Leírás: KÉRI EDIT szerző nyugdíjas, diplomás színésznő, aki '56-ban Győrben játszott, s ott ítélték el 10 hónapra izgatásért. Utána a pályája kettétört. A rendszerváltás óta amatőr történelemkutató.
KÖRÖMI TERÉZ gyűjtését is tartalmazza a könyv, 234 ott meghalt áldozat nevével. Nyugdíjas pedagógus, aki 1957-ben Egerből Budapestre menekült, majd külföldre ment, és a külföldi tartózkodás után itthon sikerült állást kapnia, 1990 óta politizál, és lexikonszerűen gyűjti a forradalom adatait.
*
Ez a kötet az 1956-os történelmünk leghomályosabb, legjobban eltitkolt epizódját, az október 25-ei Kossuth-téri sortüzet, a véres csütörtököt vette górcső alá.
Kéri Edit egy cikkéből hosszú ideig tartó partizán-pere is lett.
De lassan előjöttek adatok az igazi történésekről, a tűzparancsról, annak irányítóiról és az elkövetőkről: ÁVH-s kormányőrökről, karhatalmistákról, veterán partizánokról és az 53-ban kiszuperált ÁVH-sokról.
Kéri Edit szerint több mint 1000 halott borította a másfél órán át tartott sortűz után a teret.
Külön mellékletben tartalmazza az elkövetők nevét, arcképét is.
*
A történések az alábbi TARTALOM szerint követhetők nyomon:
• AZ ASTORIÁTÓL A PARLAMENTIG; • HEGEDŰS ANDRÁS ÉS FÖLDES LÁSZLÓ EMLÉKIRATA; • A FÖLDES LÁSZLÓ - KONTRA KRASSÓ PER; • KAPTAM EGY PARTIZÁN EMLÉKIRATOT; • CIKKEMBŐL PER LETT. - „NYOMÁS A TETŐRE!” • KOPÁCSI SÁNDOR EMLÉKIRATA A KOSSUTH TÉRRŐL; • BÖRTÖNŐRBŐL - TÖRTÉNELEM HAMISÍTÓ; • KAHLER FRIGYES KOSSUTH TÉRI „TISZTA FORRÁSA”; • KAHLER ÉS M.KISS AZ ÓVÁRI BŰNÖSRŐL, DUDÁS ISTVÁNRÓL; • VARGA LÁSZLÓ LEVÉLTÁROS KITŰNŐ TANULMÁNYA: A 3. NAPON, • 56-OS VITA 86-BAN. MÉCS IMRE ELŐADÁSA; • AZ 1991-ES IGAZSÁGTÉTELI TÖRVÉNY - ÉS SORSA; • AKI MEGSZÁMOLTA A HALOTTAKAT; • NYOLC SOROZAT - FEGYVER KILÖVÉSE A TETŐRŐL, FILMEN; • NAGY IMRÉT CSAK 25-ÉN HAJNALBAN NEVEZTÉK KI; • APRÓ ANTAL LESZ A KATONAI BIZOTTSÁG ELNÖKE 25-ÉN; • A PÁRT KÖZPONTI VEZETŐSÉGÉNEK ÜLÉSE A SORTŰZ UTÁNI DÉLUTÁN; • „REGGEL 7 ÓTA NEM LŐTTÜNK A TÖMEGEKRE!” KV. ÜLÉS 26-ÁN; • MEGHAMISÍTOTT MDP JEGYZŐKÖNYVEK - DE MARADT ADAT A HALOTTAKRÓL; • APRÓ ANTAL KATONAI TELJHATALMAT KAP: „VÉRÁLDOZAT ÁRÁN IS...”; • SZEMTANÚK INTERJÚI; • HORVÁTH MIKLÓS HADTÖRTÉNÉSZ ELTERELŐ HADMOZDULATA AZ FM-RŐL; • KÁDÁR ENDRE BOSSZÚJA A PARTIZÁNSZÖVETSÉG ELLEN;: 81 NÉV! • ÚJABB 128 NEVET KAPOK - ÖT TETŐRE SZÉTOSZTVA, ÖSSZESEN 195 NÉV; • TÖRVÉNYSÉRTŐ KATONAI ÜGYÉSZSÉGÜNK ÉS A „DEPORT 56” - PER; • A FEKETESAS UTCAI HONVÉD LEVÉLTÁR MŰKÖDÉSE; • A MINISZTERELNÖKI HIVATAL TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT HAMIS „KRÓNIKA 1956”
• KÖRÖMI TERÉZ: A KOSSUTH TÉRI SORTŰZ ÁLDOZATAI.
* A „ KIK LŐTTEK A KOSSUTH TÉREN '56 - BAN”? című ezen 2011-ES NEGYEDIK, JAVÍTOTT kiadást az 1956 október 25 - én a Kossuth - téren történt eseményekre és személy szerint is az elkövetőkre kíváncsi olvasóink figyelmébe ajánljuk, a megfelelő javításokkal és kiegészítésekkel.
Láttuk, és ma már több helyen is olvashattuk, mi történt a Fidesz székházánál tegnap este az internetadóra hivatkozva. Na, itt aztán valóban összejöttek a legsötétebb alakok. A cél már nem az internetadó elleni fellépés, hanem pusztán a rongálás volt.
Látható és érezhető az a gyűlölet, mely ezekből az emberekből áradt. Pláne, ha rátapintunk a lényegre és kimondjuk, hogy az egészet a ballibsik szervezték és valós célja korántsem az internetadó elleni fellépés, hanem annak ürügyén a kormány támadása, hogy aztán a külvilág elmondhassa, hogy Magyarországon a jogállamiság már lassan semmilyen formában nem áll meg. Belülről bomlasztás, külföldi segítséggel, majd a Demszky-félék újbóli hatalomba helyezése. Sajnos a Fidesz mindehhez valóban feldobta a labdát. Ezt talán jobban át kellett volna gondolniuk.
Történt azonban ott más is .
Máté Tamás az Egységfront Egyesület tagja karakterisztikusan vázolta és próbálta elmagyarázni a lényeget, amit fondorlatos módon valamennyi éppen hatalmon lévő rendszer elsumákol, vagy éppen karhatalmi eszközökkel (lásd 2006 szeptember-október) brutálisan elfojt.
Íme a beszéd a Hungária Tv jóvoltából:
Nemzeti InternetFigyelő (NIF) – Hungária Tv
LAST_UPDATED2
A mi kutyánk kölyke...
2014. október 27. hétfő, 08:06
Lakatos Pál: Vida vérbíró mondta- Kopácsi a mi kutyánk kölyke(Magyar Világ, 2008. szept. 25.)
Vida vérbíró 1989-ben nyilatkozott a német ARD 1-es televíziónak. A riporter kérdésére, hogy miért nem végezték ki Kopácsi Sándort 1956 után, azt válaszolta: Kopácsi elvtárs kék ÁVO-s volt és a mi kutyánk kölyke, és ezért nem lehetett őt kivégezni. A mi kutyánk kölykei- mások is- kegyelmet kaptak. Kopácsi még Kanadába is kimehetett. Ez a rövid beszélgetésrészlet is jelzi, hogy a szabadkőműves szálak még a hóhérkötelet is vigyázzállásba parancsolták. De ki is volt Kopácsi Sándor? Íme a rövid életrajza: „Kopácsi Sándor (1922–2001) rendőrtiszt. A II. világháború alatt a miskolci ellenállók tagja. 1945-től MKP-tag, 1949 után rendőrtisztnek tanult. Az MDP KV Katonai és Karhatalmi Osztályán dolgozott (1949), majd a BM-ben osztályvezető. Budapest rendőrfőkapitánya (1952–56), az SZKP XX. kongresszusa után bírálta Rákosit; az 1956. jún.-i poznańi események kapcsán kijelentette, hogy nem adna parancsot a lövetésre. Okt. 23-tól a vérontás elkerülésére törekedett. 1956 okt. 31-én a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja, nov. 1-én a nemzetőrség parancsnok-helyettese. Az MSZMP héttagú Intéző-bizottság tagja (nov. 1–4.) Nov. 5-én szovjet állambiztonsági szervek letartóztatták. A Nagy Imre-perben a pártvezetés eredetileg halálra akarta ítélni, végül életfogytiglani börtönt kapott, de 1963-ban amnesztiával szabadult. 1975-ben Kanadába emigrált, 1990-ben tért haza.” De nemcsak ő volt a mi kutyánk kölyke, mármint Vida vérbíróéké. Hernádi Tibor most következő könyvrészlete bemutatja, hogy kik is úszhatták meg a magyar Haynau, Kádár vérbosszúját. 1956-ról másképpen, mint ahogy még ma is kábítanak bennünket Nagy Imre mai elvtársai.
„A szovjet katonai vezetők, álnok módon még november 3-án is a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyaltak a magyar Parlamentben. A „viszonosság alapján" este 22 órára a tököli főhadiszállásra hívták meg a magyar tárgyaló küldöttséget, ahol már csak a csapatok búcsúztatásáról és hogy milyen katonazenét játszanak, kellett volna megállapodni. Gyanúsnak tűnhet, hogy ilyen sokadrangú kérdések megtárgyalására miért küldött a magyar kormány olyan magas rangú küldöttséget (Maléter Pál honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc állam miniszter, Kovács István vezérkari főnök, Szűcs Miklós ezredes). A megbeszélések alatt váratlanul a tárgyalóterembe lép Szerov tábornok, a szovjet KGB parancsnoka, Piros László és több ÁVH-s tiszt társaságában, a szovjet tárgyalócsoport látszólagos ámulatára - állítólag Malinyin hadseregtábornok, a szovjet katonai tárgyalódelegáció vezetője előre megbeszélt módon még tiltakozott is - letartóztatta a magyar küldöttséget.
November 4-én éjfél után megindult a szovjet ármádia a magyar szabadságharc bestiális vérbefojtására. Harckocsik tömege, gyors menetben vonult a főváros elfoglalására. Máig tanakodunk - önmagunkkal is - miért volt a hatalmas Szovjetuniónak erre az ázsiai módszerre szüksége, hiszen nyílt sisakkal is könnyedén legyőzhette volna a nagy elszántságú, de gyenge fegyverzetű magyar forradalmi nemzetőrséget, vagy a gyatrán kiképzett, s szovjet selejt fegyverekkel felszerelt „néphadsereget". Nem találunk jobb érveket, mint a zsidó szabadkőműves párhuzamos ámítás iskolapéldáját, amely a magyarországi forradalom kiprovokálásának hosszú előkészítését mindvégig jellemezte. Ez a láthatatlan hatalom, hasonlóképpen provokálta ki az első és a második világháborút, a világ gyarmatainak újrafelosztását, a gazdasági és pénzügyi válságok sorozatait, a világ bármely pontján felszított elégedetlenségeket. A két asztalon való játszás, számára a legeredményesebb eszköz a nem zsidó - még meglévő - hatalom lezüllesztésére, majd megszerzésére. Minden változás - bármilyen irányú legyen is - egyetlen célt szolgál; a kisebb-nagyobb mértékben felgyülemlett nem zsidó pénz megcsapolása, zsidó tőkévé változtatása.
Ennek kitűnő példájaként említhetjük a tőzsdét, amely ugyancsak zsidó találmány. Bármilyen - a szokványostól a legcsekélyebb mértékben eltérő-esemény alkalmas arra, hogy nagy tőke felett rendelkező érdekcsoportok megzavarják vele a részvény- vagy devizapiacot. Ha például a Földművelésügyi Minisztérium bejelenti, hogy a műtrágya felhasználást 20 %- kal csökkenteni kell, erre az ismeretlen kartellbe tömörült brókerek, megbízóik utasítására kis tételekben ugyan, de zuhanó árakon kínálni kezdik vegyipari részvényeiket. Amikor ez a mesterséges pánik átterjed a kívülálló részvénytulajdonosokra is, akik már egyre nyomottabb áron igyekeznek megszabadulni vegyipari részvényeiktől, a zavarodottság tetőfokán megkezdik, immár nagyon alacsony áron felvásárolni ezeket a részvényeket. A kínálat megszűnésével, amikor a részvények jelentős többségét fillérekért megszerezték, az Ipari Minisztérium államtitkára, vagy a vegyipari tröszt vezérigazgatója arról számol be a sajtónak, vagy az ugyancsak nem magyar sajtó olyan hírt tesz közzé, hogy a vegyipari termékek jelentős exportjáról tárgyalnak vagy kötöttek szerződést, mondjuk a Jemeni Királysággal, megkezdik a vegyipari részvények ugyancsak kis tételekben egyre magasabb áron való kínálatát.
A vásárlási kedv gyors növelése érdekében esetleg egymástól is vesznek, mígnem- a kívülállók is - ezúttal már magas áron vásárolni kezdik. A tranzakció végén a kívülálló kis- és közepes befektetők kétségbeesetten könyvelik el veszteségeiket. Mondanunk sem kell, a vegyipari termelés gazdasági, piaci helyzete eközben semmit sem változott. Napjainkban a nemzetközi tőzsdei tőkepiacot és értékpapírt a láthatatlan szabadkőműves hatalom egyre nagyobb erővel igyekszik hatalmába keríteni. A magyar tőzsde hű képe a New York-i Wall Street-nek. Ez önmagában következtetni enged a hazai tőzsde főszereplőinek kilétére. Segítségükkel New Yorkban határozzák meg fizetőeszközünk, csakúgy, mint termelő üzemeink értékét.
Miközben a kettőszázezernyi ázsiai horda ráveti magát a becsapott magyar nemzetre, Nagy Imre és szűkebb környezete a Parlamenttől jelentős távolságra lévő jugoszláv nagykövetségre „menekül". Vezetés nélkül hagyva a forradalom tüzében égő nemzetet. Ezalatt a rádió, magnetofon szalagról sugározza különböző felhívásait. Máig semmit sem tudunk arról, hogyan jutott ki a szovjet tankok által körülzárt Parlamentből, kik tudták a jugoszláv nagykövetségre juttatni ebben a vészterhes időben. Legfontosabb szabadkőműves „tanácsadói", akik követték ugyan, de csodálatos módon életben maradtak, a mai napig sem tartották szükségesnek tájékoztatni a legérdekeltebb magyar nemzetet. Hogy történhetett, hogy a Nagy Imre mellé állt zsidók mind felelősségre vonás nélkül, vagy tessék- lássék büntetéssel úszták meg az 1956-os eseményeket? Vas Zoltán, Lukács György, Vásárhelyi Miklós, Berei Andor stb., valamennyien látszólag Nagy Imre kegyeltjei voltak. Máig sem tudjuk, Nagy Imre válogatta munkatársainak, vagy valakik „odatették" őket. Gyanúnk nem alaptalan, hiszen Micunovictól tudjuk: a Hruscsov és Tito közötti megállapodás is tartalmazta, hogy Nagy Imrének és közvetlen környezetének Jugoszlávia menedékjogot ad. Nagy Imrének erről előzetes tudomása kellett, hogy legyen. Ha Nagy Imre nem a Szovjetuniónak engedelmeskedve vezényli a magyar forradalmat, akkor nyilván nem a cinkos Jugoszlávia nagykövetségére, hanem egy közelebbi követségre menekül. Mint például Mindszenty József bíboros, aki éppen a követségi épület közelsége miatt menekült az Egyesült Államok nagykövetségére. Igaz, az amerikai nagykövetségre mások is menekültek, de Mindszentyn kívül mindenkit elutasítottak. Ezzel is bizonyítva, hogy ők érdekeltek a forradalom szovjet eltiprásában.
Nagy Imre védelmet remélt a jugoszláv nagykövetségen. Nehéz azonban válaszolni arra, hogy kivel szemben. A szovjet csapatok ellen? Hisz végig Mikojan és Szuszlov direktívái szerint cselekedett. A Szovjetunió tehát nem ellensége, hanem „munkaadója" volt. Ha mégis volt valami szocialista bűntudata, akkor nem a jugoszláv vezetők voltak hivatottak őt feloldozni, hanem nyilván az oroszok. Alig hihető, hogy ne tudta volna Tito, akkor fogja őt az oroszok kezére adni, amikor azok kérik, hisz a szláv alkat ismeretében nálunk jóval tájékozottabb volt. Valószínű, a szovjet horda szadizmusától tartott, gondolván az ország ismételt leigázása után, mint aki jól végezte dolgát, valamilyen diplomáciai attrakció révén csendben kiadják a Szovjetuniónak, és Rákosihoz hasonlóan élheti tovább szabadkőműves életét a szovjet paradicsomban. Bármilyen alkalmazkodó természetű is volt, bármilyen jól ismerte is az orosz alkat rejtelmeit, valahol elszámította magát.
