem visz ugyan hazáig, de a Kolosy térnél átszállhatok a gyakrabban közlekedő 6-os buszra.
Persze, nem beszélgettünk egymással, de ha képesek lettek volna, rájöhettek volna ekkor valamire. Hogy az emberek többsége ritkán és rosszul konspirál, többnyire csak úgy él, bele a világba. De épp ez az, amit az ördög se tud kinyomozni soha.
A Folyamőr utcában közben jóformán minden elkészült. Petri Gyuri megigazította a szöveget, hogy jó legyen magyarul, nem a címzett, hanem a feladók kedvéért. Kinek-kinek kész volt az útiterve, s már csak a részletkérdések maradtak. Farkas Péter egyéni gazdálkodó – másodfoglalkozásban a Túlpartról című ellenzéki interjúkötet összeállítója – almaszagú, káposztalevelekkel bélelt Trabantján megérkezett Solt Ottilia és Nagy András, akik ott voltak már a '63-64-es bölcsészkari lap alapítói között, és ott lesznek a Szeta – BM-es szóhasználattal – „főkolomposai” között is. Lakhelyüket, a Solt-lakást – amely különben gyerekek, kutyák, macskák és futóvendégek szanatóriuma – az elmúlt húsz év kísérletei népesítették be. Ügyek, találkozások, ábrándok, legendák és történelmi események szellemei jártak-keltek állandóan náluk, a kárhozat vagy a megváltás felé vezető, közhasználatú és közkedvelt passzázson. Ottiliáék magukkal hozták Bence György, Kenedi János és Kis János levelét, amelyet a chartásokhoz intéztek s immár továbbítottak is külföldre. Igaz, bátor és jó írás, gondos fogalmazás. Ha az elmúlt három napot rászánjuk, s mi is ezen dolgozunk, talán még jobb, körültekintőbb és tömörebb is lehetett volna. Ha ezt tartottuk volna a legfontosabbnak: az időálló, az aktualitásoktól függetlenül, önmagában is publicisztikai értékű szöveget.
Nekünk azonban, akik még el sem kezdtük az aláírások gyűjtését, s akik még nem tudjuk, hányan, de ebben a szobában is kilencen, holnap 30-an, vasárnap 50-en, hétfőn 100-an vagy még többen, de most, péntek este még alá sem írtuk napok óla szilárdan elhatározott tiltakozásunkat: nem idéz fel egyebet, mint az eddigi lótás-futás hiábavalóságának, akciónk gyászos végének a rémképét. Mert ha most a politikai rendőrség le akarja járatni, szánalmassá akarja tenni a magyar ellenzéket, könnyen megteheti. Tessék nevetni a legvidámabb barakkon: a nemzeti egység odáig fejlődött, hogy már csak hárman ellenzik a proletárdiktatúrát.
– Azt akartuk, hogy legalább ennyi legyen. Mindegy, hogy kit, de a legrosszabb esetben is tudjunk mondani legalább három nevet – mondta később egyikük.
– Nem. Nem mindegy az, hogy sok nevet tudunk mondani vagy egyet se ezen a hármon kívül. A legeslegrosszabb eset az lett volna, ha ezeket sem tudjuk. Ezért elvetettétek a kockát, a várakozás toleranciáját és a parlamentarizmus nyűgét, hogy – most már pontosan tudjuk – még 253 ember is a véleményét nyilvánítsa: inkább csak ennyi legyen! – mondtam erre, amikor mindeme bonyodalmakat egy szívesen mesélt, közös történet mellékszálává jelentéktelenítette a taps.
De Dalos Gyuri akkor, pénteken este elvesztette a türelmét, nem bírta tovább nézni egy helyben topogásunkat, miközben mások már a célba is értek, és elrohant. Még este fogalmaztak Radnóti Sándorral egy címzett nélküli, egyszerűbb szövegű tiltakozást, mely nem igényelt stilisztikai csiszolást, s általánosabb fogalmazása miatt kevesebb kifogásra számíthatott a potenciális aláírók körében. Később, technikai okokból, minthogy a világ közvéleményének nincs Budapesten postaládája, mégiscsak odabiggyesztették a levél fölé Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke nevét. Így cirkált a következő napokban két különböző tiltakozó levél[SZJ] Budapesten; volt aki csak ezt vagy amazt írta alá, volt, aki mind a kettőt. Radnótiék címzésében egyébként vajmi kevés öröme telhetett azoknak, akik a mi címzettünk miatt csak az övékét írták – még címezetlenül – alá. Mert ha már levelezünk egy olyan hatalom képviselőivel, melyet nem tartunk legitimnek, nagyon is megértve azokat, akik kételkednek a levelezés helyességében – akkor a tényleges főnöknek célszerűbb írni.
