|
Gyergyai Albert:
Bérczy Károly
I.
Újabban, nem is oly régóta, Anyegin s már-már csak névben élő fordítója, népszerűbbek és talán olvasottabbak is, mint valaha. Mintha másodvirágzásukat élnék: Anyeginnek egyszerre három kiadása is pompázik a könyvesboltokban, Bérczyt is egyre sűrűbben emlegetik, hol föltétlen elragadtatással, hol némi vállveregető leereszkedéssel s maholnap bizonnyal ő lesz a magyar fordítók patrónusa. Anyegin "sikerének" titka, jobban mondva, könyvkiadói kedveltsége egyrészt a borzalmas biedermeier-hóborttal, másrészt az új olvasóknak sietős és sokfelé kapkodó exotikumvágyával magyarázható: ennek a türelmetlen tábornak tetszetős, könnyed, sokajtójú s amellett a "régiek" csodálatáról patinás remekművek kellenek és mint a gitár a kezdő muzsikusnak, micsoda csemege lehet a számukra ez az édesbús és andalító, olvadékony és rímben gazdag és még exotikumában is annyira kézenfekvő szerelmi regény! Így okoskodhatnak a kiadók, bizonnyal nem egészen helytelenül, bár nagy kérdés - s erről még lesz szó - hogy vajon ez és csak ez van-e Anyeginben s hogy ezért és csak ezért olvassa-e ezt a könyvet a mostani magyar fiatalság? Bérczy emlegetése pedig egy szép mű nemes fordítójának kijáró kétes és kissé felszínes hála, amelyben nem mindig van köszönet. De hát ma nálunk s talán a kontinensen is, a fordítások fénykorát éljük, e fénykornak ősök és hagyományok kellenek s az analógiák homályos ösztöne a 48-at követő s 67-et megelőző irodalomra mutatott, amely, pár nagy nevet leszámítva, szintén fordításokból táplálkozott. Igaz viszont, hogy ez a kor nemcsak a fordítót látta Bérczyben, hanem, az akkori nyelvben szólva, az elegáns beszélyírót, a finom ízlésű műítészt és talán, mindenekelőtt az irodalmi gentlemannek egyik legtökéletesebb típusát is. Manapság már, azt mondják nincsenek irodalmi gavallérok, egy okkal több, hogy közelebbről nézzük Bérczynek teljes arcképét, amelyet a hű kegyelet és a közönyös feledség mintegy vállvetve borítottak homályba.
A feladat nem könnyű s megvallom, hogy a Bérczyvel foglalkozó irodalom hitetlen gyanakvással töltött el Bérczynek irodalmi munkássága s egy kissé személye iránt is. Ez az egész irodalom a szépítő, szeretetteljes, érzelmes és elégikus kegyelet jegyében született [*] s inkább csak Bérczy "szeplőtlen jellemét", "fennkölt gondolkodását" és "zajtalan munkásságát" magasztalja, viszont művei felett szinte tartózkodás siklik el. Igaz, hogy Arany László és Zichy Antal műfajuknál fogva sem szólhattak másképp barátjukról, mint a szeretet és az elismerés hangján. De kérdés, nem lepleztek-e valamit ezzel a mindent egyformán elárasztó megindultsággal? Nem erkölcsi fogyatkozást, hanem mondjuk, a tehetség hiányát? Mert - és itt a dolog fonákja - nincs az a kis literátora a forradalmat követő kornak, akit az egykori emlékbeszédek és emlékezések egyformán bele ne öltöztetnének az elnéző vagy lenéző kegyelet köntösébe. Talán mert - legyünk jóhiszeműek - az akkori írókban, ha más nem, a szív és a jellem pótolták a rátermettséget? Vagy hogy azok, akik életük másik felén, e korról, mint fiatalságuk koráról írtak, megannyi laudator temporis acti, csak a fényt voltak hajlandók meglátni s egyszerűen szemet hunytak az árnyék előtt? Bizonyos, hogy az akkori írók zöme - az, amely száma és közepessége révén olvasókhoz és kiadókhoz, hivatottakhoz és műkedvelőkhöz minden korban egyformán utat talál - a közösen érzett idegen elnyomás, a közös származás és a közös múlt miatt többé-kevésbé zárt testületet formált, amelyhez számítódni tisztesség volt, mert erkölcsi alapot és feladatot is nyújtott s ami viszont akkoriban nem járt minden kockázat s némi lemondás nélkül. Egy néhány nagy névnek árnyékában, amelyeket múltjuk és képességeik épp úgy, mint függetlenségük és társadalmi tekintélyük határozott, bár olykor hallgatag vezetésre rendelt, ez a testület alkotta a tulajdonképpeni irodalmat s ennek teljes tudatában s bizonnyal nem jogtalanul azonosította érdekeit a nemzeti műveltség és irodalom érdekeivel. Az emlékiratok kedélyeskedő melegében, a parentálások koporsói kenetességében s még Jókai romantikus korképeiben [*] is úgyszólván egy családi kúria az irodalom, ahol a nevelés, a vér ugyanaz, a műveltség alapos s még mindig inkább deákos, mint európai, a nyugati eszméket mérsékelten, lassanként kanalanként, tartózkodva ízlelik, a pátriárkák szavára figyelve hallgatnak a Benjáminok és az egész háztájon bizonyos monoton egyszerűség s bizonyos lomha nyugalom ömlik el, amely nincs híján a derűnek, bár ez inkább öblösen nyers, mintsem