Payday Loans

Keresés

Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva

Képtalálat a következőre: „április”

Juhász Gyula: Húsvétra


Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Képtalálat a következőre: „tulipán”

 

 



A VÉN GAZEMBER - I.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 25. kedd, 05:13

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

MIKSZÁTH KÁLMÁN

 

A VÉN GAZEMBER

 


 

Képtalálat a következőre: „a vén gazember”

A báró Inokay-családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott öregúr, ezer ránccal az arcán. Mikor én gyerek voltam, még élt, s minthogy az én édesatyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg Gézát, per »koma« szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta mögött sohase nevezte másképp apámuram, mint »az a vén tolvaj«, vagy »a vén gazember«.

Maga a földesúri familia, Inokayék, akik a nagy kastélyban laktak, hasonlóképpen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehénből is kilopta a borjút. Az erdőből eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom áron adta el a zsidónak, miután ezért illendő »rebachot« alkudott ki magának, együtt trafikált a bérlőkkel; a felesekkel. Szóval, olyan szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét:

- Ugyan mért nem néznek jobban a körmére?

De a báróné, egy beteges, törékeny teremtés, aki mindig fejfájásról panaszkodott, csak a vállát vonogatta, fáradtan, unottan:

- Oly régen van már az uram családjánál, hogy sokat el kell neki nézni; az apja, öregapja, sőt a szépapja is már az Inokay báróknál szolgált, úgyszólván összeforrt a családdal, az uram nem jó néven venné, ha áskálódnám ellene.

A báró barátai (ámbár igazabban csak kártyázó cimborái voltak) szintén szóba hozták néhányszor:

- Te, Gottfried, vezet-e ez a te tiszted valami számadásokat, könyveket?

Inokayt ugyanis Gottfriednek hívták, emlékezetül arra az ősére, aki a keresztes hadjáratokban Bouillon Gottfried zászlaja alatt harcolt.

Inokay elgondolkozott.

- Lehet, hogy vezet.

- Sok furcsát beszélnek az emberek. Nem szoktál beléjük nézni?

- Az emberekbe?

- Nem. A könyvekbe.

- Tudom, hogy csal a vén gazember - felelte az oligarcha-ivadék -, ennélfogva undorodom beléjök nézni.

- Nagy könnyelműség, kedvesem. El kellene őt csapnod brevi manu!

- Minek már arra a rövid időre? - felelte a báró álmatagon.

Ebből aztán meg azt sem lehetett tudni, mire érti a rövid időt. Arra-e, hogy Borly már hetven éves aggastyán, tehát már nem lop sokáig, vagy arra, hogy már úgyis rövid az az időszak, amíg neki valamije lesz. Mit érne, ha megtoldhatná is egy csipetnyi idővel? Nem érdemes, hogy emiatt fárassza magát.

Valóban, ezt az utóbbit is lehetett érteni, mert Inokay Gottfried a tönk szélén állott, mindössze a sulyomi birtoka volt meg, az is megterhelve apadt a végromlás teljes bizonyosságával.

Képtalálat a következőre: „oligarcha régen”

Hej, hol vannak a régi nagy uradalmak? Drégely vára, Szanda vára, Végles, Korpona, mérföldnyi búzaföldek, hatalmas erdőségek tele vaddal, malmok, korcsmák, hidak, melyeken vámot szedtek, s a tömérdek jobbágy, mely nekik dolgozott, s kikkel, ha fegyverbe öltöztették, vígan lehetett elszedni a másét.

Lecsaptak a váraikból rablókalandokra, hogy a kis vagyonokat magukhoz szedjék a kúriákból, összetörve pályákat, szíveket és életeket. Az embernek szinte a háta borzong, ha az egykori oligarchákra gondol. Pedig talán nincs is értelme, hogy fázik az emlékükre. Meglehet, szükségesek voltak, a természet rendje szerint, mint ahogy megvannak a tengerben a cápák, akik az apróbb halakat felfalják. A nagy tengerparti városok, mióta a cápák ritkábbak lettek, már szinte arról tanácskoznak, miképpen lehetne a város közelében házi cápát tartani, mint tisztasági faktort, aki fölegye a beesett mindenféle emberi és állati testeket és hulladékokat, melyek a tengert elpiszkítják. Egy cápa olyan szükséges rossz a tengerben, mint egy kormányzó a szárazföldön.

Hasztalan a hosszú harc a Balassák-, Bacsók-, Bebekek- és Inokayakkal. Pedig hány emberöltő pusztult bele! Országgyűlések, bölcsek és tudósok századokig csinálták az instituciókat az oligarchák és rablók ellen. Kommasszálták az erőket és újra felosztották, hogy némi aequilibrum támadjon, a sokból elvettek és a kicsihez hozzáadták, körülbástyázták a tulajdon szentségét paragrafusokkal, úrrá tették a bírót a legkisebb és a legnagyobb fölé; lassan-lassan haladt a világ és távolodott az oligarcháktól és rablólovagoktól. Hogy az úton járó kereskedőktől el ne szedhessék útközben a készpénzt, kitalálták a váltót. A váltóból sarjadzott ki a hitel modern formáiban, s annak mindenféle szövevényei és finomságai fejlődtek fokozatosan, és mikor már azt hitte volna a társadalom, hogy az oligarchák letűntek, századok óta alusznak a várromok alatti kriptákban, egyszerre megint szembe találja őket, csakhogy nem páncélruhákban, sisakosan, de redingot-kabátban pénzintézetek élén, ahonnan lecsapnak a kis vagyonokra, mint elődeik. Csak a forma változott - maguk az oligarchák megvannak. A világ haladása mindössze egy kis optikai csalódás.

Képtalálat a következőre: „oligarcha régen”

Az örök változás elmélete érvényesült. Az emberek porából fű nő, a füvet megeszi a bárány, a bárányt megint megeszi az ember (a pápuák legfeljebb közvetlenebbül csinálják), a régi oligarchákat is az új oligarchák falták fel, csak a csontokat hagyták meg az olyanfajta embereknek, mint Borly kasznár.

Különben originális apró emberke volt a kasznár, tele bibircsókkal kerek képén, mely a vérbőségtől úgyszólván lilaszínbe játszott. Kegyetlen és savanyú, legalább látszólag, ami nem is csoda, mert nagy megpróbáltatások érték. A felesége korán meghalt, mind a két fiát eltemette embernyi korban, s csak az egyik, Géza után maradt két unokája: László és István. Ezeknek élt, nyilván ezeknek gyűjtött, de ezeket se szerette, el volt fásulva a világ iránt.

Vagy hogy bolond volt, mert arra is mutatkoztak jelek. Mikor új tornyot építettek a sulyomiak és gyűjtöttek rá, Borly nem adott rá egy árva garast sem, pedig a legszegényebb özvegyasszony is részt vett annak építésében a maga filléreivel. Hát azt mondaná az ember erre, hogy fösvény, azért nem adott, de viszont egy külön házikót építtetett a kertje végében beteg kutyák menhelyéül, ahol ő maga gyógyította a környék beteg, sánta kutyáit, drága orvosságokat hordogatva sebeikre, s ő ingyen foglalatoskodék azokkal.

Egyszer valaki szemére is vetette, hogy a toronyra nem adakozott, Istennek nem adott semmit, holott az ebeknek hajlékot épített.

- Istennek az ő háza - felelé az istentelen - az egész világ, neki nincs is szüksége házra, még kevésbé arra, hogy én adjak neki valamit, sőt én várok tőle, ő adjon nekem (no iszen, csak azt lesse a vén imposztor). A torony a papoké, s én a papoknak nem adok semmit, elég fundációjuk van s elég sok embert elbolondítanak úgyis, de a beteg kutyákra senki se vet gondot, pedig azok hű állatok, megérdemlik a gyámolítást.

Mesélik azonban hogy ennek rejtélyes oka volt. Hiszen nem lehet a babonában hinni, de az emberek száját se lehet befogni. Szörnyű dolgot mesélnek. Gyurcsányi Pál, Kiriáky Józsefné, Varga Istók élő emberek, s látták Luca napján éjfélkor, mikor egy csomó kutya csörtetett elő a temetőből s megmarta a Galandánét, s hogy az egyik lompos farkú kutya maga a kasznár volt. És ahogy ez a kísérteties hír bejárta a környékbeli fonókat, azóta többen megfigyelték, hogy valahányszor a kasznár elutazik Pestre (vagy hogy ez csak ürügy), akkor mindig megjelenik vagy itt Sulyomon, vagy a szomszéd községekben egy-egy idegen kutya, akinek a tekintetében (dicsértessék a Jézus Krisztus!) fölismerhető a gonosz kasznár. Semmi se bizonyosabb, suttogják, mint hogy a kasznár nem megy Pestre, de valahogy kutyává vedlik át (és ekkor van ő a maga helyén), máskor aztán hosszú ideig megint ember, de csak nézzék meg jól kegyelmetek, van valami az arcában, a homlokában, a szemeiben a kutyából.

Képtalálat a következőre: „rimaszombati diák”

A két Borly-árva velem diákoskodott Rimaszombatban. Egy osztályba jártak, mert ikrek voltak; csinos fiúcskák, valóságos két Adonisz; még most is élénken emlékszem csattanó piros orcáikra, sugár alakjukra.

Testben szinte a felösmerhetlenségig hasonlítottak, míg szellemi tulajdonokban nagyon is elütöttek egymástól. Laci első eminens volt, István hátul faragta a padot, vásott »durae capacitatis puer« volt, akinek tölcsérrel se lehetett volna a fejébe valami nagy okosságot önteni, egész nap pigézett, vagy gombozott, vagy verekedett, míg ellenben a gyors felfogású Lackó a múzsákkal és az auctorokkal társalgott s bámulat tárgya volt lelki ékességei miatt. Kevélyen mondogatták a professzorok:

- Borly Lászlóról vegyetek példát. Micsoda ember lesz abból! Egy kis Deák Ferenc a maga nemében már most is. De mennyire összeomlanak a legtudósabb emberek egész sokaságának megjegyzései és jóslatai egyetlenegy embernek egyetlenegy ostoba bogarával szemben, annak kiáltó jele volt Borly kasznár úr elhatározása, hogy t. i. Lackót kiveszi az iskolából és lakatosnak adja, míg ellenben Pistát tovább nevelteti papnak.

Képtalálat a következőre: „rimaszombati diák régen”

 

A professzor urak szörnyűködtek s valóságosan megrohanták az öreget.

- Hát van önnek lelke, kasznár úr, hogy ezt a jeles ifjút erőszakkal kitépi a tudományok kertjéből, és a másikat hagyja itt, akinek ahhoz semmi hivatása?

- Hm - felelt az öreg -, a lakatossághoz sok ész kell, tehát azért adom az okosabbat lakatosnak, versenyeznie kell egy városnak valamennyi lakatosával úgy az áruk készítésében, mint azoknak eladásában, míg ellenben a papnak csak eklézsiához kell jutnia, a többi mind magától megy. Isten az ügyetlen szolgáit se csapja el.

Bárhogy erőlködtek, nem sikerült eltéríteni tervétől, állhatatos maradt. Neki - úgymond - nem telik két fiút iskoláztatni, hát azt taníttatja tovább, amelyik nagyobb szamár. Punktum.

Persze szapulták emiatt is a környéken:

- A vén gazember tönkre teszi azt a geniális gyereket. Igazi démoni lélek. Örül a szíve, ha valami rosszat tehet. Még a saját unokáját se kíméli. Szégyen, gyalázat. Sőt hülyeség. Összelopkod az unokáinak egy nagy vagyont, s aztán lakatosnak adja az egyiket, a derekabbat. Megeheti aztán a hagyatékot. Minek egy lakatosnak a nagy vagyon?

Ami magát a Laci gyereket illeti, neki tetszett az új mesterség. Tanulni vágyó lelke nem kereste a megtanulni valókban a különbségeket; arra még nem volt elég érett. Sőt különb dolognak tartotta, ha valaki egy csutorát ki tudott esztergályozni, mintha valaki egy szép verset komponált meg, vagy egy szép kriát. A lakatosmesterség titkai érdekelték, izgatták fantáziáját.

Még ezt az utolsó vakációját otthon töltötte a nagyapai háznál, de már nem oly vidáman, mint tavaly vagy harmadéve, mikor még az urasági park, tavával, kuglizójával, bújócskáival nem volt eltiltott paradicsom, mikor még együtt játszottak ők ketten és a kis Pál báró, meg a Mária baronesz. Kergették a lepkéket, csónakáztak a tavon, horgásztak a Sulyom vizében, kiszedték a fészkeket a magas fákról.

Kapcsolódó kép

 

Egyszer harmadéve a kis Mari (mert nagy ördög volt a kis Mária) olyan magasra mászott föl gallyról-gallyra egy fészekért, hogy mikor a magasból letekintett, szédület fogta el és zsibbadás. Görcsösen kapaszkodott meg a felső ágban, olyan volt ott rózsaszín szoknyácskájában, hátára lecsúszott szalmakalapjával, mintha egy nagy virágja nyílt volna ki a fának. Csakhogy a virág reszketett és sírva fakadt.

- Jaj, nem tudok többé lemenni. Nem merek. Apa, mama, ne hagyjatok!

Pál báró (akkor tizenhárom éves volt) elképedve futott a kastély felé a szülékért. Borly Pista segítségért kiabált, Laci azonban egyenesen utána mászott, mint a mókus, s mire a kastélyból előszaladtak a szolgák és cselédbeliek dunyhákkal, lepedőkkel, létrákkal, már akkorra fenn volt a legtetején.

- Kapaszkodjék a nyakamba, baroneszka, én majd leviszem.

A kis lány átfogta a nyakát, odatapadt hozzá szorosan.

- Az egyik kezemmel fogom a lábacskáját; ne féljen semmit.

- No, már nem félek. Jó lesz így?

- Jó. - Már nevetett is hozzá; ilyen a leányszem; mosoly lakik benne a könnyek alatt is.

Denique lehozta a fáról szerencsésen, mire a báró megdicsérte a fiút és megveregette a vállát.

- Boszorkányos Varga János, ezt nem hagyhatjuk jutalom nélkül. Válassz, mit akarsz inkább? Egy barackot a fejed búbjára, vagy egy flóbertpuskát?

- Se az egyiket, se a másikat - felelte a fiú a verejtéket törülve a homlokáról.

- Hanem?

- Hanem adjon a bárókisasszony egy csókot! - követelte bátran.

Az oligarchák ivadékának tetszett a szó, elnevette magát, pedig ritka volt a mosoly penészszínű, bágyadt arcán.

- Ohó, te paniperda! Hát már te regényeket olvasol? A várkisasszony egy csókot ad az életét megmentő lovagnak, amit az térdenállva vesz át. Nos, ugorj oda, Mici, és csókold meg a leventét...

Mici fülig pirult, aztán elpityeredett.

- Hát nem akarod megcsókolni?

- Mert ha előre megcsókolnám, aztán nem venne feleségül - mentegetőzött a kis lány -, úgy járnék, mint Rozália tante az orosz ezredessel.

- Ostoba liba vagy! - förmedt rá haragosan a báró.

- Kitől hallottad ezt a sületlenséget?

- A madame beszélte.

- Takarodj a szobádba! - parancsolta szigorú hangon.

Képtalálat a következőre: „gróf kislány festmény”

A báró mérges volt és nagy patáliát csapott a bárónéval (született Münster grófnővel) és a francia gouvernante-tal, hogy a kis Mária elhanyagolt nevelésű, akinek lelkét holmi illetlen és pikáns pletykákkal már eleve közönségessé teszik. A madame visszafeleselt, amiből éles jelenet támadt. A báró menten el akarta csapni a madame-ot a háztól, a madame is rögtön el akarta hagyni a házat, de minthogy a fizetése több évről bent volt az uraságnál és hirtelen kifizetni nem tudta, minden a régiben maradt, bebizonyosodván újra és újra, hogy a hitvány anyagiság, a pénz, sokszor elnyomja a lelkek finomságának érvényesülését.

Annyi mégis történt, hogy a kis Máriának ezentúl nem lehetett olyan szabadon elkalandoznia fivérével és a kasznárfiúkkal; egyedül szedték a réteken a magvast, üldözték a kenderáztatókban a békákat, és molesztálták csúzlijukból a falubeli kutyákat. (Látná csak a kasznár, lenne, tudom, nemulass.)

A báró különben tökéletes nagyúr volt. Az ő szava okmányszámba ment, mint a királyé, s a legközelebbi napok egyikén, mikor Pestre ment (gyakran vonzotta oda a Nemzeti Kaszinó), egy flóbertpuskát hozott kasznár Lacinak, át is küldte az inasával, mihelyt megérkezett, de az inas visszahozta.

- No, mi az? Nem volt a fiú otthon?

- De otthon volt, hanem azt mondja, ő mást kért, a puska nem kell neki. Hogy amit mondott, megmondta.

- Itt van - nevetett a báró gúnyosan, egyenest a madame felé tekintve -, a kisasszony egy csókkal tartozik és a követelő fél nem enged. (Aztán az inashoz fordult.) Vidd vissza a puskát, a másik fiúnak.

A flóbert-puskát tehát Borly Pista kapta, amely esemény, ha a sulyomi verebek rendes történelmet vezetnének, véres betűkkel lenne felírva a verébannalesekben, így azonban nyomtalanul zajlott le, ha csak azt nem vesszük, hogy Pista azóta nagy háládatosságot érzett a bárói család iránt, szolgálatkész volt és elnéző, valóságos meghunyászkodással engedte birkózás közben, hogy a vézna Pál báró földhöz verje. Úgyszólván lefeküdt neki, a puskáért.

Az öreg kasznár, aki a kerítésen át látta a Pista szolgai önmegtagadását, körülbelül ilyenfélét dörmögött magában:

- Nem, ez nem való mesterségre. A mesterembernek vissza kell ütni az öklével, mert különben nem becsülik meg a társai. Ez a nagyurak közé való, enged nekik, ilyet szeretnek, püspök lesz.

Talán ez adta neki az első impulzust, hogy Pistát taníttassa és a Laciból faragjon lakatost, amely mesterséget azért szerette, mert a megboldogult apósa után, aki lakatos volt, mind megmaradtak a szerszámok, elrakta szépen ládákban a padlásra. Itt meg a szerszámok adtak impulzust. De mindegy is, akár a lakatos van meg előbb és csak azután szerez szerszámokat, vagy a szerszámok vannak meg előbb és csak azután neveltetik hozzájok a lakatos.

Az öreg kasznár ezt a tervét még csak érlelte az a kis epizód, hogy a piskóta-dongájú kis báró, vérszemet kapván a Pista feletti hatalmaskodás által (mert a hatalmaskodást csak egyszer kell megkóstolni, hogy rászokjék az ember: roppant jó íze van), a Laci gyerekkel is olyan fölényesen akart elbánni, mire az úgy elagyabugyálta rövidesen, hogy a kis báró vért köpött egypár napig.

Az öreg báró éktelen dühbe jött s első percben korbáccsal kereste a kasznár Lacit, úgyhogy az elszaladt az erdőbe és ott a csősznél húzta meg magát egypár napig. Azontúl is kerülnie kellett a kastélyt, mert a báró megmondta nyíltan Borlynak:

- Az unokájának pedig mondja meg, hogy ne mutatkozzék többé a szemem előtt, mert ki nem kerüli a pofont.

Az utolsó vakációban tehát már a tájékára se ment Lackó a kastélynak, - ahol egy csókkal tartoznak neki és egy pofonnal.

Pedig veszedelmes várandóság volt együtt a kettő. Nehéz a mérleget megcsinálni róla. A »követel« rovatba kell-e tenni, - vagy a »tartozik«-ba az egyiket? Majdnem elepedett a csókért (semmi sem makacsabb a gyerekszerelemnél) és minden vére felforrt a pofon gondolatára (semmi sem érzékenyebb, mint a kamasz-büszkeség). Pedig nem juthatott eszébe az egyik a másik nélkül. Mintha egy pajkos dzsin kivenné a szívét s folyton mártogatná felváltva mézbe, marólúgba.

Szerette volna, ha találkozik Marival, úgy, mint azelőtt, minden este kiszínezte ágyában azt a jelenetet, ha be találna állni másnapra, de a baroneszka is kurta kapicányra volt most fogva, gyorsan kezdett fölfelé nyúlni, a tavalyi szoknyácskán mind ki kellett ereszteni a hajtásokat, s megjött a lánygyerekek első halálos ellensége: a »Nem illik«; többé már nem lehetett künn kószálni a réteken és a faluban, az urasági parkban ellenben Lacinak volt kockáztatott vállalat mutatkozni.

Így múlt el az utolsó vakáció is anélkül, hogy valami történt volna. A végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgot. Ő maga pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt behajtani a másikat.

(folyt. köv.)

Képtalálat a következőre: „kastély régen”

 

 
Balgaság nagylexikon - V.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 24. hétfő, 17:16

Képtalálat a következőre: „öngyilkosság”

NAGY JENCIKLOPÉDIA

ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLAT ABC

Boldogtalanság tünetek-diagnózisok

A balga ész kára – a bölcs szívhiány betegei

 

Az önsorsrontás elemi, közép és magasiskolája

Képtalálat a következőre: „öngyilkosság”

V.

Reviczky Gyula:

Ifjú pesszimistának

(1886.)

Lemorzsolám felét már életemnek,
Kétkedve mindig, csüggedezve gyakran.
Szivem a nem birt távolért esengett;
Zajért magányban, álomért viharban.
Hogy önzésnél egyéb nincs a világon,
Hogy élni büntetés, panaszkodám...
S mikor már úgy is késő, most belátom:
Jól élni az egyetlen tudomány! 

Az ember nyomorult, a sors kegyetlen...
Olvastam egykor és vallám azóta,
Bor közt vitázva, hangzatos rimekben...
Sokan fujják; unalmas, régi nóta.
A teremtés kontármű, elhibázott;
Az ember bűnre, bajra születik...
Szidják, szapulják ezt a szép világot;
De élniök, hejh, mégis jól esik! 

Mert élni szép, mert élni jó, hiába!
A száraz bölcselők bármit fecsegnek;
Nincs köztünk, a kinek ne volna vágya
Sokáig élni, mint - Schopenhauernek.
Éltét jól élni által ki ne vágynék!
S bár száz közől nem tudja egy alig:
Nem dobja el, ha van egy szalmaszál még,
Melyben reménye megfogódzhatik. 

Tekints körül! A ránczos képü dáma
Elméjét folyvást azon töri, hidd meg,
Bár udvarlóit örökölte - lánya:
Hogyan toldhatná életéveit meg.
S hány Tímon, a ki dörmög, mint a medve,
Sált hord a legforróbb nyár közepén;
S nem dugja ki az orrát sem, remegve,
Hogy meghül és hogy náthás lesz szegény. 