Amikor Dalos elment, házunk előtt még minden rendben volt. Hamarosan indult a többi vendégünk is, másnap korán kellett kelniük. Nagy András még azt javasolta, hogy én ne vegyek részt az „operatív munkában”, máris túl sokan másztak rám. Aztán hamar megtapasztalhatta: teljesen mindegy, hogy melyikünk csinálja, melyikünk nem, jutnak bőven mindegyikünkre - két szimat az orra előtt mutogatta egymásnak a fényképét, hogy valóban ő-e az, akit követniük kell.
Alighogy leértek, felnyerített a kaputelefon. Loncika, Göndör felesége volt. A Trabantjuknak a kapu előtt hűlt helyét találták, 20 méterrel odébb viszont a sarkon csoportosulás, kék fény, rendőrök helyszínelnek. A gyűrű közepén ott lapul a kocsi, összenyomva, ripityára törve, siralmas állapotban. Mi történt? Van néhány szemtanú az utcai front lakói közül. Akkora csattanás volt, hogy még a tv idegtépő zenéjétől is hallani lehetett, még a krimit is otthagyták, s az ablakhoz futottak. Egy rendszámtábla nélküli, piros mikrobusz volt, szemtől szembe rohant neki a Trabantnak, s mivel ez az úttest túlsó szélén parkolt, a busznak át kellett jönnie a bal oldalra, hogy telibe kaphassa, felöklelje és a sarokig röpítse. Aztán továbbszáguldott.
A helyszínelőket azonban nem ez foglalkoztatta:
– Hányan ültek a Trabantban, amikor érkeztek? Kik? Maga, maga és maga. Hol a negyedik? És kinél voltak? Hányas szám alatt? A 4-ben? Akkor miért a 2-be mentek be?
Göndör magához tér, és visszavezeti őket a helyes nyomra:
– Mint károsult, feljelentést kívánok tenni; kérem, vegyék jegyzőkönyvbe!
Na, éppen felvették. De érdekes, se másnap, se később, se a kerületi, se a budapesti Rendőr-főkapitányságon senki nem bukkant többé a jegyzőkönyv nyomára. Talán a helyszínelők maguk voltak a mikrobusz utasai – nem tudjuk, de feltételezhetjük. Azokban a napokban még két autó rongálódott meg, az egyik kiégett, a másik összetört. Néhánynak csak a gumiját szúrták ki, ezeket nem számoltuk. Ahánnyal kevesebb emberhez lehet három nap alatt gyalog, villamoson vagy autóbuszon eljutni, annyival kevesebb név szerepel az aláírók listáján. Mert a történtek után azok is inkább gyalog közlekedtek, akiknek volt ugyan autójuk, de javíttatásra vagy új kocsira már nem volt pénzük.
Az alá-irodalomnak egész mondakincse halmozódott fel a pár nap alatt. Tömör jellemrajzok, elszomorító és felemelő életképek. Álokoskodások és álmoralizálások, született demokraták és citoyenek magától értetődő joggyakorlata.
A költőfejedelem[SZJ] beleköt a levél stílusába: „Ki írta ezt?” „Én” – hangzik a válasz, s mert költő az, aki felajánlja a papírt és tollat, más, súlyosabb érvelés. „Ha én aláírom, jól tudod, sokan követnek. Hogyan vállalhatom értük a felelősséget? Megengedhetem azt az erkölcsi terrort magamnak, hogy belerántom őket?” Hétfő este, az utolsó pillanatban még üzen, hogy negyedmagával – élő klasszikusok – hajlandók aláírni a levelet, ha egy-két udvarias kifejezéssel módosítjuk. A javaslatot visszautasítjuk. A fogalmazásnak nincs ugyan jelentősége, s nem változtat a dolog lényegén. 127 ember viszont már ezt a levelet írta alá, s a szöveg megváltoztatása a 128-131. aláíró kedvéért egyszerűen csalás lett volna. Holnap azonban úgyis megyek a pártközpontba – üzenem –, szívesen elviszem az ő levelüket is. (Később állítólag Boldizsár Ivánt kérték meg, hogy a PEN-klubon keresztül hozza nyilvánosságra.)