könnyedén vonzó. A józan, kemény és olykor sugárzó középszernek kora ez, egyezményes, de nem gerinctelen, egyöntetű s így kissé színtelen, fegyelmezett, önérzetes, de képzeletében sokszor fakó s pátoszában gyakran sekélyes. Még a legnagyobbakon is érzik néha a családi divatlapoknak lanyha negédeskedése, hervasztó levegőtlensége s merev és kilátástalan zárkózottsága. Viszont a kisebbeknek is jutott valami a nagyok tudatos méltóságából, természetes úriasságából s felelősséggel járó tekintélyéből. Részesei voltak, majdnem mindnyájan, a forradalom előtti föllendülésnek, rájuk is átragadt volt az a mámor, amely a forradalmat táplálta s a férfikor nyugodt övébe kijózanultan, kissé kiégve, nem ritkán bánkódva és fáradtan értek el. Az ily nemzedék irodalma korlátozza a vágyakat, hallgatást parancsol a romantikának, kevésbé hisz bizonyos jelszavaknak, bizonyos tirádáknak, bizonyos műfajoknak, igyekszik világosan látni és tanulni s alapjában nem tesz mást, minthogy kissé kiábrándultan s némileg kerülő úton, visszatér, ahonnan egykor elindult s folytatja ott, ahol apái abbahagyták. Az ilyen kor nem beszédes, nem szereti a vallomásokat, sem a pongyola naplót, levelezése feltűnően sivár. Írói, míg életben vannak, egymásról tartózkodó tárgyilagossággal szólnak s ha egyikük kidől a sorból, legközelebbi barátja hónapok, olykor évek múlva, bizonnyal a távlat kedvéért, amely a halott emlékét jótékony érzelempárába burkolja - ünnepélyes, szép szavakban magasztalja érdemeit, műveit és főképp jellemét s mindezt híres antik és ragyogó századeleji magyar minták után, szélesen, epikusan, részletezőn, műfajjá magasítva mintegy a baráti fájdalomnak szelíd panaszát. Csakugyan, mintha az emlékbeszéd volna e kor uralkodó műfaja. Igaz, hogy a rokonszenves középszerűségeket e gyászpátosz se dagaszthatta naggyá. Néhány kivételesen nagy nevet leszámítva, a kisebbek sokszor még koruk mértékét sem ütötték meg. S e nagy nevek egyike, akinek kritikai elmélete, teremtőkedve és rendezőszenvedélye fél-Európának is elég lett volna, úgy látszott, mintha letarolt vagy ugaron hagyott földeken sáfárkodna...
[*] Zichy Antal emlékbeszéde a Kisfaludy-Társaságban (Bp-i Szemle, 1868.), Arany László emlékbeszéde az Akadémián (A. L. műveinek 2. kötetében), Beöthy "B. K. élete és jellemzése". (1903).
[*] Az Én Kortársaim (Kisf.-Társ. Évlapjai 1871/72.)
Gyergyai Albert: Bérczy Károly
II.
Barátai, Bérczynek főleg választékos modorát, előkelő megjelenését, s lovagias előzékenységét dicsérik, nem hagyják említés nélkül európai műveltségét, derűs életbölcsességét, s önérzetét és népszerűségét a főúri társaskörökben. "Ő gentleman kíván lenni - mondja róla Arany László - de csak oly művelt férfit tekintett valódi gentlemannek, aki szóval, tettel, viselettel soha illemet, törvényt, jogot nem sért, ki egyéni és polgári kötelességeinek mindig eleget tesz, adott szavát megtartja és súlyos körülmények közt is mindig nemesen viseli magát." - Életrajzírója pedig - akit minden feljogosíthatott volna arra, hogy szabadon s érzelgés nélkül vázolja Bérczy írói pályáját - ugyanilyen hangnemben s ugyanazzal az elnéző kegyelettel variálja és bővíti az elődeitől örökbe nyert adatokat. Tőle tudjuk többek közt, hogy egy iskolába járt Madáchcsal, hogy egy kedves kutyáját Görgey is megkedvelte, hogy a sportok s az angolok iránt való szeretetét Széchenyi oldalán nyerhette, akinek évekig tollvivője volt, s hogy - ámbár nem egyszer szállt síkra az angol regényirodalomért, amelyből le is fordított egyet-mást - kedvelt könyve mégis csak a Feuillet "Jeune homme pauvre"-ja maradt, s ezzel a kezében is halt meg. Műveiről azonban, határozott megállapítások helyett, kissé színtelen általánosságokat, s jóindulatú körülírásokat kapunk. Talán még Zichy Antal a legőszintébb, amikor átmenetképpen azt mondja róla beszédében: "Az embert még sokkal feljebb kell helyeznünk benne, mint az írót." - Vajon ez-e az igazság? Aki, mint Bérczy, kezdettől fogva, s nemcsak műkedvelőként élt az irodalomnak, függetlenül, s némi családi hagyományon is buzdulhatva, [*] akit szerencsés sorsa és tehetsége folyton kora legjobbjai mellé állítottak, s akit, mind e külső serkentés mellett, szívbaja nem akadályozott meg abban, hogy öt-hat kötetre terjedő novellát, pár tucat verset, néhány értekezést és úttörő sportműveket is írjon, [*] annál az irodalmi kedvtelés bizonnyal hivatottsággá érlelődhetett. Másrészt a személyéhez kötött tulajdonok nem tűnhettek el nyomtalanul, s az ízükből, illatukból maradnia kellett valaminek, nemcsak Anyeginben, novelláiban is.