És kik tagadnak mindent vakmerően?...
Kik elpocsékolták az ifjuságot,
Vagy koldusok lélekben, szíverőben
S agyukban ferdék, erkölcsben fonákok.
Minden csak önlelküknek viszsugára:
Az igazság náluk csak hangulat.
Gyanakszanak, köpködnek a világra,
Mert lelkük tükre torzképet mutat. 

Vannak, kiknél dorbézolás az élet;
Baromi módra sárban henteregnek,
És azt szeretnék elhitetni véled,
Hogy bűn s erény, rút és szép egyre mennek.
Vakon szülöttnek a nap tiszta fénye
S az éj sötétje egyformát hazud;
És nem fog hinni soha semmi szépbe',
A kinek benső szivvilága rut. 

Mások nem haragusznak, nem hevülnek;
Csak egyszerűn nem hisznek semmi rosszban.
Egyforma elitélteket becsülnek
A Megváltóban és a két latorban.
Az igazságért szenvedőt gunyolják;
Gyöngéd szivekre nyelvet öltenek.
Saját sivárságukban fel se fogják,
Hogy szenvedés is boldogság lehet. 

Ne légy hát híve olcsó tagadásnak!
Minden nagyot, dicsőt a hit teremtett;
Hadd azt, barátom, hadd azok fajának,
Kik csak magukkal érzenek türelmet.
Hitvány világ, mondják e pesszimisták;
Mert mint maguk, olyannak képzelik.
Mások hibáit gúnyolják, leszidják;
De envétkük' lomhán dédelgetik. 

Távol maradt a gondok réme tőled;
Ne idézgesd fel hát ocsmány alakját!
Vagy bölcsei e nyavalyás időnek
Álmodni már az ifjakat se hagyják?...
Eszményed' eddig tán fel nem találtad?...
Tanulj keresni, bízni, küzdeni!
Van még talán, mely nincs eloltva, vágyad?...
Adj hálát: nem fogsz megcsömörleni! 

Szép, szép az élet, ifju kétkedő te!
Penész büzét elűzi rózsaillat.
Szép lány szemétől meg leszel büvölve,
Sötét éjjel legtündöklőbb a csillag.
Még ifju vagy, jövőd sok szépet ígér;
Ragadd meg, mit a röpke percz kinál,
S ne légy jelen, ne vergődéseimnél!...
Engem már nem bocsát ki a hinár. 

Tanulj meg élni! A jót ne keressed
Rideg könyvekben, elszáradt szivekben.
Használd ki a mosolygó, röpke perczet.
Üdvöt nem lelsz sehol, csak a jelenben.
Hagyd azt a tant, hogy az ember vadállat,
A töprengést a végokok felett
A kárhozottak bélyegzett fajának,
Kik születnek, hogy sírva éljenek.

 

Képtalálat a következőre: „öngyilkosság”

*

 

97.

Jó/balszerencse

Egyfelől annyira hiszünk a szerencsében,

Hogy képesek vagyunk lottóra stb. költeni,

Másfelől meg egyáltalán nem akarjuk észrevenni,

Hogy milyen szerepet játszott a szerencse abban,

Hogy még élünk, van munkánk, van házunk stb. -

Lelki önvédelemből elfojtjuk azt a gondolatot,

Hogy mindez egy pillanat alatt odalehet...

 

 

98.

Halhatatlan

Milyen rossz lenne

Szó szerint halhatatlannak lenni,

Hisz túlélnénk minden szeretteinket.

Ha viszont mindenki az lenne,

Nem lenne tétje semminek,

Nem lenne elmulasztható alkalom,

Nem lenne életre szóló súlyú döntés,

Nem lenne más csak frivol játék...

 

 

99.

Defenzív rejtőző

Te mindig fekete bábukkal kezded a játszmát,

S mindig csak reagálsz a fehér bábú lépéseire?

Te csak akkor szólalsz meg, ha kérdeznek,

Te igyekszel mimikrivel beolvadni a háttérbe,

Beleszürkülni s halottnak tettetni magad -

Vigyázz, mert úgy maradsz...!

 

 

100.

Túlélők

Túl kell élni a vészhelyzeteket,

Túl kell élni a vészkorszakokat,

Túl kell élni a betegségeket, a szükségállapotokat,

Túl kell élni a zsarnoki rendszereket -

Csak arra kell nagyon ügyelni,

Hogy egész életünk ne egy nagy túlélés legyen,

Egy defenzív stratégia és túlélési technikák,

A megúszás, a kibírás szelleme és lelkülete

 

 

101.

Buridán szamara

I.

Amikor a szamár nem tud dönteni,

Két egyforma nagyságú és illatú stb. széna között

Mert csakis az egyik köteget ehetné meg -

S a végén a döntésképtelenség miatt éhenhal

(Mint aki két szék között a pad alá esik...)

II.

Éhen halni

két egyforma szénaköteg között,

mert nem tud, tudott választani,

pedig egyik sem jobb, mint a másik,

de fél, hogy hátha mégis…

(És ha az egyiket választja,

holtig gyötri a kínzó gondolat:

biztos a másik lett volna az ízesebb…?

 

 

102.

Ha majd…!?

Pont ott és akkor

Nem vagy boldog,

De régebben az voltál,

S később biztosan az leszel...

De majd ha elvégzed az iskoláidat,

De majd ha megtalálod az igazi társad,

De majd ha bajnok lesz a csapatod,

De majd ha megbukik ez a kormány,

De majd ha megnyered a lottó ötöst...

 

 

103.

Hátszeles

Lehet potentát a közbenjáród,

Lefekhetsz a szereposztó díványra -

Ha lehull a függöny, véget ér a protekció…

…és ráadásul esetleg egy kövér nőt kell emelgetni,

Mert ő is protekcióval került a balett-pályára/színpadra…

 

 

104.

Önkorlátozó

Rabosítod magad –

leláncolod kezed-lábad

Presztízskérdést csinálsz

részegen tett ígéret betartásából

Őrült és egész életre szóló fogadalmakat teszel

Rögeszmék és kényszerképzetek foglya vagy

Kiszolgálod rosszakaróid szeszélyeit

Stb. Stb.

 

 

105.

Összefogó

Ha elveri „az Úristen” a szőlőt,

Akkor a maradékot a gazda bottal töri össze -

Hadd lássa, mire mennek ők ketten, a gazda és az Úristen

 

 

106.

Önleleplező

Amikor valaki annak örül,

Szinte már büszke is rá:

Amiről egyáltalán nem tehet,

Vagy ami neki könnyű volt:

Például, hogy ő nem cigány,

Nem szegény, nem homokos stb.

Ha mást így lefelé nyomsz,

Te attól nem kerülsz feljebb,

Csak önelégülten helyben jársz,

Vagyis végül így magad maradsz le…

 

 

107.

Kegyetlen angyal

Ön-félreismerések

A legnehezebb azokkal az emberekkel,

akik nincsenek tisztában rovott múltjukkal,

vagy úgy tesznek mintha hibátlanok lennének,

s az igazság bunkójukkal mindent szétvernek,

ahelyett hogy „a nyakukat nyújtanák”,

mint akik maguk is irgalomra szorulnak

(Rilke írja: nincs kegyetlenebb az angyaloknál)

 

 

108.

Szesztestvériség

A kocsmában mindenki a barátod,

Mindenki a keblére ölel, pláne amíg fizetsz,

De melyikük lenne kezesed egy kölcsönnél,

Vagy ki jönne el közülük melletted tanúskodni,

Vagy ki fogadna be egy napra is, ha kilakoltatnak?

 

 

109.

Tekintélyelvű

Eredet és érvényesség

Mindegy, hogy honnan tudod

(illetve: hogy te mit gondolsz erről)

- „istentől”, a tanár bácsitól, holt bölcstől -,

Az a lényegi kérdés, hogy igaz- e vagy sem,

Hogy tudod-e igazolni, bizonyítani!

(A tekintélyre hivatkozás nem érv…)

 

 

110.

Tudni, érteni és élvezni

Mindent tud a humor történetéről,

Csak nem érti, s főleg nem élvezi a tréfát -

Elméletet alkotott az emberi humorról,

De képtelen hatásosan elmondani egy viccet…

 

Képtalálat a következőre: „öngyilkosság”

 

 

111.

Ha beteg vagy,

Akkor elárulod magadról,

Hogy gyenge a Jóisten-hited,

Pláne ha nem inkább „testi”,

Hanem pszichoszomatikus a baj,

Vagy neadjisten depresszióval küzdesz?!

(nem elég a baj, hozzájön a bűntudatod…)

 

 

112.

Ha szegény vagy,

Sőt már nyomorogsz,

Ez egy biztos jele annak,

Hogy nincs - jó - kapcsolatod az élő Istennel?

Másként meghallgatná imáid és megáldana bőséggel -

Így nemcsak küszködnöd kell a víz felett maradásért,

De még a bűntudatodnak a súlya is víz alá akar nyomni…

 

 

113.

Verseny(ző)

Nemes-nemtelen

Konstruktív-destruktív

Nem építő, de romboló rivalizálás,

Te csak a másik rovására nyerhetsz?

 

 

114.

Életfogyatékos

Már nem olvasol mesélsz

Már nem jársz el mulatni

Már nem énekelsz, táncolsz

Már feladtad a hivatásodat

Már beletörődtél, megalkudtál

Stb.

 

 

115.

Későn

ébredsz, nem éred utol magad

nősülsz, nehezen alkalmazkodsz

szülsz, nem lesz elég – ép - gyereked

leszel apa, vénen lehetsz csak nagyapa stb.

 

 

116.

Korán

kezded, rosszul végzed

pl. a páros nemi életet – csömör

pl. a profi szertornát – lerokkansz

pl. a gyerekszülést – belehalhatsz

pl. a pénzkeresést – korán vénülsz

 

 

117.

Életkor-zavar

Tiszteletreméltó szépkorúságod

az „örökifjúskodás” miatt nevetségességbe fullad

Mintha szándékosan, „direkt” öregítenéd magad

a ruházkodásoddal, a szín- és a formaválasztással

 

 

118.

Koravén-örökifjú

Minden életkort csak egyszer élsz meg,

Mindegyiknek megvan az egyszeri sajátos öröme,

Miért akarnád fiatalítani, vagy öregíteni magad -

Az előző esetben csak nevetségessé válsz,

Az utóbbiban meg esetleg annyira sikerül a dolog,

Hogy az ifjúból hamar koravén, kiégett roncs lehet...

 

 

119.

Messiás

Elrontás – megrontás

Minden újszülött egy csodagyerek

Hogy tesszük-hagyjuk hülyegyerekké válni?

A szülők és az iskola beleadnak apait-anyait,

A maradék munkát meg te magad önerőből…

 

 

120.

A jó gyerek

Irigykedsz a tékozló fiúra, bátyádra,

akit tárt karokkal és lakomával vár apád,

te meg hiába voltál akkor oly sokáig oly jó,

inkább te is rosszalkodtál, züllöttél volna?

 

*

 

Ma született a Messiás

Hull, hull a felhő könnyü pelyhe;
Az utczákon tengernyi nép.
Paraszt, úr tarka egyvelegbe'
Megyen hallgatni szent misét.
Az ablakokból ide csillan
Hivogató világítás.
Ez egyszer minden évben így van:
Ma született a Messiás!

Én künn bolyongok, nincs családom,
Fásultan, únva életem',
A templomból ma is kivágyom;
Az álorczást nem nézhetem.
Sötét az ég; nincs rajta csillag;
Sem égi jel, se lángirás,
A mely vezesse útainkat...
Ma született a Messiás!

Az élet össze-visszasága
Ma se békít ki semmivel.
A szenvedő ma sincs megáldva
S rongyokba' jár, ki jót mivel.
Egyiknek tétlenség az élet,
S izzadva szidja annyi más.
Születni gyakran ősi vétek...
Ma született a Messiás!

A tékozló fiú kaczagja
A szent estét. Ölében ül
Egy nő, ki testét bérbe adja,
S fizetett csókokért hevül.
Körűle táncz, csók, czéda ének,
Trágár beszéd, pezsgő-ivás.
Magdolna csak nagynéha tér meg...
Ma született a Messiás!

Ah, mind ugy van, bármerre nézek,
Mint amaz első éjjelen;
Farizéusnak áll az élet;
Szegényé jászol, Betlehem,
Ahasvér hány vagyon közöttünk!
Hány Jób, ki istennel vitáz.
Sirunk, hogy a világra jöttünk...
Ma született a Messiás!

Jőjj, csendes ágy! Borítsad, álom,
Vonaglásimra szemfedőd'.
Te nyugtatod meg a halálon
Kivül a földi szenvedőt.
Jőjj, csendes ágy! Majd holnap ébren,
Ha nyugtomból a zaj kiráz,
Tovább vergődöm, újra kérdem:
Mire való a Messiás?

Reviczky Gyula

 

Képtalálat a következőre: „öngyilkosság”

 

 

 
FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 23. vasárnap, 07:53

Képtalálat a következőre: „FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN”

SZABÓ DEZSŐ



FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN



Képtalálat a következőre: „FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN”

DR. ÁCHIM ANDRÁS KÖNYVKIADÓ 
BUDAPEST

 

Képtalálat a következőre: „FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN”







I.

A tiszteletes úr szavai mind szélesebb szárnyakkal verték a levegőt. Hangja feszülő létráján érezni lehetett, hogy most már az utolsó mondat széles dicsősége felé hág. A hivek is mind odaébredtek a beszéd lelkük felé kunkorodó farkához. Mert dolgos embernek megbocsátja Isten, ha a beszéd nagy részét átalussza. De az utolsó mondatokat nem hallani olyan pogány dolog, mely a tüzelőanyag tetemesebb alkalmazását vonja maga után a pokolban. Zengett a tiszteletes úr lelke:

- Igen, atyámfiaí, e bűnös föld bilincsei nem kötik örökre az Isten lelkétől lelkes embert. A földből vétetett test megfizeti adóját a földnek. A siralomnak e halálos völgyében betegség, bűn, szenvedélyek, gyilkos étvágyak dúlnak, de a test minden mívelkedését visszanyeli az elborító föld. De az Istentől nyert lelket, ha test-börtönéből kiszabadul, a végtelenség útja várja s megtisztulásokon keresztül siet vissza örök forrásához, Istenhez. Oh, feltámadás gyönyörű öröme, töltsd be e Husvét szent ünnepén vágyó szíveinket! Nincsen elmúlás s a halál az öröklét kapuja. Ott viszont fogjuk látni szeretteinket, akik előttünk dolgoztak, szenvedtek és imádkoztak e földön. Oh, édes testvéreim a Krisztusban, szivetek minden vágyában, agyatok minden gondolatában, akaratotok minden tettében éljetek úgy, hogyha majdan megzendülnek az örökítélet trombitái, zengjen felétek isteni mesterünk hívó szava: - Te igaznak találtattál, lépj be az én Atyámnak örömébe, ámen!

A hivek egy boldog nagyot nyegtek, mint a jó falat, mint a jó csók után. Ajkukra kifényesedett az üdvösség zsírja. Aztán egyszerre felálltak. És a jó bortól vörösre duzzadt arcokból, a kolbásztól, szalonnától, megdagadt nyakakból, mellekből és pocakokból, a munkától és csóktól izmosult lábszárakból felreszketett a fehérszárnyú zsoltár az Isten arca elé:

Lelkek vagyunk, lelkek, a te lelked makucskai letéteményesei. Ne hagyj el minket, adj nekünk jó kenyeret sok zsírral, jó szagos disznópecsenyével, édes borral és megfrissítő meleg ölelésekkel. Lelkek vagyunk, ó, Urunk, és adj nekünk erős öklöt, hogy kupán vághassuk azt, akire haragszunk. Lelkek vagyunk és kérünk téged, hogy a halál akkor nyissa meg nekünk a Hozzád vezető útat, mikor mi szólítjuk fel arra őt.

Aztán még ülve is énekeltek egy szép strófát. Akkor kimentek a templom elé. Ott ősi szokás szerint csoportokba verődtek, hogy az ünnepi ebéd nagy öröme előtt megbeszéljék a világ dolgát. Mindenki a maga sorsbelijével csoportosult: külön a legények, a fiatal lányok, a tiszteletes a bíróval, a kántorral, a jegyzővel s a falu többi fejével, a módos emberek, a módos asszonyok, aztán a zsellérek és asszonyaik. Mert ez a jó Isten grádicsa: az alsó lépcső az az ember, aki sohasem lakhatik jól. A második lépcső az, aki mindennap adhat magának enni. A harmadik lépcső-ember két emberért is ehetik. És így tovább: aki háromért, négyért, ötért ehetik. Legeslegfelül van aztán a méltóságos tündöklő Úristen, aki minden percben egy világot ehetik meg. Földestől, tengerestől, szívestől, történelmestől.

Igen régi mérések igazolják, hogy Makucska a világ közepe. A templom pedig a falu közepén van, egy dombon, honnan vagy ötven más falut lehet látni s a növekvő kenyér szép zöldes térségeit. Olyan jó ott elbeszélgetni, régi biztos bölcsességeket, régi jó mondatokba pakolni. Pláne, ha a friss husvéti szellő körülfürdeti az embert s a serkedő élet vidám izenetét tágítja a szívekbe.

- Hallotta a tiszteletes úr, hogy a Cseh Antal megvette Apátiban a Kakas Péter szőlőjét? - kérdezte a bíró.

- Aki gyűjt, annak van, - felelte a tiszteletes úr.

- Csak az a sok adó ne rontaná az embert, - homályosodott közbe Fejér István, a falu legnagyobb gazdája.

- Az államnak is élnie kell valamiből, - intette a jegyző.

- Jaj, tiszteletes úr! Jaj, édes tiszteletes úr!

Ez már nem a beszélgetés része volt, hanem a rémület őrült kiáltása, mely a széles országút felől szakadt feléjük. Mindenki odariadt a hanghoz, melyben egy halálra ijesztett élet kért segítséget. Hát látják, hogy az özvegy Bogár Lajosné siheder fia kidagadt szemekkel, habzó szájjal, karjait szétdobálva rohan feléjük.

A kántor, aki hat évig mártogatta a kulturába a csendes, jómagaviseletű fiút, szelíden csodálkozott:

- Hát ezt mi lelte, hogy úgy kibújt magából?

A fiú már felrohant a dombra. Ott, mintha felgyult szemei semmitsem látnának, megint beordította a tisztes gyülekezet képébe:

- Jaj, tiszteletes úr! Jaj, jaj, tiszteletes úr!

- Ha nem volna kora tavasz, azt mondanám, hogy rossz gombát evett, - vélekedett Kocsis Györgyné.

A pap szelíden csitítgatta: - Mi lelt, fiam? Ne félj, itt nem bánt senki.

- Jaj, feltámadtak! Jaj, tiszteletes úr, feltámadtak! - lihegte kivéresedő lélekkel a fiú.

- Kik támadtak fel, te anyámasszony katonája? - gazdolt közbe a bíró.

- Mind, mind a halottak, - dadogta a gyermek és karjaival a messzi temető felé hadonászott.

Édes jó kövérkés kacagás gurult ki a gyülekezetből. A széleken a gyermekek hegyesebb vicogásai ugráltak. A kántor csendes lemondással állapította meg:

- Megbolondult. Tisztára megbolondult.

- Valaki pálinkát adott neked? - kérdezte a tiszteletes.

Lezsákné már kész volt az orvossággal:

- Szenes vizet kell itatni vele.

A gyermek hangja most már zokogó könyörgésre csordult:

- Feltámadtak, bizonyisten, feltámadtak, tiszteletes úr.

A bíró türelmetlen lett:

- Ejnye, ebatta kölyke, mindjárt a fenekedre hányom a feltámadásodat.

- Nekem dumálsz, fiacskám? - kérdezte biztonsága tetejéről a tiszteletes.

- De láttam, bizonyisten láttam, - rimánkodott a gyerek.

- Hát mit láttál? Mondd el szép nyugodtan. Katona gyerek vagy, vagy mi? - szólt a jegyző, akiben már megmozdult a hatóság.

A fiú rémületéből a sok ember közt szétszivárgott annyi, hogy lélegzet jöhetett helyébe. Most már tudott beszélni. De megtáguló szemein és hangja lejtős rohanásain érezni lehetett, hogy még benne van a nagy látomásban:

- A disznókat őriztem a temető mellett, a nyírkos réten. Hát egyszerre a disznók elkezdenek sivítani. Odanézek, jaj Istenem, a temetőben a föld úgy hullámzik, mintha víz vóna. Aztán csak szétgurulnak a sírok, jaj, tiszteletes úr, csak mind kelnek ki belőlük az eltemetett emberek. Láttam a Kátay tiszteletes urat is. Úgy féltem, azt hittem, hogy meghalok. Elkezdtem futni s csak hallom a boldogult édesapám szavát: - Várj meg. Pista, menjünk együtt. - De én csak futottam, vissza nem néztem volna egy fejelés csizmáért. Jaj, mi lesz tiszteletes úr, jaj mi lesz, tiszteletes úr?

- Az lesz, fiacskám, hogy te szépen hazamész, lefekszel és alszol egyet, - legyintett a pap.

- Bizony megérdemelnéd, hogy megcibáljuk a füledet. Így zavarni az embert Husvét szent ünnepén! - méltatlankodott az öreg Bene Gábor.

Ebben a percben a kis Pál Katica, a Pál Mihály asztalos tízéves lánya, kinek anyját a mult Karácsonykor fektették a temetőbe, a levegőbe bökte kis mutató ujját s a látomás szétlobogó boldogságával kiáltotta:

- Ni, az édesanyám! Apám lelkem, ni jön az édesanyám!

A gyermekhang végig lobbant lelkeken, mint könnyű láng a napos ház zsindelyein. Mindenki az ujj mutatása felé nézett és mindenkiben elsüllyedt a megütött lélek. Tágult szemekkel, szétnyílt ajkakkal, megdermedve néztek a hihetetlen látomásra.

A széles úton a temető felől jött a halott falu.

Példás rendben nyolcas sorokban jöttek, nyugodt erős léptekkel verve a föld valóságát. Domborúak voltak, húsból-vérből valók, rettentően valóságosak. Elül jött a volt tiszteletes, a volt jegyző, a volt bíró, a volt kántor. Utánuk mind a többi holtak: férfiak, asszonyok, legények, leányok, gyermekek. Beláthatatlan néma sereglésben jöttek az élő falu felé.

Már csak száz lépésre lehettek. Akkor az élő falu bírájába megjött a szó. Roppant félelem dacos vakmerőségével kiáltotta a temetői tábor felé:

- Állj! A törvény nevében kérdem, kik vagytok? Hogy meritek megzavarni a mi szép húsvéti ünneplésünket?

A temetői menet megállt. A volt bíró visszakiáltott utódjának:

- Netene! Mintha nem ismernél bennünket. Nagy tekintélyes egy bölcs lettél, nem hiába, hogy a helyemre álltál.