Valóban, miért végeztek vele szabadkőműves testvérei? Hiszen a szocialista eszme érdekében elévülhetetlen érdemeket szerzett. Megmentése érdekében mindenkinél veszélyesebb szerepet vállalt. Biztosan terhére írták, hogy az 1953-55 közötti revizionista nézeteit és jobboldali elhajlását-, amelyet fejére olvastak, felszólítás ellenére sem volt hajlandó meggyónni, azaz, szabadkőműves módra nem gyakorolt önkritikát. Nem tette, mondván ő határozott moszkvai utasításra tette, amit tett. Ha „elhajlás" vagy revizionista túltengés történt, annak felelőseit feljebb kell keresni. Nagy Imrének tulajdonképpen igaza volt - keresztény erkölcseink szerint. - Megfeledkezett azonban, hogy szabadkőműveseknél „más szokások" vannak érvényben. Márpedig ő azok szolgálatába szegődött. Nekik köszönhette miniszterségét, 1953-as miniszterelnökségét. A „munkaadók" pedig elvárták, hogy akkor is kövesse meg őket, mikor erre nem adott semmi okot, mivel a pártnak „most erre van szüksége". A forradalom eltiprása után a kommunista suttogó propaganda olyan híreket is terjesztett, hogy romániai internálásuk idején is felkérték; gyakoroljon önkritikát, és akkor helyet kap Kádár kormányában. De ő állítólag megtagadta. Ha volt is ilyen ráhatás, annak őszintesége teljes mértékben kizárható. Ugyancsak Micunovictól tudjuk, hogy Hruscsov már november 6-án követelte a jugoszláv kormánytól Nagy Imre és társai kiadatását. Egy ilyen önkritika nemcsak Nagy Imre személyét járatta volna le, és tette volna nevetségessé, hanem a magyar szabadságharc fegyveres leveréséért amúgy is nagy presztízsveszteségű kommunista mozgalom teljesen elvesztette volna maradék hitelét is. Ezt pedig sem a mozgalom, még kevésbé az azt megtestesítő szabadkőműves felügyelet alatt működő Szovjetunió nem engedhette meg magának. Talán mondanunk is felesleges, Nagy Imre élete és halála felett nem Kádár János és bíróságai dönthettek, hanem a moszkvai hűbérurak, de lehet, hogy még ők sem. Ezt Nagy Imre nagyon jól tudta. Így Kádár zsidói - ha ez egyáltalán szóba került - ígérhettek bármit, annak értéke a nullával volt egyenlő. Bármilyen szabadkőműves utasítás megtagadása főbenjáró bűn ugyan, de Nagy Imre legnagyobb bűne, hogy utólag nem írta alá az október 23-án éjjel, a budapesti forradalom letörésére való szovjet csapatok behívásának írásbeli kérelmét, amelyre október 26-án Andropov kérte. Helyette Hegedűs András, volt miniszterelnök végezte el ezt a dicstelen aktust. Ez az a főbenjáró bűn, amely megpecsételte Nagy Imre sorsát. Az a tény, hogy a szovjet csapatok behívása idején hivatalosan még nem is ő volt a miniszterelnök, nem számít semmit. Szabadkőműves főnökei őt kérték erre, és ez minden jogot vagy szabályt megelőz. Ez ellen nincs, nem lehet semmiféle kifogás.
Kádár János - mialatt a magyar forradalomra erőltetett vezetők részére november 2-án és 3-án lélegzetvételnyi szünet adódik, és a helyzet konszolidálásával próbálkoznak – Moszkvában, Münnich Ferenc társaságában kéri a magyar szabadságharc idegenkezű vérbefojtását. November 1-jei eltűnéséről több verzió is ismert. Vannak, akik tudni vélik, hogy az oroszok úgy rabolták el, mások szerint Münnich „csalta át" az ellenséges táborba. Hruscsov szerint megszökött. Maga Kádár ennek részleteit sohasem mondta el, tehát a valóságot nem ismerjük. Kádár János november 1-jén, 21 óra 45 perckor a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkáraként, a parlamenti rádióban nyilatkozva ezt mondta: „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk tovább függőséget." Másnap Ungváron, majd Moszkvában győzködi a szovjet vezetőket, a szovjet erők bevonulásának szükségességéről, a „függőség" fenntartása érdekében. Mindenesetre kevés olyan embert ismer újkori történelmünk, aki egész felnőtt életét hazaárulással töltötte. Kádár e ritkaságok közé tartozott. Már ifjú korában felébred benne a mások félrevezetésére való hajlam. Tagja lesz szinte minden, a kommunisták fedőszervezetének, míg a második világháború idején eljut a kommunista pártig. Magyarországon, a lakosság lelkében, a két háború között és alatt elevenen élt az 1919-es kommunista rémuralom emléke, a szabadkőműves zsidóságon kívül kevesen vállalkoztak a rosszemlékű párt tagságára. Így Kádár János gyorsan emelkedhetett a párthierarchia létráján. E foglalkozás veszélye miatt nemigen kellett a konkurensektől tartania. A második világháború alatt az országban aktívan „dolgozó" kommunisták nem haladták meg egy autóbusz utaslétszámát. Érthető volt, hogy szinte valamennyien ismerték egymást. Az 1945 utáni kommunista berendezkedés idején jól el tudta adni a háború alatti „mozgalmi múltját", annak ellenére, hogy ő nem volt a moszkvai zsidó „kompánia" tagja. Állítólag egyszer kísérletet tett a Jugoszláviába való szökésre, hogy onnan esetleg a kommunisták Rómájába utazzék, de a határon elfogták, s mivel kommunistaként a rendőrség nem ismerte, csak tiltott határátlépési kísérlet miatt ítélték el. Állítólag nem volt zsidó, bár ezt az arc- és alaktan nem egy szakértője máig vitatja. A moszkvai emigráció hiánya, 1956 előtt kétségtelenül komoly akadálya volt előmenetelének, de a szabadkőműves páholyba való beszervezése ezt jelentős mértékben ellensúlyozta, egészen főtitkárhelyettesig vitte, ami azt jelenti, Rákosi helyetteseként - igaz rövid ideig - működött. Látszólagos bukása csupán a különös káderezés egyik epizódja volt. Úgy tűnik, a kommunista pártok is átvették a maffia vezető kiválasztás furcsa módszerét. 1951 tavaszán történt letartóztatása után az ÁVH verőlegényeinek okozta a legnagyobb csalódást. A zsidó „fogdmegek" felkészültek egy kiadós verésre, mivel arra számítottak, hogy a lebukott belügyminiszter majd tagadni fogja azokat a valóban hazug vádakat, amellyel gyanúsítják. Ehelyett Kádár azonnal és minden fenntartás nélkül bevallja őket. Az ÁVH- sok teljes fogva tartása idején, sőt még rehabilitálása után is maguk között csak "szarjancsinak" nevezték. A szabadkőműves páholyokban és különös „műintézményeiben", ellentétben a mi nemzeti és keresztény hitvallásunkkal, egy vezető legkiválóbb erényeinek nem a bátorság, állhatatosság, a hősiesség, a kitartás, az őszinteség, a becsület és igazságosság a jellemzője, hanem a pillanat szülte szükségletekhez igazodó álnokság, megalkuvás, hazugság.
Kádárt tehát nem kellett az ÁVH jellemszakértőinek megdolgoznia az engedelmességre. Ő a hitványságot már születésekor a génjeiben magával hozta, az ÁVH- sok nagy bosszúságára. Kádár - aki már 1956 nyarán beavatottja volt a láthatatlan uralkodó együttesnek - Gerő leváltása után, amint elnyerte a párt első titkári méltóságát, mindvégig a forradalom elfojtásán buzgólkodott. Ő maga célját elérte, szükségtelen minden a hatalommal szembeni elégedetlenség. A szovjet csapatok segítségül hívásakor egyetlen - ha úgy tetszik feltételt szabott: „gyorsan cselekedjenek, mert egyébként egy, az egész országot átfogó nemzeti felkelés következhet be a szovjetek ellen." És erre a becstelen hazaárulóra mondta 25 év múltán a magyar társadalom politikailag tájékozatlan, az ország elzálogosításáról mit sem sejtő , nem is éppen jelentéktelen része, hogy: „csak a Jani maradjon!" Hát a Jani élete végéig maradt! Nem sok köszönet maradt benne. Nyöghetjük „áldásos tevékenységét" életünk végéig. Jut belőle gyermekeinknek és unokáinknak is bőven.
Az 1945 után Moszkvából hazacsődült zsidó népámítók bizony rosszul sáfárkodtak a Sztálin által ölükbe vetett hatalommal és az ország javaival. Mohóságukkal, néhány év alatt válságba sodorták az országot. Látható és láthatatlan gazdái is megelégelték káros, szadista tobzódását. Eltávolításukat, ahelyett, hogy törvényes felelősségre vonás keretében rendezték volna le, hatalmas magyar véráldozattal, testi-lelki megrázkódással járó ázsiai színjáték keretében hajtották végre. Később Kádár és ideológusai szent forradalmunkat úgy állították be, hogy a magyar nép forradalmi úton kényszerítette ki Rákosi és szűkebb környezete leváltását, uralmának megdöntésével. Mivel a szocializmus ellenségei hatalmukba kerítették a forradalom vezetését, amelyen Nagy Imre nem tudott úrrá lenni, a szocialista vívmányok védelme érdekében kénytelen volt a Szovjetunió fegyveres segítségét kérni. Megmosolyogni való érvelés. Bár nem lehet teljesen kizárni, hogy Rákosi és klikkjének leváltása nem tartozott a moszkvai páholy kizárólagos hatáskörébe, annál is inkább, mert Rákosi minden bizonnyal élvezte a legfelsőbb uralkodó együttes bizalmát. Véleményünket Micunovic is megerősíti, mégpedig Hruscsovra való hivatkozással. Sztálin állítólag nem „szenvedte" Rákosit. Hruscsov szerint „azt a kását, amit ő meg Sztálin főztek, most nekik kell megenni". Márpedig Sztálin, ha valakit nem szeretett, aligha tűrt volna meg - ha hatalmában állt - bármely vazallus ország élén. Jól tudjuk, hogy még a kommunista hűségéről híres bolgár Dimitrovot is eltetette láb alól, hogy a többiről ne is beszéljünk. Ez a Rákosi személyével kapcsolatos „korlátozott szuverenitás" úgy tűnik, nemcsak Sztálinra, hanem utódaira is vonatkozhatott. Részben a Rákosi klikk félreállítása érdekében kiprovokált forradalom vérbefojtása után Nagy Imrét, - aki nem tudta menteni a menthetőt - az oroszok felakasztathatták. De a zsidó moszkoviták, akik mindenképpen inkább felelőssé voltak tehetők a válságért, valamennyien életben maradtak. Sőt, Rákosinak élete végéig biztosították azt a szovjet jólétet, amelyet Rajknak csak megígértek. Vagy a cinikus Gerőt, akinek arroganciája csordultig töltötte a nemzet elégedetlenségének poharát, aki közvetlen kiváltója volt a fegyveres felkelésnek- még csak bíróság elé sem állították. Haláláig ette a véresre kínzott magyar nemzet kenyerét.
Kádárt november 4-én már Szolnokon találjuk. A Szovjetunióból szovjet repülőgépen érkezett a szovjet katonai parancsnokságra. Innen november 7-én, szovjet harckocsin utazott tovább Budapestre. A többségükben zsidó hazaárulók, rejtekhelyüket elhagyva, egymást taposva siettek hozzá. Maga a párt újjászervezése nagyobb nehézségekbe ütközött, mint azt Moszkvában gondolták. Az MSZMP ideiglenes központi bizottsága december 2-án ülésezett első ízben. Maga Kádár János vallja be, hogy a nem létező párt e legmagasabb testületét önmaga választotta meg. A szovjet csapatok elözönlésével az országra ismét rátelepedett a sötét középkor. A zsidó ÁVH-sok és a magukról megfeledkezett kiszolgálóik, immár pufajkába öltözve, fékeveszett szadizmussal vetették magukat a magyar nemzetre. Mindenkiben „ellenforradalmárt" kerestek és láttak. Elég volt, ha valakiről haragosa besúgta, hogy részt vett a forradalmi eseményekben, akár alaptalanul is, arról többé senki sem moshatta le.
Menthetetlenül a hazaárulók kezére került, akik kegyetlen kínzásokkal kényszerítenék a nem létező bűnei beismerésére. Mindenkinél a nem létező halállisták után kutattak. Aki egérutat nyert, nyugatra menekült a megtorlás elől. Ártatlan családok, fiúk, apák, lányok, feleségek, szülők, de apró gyermekek is földönfutókká váltak, a haza elhagyására kényszerültek. Néhány hónap alatt több mint kettőszázezer magyar menekült idegenbe. Ez a nemzeti exodus olyan fájdalmat okozott az itthon maradottaknak, amelyek évtizedekig sem csitultak. A lakosság szisztematikus megfélemlítéséről a hatalom bitorlói folyamatosan gondoskodtak. Elfogott fiatalok ezreit deportálták a Szovjetunióba, ahonnan egyesek a mai napig sem kerültek haza. Suttogó propagandájukkal ezúttal Hruscsovnak tulajdonítva, megismételték az állítólag Sztálintól származó: „Magyarország csak vagonkérdés" félelmetes jelszavát. Ennek adtak nyomatékot a fiatalok elhurcolásával. Az idegen lelkű bíróságok nem takarékoskodtak a halálos ítéletekkel. A tíz-tizenöt-húsz éves börtönítéleteket futószalagon gyártották. Pozsgay Imrétől tudjuk; amikor a Belügyminisztérium és a karhatalmisták vezetői panaszkodtak Kádárnak, hogy kevés a börtön a letartóztatottak és elítéltek elhelyezésére, a később maradásra kívánt „Jani" egyszerű megoldást javasolt: hozzanak több halálos ítéletet a börtön férőhelyek növelése érdekében. A magyar nemzet hóhérai jól számítottak. Kegyetlenségükkel elérték, hogy egy egész ország rettegett, hiszen lélekben mindenki a forradalom mellett állt. Senki sem lehetett biztos abban, hogy valódi érzelmeinek valamely csekély megnyilvánulása nem jelenti-e majd a vesztét.
Bolsevista inkvizíció feszítette keresztre az egész nemzetet.
Az Egyesült Államok, míg titokban biztatta a Szovjetuniót a status quo helyreállítására, addig hangos propagandával vezette félre a világot. Ő maga terjesztette a Hruscsov által köpőcsészének nevezett ENSZ biztonsági tanácsa elé a „magyar ügyet" -Ezzel elérte, hogy a Szovjetunió ellen semmiféle ellenlépés ne legyen hozható, hiszen az oroszoknak ott vétójoga van. Mi sem állt távolabb Amerikától, minthogy a közgyűléssel határozatot fogadtasson el ENSZ békefenntartó erők Magyarországra küldéséről. Ehelyett, az általa üzemeltetett Amerikai Hangja és a Szabad Európa rádiók hullámhosszain uszította az ország lakosságát az orosz csapatok elleni öngyilkosságra. Eisenhower elnök nemrég hirdette meg a „felszabadítási doktrínát". Hangos propagandájával azt a látszatot keltette, hogy a hidegháborúval szembeszálló nagyhatalmak közötti ellentét forrása a második világháború végén kialakult status quo megváltoztatása. Eisenhower elnök az 1953. április 16-án kelt üzenetében kijelentette: a jövendő béke elengedhetetlen feltétele a vasfüggöny mögötti szabad választások megrendezése.