Úgy látszik, hogy Bérczy Károly elejétől fogva végig a szerény és szemérmes írók családjába tartozott. A szerénység és a szemérem vonzó társas tulajdonok, nagy kérdés, hogy miképpen érvényesülnek az irodalomban. Akik csak magánéletükben tartózkodók, s mihelyt az irodalomba lépnek, nincs korlát, amit szét ne törnének, s nincs lepel, amit föl ne lebbentenének, azok, lényegükben, nem is tartózkodók, s tudatosan vagy tudattalanul, bizonnyal és csak azért sápasztják szürkére életformájukat, hogy aztán a művészetben annál ragyogóbb bőségben élhessenek. Nem így a szerénynek született író, aki tiszteli a tekintélyeket, s képzeletét és képességeit eleve határok közé szorítja. A szerény író mértékre jár, nagy minták nyomdokain, sose magában, neki is van mondanivalója, neki is vannak vágyai, de ezeket iparkodik kora kívánalmai szerint idomítani. A szerény írót ízlése óvja bizonyos túlzásoktól és merészségektől, de azért az újat sem veti meg, ha látja, hogy tetszéssel és eredménnyel alkalmazható. Irtózik a verejtéktől, a végzetes erőpróbáktól, s a tragikus feszültséget legtöbbször egyezménnyel oldja fel, mert ízléses, finom és óvatos. Mivel nem bízik önmagában, némi féltékenységgel tekint föl szabadon tovavitorlázó társaira, mert semmitől sem fél jobban, mint a súlyos magánytól. Amikor például Gyulai és még mások után, Bérczy is szembeszáll a francia tárca-regénnyel, gondosan megjegyzi kétszer is, hogy nézete nem "egyéni", hanem "Európa első kritikai tekintélyeinek nézeteivel egyező!" [*] Bölcsnek látszik, pedig csak félénk, s elmélyedőnek, pedig csak tartózkodó, ezek az ő gyöngeségének előnyei. Viszont sok mindenről le kell mondania, s olykor Bérczyről is elmondható, amit egyik novellahőséről, Bergről állítanak: "Egyetlen hibája a túl szerénység, melynek követelései és ambíciói nincsenek, s mely minden ellenkövetelés előtt rögtön behúzza csigaszarvait." [*] Nem megy a dolgok legmélyére, mivelhogy fél mindattól, ami homályos és alaktalan, s pátosza sose hagyja el a földet, mert a magasban szédül. Igazi változatosság híján, részletmunkákkal, elemző pepecseléssel takargatja belső, lényegbeli egyhangúságát, építő-ereje hiányát pedig sima hajlékonysággal pótolja. E simulékonysága révén, bizonyos filigrán munkákban relatív remekműveket is alkothat, ilyenkor aztán másodrangú kérdés, ki és hogyan formálta az illető művet, megvan, csodáljuk, mestere nincs, mert fölégett s elpárolgott munkájának hevében. - Olykor, főképp fiatalságában, a szerény író is megrészegülhet, idegen példán, vagy a maga borától, forradalmat vár, kapukat dönget, s úgy látszik, mintha szabadulni vágyna belső és külső láncaitól, óvakodó helyhez kötöttségétől s ernyedt és megunt okosságától. De aztán magától lelohad minden, a szerény író visszatér otthonába, és elfojtott vágyait, meddő nekilendüléseit, és egész ki nem élt ifjúságát tán sohasem, vagy csak egészen későn, akkor is félénken, halkan, szégyenkezőn, esetleg idegen mezben meri megmutatni, önmagának és a közömbös világnak.
Ilyen lehetett Bérczy Károly, ilyennek mutatják írásai, ha összevetjük őket életadataival. Még alig húsz éves és már író: balladákat ír, mint akkor Garay, történeti s népies beszélyeket, mint Jókai, Kuthy, Degré és mindenki, érzelmes, lágy, szelíd kis dalokat, mint Bajza, s mint a Cipruslombok Petőfije. Az ily érzékeny és finom alkatú lelkek mindig megtalálják azt a mintát, amely fejlődő képességeiknek alakot, irányt és serkentést nyújt, az ő dolguk aztán, mint vergődjenek ki belőle. Bérczy megérez minden fuvallatot: szobaköltő a szobaköltőkkel, s romantikus a romantikusokkal, de vigyázva, mérsékelten és sose teljes átengedéssel. Drámát is írt, természetesen, de ez csak kéziratban maradt fenn, Bitorlott Szerelem címmel, [*] benne van, Bérczy tizenkilenc évével, a franciának nevezett színpad-romantika minden kipróbált fegyvere. Gályarab és tisztes kalmár, bősz apák és rokonszenves fattyúk, levéltitkok és felismerések, örökségi harcok, tőr és méreg szolgálnak itt illő ékül a polgárleány és a főúr szerencsétlen szerelmének. Különös, hogy a hős nevét, az ifjú Ladár Iván grófét, aki mint könnyelmű csábító lép fel, de akinek szépsége, szeretetreméltósága, áldozata iránt felébredt szerelme s végül tragikus halála révén minden szívet meg kell nyernie - különös, hogy a Ladár nevet Bérczy álnévül választotta, s évekig írt e név alatt a negyvenes évek lapjaiban. Talán, bizonyos futó barátságok s megvesztegető példák nyomán, [*] a fiatal jurista főúri életről ábrándozhatott, nagy utakról és nagy szerelmekről, ragyogásról és magasságokról, s e legelső, kissé anyagias, inkább külsőséges ábrándjait ebbe a kétesfényű formába öntötte.