A volt pap, Kátay tiszteletes kedélyesen odaköszönt kollégájának:

- Szervusz, öcsém, hát csak feltámadtunk. Káplánkodhatsz tovább mellettem, most sem leszek rosszabb hozzád, mint régen voltam.

Séra Ferenc, a volt boltos, nagy kiáltással kurjantotta a feltámadottak közül az élők felé:

- Szabó Károly, aztán most megadhatod a száz pengőmet. Te meg, Sáfrán Kati, hat pengővel maradtál adósom, te pedig, Bene Gábor bátyám huszonöttel.

Az élők dermedt tábora most egyszerre megelevenedett. Mint dühödt széltől szántott mocsár piszkos hullámokba tajtékoztak az emberek. Mert pénz, kenyér, föld, rang, csók: minden, amiért életnek érezték az életet, most vitás jószág lett a visszatértek követelése előtt. Mindenki tébolyult haraggal kapkodott a legközelebbi védelem után. A férfiak egy pillanat alatt széttépték a templomkert fáit-bokrait s husángokat lóbáltak kezükben. Az asszonyok nagy köveket kapartak ki a földből, vagy körmeiket görbítették előre s vérhasító éleseket visítottak. A legények berontottak a templomba, kihoztak egy csomó padot s azokat törték szét fegyverekké. A kölykök kezeibe előtűntek a csúzlik s megfeszültek a gumik. A bíró megkavarta a levegőt dorongjával és Kain dorongjának minden zuhanása benne volt a hangjában:

- Én pedig azt mondom, hogy én Kömény András Makucska hites bírója vagyok és vigyázok a falumra. Aki egy lépést tesz előre közületek, úgy visszaragasztom ezzel a fúrkóssal a temetőbe, hogy maga az édes Atyaisten se feszíti ki onnan.

A kántor, akinek vagy húsz hitelezője volt a szemben álló táborban, kékesvörösre duzzadva üvöltötte:

- Van pofátok, hogy éppen Husvét szent ünnepén csináltok velünk ilyen rossz viccet! Hát keresztény anya szült benneteket, ti zsodomások, hogy így feltámadtok a becsületes emberek nyakára?

A szívekben gyilkos indulat, az öklökben a fojtogatás görcsei, a levegőben vérszagok bújtak.

- Te szent Isten, éppen az én feleségemet kellett visszahozni! - tüszkölt Borcsa Antalban a lélek.

A tiszteletes azonban óvatos és mérsékelt ember volt. Hideg, bölcs szavakat vetett a felgerjedt lelkek elé:

- Atyámfiai, a fegyverek csak akkor esedékesek, ha már az okos szó nem használ. Emberi és Istentől szabott kötelességünk előbb okos szóval próbálni meg a dolgot. Bízzatok meg engem, a jegyző urat és Fejér István bátyánkat, hogy tárgyaljunk e ránk jött emberek vezetőivel. Többet ésszel mint erővel. Ti pedig küldjetek be egy pár gyermeket a faluba, hogy várjanak egy kicsit az ebéddel.

- Hát én kutya vagyok, vagy mi? - kiáltotta a bíró s minden lábujjkája vére ott vöröslött a tokáján.

- Hát vegyük be a bíró urat is, azért első ember, - hagyta helybe a tiszteletes. - De aztán nem szabad mindjárt hörcsögösködni. A síma vas könnyebben megy a földbe, a síma szó könnyebben nyitja a szívet.

A gyülekezet dühe mögött olyan sok rémület volt, hogy szívesen beleegyezett a próbába.

Mikor a béke-bizottság indulni akart, Fejér István odaszólt a feleségének:

- Anna te, add ide a zsebbéli keszkenődet. Adjuk meg a módját neki, hogy ne panaszoljanak.

Anna asszony odaadta a zsebkendőjét Fejér István feltűzte a husángja hegyire s nagy peckesen ment a bizottság előtt.

Mikor a tegnapi falu meglátta a mai falu küldöttségét, onnan is kivált négy ember: Kátay tiszteletes, a volt jegyző, a volt bíró és a Fejér István édesapja. A tér közepén találkoztak.

A tiszteletes lágy, behízelgő hangon kezdte:

- Kátay tiszteletes bátyám s nekem szeretve tisztelt volt főnököm! Én tiszteletes bátyámtól tanultam meg tisztelni az Úr rendeléseit és követni az ő elrendelt rendje parancsait. Ezekben a nehéz időkben ne hozzunk újabb zavart erre az istenfélő szegény falura. A természetnek Istentől szabott rendje az, hogy az élők éljék a maguk életüket, a holtak pedig szép türelemmel temetői tisztes ágyukban várják, hogy megzendüljenek a végítélet trombitái a századok összeromlása után. A századok még tartanak, ezek a trombiták még sokáig nem fognak megszólalni. Így tehát jó keresztény ember szabályos, érvényes feltámadásról nem is beszélhet. Tiszteletes bátyám uramék hitelesen, a jó Isten törvényei szerint holtak, mi pedig jogérvényesen élők vagyunk. Kátay uram bátyám mint e tisztes falu negyven éven át tisztelt és közszeretetben álló papja nem adhat példát ilyen theológiai tévedésre. Térjenek vissza szépen szerető gonddal megvetett csendes síri ágyukba és legyenek tovább is példás türelmű keresztény halottak. Hagyják, hogy mi a siralomnak e makucskai völgyében békén tovább hordjuk az élet súlyos keresztjét.

- És tejfeles töltöttkáposztát egyetek, - morcant közbe a Fejér István édesapja.

Kátay tiszteletes nagy bevilágító szemekkel nézett volt káplánjára. Hangjában mély nagy emlékezések forró szeretete reszketett:

- Érzed, öcsém, a virágzó fűzek illatát? Látod, fiam, a vetés zöld vidámságait? Érzed, hogy fürdeti arcodat a kenyérbe mozduló föld lehellete? Most akarsz minket visszaküldeni a föld alá, most?

A jegyző, aki már hivatalánál fogva is diplomata volt, engedékeny hajlandóságot szagolt a hang nagy szelídségében. Ütni kezdte a meleg vasat:

- Nagytiszteletű uram, kedves volt elődöm és kollégám, tisztelt boldogult bíró uram és kedves jobblétre szenderült Fejér Péter urambátyám! Mint a magyar királyi közigazgatás szerény, de becsületes képviselője e kies faluban, engedjék meg, hogy örömömet fejezzem ki, hogy kigyelmeteket ilyen jó egészségben viszontláthatjuk. Én mindig megértő kuláns ember voltam és tudom, hogy így zsendülő tavasz idején, még a legrendesebb halottnak is feltámadási kedve szottyanhat egy-két percre. Én is ember vagyok, nekem is voltak olyan perceim, mikor megfeledkeztem magamról. Húsz éves koromban egy áprilisi éjszakán annyit ittam, hogy hajnalban bevertem a félfalu ablakát. De önöknek érettebb megfontolás után be kell látniok, hogy ilyen extra feltámadásra semmi jogi alapjuk nincs. Az orvostudomány, a közigazgatás, az állam, sőt maga az Anyaszentegyház is leszegezte már a maga álláspontját az önök halála irányában. Ezen változtatni már nem lehet. Mi örvendünk a viszontlátásukon, mert nekünk szívünk van. De a paragrafusnak nincs szíve, a jog hideg és érzéketlen valami. Térjenek hát vissza, mint volt jó polgárokhoz illik a föld meleg ölébe, ahol nincs paragrafus és törvények nem kötnek. Itt csak felzavarnák az egész jogrendet s bajt hoznának magukra is, ránk is. Ismerve jól a nagyságos főszolgabíró urat, úri becsületszavamat köthetem le, hogy a földművelésügyi miniszternél ki fogja járni az ingyen virágmag kiutalását és májusban mindnyájuk sírja olyan virágos tesz, mint egy grófi park.

A volt jegyző, aki életében is csendes jó ember volt, szelíden s némi álmélkodással mondta:

- De kedves kolléga, mi feltámadtunk. Mi nem akartunk feltámadni: mi feltámadtunk. Ez tényálladék, ez az Isten akarata.

A jegyző nem jött zavarba:

- Te tudod legjobban kedves kollégám, te a te nagy közigazgatási tapasztalatoddal, hogy mindenütt történhetik hiba, még az isteni adminisztrációban is. De mi a rosszul informált Úristentől a jól informált Úristenhez fellebbezünk és kérjük az örök rend betartását. Kedves kolléga, te ismersz engem, tudod, milyen kényes vagyok becsületbeli dolgokban. És én itt a kifogástalan úri emberek és Fejér István bátyám előtt becsületszavamat adom, hogy halottak vagytok.

Az öreg Fejér Péter, az István gazda visszatért apja közbeszólt:

- Pista fiam, úgy szeretnék egy jó füstös oldalast kocsiskáposztával és egy félliter makucskai veres bort rá. Ne félj úgy tőlem, nem leszek rosszabb apád, mint amilyen voltam.

Az élő-bíró elvesztette a türelmét:

- Ugyan mit fecsegünk itt annyit! Még elhül otthon az ebéd. Mi vagyunk a birtokban, mellettünk van a törvény, az erő és az Isten. Ha nem mentek vissza szép szerivel, majd vissza küldünk mi úgy, hogy örökre elmegy a kedvetek minden feltámadástól.

A volt bíró igazított egy dacos-nagyot a nadrágszíján:

- Hát ha te úgy, mi is úgy. Mi nem megyünk innen egy tapodtat sem. Miénk a falu és ti csak bitorlók vagytok. Húsz hektó borom van a pincében és menjek vissza a föld alá? Hátha harcot akartok, legyen harc. Meglátjuk, ki fog először kezet emelni ellenünk.

Az élő bíró most már ordított:

- Tyű, a kínnal cifrázott teremtésit annak a furfanggal feltámadott sánta vakapátoknak, hát legyen harc. Aki bírja, marja és ez az igazság.

Letépte a fehér kendőt a Fejér István husángjáról, kettészakította, és rátiport nehéz csizmájával. A tiszteletes visszafordult, mellére tette kezét. Széles ünnepélyességgel mondta:

- Én megtettem a kötelességemet. Megpróbáltam minden emberileg lehetőt. Salvavi animam meam. Jöjjön hát, aminek jönnie kell.

Visszaindultak a dombra, a gyülekezet feszült várakozásához. A mai falu kimondta a háborút a tegnapi falu ellen.

Képtalálat a következőre: „FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN film”

II.

Délután már lövészárkokat is ástak a falu körül. Összeszedtek minden drótot, amit boltokban és házakban találtak s a világháborúban résztvett emberek kitünő drótsövényeket csináltak a feltámadt falu ellen. Különben is: a hadvezetést ezekre bízták, ők már tudják az emberölés csínját-bínját.

A falu többi lakossága az ő parancsnokságuk alatt volt. A templomdombon már két gépfegyver komoly fenyegetése meredt a visszatértek felé. Összeszedtek minden puskát, revolvert, pisztolyt, baltát, kaszát és dorongot a faluban, hogy megvédjék az Úristen örök rendjét a szabálytalan feltámadók ellen.

Táviratilag segítséget kértek a megyétől, a minisztériumoktól, a katonai és csendőr-hatóságoktól. Este pedig felgyúltak az őrtüzek s kemény őrségek vigyázták az élő falu biztonságát. A feltámadt háború, mint egy forró sirokkó végigfújt Makucskán és szomjassá tette embervérre a szíveket.

A legkétségbeejtőbb az volt, hogy a feltámadottak nem támadtak. Csak álltak, álltak ott a széles út beláthatatlan elmúlásán, nyugodt mosolygással, bontatlan sorban. Még a hősi halottak, akik külön csoportban verődtek össze, még ők sem tettek egyetlen fenyegető mozdulatot sem. Csak álltak arcuk boldog sugárzásával, amint újból körülcsókolta őket az élet szele. Ez a derült nyugalom, ez a fáradhatatlan biztos állás halálos rémületet nehezített a makucskai szívekre. Vajjon miben bíznak olyan nagyon? Mi adja nekik ezt az érthetetlen titkos erőt?

És a felfegyverzett, védelemre dermedt faluban senki sem volt, aki magára merte volna vállalni a támadás felelősségét.



III.

A magyar képviselőházban a közönség fulladásra zsúfolta meg a karzatokat. Ott volt az arisztokrácia, a magas klérus, az előkelő polgári és katonai társadalom színe-java és a teljes külföldi képviselet. Az ujságírók padjain minden helyen két ujságíró ült és mindenik hat ceruzát tett a zsebébe. A levegőben a történelmi pillanatok nagy várakozása feszült.

Mindenik párt interpellációt jelentett be a makucskai feltámadás ügyében, mely fenekestől felforgatta a budapesti lelkeket. De maga a kormány pártja, az egységes párt is kijelölt egy hivatalos interpellálót. Meg kell mutatni az egész világ színe előtt, hogy a felelős magyar kormány pártja ép olyan távol áll mindenféle feltámadástól, mint bármely ellenzéki párt.

Mikor az elnöki csengő megszólalt, a szívek egyetlen óriási boltozattá feszültek.

Az első szó a kormánypárt szónokát, Erdélyi Aladár képviselőt illette, ki a párt szociális érzékű kirendeltségének volt egyik vezéralakja. A közkedvelt, művelt képviselő magára parancsolt nyugalmán átreszketett a belső izgalom forrósága:

- Tisztelt ház, mi akik a Bethlen István gróf providenciális alakját (tomboló éljenzés a jobboldalon) azzal az erős hittel követjük, hogy ő fogja visszaadni a hajdan tejjel és mézzel folyó magyar Kanaánnak ős gazdagságát, (úgy van! úgy lesz! - a jobboldalon) hódoló tisztelettel fordulunk egy alázatosan sürgős kéréssel a nagyérdemű összkormányhoz. Amint a lapokból és a hivatalos jelentésekből méltóztatik értesülni, Makucskán, a kicsiny, de példás zalamegyei községben a halottak feltámadtak. (Gyalázat, gazság! - minden oldalon.) És ezt a mindenképen elítélendő, felforgató célú ténykedésüket éppen a kereszténység szent ünnepe, Húsvét áldott napján követték el. Tisztelt Ház, azt hiszem köztudomású, hogy én mindig szociálisan gondolkozó, elfogulatlan tagja vagyok a magyar parlamentnek. (Több hang: igaz! úgy van!) És minden szerénység kötelezettsége mellett is bátran elmondhatom, hogy bármely egyetem bármely szociális vonatkozású tanszékét tisztességgel be tudnám tölteni. Igen, én bátran állítom, hogy a paraszt is ember és választási beszédeimben nem egyszer testvéreimnek neveztem őket. A magyar paraszt jó katona, szívesen önti vérét hazájáért. Polgári állapotban tiszteli fennebbvalóit, igyekszik pontosan fizetni adóját s legtöbbje annyi polgárt nemz a hazának, amennyi tőle telik. Ezt a magyar parasztot én és tudom, hogy ebben európai hírű hőn tisztelt vezérünk, Bethlen István intencióját követem (óriási éljenzés a jobboldalon és a középen. Egyes egységes párti képviselők kigombolják a mellényüket.) életben akarom tartani. Igenis, én követelem azt a jogot a magyar paraszt részére, hogy munkája mellett ne haljon éhen. Holt parasztokat nem lehet besorozni, holt parasztoktól adót beszedni nem lehet, holt parasztok nem szavazhatnak. De amikor teljes erőmből követelem az élő parasztok számára a jogot, hogy éljenek, a legnagyobb felháborodással tiltakozom az ellen, hogy a holt parasztok mirnix-dirnix feltámadjanak. Nem akarom itt a kérdés theológiai oldalát érinteni, de szociális, politikai és gazdasági szempontból teljesen megengedhetetlen, hogy bárki akkor támadjon fel, amikor kedve szottyan rá. (Zúgó helyeslés és éljenzés a Ház minden oldalán.) Mi lenne az egész gazdasági élettel, mi lenne szociális berendezkedésünkkel, mi lenne az államrenddel s mindazzal, ami ma biztosítéka a nehéz sorba jutott hazának, ha a magyar temetők a maguk kedvük-kényére megmozdulhatnának? Mély tisztelettel vagyok bátor kérdezni a magas kormánytól, hogy a mai nehéz időkben, mikor még az élőknek sem tudunk enni adni, mit szándékozik tenni, hogy hasonló esetek elő ne fordulhassanak és hogy a makucskai kínos botránynak minél hamarabb véget vessenek. (Általános helyeslés, szónokot számosan üdvözlik.)

A keresztény-szociális-gazdasági-kiskereskedelmi-kisgazda-polgári-nemzeti pártból maga a vezér. Wolff Károly tömörlött fel szólásra:

- Tisztelt Ház! Tudtam, hogy nem telhetik el egy nap, hogy a francia forradalom meg ne hozza a maga átkos gyümölcseit. Mert a nagy francia forradalom, az volt a nagy disznóság és az malacozza a nyakunkra ezeket a mai disznóságokat. De most már én odadörgöm ennek a francia forradalomnak: elég, ne tovább! (Zúgó éljenzés a jobboldalon és a középen.) Itt az ideje, hogy visszahelyezzük a világot a keresztény valláserkölcsi alapra, mint az élet egyetlen lehetséges alapjára. Én nem akarom vitatni a magyar paraszt érdemeit, de mindig mondtam, hogy az ideálizmus és hazafias érzés hiányt képeznek benne. Különben egészen bizonyos és a sógornőm frizőrnéjának szobalányától határozott értesülést kaptam rá, hogy a makucskai eset mögött a moszkvai hóhérok keze dolgozik. A kommunizmus: voilá l'ennemi. (Falrengető taps és éljenzés.)

A liberális párt szintén vezérét, Rassay Károlyt küldte a csatába:

- Tisztelt Ház! Még ellenségeim is elismerik, hogy én a kormánnyal szemben mindig a mérsékelt kritika álláspontjára helyezkedtem. (Igaz, úgy van.) Ezért van, hogy ellenzéki voltam dacára, állandóan mint lehető igazságügyminisztert, vagy mint egy esetleges koáliciós kormány miniszterelnökét emlegetnek. De energikusan fel kell hívnom a kormány figyelmét arra, hogy a makucskai feltámadottak közt egyetlen egy zsidó sincs.

Az országos kisgazda-pártból dr. Eckhardt Tibor ugrott fel, aki különben az ülés elejétől jelentkezésre nyujtotta az ujját:

- Mélyen tisztelt Ház! Kegyelmes, méltóságos és nagyságos uraim! Kedves urambátyáim és aranyos uramöcséim!

- Én nemzetünk érdekében, mely számomra nem csak nácionálista, de internácionális fogalom is, jártam már Mussolininál, Rothermere lordnál, Hitlernél, Cuzánál. Én mindenkinél jártam. Mit beszél nekem az a Goethe, hogy: - Es irrt der Mensch, solange er strebt! Én, t. Ház, strebe, aber irre nicht. A magyar kisgazdáknak a mi pártunk az egyetlen jogos képviselője, a mi pártunk programjában pedig egy szó sincs semmiféle feltámadásról. Mi lenne, ha még a holt parasztoknak is dumálnunk kellene ezután?! Én tisztelt Ház, csatlakozom. Csatlakozom az előttem szólók, csatlakozom az utánam szólók véleményéhez, én mindig csatlakozom.

Az egész Ház tapsol. Jánossy Gábor képviselő szemeit törölgetve rebegi: Már rég nem sírtam s íme most Pillámon egy könny rengedez.

Az elnök tíz perc meghatottsági szünetet adott. Szünet után egyszerre nagy csend lett. A miniszterelnök, Bethlen István gróf emelkedett szólásra. Bár ez az emelkedés az inkább alacsony, ösztövér embernél nem jelentette a vertikális irány túlságos igénybe vételét.

Bethlen gróf felállt. Hallgatott. Mosolygott. A jobb szemével bekacsintott a bal szemébe. A balszemével visszakacsintott a jobbszemébe. Aztán besúnyított mindkét szemével a kabátja jobb zsebébe. Majd ugyanezt tette a bal zsebe öble felé. Halkan odasúgta a körülállóknak:

- Roppant titkaim, óriási koncepcióim vannak Magyarország felemelésére.

Az egész Ház örjöngve ugrott fel s tizenhét perc három másodpercig tapsolt a rejtelmes, szó nélküli szónoknak. Maday Gyula képviselő olyan hangon, mely nyílt reklám volt a tokaji bor számára, fellobogó ihlettel énekelni kezdte:

Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted...

Az általános delirium lecsillapulása után, a gróf most már a szavak nagy nyiltságára hősiesedett:

- Tisztelt Ház! Sohasem volt oly könnyű dolgom, mint e pillanatban. (Éljen! Igaz! Ugyvan!) Az ezeréves magyar alkotmány ismer élőket, ismer haldoklókat, de nem ismer feltámadottakat, de nem ismer feltámadást. A feltámadás Magyarországon sohasem jelenthetett jogi állapotot. Aki itt feltámad, az minden jogon kívül áll, az fógelfráj!

A falakról itt is, ott is pattogzik le a tapéta az örjöngő éljenzéstől. Jánossy Gábor képviselő csurgó könnyekkel rebegi maga elé:

- Kis lak áll a nagy Duna mentében. Oh, mi kedves e lakocska nékem!

- Tisztelt Ház, én nem mondom el csodás hatású titkaim, mély gyökerű terveim és rengeteg koncepcióm. Csak annyit mondok: ami Makucskán történt, nem érvényes.

Képtalálat a következőre: „FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN”

IV.

Makucskán ezalatt tovább égtek és fagytak a szívek a levegőben súlyosodó háborútól. Mert bár katonaság és csendőrség is érkezett a faluba, a háború még mindig csak egy roppant fenyegetés volt, mely mint egy zuhanásra dülő ércfal nyomta a makucskai szíveket. Százszor jobb lett volna ennél a már kitört harc, a lövés, a döfés, a nekirohanás, a vad mozdulatok bátorítása s a lefojtott mellekből kiszabadult ordítás, meg a fakadó meleg vér látása. De ezekkel a visszatértekkel nem lehetett harcot kezdeni.

Nem lehetett, mert: mosolyogtak. Csak álltak, álltak napokon, éjszakákon át s félelem és harag nélkül nyugodt derűvel mosolyogtak. Ez a mozdulatlanság, ez a mosolygás jobban megverte az élő falu táborát, mint bármilyen fegyver. Ha csendőr, katona, falusi legény keze lövésre mozdult: ez a mosolygás megölte a mozdító akaratot. Mind nehezebb láz fojtogatta a védő tábor szívét. A katonák már nyiltan zugolódtak. Ők nem félnek, ők szívesen harcolnak, ha kell. De vigyék őket felfegyverzett emberek ellen. Akik dühöngenek és dühítenek, kihívnak és visszabántanak. De ez ellen a boldog néma mosolygás ellen ne küldjék az anyaszülte embergyermekét.