Ugyanakkor áldását adta Magyarország még szigorúbb rabigába hajtásához. Ebből is látható; az Egyesült Államok a felszabadítási doktrínát nem az általa második világháborús fizetségként a Szovjetunió igájába hajtott nemzetek felszabadításának eszközéül szánta, hanem a gyarmatok újrafelosztásának jegyében fogalmazta meg. A Szovjetunió éppen e jelszó alatt lázította fel Anglia, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Hollandia, Belgium gyarmatait és a hidegháborús szélhámosság keretében játszotta át Amerika kezére. Ez a látványos hidegháború majd 1992-ben válik igazán nevetségessé. A Magyar Televízió 1-es csatornája, a Financial Times heti üzleti híradójára hivatkozva, az 1992. június 21-i 13. 00 órai híradásában közli: „Az Egyesült Államok vállalta a Szovjetunió (Oroszország) védelmét egy külső katonai támadás esetén." A nyilatkozat célja látszólag értelmetlen, mivel az Egyesült Államok kívánsága ellenére egy esetleges Oroszország elleni támadás veszélye nem fenyeget.
A kádári propaganda gépezet, szovjet tanácsadók segítségével a legalávalóbb hazugságok özönével igyekezett félrevezetni az ország lakosságát. A szovjet intervenció első napján, november 4-én 15 pontból álló programot hirdetett meg, amellyel nagyon sok embert meg is tévesztett. A hatalom megszilárdulásával erről a programról aztán teljesen megfeledkezett. Aki a politikában a legkisebb mértékben is járatos volt, és az orosz alkatot kicsit is ismerte, nem hitt az üres ígéreteknek. Ez a 15 pontos program a mai távlatból, a történtek átélése után minden gondolkodó magyar előtt leleplezi a szabadkőműves módszereket, propagandájuk ígéreteik hazug voltát. Frissítsük fel mégis: „1. Nemzeti és gazdasági függetlenségünk és országunk szuverenitásának biztosítása. 2. Népi demokratikus és szocialista rendszerünk megvédése minden támadás ellen. Szocialista vívmányaink védelme és előrehaladásunk biztosítása a szocialista építés útján; 3. A testvérharc megszüntetése, a rend és belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri meg, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők eseményeiben részt vettek. 4. Szoros baráti viszony megteremtése minden szocialista országgal, a teljes egyenjogúság, a kölcsönös be nem avatkozás elvei alapján. Ugyanez az elv szabályozza a kölcsönös előnyt biztosító gazdasági és kölcsönös segítségi kapcsolatainkat. 5. Békés együttműködés minden országgal, függetlenül azok társadalmi rendjétől és államformájától. 6. A dolgozók, különösen a munkásosztály életszínvonalának gyors és jelentékeny emelése. Több lakást a dolgozóknak. Lehetővé kell tenni, hogy a gyárak és intézmények maguk építsenek lakást munkásaik és alkalmazottaik számára. 7. Az ötéves terv módosítása, a gazdasági vezetés módszerének megváltoztatása, figyelembe véve az ország gazdasági adottságait, hogy a lakosság életszínvonala minél gyorsabban emelkedjék. 8. A bürokrácia megszüntetése és a demokrácia széles kifejlesztése a dolgozók érdekében. 9. A legszélesebb demokrácia alapján kell megvalósítani a munkásigazgatást a gyárakban, üzemekben és vállalatoknál. 10. A mezőgazdasági termelés fejlesztése, a kötelező beszolgáltatások megszüntetése, az egyéni dolgozó parasztok megsegítése. A kormány határozottan felszámol minden törvénysértést, melyet a szövetkezeti mozgalom és tagosítás területén elkövettek. 11. Az eddigi igazgatási szervek és a forradalmi tanácsok demokratikus választásának biztosítása. 12. Támogatják a kisipart és kiskereskedelmet. 13. A magyar nemzeti kultúra következetes fejlesztése, haladó hagyományaink szellemében. 14. A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereg parancsnokságához, hogy segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és nyugalmat hazánkban. 15. A magyar kormány a rend és nyugalom helyreállítása után tárgyalásokat kezd a szovjet kormánnyal és a varsói szerződés más résztvevőivel a szovjet csapatok Magyarország területéről való kivonására."
Mondani is felesleges a kádárista „Forradalmi Munkás Paraszt Kormány" a program egyetlen pontját sem tartotta be. Kádárék már november elején megkezdték a volt ÁVH- sokból, rendőri és honvédségi hazaárulókból a pufajkás karhatalom szervezését. Ezek a pénzért mindenre kapható nemzetárulók igyekeztek állandó izgalomba tartani a lakosságot. Fontosságuk bizonyítására még gazdáikat is félrevezették. Ezrével írták ők maguk az ellenforradalmárok nem létező garázdálkodásairól szóló feljelentéseket a megyei és járási pártbizottságok részére.
Ezeknek a be- és feljelentéseknek minden esetben az volt a végső követelése, hogy a karhatalom ne bánjon kesztyűs kézzel az ellenforradalmárokkal, és takarítsa el végre őket az útból. A kormány vezetését légből kapott, nem létező információkkal halmozták el. Már januártól hamis pszichózist teremtettek. Bizonygatták, hogy az ellenforradalom március 15-ére minden eddiginél nagyobb támadásra készül. A Márciusban Újra Kezdjük (MUK) pufajkás kampánynak nem volt semmiféle komoly szervezete, néhány lelkes fiatalból álló elszigetelt csoport kivételével, amelynek tevékenysége aligha veszélyeztethette a megszálló szovjet csapatok, vagy akár az idegen lelkű pufajkás karhatalmi ezredek létét. A dezinformációs hadjárat is csupán a karhatalom érdekeit szolgálta, hogy igazolja a hatalomnak léte szükségességét. Kádár még olyan komolytalan ígérettel is előhozakodott, hogy Nagy Imrével is tárgyalni akarnak a hatalomba való visszatérése ügyében. Azt a látszatot keltve, mintha ennek megvalósítása, vagy elvetése a saját hatáskörébe tartozna.”
LAST_UPDATED2
56-os deportálások
2014. október 27. hétfő, 07:55
Szerov, Ivan Alexandrovics inkognitóban
2013.11.10.
Nyíregyházáról 1956-ban a Szovjetunióba hurcolt forradalmárok
Az 1956 őszén előbb vonaton, majd ponyvás katonai teherautókon Sopronból, Győrből, Nyíregyházáról és mintegy tucatnyi elhurcolandókat gyűjtő településéről Szerov parancsára százával hurcoltak magyar állampolgárokat az akkori Szovjetunióba. Erről 1989-ig tilos volt szólni. A később nemzetközi nyomásra visszahozottakat azzal némították el, hogy ha beszélnek kinti élményeikről, visszaviszik őket. Ennek a szigorú tilalomnak tudható be, hogy a forradalom és szabadságharc eseményeiről egyik legtájékozottabb történész, Litván György is a „történelmi igazsággal... ellentétes legendák” között említette a Szovjetunióba deportált felkelőkről szóló híreket. A Mítoszok és legendák 1956-ról szóló írásában annyit enged meg „feltételezni,” hogy „néhány száz, talán ezer körüli fogoly” kerülhetett „ungvári és munkácsi börtönbe.” Nem jelezte azonban, hogy külső hatalom hadserege a nemzetközi jog szerint csak háborúban elfogott, vagy magukat megadó hadifoglyok fölött rendelkezhet a békekötésig.
Miután bebizonyosodott a deportálás, felmerül a kérdés: 1956 novemberében hadifoglyokat hurcoltak-e a KGB emberei Magyarországról a Szovjetunióba? Vagy az Amerika és Afrika partjai között közlekedő hajók módjára rabszolgákat!? A kérdés azért indokolt, mert az MSZMP korifeusai a tényt éppúgy tagadták, ahogyan Szerov és Andropov is. A jogtalanságra úgy derült fény, hogy az elhurcoltak zárt vagonokból kidobált céduláit a vasutasok összegyűjtötték, és tájékoztatták az MTI-t. A cenzor figyelmét elkerülő, vagy a szívét megfájdító hírt a magyar rádióba beolvasták. Pár perc múlva már a BBC kürtölte világgá. A frissen MSzMP-vé vedlett MDP a nyíregyházi kommunistáktól kért tájékoztatást. A megyei pártbizottság gépkocsijával Nyíregyházáról öten indultak – Kemecse, Demecser, Pátroha, Kisvárda, Fényeslitke, Komoró, Tuzsér útvonalon – Záhonyba. Az említett településeken száznál több, a vonatból kidobált cédulát szedtek össze. Az alkalmi delegációt Záhonyban a Münnich Ferenc által kinevezett kormánybiztos „hozta össze” a szovjet katonai vezetőkkel. Ők, a dokumentumok láttán elismerték a deportálás tényét. Így jutott Münnich és Kádár tudomására, hogy „november 14-én... 3 órakor... sajnálatosan” megesett „hogy hat kocsiból álló szerelvény, amelyben magyar foglyok voltak, elhagyta az országunk határát.” A hírt a szovjetek mellett a magyar kommunisták továbbra is titkolták. Legendának állították.
1956. november 14-én a magyar belügyminiszter szovjet tanácsadója (parancsnoka!?), Ivan Alekszandrovics Szerov tábornok, Hruscsov bizalmasa, 1954-től 1958-ig a KGB elnöke, és Andropov nagykövet (Kádár birodalmi főnöke?!) 1956. november 14-én jelentették Hruscsovnak, hogy „november 14-én... Csap állomásra irányítottak egy... szerelvényt olyan letartóztatottakkal, akik a ... fegyveres lázadás tevékeny résztvevői és szervezői. A... foglyok ... cédulákat dobáltak ki, ... tudatták, hogy Szibériába viszik őket. Ezeket a cédulákat magyar vasutasok felszedték...” Ezért „a jövőben a letartóztatottakat zárt gépkocsikon szállítják megerősített konvojjal.” A magyarok elhurcolását azzal indokolták, hogy „Magyarországon nincs... a foglyok elhelyezésére kellően felkészült börtön...” Szerov – aki Berijával 1943-1944-ben a kalmükök, csecsenek, ingusok, karacsájok és a krími tatárok elhurcolásával gyakorolta a tömeges kitelepítést, majd 1945-ben a szovjetellenes lengyel erők vezetőit csalta tőrbe, és börtönöztette be – jelentését Moszkvában „nem fogadták el..., utasítást adtak ... a deportálások leállítására.”
Litván szerint „néhány száz, talán ezer körüli fogoly került az ungvári és a munkácsi börtönbe, ezeket – lekopasztva – december és január folyamán visszaszállították.” Neki csak „egy ilyen esetet... sikerült pontosan rekonstruálni.”
Higgyünk Litvánnak: a szibériai deportálás – bizonyíték hiányában – legenda. Bár újabban Horváth Miklós és Olekszandr Pahirya Kényszerkirándulás a Szovjetunióba – Magyar deportáltak a KGB fogságában 1956. című kiadványban állítják, hogy a moszkvai vezetők százezer magyar kitelepítéséről döntöttek. A tervüket a nemzetközi tiltakozások hiúsították meg. Ezek az MTI hírét átvevő BBC hírei és cikkei nyomán bontakoztak ki.
A deportálásokat legendának vagy Szerov és Andropov buzgóságának állítani inkább Hruscsov-mentés, mint történelmi igazság. Váradi Natália történész az ukrán KGB ungvári archívumában harminc vaskos iratköteget talált. Ezekben az Ungvár, Munkács, Sztrij, Drohobics, Csernovci és Sztanyiszlav városok börtöneibe hurcolt magyar foglyoknak KGB által történt vallatásáról felvett orosz nyelvű jegyzőkönyveket őrzik. Akiket 1956. október 27-étől december végéig hallgattak ki. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai dokumentumai című kiadványában a professzor asszony közli az elhurcoltak névsorát, és néhány jegyzőkönyv magyar fordítását. Közöl tizennégy jegyzőkönyvet a forradalmárokkal rokonszenvező, a KGB által vallatott és elítélt Kárpátalján élő gimnazisták vallatásáról is.
A november 3-án Magyarországra érkező KGB alkalmazottak 1956 őszén az általuk és a sorkatonák által elfogott 4700 emberből közel kilencszázat deportáltak. Ungvárról többeket a már említett börtönökbe irányítottak. Az iratok szerint az alábbi városokból hurcoltak foglyokat Ungvárra: Záhonyból kettőt, Veszprémből 87, Tamásiból 6, Szombathelyről 52, Szolnokról 7, Székesfehérvárról 11, Pécsről 17, Nyíregyházáról 22, Miskolcról 13, Dombóvárról 5, Debrecenből 25, Budapestről 549 embert.
Nem szerepelnek az összesítő listán azok, akiket a hadsereg a KGB-vel való egyeztetés nélkül indított útnak. Nem került a listára a debreceni SZTK 20 alkalmazottja sem, akik október 27-én már Ungváron voltak. Annak a 49 fiatalkorú diáknak sem mindegyike, akiket november 16-án küldtek vissza Debrecenbe.
Nincs terünk a gyűjtőhelyekről és az elhurcoltakról egyenként beszámolni. Azt mégsem tehetjük meg, hogy a Záhonyból elhurcolt Szűcs Sándort és a Nyíregyházáról 1956. november 10-e és 13-a között Ungvárra deportáltakat meg ne nevezzük: Acsai István, Bereczki György, Bihari István, Csóka Sándor, Dandos Gyula, Golenyák József, Kabai Dezső, Kaló Ernő, Komár József, Lengyel Antal, Lupkovics György, Maleczki Miklós, Márföldi István, Marján György, Marofka Imre, Pócsfalvi-Szkiba György, Pintér István, Ruha József, Simák Miklós, Szilágyi László, Tóth Imre.
Magas azoknak a megyénkben születetteknek a száma is, akiket Pestről, Miskolcról vagy más városból hurcoltak el. A Pestről elhurcoltak többségét csak december 10-e után kezdték hazaszállítani. A legtöbbnek december 29-én dátumozták a hazaindító parancsát. A Miskolcról november 10-én elhurcoltakat december 5-én indították születési helyükre. Egy-egy szabolcsi, illetve szatmári foglyot Debrecenből, Veszprémből és Szombathelyről is deportáltak. Őket november 8-a és 11-e között dátumozott aktával indították a titokzatos útra, és kihallgatásukat követően, december 5-e és 15-e között küldték haza.
Szerző: Takács Péter, az MTA doktora
LAST_UPDATED2
A Kossuth téri mészárlás
2014. október 27. hétfő, 07:47
1956. október 25. | A Kossuth téri sortűz
Szerző: Kő András
Ahogy múlnak az évek, úgy halványodik a kép az 1956-os Kossuth téri sortűzről, ugyanakkor – újabb dokumentumok híján – megszilárdulni látszik, amire kutatási eredményeink alapján jutottunk. Az évek során több száz szemtanúval beszéltünk, olyanokkal, akik október 25-én ott voltak a helyszínen, és olyanokkal, akik lakásuk vagy munkahelyük környezetéből követték a történteket. Egyedülálló fényképekhez, dokumentumokhoz jutottunk, amelyek segítettek tisztázni az eseményeket. Úgy gondoljuk, hogy munkánk során minden fellelhető levéltári anyagot figyelembe vettünk, továbbá sikerült szóra bírnunk nemcsak a tüntetőket vagy a velük rokonszenvező embereket, hanem a másik oldalon álló ÁVH-sokat, katonákat, pártmunkásokat is. Fentiek alapján határozottan állítjuk, hogy akik a Kossuth téren megsebesültek vagy meghaltak, szovjet sortűz áldozatai voltak! Kivételt képeznek az Akadémia utcai pártház előtt lezajlott tűzharc halottjai és sebesültjei, amikor az úgynevezett „kék”, illetve „zöld” ÁVH-sok lőttek – tévedésből egymásra.