Az egykori moszkovita csúcspolitikushoz[SZJ] én megyek. Kitárt karokkal, lelkendezve fogad, amikor meghallja, mi járatban vagyok. Beljebb azért nem vezet, az előszobában maradunk, és igyekszünk túlharsogni az elhízott kutyát. De tegez, s mert elvtársiasan gondolkodik, többes számban szólít, tulajdonképpen helyesen.
– Mindenben egyetértek, veletek vagyok, ezt tudnotok kell. Kár, hogy most jöttök. Tavasszal, ha már a boltokban lesz a könyvem, örömmel, mindent, de most nem kockáztathatok, ugye? – Maga pedig ne beszéljen bele! – szól rá a kutyára erélyesen. Az ő idejében a nagykutyák még egymás közt is magázódtak.
Az egykori '56-os vezető elutasítása fájdalmasan érint. Méregerős kávét iszunk, összeszorul a szívem. Itt is valami fontosabbról van szó, amit nem kockáztathatunk, de hogy mi is az valójában, nem derül ki. Talán maga a nem kockáztatás, talán maga a nyugalom. És meddig kell a nyugalom elérése érdekében nyugton maradni? Tavaszig? (Tavasszal meghalt.)
Közben elrobogok a gyorsjáratú busszal neves s egyszersmind biztos aláíró írónk mellett. Kezében virág. Reménytelen megtalálnom, mire visszaérek, eltűnik valamelyik villa vastag függönye mögött. Csak abban bízhatok, hogy valaki közülünk már összefutott vele. (Így is történt.) Sok helyre érkeztem én is másodiknak, harmadiknak. Hiába, nem központilag irányított, bolsevik szervezés ez.
Barátom, a Petőfi-megjelenésű, de hajmeresztőén toleráns, halk szavú, bölcs fiú[SZJ] munkahelyén a nagyterem asztalára teregeti ki az íveket. Megmutatja az igazgatónak, a párttitkárnak, elmagyarázza, hogy mindenki jól értse: két levélről van szó, aki akarja, választhat a kettő között; hozzáteszi – mert fontos tudni –, hogy az olasz és a francia kommunista párt hasonló értelemben már nyilatkozott. Aztán aláírja mind a kettőt, és otthagyja az asztalon. Nyomában szinte mindannyian aláírják, aki nem, elsompolyog. Korunk Petőfije mosolyog a bajusza alatt.
Hétfőre a hatóságok ferdítési és rágalmazás! szakértői minden bizonnyal elkészültek akciónk minősítésével és az ellenstratégiával. Eszerint ez nem volt több egy kis létszámú, bajkeverő csoport – tehát elsősorban nyilván a már október 26-án levoksolt hármak, Bence, Kenedi és Kis, na meg egy-két, környezetükhöz tartozó „főkolompos” és „kolompos” – kísérleténél, hogy ellenzéki mesterkedésükbe, rábeszéléssel és megtévesztéssel, minél több embert bevonjanak.
Az akciót követő ún. elbeszélgetések forgatókönyve erre az interpretációra alapozódott. Fenyegető követelésük vagy Jóindulatú” felvilágosítással egybekötött tanácsuk mindig úgy hangzott, hogy a „megtévesztett” aláíró (mert az „ellenséggel”, ha lett volna még kedvük, módjuk nem volt beszélgetni, lévén ezek már munka-, következésképpen főnök nélküliek) határolja el magát a Bence-Kis-Kenedi-féle levél felfogásától és személy szerint tőlük is. (Riener Ilona – Göndör Loncika –egyébként a maga módján elfogadta az elbeszélgetők javaslatát, és úgy nyilatkozott, hogy minden levéltől elhatárolja magát, amit ő nem írt alá.) Az eseményeket az elbeszélgetők, kissé leegyszerűsítve, úgy magyarázták, hogy a másik két levelet is a hármak írták, ők az akciók szervezői is, s csak azzal az ígérettel sikerült viszonylag sok aláírást szerezniük, hogy a dolog külföldön nem kerül nyilvánosságra.