Novelláinak java részében virágzik a divatlap-romantika, a francia romantikának ez a másodkézből való vérszegény mása. George Sand, Balzac és Hugo helyett, nálunk inkább Sue, Paul de Kock és az idősebb Dumas hódítottak, főképpen a negyvenes, és még az ötvenes években is, mert hiszen a forradalom, legalább ezen a téren, nem sokat másított az irodalmon. Ártalmatlan, epidermális, kissé handabandázó divat volt ez, érdekesség-hajhászó témákkal, s ünnepies és dagályos modorbeli cikornyákkal. Volt valami koravén, könyvszagú és halva született ezekben a lagymatag vérfertőzésekben, fából faragott boszorkányokban, unalmas andalúziai delnőkben, cselszövőkben, csábítókban és angyali ártatlanságokban, s Bérczy is sokáig és kedvvel időzött el e játékos és már-már iparszerű szörnyűségeknél. Egyik beszélyének hősnője a forróvérű Giuditta hercegnő, aki egy magyar "festész" kedvéért elhagyja hazáját és palotáját, de amikor megtudja, hogy kedvese mást szeret, "vágytársnéját" meggyilkolja "a Borgiák tőrével", a hűtlen festőt pedig, e "hideg magyart" tőrbe csalja egy malomban, rágyújtja a tetőt, de maga is ott vesz a tűzben - s mindezt "Három éj" [*] alatt, alig pár rövidke lapon. A romantika itt oly teljes és annyira eláraszt minden sort, hogy a huszonhároméves Bérczy szinte szóhoz se juthat tőle. - Néhol népiesebb, bár nem magyarosabb. A Két Szív Szerelmében [*] a földesúr fia elcsábítja, akár a Wakefieldi Papnál, a falusi lelkész unokáját, aztán egy tábornok leányának kezd udvarolni, az öreg pap belehal szégyenébe, a leány kórházban hal meg, az úrfival pedig egy vetélytársa végez, akit aztán, e jól végzett munkája után, a Duna habjai nyelnek el. - Történetinek nevezett beszélyeiben sűrűn találkozunk régi ismerőseinkkel, akik ekkor még újak lehettek: a magyar hősért égő török odaliszkkal, vagy az izmaelita tőzsér leányával, aki, apjával és hitével dacolva, keresztény lovaghoz megy feleségül. A Két Serlegben [*] - két méreggel telt serleg - Salamon király űzi játékát Gizellel, a "vadonok névtelen gyermekével", itt már a couleur locale sem ismeretlen, Ricci, az olasz cselszövő, örökkön corpi di Bacco-t emleget, s az Árpádok hadinépe volgamenti szittya regékkel mulat. - Az Első Országh [*] sötét hátterét Zsigmond király udvara formálja, Országh-gal, ez "érdekes ifjú" Józseffel szemben Cillei Borbála játssza Potifárnét, s már-már megejti bájitalával, amelyet a Gellérthegy boszorkányától kapott, de Nagypéntek éjjelén fölismeri benne tulajdon fiát, akit egykor, leánykorában, a világba taszított... - Didier-nek [*] hőse egy agg összeesküvő, aki sikertelen kísérlete után az Alpokon át szeretne elmenekülni, de egy vérdíjára éhes fogadós kiszolgáltatja üldözőinek, mindezt egy magyar utazó beszéli el, akit franciaországi útjában, a véletlen összehozott a lelkifurdalásába beleőrült fogadóssal! Az elbeszélésnek itt már hangja is van, folyékony, kissé komázó, kissé romantikusan leereszkedő hangja, némi hamis alpesi idill-festéssel, ami Rousseaunak kedves öröke. A fogadós felesége így békíti meg haragos urát: "De mért pörölnénk oly tárgy fölött, melyre eset sem fordulhat elő?... jer kedvesem, pihenj kissé, én majd behívom a gyermekeket, s aztán feltálalom a kis vacsorát". -
Azonban az igazi Bérczy korával együtt leküzdi a romantikát. Házassága, kezdődő szívbaja, legbensőbb hajlandóságai, s legtekintélyesebb barátai egyaránt szelídebb, s tisztább vizekre irányítják. alapjában sose lehetett a lobogó szenvedélyek s a harsogó követelések embere, csak vágyódott, álmodozott, engedett az erősebbeknek, s mindinkább befelé, magába fordult, s a távolban cikázó kísértések mindjobban tünedeztek az égaljon. Témáinak hangja, levegője egyre mélyebb és meghittebb, nagy barátai tanácsát követve, [*] hol ezzel, hol azzal próbálkozik, kedélyes rajzokkal épp úgy, int bevégzett s kidolgozott igazi elbeszéléssel, meglátja, bizonnyal mások nyomán, az Al-dunát, a Tiszát, a budai hegyeket és a Kárpátokat, meglátja a magyar fürdő-élet humorát, s míg elméssége és derűje révén olykor már-már belekapcsolódik Kisfaludy víg elbeszéléseinek talajába, elmélyedésben és erkölcsi erőben eléri, legalább két ízben, Kemény és Gyulai színvonalát.
[*] Apja, akit még Standnak hívtak, s akinek őse, egy rajnai lovaskapitány, Mária Terézia idején telepedett meg nálunk, orvos volt Balassagyarmaton, s a himlőről és a hideglelésről szóló értekezésein kívül anagrammákat s alkalmi verseket írogatott. Egy másik Stand, az orvos unokatestvére, mint színész lett híressé: a neve Megyery.