Más baj is bontogatta a szegény makucskaik lelkét. A gyermekek, akiknek apja vagy anyja, a legények és leányok, akiknek szeretője, a férfiak és asszonyok, akiknek felesége vagy férje volt a visszatértek táborában: csak felforgolódtak éjjeli nyughelyükön. Érezték a régi csókok hívását, a régi ölelések halkan körül suhanták őket. És csak fel-felhangzott az éj fekete sátrában az álomra húnyt szeműek ajakán: - Édesanyám, csakhogy visszajöttél! - Drága virágom, csakhogy újból ölelhetlek. - Ugye, nem fogsz többé itthagyni édes feleségem? - A visszatértek tábora az elhagyottak, az árvák, a magánosok szívén át, mint betömhetetlen réseken, mind jobban benyomult a körülárkolt faluba.

A jegyző, aki ravasz eszű ember volt, még mindig valami diplomáciai megoldáson törte a fejét. Egy napon egy csomó ügynököt küldött ki a visszatértek közé, akik hadikölcsön-kötvényeket kínáltak megvételre nekik. De azok erre sem futottak vissza a temetőbe. Erre elhíresztelte, hogy minden feltámadottat be fognak választani a Petőfi-társaságba. Azok pedig mégsem bújtak a föld alá. Akkor aztán egy csomó falusi legénnyel és leánnyal betanultatta a Herczeg Ferenc Híd című darabját s a templomdombon eljátszatta velük a feltámadottak képébe. Azok meg sem moccantak, még csak nem is hunyorítottak. És az a mosolygás nem tört le az ajkukról.

A falu pedig szenvedett. Már az étel sem esett jól, már aludni sem tudtak. A munka pedig, most tavasz derekán, teljesen megszűnt. Az emberek megsoványkodtak, szemük megtágult, ajkukat kiverte a láz cserepe. A visszatért falu győzelme úgy gyűlt napról-napra, mint mély völgy tava a föld titkos csatornáiból.

Képtalálat a következőre: „FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN”

V.

- Ez így tovább nem mehet, itt segítni kell minden áron. - Mondta a jegyző és nagy tanácsra hívta össze a falu fejeit. A tanácskozáson résztvettek a segítségére jött haderők parancsnokai is.

- Uraim, ha ez így megy - szólt a jegyző, - maholnap az élő falu fog a sírba dülni s a halottak nyugodtan a helyünkbe ülhetnek. Én eddig állandóan a békés megoldás mellett voltam. De most magam is belátom, hogy tenni kell valamit. Bármit, de véget kell vetnünk ennek a lehetetlen állapotnak.

A bíró bő volt és hangos mint a tavaszi zajló Duna:

- Nohát, csakhogy a jegyző úr is eljutott a küszöbömig! Hát nem mindjárt azt mondtam, hogy csak ököllel lehet elintézni a dolgot? Ki a fene megy a föld alá, ha nem muszáj? Ezt a muszájt kell nekünk megcsinálnunk, azért van az öklünk, a botunk, a puskánk, a katonaságunk, a gépfegyverünk. Harc, harc és megint harc és két óra alatt úgy visszapakoljuk őket, mintha sohasem bújtak volna elő. Aki fél, bújjon az anyja szoknyája mögé. Aki férfi, az jöjjön velem. Megmondtam.

A tiszteletes úr csendes megadással szólt:

- Legyen meg a jó Isten akarata.

A csendőrség parancsnoka szelíden tünődött:

- Ez szép, ez szép, bíró uramnak teljesen igaza van. Természetes, hogy egy óra alatt végzünk velük. De ezt az órát meg kell kezdeni és itt a bökkenő. Mert megkezdeni senkisem meri, az a fene mosolygás mindenki kezéből kiijeszti az akaratot.

A jegyző diplomáciáját most már egészen a Márs rendelkezésére bocsátotta:

- Várjunk, várjunk uraim. Egy háborút mindig csak erkölcsi ráhatókkal lehet megindítani. Először is: az összes kocsmákban csapra ütjük a hordókat és mindenki annyit ihatik, amennyit akar. Aztán bedumáljuk az egész falunak, hogy ezeket a kommunisták támasztották fel, hogy elvegyenek mindent mindenkitől. Aztán eldugunk vagy két-három gyermeket a szomszédfaluban és elhíreszteljük, hogy a visszatértek falták fel elevenen őket és így fognak tenni az egész falu népével, mert a feltámadott ember nyers emberhússal él. Ha rögtön hozzá kezdünk a dologhoz, fogadom, hogy éjjelre megkezdhetjük az offenzívát.

A tanács nagy lelkesedéssel tette magáévá a jegyző eszét. Pestről telefonon egy vagón alkalmi és irredenta költőt rendeltek, kik ebédre meg is érkeztek Etelközi Pischinger Taks vezetése alatt, ki Gejza diák névvel gyujtogatta a honi szíveket. Délután már vad kurjantások és véres nóták verték a falu levegőjét. Folyt a bor s költők és elüljárók dobták a felgyúlt nép kohóba a parazsat. Fizetett asszonyok véres jajgatásokkal tűzték át a dagadt szíveket, hogy hogyan falták fel a visszatértek az eltűnt gyermekeket, hogy jajgattak a szegény áldozatok az irtózatos fogak között. Százhúsz megöntözött költőtorok üvöltötte Pischinger csodálatos riadóját a felgerjedt falu lelkébe:

Testvér, élesítsd fogadat, 
Harapjad át a torkukat!
Nem magyar az, ki feltámad, 
Elárulja szent hazánkat. 
Tépjed ki a füleiket,
Kapard ki a szemeiket!
S míg a föld vérüket issza, 
Taposd őket földbe vissza!!!
Vágjad agyon, ha feltámad, 
Az apádat, az anyádat! 
Irmag ne maradjon itten, 
Ezt mondja a magyar Isten, 
Véres legyen minden agyar,
Agyarban magyar a magyar!

Az ivók közt Sztalinnak, a Szovjet elnökének aláírásával egy "elfogott" táviratot adtak kézről-kézre: - Az egész falu legyilkolandó stop Mindent kommunizáljatok stop Sztalin stop.

Este az egész falu s a csendőrök és katonák ordítva, hadonázva, lődözve vonultak fel a templomdombra. Az őrtüzek lobogó lángjainál vérvörösek voltak az arcok s vérnek látszott a bor az üvöltöző ajkakon. Velük szembe, az útnak az éjszakába halványuló szélességén az éjszaka szövetén is átderengett a feltámadottak nyugodt mosolygása. A bíró, akit polgári részről a háború legfőbb parancsnokának választottak, átkiáltotta a sötétség szövetén:

- Én Kömény András, Makucska egyedüli hiteles főbírája s mint e nemes honvédő hadsereg legfőbb parancsnoka tudatom veletek, hogy egy negyedórát engedünk nektek arra, hogy szép rendesen visszamenjetek illő sírotokba. Ha nem engedelmeskedtek, mint hazaárulókat és kommunistákat a törvényes véderő minden eszközével megsemmisítünk benneteket. Éljen a haza, éljen a jogrend, éljenek Makucska jogos élő birtokosai!

A részeg falu, mint piros rakétákat, vad ordításokban dobta felgyúlt lelkét a csendes csillagok felé. A temetőből jöttek álltak, hallgattak, mosolyogtak.

Már tizenhárom perc eltelt. Katonák, csendőrök, falusiak célzásra emelték puskáikat. A gépfegyveresek odaálltak a halál-masina elé. A kézigránátosok felemelték az örök búcsúztatót. Most már halálos nagy csend nyomta az éjszakát. Mindenki tudta, hogy most ölni fog és hogy ezentúl jóvátehetetlenül más ember lesz, mint eddig. A fennakadt szívű csendben egyszerre csak egy gyermek síró jajgatása állt a lelkek elé:

- Jaj, katona bácsik, ne bántsák a mamukát! Meghalok, ha szegény mamukának baja esik!

A Kádár István kis árvája, a tízéves Ilonka sírta gyermekszívét az éjszakába. Mert az édesanyja ott volt a temetői táborban. A hang átment az éjszakán és íme, csoda történt. A visszatértek mosolygása lehervadt tőle az ajkakról s mintha megingott volna biztos rendjük. Valami mozdult hallgatag soraikban. Egy asszony jött ki a néma seregből s nagy kéréssel odavetette magát Kátay tiszteletes úr elé:

- Menjünk vissza, tiszteletes úr! Menjünk vissza, az elmult élet jóságára kérem. Ne tegyük gyilkosokká azokat, akikért éltünk, szenvedtünk, akiket egész életünkkel szerettünk. Ne zavarjuk meg gyermekeink álmát, ne hozzunk bánatot szívükre. Oh, tiszteletes úr, édes a nap világossága és nagyok a föld jóságai. De a kislánykám sírása azt mondja, hogy menjünk vissza. Én nem tudok lázadni a kis lányom sírása ellen.

Mint megfújt náderdő elevenült meg a temetői tábor. Asszonyok, gyermekek, fiatalok kérése, mint szélbe kapott fekete indák lobogtak Kátay tiszteletes úr felé:

- Menjünk vissza, tiszteletes úr, hogy ne fájjon azok szíve, akiket szerettünk.

Kátay tiszteletes nagyot sóhajtott. Egy nagy melldomborítással magába szívta a tavaszi éjszaka minden titkos jóságát. Aztán nehéz megadással mondta:

- Atyámfiai, menjünk vissza békességgel síri ágyunkba. Az élet hívott, de az élők visszataszítottak. Vannak dolgok, melyekben hinni szükség és boldogság, de amelyeknek megvalósulása pusztítás és tragédia. Mi komolyan hittünk a feltámadásban. Tévedtünk. A mi új életünk csak bűn, nehéz felelősség és elaljasodás volna azok számára, akikért öröm volt nekünk a feltámadás. Menjünk vissza. Akiknek már nincs helyük az élők szívében, azoknak már könnyebb a temető földje. Menjünk vissza.

Egy percre felemelte sápadt arcát s felnézett az ég kinyílt szemeibe. Aztán, mintha az élet még egy forró ölelést font volna szíve köré, kibuggyant ajkára a megvalló zokogás:

- Oh föld, ó édes nap, ó kenyér, ó gyermekkacagás!

A temetői tábor megfordult. Mint fekete árvalányhajak, hosszú sóhajtások lengték át az éjszakát. Aztán már csak az éjszaka volt s az útnak végtelenbe vesző sápadtsága. A makucskai temető visszahúzódott a magyar alkotmány sövényei mögé.

Képtalálat a következőre: „FELTÁMADÁS MAKUCSKÁN”

VI.

A templomdombon pitymallatig várták rekedt szívvel, némára dermedt ajakkal, félelem-bénult karokkal, hogy mi történt az éjszaka titkában. Mikor aztán a hajnal zöldes-szürke világánál végre elhitték édes szemeiknek, hogy már nincs baj: éktelenül rikoltozni, lődözni kezdtek, hogy a dolognak mégis győzelmi és honfoglaló színezete legyen. A bíró előkerítette a vén Csendest, az öreg szennyes-fehér lovat, mely a falu mészbányájából cipelte a telt taligákat a faluba. Ráült és roppant honfoglaló mellet domborított a reggel frisseségébe:

- Árpád apánk, megtettem kötelességemet!

Három napig tartott a győzelmi lakoma Makucskán. A lobogó kedvet növelte, hogy esett a kitüntetés a falura, mint a ragya a júniusi ugorkára. A bíró feltámadás-elhárítási kormányfőtanácsos címet kapott. A tiszteletesnek a püspök megküldte a fényképét a sajátkezű aláírásával.

Gyönyörű kitüntetéseket kaptak a főispán, a főszolgabíró, a szolgabíró. A jegyzőnek megengedték, hogy nem hivatalosan a nagyságos címet használja. A tanító főtanító címet kapott.

De a temetőbe csak a legközelebbi vasárnapon merészkedtek ki. Akkor is csak együtt, nagy processzióban. Elül ment a bíró a tiszteletessel és a jegyzővel. Utánuk rang szerint az egész falu. Énekeltek, zászlókat lobogtattak. Jó keményre taposták az egész temető földjét.

A himnusz eléneklése után a bíró látnoki ihlettel kiáltotta:

- Na, Makucska, most nyugodt lehetsz a világ végéig.

 

***

 

Feltámadás Makucskán [teljes film - 1994 - FF] - YouTube

https://www.youtube.com/watch?v=0YTSQGxZW5s
2016. júl. 26. - Feltöltötte: Anno M
Az MTV1 valamiért fekete-fehéren adta, a stáblista utáni műsoron pedig már színes a kép. Bár...így se rossz :) Egy ...


Szabó Dezső - Feltámadás Makucskán (hangjáték) - YouTube

https://www.youtube.com/watch?v=kamP_VMC03U
2016. febr. 18. - Feltöltötte: Hangoskönyvtár
Az üzenetekben, bejegyzésekben, hozzászólásokban TILOS a személyeskedés, a kulturálatlan viselkedés, a ...

 

 
Szabó Dezső hitvallása
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 23. vasárnap, 07:13
  1.  

    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 1. - Az erkölcs

      • 5 éve
      • 705 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/





    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 4. - A "homo moralis"

      • 5 éve
      • 96 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/



    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 3. - Családi indíttatása

      • 5 éve
      • 85 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/



    2. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 12. - Szabó Dezső következetessége

      • 5 éve
      • 47 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/


    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 5. - Az írói magány

      • 5 éve
      • 51 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/


    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 7. - Az "igazság- fanatikus"

      • 5 éve
      • 64 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/


    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 6. - Az "önsors- közömbös" író

      • 5 éve
      • 68 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/


    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 11. - A szánalom

      • 5 éve
      • 89 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/



    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 9. - Szabó Dezső altruizmusa

      • 5 éve
      • 63 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/


    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 13. - "Minden erény, ami fajodnak használ!"

      • 5 éve
      • 98 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/


    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 10. - A "transzcendens- önzés"

      • 5 éve
      • 76 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/


    1. SZABÓ DEZSŐ ERKÖLCSISÉGE 2. - Ady, Kosztolányi, és Szabó Dezső

      • 5 éve
      • 268 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/


    1. Dezső Szabó

      • 30 videó
      • CSATORNA
      22



    1. Száműzött magyar irodalom - SZABÓ DEZSŐ

      • 4 éve
      • 4 512 megtekintés
      HONLAP: http://szabo-dezso.webnode.hu/



    1. Szabó Dezső - Feltámadás Makucskán (hangjáték)

      • 1 éve
      • 1 586 megtekintés
      Az üzenetekben, bejegyzésekben, hozzászólásokban TILOS a személyeskedés, a kulturálatlan viselkedés, a rendes eszmecsere .




    1. Magyar Sziget 2010 - 2010.08.02. - ifj. Tompó László: Szabó Dezső életműve

      • 1 éve
      • 43 megtekintés
      Nemzeti Archívum Magyar Sziget 2010 ifj. Tompó LászlóSzabó Dezsőéletműve.




 
Balgaság nagylexikon - IV.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 21. péntek, 07:44

Képtalálat a következőre: „erasmus könyv”

NAGY JENCIKLOPÉDIA

ÉLETMINŐSÉG VIZSGÁLAT ABC

Boldogtalanság tünetek-diagnózisok

A balga ész kára – a bölcs szívhiány betegei

Képtalálat a következőre: „erasmus könyv”

Az önsorsrontás elemi, közép és magasiskolája

Képtalálat a következőre: „erasmus könyv”


IV.

 

MARSCHALKÓ LAJOS

A sodródóknak

Te vagy a bűnös, nemcsak a zsarnok,

Te kis sodródó, te rongy akarnok.

Nem lenne rajtunk semmi hatalma,

Éhen pusztulna, útfélen halna

De te vagy és csak te vagy a pártja

Joga, hatalma, hóhéri bárdja

Kinyújtott karja, felemelt ökle

Te szállítod a tapsot dörögve

Te, ki a szolgák himnuszát zengi,

Te vagy a bűnös, névtelen senki.

Te vagy a bűnös, ki súgva mondod

Hogy szolgálod csak a gaz bolondot

S óh, bár a bicskád testvérbe mártod

Azért teszed, hogy megbontsd a pártot,

Ölni tudnék — mondod — ha látom

De a kenyerem, de a családom...!

Farizeusként nyögöd kereszted

S te vagy ki néped sírjába veszted

Mert mit neked a más vére dolga

Te vagy a bűnös, picinyke szolga!

Te vagy a bűnös, te porszem ember

Ki szent eszméért lázadni nem mer

Kinek csak a hasa a hazája,

Ki a korbácsot kutyaként állja

És követ raksz, hogy nőjön a gúla

Mindegy ha egy nép jajong alula

S tagadva Istent, hitet, vagy elvet

A fáraót ha csúcsra emelted

Kapj egy mosolyt, mely suhan feletted:

Porszem! A gúlát Te építetted.

A börtönt, bitót mind te csináltad!

Gazoknak létra meggörbedt hátad

Koporsót, rácsot, acél bilincset

Te alkottál, mert rothadt gerincet

Nyaldosó nyelved minden urat szolgál

Kicsi sodródó rossz szolga voltál!

Elvtelen tollnok, bőrödet mentő

Csinovnyik, bíró, öncélú bendő

Névtelen párttag, száz jelvényt hordó,

Te vagy a bűnös, kis napraforgó!

Te vagy a bűnös! Itt az ítélet!

Büntetésed a szép, szabad élet:

Mikor magadra hagy a diktátor

Melyben versenyre kelhet a bátor,

Mikor már nem lesz hol, kinek nyalni

Kicsi sodródó! — éhen fogsz halni.

Kidob minden párt, megvet a szabad

S hiába sírod hízelgő szavad

Szeméten nyúlsz el számkivetetten

Hiába jajgatsz: Uram! Mit tettem.

Szabadult néped betölti rajtad.

Itt az ítélet! Magad akartad!

Képtalálat a következőre: „erasmus könyv”

*


73.

Sodródó

Azt hiszed, hogy

te mész, „haladsz”,

Pedig csak a kor árama,

szennyárja sodor magával a nihilbe

Rossz esetben ezt „fejlődésnek” tartod,

s így miért is próbálnál az ár ellen úszni…



74.

Detonáció

Amikor rádöbbensz,

sajnos már vén fővel,

hogy a drága jó édesanyád

akihez ősbizalommal voltál,

nem, vagy nem jól szeretett

(csak magának, a maga képére,

vagy mostohán, vagy majomként stb.)

És magad kárhoztatod a túl kései felismerésért

amikor már erre szinte teljesen ráment egy életed…

 

75.

Giccs 
Életed csalódott háborgás:

hát nem egy giccses forgatókönyv az alap?

Ezért vagy operett rajongó – ott fix a happy end

Ott már maga a műfaj zárja ki a tragédia lehetőségét!

(Lásd még: A giccs tényleg a „boldogság” művészete!?)



76.

Hermetikus

A végletesség kockázata

Szellemi önvédelemből bezárkózik,

fél, hogy durva csizma tapossa eszmecsíráit –

de túl sokáig marad így begubózva, bebábozva,

így azt szívja be, amit kilehel– saját levében fő…

(pl. Dosztojevszkij kamasza azonos című regényében)

 

 

77.

Igétlen

Életfogytig toporog

a kincsesbarlang előtt,

de nem mer kulcsot vagy varázsigét kérni

Vagy amikor már bent van, mint Ali Baba testvére,

És a kapzsiság leblokkolja józan eszét, s elfelejti az igét

(és így nem csak őt ölik, meg, de öccsét is nagy bajba sodorja…)

 

 

78.

Az önhittség ára

Mások, légáramok vittek fel magasra,

De te azt hitted: csak magadnak köszönheted,

Vagy a nagy szerencsédben nagyon elbíztad magad,

Így keserves a mélyrepülés, a magasból mélyre zuhanás,

Mert ezek után meg teljesen, végleg elveszíted az önbizalmad

(Tested-lelked egy összerakhatatlan puzzle játék darabkáit idézi)

 

 

79.

Vegetáriánus vallás

Csak egy elved van, amiből nem engedsz,

Sokkal jobb ügyekhez méltó buzgalommal

Pótvallásként, szigorúan vegetáriánus vagy,

Ami annyiból áll, hogy nem eszel húst, zsírt stb.

Emiatt nemcsak anyádnak/vendéglátódnak kell duplán főzni,

De már eleve csökkented a valószínűségét, hogy párra találsz…

 

 

80.

Nyuszi simogatás

Milyen pokoli lenne az a világ,

ahol egyáltalán nem értenénk egymást

vagy szisztematikusan félreértenének minket

és úgy járnánk mint Karinthy hőse a nyúllal,

akit csak meg szeretett volna/akart simogatni,

de az ezt nem fogta fel, inkább támadásnak vette,

mire a mi emberünk egyre jobban bedühödött,

s a végén már baltával kergette, hogy szétvágja...

 

 

81.

Kölés-megértés

Sok házaspárt-élettársat látni,

akiknek a magyar az anyanyelvük,

mégis csak egy vadidegen ember előtt,

már csak a válóperük során mondják el,

hogy tulajdonképpen mi bajuk is volt egymással.

Pedig még a tulajdon édes anyja sem mindig érti,

Hogy mi akar a gyereke, ha szótlan, ha „néma”…!

(a néma szavunk jelentésében rokon a némettel,

ami a nem érthetőt, az ismeretlen idegent jelentette...)

 

 

82.

Beszéd-hallgatás

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Társadnak mégis expressis verbis a mennyországról mesélsz,

Vagy a születésed előtti, utáni – vélt, remélt - reinkarnációidról

Miközben elvárnád: ő meg kitalálja minden eltitkolt vágyad,

Akkor is ha ezeket sohasem fogalmaztad meg,

Akkor is, ha még jelét sem adtad – sőt: titkoltad…

 

 

83.

Irreverzibilitás

Visszacsinálhatatlan

Előbb vág, azután mér

Kolbászból már nem lehet disznó

A sorsfordító döntéseket nem lehet visszacsinálni:

Az élet nem játék, ami bármikor nulláról újrakezdhető

(majdnem/szinte úgy, mintha előtte mi sem történt volna)

 

 

84.

Alávalóbb

Ha „mersz kicsi lenni”,

Ha magadat eleve leértékeled,

Ha nem gyógyulsz kisebbrendűségi komplexusodból,

Ha úgy tartod, hogy eleve bűnösen születtél e világra,

És utána ez a helyzet még csak romlott, „fokozódott”,

Akkor be fogod érni magadhoz méltatlan társakkal,

Belemész/ragadsz alárendelt, megalázó élethelyzetekbe stb.

 

 

85.

Különb – feljebbvaló

Hogy magadat másoknál különbnek tekinted

Az nagyon megnehezíti, szinte ellehetetleníti,

Hogy a legértékesebb kapcsolataid létrejöjjenek,

(így aligha lesz barátod, bajtársad, élettársad –

maximum csak rajongód, hódolód, sameszod stb.,

de ezek csak addig, míg a Jó/Rossz Isten felviszi sorod)

 

 

86.

Egyenrangúság

Miért van az, hogy noha te olyan jó vagy,

Hogy téged mindenki áldott jó léleknek tart,

Mármint az alá- és/vagy fölérendelt kapcsolatban,

Csak éppen a szimmetriát igénylőkben vallasz kudarcot,

Amik viszont amúgy éppen a leglényegesebbek lennének:

A jó testvéri, a jóbaráti, és a kulcsfontos élettársiban…

 

 

87.

Finnyás nyanya

Addig-addig válogatsz,

Míg minden valamirevaló kérőd odébbáll,

S be kell érned azzal, aki egyáltalán hajlandó elvenni,

Különben élhetsz penészvirág és stigmatizált vénlányként

Még szerencsésnek mondhatod magad, ha, mint a mesében,

Eljön érted álruhás Rigócsőr királyfi alaposan megleckéztetni…

 

 

88.

Bűz

Először

még mellbe vág

a büdös, facsarja orrod,

De akkor rögtön nem szólsz,

hisz még itt olyan új fiú vagy.

Azután meg már te is megszokod,

az újakat meg már te is beszoktatod…

 

 

89.

Babona

Az ostobák vallása?

Saját sikeres vállalkozásunkat

még mi magunk sem tudjuk

pont ugyanúgy megismételni,

hiszen nincs két egyforma gól -

legfeljebb babonássá tehet minket,

ha a tegnapi gólszerzés minden részét

pontosan ugyanúgy ismételnénk,

kezdve attól, hogy mit ettünk reggel...

 

 

90.

Stílus

A stílus

maga az ember

Aki pl. fossa a szót,

az más gazságra is képes.

A sok beszédnek sok az alja,

ami felkavarodva zavarossá teszi

és még az oly drága időd is elrabolja

(s még ő csodálkozik, miért kerülik őt,

majd dafke ő lesz ere fel emberkerülő…)

 

 

91.

Megfoghatatlan

A stílus maga az ember

Aki mindig kétértelműen beszél,

hogy lehessen így is és úgy is érteni:

szókimondás kerülő, a felelősség elől menekülő,

óvatoskodóan, nem egyértelműen fogalmazó.

Az elején mintha állítana valami határozottat,

de a végén mindent ilyet visszavon – lebegtet.

Ezt nem én mondom, csak mástól hallottam.

Ha elmondod, akkor azon nyomban letagadom

 

 

92.

Paradigma

Csak egyikünk járhat jól?

Vagy te nyersz vagy én?

Zéró kimenetelű játszmákban vagyunk,

Csupa ilyenekből áll az életünk?

Ki kit győz le a megjelenésével,

A társalgásban, a karrierben,

A párválasztásban, a gyarapodásban?

Így csak az ördögöt boldogítjuk,

ő lesz a nevető harmadik...

 

 

93.

Teljesíts!

Hogyan csináljunk

egész életünkből

vizsgahelyzetek sorozatát?

Vizsga lesz

minden ebéd és minden szeretkezés,

és a társaságba is azért visznek el,

hogy ott levizsgázzál,

s jaj neked, ha megbuksz

illemtudatlanságból, műveletlenségből stb.

A teljesítmény kényszerzubbonyában leélt „élet”…

 

 

94.

Álválasztások

Az egyik 19, a másik egy híján 20

Mire te választási helyzetbe jutsz,

addigra már csak az a két lehetőség marad,

ami csak a lényegtelen részletekben különbözik...

Lényegüket illetően teljesen ugyanolyan,

vagy nagyon, borzasztóan hasonló

autók, pályák, pártok, tévécsatornák,

ételek és életek stb. között „választasz” ?

Ha hagyod magad manipulálni,

ebbe(n) a hamis illúzióba ringathatod magad,

mármint hogy sosem volt még ekkora szabadság…

 

 

95.

Gyilkos pankráció

Miközben ugyanazt gondoljátok baráti-családi körben

A jóról-rosszról, szépről-csúfról, igazságról-hamisságról,

Igazságosságról és igazságtalanságról, és a többi lényegről,

Eközben meddőn vitatkoztok, veszekedtek, verekedtek:

Melyik egyház, melyik politikai párt, melyik focicsapat a jobb!

(miközben ők abban teljesen hasonlók, hogy nem értetek vannak,

elsősorban nem titeket szolgálnak, s nincs ellenükre e meghasonlás,

és a fanatizált, hipnotizált embereknek el is tompul a kritikai érzéke…)

 

 

96.

Hallgatni

Amikor ez cinkos bűnpártolás

Amikor ez szégyenteljes lapulás

Amikor ez kínos nem tudás

Amikor ez balga beleegyezés

Amikor ez a segítség megtagadása

Amikor ez a nyílt szolidaritás hiánya

Amikor ez a tanúskodás elbliccelése

Amikor ez szarházi lapulás a fűben…

Stb.

 

*

Képtalálat a következőre: „erasmus könyv”

KRAMPUSZ-KIRÁLY.

 

Krampusz-király a hajdan-korban élt.

Bölcs fejdelem volt, mert ritkán beszélt;

Csatákat vesztett, vagy vadászgatott;

Királyilag töltötte a napot.

Egyszer - barátim, halljatok mesét -

Krampusz király elveszti az eszét;

Országgyülést hív s dúlt arccal ki áll:

A nép riong: "Vivát Krampusz király!"

 

Mond Krampusz: "Szólok mindenki fiának:

Legyen már vége a komédiának!

Vagy csúfság ez, vagy vakság, végtelen,

De úgy bántok mint istennel velem.

Íme, fejemben korona ragyog,

Miért? Hisz én is sár-ember vagyok!"

De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:

""Te nem vagy ember, ó Krampusz-király!""

 

Mond Krampusz: "Engem Felségnek neveztek,

S előttem, mint a birkák, porba estek!

Mit tettem én, hogy felségessé váltam?

Egész éltemben fogamat piszkáltam

És ásitottam szörnyen-szörnyeket

Tanácsban, trónon, trónfüggöny megett!..."

De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:

""Te felséges vagy, ó Krampusz király!""

 

Mond Krampusz: "Látom, hogy éheztek, asztok,

Mégis nekem milljókat megszavaztok!

Minek nekem e falka millió?

Az ország pénze hát csak arra jó,

Libériákba hogy verjem bele,

S hizlaljak egy raj konclesőt vele?"

De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:

""Kapsz milliókat, ó Krampusz király!""

 

Mond Krampusz: "Kérlek, dobjatok ki engem!

Ezt, mint a nép legfőbb kegyét csengem!

Szamár vagyok és plusquam-szemtelenség

Hogy szamarat megillessen a fenség!

Vezessen kormányt, aki ember szintén,

És olcsóbb, bölcsebb és jobblelkü, mint én!"

De zúg a nép, mint zúgó tenger-ár:

""Szent vagy s imádunk, ó Krampusz király!""

1879.

Ábrányi Emil

***

Képtalálat a következőre: „erasmus könyv”

 

 

 

 
Erasmus: Alkibiadész szilénjei
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 18. kedd, 18:42

Rotterdami Erasmus: Alkibiadész szilénjei

Kik vagy mik azok a szilének? Mire tanítanak bennünket? 'A másik Erasmus' sorozatunkban ezúttal a holland humanista egyik legjelentősebb esszéjét olvashatjátok magyar fordításban elsőként a DRÓTon! Szókimondó társadalomkritika és életmód-kalauz a XVI. századból, avagy lelki fröccs Erasmus Atyától. Sajnálatos módon, ma is aktuális. Hétvégére nem az óriásplakátokat és nem a napisajtót hanem EZT az olvasnivalót ajánlja mindenkinek a DRÓT szerkesztősége.




Bevezetés


Szókratészt dicsérni, barátaim, képekkel iparkodom. Ő alighanem azt gondolja, hogy mulattatástokra - pedig nem, a kép az igazságot szolgálja, és nem a nevetséget.

Állítom ugyanis, hogy leginkább azokhoz a szilénekhez hasonlatos, akiket a képfaragó műhelyekben látni, amint a mesterek készítik őket, guggolva, síppal vagy fuvolával a kezükben; s csak mikor kettényílnak, derül ki, hogy belsejükben istenképet rejtegetnek. Állítom továbbá, hogy Marszüasz szatírhoz is hasonlít.

(...)

Én, ha nem félnék, férfiak, hogy teljesen részegnek gondoltok, eskü alatt vallanám meg nektek, mit éltem át és élek át ma is az ő beszéde közben. Ha őt hallgatom, szívem szilajabbul ver, mint a megszállott Kübelé-papoké, könnyeim omlanak, míg beszél, s látom, hogy sokan mások is ugyanígy vannak vele. Mikor Periklészt hallgattam és más kiváló szónokokat, megállapítottam, hogy kitűnően beszélnek, de ilyesmit nem éreztem, nem volt fölkavarva a lelkem s nem bosszankodott szolgaságba estén. Ellenben ez a Marszüasz már nem egyszer olyan állapotba hozott, hogy úgy éreztem: nem érdemes élnie annak, aki úgy él, mint én.

(...)

Tehát ennek a szatírnak a fuvolázása így hatott rám és sok más emberre is. Most pedig hallgassátok meg, hogy egyébként is mennyire hasonlatos azokhoz, akikhez hasonlítottam, s milyen csodálatos hatalma van. Mert vegyétek tudomásul, hogy egyiktek sem ismeri őt; de én most leleplezem, ha már egyszer belefogtam. Azt látjátok, hogy Szókratész szerelmes a szép ifjakba, mindig a közelükben van és odavan értük, s azt is, hogy mindenben tudatlan és semmihez sem ért. Ez a külszín. Hát nem sziléni dolog ez? Nagyon is; mert ezt csak kívülre öltötte magára, mint a faragott szilén, de ha felnyitják, el tudjátok képzelni ivótársaim, micsoda mértéktartással van belül színültig tele? Tudjátok meg, hogy nem törődik sem azzal, hogy szép-e valaki - sőt ezt annyira megveti, hogy nem is képzelné az ember - sem azzal, hogy gazdag-e valaki, vagy más olyan előnnyel rendelkezik-e, amiért boldognak mondja a tömeg; mindezeket a javakat nem becsüli semmire, és minket sem, én mondom nektek, hanem egész életén át csak mókázik szüntelenül és játszik az emberekkel. De ha egyszer elkomolyodik és kitárul, nem tudom, látta-e valaki bensejében az istenképeket? Én már láttam egyszer, és olyan isteniek voltak, színaranyból valók, gyönyörűek és csodálatosak, hogy úgy éreztem: azon nyomban meg kell tennem, amit Szókratész parancsol.

(Platón, Lakoma 215 a-d. Ford. Devecseri Gábor)


Alkibiadész szilénjei - Erasmus életművének egyik legjelentősebb szövegét takarják, amelybe nem csupán a pápaság és a korabeli európai hatalmi politika bírálatát foglalta bele, de (tőle nem szokatlanul) a keresztény társadalom morális reformjának az igényét is. Az utolsó Adagia-kiadásokban 2201. számú adagiumként rögzült kifejezés PlatónLakomájának fent olvasható részletére megy vissza. Erasmus állításával ellentétben ókori közmondásszerű használatáról nem tudunk. A reneszánszban Erasmus előtt Pico della Mirandola (1463-1494) Ermolao Barbaronak (1454-1493) írott egyik levelében bukkan fel a fordulat - itt Pico éppenséggel a középkori teológia védelmében alkalmazza. Erasmus A keresztény harcos kézikönyvében és A balgaság dicséretében is felhasználta kifejezést, de igazi mélységében itt bontotta ki, amivel politikai és morális programjának egyik kulcsát is az olvasó kezébe adta. A szócikk már az 1508-as első Adagiában is szerepelt; az itt közölt terjedelmes esszé-változat elsőként az 1515-ös kiadásban jelent meg. Erasmus ötéves angliai tartózkodása (1509-1514) alatt keletkezett írásaihoz tartozik tehát, amelyek mindegyike, valamilyen formában reflektál a II. Gyula pápa háborús politikája következtében felbolydult európai politikai helyzetre. Ennek megfelelően számos ponton rokonítható a pápa ellenében írt, gyilkosan szatirikus Gyula kizárva c. dialógussal.

A pápa bírálata azonban csak az egyik rétege a műnek, amely a hasonlat magyarázatának örvén lényegében egy A balgaság dicséretéhez hasonló, komplex társadalombírálatot nyújt, csak itt nem egy bolondozó, ironikus deklamáció, hanem egy véresen komoly és elgondolkodtató, gigantikus prédikáció formájában.

Terítékre kerül itt is mindenki: a korrupt egyháziak, a hataloméhes királyok és a tunya, közönyös, csak a külsőségeknek élő tömeg. Erasmus elkeserítő látleletet ad korának társadalmáról: modern egyházatyaként bűneik megbánására szólítja hallgatóságát, egy olyan belső, spirituális fordulatra, ami szerinte a dolgok ténylegesen jobb irányba fordításának egyetlen lehetséges útja.

Gyula pápához hasonlóan, a Szilének hatása és sikere is elsöprő volt: számos különkiadásban nyomtatták ki, német és spanyol fordításai még az 1520-as években megjelentek. A pápaságot, a királyokat és általában az egész kereszténységet illető ilyen nyílt bírálatot nem sokan mertek megfogalmazni a korban, így az sem csoda, hogy a későbbi katolikus kiadásokból a szigorú cenzor szinte a teljes szöveget kihagyta, az első két bekezdés – tehát a kifejezés eredetét magyarázó rész – kivételével.

(A fordításhoz a kritikai kiadás szövegét használtam: Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami II-5, ed. Felix Heinimann, Emanuel Kienzle, North Holland, Amsterdam, 1981, p. 159-190)


Rotterdami Erasmus

Alkibiadész szilénjei

Sileni Alcibiadis

Fordította:

Petneházi Gábor


Alkibiadész szilénjei a művelt emberek körében közmondásként rögzültek, legalábbis a görög gyűjteményes művekben közmondás gyanánt kerülnek elő, amit (A) vagy egy olyan dologra alkalmazhatunk, amely kívülről és (ahogyan mondani szokták) első ránézésre[1] hitványnak és nevetségesnek tetszik, ha közelebbről és alaposabban megszemléljük, mégis csodálatos; (B) vagy pedig egy olyan emberre, aki külseje és ábrázata alapján jóval kevesebbnek látszik annál, amit lelkében rejteget. Úgy tartják, hogy a szilének olyan kicsiny faszobrok  voltak, amelyeket szét- illetve ki lehetett nyitni, s amelyek becsukva egy ijesztő és nevetséges fuvolást ábrázoltak, kinyitva azonban meglepő módon egy isten képét mutatták, készítőjük művészetét pedig a tréfás félreértés még kedvesebbé tette. A faragványok témája továbbá mindig Szilénosz, Dionüszosz nevelője és az epikus istenek bolondja volt – mivel, akárcsak a mi fejedelmeinknek, ezeknek is megvoltak a maguk tréfacsinálói. Athénaiosz ötödik könyvében Kritobulosz ezért mondja gúnyosan az idős és csúnya Szókratészre, hogy polü tón Szeilénón aiszkhón azaz sokkal rondább a sziléneknél, illetve lásd még Xenophón Lakomájában az alábbi helyet:

Szókratész:

'Úgy kérkedsz, mintha te szebb lennél.’

Kritobulosz:

’Zeuszra, bizony rondább lennék az összes szilénnél, aki csak van a szatírok közt.’

Platón Lakomájában Alkibiadész, mikor dicsérni kezdi Szókratészt, efféle szilénhez hasonlítja, mivel teljesen másnak tűnt annak, aki közelebbről megismerte, mint annak, aki csak kívülről és felszínesen szemlélte őt.[2]

S valóban, ha valaki, ahogy mondani szokták, mintegy csak szőrmentén ítélte volna meg, egy lyukas garast nem adott volna érte. Ábrázata parasztos, ránézésre bikaszerű volt, turcsi orra takonnyal teli. Azt mondtad volna rá, valami rút bohóc: bárdolatlan és buta. Öltözete elhanyagolt, beszéde egyszerű, népies és közönséges, mintha örökké csak kocsisok, takácsok, vargák és ácsok beszéltek volna belőle. Ugyane nyelvből merítette híres levezetéseit is, amit a viták során használt. Vagyona csekély, feleségét még a leghitványabb szénégető sem viselte volna el. Látszatra szeretett gyönyörködni az ifjak szépségében, látszatra szerelmes is volt és a féltékenység sem hagyta érintetlen, valójában azonban, ahogyan Alkibiadész is bizonyította, ezektől az érzelmektől messzebb volt, mint két oktáv.[3] Közmondásosan állandó tréfálkozása pedig valamiféle bohóc-jelleget kölcsönzött neki. S miközben a balgák törtetése, hogy a bölcsességet anyagi haszonra váltsák, az őrületig fokozódott a korszakban, s nem egy Gorgiász volt, aki azzal kérkedett, hogy nincs semmi, amihez ne értene, s ilyen szélhámosokba lehetett úton-útfélen botlani, akkor ő volt egyedül, aki azt mondogatta: ő csupán azt tudja, hogy semmit nem tud. Alkalmatlannak tűnt arra is, hogy bármilyen közfeladatot lásson el, olyannyira, hogy egyszer, mikor valamilyen ügyben a nép színe előtt kellett megjelennie, elröhögte a dolgot. Igenám, de ha felnyitottad volna ezt a nevetséges szilént, valóban inkább egy istent leltél volna benne, mint embert. Hatalmas, emelkedett, igazi filozófus lelket, amely megvet minden dolgot, amiért a többi halandó izzadva lót-fut, hajt, pereskedik és háborúzik;

felette áll minden jogtalanságnak, a szerencsének sincs hatalma rajta, s annyira nem fél semmitől, hogy a mindenkit rémülettel eltöltő halált is megveti, olyannyira, hogy ugyanolyan arccal itta ki a bürökpoharat, mintha csak borozott volna, haldoklása közben pedig Phaedonjával viccelődött, akit arra intett, hogy áldozzon a nevében egy kakast Aszklépiosznak: mintha csak orvosságot vett volna be és meggyógyult volna tőle, amikor eltávozott a testéből, amely valóban forrása és eredője a lélek betegségeinek.

Ezért nem volt igaztalan, hogy bár a korszak tele volt bölcsekkel, az orákulum mégis ezt a bolondot nevezte bölcsnek és ítélte úgy, hogy többet tud az, aki semmit nem tud, mint azok, akik azt hirdették magukról, hogy mindent tudnak; sőt, éppen azért ítéltetett nagyobb tudásúnak a többinél, mert az összes közül egyedül, semmit nem tudott.

Ilyen szilén volt Antiszthenész,[4] aki botjával, köpönyegével és tarisznyájával felülmúlta a legnagyobb királyok vagyonát. Ilyen szilén volt Diogenész is, akit közönségesen csak kutyának neveztek.[5] E kutyában azonban Nagy Sándor valami olyan fenséget látott meg, ami az összes fejedelemét felülmúlta és túlszárnyalta, s azért mondhatta azt e lelki nagyság bámulatában, hogy ha nem lenne Sándor, Diogenész szeretne lenni, mert éppen azért mert Sándor volt, kellett még inkább áhítoznia Diogenész lelkére. Ilyen szilén volt még Epiktétosz: rabszolga, nincstelen, sánta, ahogyan a sírfelirata nevezi, de ugyanő – s ennél nagyobb szerencse nincs – kedves az égieknek, mert életében kizárólag fedhetetlenségével társított bölcsességével tűnt ki.[6]

A valóban tisztességes dolgoknak már csak ilyen a természete: ami a legkiválóbb bennük, azt a bensejükben tartják és elrejtik, ami pedig a leghitványabb részük, azt mindenki szeme láttára maguk előtt hordozzák, mintegy olcsó borítással leplezik tehát kincsüket s nem tárják azt tisztátalan szemek elé. Éppen ellenkezőleg van ez a halandó és közönséges dolgoknál: első ránézésre csábítónak tűnnek, mivel a legszebb részükkel hivalkodnak az első szembejövőnek; ám ha mélyebben beléjük pillantasz, annyi van bennük csupán, amit címként és külsőleg maguk elé tolnak.

S Krisztus vajon nem ilyen csodálatos szilén volt? Engedtessék meg nekem, hogy eképpen beszéljek róla, hiszen egyébként sem értem, miért ne kellene mindenkinek, aki keresztény voltával kérkedik, minden erejével arra törekednie, hogy így fejezze ki őt. Ha tehát külalakját nézed e szilénnek: a közvélekedés szerint volt-e nála lenézettebb és megvetettebb? Szülei szegények, ismeretlenek, nemzetsége alacsony, ő maga is koldus, és koldus az a kevéske tanítványa is, akiket nem előkelő palotákból, nem a farizeusok iskolájából s nem is filozófus akadémiákról szólított magához, hanem a halászatból és a vámhivatalból. Azután tekints életére, amit minden élvezettől megfosztva, csupa fáradozás, szidalom és gúny közepette vitt végül a keresztig. Erről az oldalról szemlélte őt a titokzatos szavú próféta is, amikor így festette le őt: nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt. Megvetett volt, és utolsó az emberek között,[7] – és még más hasonlók, amelyek ezután következnek. Azonban ha megadatik, hogy e szilént felnyitva, közelebbről is megszemléljük, azaz ha méltónak talál bennünket arra, hogy lelki szemeinket megtisztítva, feltárja magát előttünk – halhatatlan isten, micsoda leírhatatlan kincset találunk ott! Ily silány külső alatt mekkora gyöngyszemet, ilyen alacsony sorban mennyi fenséget, ekkora szegénységben mennyi gazdagságot, mennyi kimondhatatlan erélyt ennyi gyengeségben, mennyi dicsőséget ennyi gyalázat közepette, mily tökéletes nyugalmat ennyi szenvedés közben és végül az örök halhatatlanság forrását egy ilyen kegyetlen halálban! Miért rettennek vissza ennyire e kép láttán azok, akik névleg mégis vele kérkednek? Krisztusnak semmiből sem tartott volna, hogy az egész világ feletti uralmat megszerezze és birtokába vegye mindazt, amire egykor Róma vezetői is hiába áhítoztak: csatlósai számában felülmúlta volna Xerxészt, vagyonával megelőzte volna Krőzust is, és így hallgattatta volna el az összes filozófust és szüntette volna meg az álbölcseletet. Neki azonban egyedül ez a forma tetszett, ezt adta például barátainak és tanítványainak, azaz a keresztényeknek; a filozófusok téziseiből éppen azt a bölcseletet szűrte le, amely a világias szemléletnek pont az ellenkezője volt, de olyan is egyben, amellyel egyedüliként lehet elérni azt, amire más-más úton, de mindenki törekszik: a boldogságot.

Efféle szilének voltak a próféták is, akik száműzöttként bolyongva a pusztaságban vadakkal együtt tengették éltüket, silány zöldséggel verték el éhüket, kecskék és juhok bőrébe öltöztek. De belelátott e szilénekbe az, aki ezt mondta: akikre nem volt méltó a világ.[8] Ilyen szilén volt Keresztelő Szent János, aki tevebőrbe öltözött, s a fejére kötött bőrövvel messze fölülmúlta a királyi bíbort és gyémántokat, s bár sáskákat evett, ezzel a fejedelmek összes ínyencfalatát leelőzte. S valóban, hogy a paraszti köpönyeg micsoda kincset takar, észrevette az, aki dicséretét e csodás szavakkal foglalta össze: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál.[9] Ilyen szilének voltak az apostolok: szegények, ápolatlanok, műveletlenek, nemtelenek, jelentéktelenek, kitagadottak: kitéve minden ember mindenféle szidalmának; közröhej, közgúny és közmegvetés tárgyaként szinte az egész világ szégyenei és ellenségei. De nyisd csak ki ezt a szilént: ugyan melyik zsarnok hatalma vetekedhet az övékkel, akik egy szóval parancsolnak a démonoknak, intésükre a háborgó tenger lecsillapodik, szólításukra az életből eltávozottak visszatérnek az életbe? Melyik Krőzus nem tűnik szegénynek mellettük, akik még árnyékukkal is gyógyulást hoznak a betegnek, akik kezük puszta érintésével részeltetnek ama mennyei lélekből? Melyik Arisztotelész nem bizonyul tudatlan, buta fecsegőnek velük összevetve, akik egyenesen a forrásból szívták magukba az égi bölcsességet, amihez képest az összes emberi tudás merő balgaság? Ezt bizony még azoknak is el kell fogadniuk, akik szerint szentségtörés és tilos Arisztotelész tekintélyét akárcsak megcsipkedni is. Elismerem, hatalmas tudású férfiú, de melyik lángész annyira fénylő, hogy ne halványodna el Krisztussal összevetve? A mennyek országa valóban hasonló a mustármaghoz: látszatra kicsinyke és semmit nem ér, erejében azonban a legnagyobb, amivel, ahogyan mondani szokták, szöges ellentétben állnak az evilági értékek.[10] Ilyen szilén volt Márton püspök is, akit lenéztek és kigúnyoltak.[11] Ilyenek voltak a régi püspökök: alacsony sorban is fenségesek, szegénységükben is gazdagok; és dicsőségesek, bár mit se törődtek a dicsőséggel.

Lappang manapság is néhány ilyen jó szilén, de bizony, túlságosan kevés. Az emberek jó része inkább a másikfajta szilén szerint él. Ha valaki mélyebben belenézhetne a dolgok velejébe és természetébe, senkit nem találna a valódi bölcsességtől távolabb azoknál, akik hangzatos címekkel, doktori sityakokkal, csillogó övekkel és ékköves gyűrűkkel a mindentudást hirdetik magukról. Olyannyira, hogy sokszor bármelyik emberkében – aki a közvélekedés szerint egyszerű, mint a faék, vagy félbolond, s akinek elméjét nem (ahogy mondják) az éteri Scotus,[12] de Krisztus mennyei lelke pallérozta – több és igazibb tudást lelnél, mint sok teológus fennkölt alakjában és három-négyszeres magisztereinkben, akik Arisztotelészükkel pöffeszkednek és tömve vannak a magiszteri definíciók, propozíciók és konklúziók tömegével.[13] Nem mondanám, hogy mindegyikükre igaz, de jaj, bizony túlságosan sokra is! Ugyanígy láthatnád azt is, hogy senkiben sincs kevesebb valódi nemesség, mint azokban a Thraso-kban,[14] akik patinás címerekkel, arany karperecekkel és hivalkodó nevekkel hirdetik fennen ősnemességüket. És hogy a valódi bátorságtól éppen azok vannak a legtávolabb, akiket hirtelen és indulatos jellemük miatt a legbátrabbnak és legyőzhetetlennek ítél a közvélekedés.

Nincs alávalóbb és szolgaibb szolga azoknál, akik magukat, ahogy mondják, az istenekhez legközelebb állónak és mindenek fölött uralkodónak vélik. Hasonlóan, senki nem lehet olyan nyomorult, mint aki a legboldogabbnak látszik. Nincs szegényebb szegény annál, mint akit az emberek tömege gazdagként imád. Senki nem kevésbé püspök annál, amint aki a püspökök közt az elsőséget bírja.

Olvasóm, még egyszer kérlek, ne gondold, hogy bárkit is gyalázni kívánok ezzel. A jelenséget írom le, nem az embert. Bár úgy lenne, hogy senkire ne illene mindez. Ha pedig most nincsenek is ilyenek, amit Krisztus adjon meg, voltak egykoron, és talán a jövőben is lesznek. De bárcsak abban is tévednék, hogy gyakran mily messze vannak a valódi hittől azok, akik a vallást a címekben, az öltözékben és a szertartásokban gyakorolják.

A dolgok valamennyi fajtájában tehát, minden ami kiváló, kevésbé van szem előtt.

A fákon a virágok és levelek kényeztetik a szemet, ők maguk pedig terebélyesen tárják elénk tömegüket. De mily kicsiny a mag, amelyben mindennek az ereje van, mily eldugott, mennyire nem hivalkodó és csábító a szemnek! Az aranyat és gyémántot a föld legmélyebb bugyraiba rejtette a természet. Az (ahogyan nevezik) alapelemek között, minél kiválóbb valami, az érzékeléstől annál távolabb esik, mint például a tűz és a levegő. Az élőlényekben mindig az van legbelül, ami a legjobb és legerősebb részük. Az embernek egyedül azt a részét nem lehet érzékelni, ami a leginkább isteni és halhatatlan. Bárminemű dolognál tehát, az anyag, ami a hitványabb rész, mindig a legteljesebb mértékben érzékelhető; a forma ereje és jótékony hatása azonban csak használata miatt vehető észre, miközben ő maga az érzékek hatósugarán messze kívül esik. Aztán a fizikai test vérmérséklete, mivel a vér és a flegma az érzékek számára ismerős, könnyen megállapítható; tökéletesen hozzáférhetetlen azonban, ami az élethez a legtöbbet adja: a lélek. Végül pedig a mindenségben szintén láthatatlan az, ami a leginkább létezik, mint például az úgynevezett leválasztott szubsztanciák.[15] S ami közöttük is a legfőbb – vagyis Isten – az helyezkedik el az érzékeinktől a legtávolabb, olyannyira, hogy sem felfogni, sem elgondolni nem lehet, mivel Ő mindennek egyedüli eredője.

Még az egyházi szentségekben is megtalálható a szilének néhány képmása. Minden rosszindulat nélkül mondom ezt. Látod a vizet, a sót és olajat, hallod a szavakat: ez a szilén külső képe. Az égi erőt azonban nem látod és nem is hallod, amely azonban ha nincs jelen, puszta komédia lesz a többi. A Szentírásnak is megvannak a szilénjei. Ezt, ha megmaradsz a felszínén, nem ritkán nevetségesnek találod; ha viszont behatolsz egészen a legmélyebb értelméig, leborulsz az isteni bölcsesség előtt. Vegyük csak az Ótestamentumot. Ha a történeten kívül nem néznél mást, s hallanád, hogy Ádám sárból lett teremtve, felesége meg, miközben ez aludt, az oldalbordájából lett elvéve, meg hogy a kígyó a gyümölcssel csalogatta és biztatta a nőt, és az Isten a levegőben mászkált és palossal ült a kapuba, nehogy a száműzöttek visszatérjenek otthonukba:[16] nem mondanád azt vajon, hogy Homérosz műhelyéből kikelt mese? Ha olvasnád Lót vérfertőzését,[17]Sámson egész történetét,[18] amit Szent Jeromos mintegy futólag csak mesének titulált, vagy Dávid házasságtörését[19] és hogy vénségére egy szűzleány melengette hideg keblét,[20] s hogy Ózeás parázna asszonyt vett feleségül:[21]akinek kényesebb a füle, nem fordulna el vajon utálkozva e trágár történetek hallatán? Ám a burkolat alatt – halhatatlan Isten! – mily ragyogó bölcsesség lakozik! Az Evangélium hasonlatairól is, első ránézésre, ki gondolná, hogy nem valami egyszerű ember mondta őket? Ha azonban feltöröd héjukat, bizony ott találod a titkos és valóban isteni bölcseletet, amely nyilvánvalóan magához Krisztushoz a leghasonlatosabb. De hogy ne vegyem egyenként sorra és ne nyújtsam túlságosan hosszúra: a természetben és a természetfelettiben egyaránt, minél kiválóbb és értékesebb valami, annál eldugottabb és a tisztátalan szemektől annál távolabb találod csak meg.

Ugyanígy, a valódi megismerésben is a dolgok igazsága mindig a mélyben rejtőzik, amit nem könnyen és nem is mindenki fejthet csak meg. A tudatlan tömeg, mivel elhamarkodva ítél, vagyis mindent az alapján becsül, ahogyan azok testi érzékeivel szembetalálkoznak, téved vagy hibázik: becsapják a jóról és rosszról alkotott hamis képzetei, s fordítva tiszteli és imádja a sziléneket. Csak a rosszakról beszélek, a jóravalókat nem bántom; sőt még a rosszakat sem, hiszen a bűnök általános bemutatása senkit sem sérthet személyesen. De bár kevesebb ember akadna, akire illik mindez.

Mikor jogart látsz, meg címereket és csatlósokat vagy hallod a titulusokat – felséges, kegyelmes, nemes – nem úgy imádod-e az előkelőséget, mint valami földi istent, vagy nem véled-e úgy, hogy valamiképpen több van benne, mint pusztán emberi? Nyisd föl azonban ezt az előbbi szilént: zsarnokot lelsz benne, egyszersmind a polgárok ellenségét, a közmegegyezés gyűlölőjét, az ellentétek szövésének mesterét, a jók elnyomóját, a törvények pestisét, városok dúlóját, az egyház kifosztóját, egy gazember, szentségtörő, vérfertőző szerencsevadászt, vagy ahogyan a görögök mondják röviden: a bajok Iliászát.[22] Vannak, akik címként és látszatra a hivatalt és az állam őrzését hordozzák maguk előtt, miközben valójában farkasok ők és a közösség kirablói. Vannak, akiknek ha borotvált főjükre tekintesz, mint papokat tiszteled őket; ám ha bepillantanál a szilénbe, több mint laikusra bukkannál ott. S meglehet, hogy néhány olyan püspököt is találnál, akiknek ha megnéznéd ünnepélyes felszentelésüket és végigtekintenél újdonatúj ruhájukon, aranytól és és gyémánttól ragyogó süvegükön, drágaköves sarujukon, vagyis e tetőtől talpig őket borító, misztikus vértezeten: bizonyára egy emberfeletti férfiút várnál. De fordítsd csak ki a szilént, s miközben nem lelsz benne egyebet egy harcosnál, üzletembernél, sőt zsarnoknál, bizony rájössz majd, hogy a nagyszerű díszek csak színjátéknak voltak. Olyanok is vannak – s bár ne botlanánk beléjük úton-útfélen – akiket ha valaki szakálluk erdejéről, sápadtságukról, csuklyájukról, lehajtott fejükről, övükről, szemöldökükről és mogorva arcukról akarna megítélni, Szerapiónnak és Pálnak vélné őket;[23] ha azonban kifordítod őket, csupa bohóc, korhely és kóbor kalandort találsz, sőt rablót és zsarnokot, csak más fajtát, mint az előbbi, s nem tudom, vajon ez, mivel még rejtettebb, nem veszélyesebb-e. Ahogy mondani szokták: kincs ami nincs. Még egyszer szólok: nem kell ezen senkinek megsértődnie, hiszen senkit nem nevezek néven. Ha valaki nem ilyen, gondolja azt, hogy nem rá vonatkozik; ha viszont felismeri hibáját, vegye figyelmeztetésnek. Az első gratulálhat magának, a második pedig megköszönheti.

De számtalan ilyen esetre bukkanhatsz a halandók valamennyi neménél: ha testi alakjukat nézed, azt mondanád rájuk, hogy emberek, ráadásul kiváló emberek. Ha kinyitnád azonban a szilént, előfordulna, hogy disznót, oroszlánt, medvét vagy szamarat lelnél belül. Épp az ellenkezője lenne tehát annak, amit Kirké bájitalairól olvashatunk a költők meséiben.[24] Őnála ugyanis az állati külső emberi tudatot takart: ezek azonban az emberi kinézettel egy több mint vadállatot fednek el. Velük szemben vannak azok, akiket – ahogyan mondtuk – kinézetük alapján alig neveznél embernek, pedig lelkük mélyén egy angyalt takargatnak.

Ebben van tehát a különbség világi és keresztény között, hogy az előbbi azt tiszteli és legjobban arra néz fel, ami a leginkább kézzelfogható és szinte azonnal a szemébe tolakszik, ami pedig belül van, azt vagy teljesen figyelmen kívül hagyja, vagy legalábbis a legutolsó helyre teszi. Utóbbi éppen ellenkezőleg: azt követi egyedül, ami szemmel a legkevésbé sem látható és a test természetétől a legtávolabb áll; minden mást vagy mellőz vagy megvet, illetve mindig a dolgok belső tulajdonságai alapján ítélkezik. A javak esetében – ahogyan Arisztotelész nevezi őket – azok a külső javak, amelyek nem tartoznak sajátlag az emberhez.[25] A tömeg, sőt a legtöbb ember szemében azonban az ér a legtöbbet, aki ezeket birtokolja, erre törekszik mindenki sziklákon, tűzön-vízen által.[26] Második helyen az előkelő származás áll, pedig ha nincs mellette más, csak üres és nevetséges név csupán. Félistennek számít, ha valaki a vérvonalát az athéni Kodroszig vagy a trójai Brutusig (kétlem, hogy valaha élt volna), vagy a mesés Herkulesig tudja visszavinni.[27] S mit se számít, ha valaki erényével vagy írásaival szerez hírnevet magának? Nemes, akinek ükapja egyszer egy háborúban szorgalmas gyilkosnak mutatkozott. És nemtelen, akinek nincs címere, de lelki javaival a világ üdvére tett?

A harmadik szempontot a testi előnyök jelentik. Akinek magas, erős, szép és egészséges test jutott, azt nem lehet a boldogok sorából elmozdítani, igaz, a legfontosabb változatlanul a gazdagság, utána jön a származás, s legutolsó gond a lélekre van. Mármost ha ezt Pált követve három részre osztod, tehát a húsra, szellemre és a lélekre (hogy az ő szavait használjam), a tömeg a legalsóba kapaszkodik, amelyik a leginkább szem előtt van és egyébként az apostol elátkoz.[28] A középső, amelyet ő abban az esetben tart jónak, ha a lélek is társul hozzá, sokaknak tetszik. A lelket azonban, ami a legjobb részünk, melyből mint forrásból, minden boldogságunk ered, s amellyel Istenhez kapcsolódunk, annyira semmire tartják, hogy még azt sem keresik, létezik-e, vagy mi is az a lélek, pedig Pál lépten-nyomon ezt hajtogatja. Emiatt is fonák a sokaság valóságról alkotott ítélete, hiszen aminek a legelső tisztelet járna, arról – mint a megaraiakról – egy szó sem esik,[29] és amire a legnagyobb buzgalommal kellene törekedniük, azt nézik le legjobban. Így az arany többet ér a tudománynál, a származás régisége a becsületnél, a testi adottságok a lelki javaknál. A valódi hitet megelőzik a szertartások, Krisztus parancsait az emberi rendeletek, az igazságot a színlelés, a valóságot az árnyak, a természetest a mű, az állandót a változó, s az örökkévalót a pillanatnyi.

A fonák ítéletekből pedig fonák elnevezések születnek. Ami emelkedett, azt alacsonynak hívják, ami keserű, azt édesnek, ami értékes, azt olcsónak, ami élet, azt halálnak.

Hogy nevesítsek gyorsan néhányat: arra mondják, hogy szeret, aki vagy úgy követ el gyalázatot, hogy hagyják, vagy a szemérmet és a hírnevet fenyegeti. Mi lehet ennél veszedelmesebb? Igazságnak nevezik, amikor a rosszat rosszal, a bűnt bűnnel torolják meg, és a kapott sérelmet sokkal nagyobb kamattal adják vissza. A házasságra szinte alkalmatlannak tartják a férfit, aki azt tisztának és amennyire lehetséges, a szűzességhez hasonlónak és a csapszéktől különbözőnek akarja megőrizni. Árulónak és a fejedelem ellenségének bélyegzik, aki a törvényesnél, vagy a méltányos fölött nem engedne meg többet neki, vagyis aki azt kívánná, hogy valódi fejedelem legyen, és a zsarnok (amelynél nincs szörnyűbb vadállat) képétől igyekezzen távol tartani magát. Azt viszont tanácsosnak, barátnak és a fejedelmek jótevőjének nevezik, aki torz neveléssel megrontja, buta hiedelmekkel megfertőzi, s hízelgéssel kijátssza azokat; rossz tanácsaival kihívja ellenük a nép gyűlöletét, háborúba és a dolgok esztelen felforgatásába viszi bele őket.

Azt is mondják, hogy némi zsarnokság hozzáadásával növekszik a fejedelem hatalma – túl nagy adag ez a legfőbb rosszból.

És sikkasztó az, aki a kivetett adókat meg akarja kicsit nyesni. Ám ha a fejedelemnek három jó tulajdonsága van, amivel valamiképpen a legfőbb királyt, Istent képezi le – erkölcsi jóság, bölcsesség, erő – akkor vajon azt kell a fejedelem barátjának tartanunk, aki két kiváló tulajdonságától, a jóságtól és bölcsességtől megfosztja őt, és az erőt hagyja meg neki egyedül, de azt is hamisan és nem is sajátjaként? Hiszen a hatalom, ha nem társul a bölcsességgel és az erkölcsi jóval, az nem hatalom, hanem zsarnokság, s a nép egyetértése, ahogyan megadta, úgy el is veheti azt, miközben a trónról elűzöttet, afféle saját tulajdonként, a jóság és a bölcsesség is követik. Főbenjáró bűn megsérteni a fejedelem méltóságát, de miért jár jutalom azoknak, akik a lelkét megrontva, jó helyett kegyetlenné, bölcs helyett számítóvá, tetterős helyett zsarnokká teszik? Egy halál is kevés annak, aki a fejedelem poharába mérget próbál csempészni: s jutalmat kap, aki lelkét dögletes eszmékkel fertőzi és mérgezi meg, s mintegy beszennyezi az állam közös forrását, amivel az egész világra nagy veszedelmet hoz? Azt mondják, a fejedelem dolga az uralkodás; miközben fejedelemnek lenni nem más, mint a köz ügyét szolgálni. A királyok egymás közti rokoni kapcsolatait és az ebből kötött szövetségeket a keresztény békesség malterjának nevezik, miközben láthatjuk, hogy szinte valamennyi háború innen ered és a legtöbb emberi felfordulás ezekből születik. Jogos háborúnak mondják, amikor az állam kiszipolyozásra és elnyomására összejátszanak egymás közt; s békének hívják, ha ugyanerre titokban esküsznek össze. A birodalmuk növelésének vélik, ha egyik vagy másik városocska címével gyarapszik a fejedelem, miközben számtalan polgár kifosztása, vér, özvegység és árvaság árán veszi meg azt.

Ugyanígy, egyháznak nevezik a papokat, püspököket és a pápákat, pedig ezek valójában csak az egyház szolgái.

Az egyház ugyanis a keresztény nép, akit maga Krisztus is nagyobbnak nevez,[30]aminek alávetve szolgálnak a püspökök. Szolgálatuk miatt talán kisebbek, de egyéb tekintetben nagyobbak, hiszen ahogyan Krisztust követik a hivatalukban, úgy az ő életét és példáját kell utánozniuk, aki bár mindenki fejedelme és mindenek ura volt, mégis a szolgáló szerepét vállalta, nem az úrét. Mindenféle módon kiátkozzák, az egyház ellenségének, s szinte már eretneknek bélyegzik azt, aki a papok pénzes zacskójától pár fillért elcsal. Nem a csalókat pártolom, nehogy valaki félreértse; de ha gyűlölnünk kell az egyház ellenségét, akkor kérdem én, lehet-e veszélyesebb vagy nagyobb ellensége az egyháznak, mint egy bűnös pápa? Ha valahol a papok birtoka vagy fizetése csökken egy kicsit, máris a keresztény egyház elnyomását kürtölik szerteszét. Ám amikor a földkerekséget háborúra hergelik, amikor a papok nyíltan erkölcstelen élete lelkek ezreit taszítja kárhozatba, senki nem jajdul fel az egyház helyett, pedig ezek már valóban az egyházat sujtó csapások. Az egyház ékének és tiszteletének nevezik, na nem amikor a népben felbuzog a jámborság, s lehanyatlanak a bűnök, növekednek a jó erkölcsök, vagy megerősödik a hitélet; hanem amikor az oltárok aranytól és drágakövektől ragyognak, sőt amikor ezekkel mit se törődve a papok – birtokaikkal, szolgaseregükkel, fényűzésükkel, öszvéreikkel, lovaikkal, a templomok vagy inkább paloták pazarló építkezéseivel és az élet egyéb csinnadrattájával – a keleti kényurakat is lekörözik. Ebben ráadásul semmi kivetnivalót nem találnak, olyannyira nem, hogy pápai oklevelekben is effajta dicséretre bukkanhatunk: „mivel a bíboros úr oly sok lovat és szolgát tart otthon s ezzel felettébb nagy díszére van Isten egyházának, a negyedik püspöki címet is neki adományozzuk.” Szintén az egyház díszére kell a püspököknek, papoknak és szerzeteseknek bíborba és selyembe öltözniük. Ó az egyház csodálatos tekintélye! Mi jöhet még, ezután már a tisztesség szavait is elveszítjük?[31] De már ott tartunk, hogy ezeket jobb nem is említeni azoknak, akik az egyházi fizetést – a nép nagy botránkozására – bűnös célokra szórják el. Ha ezekben bármilyen növekedés van, mindjárt hálát adunk és Krisztus egyházának gyarapodását emlegetjük, miközben az egyház valódi haszna a keresztény élet terjedése lenne.

Szentségtörésnek hívják, ha valaki kevesebb tisztelettel szól Kristófról vagy Györgyről és nem emleget egy szinten mindenféle meséket az evangéliummal. Pál azonban azt mondja szentségtörésnek, amikor a keresztények bűnös életmódja miatt Krisztus neve beszennyeződik a pogányok között.[32] Mit kellene tehát a keresztény hit ellenségének neveznünk, amikor a pogányok, bár látják az újszövetségben, hogyan buzdít Krisztus a vagyon megvetésére, az élvezetekről való lemondásra és a dicsőség semmibevételére, azonban ha kitekintenek a világba, mégis azt tapasztalják, hogy a keresztény hit vezetői és fejei úgy élnek, hogy a pénz utáni hajszában, az élvezetek szeretetében, a pompakedvelésben, a vad háborúzásban és szinte valamennyi többi bűnben még őket magukat is lekörözik? Bölcs olvasóm rájöhet, mit hallgatok itt el a keresztény név méltóságának érdekében és mit sóhajtok csak magamban. Miközben tehát ezek látják, hogy a Bibliában Krisztus nem az öltözékkel, szertartásokkal és az ételekkel tüntette ki övéit, hanem azzal akarta megkülönböztetni a keresztényeket, hogy kölcsönös szeretetben legyenek összeforrva; ugyan hogyan tudnák visszatartani a röhögést, ha azt tapasztalják hogy annyira nincs semmilyen egyetértés közöttünk, hogy egyetlen pogány népség nem volt soha ilyen rút és veszélyes módon viszálykodó? Fejedelem háborúzik fejedelemmel, város harcol város ellen, egyik iskola a másik iskolával és egyik rend (ahogyan most nevezik) a másikkal nem jut egyezségre: viszállyal, pártoskodással és pereskedéssel van tele minálunk minden. Ez a végső és valódi szentségtörés, amelynek azok a szerzői, akik ez alól kibúvót keresnek.

Eretnekséget kiáltanak, ha valaki olyat ír vagy mond, ami bármiben, akárcsak nyelvtanilag is eltér a teológusok magiszteri tételecskéitől. S az vajon nem eretnekség, ha valaki az emberi boldogság legjelentősebb tényezőjének azt nevezi ki, amiről maga Krisztus azt tanítja mindenhol, hogy nem szabad törődni vele? És mi van azzal, aki az evangélium előírásaitól és az apostolok tanításától messze különböző életvitelt folytat? Vagy aki Krisztussal ellentétben, a lélek kardja helyett – amely mindenféle földi szenvedély lemetszése után egyedül éri el, hogy ne legyen kardra szükség – vassal fegyverzi fel az evangélium hirdetésére induló apostolokat, hogy azzal védjék meg magukat üldözőiktől? Bizonyára a kard alatt ballisztákat, ágyúkat, ostromgépeket és egyéb hadi felszereléseket akart érteni. Azután még tarisznyát is ad nekik és telerakja azt pénzzel, nyilván hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, s persze a tarisznya alatt minden evilági szükségletet ért. És aki ezt írja, a legnagyobb teológusok közé számít.[33]

Megbocsáthatatlan szentségtörés, ha valaki bármit elvisz a szentélyből. És bocsánatos bűn a szegényeket és özvegyeket – Isten élő templomait – kifosztani, becsapni, sanyargatni? S ezt oly sokszor látjuk a fejedelmektől és előkelőktől, sőt mostanra már a püspököktől és apátoktól is. Tisztátalan az, aki verekedéssel vagy magjának folyásával beszennyezi a szent hajlékot. De nem átkozzuk ki azt, aki egy tiszta és érintetlen szüzet, a Szentlélek templomát, hízelgés, ajándékok, ígérgetés és csábítás révén meggyaláz, megront és megbecstelenít? Ráadásul, aki ilyet tesz, arra azt mondják: pajkos és kellemes ifjú? Ahogyan korábban is mondtam: nem a vétkeket védelmezem, csupán azt mutatom be, hogy az emberek tömegei többre becsülik azt, amit a szemükkel látnak, mint azt, ami ennél igazibb, csak kevésbé látható.

A kőtemplom felszentelését látod; a lélek felajánlását nem látod, ezért semmibe veszed. A templom díszeinek védelmében fegyverrel verekedsz; de erkölcsei épségének védelmében senki nem fogja kezébe azt a bizonyos evangéliumi kardot, amit Krisztus a tunikánk eladása árán is megszerezni rendel.[34] A jámbor buzgalom csúcsának számít, ha valaki a papok joghatóságának és pénzének védelmében vagy gyarapításáért fegyvert ragad, és a háborús zűrzavarban nincs tekintettel semmire, ami szent. Ám közben, mialatt a papok pénzéért (ami valójában semmit sem ér) folyik a harc, a háború kitörésével együtt milyen áradat tör rá az egész vallásra? Hiszen van-e olyan bűn, amit a háború nem hoz magával?

De olvasóm mostanra talán már így moroghat a bajsza alatt: „Hova célzod e szennyeket?[35] Te talán olyan fejedelmet akarsz, mint amilyennek Platón írja le Államában az őrzőket? A papokat talán megfosztanád a hatalomtól, méltóságtól és vagyontól és az apostolok botjához és tarisznyájához szólítanád vissza őket?” Eszem ágában sincs. Nem veszek el semmit, inkább így gyarapítom őket, nem taszítom ki birtokukból, csupán a jóra buzdítom őket. De kérdezem tőled: kettőnk közül ki gondol nagyobb tisztelettel a királyi méltóságra? Te, aki szerint mindent szabad neki, amire csak kedve szottyan, aki azt akarod, hogy ne fejedelem, hanem zsarnok legyen, aki gyönyörökkel töltekezteted, átadod a fényűzésnek, mindenféle vágy, bujaság rabjává és szolgájává teszed, nem akarod, hogy okosabb legyen az átlagnál és olyan dolgokkal terheled meg, amelyeket minden nemes ember megvet, még a pogányok is? Vagy én, aki azt kívánom, hogy a fejedelem, amennyire lehet, Istenhez hasonlítson, hiszen valamiképpen az ő képmását viseli; tűnjön ki a tömegből bölcsességével, ami igazi dicsérete a királyoknak; tartsa távol magát a tudatlan aljanépet pusztító piszkos szenvedélyektől és lelki betegségektől, ne csodáljon semmit, ami alantas, emelkedjen felül az anyagiakon és végül ugyanaz legyen az országnak, mint a testnek a lélek, vagy Isten a mindenségnek? Kettőnk közül ki itéli meg igazabban a püspöki méltóságot? Te, aki földi vagyont raksz a nyakába, piszkos és alantas gondokba gabalyítod, háborús zivatarokba kevered bele? Vagy én, aki azt kívánom, hogy Krisztus helytartójaként és a mennyei jegyes őrizőjeként minél tisztább legyen mindennemű földi szennytől, és ahhoz legyen leginkább hasonlatos (ameddig határai engedik), akinek helyét és tisztét betölti?

A sztoikusok szerint csak az lehet jó ember, aki a lélek betegségeit nélkülözi. Betegségnek nevezik ugyanis a vágyakat és szenvedélyeket. A keresztényeknek tehát még inkább mentesnek illene lenniük ezektől, de mind közül leginkábba fejedelmeknek. S még ennél is inkább az egyház fejedelmének és atyjának, vagyis az égi nép égi fejedelmének.

Akarom, hogy egy pap uralkodjon, de megítélésem szerint a világi uralom méltatlan arra, hogy egy égi férfiú vállát nyomja. Azt is akarom, hogy a pápa minél inkább diadalmaskodjon, de ne olyan véres didalokkal, amilyeneket az átkozott Marius vagy az istentelen Julius aratott, s amelyek annyira hamisak, hogy gúnyos élcelődéssel támadják őket, s amelyek láttán Démokritosz minden bizonnyal halálra röhögte volna magát; hanem valóban nagyszerű és apostoli diadalokkal, olyanokkal, amilyenekről a Nagy Sándornál messze ragyogóbb harcos és vezér, Pál ír, amikor így dicsekszik mintegy, a saját tetteit megénekelve: többet fáradtam, többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam. Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt. Fáradtam és gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem. Nem tekintve az egyebeket, naponként a zaklatásokat, az összes egyház rám nehezedő gondját. Ki gyönge, hogy én ne volnék gyönge? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék?[36] És kicsivel följebb ugyanígy: mindenben úgy viselkedünk, mint Isten szolgája: nagy türelmet tanúsítva a megpróbáltatásban, a szükségben, a szorongattatásban; ha vernek, fogságba vetnek, fellázadnak, ha elfáradunk, virrasztunk, böjtölünk; tisztaságban, megértőn, béketűrőn és jóságosan, a Szentlélekben és az őszinte szeretetben megmaradva; az igazság hirdetésében kitartva, az Isten erejével, az igazság támadó és védő fegyverzetében, akár dicsőség, akár megszégyenülés, akár gyalázat, akár jó hírnév jut osztályrészül; mint csalók, mégis igazat mondók, mint ismeretlenek, mégis jól ismertek, mint akiket halálra szántak, mégis élnek, mint megkínzottak, de belé nem haltak; mint szomorúak, mégis mindig vidámak, mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan.[37]

Láthatod, milyen háborús érdem, milyen győzelem, milyen diadal az apostolé. S erre a dicsőségre esküszik fel Pál néhányszor, mint valami szent dologra. Ezek azok a kiváló tettek, amelyek miatt biztos benne, hogy a halhatatlanság koszorúja vár rá.

Ne essen hát nehezükre az apostolok nyomdokaiba lépni azoknak, akik az apostolok helyét és tekintélyét követelik maguknak.

Azt szeretném, ha a pápák minél gazdagabbak lennének: de az evangélium gyöngyszemeivel és az égi kincsekkel, amelyeket minél bőségesebben szórnak szét mindenkinek, annál inkább fognak ők bővelkedni, és nem kell majd attól tartani, hogy a jószándék lesz a jótett sírja.[38] Azt akarom, hogy minél jobban fel legyenek vértezve, de az apostolok fegyvereivel: a hit pajzsával, az igazság övével, a Lélek kardjával, vagyis Isten szavával.[39] Azt akarom, hogy harciasak legyenek, de az egyház valódi ellenségeivel szemben: a simóniával, gőggel, paráznasággal, becsvággyal, haraggal és kegyetlenséggel szemben. Ezek a töröknek valók, hogy tisztelje őket, a keresztényeknek folytonosan küzdeniük kell ellenük. Efféle háborúban legyen kezdeményező és vezér a püspök. Azt akarom, hogy a papokra elsőként tekintsenek, de ne zsarnoki gőgjük miatt, hanem azért, mert kitűnnek a szent tudományban és kiemelkednek erényeikben. Akarom, hogy tisztelendők legyenek, de ne csak címük és gyászos viseletük, hanem makulátlan és szigorú életük miatt. Akarom, hogy féljék őket, de úgy mint az atyát, ne úgy mint a zsarnokot. Akarom, hogy féljék őket, de csak a bűnösök; sőt, azt akarom, hogy olyanok legyenek, hogy még a hitványok is tiszteljék inkább, mintsem gyűlöljék vagy utálják őket. Végül pedig azt akarom, hogy bővelkedjenek gyönyörökben, de ritkákban és messze édesebbekben azoknál, amelyeket a tömeg ismer.

Akarod tudni, hogy mi a legfőbb pap gazdagsága? Halld meg a fejedelemhez legközelebbi pápától: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj![40] Akarod tudni, hogy mi az apostoli név dísze, amivel az összes címet, az összes diadalívet és szobrot felülmúlja? Hallgasd meg Pál valóban híres mondatát: Krisztus jó illata vagyunk mi az Istennek[41] mindenhol. Mondjak egy királyénál nagyobb hatalmat?Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.[42] Tudni akarod, mi a dicsőség? Örömöm és koronám vagytok az Úrban.[43] Megmondjam, melyek a püspökhöz méltó címek és a pápa valódi ékei? Pál lefesti neked: feddhetetlen, józan, megfontolt, mértéktartó, vendégszerető és a tanításra rátermett. Nem iszákos vagy erőszakoskodó, hanem megértő, békeszerető s nem kapzsi. Ne legyenújonnan megtért, s legyen jó híre a kívülállók körében is, nehogy megszólják, és az ördög csapdájába essék.[44] Nézd csak meg, mivel ruházza fel Mózes a pappá lett Áront, milyen vagyont ad neki, milyen színes ruhákba öltözteti, milyen drágakövekkel ékíti, mennyi csillogó arannyal díszíti.[45] S hogy mindez mivégre, azt megtudhatod Órigenész vagy Jeromos magyarázatából,[46] ahonnan megérted majd, hogy miféle holmit kell gyűjtenie a valóban nagy püspököknek. Vajon életvitelükkel utánozzák őket a pápák, vagy elég, ha a bulláikkal és titulusaikkal utalnak azokra, akiknek a helyén ülnek? Krisztus helytartójának kit illendő inkább követnie? A Caesarokat, Sándorokat, Krőzusokat és Xerxészeket, akik nem mások voltak, mint rablógyilkosok, vagy magát Krisztust, az egyház egyedüli hadvezérét és uralkodóját? Ki mással lenne méltóbb versenyeznie az apostolok örököseinek, ha nem az apostolok fejedelmével? Krisztus nyíltan tagadta, hogy az országa e világból való volna.[47] Szerinted egyezhet ezzel, hogy Krisztus örököse nem csupán elfogadja a világi hatalmat, de törekszik rá, és ahogyan mondják, minden követ megmozgat érte?

E földi valóságban két világ küzd egymással szakadatlan, az egyik a tunya testé, a másik a mennyeké, amely már most minden erejével afelé törekszik, ami majd egyszer lesz belőle.

Aki amabban kiváló, az a legtávolabb van a valódi javaktól és hamissággal terhelt. Olyan, mint egy pogány király: kéjvágya, fényűzése, erőszakossága, gőgje, fennhéjázása, gazdagsága és mohósága mindenkiét felülmúlja, és akkor lehet első, ha ebből a szennyből a legnagyobb adag ömlik beléje, ezzel együtt pedig minél kevesebb jut neki bölcsességből, mértéktartásból, józanságból, igazságosságból és hasonlókból, vagyis a valódi javakból. Ezzel szemben aki a másodikban jut a csúcsra, azt ahogyan az alacsonyrendű és közönséges javak alig szennyezik be, úgy árasztják el ama valódi és mennyei adományok. Miért akarod hát, hogy a keresztény fejedelem olyan legyen, akit még a pogány filozófusok is mindig megvetettek és elátkoztak? Miért helyezed a méltóságát olyan dolgokba, amelyeket megvetni a legderekabb? Miért terheled meg Isten angyalát (így is nevezik ugyanis a püspököt a szentírásban)[48] olyan dolgokkal, amelyek egy jó emberhez is méltatlanok? Miért méred őt olyan javakkal, amelyek a rablót gazdaggá, a zsarnokot pedig félelmetessé teszik?

A papság az emberinél nagyobb, égi valami. Magasztosságához nem illik más, csak a mennyei. Miért alacsonyítod le méltóságát közönséges dolgokkal? Földi mocsokkal miért szennyezed be tisztaságát? Miért nem hagyod, hogy saját területén legyen hatalmas? Miért nem tűröd, hogy saját dicsőségétől nemesüljön? Hogy saját méltósága miatt tiszteljük? Őt a mennyei lélek szemelte ki – e mennyei testből, ami az egyház – a dolgok élére. Miért vonod őt a kényurak őrjöngő kavalkádjába? Pál azzal dicsekszik, hogy kiválasztott:[49]Akkor te miért meríted alá az aljanép mocskának közepébe az én elöljárómat? Miért taszítod az uzsorások üzelmeibe? Miért vonod be olyan ügyekbe az isteni férfiút, amelyek emberhez alig méltók?

Miért méred olyan dolgokkal a keresztény papok boldogságát, amelyeket Démokritosz, mint teljes hülyeségeket, csak kinevetett, Hérakleitosz mint szánandókat elsiratott,[50] Diogenész, mint semmiségeket megvetett, Kratész mint feleslegeseket kidobott,[51] és a szentek, mint a dögvésztől, úgy menekültek tőlük? Miért becsülöd meg Péter utódját azon javak alapján, amelyekről maga Péter dicsekszik úgy, hogy sose voltak neki?[52] Miért akarod, hogy az apostoli elöljárók olyan díszekkel tűnjenek nagynak, amelyek taposásában voltak nagyok az apostolok? Miért mondod azt, hogy Péter öröksége, ha Péter éppen azzal dicsekedett, hogy neki nincs öröksége?[53] Miért hálózod be Krisztus helytartóit a gazdagság hálójával, amit maga Krisztus tüskéknek nevezett?[54] Akinek saját és elsőszámú kötelessége az isteni szózat magjának hintése lenne, azt miért borítod el gazdagsággal, ami megfojtja a magot, bármilyen messze repült is? Aki a méltányosság doktora és bírája, miért akarod, hogy a részrehajló mammonnak szolgáljon? Miért teszed az égi szentségek sáfárát a leghitványabb dolgok pénztárnokává? Tőle várja a keresztény világ a szent tanítás táplálékát, tőle vár üdvös tanácsot, atyai vigasztalást; tőle vár útmutatást az élethez. Miért kényszerítesz egy ily kiváló dolgokra termett és rendeltetett embert a hétköznapi gondok igájába, amivel egyként fosztod meg méltóságától a püspököt és juttatod árvaságra a népet?

Jelesebb királysága van Krisztusnak annál, hogysem be kellene szennyeznünk a pogány királysággal (vagy nyíltan megmondva: zsarnoksággal), megvan annak a maga fénye, kincsei és gyönyörűsége.

Miért kevernénk össze egymástól ennyire elütő dolgokat? Miért zavarnánk össze a földit az égivel, a lentit a legfentivel, a pogányt a kereszténnyel, az istentelent a szenttel?

Oly sok és oly nagy ajándéka van a leggazdagabb és egyben legbőkezűbb léleknek: a bölcsesség, a nyelv, a prófétálás, a gyógyítás, a tudomány, a bölcsesség, a tanítás ajándéka, a szellemek megkülönböztetése, a lelkesítés és vigasztalás.[55] Ily szent adományokat miért kötnél össze a világ istentelen ajándékaival, ami a pusztulásuk is lenne egyben? Miért próbálnád Krisztust a mammonnal és Belialt Krisztus lelkével egyesíteni? Hogy jön a püspöki süveg a sisakhoz, a szent köpönyeg Mars vértjéhez, az áldás az ágyúhoz, a legkegyesebb pásztor az állig fegyverzett rablóhoz? Mi dolga a papságnak a háborúval? Miért ront le ostromgépekkel városokat az, aki a mennyek országának kulcsait őrzi? Hogyan lehet a háború szerzője az, aki a béke jelével üdvözli a népet?  Hogy van képe a keresztény tömeget a vagyon megvetésére oktatni annak, akinek minden dolgát, orrától a faráig a pénzre alapozta? Amit Krisztus is tanított és kifejtett és oly sokszor ismételtek az apostolok, hogy a gonosznak nem ellenállni kell, hanem a gonoszok bűnét jósággal kell felülmúlni, a jogtalanságot jótettel viszonozni, az ellenséget jócselekedettel legyőzni: hogyan lesz képe annak ezt tanítani, aki egy városka birtoklásáért, vagy egy sóbérletért a világot háborús zivatarba sodorja? Hogyan vezet a mennyei királyságba (Krisztus nevezte így egyházát) az, aki teljes lényével az evilági királyságban van?

De nagyon kegyes dolog tőled, hogy még ezekkel a járulékos dolgokkal is gazdagítani akarod az egyházat. Helyeselném is, csak e csekélyke haszon ne hozna magával annyi rossz dolgot. Amikor hatalmat adsz, a pénzgyűjtés gondját is vele adod, zsarnoki testőrséget, hadsereget vasban, kémeket, lovakat, öszvéreket, csatakürtöt, háborút, öldöklést, diadalmenetet, zavargást, szövetséget, harcot, egyszóval: mindazt, ami nélkül lehetetlen hatalmat gyakorolni. Mégha a jószándék megvan is, mikor lesz ideje az apostoli tisztet ellátni annak, akit ezerfelé húz a sok gond? A katonaság összeírása, a szövetségek kötése és felbontása, a hatalmat ócsárlók megzabolázása, az új felé tekintgetők hűségen tartása, az ellenség leverése, a várak megerődítése, a javaslatok meghallgatása, a világi küldöttségek fogadása, a helytartók megvendégelése, a barátok tisztséghez juttatása és azok elűzése, akiknek náluk szerencsésebbeknek kell átadniuk helyüket? És mindazon dolgok, amikről jobb hallgatni, de mégis szükséges, hogy megtörténjenek? Szerinted talán az érti a pápai és bíborosi méltóság mibenlétét, aki úgy véli, hogy ezekhez a piszkos dolgokhoz kell elvonni őket az imától, vagyis az Istennel való társalkodástól; a szent elmélkedéstől, amikor az angyalok közt forgolódnak;  a Szentírás ragyogó mezejéről, ahol boldogan őgyelegnek; és az igehirdetés apostoli feladatától, amivel leginkább kifejezik Krisztust? Jót akar vajon nekik az, aki egy ily boldog és nyugalmas élettől, ami élveznek, ekkora gond és nyugtalanság közé akarja vonszolni őket?

Egyébként is, éppen azért, mert az uralkodás önmagában véve végtelen gondokkal terhelt, az egyháziak számára kevésbé szerencsésen üt ki, mint a világiaknak. Két okból többnyire: részint mivel a tömeg e téren szívesebben engedelmeskedik világiaknak, mint egyházi embereknek, részint mivel az előbbiek, akár mert gyermekeiknek akarják hátrahagyni, a birtokukat minél virágzóbb állapotba akarják hozni. Ezzel szemben emezek, mivel többnyire későn és öreg korukban jutnak hatalomra és magukért cselekszenek, nem az örökösért, inkább kifosztanak, mint gyarapítanak; mintha zsákmányt kaptak volna, nem országot. Azután, amikor egy világi kapja kezébe a gyeplőt, ott esetleg egyszer kell megküzdenie a hatalomért, s egyszer kell felemelnie és gazdaggá tennie azokat, akiket kegyel. Ha nem így történik, rögtön új küzdelem támad azért, hogy akiket korában felemelt, kiessenek a hatalomból, és újabb és újabb embereket kell gazdagítani a nép kárára. Az is számít valamit, hogy a nép sokkal könnyebben viseli annak uralmát, akit már megszokott, még akkor is, ha kemény kézzel uralkodik. S meg is halhat, mégis úgy tűnik, továbbél fiában és utódjában, sőt a nép még azt is képzeli, hogy a fejedelem nem is lett más, csak megfiatalodott. A gyermekek amúgy is hasonló jelleműek, mint szüleik voltak; különösen ha erre nevelik őket.

Ezzel szemben, mikor Istennek szentelt férfiakhoz kerül a hatalom, az azonnali változást jelent minden területen. Vegyük még hozzá, hogy a világi úgy kerül trónra, hogy arra szánják és készül rá. Ez viszont gyakran minden várakozás ellenére kapja meg a főhatalmat, teszem azt egy olyan embert emel uralomra a játékos szerencse, akit a természet révésznek teremtett.[56] Végül pedig, ahogyan két szörnnyel még Herkules sem bírna, úgy aligha lehetséges, hogy egy ember két ilyen nehéz dolgot egyszerre lásson el. Jó fejedelemmé lenni a legnehezebb feladat. De jóval szebb, sőt messze nehezebb jó papként élni. Hát még a kettő egyszerre? Nem szükségszerű vajon, hogy akik mindkét tisztet elvállalják, végül egyiknek se tegyenek eleget? Ha jól sejtem, emiatt van, hogy miközben a világi uralkodók városait gazdagságban, épületekben és lakosaikban mind jobban virágozni láthatjuk, a papok városai szinte kihaltak s már-már omladoznak.

Ugyan mi szükség volt ezekre a járulékos dolgokra, ha annyi bajt hoztak magukkal? Attól félsz talán, hogy Krisztus csupán saját vagyonával nem lesz olyan hatalmas, amíg egy világi zsarnok nem oszt neki valamennyit a saját hatalmából? Kevésbé lesz ékes talán, ha egy istentelen hadvezér aranyat, sujtást, hófehér paripákat és csatlósokat, azaz egy keveset a saját pompájából nem aggat rá? Kevésbé ragyog majd, ha nem veszi fel azokat a címeket, amiket az irígységtől félve még a nagyravágyó Julius is visszautasított? Úgy gondolod, hogy alantas lesz, ha nem veszi vállára a világi hatalom terhét, amit ha saját magáért visel, zsarnok lesz, ha pedig az államért, gondokkal teli? Maradjon meg a világi a világiaknak; ami egy püspökben a legalantasabb, az egy egész birodalom fényét felülmúlja. Minél többet veszel magadhoz a világi javakból, annál kevesebbet ad neked Krisztus a sajátjából. Minél tisztább leszel azoktól, annál inkább bővelkedsz majd ezekben.

ERASMUS a DRÓTon
.
Politikusok ne politizáljatok
Bolondok ne bolondozzatok
Politikusok ne bolondozzatok
Bolondok ne politizáljatok.
Számon lehet-e kérni a Holokausztot egy XVI. századi humanistán? Van-e értelme antiszemitizmusról beszélni a kora-újkorban, és ha igen, az erőszakmentesség és béke fejedelmeként ünnepelt Erasmusnak van-e ezen a téren elszámolnivalója? - A másik Erasmus-sorozatunkban Petneházi Gábor esszéjét olvashatjátok. - A humanizmus határai, avagy hogyan zsidózott Erasmus?

Kik voltak a fekély Európa testén Erasmus szerint, mint gondolt a politikáról, az uralkodókról és az előkelőkről valójában és kit vagy mit utált a legjobban saját kora társadalmában? Hogyan rejtette mindezt egy görög közmondás magyarázatába? Mit jelentett szerinte az, hogy "szemen az árpa"? A következő szövegből megtudhatjátok. - Kiket utált legjobban Erasmus?


Négy évvel a mohácsi vész, és közvetlenül Bécs (1529) ostroma után Erasmus elkezdett írni egy traktátust, melyben feladta korábbi totális pacifizmusát, és azt a kérdést járta körbe, hogy milyen feltételek mellett lehet igazságos, jogos, és ugyanakkor humánus háborút viselni az Európa létét fenyegető török ellen. Feltehetően már a traktátus címe is meghökkentette a kor lelkes „erazmistáit”, azaz azokat, akik Erasmust úgy ismerték, mint aki zsigerileg irtózik mindenféle háborútól. A mű teljes címe ugyanis így hangzik... - Ledán István esszéjét olvashatjátok a DRÓTon. - Pacifizmus vagy háború az iszlámmal? - Erasmus meglepő válasza

Halott pápát kifigurázni, pedofilnak, őrültnek, pénzsóvárnak és részegesnek nevezni alighanem ma is sok helyen kiverné a biztosítékot... Rotterdami Erasmus egyik legnagyobb hatású művét most új fordításban olvashatjátok el a DRÓT világirodalmi sorozatában. Vigyázat: hipokriták és olyanok, akik csak az egyházban hisznek, nem Istenben: inkább ne is olvassák! Primőr és veszélyes latin irodalom magyarul a neten! Kinyomtatni és elolvasni erősen ajánlott. - Rotterdami Erasmus - Gyula kizárva

Látod talán már, hogy az egész dolog az ellenkezőjére fordul, ha a szilént felfordítod. Felfedezed, hogy akik a keresztény fejedelem legjobb híveinek tűntek, a fejedelem ellenségei és árulói. Rájössz, hogy akikre azt mondtad, hogy óvják a pápa méltóságát, azok valójában beszennyezik azt. Nem mondanám, hogy el kell venni a papoktól, ami birtokuk és vagyonuk csak van, hiszen a felfordulás egyetlen jószándékú embernek sem lehet ínyére. Azt akarom azonban, hogy méltóságuknak úgy legyenek tudatában s az úgy legyen az eszükben mindig, hogy e közönséges, mondhatni pogány dolgokat vagy önként dobják el maguktól és legyenek szegények, vagy legalább megvetéssel birtokolják azokat, vagyis ahogyan Pál mondja: éljenek úgy, mintha nem volna.[57] Azt akarom tehát, hogy Krisztus kincsei úgy díszítsék őket, hogy bármilyen evilági ragyogás társul melléjük, azt a nemesebb fény vagy elhalványítsa, vagy legalább látszódjon a másik piszkossága emezzel összehasonlítva. Így amit birtokolnak, azt is boldogabban birtokolják majd, sőt biztosabban: nem szorongatja majd őket a félelem, hogy bárki megrabolja őket, és ha valami el is vész, nem küzdenek majd mindent felforgatva ilyen múlandó és alantas dolgokért. Végül pedig nem érzik majd magukat javaiktól megfosztva, mert örülnek majd mások gyarapodásának. Nem eresztik ki kezükből az evangélium gyöngyszemét sem tehát, mialatt a világ üveggyöngyei után koslatnak. Azt se felejtsük el, hogy mindaz, amit meg akarunk vetni, az annál bőségesebben jut majd a birtokunkba, minél kevésbé foglalkoztunk vele, és nagyobb dicsőség, ha menekülünk előlük és ők üldöznek, mintha mi üldözzük és úgy kaparintjuk meg őket. Egyébként is, az egyház vagyona mi másból származik, ha nem a vagyon megvetéséből? Honnan ered a dicsősége, ha nem a dicsőség elvetéséből? Szívesebben adják majd ezeket a világiak is, ha látják, hogy akik hitük szerint többet tudnak, pont megvetik ezeket.

Van az úgy talán, hogy a hitvány fejedelmet is el kell viselni, adózni kell azok emlékének, akiknek helyét látszólag betölti s adni kell valamennyit a címének kijáró tiszteletből. Nem szabad orvosságot keresni ott, ahol félő, hogy egy balul elsült próbálkozás súlyosabb bajt idéz elő. De nagy bajban van az emberiség, ha azok, akiknek életét mindenkinek csodálni kellene, éppenséggel olyanok, hogy csak a leghitványabbak tapsolnak nekik, a jók pedig nyögnek és sóhajtoznak; akiknek méltósága vagy a hitványak kegyétől, vagy a mérsékeltek szerénységétől, vagy az együgyűek tudatlanságától, vagy pedig a jók tűrőképességétől függ; ráadásul a nép meghasonlása sérthetetlenné teszi, s nem más növeszti nagyra őket, mint a polgárok pártoskodása: minél rosszabb a köznek, annál jobb nekik.

Ha tehát a papok nyíltan és őszintén átgondolnák a dolgot, rájönnének, hogy a társulás a világi uralommal annyi kárral jár, hogy el kell utasítani még akkor is, ha önként kínálkozik.

Ehelyett a fejedelmek és az udvar szolgái lesznek, összeesküvésekbe keverednek, háborúba vonulnak,s eközben a lelküket is kiteszik. Egyszóval: a királyok tisztességes szolgálókat kapnak; de hová lesznek ezalatt a keresztény nép atyái? Hová lesznek a pásztorok? S az milyen már, hogy a királyok nagy összegekkel megvásárolják az apátságokat, püspökségeket és hasonló nagy címeket? Nem tartják tisztességes apátnak, aki mellette nem gróf is. Úgy tartják, hogy a papi címét gyarapítja valaki azzal, ha bárói címet vásárol mellé. Ó milyen jól festenek egymás mellett, apát és helytartó, püspök és hadvezér! De még abszurdabb, hogy e téren derekasan helytállnak, míg abban, ami eredetileg a feladatuk volt, árnyékok csupán. Van kezük és kardjuk, hogy megöljék a testet, akár jogtalanul is; de nincs nyelvük, amivel meggyógyíthatnák a lelket. Az apát megtanul csatasort rendezni, de nem tud a vallásra vezérelni. A püspök gyakorlott vívó és tüzér lesz, de közben elfelejt tanítani, lelkesíteni és vigasztalni. Felfegyverzi magát nyíl- és kővetőkkel, de szinte teljesen lekopik róla a Szentírás. Közben pedig mindazt, ami egy kegyes apátnak jár, akár az épülésére, akár tisztsége folytán, az utolsó fillérig behajtja, sőt időnként nem csupán azt, ami jár, hanem amennyit csak akar. Megelégeli egyszer az Úr a nép tűrését, amely azért viseli el mindezeket csupán, mert jobban szereti a nyugalmat.

Félek, hogy megtapasztaljuk még milyen is, amikor az Isten szigorúbb bíró. Hiszen a mostani felfordulás mi mást üvölt a fülünkbe, mint hogy az Isten megharagudott ránk mindenért? Mi mást kellene tennünk, minthogy legnagyobbak és legkisebbek, felszenteltek és világiak egyként alázatos lélekkel az Úr irgalmában keressünk menedéket?

Sokkal üdvösebb lenne ez annál, minthogy ki-ki ne ismerje be bűneit, azokat a másikra hárítsa, amivel az istenség haragját csak még inkább feltüzeljük, a kölcsönös acsarkodással pedig nem javítunk, csak tovább rontunk a helyzetünkön. A nép morog a királyokra, a királyok nem kímélik sem a világit, sem az egyházit, a papok pedig  a tömeg céltáblái. Sokszor megesik, hogy Isten a nép bűnei feletti haragjában olyan vezetőket bocsát rá, amilyenekre rászolgált. Siránkozással, haraggal, viszálykodással és indulatokkal eddig semmire sem mentünk. Az az egy marad, hogy mindenki közösen vallja meg vétkét, hogy az Isten irgalma szállhasson mindenkire.

De hová ragadott szavaim futása, hogy frazeológus létemre prédikátor lettem? Erre az oly józan eszmefuttatásra bizonyára a részeg Alkibiadész vett rá a szilénjeivel. Nem fogok túlságosan bánkódni azonban tévedésem felett, ha az élet megjobbítására szolgálhatott mindaz, ami nem a közmondás magyarázatához tartozott, s ami nem kapcsolódott a művelődéshez, kalauz lehetett a valláshoz; vagyis minden, ami munkánk kitűzött céljához képest mellékesnek vagy oda nem illőnek tűnt, alkalmas útmutató lehetett és lehet az élethez.



[1] Ad 888 – prima facie, prima fronte

[2] Plat. Symp. 215 a-b

[3] Ad. 163

[4] Antiszthenész (i. e. 446-368) a cinikus iskola megalapítója

[5] A szinopéi Diogenész, Antiszthenész legismertebb tanítványa (i. e. 404-323)

[6] Epiktétosz (i. sz. 55?-120?) az újsztoicizmus jeles képviselője. Sírfeliratát lásd: Anth. Pal. VII, 676 = Anth. Plan. III, a, 28, 39, ill. Macr. Sat. I, II, 45; Gell. II, 18.

[7] Iz 53, 2-3.

[8] Zsid 11,38

[9] Mt 11,11

[10] A mustármag-hasonlat: Mt 13, 31; Mk 4, 30; Lk 13, 18

[11] Tours-i Szent Márton (316-396). Erasmus itt Sulpicius Severus Szent Márton életrajzára utalhat, ahol arról ír, hogy sokan ellenezték Márton psüpökké választását, mondván: contemptibilem esse personam, indignum esse episcopatu hominem, vultu despicabilem, veste sordidum, crine deformem. Severus, Vita Sancti Martini, c. 9, 3; CSEL I, p. 119.

[12] Duns Scotus (1265-1308), akit csak doctor subtilis-nek neveztek. Erasmus párizsi tanulmányai idején az ő követői, a scotisták uralták a Sorbonne teológiai karát.

[13] A késő-skolasztikus logika alapfogalmai.

[14] Terentius Eunuchusának hetvenkedő katonája.

[15] A skolasztikus teológia egyik terminusa, amely az angyalokat takarja. Vö. Aquinói Szent Tamás: De substantiis separatis, seu de angelorum natura.

[16] Ter 2-3

[17] Ter 19, 30

[18] Bír 14

[19] 2Sám 11

[20] 1Kir 1, 1

[21] Óz 1, 2

[22] Ad. 226

[23] Szerapión IV. században élt egyiptomi remete. Thébai Pál (228-331) a legendás első remete, akinek életrajzát Szent Jeromos írta meg (Migne, PL 23, 17; 28).

[24] Hom. Od. X, 261

[25] Pol. VII, 1323a

[26] Hor. Lev. I, I, 46. Urbán Eszter ford.

[27] Kodrosz az utolsó athéni király volt, Szolón és Platón is a felmenői között tartotta számon. A trójai Brutus az angol királyi ház – legalábbis a XII. századi Geoffrey of Monmouth Historia regum Britanniae c. műve szerinti – legendás alapítója, aki Aeneas egyik ükunokája lett volna. Herkulest Erasmus kortársai közül többek közt I. Miksa császár is ősének tudta.

[28] 1Tessz5, 23; Gal 5, 17

[29] Ad. 1079

[30] Lk 22, 24

[31] A kifejezés Sallustius Catilinájára megy vissza, ahol Cato így beszél: Iam pridem equidem nos vera vocabula rerum amisimus. Cat. 52, 11.

[32] Róm 2, 24

[33] Erasmus itt Lk 22, 35-36. versét idézi (Aztán azt mondta nekik: »Amikor erszény, táska és saru nélkül küldtelek titeket, szenvedtetek-e valamiben hiányt?« Ők azt felelték: »Semmiben.« Majd így folytatta: »Most azonban akinek erszénye van, vigye magával, hasonlóképpen a táskát is; akinek pedig nincsen, adja el a felső ruháját, és vegyen kardot.) és Nicolaus Lyranus késő középkori ferences teológus (1270?-1349) ehhez írt exegézisét kritizálja.

[34] Lk 22,36

[35] Hor. Serm. II, 7, 21. Horváth István Károly ford.

[36] 2Kor 11, 23-30

[37] 2Kor 6, 4-10

[38] Cic. De off. II, 52

[39] Ef 6, 14-18

[40] ApCsel 3, 6

[41] 2Kor 2, 15

[42] Fil, 4, 13

[43] Fil 4, 1

[44] 1Tim 2, 2-3, 6-7

[45] Kiv 28; Lev 8, 7-8; 16, 4

[46] Orig. Hom. in Ex. 13, 2 (Migne PG 12, 388); Hier. Epist. 53, 8

[47] Jn 18, 36

[48] Jel 2, 1-8-12, 18; 3, 1-7-14

[49] Róm 1, 1

[50] A nevető Démokritosz és a síró Hérakleitosz párosa már Lukianosznál is felbukkan, Vit. auct. 13; vö. Iuv. 10, 28.

[51] A thébai Kratész (i. e. 365?-285?) cinikus filozófus volt (Diogenész tanítványa); a legenda szerint vagyonát a tengerbe szórta.

[52] Csel 3, 6

[53] Dicsekedni talán csak a Julius exclusus-ban dicsekedett.

[54] Mt 13, 22

[55] 1Kor 12, 7-11

[56] Egyértelmű és sokadik utalás II. Gyula pápára.

[57] 1Kor 7, 29

 
KÉT EMBER - lebuj vagy étterem, idegenség és gyűlölet...
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2017. április 21. péntek, 06:47

Kosztolányi Dezső

KÉT EMBER

Képtalálat a következőre: „kürtőkalap”

Az egyik valami vacsorára volt hivatalos.

Nem ült rá a kocsijára, gyalogosan vágott neki a téli éjszakának, mert egész nap heverészett, s fájt a feje. Kürtőkalapot viselt, hódprémes bundát, fehér selyem gallérvédőt.

A villanegyed kertjeiben a január finom üvegmunkái voltak kiállítva. Szikrázott a hó. Apróra őrölt gyémántpor hullott az égből.

Fogai között szívta be az éles, kristályos levegőt. Hosszú sétára indult, hogy múljék az idő, meg hogy fogyassza elhízott testét. Mellékutcákon bolyongott.

Egy sötét közben, ahol a gázlángok kancsal fényt vetettek, s az emberek úgy settengtek, mint az árnyak, harmonikaszó ütötte meg a fülét. A harmonikaszó a föld alól dünnyögött, egy lebujból.

A lebuj a pincehelyiségben volt, több lépcsőn kellett lejárni. Valahányszor nyílt az ajtó, gőzfelhő csapódott ki, sárga, piros sugarak estek a hóra.

Annyira érdekelte ez, hogy megállott, nem közvetlen a lebuj előtt, hanem szemben vele, a túlsó járdán, és onnan figyelt. Facér, lusta cselédek jöttek-mentek, napszámosok, kültelki alakok, sportsipkában.

Még sose láttam ilyen helyet közelről, gondolta. Soha életemben. Csak külföldön, idegenvezetők társaságában vagy színpadon, valószerű rendezésben. Egyébként nem mertem bemenni. Ilyesmi nem illik. Aztán féltem is. Nem is gorombaságoktól, verekedésektől, pisztolylövésektől, hanem attól, hogy tapintatlan, nevetséges leszek. Pedig mily érdekes lehet egy ilyen meleg odú, ahol az élet a maga vad őszinteségében kavarog. Gajdolnak, röhögnek, pálinkát isznak. Jobban érdekelne, mint az a rémes társaság, ahova igyekszem. Mi történnék, ha most csakugyan lebotorkálnék a pincelépcsőkön, és benyitnék közéjük? A nyelvükön tudok beszélni. Mégis egyszerre elnémulnának, rám bámulnának. A kártyát az asztal alá dugnák. Mindenki elrejtene valamit. A tulajdonos, látva bundámat, frakkomat, riadtan közeledne felém, azt hinné, hogy tévedtem. Később azt hinné, hogy megbolondultam vagy rosszban sántikálok, egy fő-fődetektívet sejtene bennem. Bizonyára ki se szolgálna. Hiába, ebből a világból egyszer és mindenkorra kiközösítettek. Nem vagyok ember, csak egy "társadalmi osztály" tagja. Ez néha szomorú. Majd valamikor máskor szerzek magamnak egy álruhát, felöltözöm csibésznek, s megpróbálom. Most siessünk.

Ezzel továbbment.

 

Kapcsolódó kép

A másik villamoson igyekezett befelé a külvárosból. Sportsipkát hordott, mélyen homlokába húzva, szürke piszkos kendőt, melyet nyaka köré tekert, hogy ne fázzék. Nem volt télikabátja.

Amikor lejárt a szakaszjegye, leugrott a villamosról. Nadrágzsebébe dugta mind a két kezét. Ilyen cudar hideg éjszakán a verebek egymás után potyognak le a fákról, s hajnalban a szemetes söpri össze őket.

Széles utcákon haladt, rádióüzletek, csemegésboltok között. A sarkon egy étterem tükörablakai tündököltek. Csipkés, vajszín függönyein keresztül áttűzött a fény.

Káprázva szemlélte a bejárat előtt várakozó kocsikat, a kapust, paszományos egyenruhájában, a kirakatot, melyben halak, rákok, déligyümölcsök állottak. A függöny hasadékán bekémlelt.

Jaj, ha én egyszer bemehetnék ide, gondolta. Milyen nyugodtak, boldogok azok, akik itt ülnek. Habfehér asszonyok, briliánssal nyakukon, férfiak, mind szmokingban, frakkban. Csészéből isszák a levest, színes krémeket kanalaznak kristálytányérból. A pincérek is szinte úsznak ebben a könnyű csillogásban. Illatfelhők, rózsaszín fátylak, aranyláncok. Nem mindig az a kurtakocsma, nem mindig az a szörnyű csapszék. Tizenegy ficcs van a zsebemben, az futná egy levesre vagy egy kispörköltre. A leves meg a kispörkölt itt se lehet sokkal drágább. De beengednének-e? A kapus azonnal utamat állná. Megkérdezné, hogy mit akarok. Ha pedig bejutnék az üvegajtóig, ott olyan furcsán néznének rám, hogy nyomban visszakotródnék a horpadt arcommal, rongyaimmal. Sajnos, nem ez az én világom. De nem halok meg mindaddig, míg egyszer itt nem vacsorázom. Vannak frakk-kölcsönző üzletek. Legközelebb bérlek egyet, fölveszem, s itt mulatom el egész heti keresetemet.

Ezzel továbbment.


Ment-mendegélt a két ember a téli éjszakában, ki-ki a maga célja felé. Egy utcai villanylámpa alatt - félúton találkoztak. A kürtőkalapos vette észre először a sportsipkásat. Ahá, gondolta, mert lelkében még mindig a lebujban járt - ez olyanféle fickó lehet.

A sportsipkás is meglátta a kürtőkalapost.

Ahá, gondolta, mert ő még mindig az étteremről ábrándozott - ez a vastag burzsi odavaló.

Mindketten szomorúak voltak.

Miután elhaladtak egymás mellett, visszafordultak, mint az alvajárók. Tekintetük találkozott.

Mindegyik azt hitte a másikról, hogy boldog. Mindegyik azt hitte a másikról, hogy gyűlöli őt. Mindegyik azt hitte a másikról, hogy gúnyolódik, s azért néz utána.

Erre elszégyellték magukat. Folytatták útjukat.

A kürtőkalapos az étterembe lépett. Mélyen meghajolva nyitottak ajtót neki. Pincérek segítették le bundáját. Egy virággal, ezüsttel terített asztalnál ültek barátai, tekintélyes, öregedő urak, akiknek neve a "jelenvoltak" névsorában olvasható, és asszonyok, divatos asszonyok, akiket halálosan unt.

- Hol volt, drágám? - kérdezte a felesége, egy sovány nő, akinek alig volt melle és szemöldöke.

- Sétáltam - mondta a kürtőkalapos, s az étlapra meredt kétségbeesetten.

Ezalatt a sportsipkás a lebujhoz ért. Leszaladt a lépcsőkön. Ott az orrába csapódó bűztől fölémelyedett a gyomra. Megint az ismert pofákat látta maga körül, a vagányokat, a megcinkelt toloncokat, mint minden este. Vad ricsaj fogadta.

- Hát te merre lógtál? - kérdezte egy kövér lány, aki a nyakába csimpaszkodott, s teljes súlyával húzta lefelé a festetlen falócára.

- Sétáltam - mondta a sportsipkás, és a levegőbe nézett, valahová messzire.

1930

Képtalálat a következőre: „régi kocsma és étterem”

 

 

 
További cikkeink...