Tudjuk ugyan, hogy mindebből egy szó sem igaz, de a mindenkori jelen mindig zavaros. A rágalmazottak a szervezéstől meglehetősen távol tartották magukat, a publikálás problémája pedig éppen fordítva vetődött fel: néhányan attól tartoltak, hogy a leveleket csak a címzettek – na meg persze a rendőrség – fogja olvasni, s nem kerül oda, ahova szánták és ahová való: a világ közvéleménye elé.
Bizonyos azonban, hogy néhány tájékozottabb, a propagandatermelés központjaihoz közelebb dolgozó emberhez már az akció közben eljutott valami ezekből az ostoba és piszkos híresztelésekből. Hogy ezek hatottak-e vagy más, érthető és érthetetlen, de semmiképpen nem idetartozó ellenszenvek segítettek be, nem tudom. Bejelentették, hogy csatlakoznak az akcióhoz, de csak azzal a feltétellel, ha a külön levél szerzői nincsenek benne.
Szenzációkereskedelmi szempontból megfontolandó ötlet, nem? Az új jelentkezők valamennyien ismert fickók, külföldön is, a kihúzandók pedig már amúgy is szerepelni fognak, méghozzá első helyen.
– Ne kérdezzük meg őket, hogy nem akarnak-e visszalépni?
– Ez esetben én is visszalépek – mondja Petri, aki a levél végleges szövegét fogalmazta, s az aláírásgyűjtés miatt csukva tartotta urai műhelyét, melyben manapság a legjobb magyar versek készülnek.
– És ugrik a levél ötletének kiagyalója és első aláírója is – mondom én.
A vita el sem kezdődött, már el is dőlt. A határozott nemre a túl jól értesültek végül is úgy döntöttek, hogy minden változtatás nélkül ugyanazt a tiltakozó levelet írják alá és küldik el – a mienkkel együtt, de külön borítékban.
Ezzel tehát készen volnánk. Már csak össze kell állítani az aláírók névsorát, szépen legépelni, és mellékelni az ívek egyik példányát. Biztosítani kell egy másolatot az utókor számára, s végül – de elsősorban – gondoskodni kell arról, hogy a történelmi esemény valóban „megtörténjék”, vagyis publikálják a világsajtóban.
Megoldottuk ezeket a feladatokat is, bár nem volt könnyű. Volt, aki három példányban írt alá, volt, aki egyszer, volt, aki annyiszor szerepelt, ahányszor kérték tőle, mert senkit nem akart megsérteni.
És volt – tiszta röhej! – közöttünk is, aki egyszer sem, mert eszébe sem jutott, hogy ha nem vési rá a nevét, akkor magától nem kerül rá az ívre, hiába cikázik három napja a városban legalább két rendőrpúppal a hátán.
Az amatőrválogatott technikai felkészültség dolgában, meg kell vallani, nem volt tökéletes. A belső hármasnak három támadást kellett vezetnie ahhoz, hogy végre egyszer a kapu előterébe kerüljön. A lelkesedéssel, önzetlenséggel és győzni akarással azonban nem volt baj.
Kedden, október 30-án reggel 8-kor vártam a szögletnél (Jászai Mari tér és Szent István körút sarok). Csodálkoztak is a presszó korán kelő, öregecske törzsvendégei, hogy milyen sok a fiatal. Valószínűleg ezért igazoltatják őket kávézás közben, mint még soha, ideges rendőrök – gondolták fejcsóválva.
Második lefutás, de még mindig nem érkezik időben a labda.
Végül azonban 2 órakor ott állunk az MSZMP KB „Levelezés” feliratú kapujában: Ambrus Péter, Földvári Tamás és én. A Dózsa fáradt védői fellélegeznek: Na, végre! Beviszem a levelet, már várják, beírják a könyvbe: Kádár Jánosnak.