[*] Főbb művei: Élet és Ábránd (beszélyek, 2 kötetben, 1852-ből), Világ Folyása (beszélyek, 3 kötetben, 1853-ból), ebben az öt kötetben gyűjtötte össze szétszórtan megjelent novelláit, s egynéhány angol fordítását. Versei nincsenek összegyűjtve. Anyéginje 1866-ban jelent meg először, azóta kétszer kiadta az Olcsó Könyvtár, tavaly a Rózsavölgyi, s az idén a Géniusz. Sportművei közül nevezetesek Vadász műszótára, vadászrajzai, s Magyar Méneskönyve, szerkesztett is egy sportlapot, amelyből a későbbi Vadász és Versenylap fejlődött. Írt még egy tanulmányt a humorról, s egy másikat az angol és francia regényirodalomról, s a Kisfaludy-Társaságban ő parentálta el Madáchot.
[*] Budapesti Szemle 1858.
[*] A Gyógyult Seb (Részvét Könyve, 1863.)
[*] Részletesen Paulovics István ismertette először.
[*] Jogászkorában - Arany László szerint, bár Paulovics ezt kétségbevonja - tagja volt egy fiatal s lelkes irodalmi körnek, amelyhez Madácz, Lónyai Menyhért, s Andrássy Gyula és Manó grófok is tartoztak.
[*] Három Éj (Életképek 1844.)
[*] Két Szív Szerelme (Életképek 1843.)
[*] U. o.
[*] U. o. 1844.
[*] Szépirodalmi Lapok 1853. I.
[*] Így talán Gyulaiét a Pesti Naplóban (1854. 171. sz.) és - st-ét (Greguss Ágost?) a Divatcsarnokban (1854. I.)
Gyergyai Albert: Bérczy Károly
III.
A goethei komor motto (..."Ihr lasst den Armen schuldig werden, Dann überlasst ihr ihn der Pein...") adja meg az Életutak [*] alaphangját, s a mélyből feldübörgő gyász-zenéjét. Egy lángeszű, nagyravágyó, szenvedélyes és érzékeny parasztfiú. Kéki Gábor, a történet hőse, édes testvére Bénédict-nek, a George Sand paraszti héroszának, de aki sikerrel olvashatta a Falu Jegyzőjét és az Apostolt is. Apját a földesúr lőtte agyon vadászaton, hetyke vigyázatlanságból, jómagának életútját a földesúr fia keresztezi. Már az iskolában is szenved a vele egykorú úrfinak rangja, vagyona, megjelenése miatt, de féltékeny becsvágyában éjjel-nappal olvas és tanul, s így "többet tud saját emberségéből, mint mennyit fizetett mesterek tölthettek az úrfiak agyába." Lobogó elfogultságában gyűlölettel támadja a születés és vagyon előjogait: "Mi igazság adhat egynek annyit, mennyi százaknak volna elég, hogy véres verejték helyett nyugodt elégedettséggel egyék kenyerüket? mi joggal hajthatók dologra ezeren néhányak kényelméért?" Mikor egyszer a kastélyba megy, az úrfi látogatására, a csősz körtetolvajnak nézi, az úrfi pedig, mielőtt ráismerne, végig vág rajta ostorával, ez aztán véglegessé teszi a szakadást, s a megalázott parasztfiú rousseau-i beszéddel sújtja bántalmazóját... "Ember vagyok, kit csak azért, mert ruhája kopott, s külseje nyomorú, a gazdagnak nincs joga barommá alacsonyítani." - Pestre kerülve leckéket ad, történetesen az úrfi rokonainak, akik közül az egyikbe hamarosan beleszeret, viszont az ő otthonmaradt húgát az úrfi édesanyja neveli. Hogy elérje eszményképét, "tenni, hatni, emelkedni akar", padlásszobájában éjeken át virraszt, koránőszült fejjel, velőt égető eszmékkel, s "a legtöbben vadnak, némelyek különcnek, a legjobbak rajongónak" kezdik tartani. Írni kezd, persze álnéven, s természetesen roppant sikere van, hogy is ne? írásaiban "virágos, elragadó írmodor, merész gondolatok, matematikai következetesség, erő, tisztaság" egyesülnek. Nagyravágyó rajongásában közönyösen halad el az egyszerű asztalosleány szerelme mellett, de a megyei választásokon az úrfi, mint a nemesség jelöltje, csúfos visszavonulásra kényszeríti Gábort, aki eszményképétől is elesik, mert ez az úrfi menyasszonya lesz, sőt, mindennek betetőzéséül, Gábor húgát is az úrfi rontja meg, anyává teszi, s a halálba kergeti. Most már csak bosszújára gondol, az első, balul végződő kísérlet után, lelövi kastélyában az úrfit, maga pedig a börtönben hal meg, közvetlenül felakasztása előtt. S koporsóját csak ügyvédje és vén nagyapja kíséri, "a földben nyugvó ifjú élet sírján gyászoló szoborként."
E zsúfolt, lázas, olykor szertelen történet, s főleg a hős indulatos, már-már patologikus elfogultsága mai szem előtt kissé avatagnak tetszik. Mindamellett az Életutakban megkapó az a fojtott izgalom, s az a szinte vádoló keserűség, amely ott lüktet minden részletében. E hangot a szelíd Bérczy nemcsak olvasmányaiból meríthette. Emlékeznie kellett a közelmúltra, amikor tevékeny tagja volt a Tízek rajongó társaságának, Petőfivel az élén, akivel együtt énekelt egykor a zsarnok trónról és a szent szabadságról. Itt mintha rosszul palástolt keservek és ki nem elégült becsvágyak törnének felszínre. De az elbeszélés kerete megnyugtató, táblabírák és ügyvédek vitáznak az elítéltről, s egy helyütt azt mondja Bérczy: "A fájdalom legfőbb kiváltsága az, hogy bármily forrásból származzék, művelt lelkek által tiszteletben tartatik."
A Gyógyult Seb tisztára lelki történés, a külső események csak indítékok, s legfeljebb útjelzőül szolgálnak. Itt már a negyvenéves férfi, a kiegyezéskori magyar literátor szólal meg. Széles, keménykötésű mondatait, amelyek olykor a párbeszédekben is szívesen teljesülnek periódusokká, a századközépi szókincs táplálja, a táblabírói latinosságok keverednek az előkelő világ franciaságaival, s e kettő mögött szerényen bújnak meg a nyelvújításból maradt magyarkodások. Az udvarlót itt még joli coeur-nek, a parasztot roturier-nek, az udvarházat manoir-nak hívják, a férfiak ildomosak, vagy kimélyesek, a nők negélyesek, vagy hevélyesek, az élvezetnek neve élv, a csalódásé csalálom, a társalgást shakespeare-i és heine-i idézetek szövik át, s a hősnő, egy "pusztai lak egyhangú magányában" a Somnambulát zongorázza, Thalberg átiratában. Az író látható kedvteléssel időzik el a "kedélyes, kedves társaság" rajzánál, az anyagi jólétnek, nyugalomnak és rendnek leírásánál, elmulat egyes külső érdekességeken, s ezúttal erejének tudatában, kímélettel és majdnem merengőn hajol egy fiatal lékek vívódásai fölé. Bizonyos, hogy a történet egyik főszemélye Berg, aki, csakhogy felesége mindenképp boldog lehessen, Texasba akar kivándorolni, s még helyetteséről is gondoskodik, a csábító személyében - haszonnal olvashatta Jacques-ot, valamint felesége is olvasta Indianát. Leona romantikus sóhaja: "Vajon a vágy nélküli egyhangú nyugalom is lehet-e boldogság...?" - nem egy híres regényhősnőnek volt a problémája. De e probléma felvetésében, fejlesztésében és főképp megoldásában benne van Bérczynek és korának józansága, erkölcsi tisztasága, érzelmessége, s talán kiábrándultsága is.
Leona szerelem nélkül ment férjhez, egykor Bécsben nevelték, ahol az udvar árnyékában nőtt fel, s akkor már-már Kisteleki bárónak ígérkezett, de apja meghalt, tele adóssággal, Kistelekit a forradalom sodorta magával, Leonát pedig rokonai egy derék, komoly, szerető férfihoz, Berg Lajoshoz adták feleségül. A régi álmok úgy látszik feledve, Leona nyugodtan él férje pusztáján, s "ha ösztönszerű vágyai, lelkének a verőfényes hazába visszatörekvő fecskéi, emelgették is néha könnyű szárnyaikat, lecsillapítá a nyugtalankodókat." De Kisteleki felbukkanása a szomszéd grófék őszi vadászatain hirtelen felkavarja az alvó múltat: az asszony ünnepelt leánykorára, a férj pedig katonáskodására gondol, amikor alkalma volt megmenteni a könnyelmű Kisteleki életét és becsületét. Önuralmukat újabb próba éri: a szomszéd gróf egyik vendége vadászat közben lábát töri, éppen Berg kastélya közelében, s mint Antony Adčle házába, úgy vonul be Kisteleki egykori imádottja hajlékába. Leona egyre többet van a beteggel, s ez egyre késlelteti gyógyulását, de Berg még csak össze se méri magát a kalandorral: "az erő, a jellem önérzete volt ez, a léhaság, a semmiség irányában." Az asszony, aki mostan "folyvást egy megfojtott szenvedély temetőjén jár", alig-alig tud már titkolózni, s férje, aki mindjobban szenved, elhatározza, hogy félreáll az útból. Kisteleki végre felgyógyul, s búcsúzáskor szerepéhez híven, a "szív örök jogait", és a "koholt kötelességérzetet" hangoztatja, Leona hinne is neki, de férje elutazásának hírére felébred alvó lelkiismerete, s ájultan esik össze. Kórágyán egyre Kistelekit emlegeti, s a férj, aki itt maradt ápolására, maga hívatja hozzá vetélytársát, de ez nem jön egyszer sem, fél a ragályos betegségtől. Berg előtt most már csak egy dolog áll: Kistelekit meg kell ölnie - "aztán reászakadhat az összes mindenség." Nem várja be Leona felépülését, Pestre megy a kalandor után, párbajra hívja, de maga sebesül meg, s betegágyánál fejeződik be az utánasiető Leonának gyötrelmes, de teljes megigazulása, kijózanulása és révbetérése. - Ide jutott Bérczy a romantikától.
E novella nem vázlat, nem helyzetkép, nem hangulat, hanem teljes, épkézláb elbeszélés, s mint ilyen a legjobbak közül való. [*] Fokozatos drámaisága, kérlelhetetlen logikája, s egyes érzelmi szépségei ma is töretlenül hatnak. Gerincét, tartalmát, hátterét az a birtokos középosztály adja, amely munkás egyhangúságban éli napjait, s bár leküzdte ifjúsága többé-kevésbé viharos romantikáját, olykor még ellágyul emlékein. Érzelmessége nem egyéni, inkább közéleti érzelmesség, s ezen belül különös távlatok nyílnak olykor az életnek középső, végig egyenes síkjára. Látunk itt egy falusi doktort, az urak meghitt bizalmasát, teljes elevenségében, s egyetlen groteszk vonás nélkül, egy helyütt pedig szó kerül a "falusi gyógyszerésznék, doktornék és fiskálisnék vasárnap délutáni látogatásairól." S végül Berg valóságos arcképe a szűkszavú, lojális magyar úrnak alakja, jelleme, életsorsa a megfékezett, polgáriassá lett, s úgyszólván családiassá enyhült romantikát példázza, s mint ilyen, a szerény író valóságos diadala, akinek tudása, temperáltsága, kedélye s egész középszerűsége végre mégis meghozza gyümölcsét, s aki így, ha kerülő úton is, de immár megtalálta legjobb énjét...
[*] Szépirodalmi Lapok 1853. I.
[*] Finoman elemzi Salamon Ferenc, a Részvét Könyvéről írt bírálatában (Irod. Tan. II.)
Gyergyai Albert: Bérczy Károly
IV.
A versíró Bérczynél nincsenek nagyobb kilengések, e téren végig hű maradt Bajzához, azaz jobban mondva önmagához. Leszámítva egynéhány balladás kísérletét, a negyvenes évekből, s egy forradalmi "himnuszát" 49-ből, amely kissé jámbor utánzása Petőfi politikai lírájának, bár még ez egyetlen heroikus versét is nagyban mérséklik lágy kórusai, áldást kérve a magyar hősökre [*] - Bérczy lírája egyhúrú hangszer, egyformán méla dallamokkal. Megénekli a "lányka sírját", ki "ifjan nyugszik a néma föld alatt", énekel a szemről, a "lélek tükréről", a feledésről és az emlékezetről, az ifjúságról és még mindarról, ami ilyen könnyű, csinos, lágy és légies formákba foglalható. Kedves és tiszta dalok ezek, egyhangúan, finomkodók, különösebb fajsúly híján, de azért egyik-másik szebb strófájuk ma se hangzik el minden visszhang nélkül. Ma már e téren is elnézőbbek vagyunk, mint Petőfiék és szigorú műítészeik, ma érzelem lefokozását és a nyelv gyöngéd fordulatosságát. Egyik rövid versét Bérczynek ma is megtalálhatjuk az antológiában: "Hervadott virág vagyok, mit - Életed könyvébe tettél. - S bár forrón szeretve egykor, - odazártál, ott feledtél..." - S ilyen préselt virágillata van a legtöbbnek. Legszebb talán az a dala, amelyben az Első Tavasznap jöttére, múltját érzi felsírni, amikor még tele volt vágyakkal és örömökkel, büszkeséggel és reménnyel. - "Óh mit akkor öntudatlan - Szomjú ajakkal élvezék, - Most keresve sem találom - És csak visszanézve még - Látom néha kétes árnyát, - Mint az, aki messze megy - Látja, hogy mit zöldnek ismert - Kéklő pára lett a hegy... - ...És a szív borongva kérdi, - ha a hegy nem látható: - Ifjúság, öröm, bú, ábránd - Álom volt-e, vagy való?" - [*]
Úgy látszik, hogy ez volt minden, amit bensőjéből felszínre hozva rímekbe mert, vagy tudott foglalni. Mellette, több erővel és nagyobb változatossággal, de mégis többé-kevésbé hasonló hangnemben, főképpen Tompa és Gyulai énekeltek. S akkor kapja kezébe Anyegin német fordítását, Anyeginét, amelyben gazdag életet élt mindaz, amire a szelíd Bérczy csak vágyódva, messziről, vagy akár lemondó sóvárgással gondolhatott, nagyúri fény, hódító varázs, szaloni fesztelenség, könnyű kedv, heves szerelem, halálos barátság, és mindez a fiatalság féktelen és szivárványos melankóliájában! Csoda-e, ha belemélyed, s ha minden megmaradt tűzét az idegen költeménynek magyar másába lopja, hogy így, e bűvös és ragyogó hősön át, ő is kiélhesse egyszer mindazt, amit örök szerénysége és korának parancsa hűs hamu alá takartak...
Anyegin volt az oroszok első tartós hódítása nálunk, közrejátszott ebben minden, Puskin regényes pályafutása (amelyet Jókai is feldolgozott), Bodenstedt valóban szép fordítása, s az akkori, hozzánk is eljutott oroszoknak, Lermontovnak, Turgenyevnek szinte európai líraisága. Azóta egyebet is kaptunk az oroszoktól, de akkor Bérczynek is, másoknak is feltűnt az Anyegin-kori orosz társaságnak hozzánk is beillő tősgyökeressége. A külföldieskedő főurakon, a vidéki mulatós nemességen, s a falusi kisasszonykákon kívül főképpen Anyegin nyűgözi le a figyelmet, ez a minden jóra született, egész és heroikus lélek, aki - mint Bérczy mondja róla - "más boldogságot keres, mint aminőt a vállrojtok fénye s a romlott bürokrácia nyújtani képes, s ki éppen ezért munkakört nem találva, boldogtalanná és életunttá válik." [*] Ott áll a rothadó világban, a harmincon innen és vágytalanul, e rossz világot sarkából kivetni gyönge, egyébre meg mért vesztegetné erejét? Lenszkyvel ő is olvasta Goethét: "Der einzelne schadet sich selber - Der sich hingibt, wenn sich nicht alle zum Ganzen bestreben." Hitetlen lett, mert igen nagy volt a hite, bár azért fiatalsága nem aludt ki és tettvágya fájva-fáj. Azzal kezdte, hogy nemzetgazdászkodott, terveket szőtt a nép javára, s csökkenteni próbálta a jobbágyterhet, jutalmul "különcnek", "szabadkőmívesnek" tartják. Írni próbál, összeolvas mindent, tanulmányozza a morált és a "kihalt fajoknak történelmét", mindhiába, életundorán nem fog semmi, mert törekvéseinek nincsen visszhangja. A tiszta szerelem, s a tiszta barátság inkább meghökkentik, mint megörvendeztetik, mit csináljon velük? s hogy szabaduljon tőlük, az egyiket eltaszítja, a másikat pedig megöli. Az egyik talán nyomorult nemzetének, anyaföldjének hívó szava volt, a másik lelkének jobb fele, akit elnémít, hogy ne fájjon. S amikor újra fölleli azt, akit egyszer elutasított, de mint törvényes tagját annak a körnek, amely életkedvét kiszítta, de amelytől el nem szakadhat, mert hiszen az övé is - akkor már mindennek vége, neki csak a számkivetés, a bolyongás és tétlenség jut részül, apró élvek idegenben, s a mások sürgésének képe, hogy elmondhassa, végszóul? "Így éltem akkor Odesszában." - Mindez csak Puskin Oroszországában volt lehetséges?
S íme ez az az Anyegin, "e bús különc", e "bolyongó rejtvény", a múlt század érzelemvilágának egyik legbizarrabb hajtása, akit nálunk közmegegyezéssel, biedermeier-lovaggá ütnek, szűk nadrágban és werther-frakkal, "spinét-muzsikával" és más rekvizitumokkal, lényeggé emelve a részletet. Ma már Puskin-speicalistáink is vannak, akiknek Bérczy fordítása sem elég jó, és sok helyütt "magyartalannak", "erőltetettnek", "nehézkesnek", sőt sok mindent elsikkasztónak és félreértőnek találják [*] Mindezt pedig egy oly drága és pazarul kiállított könyvben állítják, hogy elhatároztam, utána nézek: a figyelmes, komoly Bérczy valóban ennyire tévedt volna? Szerencsére nincs nagyobb baj, a fordításnak s az új javításoknak összevetéséből kiderül, hogy Bérczy két helyen összevont s két helyen továbbfejlesztett egy-egy képet, hogy kihagyott egy egész strófát és két kisebb strófa-részletet, hogy három-négy esetben egyszerűsített, vagy átgyúr egy-egy sort, az egész strófa struktúrájának kedvéért, viszont öt-hat strófájának újra-átköltéséből kiderül, hogy Bérczy még ma is megállja helyét az új fordítóval szemben, aki pedig az új magyar verselőkészségnek egész nagy arzenáljából meríthetett, s végül találtam négy sajtóhibát, hármat egy francia mottóban, egyet pedig az I. könyvben, de ez csak nem Bérczy hibája?
Nem - Bérczy sokkal többet ér, semhogy akár őt, akár fordítását holmi biedermeier-bókkal, vagy rosszul alkalmazott pedantériával lehetne bárkinek is elintézni. Négy évig dolgozott e fordításán, eleinte németből, később magából az eredetiből, szívbaja ellenére is kitartón s mintegy egészen beleömölve. Élete utolsó évei voltak ezek s most, Anyegin mezében, fenékig s tartózkodás nélkül élvezhette mindazt, amit eddig valóban megélt, vagy csak be nem vallottan álmodott. Szalongavallér lehetett, titokzatos és vonzó, mint egykor első hőse, Ladár gróf, álmatag és érzelmes, mint kedvelt regényhőse, Feuillet Szegény Ifja. E könyvön kitölthette anglomániáját is, hiszen hangja Byronra, humora pedig az angol regényírókéra emlékeztette. Otthon volt benn és mégis távol s ő, aki tán sose lépte át a Kárpátokat, legfeljebb romantikus novelláiban, most szabadon bolyonghatott nyugtalan s ragyogó hősével s veszély nélkül érezhette a heroikus élet szédületét. Oly zamata van e fordításnak, mint a későn s nehezen érő aszúszőlőé, amely magába szítta a nyárnak és az ősznek minden sugarát. A magyar Anyegin-strófák zenéje - e teljes akkordokban felszökellő s táncosan aprózódó strófáké, amelyeknek végső sorai mindig mintegy dallá oldják a tragédiát - nem egy csöndes titokkal terhes, csak meg kell lesni hullámzó lejtésüket. Romhányi s a Délibábok Hőse előtt, egy szerény és úri lélek szólal meg ebben a zenében, amely - mint Bérczy maga mondja róla - "a hatalmas végakkordok egyikén hirtelen megszakad s lelkünk mintegy önkéntelen folytatja a megszakított dallamot..."
[*] "Ápr. 24-én Pesten" (Pesti Hírlap, 1849. április 24.)
[*] Szépirod. Lapok 1853. I.
[*] Az Anyegin Előszavában.
[*] A Génius amatőr-kiadásában.
|