A kormányzati negyedet belügyi karhatalmi alakulatok védték. Az épületek őrzését a hírhedt államvédelem, az ún. „kék” ÁVH-sok több alakulata biztosította, ugyanakkor itt voltak az ÁVH kötelékét erősítő kormányőrök is. Rajtuk kívül a sorozott állományú határőrség ún. „zöld” ÁVH-s alakulatait vezényeltek a fontosabb épületek védelmére. Folyamőrök és katonai alakulatok jelenlétéről szintén tudunk a kormányzói negyedben, sőt, a rádió védelmében részt vevő fegyveresek ugyancsak a pártközpontban kerestek menedéket. Megállapítható viszont, hogy egységes parancsnokság híján minden alakulat külön irányítás alatt állt. Kevés volt a lőszerük és a fegyverük, és egy kormánynegyed elleni támadást nem tudtak volna elhárítani. Csak az itt lévő szovjet páncélosalakulatok jelentettek komoly erőt – védelem esetére.
Szovjet jelenlét
A szovjet katonai parancsnokság – látva a magyar politikai és katonai vezetés tehetetlenségét – „egyoldalúan” megegyezett a magyar Hadügy- és Belügyminisztérium irányítóival, hogy 25-én indítsák újra a munkát, ám amennyiben az utca rendje veszélybe kerülne, a szovjetek felszámolják a rendbontást. Erről október 25-én a hajnali órákban több vezető politikus is tudott, és egyértelműen úgy értelmezték a helyzetet, hogy a szovjetek ebben az esetben be is tartják a szavukat.
Október 24-én járőrszolgálatok szerveződtek, amelyeket másnap a tüntetés hírére pánikszerűen visszavontak. Kilenc és tíz óra között több lövést kapott a pártközpont Akadémia utca 17-es számú épületének sarka. Feltételezték, hogy a lövések Budáról származtak, ezért egy szovjet tank a Beloiannisz (ma Zoltán) utcából kiment a Duna-partra, és több sorozatot adott le a szemben lévő oldalra, többek között a Batthyány tér irányába is, ahol egy halott és több sebesült maradt a helyszínen. Szintén délelőtt, tíz óra körül a Néphadsereg tér Szalay utca felé eső oldalánál álló szovjet tankok személyzetét a közeli tetőkről lövések érték. A szovjetek vesztesége több halott és sebesült volt. Sőt, az egyik tankra gyúlékony anyagot is dobtak. A szovjetek – válaszul – heves tűz alá vették a szomszédos épületeket.
Tíz órára tehetjük a Nádor utca 28-as szám alatti pártközpont épülettömbjében bekövetkezett tűzpánikot, ahol az épületben lévő határőrök tüzeltek a tévé későbbi épületének legfelső emeletére, ahonnan állításuk szerint lőttek rájuk. Ebben a lövöldözésben senki sem sérült meg. Ugyancsak határőrök biztosították – a rendőrökön kívül – a BRFK ifjúságvédelmi alosztályának Szabadság téri épületét.
A szovjetek Parlament előtti sortüze után a határőr-alakulatok pihenőben lévő tagjait vezényelték ki a Kossuth tér déli oldalának lezárására, ők később részt vettek a 9-es számú ház átvizsgálásában is. (Ide menekültek be az életben maradottak a 2-es villamos megállójától.) Ekkor érkeznek a térre gépkocsikon a pécsi határőr-alakulat emberei, ami véget vet a lövöldözésnek. Amikor az Akadémia utcai pártközpont elé értek, tévedés folytán tűzharc bontakozott ki közöttük és a pártház védelmét ellátó alakulat között. Halottjaik, sérültjeik voltak, sőt civilek is áldozatul esnek a csetepaténak. Felvetődik a kérdés: ki lőtt először a Kossuth Lajos téren, illetve ki adott tűzparancsot és miért?
A pártközpont védelmében
Október 25-én a délelötti órákban az MDP Akadémia utca 17. szám alatti székházában tartózkodott a teljes magyar politikai vezetés. Kilenc és tíz óra között ide érkezett három páncélossal Anasztaz Mikojan, az SZKP elnökségének tagja, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökhelyettese, Mihail Szuszlov, a párt vezető ideológusa, Mihail Malinyin, a magyarországi szovjet haderő főparancsnoka és Ivan Szerov, a KGB elnöke, akik résztvettek az MDP Központi Vezetőségének ülésén. Ezen a KV-ülésen váltották le Gerő Ernőt a magyar párt éléről, s és választották helyére Kádár Jánost.
Egy idő után Szerov otthagyta a szovjet küldöttség tagjait, mivel a volt Rákosi-titkárságon keresztül értesült arról, hogy tüntető tömeg érkezett a Parlamenthez. Egy szemtanú visszaemlékezése szerint vállrándítással vette tudomásul, és arckifejezéséből azt lehetett leolvasni, hogy „na és akkor mi van”? Azt a szót is hozzáfűzte a hírhez, hogy: „Nyicsevo”. Azaz, nem tesz semmit… A tüntető tömeg érkezéséről a Központi Vezetőség tagjai is tudomást szereztek, meg is tárgyalták a hírt, de semmilyen határozatot nem hoztak. A pártközpont védelmével megbízott parancsnok röviden tájékoztatta Szerovot az addigi eseményekről. Pár perccel később a KGB elnöke három szovjet, valamint két magyar tiszt kíséretében a főkapun keresztül kiment az épületből.
Szerov az Akadémia utca és a Kossuth tér sarkán szemrevételezte a terepet, s utasítást adott a parlament előtti tér kiürítésére. Ezt a tényt több visszaemlékező is alátámasztotta, akik a parancsot kiadó közelében tartózkodtak. Jóllehet Szerovot nem ismerhették fel, de egy alacsony, oroszul beszélő férfira határozottan emlékeztek. Bizonyságul – ezen az egy ponton – a sok szem- és fültanú közül álljon itt Hanák Péter történész visszaemlékezése, akit ebben az időben többedmagával az Akadémia utcai pártház kapujához tartott. „A kaputól félreparancsoltak […] Kijött egy szovjet tiszti csoport […] Nem tudom, hogy kik voltak. […] Tisztek voltak, az biztos. De arra az egy szóra tisztán emlékszem, ami elhangzott: »sztreljaty!«, »sztreljaty!« – A szótárban a jelentése mellett ez áll: lő, tüzel, lelő, meglő, belelő. Itt felszólító értelemmel: lőni! A következő pillanatban csikorogva elhúzódtak a tankok. […] Én először voltam ilyen közel életemben harckocsihoz. Állíthatom: félelmetes látvány! Előrehúzódtak húsz-harminc métert, s akkor hangzott el a tüzelni! vezényszó. […] Döbbenten hallottuk, hogy lőnek. Nem a Parlament épületét vették tűz alá, hanem a teret.”
Esztelen vérengzés
Hogy mit láthatott Szerov? A tüntető tömeg érkezéséről még a pártközpont épületében értesült. A tér sarkán látta a szovjet tankok személyzetével barátkozó embereket. Katonaként tudta, hogy a Parlament előtt álló tankok lőszerrel és üzemanyaggal vannak feltöltve. Mint KGB-főnök felismerte, hogy ez az Akadémia utcai pártközpontra – és az ott tartozkodó magyar és szovjet pártvezetőkre veszélyes lehet. Ezért adott parancsot a Kossuth tér kiürítésére. Az elöl álló tank késlekedett a tűz megnyitásával, feltehetően azért, mert nem az egység parancsnoka adta ki az utasítást. Sürgethették, hogy kezdje el a riasztólövéseket, mert a Szerov kíséretében lévő egyik magyar tiszt – Jamrich Mihály ávós ezredes – géppisztolyával rövid sorozatot adott a levegőbe!
Ez volt a kezdet. Utána a tank először valóban riasztólövéseket adott le. Ezek tettek kárt az egykori Párttörténeti Intézet épületében, és ekkor szólaltak meg a Parlament főbejárata előtt lévő páncélosok géppuskái is. A tömegben pánik tört ki, s a téren tartózkodó kb. háromezer ember meglódult. Azok, akik a Parlament épülete és az előttük álló szovjet páncélosok közötti területen voltak, az épülettömb kiszögelléseiben, illetve a páncélosok mögött és alatt próbáltak menedéket keresni. Akik nem voltak elég fürgék, a riasztólövések után kapták a következő sorozatot. ők voltak a vérengzés első halottjai, illetve sebesültjei.
A fentiekkel majdnem egy időben a Kossuth-szobor mögött elhelyezkedő szovjet páncélosok ágyúval – repeszgránáttal – belőttek a Kossuth Lajos tér 9-es számú épületének felső szintjébe, majd repeszgránát robbant a Rákóczi-szobor előtti részen, a Földművelésügyi Minisztérium (FM) főbejáratával egy magasságban. Mindkét helyen könnyebb és súlyosabb sebesültek maradtak a helyszínen. A Parlament VII-es kapuja előtt álló tank tűz alá vette a Párttörténeti Intézet második emeleti sarokszobáit. Ugyanekkor dördültek el az első géppuskalövések az FM első emeletére is a IX-es kapu felől. Szovjet géppuskatüzet kapott a Kossuth tér 9-es számú épület és az akkori Országház étterem épülettömbje (Kossuth tér 13–15–17.) is.
A tömeg vesszőfutása a téren öt-hat percig tartott. Az emberek több irányba menekültek: egyesek a Munkásmozgalmi Intézet (ma Néprajzi Múzeum) és a Pártörténeti Intézet épülettömbjéhez futottak, mások az FM irányába, az árkádok alatt remélve oltalmat, voltak, akik a Rákóczi-szobor mögött található dombos részen húzódtak meg, illetve – főleg azok, akik még nem érkeztek be a térre – visszafelé rohantak, a Nádor és a Vécsey utcai kapualjakba.
Ezek után tűnt fel a Ságvári tér (ma Vértanúk tere) sarkán egy szovjet tank, és páncélgránátot lőtt ki a Kossuth tér közepe felé, a Rákóczi-szobor magasságában, majd géppuskatűzzel árasztotta el a teret. Röviddel később közvetlen közelről két páncélgránátot lőtt ki a 2-es villamos vonalánál lévő mintegy egy méter magas dombra, és végigpásztázza az itt fekvő embereket. S mialatt az Akadémia utca felé haladt, még egy páncélgránáttal és géppuskatűzzel szórta meg a helyet, majd távozott. Az áldozatok többsége repeszek okozta sérülés, kisebb hányada pedig géppuskatalálat következtében halt meg. A legtöbb halálos sebesülés a 2-es villamos megállójánál, illetve a Parlament Akadémia utcai részénél történt. Ez azt bizonyítja, hogy az Akadémia utcánál és a Ságvári térnél lévő tankok legénysége tüzelt a tömegre.
Kutatásaink szerint a téren lévő szovjetek nem a vérengzésben keresték a megoldást, jóllehet a lehetőségük megvolt rá – kivétel a Ságvári tér sarkáról lövöldöző harckocsi –, és minden cselekedetük arra irányult, hogy a tömeg hagyja el a teret, kiváltképp a páncélosokat, és szűnjön meg a mozgás. Eközben érte találat a Szalay utca 1-es számú épület első emeleti erkélyét is, ahonnan egykor Gömbös Gyula magyar miniszterelnök beszélt hallgatóságához.
A téren meghúzódó tüntetők kálváriája azonban folytatódott, mert a Nádor utcai tank visszavonulása után mintegy tíz percen át rövid, vélhetően szovjet katonáktól és a tér kiürítésében részt vevő magyar határőröktől származó géppisztolysorozatok hangja töltötte be a teret, s ez akadályozta a mentők munkáját, akik időközben megjelentek. De nincs tudomásunk arról, hogy ebben az időszakban valakit lövés ért volna, önkéntes vagy hivatásos mentő halt volna meg.
* Évtizedeken keresztül kitörölhetetlen volt az emberek tudatából, és sokan még ma is úgy gondolják: az FM tetejéről tüzeltek a tüntető tömegre. Ám ez – az eddigi források alapján – kizárható. Erre is bizonyítékul szolgálnak a fotók és a fellelt dokumentumok. A Kossuth Lajos téren bekövetkezett véres eseményeket nem könnyű megérteni az összefüggések ismerete nélkül. Egész egyszerűen hiba csak úgy feltenni a kérdést, hogy ezen a csütörtökön ki lőtt, kire és honnan. Az ilyen kérdésfeltevések hamis premisszákat szülnek, ha nem tulajdonítunk jelentőséget az előzményeknek, amelyek determinálták és – horribile dictu – majdhogynem szükségszerűen magukkal vonták mindazt, ami október 25-én, pár perccel 11 óra után bekövetkezett.
***
Hányan haltak meg?
A visszaemlékezők között nagy volt az eltérés a tekintetben, hogy hányan vesztették életüket a Kossuth Lajos téren. Voltak, akik 25 halottról beszéltek (egyes magyar és szovjet történészek korábban ezt valószínűsítették, ami abból adódhatott, hogy csak a metróépítkezés helyszínén összehordott halottakat vették figyelembe), voltak, aki hatszáz személyről. A visszaemlékezők abból indultak ki: mit láttak akkor, amikor elhagyták a teret. Azokban a percekben ugyanis még nagyon sokan feküdtek sokkos állapotban a földön, akik egyszerűen nem mertek megmozdulni, mert féltek. Ebből adódik a halottak számának különböző megítélése. A Kossuth téren elhunyt anyakönyvezettek száma: 54. Ezzel szemben mi 61 halottat tudtunk azonosítani, akik a helyszínen maradtak. Ezenkívül az Akadémia utcai tűzharcnak két rendőr, két folyamőr, két kormányőr és hat határőr esett áldozatul. A szovjetek két katonát a Parlament előterében vesztettek, egyet pedig az Akadémia utcában. A magyar sebesültek száma: 284. Ezt úgy kaptuk meg, hogy a halottak számát megszorozzuk néggyel. (A matematikai képlet precízen érvényesült az első és a második világháborúban.) Ha figyelembe vesszük, hogy a sebesültek öt százaléka kórházba szállítás közben vagy műtét során/után halt meg, akkor még további 14 halottat könyvelhetünk el. Ez utóbbi természetesen csak becsült számadat.
LAST_UPDATED2
Holdvilág-árok
2014. október 24. péntek, 07:39
Szkíták! Hunok! Magyarok!
Kedves Barátaim!
Többek kérésére - a tél beállta előtt -
a HOLDVILÁG-ÁROKBA utatszervezek.
Létrát is viszünk. Meglátogatjuk a barlangokat,
és a táltos beavató barlangba is lemegyünk.
Biztos vendégelőadóink:
Kubinyi Tamás, Juhász Zsolt,
és - reméljük - még gyarapodnak..:-)
Többek között - számítunk Bunyevácz Zsuzsára, Pataki Antira és Encire is...
A találkozó helye és időpontja:
2014. október 25., szombat 1/2 10 - 10 óra között
Pomáz
Művelődési ház
Huszár u. 3.
Kérek mindenkit, hogy pontosan érkezzen, ne késsetek,
mert időben kell elindulnunk !!!
Rövidebbek a nappalok, és sokan szeretnének a barlangba lemenni.
Délután 5 órakor mindenképpen ki kell indulni a Holdvilág-árokból, a sötétedés beállta előtt.
Az őszi idő miatt csúszós terepre számíthatunk,
ezért ennek megfelelő túracipő szükséges,
és - természetesen - az időjárásnak megfelelő öltözet.
Elemlámpát hozni célszerű.
Élelemről, vízről. stb. mindenki gondoskodjon.
Kérem, küldjétek tovább a felhívást ismerőseiteknek, barátaitoknak!
“…A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon. (…)- írja A magyarok vére című írásában Camus.
„1956. október 23-a örökre be van jegyezve a szabad emberek, a szabad népek krónikáiba. A bátorság, az öntudat, a diadal napja volt” – méltatta 1960. október 23-án J.F. Kennedy, Amerika elnöke, a magyar ’56-os forradalmat.
***
Kapisztrán János halálának 500. évfordulóján tört ki az ’56-os magyar forradalom. Mintha Nándorfehérvár hősei feltámadtak volna. Az ifjúság kezébe vette az ország sorsának irányítását. A „Haza minden előtt” volt az erkölcsi mérce, az életük feláldozása árán is. Dávid, ha csak rövid időre is, de legyőzte Góliátot. Csodálatos, felejthetetlen nemzeti összefogás született. A magyar ’56 kivívta a világ csodálatát.