– Ki a feladó?
(Hm. Ez egy kicsit hosszú.)
– A nevét legyen szíves. – Zsille Zoltán.
– Köszönöm. Itt az elismervény.
A címzett, ahogy ez egy kabarészínház kaszkadőrjéhez illik, állítólag ékelődött: „Mi vagyok én, postaláda?”
Magyarországon nagy feltűnést keltett, hogy viszonylag milyen sokan mentek egyszerre a falnak. Beszélnek arról is, hogy állítólag többen visszavonták az aláírásukat. Ennek azonban a világlapokban nem találjuk nyomát. Még a Népszabadságbansem. A Kisállattenyésztők Lapját, bár az előbb említettnél nyilván érdekfeszítőbb, csak keresztapám olvassa, de hallottam volna, ha ott megjelenik valami idevágó közlemény. Tehát minden valószínűség szerint ismét csak mendemondáról van szó.
Csehszlovákiában akkoriban még nehezebb volt megtudni, hogy mi történik külföldön, mint most. S különösen nehéz reagálni rá. Mégis, balga módon, nagyon fájlaltuk a visszhang hiányát. (Bizonyos, hogy akkor, de talán most is, a leghalkabb „köszönöm”-öt is durva szlovákellenes kirohanásnak minősítették volna – magyarázták később a csehek.)
Az aláírók közül, magánértesüléseim szerint, 1979 októbere óta 19 személyt bocsátottak el állásából (7,4 százalék) vagy – ami ugyanaz – bontották fel szerződését.[2]
Kilencen már nem tartózkodnak Magyarországon, közöttük az akció kezdeményezői: Földvári Tamás, Göndör György és én.
Kilencen meghaltak.
Persze nincs az a statisztika, mely veszteségeinket mérni tudná.
Győzelmünk is mérhetetlen.
Még ott ügyeskedtem a Szeta alapításakor, táncoltam a Szabadúszók és Munkanélküliek Első Fővárosi Bálján[SZJ], Nagy Bálint Ady-ligeti jótékony célú garden partyján[SZJ], no meg a rendőrök között, amikor Kocsis Zoltán és Malina János Szeta-hangversenyét[SZJ] az Iparterv kultúrterméből kitiltották, s csak az utcán, a Budapesti Rendőr-főkapitánysággal szemben volt mód adományok gyűjtésére.
Egyre csak táncoltam a vége felé, egyre veszettebbül, egyre kijjebb.
Akik szerettek, féltettek, hogy belehalok. Elég őszintén, elég durván, elég tapintatlanul.
Ó, kedveseim, hogyan bocsássam meg röhejes aggodalmatokat? Nyúljak ki tényleg? Nem, nem. Inkább vigyázzatok ti is jobban az idegeitekre! Most megyek. Jövök nemsokára. Valaki majd csak hazavisz.
Hazavisz innen a bálról a lakásomra? Hazavisz valahonnét, majd Magyarországra? Fene tudja, túl mély a fogalmazás, az se érti, aki mondja.
Alszom pár órát, napok óta nem aludtam. Megborotválkozom. Felveszem az új öltönyöm. Aztán átadom utolsó buszjegyeimet, lottószelvényemet, randevúimat, filléreimet, vicceimet, kézfogásaimat és csókjaimat.
Jegyzetek
[1] A harmincnégy aláíró: Bence György filozófus, Csalog Zsolt író, Csoóri Sándor költő, Dalos György író, Donáth Ferenc közgazda, Donáth Péter festőművész, Eörsi István író, Erdélyi Ágnes filozófiatörténész, Fehér Ferenc esztéta, Fodor Géza esztéta, Haraszti Miklós író, Háber Judit szociológus, Heller Ágnes filozófus, Jánossy Ferenc közgazdász, Kardos Júlia vegyész, Kis János filozófus, Kenedi János kritikus, Kocsis Zoltán zongoraművész, Ludassy Mária filozófiatörténész, Márkus György filozófus, Márkus Mária filozófus, Mészöly Miklós író, Nádas Péter író, Pap Mária nyelvész, Petri György költő, Pór Péter irodalomtörténész, Radnóti Sándor kritikus, Réz Pál irodalomtörténész, Sós Vilmos filozófus, Szabó Miklós történész, Tordai Zádor filozófus, Vajda Mihály filozófus, Várady Szabolcs költő, Vezér Erzsébet irodalomtörténész.
Az aláírók zöme Lukács György tanítványai – a „Lukács-iskola” és a „Lukács-óvoda” tagjai – közé tartozik; erről a csoportról ír a következő bekezdésekben a szerző.
[2] Itthoni adatgyűjtés szerint 1977-től a különböző – tehát nemcsak a szerző említette – aláírási akciókban, a Profil és a Marx a negyedik évtizedben c. szamizdatgyűjteményekben összesen 274 személy vett részt. (Az adat nem tartalmazza a legutóbbi aláírásgyűjtéseket.) A 274-ből 80 az „elkövetés” idején nem volt állásban, stb. vagy nyugdíjas. 183 akkor állásban lévő és azóta megkérdezett személyből 13,4 százalék állás nélkül van, 24,6 százalék pedig sokkal kedvezőtlenebb körülmények között dolgozik. 11 személy meghalt.
Zsille Zoltán 41 éves, szociológus; 1980 novembere óta Bécsben él. Karrierje ígéretesen indult. Bölcsészhallgatóként belépett a pártba, és a Hegedűs András vezette szociológiai kutatócsoport ösztöndíjasa lett. 1969-ben, Hegedűs menesztése után Kulcsár Kálmán, az új igazgató elődje gyakornokait is eltávolította az intézetből. Zsille üzemszociológus lett a telefongyárban, majd 1971-ben tanár az Országos Vezetőképző Központban. 1973-ban saját pártszervezete előtt vitatta a Lukács-tanítványokat és Hegedűst megbélyegző KB munkaközösségi állásfoglalást, ezért kizárták a pártból, majd 1975-ben elvesztette állását is. Zsille a margóra kerülve is szociológus akart maradni, nem fogadta el a szellemi segédmunkák egzisztenciális menedékét, s megátalkodottságában egyre kijjebb sodródott a margóról: már alkalmi megbízásokat sem kapott. Konfliktusai támadtak az „ellenzékkel” is, s mint annyian, ő is Nyugat felé keresett kiutat megoldatlan egzisztenciális és személyes helyzetéből. Vele szinte egy időben ment ki Földvári Tamás szociológus és Göndör György fizikus is, akikről szó esik a közölt részletben. Munkáit a Valóság 1970/2. (Pál Tamással), '70/9., '71/7. számában, az Ergonómia '71/4. számában, a Mozgó Világ 1978/2. (Földvárival) és '78/6. számában lehet olvasni. A szamizdat a következő munkáit adta ki: Szervezett felelőtlenség (Profil),Tanulmány vörösben és feketében (1978), Vissza a harmadik úthoz! (1979 – eredetileg a Bibó-emlékkönyvnek szánt, de végül külön megjelent esszé). E munkák egyes részletei a Magyar Füzetek 2., 6. számában, valamint az Irodalmi Újság 1983/1. számában kinyomtatva is megjelentek. 1979 novemberében Hegedűs András, Földvári Tamás és Zsille közös interjút adott a Fórum c. bécsi lapnak, mely a lap '79 november-decemberi, a Wiener Tagebuch '80 januári, részben pedig a Magyar Füzetek 6. számában jelent meg.
Bécsben írta Egy önhit története című szellemi-politikai önéletrajzát, mely szerepel a Magyar Füzetek könyvei sorozat terveiben.
LAST_UPDATED2
Kalendáriumok
2014. október 14. kedd, 07:45
Kalendárium
2014. október 14. kedd, 07:26
Hírlevél
MOLNÁR V. JÓZSEF
előadása:
Kalendárium - az esztendő körének szokásrendje
Kezdési időpont: 2014. október 14. kedd, 18 óra
Helyszín: Két Hollós könyvesbolt, 1801 Kenyérmező u. 3/a.