Ami 1956. október 23-án elkezdődött, az forradalom és szabadságharc volt, ami a magyar feltámadás lehetőségét rejtette magában, ami világtörténelmet is formált. A felkelést kiváltó okok 1945-öt követő az iszonyatos szovjet megszállásban és ÁVH-s rémuralomban keresendők, melyek a Rákosi-korszakot jellemezték. A kitelepítésektől a padlás lesöprésekig, a politikai terrortól a szovjet érdekek kiszolgálásáig, a politikai elítéltektől zsúfolásig megtelt börtönökig, a már egymást is irtó pártemberekig.
Az 1947-s Párizsi Magyar Békeszerződés II.fejezet 22. cikkeje értelmében a megszálló Szovjetuniónak csak annyi fegyveres erő tartására volt joga akkor hazánkban, mely az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonal fenntartásához volt szükséges. 1955. május 15-én Ausztria független, semleges állam lett, és a szovjeteknek el kellett hagyniuk Ausztriát. Reméltük, hogy egy éven belül tőlünk is ki kell vonulniuk.
Moszkvában világosan látták, hogy a lengyeleknél és a magyaroknál válságos helyzet alakulhat ki. A Szovjetunió minden eshetőségre felkészült. Egy esetleges lázadás leverésére ezért „Iránytű” néven hadműveleti terv is készült.
1956-ban a forradalom és szabadságharcban a barikádnak csak két oldala volt.
Az egyik oldalon a nemzet küzdött a szabadságáért, a másik oldalon azok voltak, akik saját hatalmuk biztosítása érdekében idegen megszállókat hívtak a magyar nemzet ellen segítségül, akikből a megszállók hű kiszolgálói lettek évtizedeken keresztül.
A keresztény világban mindenütt, minden délben értünk szólnak a harangok. A fél évezreddel későbbi nemzedékekben, több, mint hat évtizeden keresztül folyamatosan bűntudatot tápláltak hazánk idegen érdekek szolgálatába szegődött vezetői s még ma is vannak politikai párt-csoportok, melyek ezt teszik saját gazdasági érdekeikből.
Tény, hogy Európa szívében a magyar nép évszázadokon át Európa védőbástyája volt, és a maga szabadságküzdelmeivel Európa szabadságát is védte. Mégis, amikor ez a kis nemzet a maga szabadságküzdelmeit vívta, a világ bár elismerte, mindig magára hagyta.
Így volt ez 1956-ban is, amikor a magyar nemzet szabadságharcát vívta a szovjet megszállók és kiszolgálóik ellen. Miközben a nyugati világ bennünket kitartásra bíztatott, Amerika elnöke, Eisenhower a szovjet vezetők tudomására hozta, hogy szabadkezet kapnak a magyar szabadságharc leverésében. Sőt azt is megakadályozták, hogy a megsegítésünkre szervezett spanyol önkéntesek Magyarországra jöhessenek.
Nem ártana időnként erre is emlékezni.
Ez történt 1956. október 23-án
A vidéki egyetemeken már napokkal korábban tanácskozások, viták zajlottak. Elsőként Szegeden fogalmazták meg a hallgatók a követeléseiket. A hallgatók és az egyetemek küldöttei 22-én a Műszaki Egyetemen éjszakába nyúló vita után egységes szövegbe foglalták a 14 ill. 16 pontos követeléseket. Elhatározták a 23-i -lengyelek melletti- tüntetést, miközben a Műszaki Egyetem épületet körbe zárták az ávósok.
1956 október 23-án az MDP hivatalos lapja, a Szabad Nép “Új tavaszi seregszemle” című vezércikkében üdvözölte az ifjúság követeléseit. Megjelent Gomulka beszéde teljes terjedelemben, és közölték az Írószövetség felhívását is, melyből kitűnt, hogy az írók a lengyel változásokkal egyetértenek, de a tüntetést nem helyeslik.
Reggel érkezett haza Jugoszláviából a magyar párt és kormányküldöttség, és azon nyomban üléseztek is. Az ÁVH, a párthadsereg megszervezte a Fő utcai börtön és a Rádió védelmét. A hatalom bizonytalanná vált, hol engedélyezte, hol betiltotta a tüntetést.
Nagy Imre és barátai Losonczy Géza lakásán tanácskoztak a válságos helyzetről. Új vezetést tartottak szükségesnek Nagy Imre miniszterelnöki vezetésével. Talán legérdekesebb momentuma ennek a tanácskozásnak az, hogy Nagy Imre ellenezte a tüntetést.
Október 23-án a fővárosban három jelentős helyszín köré csoportosultak a történések, amelyek gyakorlatilag közel hasonló időpontban zajlanak.
Hol és hogyan zajlott a tüntetés
15 órakor indult a tüntetés a Petőfi-szobortól. A vidéki és fővárosi egyetemekhez csatlakoznak a Zrínyi, Petőfi katonai akadémiák, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola hallgatói is. Az egyetemisták és tanáraik Pesten a Petőfi-szobornál, a budaiak a Műszaki Egyetemnél gyülekeztek, és indultak a Bem-szoborhoz. A diáksághoz csatlakoztak a teherautókon érkező munkások is. A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el szívbe markolóan a Nemzeti dalt, és egy diák felolvasta a 16 pontos követeléseket. Innen a Kossuth Lajos utca, Károly körút (Tanács körút), Bajcsy-Zsilinszky út, Szent István körút, Margit hídon keresztül vezet a tüntetők útja a Bem-szoborhoz. Itt egyesültek a Duna-parton vonuló tízezres budai diáksággal. Az egyetemisták szoros, rendezett sorokban, kart karba fűzve vonultak, hogy provokátorok ne furakodhassanak közéjük. Nemzeti, piros-fehér-zöld színű zászlókat vittek, és hazafias dalokat énekeltek. A Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc szavalta el a Szózatot. Végül Z. Herbert lengyel író üdvözölte a tüntetőket. Mivel igen rossz volt a hangosítás, a diáksághoz csatlakozó hatalmas tömeg követelni kezdte, hogy Nagy Imre beszéljen a Parlamentnél. Megszülettek az első lyukas zászlók, amelyek azóta a bátorság és szabadságszeretet szimbólumaivá váltak. A nemzeti érzés felülkerekedett a félelmen. Bicskákkal vágták ki a gyűlölt Rákosi-címert a nemzeti zászlókból. Megindult a hatalmas tömeg a Kossuth térre, ahová teherautókon érkeztek a különböző gyárak munkásai is. 17 és 18 óra között mintegy kétszázezres tömeg gyűlt össze, és várta Nagy Imrét. A Parlamenthez vonuló tömegben már hangosan szólt a forradalom majd szabadságharc leglényegesebb követelése:„Ruszkik haza!”
A tüntetők egy része a Rádióhoz ment, hogy felolvassák a hírekben a követeléseket, mások a Városligetbe indultak, a Sztálin-szoborhoz.
Jelszavakat skandáltak: “Vesszen Gerő! Vesszen Piros! Vesszen az ÁVO!” Küldöttséget szerettek volna bejuttatni a Parlamentbe. Miután a téren kioltották a világítást a sötétben csak a Parlament tetején égő vörös csillag világított. A tömeg az aznapi Szabad Nép újságokat (Népszabadság előd lapja) összecsavarta, fáklyákat gyújtott, és skandálni kezdték:
“Oltsák el a csillagot, fogyasztja az áramot!“- mire el is oltották. Nagy Imre csak ezt követően, 21 óra tájban érkezett, s miután szinte kituszkolták a Parlament erkélyére, szerencsétlen beszédét “Elvtársak!” megszólítással kezdte, mely a tömegből ellenszenvet váltott ki.
“Nem vagyunk elvtársak!” Nagy Imre kénytelen volt “Magyarok! Barátaim!”-ra változtatni a megszólítást. Nem sokkal a beszéd után érkezett a hír, hogy a Rádiónál lövik a tüntetőket. A Parlamenttől, akárcsak a Városligettől az emberek megindultak a Rádióhoz. A Ruszkik haza! Nem vagyunk elvtársak, a kommunizmus vörös csillag jelképének elutasítása, ’56 alapkövetelményei voltak. Vagyis: szabadságot és függetlenséget, magyar utat, demokráciát!
Így dőlt le a Sztálin szobor
A Dózsa György úton volt a hírhedt Sztálin téren a Sztálin-szobor. A szobor felállítása előtt itt állt a híres Regnum Marianum templom, a magyarok Nagyboldogasszonyának temploma. A templomot az 1919-es vörös uralomtól való megszabadulás emlékére építették. A hatalmas Sztálin-szoborba sajnos nagyon sok értékes magyar köztéri szobrot beolvasztottak, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy elpusztítsák a nemzeti és keresztény értékeket. A monumentális talapzaton rövid kabátban egyik kezét magasra tartva áll a szovjet diktátor.
Itt inkább a munkásság, és a környező lakosság gyülekezett, és a Bem téri tüntetés folytatásaként a résztvevők egy része is ide jött. Itt is egyre hatalmasabbá duzzadt a tömeg. Alkalmi szónokok szónokoltak, a szovjetek távozása mellett már a gyűlölt zsarnokság szimbólumának, a szobor ledöntésének gondolata is megfogalmazódott.
A szobor ledöntése nagyon nehezen sikerült, mivel a hatalmas csizmákat vasbeton tartotta. Sok sikertelen próbálkozás után végül lángvágókkal segítettek, majd vassodrony kötelekkel, teherautókkal húzták az akkori nevén Gorkij, ma Városligeti fasor irányába. A szobor végül 21 óra 35 perc 32 másodperckor földet ért. A szobor egyik döntője így emlékszik erre vissza:
“Hatodszor is mentem, és hatodszor is ráraktam a kötelet. Mind a két csizmája körbe volt vágva már. A szoborral csúszkáltam jobbra-balra, a tömeg kiabált, már a tömeg féltett, hogy jövök a szoborral, mivel olyan nagy volt a lengés. Az emberek már annyira bele voltak melegedve a döntésbe.
Mikor leértem, az egyik ember azt mondja, hogy
“Na fogadjunk, hogy most ez a szobor lejön érte!” – Volt egy orosz órája, és letette a földre. Azt mondja: “Fogadjunk, hogy ezt föl fogja venni most a szobor!” – Persze mi röhögtünk mindnyájan, hogy hát milyen hülyeség. A szobor előtt lent van az óra. Húzzák a szobrot. Az, a könyökbe hajtott jobb kezével ide-oda mozog. Végre megrogyik a jobb lába, egyenesen dől le, és mintha nyúlna le az óráért. …Az óra megállt, mikor a szobor összetörte. Itt nincs hazugság. Mindenki, aki ott volt, tudja, hogy ez a pontos idő.”(Schwarcz Gusztáv, ’56-ban 18 éves, sportoló).
21 óra, 35 perc, 32 másodpercet mutatott az óra, amikor a szobor ledőlt.
Ezt követően elszavalták a Nemzeti dalt, és az egybegyűlt tízezres tömeg együtt ismételte az eskü szövegét:”Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”- majd elénekelték a Himnuszt. A csizmába pedig kitűztek egy kivágott címerű, lyukas nemzetiszínű zászlót.
Ekkor jutott el a térre a hír, hogy a Rádiónál az ávósok lövik a népet, és már áldozatok is vannak. Az emberek teherautókra kapaszkodva vagy gyalog elindultak a Rádióhoz.
A hatalmas szobrot a Körút – Rákóczi út kereszteződésébe vonszolták, ahol kalapácsokkal apró darabokra törték. Emléknek, mementóként vitték haza, hogy a bátorság és szabadságszeretet legyőzi a zsarnokságot.
Az 50. évfordulóra, erre a helyre állította fel az MSZP-SZDSZ- kormány a mi adónkból a vascsövekből készült éket, a kozmopolita, ’56-hoz méltatlan emlékművet, amely sokkal inkább a szabadságharcot leverőknek, mintsem a forradalom diadalának állít emléket. A még élő szabadságharcosokat az akasztófákra, és a munkásőrök V formátumú, támadó, felvonuló felállására emlékezteti. A felállítást megelőzően az 56-os szervezetek hiába tiltakoztak. A több, mint egy milliárdba kerülő vascsövek felállítása nyílván egyben jó üzletnek is bizonyult. Pongrátz Gergely elképzelése, ami a forradalom győzelmét jelképezte, a ledöntött Sztálin-szobor talpazaton maradt csízmájában a lyukas nemzeti zászlónk, nem valósulhatott meg. Talán a 60. évfordulóra eltüntetik ezt a méltatlan vascső halmazt, és helyére méltó emlékmű kerülhet.
A Rádió ostroma így zajlott
A Rádió esetleges védelméről már a tüntetés megkezdése után fél 4-kor 30 felfegyverzett, könnyfakasztó gránátokkal ellátott ávós katonával gondoskodtak. Ezt követő fél órán belül még két ÁVH-s századot is kirendeltek a Rádió védelmére, mielőtt a tüntetők odaérnének. Kezdetben 260-280 ávós védte az épületet.
18 órát követően a Belügy gondoskodott a középületek védelméről, és szinte az egész országban egyidőben harckészültségbe helyezték az ÁVH alakulatait, valamint a Néphadsereget is, de utóbbiakra nem mindenütt számíthattak. A piliscsabai és aszódi gépesített ezredet riadóztatták és a fővárosba rendelték.
20 óra tájt Gerő Ernő – miután Hruscsovval tárgyalt -, hírhedt beszédét elmondta a rádióban. Sovinisztának, reakciósoknak, antiszemitáknak, csőcseléknek bélyegezte a tüntetőket. Azóta is, ma is ismerősen felhasznált jelszavak a hatalmon lévők részéről, a nemzetben, hazában gondolkodókkal kapcsolatban. Gerő beszéde az egész országban felháborodást keltett. Ezt követően Gerő a szovjet katonai beavatkozást már sürgette.
A Kossuth téren gyülekezőkkel szinte azonos időben érkeztek az első tüntetők a Rádió épülete elé. A diákok a követeléseiket szerették volna megismertetni az egész országgal. Ez nem tetszett a Rádió vezetőinek. Benke Valéria, a Rádió alelnöke intézkedett. Ők nem is érthettek egyet a szovjet csapatok kivonásával és a nemzeti követelések ismertetésével. Végül a diákküldöttséget beengedték, de csak néhány pont felolvasását engedélyezték. Ezt a diákok a Rádió erkélyéről tudatták a tüntetőkkel, akik ragaszkodtak az összes követelés felolvasásához. A közben hatalmasra nőtt tömegből a diákok segítségére sietve – kb. 80 fő – újabb küldöttség próbált benyomulni az épületbe. A bejutottak egyikét még az előcsarnokban lelőtte az ÁVH-s őrség, mire a többiek kihátráltak. A gyilkosság futótűzként terjedt a tömegben. A tüntetők a rácsokba kapaszkodva próbáltak az épületbe bejutni. Néhányukat, akik az ablakon keresztül próbáltak bemászni, az ávósok elfogtak. Először könnygázzal próbálták szétoszlatni a tömeget, majd tüzet nyitottak rájuk. A rádióadások ekkor már a Parlamentben működő rádióadóról történtek.
A Rádiónál az ávósok a tömegbe lőttek. Az ÁVH 19 óra 45 perc körül adta le az első riasztólövéseket az épületből a felkelőkre.
A Rádiót védő 260-280 ávós erősítésére 20 és 21 óra között újabb 300 főt rendeltek ki, akiknek átmenetileg sikerült a tüntetőktől a Rádió környékét megtisztítani, és az épületbe bejutni. Majd mentőautónak álcázott gépkocsikban kíséreltek meg fegyvereket juttatni az épületbe, amit a tömeg felfedezett.
.
Zólomy Lászlót – akit egy századdal a HM-ből rendelték a Rádióhoz – este 9-kor az a tény fogadta, hogy az ávós katonák láncba fejlődve, civilekre lövöldözve tisztítják meg a Bródy Sándor utcát. A tüntetők részéről fegyverhasználatot nem tapasztalt.
21 óra előtt a Bródy Sándor utcába érkezett még Solymosi János vezetésével Piliscsabáról egy lövész és egy harckocsi-zászlóalj.
A piliscsabai ezred tisztjei, miután bejutottak az épületbe, fegyvertelenül kijöttek, és próbáltak a tömeggel szót érteni, de a Rádióból tüzet nyitottak rájuk. (Nagy Imre beszéde szinte ezzel egy időben hangzik el a Kossuth téren.)
Solymosi János az épület erkélyéhez támasztott létra tetején beszédet akart intézni a tömeghez, hogy erőszak nélkül távozásra bírja.
N. J. ávós százados ezt úgy értelmezte, hogy a piliscsabaiak átállnak a felkelőkhöz, ezért parancsot adott Solymosi ezredes lelövésére. A Rádió egyik szélső ablakából az ávósok célbavették, de helyettesét, Szabó századost találták el, aki belehalt a sérülésekbe.
A piliscsabaiak elvegyültek a tömegben, nem lőttek a tüntetőkre, sőt melléjük álltak, fegyvereik egy részét is odaadták.
A tüntetés spontán felkeléssé alakult. A tüntetők fegyvereket szereztek, és a magyar nép felkelt a szovjet elnyomás és kiszolgálóik, az ávósok uralma ellen.
A fővárosban a felkelők telefonközpontokat, nyomdákat vettek birtokba, valamint behatoltak a fegyvergyártással foglalkozó üzemekbe, és raktárakba. Megpróbálták elfoglalni a Szabad Nép székházat, ahol a pártlap munkatársai üléseznek.
Debrecenben már délelőtt sorsdöntő események zajlottak
Ezen a napon a fővároson kívül Debrecenben történtek a legjelentősebb események.
A debreceni bölcsészhallgatók és fiatal tanáraik valamint a középiskolások már délelőtt 11 órakor tüntettek, munkásokat győztek meg, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Délután 20-30 ezer ember tüntetett a BM megyei főosztálya, az ÁVH előtt. Az ávósok a fegyvertelen tüntetőkre vezényelték az első sortüzet. A magyar forradalom első halálos áldozatai a debreceni Ács Zoltán, Ádám Mihály és Gorzsás András, harmincan pedig megsebesültek. Ebből az is nyilvánvaló, hogy az első puskalövések még a Rádió ostroma előtt, eldördültek Debrecenben este hat és hét óra között.
Ilyen egységes és fenséges talán még nem is volt ez a nemzet. A fegyverrel küzdő fővárosi és vidéki felkelők mögött ott állt az egész ország a hatalmon lévő törpe kisebbség kivételével. A fővárosiaknak teherautókon küldte ajándékként az élelmiszert a vidék.
Az ’56-os forradalmat, akárcsak az 1848-ast, a magyar ifjúság vitte győzelemre. Fiatal munkások, diákok, egyetemisták fogtak fegyvert, hogy szembeszálljanak a szovjet megszállás és az ávósok uralma ellen, hogy megvédjék a hazájukat.
A kommunista hatalom megpróbálta vérbe fojtani a felkelést
Október 23-án éjszaka Gerő Ernőék kérésére a hazánkban állomásozó szovjet egységek bevonultak a fővárosba. A „segítség-kérést” Hruscsov írásban is kérte, amelyet visszadátumozott formában Hegedűs András írt alá napokkal később.
A Szovjetuniót nem érte váratlanul a magyarországi felkelés. Az esetleges lázadás leverésére “Iránytű” (Kompasz) néven hadműveleti terv is készült. Ekkor hazánk területén öt szovjet hadosztály tartózkodott. A szovjet hadtest-parancsnokság Székesfehérváron székelt, 12 magyar városban csoportosították a főerőket. Malasenko már október 22-én Budapestre érkezett. Szokolov marsall 21 órakor telefonutasítást adott a szovjet csapatok Budapestre jövetelére.
22 órakor a szovjet csapatok elindultak Kecskemétről, Ceglédről, Szolnokról, Székesfehérvárról, Sárbogárdról a magyar fővárosba, ahová éjfél körül meg is érkeztek.
Azonnal megkezdődtek az összecsapások a felkelők, valamint az ávósok segítségére jött szovjet csapatok között. Kétezerre becsülik a fegyveresen harcolókat, a VIII. és IX. kerület ellenállását tartják a legerősebbnek.
Október 23-án éjjel szovjet részről 6.000 katona, 290 harckocsi, 120 páncélozott szállító és harci jármű, 156 ágyú bevetésére került sor, ami kevésnek bizonyult, ezért éjfélt követően további két hadosztály átlépte a magyar határt Románia és Kárpátalja felől. Budapesten ez által 24-én már 20.000 szovjet katona került bevetésre.
A megszállókat kiszolgáló párt és kormányvezetés a késő éjszakai órákban megalakította a Katonai Bizottságot, mely mindvégig a forradalom leverésén munkálkodott. Tagjai: Apró Antal, Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes László, Kovács István, Mező Imre, Münnich Ferenc, Piros László, Bata István.
A 24-én riadóztatott 5 szovjet hadosztály létszáma: 31.500 fő, felszereltségük 1.130 harckocsi és önjáró löveg, 615 tüzérségi löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott jármű, 3.930 gépkocsi. Valamint riadókészültségbe helyezték a Különleges Hadtest vadászrepülő és bombázóhadosztályt és a Kárpáti Katonai Körzet vadász és bombázó hadosztályát. 159 vadászrepülő és 122 bombázó várt bevetési parancsra, hogy a magyar felkelést mielőbb leverjék.
Mindez kevésnek bizonyult. Folyamatosan özönlött be hazánkba a szovjet haderő.
Az ávósok levezényelték az első sortüzeket. Statárium és kijárási tilalom volt.
November 4-ig a hazánkban tartózkodó 5 Hadosztályhoz, további 17 érkezett. Az RTL bécsi tudósítója szerint, a magyar szabadságharc leverésében 200.000 szovjet katona, 4600 tank, és több száz harci és szállító jármű vett részt. Ez nem egyezik a hivatalosan bevallott szovjet adatokkal, azok lényegesen kevesebbet mutatnak ki, például a rendteremtésben részt vevő katonák számát 60.000 fő körül határozzák meg.
A forradalomból már október 24-én szabadságharc lett, mert hadüzenet nélkül, idegen hadsereg támadta meg hazánkat.
Nagy Imre csak október 28-án ismerte el a felkelés jogosságát, addig kormánya nyíltan szemben állt a felkelőkkel. Statárium és kijárási tilalom volt. A Honvédelmi Minisztérium előtt két sortűzre került sor. A Kossuth téren 25-én vérfürdőt rendeztek, ahol az áldozatok száma meghaladta az ezret. A vidéki (okt.24-29-ig) 61 sortűz közül a 26-i, mosonmagyaróvári sortűz követelte a legtöbb áldozatot. Csak október 28-át, a forradalom győzelmét követően vállalja fel Nagy Imre, a nemzeti érdekek képviseletét, a semlegességet, a Varsói Szerződésből való kilépést, a szovjet csapatok kivonásának kérését.
Az elmúlt 25 esztendő történéseit, október 23-át más események is emlékezetessé teszik.
A forradalom 33. évfordulóján 1989. október 23-án kiáltották ki a Magyar Köztársaságot, ez egyben 1956 szabadságharcának elismerése volt, amit 1990-ben első törvényként, törvénybe is iktattak. Az azóta eltelt 25 esztendő bebizonyította, hogy ez hiú álom maradt. Amit rendszerváltásnak neveznek, az, az ország kifosztását, tönkretételét, a nemzeti vagyonának eltékozlását hozta, valamint a széles néptömegek létbizonytalanságát eredményezte. A tagadott Rózsadombi paktum mind a 20 pontját túlteljesítették.
“Rendszerváltozás” negyed százada és ’56
A “rendszerváltozás” csak részben hozta meg a rehabilitálást. Nagy Imrééket újratemették, és a reform-kommunisták mellett egy jelképes hatodik koporsót is, mely a szabadságharcosokat jelképezte, akiknek a tényleges érdeme ’56.
A temetést követően az ’56-os forradalom kezdeményezőinek és főszereplőinek elsősorban az ötvenhatos pártellenzéket kívánták feltüntetni, akik Nagy Imre köré csoportosultak. A reformokat sürgetőknek kétségtelen vannak érdemeik szellemi tevékenységük révén. De a tények makacs dolgok, és egyértelműen azt bizonyítják, hogy ‘56 igaz főszereplői és hősei azok, akik fegyvert fogtak, és harcoltak Magyarország függetlenségéért, a magyar szabadságért, és akik őket segítették. Meghatározó és kivételes volt az a nemzeti összefogás, melynek élén az ifjúság állt.
1989-90-es években ugyancsak tartottak ’56 szellemiségének újraéledésétől. A divida et impera elvet alkalmazva sikerült megosztani a még élő ’56-osokat. Megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság, és ’56-os szervezetek jöttek létre.
A felelősségre vonás kérdése az 1949-es genfi egyezmény 3. cikkének téves jogértelmezése miatt nem történt meg. A Zétényi – Takács Igazságtétel törvényt a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság megvétózta. Ez mind máig sebeket tép fel, és sokak igazságérzetét jogosan sérti. A szocialista-szabaddemokrata kormányzások alatt erős visszarendeződés indult meg. Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt 1997-ben.
2006. október 23. az 50. évforduló ünneplésének vérbefojtása, gyakorlatilag 1956. november 4. újrajátszása volt. Előzménynek tekinthetjük, a Horn-kormány belügyminisztere, Kuncze Gábor tevékenységét fémjelző intézkedést, hogy ’56 hősét, Pongrátz Gergelyt a Hősök teréről megbilincselve vitték el 1997. november 3-án, és a Kossuth téren demonstráló, az emléksír előtt imát mondó ötvenhatosokat brutálisan szétverték az intézkedő rendőrök. Volt, hogy idős asszonyt két rendőr földön vonszolt ki a sortűzre emlékeztető emlékmű mellől.
2006. október 23-án délelőtt, a rácsokkal körbezárt Kossuth téren ünnepeltek az évfordulóra meghívott nemzetközi politikai méltóságok Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, úgy kb. ötvenhatan. Eljöttek a világ minden tájáról országuk képviseletében elnökök és miniszterelnökök, az 50. évfordulóra, tiszteletet adni az ’56-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak, mely világpolitikai jelentőségű volt, és amit országaik 50 esztendeje cserbenhagytak.
Majd megdöbbentő gyorsasággal, a tiszteletadás után mindannyian elhagyták Magyarországot. Mint akiknek sietős dolguk akadt, vagy mintha tartanának valamitől, ami be is következett. Elvégre a külföldi titkosszolgálatok itteni tevékenysége folytán netán még tarthattak is attól, hogy mire készül a hatalom az 50. évfordulót ünneplőkkel szemben.
Az 50. évforduló délutánján – gumilövedékkel, könnygázzal, lovas rendőr rohammal kardlapozva, gumibotozva, a békés ünneplőkre támadt az azonosító nélküli rendőrség, lejátszva a szabadságharc vérbetiprását, minősíthetetlen brutalitást, bántalmazásokat, letartóztatásokat alkalmazva.
1956-ban vérbe fojtották a magyarok szabadságvágyát, leverték a szabadságharcot, 2006-ban pedig az arra emlékezőket. Mintha újrajátszották volna november 4-ét, ’56 leverőinek utódai. S nemcsak az azonosító hiányzott az egyenruhás támadókról, de egyes megtorlók a magyar nyelvtudással is hadilábon álltak. A NJSZ munkatársai voltak azok, akik dr. Morvai Krisztina és dr. Gaudi-Nagy Tamás segítségével igyekeztek feltárni a rendőri, és igazságszolgáltatási visszásságokat, s küzdenek mai napig is az igazságért. A 2010-s Fidesz győzelem lehetővé tette, hogy parlamenti albizottság is vizsgálta az akkor történteket. A Balsai-jelentés is nyilvánosságra került. A jelentések erényeik mellett azonban kiegészítésekre szorulnak. A szükséges intézkedések késnek, és mai napig nem történt érdemi felelősségre vonás.
Szégyen a bírókra, az igazságszolgáltatásra, ahogy ezekben az ügyekben eljártak. Tevékenységük sok kívánnivalót jelez, és rendkívül nagy csalódást okozott, mert alapvetően megrendítette az igazságszolgáltatásba vetett hitet.
De szégyen a hatalmon lévő politikusokra nézve is, hogy ígéretüket, a felelősségre vonást, mai napig nem tartották be.
A számonkérés ígéreteik ellenére ólomlábakon jár, és várat magára.
Látszat intézkedésnek tűnik, hogy a Jobbik fellépése következtében végre előbbre léptek a megtorlás egyik levezénylője Biszku Béla ügyében. Az meg torokszorító, ahogy ’56 megtorlásának kíméletlen szereplőjét, a pufajkás miniszterelnököt állami dísz pompával temették el. A békés emlékezőkre megtorlást vezénylő ma is parlamenti képviselő lehet. S mára már egyetlen élő ’56-os hős sem lett képviselő a magyar parlamentben.
Hogy történhet meg az, hogy magát nemzetinek tartó kormány alatt köztéri hiteles emlékőrző emlékművek eltűnnek, miközben méltatlan, szégyellni valóak fennmaradnak. Megvetendő pufajkásból kormány- majd helyesbítve miniszteri tanácsadó lehet, nem törődve a polgárok véleményével, erkölccsel, tisztességgel.
S ahogy 1956 megtorlóit nem vonták felelősségre, úgy 2006 felelőseit sem.
’56 igazi szellemiségének – szabadság és függetlenség, semlegesség, nemzeti összefogás és nemzeti út – felvállalása, máig várat magára.
Orbán Éva
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
LAST_UPDATED2
Mi volt 1956, barátom?
2014. október 23. csütörtök, 09:34
1956. Aki magyar... (musical) - Mi volt 1956, barátom?
Múlt, ami elmúlt? Egy nép, amely elhullt? Hol volt, hol nem volt…Se élő, se holt. Elfelejtetted a Tettet? Amikor a semmiből sok ember Valamit teremtett. Sokáig nem is lehetett hallani, hogy mi volt ez a Valami. Hogy Valami volt: s ez a szabadság. És hogy’ futott előle a Gazság! Pattant a ránk szorított bilincs, amikor utcára lépett a sok Nevenincs. A sokat emlegetett Nép. Aki látta, felejthetetlen a kép: ahogy ott vonult, ahogy a Veres Csillag az utcára hullt. Ahogy dőlt a Szobor, s még dőltében is ölt. Ahogy egy nép ellen fordult a Gyilkos tőre, s aki addig nem hitte: láthatta, hogy gyilkosa is ő, nem csak őre. Azt hitted, véget ért a rabság, s hogy elérkezik végre a Szabadság? És hogy mert szabad vagy, a jövődet is visszaadják? A csillag lehullt, a Nap ragyog. Azt hitted, kis magyar, hogy elnézik neked a Nagyok?! Nem kértél sokat, csak az életed, s balgán azt hitted, hogy ellenértéknek beszámíthatják talán a véredet. Vér-vár. Vér-vád. Vér- ver. Aléltan elhever. A puszta föld. Ököl. Szorít, elernyed. Földedbe bevernek, mint jelzőkarót. Élethosszig fizetheted ezt az adót! Jön a defterdár, s tőle megtudod: néhány szép napért mennyi az ár. Mi volt az életed? Hiába kérdezed… Ahogy a helyed nézed népeknek sorában, légy büszke arra: ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában.
Fecseg a felszín és hallgat a mély. Korunk ötvenhatról szóló szó- és betűáradatáról óhatatlanul e költői sor jut eszünkbe. Hiába ismeri el ugyanis ma már úgyszólván minden történész, hogy 1956-ban forradalom és szabadságharc volt, ha valódi előzményeit, lefolyását s főként a forradalmat megtorlók jellemrajzát, hovatartozását továbbra is tabu fedi. Íme tehát dokumentumfeltáró megemlékezésként a teljes igazság ötvenhatról: népünk igenis a zsidó bolsevizmus ellen lázadt fel.
Előzmények: hazánk szovjet megszállása, a vezetés zsidó arculata
Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel. David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SzKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során. De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra. Addig a magyar nemzet nem ismerte a zsidó Marx és Lenin tanításait, miként a kiegyezés utáni korszak társadalmi elégedetlenségeit meglovagoló szociáldemokraták áligazságait sem. Nálunk nem volt kommün, mint Párizsban, 1871-ben. Ami ellenben 1919-ben történt hazánkban, megmutatta, mennyire nem legenda, amit a Zsidó Világszövetség 1910-ben meghirdetett: Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és Magyarország földjén zsidó államot kell létrehozni. A magyar nemzet természetes ellenállása miatt ez megbukott ’19-ben, miként ’56-ban is. Utóbb nemcsak azért, mert még emlékeztek a Lenin-fiúk és a Szamuely-Samuel Tibor és terroristái, a Cserny-különítmény soha nem feledhető gaztetteire, hanem azért is, mert a két világháború közötti negyedszázadban még volt magyar nemzet, amelyet nemzeti öntudat és keresztény szellem jellemzett, és arculatát olyanok határozták meg, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint. Védték 1944-1945-ben, ha kellett, gyermekfejjel fővárosunkat, és logikus, hogy 1956-ban sem tettek mást, hiszen az ellenség mindkét esetben ugyanaz volt, a zsidó bolsevizmus, amelyről a két világháború között tucatnyi leleplező könyv jelent meg: róluk a Mindszentyhez mindhalálig hű Nyisztor Zoltán pápai prelátus úgy nyilatkozott, hogy amíg jómaga nem ismerkedett meg személyesen kommunistaellenes sajtótevékenysége miatt az Andrássy út 60 1945 utáni állapotaival, voltak némi kétségei hitelességüket illetően. Ugyanis alig tudta elgondolni is, hogy azokról a kínzásokról és kivégzésekről szóló tudósítások, amelyek bennük szerepeltek, mind szóról szóra igazak. Sok százezer nemzettestvérével együtt hamarosan megtapasztalhatta, hogy igazak bizony.
Nézzük az oktatásban, a tömegtájékoztatásban ma is tudatosan elhallgatott tényeket, amelyek nélkül nem érthetjük meg, mi vezetett 1956-hoz! A Vörös Hadsereg parancsnoksága 110 000 férfit űzött kényszermunkára Budapestről, azon kívül félmilliót az ország többi részéből. A megszálló, a népünket erkölcsétől eltántorítani akaró, vagyonából kifosztó szovjet csapatok – ahogyan Irving megjegyzi – a „sztyeppék kulturálatlan termékei” voltak. Közel egymillió magyar leányt és nőt erőszakoltak meg, akik közül sokan gyermektelenek maradtak örökre. Volt, hogy egy csinos titkárnőt és leányát tizenkét orosz katona erőszakolta meg. Ahová betörtek, kő kövön nem maradt. Körmenden például a Batthyány-kastélyban a bútorokat összetörték, a puskák csövét a falhoz vágták, majd az udvarra dobták. Az Árpád-kori függőpecsétes oklevelek fa pecséttokjával „tisztították” csizmájukat, az okleveleken pedig krumplit hámoztak, vagy a város környéki vizes árkokba hajították, illetve WC-papírnak használták őket, vagy egyszerűen elégették. A kölnit garatra öntötték, mert azt hitték, hogy vodka. A halat, hogy megmossák, leöblítették a WC-kagylóban, és ha a hal eltűnt, bosszúból agyonverték a háziakat.
Az 1948-ban teljhatalomra jutott, zsidók vezette Kommunista Párt kétfrontos harcot vívott. Először is mindenkit, aki bármennyire szembeszállt a bolsevizmussal, fasisztának, „burzsuj”-nak, osztályidegennek, a „népi demokrácia” ellenségének tekintett, akiket be kell börtönözni, sőt ki kell végezni, másodszor a kereszténységet és az annak elkötelezett nemzeti sajtót teljesen fel akarta számolni.
Ismeretes, hogy Mindszentyt halálos ellenségének tekintette Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Legszívesebben kivégeztette volna, figyelmeztetve, hogy követőikre is ez vár. Az azonban már kevésbé ismeretes, hogy azért kerülte el a kivégzést, mert miután Rákosi szándékáról értesült Franco tábornok, tudatta Sztálinnal: ha Mindszentyt elteszik láb alól, kivégezteti az összes spanyolországi kommunistát. Ha a kivégzést igen, a fizikai megleckéztetést mégsem kerülhette el. Mindennél többet elárul a bolsevizmus természetéről, hogy amikor az Andrássy út 60-ba került, egy partizán belerúgott, és azt mondta neki: „Életem legboldogabb pillanata volt ez.”
Rákosi fő támasza, az Andrássy út 60 új ura, Péter Gábor (Eisenberger Benjamin) korántsem csak a nyilasokat kínoztatta, hanem mindenkit, akinek elege lett a zsidó bolsevizmusból. Élet-halál ura volt. Vitéz Málnási Ödön, a kiváló történész így foglalta össze „Magyar Mártyrok” című könyvében, mi zajlott az Andrássy út 60 pincéiben:
„A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb ’munkához’: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer, azután általános.) Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált módszer.) De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált. Aki életben maradt, gondolkodás nélkül aláírta az általuk előre megfogalmazott jegyzőkönyvet, mert számára a mielőbbi felakasztás megváltást jelentett a borzalmas kínzásoktól. Ha a ’népügyészségen’ eszébe jutott a kínzásokra hivatkozva vallomását visszavonni, vagy ezt a csőcseléknek is legaljából összeszedett népbíróság előtt merészelte megtenni, akkor nyomban visszaadták ’pótnyomozás’- ra a politikai rendőrségre, ahol újabb borzalmas kínzások után vállalta önmaga ellen a hamis vallomást, hogy végre felakasszák. A legtöbb áldozatnak legalább 50-100 zsidó meggyilkolását kellett elismernie. Ha össze lehetett volna szedni ezen jegyzőkönyveket, akkor kiderült volna, hogy Ábrahám óta egész földünkön együttvéve sem élt annyi zsidó, mint amennyinek meggyilkolását az ilyen tortúrákkal készült jegyzőkönyvek számadatainak összegezéséből ki lehetett volna mutatni.”
A magyarság tömegeinek fizikai megnyomorításával párhuzamosan mindent megtett a bolsevizmus, hogy a Lenin által a „nép ópiumá”-nak nevezett vallást kiirtsa. A nőket a megerőszakolásuktól testével védő báró Apor Vilmos győri püspök meggyilkolását követően főleg az ifjúsággal foglalkozó világi- és szerzetespapokat üldözték (néhányukat, mint Kun András minoritát és Kiss Szaléz hitoktatót elsők között végezték ki). A kötelező hitoktatást eltörölték és megfenyegették a gyermeküket hittanra járató szülőket. A kipróbált, a lelkipásztorkodásban kimagasló egyéniségeket lemondatták vagy száműzték, és helyükbe az úgynevezett békepapok kerültek. Az egyházi ingóságok javát elkobozták. Ugyanígy jártak el a szellemi életben is: közel 4700 „fasisztának, szovjetellenesnek, antidemokratikusnak” bélyegzett sajtótermék tömeges megsemmisítését rendelték el.
Mindezzel szembesülve azonnal feltűnhet valami, amiről még az önmagukat nemzeti elkötelezettségűnek tekintő történészeink is hallgatnak: a rendszer vezetésének zsidóarculata. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen a bolsevizmus bizonyult a zsidó világnézet leghatásosabb kifejeződési formájának. Soha nem fogja megérteni a kommunizmus természetét az, aki nem ismeri a Talmudot. A kommunizmus gyökerei ugyanis nem Marx, Engels, Lenin vagy Trockij írásaiban keresendők, hanem a Talmudban, a Kabbalában és általában a rabbinikus irodalomban.
Így mindjárt megérthetjük, miért a kor legmeghatározóbb alakja Rákosi. Eredeti vezetékneveRosenfeld. 1892. március 9-én született. Apja zsidó fűszeres. Előbb Budapesten, majd Hamburgban és Londonban banki tanulmányokat folytat. Az első világháború után az oroszok elfogják, Szibériába száműzik, ahol kommunista lesz. Leninnel 1918-ban találkozik először Szentpétervárott, aki megismerteti a földalatti szervezkedés mesterségével.
Leninre – akinek tanítómestere a szintén zsidó forradalmár Dzserzsinszkij volt, aki szerint „a legfőbb feladat megölni minden burzsujt!” – úgy néz fel, mint egy Istenre. 1919-ben visszajön Budapestre. A Kommün bukása után Moszkvába, onnan Ausztriába megy. Miután főnökével, Zinovjevvel összevesz, a Komintern 1924-ben visszaküldi Magyarországra, hogy szervezze újjá a Kommunista Pártot, de egyelőre titokban. Kilenc hónap múlva szervezkedéséért letartóztatják, halálra ítélik, de a halálos ítéletet végül nyolc és fél év börtönre változtatják. 1935-ben újra bíróság elé kerül, ezúttal 40 kommunistaellenes magyar 1919-es kivégzése miatt, majd 1940. október 30-án Horthy véglegesen kiengedi a rács mögül, cserébe az 1849-ben a cári seregek zsákmányolta magyar honvédzászlók visszaadásáért. Rákosi tehát újra Szovjet-Oroszországban szervezkedik, ahonnan 1944 végén ismét Budapestre jön. Vezető emberei is mind zsidók, mint Gerő Ernő. Eredeti vezetékneve Singer. Mindenki iránt bizalmatlan, ravasz pártszervező. Szintén zsidó Farkas Mihály (Wolf Izrael) honvédelmi miniszter, nem is szólva a „főideológus”- ról, Révai Józsefről (Kahána Mózes , a propagandaminiszterről.
Azonban nemcsak a felső szinteken (a politikai vezetőrétegben, a közigazgatásban vagy az egyetemi tanárokat kinevező bizottságokban), hanem alsóbb szinteken is megfigyelhetővé vált a zsidó térnyerés. Erre jó példa a már említett börtönvilág. Amíg ugyanis Szovjet-Oroszországban többnyire csak a parancskiadók voltak zsidók, szemben a parancsvégrehajtókkal (akik így kijátszhatták és sokszor ki is játszották a Moszkvából érkező parancsokat elítélt orosz nemzettestvéreik javára), addig nálunk – legalábbis 1945 és 1956 között – mindkettő. Hazánkban tehát még a verőlegények és az őrök között is feltűnően sok volt a nemileg eltévelyedett, szadista hajlamú zsidó. Gulágot megjárt honfitársaink a megmondhatói: ha választaniuk kellett volna Szibéria vagy az Andrássy út 60. között, akkor valószínűleg inkább Szibériát választották volna.
1956 perdöntő előzménye tehát a felsoroltakon kívül a nagypolgárok Hortobágyra való kitelepítéséért, a padláslesöprésekért, a kulákok kifosztásáért, a kolhoz- és szovhozrendszer erőltetéséért, a magyar mezőgazdaság és ipar szovjet mintára való tönkretételéért egyaránt felelős zsidó bolsevizmus volt, így a teljes igazság az, hogy népünk igenis ellene lázadt fel.
A forradalom hősei, a menetét késleltetők, tőle vonakodók és árulói
A kommunista-liberális történelemszemlélet két nagy hazugságot ver a fejekbe. Először is azt, hogy 1956 „mindenkié”. Másodszor azt, hogy csak azok voltak a forradalmárok, akik a kommunista rendszer megreformálásáért küzdöttek, nem pedig eltörléséért.
A forradalom és szabadságharc szereplői azonban nem moshatók egybe, mert messze nem volt „mindenkié”, mivel nem mindegy, ki melyik barikád élén állt. A forradalom történéseivel kapcsolatba kerülő személyeknek négy csoportját különböztethetjük meg.
Az első csoportba a forradalom hősei tartoznak, mindazok, akik kezükben fegyverrel harcoltak a Rákosi-Gerô-Farkas-Révai négyesfogat, majd a benyomuló szovjet csapatok ellen. A világ akkori legnagyobb hadseregét akarták kiverni hazánkból. Ezzel kivívták a keresztény világ elismerését: nem véletlen, hogy róluk és általuk népünkről XII. Piusz pápa a legnagyobb csodálattal nyilatkozott. Többségük munkás volt. Ők fogtak fegyvert legelőször, és csak utánuk az egyetemisták.
A „reformkommunisták” szerint ötvenhat igazi hősei nem a rendszer szellemiségét, hanem gyakorlatát akarták megváltoztatni, ami persze fából vaskarika. Ha valakiket, akkor a munkásokat lehetett legkevésbé megtéveszteni. Ők nem reformokat akartak, vezetőváltásokat, hanem a rendszer teljes felszámolását. Ezt fejezték ki zászlóik felirataival is: „Ruszkik haza!”, „Többpártrendszert, szabad választásokat!”, „Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!”, „Bem apó és Kossuth népe, fogjunk össze, kéz a kézben!”. Az sem igaz, hogy a munkástanácsok az „emberarcú szocializmusért” szálltak síkra. A munkástanácsok különben is csak a szovjet csapatok november 4-i bejövetele után alakultak meg, így az október 23-án kirobbant harcokban nem vehettek részt, arról nem is beszélve, hogy a „tanács” kifejezés érthetően igen rossz szájízt keltett a felkelőkben, hiszen elegük volt az ígéretekből, a tanácsokból. Tudták, hogy kommunistákkal értelmetlen tanácskozni.
A forradalmi hősök között elsők között említendő továbbá a szellem erejével harcoló Mindszenty bíboros. Leírhatatlan hatással volt a tömegekre, katolikusokra és protestánsokra egyaránt, de gyakran még a hit iránt közönyös emberekre is. Azok, akik 1946-ban még Budapest egyik legszebb temploma, a Regnum Marianum lebontásában vettek részt, hogy helyébe Sztálin óriásszobra kerüljön, 1956-ban már hatására darabjaira zúzták a „kőgeneralisszimus”-t, azt kiáltva: „A templomot akarjuk! A Regnum Marianum-ot akarjuk!” Ötvenhatos forradalmi rádióbeszéde felrázta népünket. Kijelentette: „Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merült-e fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot.”
A második csoportba a forradalom menetét késleltetők, mindenekelőtt a „Petőfi Kör” irodalmárai tartoznak, élükön Déry Tiborral és Háy Gyulával. Felfogásuk az volt, hogy „ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére”. A forradalom élére kívántak állni, de csak azért, hogy kifogják a szelet a vitorlából. A felkelők határozott követeléseit mérsékelni akarták. Követeléseik túlságosan általánosak, így hatástalanok voltak. A forradalom leverése után ugyan számosan börtönbe kerültek (Déry Tibor, Háy Gyula), de jóval a kiszabott büntetési idő lejárta előtt kiszabadultak, hiszen Kádár János tudta, hogy kuruckodásuk csak a valódi forradalmárok megfékezését szolgálta. Történelmi szerepük felnagyításáért a felelősség elsősorban a liberális médiumokat terheli.
A harmadik csoportba a forradalmi eseményekkel szemben vonakodók tartoznak, elsősorban Nagy Imre és hívei. A nyugati történészek és újságírók többségének állításaival szemben tény, hogy a több mint másfél évtizede szinte kizárólag dicsőített Nagy Imre ifjúságától fogva szilárdan hitt a kommunizmusban. Még a pártfegyelemben sem ismert pardont. Két évtizeden át élt Szovjet-Oroszországban. Csupán annyiban különbözött Rákosi-Rosenfeldtől, hogy nem moszkvai, hanem jugoszláv – Titó-i – típusú kommunizmust akart. Vonakodva, bizonytalankodva tett csak apró engedményeket a forradalmároknak. Ezért nem véletlen például, hogy a győri felkelők vezére, Szigethy Attila azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ad engedményeket a forradalmároknak, Budapestre jön és megdönti kormányát. Ráadásul az engedményekről nem egyedül döntött, hanem Mikojánnal vagy Szuszlovval egyeztetve, kivéve legutolsó lépését, hazánknak a Varsói Szerződésből való kilépését és az ENSz-hez való fordulását. Élete utolsó pillanatában valóban végleg szakított Moszkvával, mert csalódott Andropovnak a szovjet csapatok kivonulására tett ígéretében, így nem ismerte el Kádárt miniszterelnöknek és nem mondott le, mindez azonban nem változtat a a tényen: élete javát a kommunizmusnak áldozta, ezért nem lehetett a forradalom vezéregyénisége.
Végül a negyedik csoportba a forradalom árulói tartoznak. A sor élén Kádár (Csermanek) János áll, aki még a saját maga által átélt történelemből sem tanult, például abból, hogy Rákosi (Rosenfeld) utasítására egyik elvtársuk, Farkas Vlagyimir valaha az ő körmét is letépte és a szájába vizelt. Közéjük tartozott ugyanakkor a korábban népkutatásairól ismert Erdei Ferenc is, és mindazok, akik október 23-a és november 4-e között ugyan a forradalom támogatóinak tetették magukat, ám a szovjet csapatok bevonulása után maguk is részt vettek a tömeges megtorlásban.
A megtorlás módszerei, a megtorlók hovatartozása
Ha az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk leveréséről jelenleg rendelkezésünkre álló forrásokat tanulmányozzuk, szembetűnő, hogy a régi, többnyire zsidó származású tisztek és bírók mennyire kevesellték az akasztásokat. Marosán György („Buci Gyuri”) és Gerő Ernő az „ellenforradalmárok” kemény megbüntetését követelték Kádártól. Rákosi (Rosenfeld) pedig egyenesen odáig elment, hogy megpróbáljon visszatérni a hatalomba. Miután azonban Budapesten csütörtököt mondott ebbeli kísérlete, felkereste Hruscsovot, aki csak annyit mondott neki: „Nézze Rákosi, Magyarországnak már volt tatár kánja, török szultánja, Habsburg császára, de zsidó királya még nem!”
Tény, hogy az 1956-ot követő, az 1963-as kádári „amnesztia” kihirdetéséig lezajlott akasztások, a sortüzek áldozatai számának pontos megállapítása még várat magára. (Kéri Edit „Kik lőttek 1956-ban a Kossuth téren?” című könyve mindenesetre perdöntő tényadatokkal szolgál.) Az eddig feltárt tények azt mutatják, hogy az 1956 utáni megtorlás az 1849 utáni megtorlást összehasonlíthatatlanul felülmúlta. Amíg Kádár János 1956. november 11-i és december 26-i rádióbeszédében ünnepélyesen megígérte, hogy „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása”, az október 23-án elkezdődött tömegmegmozdulásokban való részvétele miatt, addig az 1957. december 10-i MSZMP-határozat szerint az „osztályidegen, deklasszált, huligán elemek” – valójában a forradalom hősei – „semmiféle kíméletet nem érdemelnek”. Kádár ismét hazudott, hiszen börtön vagy sortűz várta az elfogott felkelőket.
Döbbenetes példa a megtorlásra Hornyák Tibor dokumentumkötetének (Ellenszélben 2. kötet. Bp. 1997.) egyik vallomása:
„Beszélgetést folytatok Bucsai Imréné Marton Erzsébettel, akit Kádár-Marosán vérbírósága, szörnyű megkínoztatás után, halálra ítélt 1956-os cselekményeiért.
A Beszkártnál voltam kalauz, Budán a szépilonai kocsiszínben. Október 26-án a Széna téri srácokkal együtt csatlakoztam Szabó bácsi csapatához. Fő tevékenységem abból állt, hogy a már megalakult kis csapattal bejelentésekre, illetve parancskérésre volt ÁVH-soktól fegyvereket, lőszert és robbanóanyagot gyűjtöttünk be, de olykor őket is. Egy alkalommal megbízást kaptunk, hogy Pasaréti úti villájából hozzák be Marosán Györgyöt, aki a jelentés szerint szervezkedik a forradalom ellen. Mi nyolcan teherkocsira szálltunk és kimentünk a lakására. Hogyan került sor a letartóztatására? Úgy, hogy becsengettünk a lakásba, a felesége nyitott ajtót. Ő pedig a nappaliban állt és beszélgetett Nagy Dániel szomszédjával, aki szintén országgyűlési képviselő volt abban az időben. Közöltem vele, hogy letartóztatom és előállítjuk a Maros utcai parancsnokságra. Szó nélkül, szinte meghunyászkodva követtek bennünket mind a ketten. Bevittük őket a Maros utcába a volt ÁVH-s laktanyába. Én magam egyedül kísértem őket le a fogdáshoz, aki átvette tőlem őket, és ezzel az ügy a részemről befejeződött. Másnap azonban megtudtam, hogy reggel mind a kettőjüket a legkisebb bántalmazás nélkül hazaengedték. Bezzeg forradalmunk leverése után megint a régi Buci Gyuri volt! Írt egy könyvet és abban nem így írta meg a letartóztatása történetét. Aztán hova sodorta az élet? Brüsszelbe, ott kaptunk egy hat szobás lakást négyen nők, és onnan jártunk dolgozni egy termoszgyárba. Aztán 1957 márciusában, Kádár felhívására, aki kijelentette, hogy nyugodtan menjen haza, aki nem gyilkolt, a tésztát bevettem és hazajöttem. Másnap jelentkeztem a rendőrkapitányságon, ahonnan azzal küldtek el, hogy menjek és tegyem a dolgom. Ezt sokáig nem tehettem, mert 1957. augusztus 12-én értem jöttek egy nagy, lefüggönyözött autóval, és házkutatást tartottak, majd elvittek a hírhedt Gyorskocsi utcába. Mivel vádolták? A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével. Mit akartak kiszedni? A Széna téren részt vevő katonatisztek nevét, rangját, hol találhatók, milyen kapcsolatban voltam velük, és hogy a Széna téren harcolókról, az ütközetekről, és a begyűjtéseimből mit tudok nekik elmondani? Hogyan folytak le a kihallgatások? Borzalmasak voltak! Volt ott két kihallgató tiszt, akik állandóan kínoztak, ütöttek, rúgtak, ahol értek, a hajamat tépték, olyannyira sikeresen, hogy a kihallgatások befejezése után nyomorék lettem, tönkreverték a vesémet-májamat, a nemi szervemet pedig szülésre örökre alkalmatlanná tették. Az egyik vallató egy gumibotot dugott a hüvelyembe és azt jobbra-balra forgatta, húzta, nyomta stb. A másik állandóan ordítva tette fel a különböző kérdéseit. „Ezt Marosánért!” – kiáltotta többször. Mikor kezdődött a tárgyalása és milyen ítéletet kapott? Erre majd azután válaszolok, ha előbb elmondom, hogy a gumibotos vallatás után mit tettek még velem. Elvittek a Mosonyi utcai rabkórházba. Ott egy raborvossal egészségügyinek mondott kaparást hajtottak végre rajtam, miközben le voltam szíjazva, lábaim felpolcolva s a két kínzómester kaparás közben folytatta a vallatást. Nemsokára kitűzték az első fokú tárgyalást, de azt azért kellett elhalasztani, mert agyon voltam verve és hordágyon mégsem akartak a bíróság elé fektetni. 1958. április 15-én, 17-én és 23- án tárgyaltak első fokon. Halálra ítéltek. Hogyan fogadta a halálos ítéletet? Ahogy a bírónak nevezett bérgyilkos kimondta, hogy halálra vagyok ítélve, egyszerűen nem tudtam felfogni. Mi történt a másodfokú tárgyaláson? Halálos ítéletemet 15 évi börtönre változtatták. A két tárgyalás között egy éjszakára visszavittek a Gyorskocsiba és ott őszültem meg reggelre. Az ítéletben milyen cselekményeket fogalmaztak meg? A többi között gyilkosságot, rablást, betöréses lopást. Ezekre a koholt szörnyűségekre tanúkról is gondoskodtak. Végül hány évet töltött le a 15-ből? Ítélet után Kalocsára a női börtönbe szállítottak. Olyan helyiségekben voltunk, ahol 16 ember számára csak egy vízcsap és egy vályú volt. Varrodában dolgoztunk, és megkezdték a politikai átnevelést. Sajnos, voltak közöttünk is olyanok, akik holmi kedvezményekért eladták magukat a belső elhárításnak (néhány cigaretta stb.), és vállalták a besúgó szerepét. Szabadulásomra az 1963-as úgynevezett ENSZ-amnesztiával került sor. Éppen most jöttem ki a kórházból huszonnegyedszer. A tüdőmön úgy elhatalmasodott a betegség, hogy csak minimális a légző felület. Tönkrementek a beleim, a veséim, a májam, az epém. Hallássérült lettem a sok veréstől, az egyensúlyozás szerve is sérült, ezért imbolygok sokat. A huszonnégy kórházi zárójelentésem egy agyhártya- és agyvelőgyulladást is kimutatott, és azt is, hogy a koponyámban baloldalt idegbénulások találhatók. Milyen nyugdíjat kapnak a férjével? A felét sem annak, amit a volt kínmesterek, Buci Gyuriról nem is szólva.”
Kádár megtorlói között viszont már sokkal kevesebb zsidó szerepelt, mint 1945 és 1956 között, ugyanis nem akart a pártvezetés még egy felkelést a zsidó vezetés miatt. Tekintettel arra, hogy azonosításuk és tetteik feltárása még folyamatban van, ezért csak a teljesség igénye nélkül tudjuk őket kiemelni.
Apró Antal szobafestő, majd a párt Központi Vezetőségének tagja, miniszterelnök-helyettes, az Országgyűlés elnöke az 1956. október 24-ére virradó éjszakán tartott központi vezetőségi pártülésen létrehozott Katonai Bizottság elnökeként katonai diktatúrával akarta leverni a forradalmat, Czinege Lajos és Hazai Jenő segítségével. Balázsi Béla ÁVH-ezredes, egyik megszervezője volt a Nagy Imre-pernek. Kádárral is szembefordult. Zöldségárus lett, majd öngyilkos. Barna Péter ÁVH-ügyész alezredes a Kossuth Tüzértiszti Iskola felügyelője, Budapesten a Gyorskocsi utcában 1959. szeptember 15-ig teljesített szolgálatot, és támogatta a véres megtorlás pereinek lebonyolítását. Ezt követően egyetemi tanár lett. Betlen (Bettelheim) Oszkár villanyszerelő, a Szabad Nép szerkesztője fegyverrel harcolt a forradalmárok ellen, védve a Központi Vezetőség székházát. Biszku Béla lakatos segéd, belügyminiszter felügyelte az összes fegyveres testületet, így minden letartóztatás, kínzás elrendeléséért felelős! Ezért a minisztertanács elnökhelyettese lett. Czinege Lajos kovácssegéd, honvédelmi miniszter 1956. október 23-án a párt katonai bizottságának lett a tagja. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportjának helyettesével, Hídvégi Ferenccel, Uszta Gyulával és Apró Antallal katonai puccsal akarta megkaparintani a hatalmat. 1957 januárjától a Munkásőrség megszervezője. Pufajkás. Felelős valamennyi kínzásért és kivégzésért. Csendes Károly igazságügyi minisztériumi főosztályvezető, a legfőbb ügyész helyettese 1956 után szintén felelős a megtorlásokért. Csillag (Stern) Géza gépészmérnök, vállalati igazgató kivette részét a megtorlásból és a Munkásőrség megszervezéséből. Dapsi Károly borbély, kerületi párttitkár, gyárigazgató a Néphadsereg MSzMP Intéző Bizottságának elnökeként tevékenyen részt vett a forradalom leverésében. Jutalmul vezérőrnagy, később azonban kegyvesztett lett. Garasin Rudolf nyomdász, Cseka-tiszt, ÁVH-ezredes 1956-ban még irányította a büntetés- végrehajtás fegyveres testületét, így tudta nélkül aligha kerülhetett sor tűzparancs kiadására, amikor a Parlament környéki épületeket ostromolták. Gyurkó Lajos pék, vezérőrnagy Tiszakécskén sortüzet nyitott a tömegre. A kecskeméti cigánynegyedben megbúvó 60-80 felkelőre is tüzet nyitott. Hazai Jenő géplakatos, pártmunkás is katonai puccsal akarta átvenni a hatalmat. Horn Gyula a budapesti Kerepesi úti laktanyában, a Budapesti Rendőrfőkapitányság „Hunyadi János” karhatalmi zászlóaljának tagja, vagyis pufajkás lett. Fővárosunkban a Nyugati téri sortűz parancs kiadója volt. Ilku Pál tanító, művelődési miniszter felelős a törvényszékek halálos ítéleteiért, a rögtönítélő bíróságok döntéseiért. Marosán György péksegéd, államminiszter felelős a salgótarjáni sortűzért, amelynek 131 halálos áldozata és kétszer annyi sebesültje volt. Pap János vegyésztechnikus, belügyminiszter felelős többek között Brusznyai Árpád bölcsész kivégzéséért. Pető (Richtmann) László a Munkásőrség tagjaként vett részt a forradalmárok megkínzásában. Rajnai Sándor kötőszövő, ÁVH-alezredes, diplomata készítette az első megtorlási listát, amelynek alapján megkezdődött a forradalom vezetőinek letartóztatása. Ő tartóztatta le a romániai őrizetben lévő Nagy Imrét és szállíttatta Budapestre. Őt bízták meg végül a Nagy Imre-per felügyeletével. Sós (Sternberg) György rendőr vezérőrnagy részt vett a forradalmárok letartóztatásában, és nyilvántartásba vett 8000 Nyugatról hazatért budapesti lakost, és ügynököket telepített közéjük. Csak 1961-ben 111 ember ellen foganatosított rendőrhatósági intézkedést. 105-öt őrizetbe is vettek. Sucin József vasesztergályos, ezredes, politikai tiszt131 forradalmár sortűz okozta halálért felelős. Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) munkásőr a kecskeméti repülőtér őrszázadában teljesített szolgálatot tizedesként, majd 1968-tól 1976-ig Komlós János ávós tiszt művészeti titkára volt, 1991-től köztudomásúan a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) igazgatója.
A Kádár-világ igazi következménye a teljes tudatleépítés volt
Az 1963-as amnesztia kihirdetését követően a bebörtönzéseket és a kivégzéseket a magyarság millióinak teljes tudatleépítése váltotta fel, 1956 következetesen ellenforradalomnak nevezése, cionista vezényletre. Történelmünk addigi legsötétebb korszaka következett, és az általa okozott lélekirtás, szellemrombolás ezerszer veszedelmesebbnek bizonyult a gazdasági nyomornál: sokaknak már nem a körmét tépték le, hanem munkájuk eredményét rabolták el.
Az alábbi névtelen korabeli röpirat akasztófahumoránál aligha jellemezhetnénk találóbban az 1956 megálmodott Magyarországot keresztre feszítő Kádár-világ feslettségét:
A szocializmus hét csodája: 1. Mindenkinek volt biztos munkahelye. 2. Bár mindenkinek volt munkája, mégsem tett senki semmit. 3. Bár semmittevéssel telt az idő, mégis minden terv 100 % felett teljesült. 4. Bár a gazdaság terv szerint fejlődött, mégis minden fontos dolog hiánycikk volt. 5. Bár semmit sem lehetett kapni, mégis mindenkinek megvolt mindene. 6. Bár elvileg megvolt minden, mégis mindenki lopott. 7. Bár minden mozgathatót loptak, mégsem volt soha leltárhiány.
Magyar rövidfilm. Zene: Vágtázó Halottkémek. Félredobott mű, mint a Misztrál 56-os ünnepi hangoskönyve. A hatalomnak nem kellenek az alulról jövő megemlékezések, főleg ha 56-ról szól, főleg ha kreatív. Bezzeg ha Geszti Petyusz találta volna ki....Egyrészt a csapból is folyna, másrészt meg úgy kezdődne hogy a XY Bank bemutatja:....A mi esetünkben a bratyóm és a haverjai bemutatják:.....
Nyomtatható változat 
Nyíregyházáról 1956-ban a Szovjetunióba hurcolt forradalmárok