LAST_UPDATED2
Magyar nyelv, magyar szív
2014. október 11. szombat, 07:20
Gerő András történész:
A zsidóságot nem lehet faji alapon definiálni
2014. október 10. Ifj. Tompó László - Hunhír.info
Ezt tudtuk meg Gerő András történésztől. Igen, ismételjük: csak úgy önmagában nincsen nemzeti történelmünk. Mert mint a kenyérbe a kovász, úgy kell nekünk zsidóság. Nélküle jóformán nem is léteznénk. De mást is megtudtunk tőle, így azt, hogy a mai holocaust-kiállításoknak az a rákfenéje, hogy „faji alapon” definiálják a zsidóságot.
Az ATV Start Plusz műsorának vendégeként – „A magyar másik” című legújabb könyve megjelenése apropóján – tegnap kifejtette, hogy arra a kérdésre, van-e egységes nemzeti történelem, csak azt a választ tudja adni, hogy nincsen. Mert, folytatta, ahogyan Petőfi és az aradi vértanúk nem magyar származásuk ellenére is magyarok lettek, úgy a kiegyezés után hazánkban élő zsidók többsége is. Amiért magyarul beszéltek, írtak már. Merthogy a nyelv által tartozunk egy kultúrához, egy nemzethez.
Úgy tűnik, Gerő nem tud, vagy nem akar tudni Széchenyi intéséről, arról, hogy „a nyelv pergése még nem dobbanása a szívnek”. Vagy arról, hogy a zsidóság asszimilálhatóságának tétele korántsem evidencia sem a történelemtudományban, sem az irodalomtörténet-írásban. Ami a történelemtudományt illeti, Szekfű Gyulát idézzük – nem először, hátha Gerő András is elolvassa végre:
„A zsidóság elkábított bennünket azzal, hogy nyelvünket rohamosan magáévá tette, vagy ha nem is, a népszámlálásoknál magát túlnyomóan magyar nyelvűnek vallotta. Lelkileg azonban zsidó maradt. A világháború alatt s még inkább az azt követő összeomlás idején a zsidóság megmutatta igazi arculatát. Láttuk, hogy az őszirózsás forradalom után hogyan lepte el a hivatalokat. A kivételek itt se tévesszenek meg bennünket. Ha volt is a bolsevizmusnak néhány zsidó áldozata, az elvitathatatlan, hogy a proletárdiktatúrában a zsidóság a maga nemzetközi érzésének, hatalmi vágyának diadalát látta s tetszelgett abban, hogy a magyar nemzetet vezeti pórázon. A bosszú érzete is dolgozott benne a magyar nemességgel és értelmiséggel szemben, amely őseit századokon át visszaszorította s terjeszkedni nem engedte. Nem tudta ezt elfelejteni, holott a mai generáció már a teljes jogegyenlőségben nőtt fel s mégis a hála helyett a bosszú érzetét táplálta lelkében jótevője iránt.”
Ezeket írta hát korszakos művében (Három nemzedék s ami utána következik, 1935) Szekfű Gyula. Ami pedig az irodalomtörténet-írást illeti, álljon itt művelői közül Farkas Gyula nem kevésbé korszakos műve (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1938) alábbi kitétele:
„Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul.”
S hogy mennyire nem, azt a műsorban aztán maga Gerő is mintha elismerte volna. Így fogalmazott ugyanis: „Azok a zsidók, akik itt maradtak ebben a kultúrában, és ma is itt vannak, azok magyarok. De nem úgy magyarok, mint azok a magyarok, akik nem zsidók.”
Nem bizony. Okait persze nem részletezte. Pedig nem kellene mást tennie ehhez, mint a két megidézett munkát elolvasnia. No meg, történészhez illően, egy kissé jobban megismerkednie a Horthy-korszakkal, s ilyetén leszámolnia végre azzal, hogy mennyre üldözték alatta a hazai zsidóságot.
És még egy. Megjegyezte végül, hogy a mai holocaust-kiállításoknak az a rákfenéje, hogy „faji alapon” definiálják a zsidóságot. Mert olyan, hogy „zsidóság”, valójában nem is létezik. Hú, kiálthat fel ilyenkor a néző. Nehéz ugyanis követni ezt a Gerőt. Aki nem lő szemünkbe, mint ama hajdani másik, csak éppen elhomályosítja azt, ha hagyjuk.
A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai