FRANÇOIS DE

LA ROCHEFOUCAULD

MAXIMÁK




FORDÍTOTTA
SZÁVAI JÁNOS



--------------------------------------------------------------------------------



MAXIMÁK


1

Amit erénynek tartunk, az gyakorta különféle tetteknek és érdekeknek a véletlen által, vagy a mi iparkodásunk nyomán létrejövő elegye. Vagyis a férfiak nem mindig bátorságból vitézek, s a nők sem mindig erényességből erényesek.


2

A hiúság a hízelgés legnagyobb mestere.


3

Bármily sok fölfedezést tettünk is a hiúság birodalmában, mindig maradnak fölfedezetlen területek.


4

A hiúság ravaszabb, mint a világ legravaszabb embere.


5

Hogy szenvedélyünk meddig tart ki, az éppúgy nem tőlünk függ, mint hogy meddig fogunk élni.


6

A szenvedély gyakran megbolondítja a legfurfangosabb embert is, de éppoly gyakran okossá teszi az ostobát.


7

A nagy és ragyogó tetteket a politikusok úgy állítják be, mint nagyratörő szándékok eredményét, holott e tettek mögött többnyire a természet és a szenvedélyek állanak, így Augustus és Antonius háborúját azzal magyarázzák, hogy mindketten világuralomra törtek, pedig lehet, hogy csak a féltékenység volt mindennek az oka.


8

A szenvedély az egyetlen szónok, akinek mindig sikerül meggyőznie. Olyan, mint a természet tévedhetetlenül érvényesülő törvényei: a legegyszerűbb ember, ha van benne szenvedély, sokkal meggyőzőbb lehet, mint az az ékesszóló, akiből hiányzik a szenvedély.


9

A szenvedélyekben mindig van valami igazságtalan és önérdekű, emiatt veszélyes követni őket, s amikor a legértelmesebbnek látszanak, épp akkor kell a legjobban óvakodnunk tőlük.


10

Az emberi szívben szüntelen váltják egymást a szenvedélyek nemzedékei, vagyis ha az egyik eltűnik, majd mindig a helyébe lép mindjárt egy másik.


11

A szenvedélyek sokszor hívják elő ellentétüket: a fukarság gyakorta pazarlássá válik, a pazarlás fukarsággá, sokszor gyengeségből vagyunk határozottak, s félénkségből merészek.


12

Bármennyire is igyekszünk alázatosságnak és becsületességnek álcázni, az álcák mögül mindig kisejlik a szenvedély.


13

Hiúságunknak jobban fáj, ha ízlésünket vonják kétségbe, mintha a véleményünket ítélik meg.


14

A legtöbb ember nemcsak hogy elfeledi a jótetteket és a bántásokat, hanem egyenesen meggyűlöli azt, aki lekötelezte, viszont elfelejti gyűlölni azt, aki bántotta. A jótettek megjutalmazását s a rosszak megbosszulását oly nyűgnek tekinti, amelynek nem hajlandó alávetni magát.


15

Az uralkodók jóindulata nagyon gyakran csak politika, a nép rokonszenvét kívánják megnyerni vele.


16

Ez a jóindulat, melyet erénynek gondolnak, hol a hiúságból, hol a lustaságból, hol meg a félelemből táplálkozik, legtöbbször mind a háromból egyszerre.


17

A boldog emberek azért mértékletesek, mert jó sorsuk jó kedéllyel áldotta meg őket.


18

A mértékletesség: félelem a megvetéstől és irigységtől, amely azoknak jut, akik megrészegülnek a boldogságtól, a mértékletesség: lelkünk erejének hiú fitogtatása. S végül, azok mértékletessége - akik szerencséjük csúcsára értek: vágy, hogy szerencséjüknél is nagyobbnak látsszanak.


19

Annyi erőnk mindig van, hogy a más baját elviseljük.


20

A bölcsek állhatatossága: képesség lelkük háborgásának eltitkolására.


21

A fővesztésre ítéltek néha olyan állhatatosságot és halálmegvető bátorságot mutatnak, amely tulajdonképpen nem más, mint rettegés a halál gondolatától, vagyis állhatatosságuk és halálmegvetésük: egy második szemkendő, mely elméjüket fedi el.


22

A filozófia játszva diadalmaskodik a múlt és a jövő bajain, a jelen bajai viszont játszva diadalmaskodnak a filozófián.


23

Kevesen ismerik a halált; elfogadásában többnyire nem a lelki erő, hanem az ostobaság és a hagyomány segít, a legtöbb ember csak azért hal meg, mert nem lehet nem meghalnia.


24

Amikor egy nagy ember sorozatos kudarcai nyomán feladja a harcot, akkor egyszerre kiviláglik, hogy naggyá nem lelkének ereje, hanem féktelen becsvágya tette, és hogy a hősök, hiúságukat nem tekintve, épp olyanok, mint minden más ember.


25

A jószerencsével élni, a balszerencsében kitartani - az elsőhöz sokkal több erő kell, mint a másodikhoz.


26

A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.


27

Szenvedélyeinkkel, gyakran még a legbűnösebbekkel is, szívesen dicsekszünk, de van egy szenvedélyünk, az irigység, mely oly félénk és szégyenlős, hogy sohasem merjük bevallani.


28

A féltékenység, ha úgy vesszük, igaz és érthető indulat, hiszen nem kíván mást, mint megőrizni, ami a miénk, vagy amiről azt hisszük, hogy a miénk; az irigység viszont puszta düh, mely nem képes elviselni, hogy másnak is legyen valamije.


29

Rossz tetteinkért sokkal kevésbé üldöznek s gyűlölnek bennünket, mint jó tulajdonságainkért.


30

Erőnk több van, mint akaratunk, s gyakran csak azért ítélünk lehetetlennek egy-egy dolgot, hogy saját magunk előtt fölmentsük magunkat.


31

Ha nem lennének hibáink, aligha lelnénk oly nagy élvezetet a mások hibáinak leleplezésében.


32

A féltékenységet a kétely táplálja, de mihelyt a kétely bizonyossággá lesz, vagy dühvé változik, vagy önmagától elmúlik.


33

A gőg mindig kárpótolja magát, s még akkor sem veszít semmit, ha a hiúságról lemond.


34

Aligha bosszankodnánk a mások gőgösségén, ha mi magunk nem volnánk gőgösek.


35

Minden emberben egyformán sok a gőg, különbség inkább csak abban mutatkozik, ahogyan ez a gőg megjelenik és láthatóvá válik.


36

A természet roppant bölcsen látta el testünket szervekkel, hogy boldogok lehessünk, majd mellé adta még a gőgöt is, hogy megkíméljen hibáink felismerésétől.


37

Ha szemrehányást teszünk valakinek, mert hibázott, akkor nem annyira a jóság, mint inkább a gőg szól belőlünk, s kifogásaink korántsem a másik jó útra terelését, hanem inkább a magunk tökéletességének fitogtatását célozzák.


38

Amikor ígérünk, reményeink irányítanak, amikor ígéreteink beváltásáról van szó, akkor viszont a félelem.


39

Az érdek nagyon sok nyelven beszél és nagyon sok alakban nyilvánul meg, olykor még az önzetlenség alakjában is.


40

Az érdek egyeseket elvakít, másokat viszont megvilágosít.


41

Aki apró-cseprő ügyekben merül el, az előbb-utóbb képtelenné válik nagy tettek véghezvitelére.


42

Nincs elegendő erőnk ahhoz, hogy mindenben az eszünkre hallgassunk.


43

Az ember sokszor hiszi, hogy vezére magának, holott mások vezérlik, s míg értelme egy bizonyos célra törekszik, a szíve közben máshová vonzza.


44

Lelki erő és lelki gyengeség: e kifejezések pontatlanok, mert igazából a test különféle szerveinek jó vagy rossz működését jelentik.


45

Kedélyünk hullámzásai még a szerencse forgandóságánál is furcsábbak.


46

A filozófusoknak az élethez való ragaszkodása vagy az élet iránti közönye nem más, mint hiúságuk mértéke, amelyről éppoly fölösleges volna vitatkozni, mint a stílus vagy a színek szépségéről.


47

Amit a véletlentől kapunk, azt majd mindig a magunk érdemének tudjuk.


48

Az igazi öröm mindig a megközelítés, nem pedig a dolog maga, s boldoggá az tesz, amit szeretünk, nem pedig az, amit a többiek szeretni valónak ítélnek.


49

Az ember sohasem olyan boldog, de nem is olyan boldogtalan, mint hinné.


50

Mindazok, akik kiválónak gondolják magukat, szívesen játsszák a szerencsétlent, csak hogy meggyőzzék a többieket és egyúttal önmagukat is: valóban méltók a szerencse kegyére.


51

Mi sem tépázhatja meg jobban önbecsülésünket, mint ha rájövünk, hogy már nem tartjuk jónak azt, amit nemrég még jónak tartottunk.


52

Hiába látszik úgy, hogy vannak nálunk szerencsésebbek és vannak szerencsétlenebbek, igazából a jó és a rossz úgy oszlik meg, hogy valahol kiegyenlítik egymást.


53

Bármily adakozó a természet, egymagában aligha, inkább csak a szerencsével együtt képes hősöket teremteni.


54

A gazdagság megvetése: a filozófusok titkolt vágya, hogy épp azon javak lebecsülésével álljanak bosszút a szerencsén, amelyektől az megfosztotta őket; olyan titok, amely megmentheti őket a szegénység megaláztatásaitól; kerülő út, amelyen elérhetik azt a megbecsülést, amit másképp csak a gazdagság adhatna meg.


55

A kegyencek iránti gyűlölet: a kegyek imádata. A kegyekben részesülők iránti megvetés elmulasztja a kegyek iránt hiába áhítozók bosszúságát, és ha már a mások becsülésétől nem foszthatjuk meg, legalább mi nem becsüljük le őket.


56

Ha be akarunk kerülni a társaságba, mindent megteszünk, hogy úgy lássák, mintha már régóta benne volnánk.


57

Sokan dicsekszenek nagy tetteikkel, noha a nagy tettek mögött többnyire pusztán a véletlen, nem pedig valamely nagy szándék rejlik.


58

Úgy látszik, minden tettünket jó vagy rossz csillagzat alatt visszük véghez, s csillagzatunktól függ, hogy azután megrónak vagy megdicsérnek-e érte.


59

Nincs oly szerencsétlen esemény, melyből az ügyes ember hasznot ne húzna, nincs oly szerencsés esemény, amit az ügyetlen a maga hátrányára ne fordítana.


60

A szerencse mindig a szerencséshez szegődik.


61

Az ember boldogsága vagy balsorsa nemcsak szerencséjének, hanem kedélyének és természetének is függvénye.


62

Az őszinteség: szívünk megnyitása. Roppant kevés az őszinte ember, s akit annak látunk, többnyire az is csak színleli, hogy a mások bizalmát megnyerje.


63

Viszolygásunk a hazugságtól: gyakorta alig észrevehető törekvés arra, hogy megnyilvánulásainknak súlyt adjunk, hogy minden szavunknak igazi hitelt szerezzünk.


64

Az igazság sohasem tehet annyi jót, mint amennyi bajt az igazság látszata okoz.


65

Az óvatosságot rengetegen magasztalják, holott a legcsekélyebb véletlennel szemben sem nyújthat biztonságot.


66

Aki ügyes, rangsorolja, s ennek megfelelően intézi ügyeit. Mohóságunk azonban gyakorta megzavarja a rendet, egyszerre szaladunk százfelé, s oly fontosnak látjuk a jelentéktelent, hogy miatta képesek vagyunk elszalasztani a fontosat.


67

Ami a józanság az észnek, ugyanaz az illendőség a testnek.


68

Nehéz a szerelmet meghatározni: annyit mondhatunk róla, hogy a lélekben: hatalomvágy, az értelemben: rokonszenv, a testben pedig: rejtett és kényes vágy annak birtoklására, amit a maga rejtélyességében szeretünk.


69

Ha van tiszta szerelem, amely más szenvedélyektől mentes, az a szerelem a szívünk legmélyén lakik, s mi magunk sem tudunk róla.


70

Nincs álca, mely sokáig leplezhetné a szerelmet, nincs álca, mely sokáig színlelhetné a nem létező szerelmet.


71

Nincs ember, aki ne szégyellne, hogy szeretett, amikor már nem szeret.


72

Ha hatásainak java részét nézzük, a szerelem inkább a gyűlöletre, mint a barátságra hasonlít.


73

Vannak nők, akiket sohasem szerettek, de olyan, akit csak egyszer szerettek, aligha akad.


74

Szerelem csak egyféle van, de az egyetlen szerelemnek ezernyi változata.


75

A szerelem, akár a tűz, csak folytonos mozgásban létezhet, s amikor már nem remél, de nem is fél, akkor egyszerre kihuny.


76

Az igazi szerelem olyan, akár a szellemjárás: mindenki beszél róla, de csak nagyon kevesen látták.


77

A szerelem elnevezést egy sereg olyan dologra alkalmazzuk, amelyeknek aligha van több köze a szerelemhez, mint a dózsénak a Velencében történtekhez.


78

Az igazság szeretete a legtöbb emberben nem más, mint rettegés az igazságtalanságtól.


79

Aki nem bízik önmagában, annak legjobb fegyvere a hallgatás.


80

Barátságainkban azért is vagyunk oly állhatatlanok, mert amilyen könnyű megismerni egy elmét, éppoly nehéz megismerni egy lelket.


81

Szeretni csak önmagunkból kiindulva tudunk, és ha barátainkat jobban szeretjük önmagunknál, még mindig csak a magunk ízlését és hajlamát követjük, még akkor is, ha a barátság csak ezen az egyetlenegy módon lehet igaz és tökéletes.


82

Ha ellenségeinkkel ki akarunk békülni, csak azért tesszük, hogy saját helyzetünkön javítsunk, mert elegünk van már a háborúskodásból, s attól félünk, hogy hirtelen rosszra fordulnak a dolgok.


83

Amit általában barátságnak neveznek, az nem más, mint egyfajta szövetség, az érdekek kölcsönös védelme s kölcsönös szívességek; a barátság olyan kapcsolat, amelyből hiúságunk mindig nyerni kíván valamit.


84

Barátainkban kételkedni: nagyobb szégyen, mint csalódni bennük.


85

Gyakorta meggyőzzük magunkat, hogy szeretjük a nálunk hatalmasabbakat, holott barátságunk kizárólag az érdeken alapul. Nem azért barátkozunk, mert nekik jót akarunk, hanem csak azért, mert magunknak akarunk jót.


86

Bizalmatlanságunk: a mások csalfaságának az igazolása.


87

Ha nem csapnák be folyton egymást, aligha tudnának az emberek egymás társaságában élni.


88

Önzésünk aszerint növeli vagy csökkenti barátaink jó tulajdonságait, ahogyan meg vagyunk elégedve velük, s érdemeiket is aszerint ítéljük meg, ahogyan velünk viselkednek.


89

Mindenki panaszkodik az emlékezetére, az ítélőerejére viszont senki sem panaszkodik.


90

Hibáink a mindennapi életben sokszor nagyobb hasznunkra vannak, mint jó tulajdonságaink.


91

Ha leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak előtte, a legnagyobb becsvágy sem látszik becsvágynak.


92

Ha felvilágosítunk valakit, hogy kevesebbet ér, mint gondolná, azzal éppoly rossz szolgálatot teszünk néki, mint tettek annak idején az athéni bolondnak, akit felvilágosítottak, hogy nem az övé a kikötőbe befutó valamennyi hajó.


93

Az öregek, amikor már rossz példával nem tudnak elöl járni, szeretnek, a maguk vigaszára, jó tanácsokkal szolgálni.


94

Aki méltatlan rá, azt a nagy név nem hogy fölemelné, hanem inkább lealacsonyítja.


95

A rendkívüli érdem jele, hogyha még legádázabb irigyei is kénytelenek dicsérni.


96

Akad háládatlan ember, aki kevésbé vétkes hálátlanságában, mint az, aki jót tett vele.


97

Tévedtek a régiek, amikor azt gondolták, hogy az értelem s az ítélőképesség két különböző dolog. Az ítélőképesség nem egyéb, mint a szellem fényének ereje; ez a fény a dolgok mélyére hatol, mindent megvilágít, amit meg kell világítani, s észreveszi még az észrevehetetlent is. El kell ismernünk tehát, hogy mindazt, amit az ítélőerőnek szoktunk tulajdonítani, igazából a szellem világa teremti meg.


98

A saját szívéről mindig mindenki kész jót mondani, a saját eszéről viszont senki.


99

A szellem udvariassága: ha gondolataink tisztességesek és becsületesek.


100

A szellem illedelmessége: ha hízelkedésünket kellemes formában adjuk elő.


101

Gyakran megesik, hogy egyes dolgok annyira kész formában jelennek meg előttünk, amilyen késszé a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtuk volna formálni őket.


102

Az ész a szívvel szemben mindig alulmarad.


103

Akik jól ismerik a saját eszüket, aligha ismerik jól a szívüket.


104

Minden embernek s minden ügynek megvan a maga távlata: némelyiket, hogy jól megítélhessük, közelről kell látnunk, másokat viszont csak úgy ítélhetünk meg, ha messziről vesszük szemügyre.


105

Nem az az okos ember, aki véletlenül akadt rá a jó megoldásra, hanem az, aki tudja, hol találhat rá, majd rá is talál, s aztán fel is használja.


106

Akkor ismerünk valamit igazán, ha minden részletét ismerjük, és mert ezek száma szinte végtelen, ismereteink mindig felületesek és tökéletlenek.


107

Ha azt mondjuk, nincsen bennünk semmi hiúság, tulajdonképpen az is hiúság.


108

Az ész aligha képes sokáig a szív szerepét játszani.


109

A fiatalok, heves vérűek lévén, gyakran változtatják felfogásukat, az öregek viszont megszokásból nagyon ragaszkodnak a magukéihoz.


110

Semmit sem adunk oly szívesen, mint jó tanácsot.


111

Minél jobban szeretjük szeretőnket, annál közelebb állunk ahhoz, hogy meggyűlöljük.


112

Ahogy öregszünk, szellemünk gyarlóságai, akár arcunk hibái, egyre feltűnőbbé válnak.


113

Vannak jó házasságok, de boldog házasságok nincsenek.


114

Ha ellenségeink túljárnak az eszünkön, vagy ha barátaink elárulnak, vigasztalhatatlanok vagyunk, ha viszont saját magunkat csapjuk be, és saját magunkat áruljuk el, annak még örülni is tudunk.


115

Saját magunkat becsapni úgy, hogy észre se vegyük, éppoly könnyű, mint amilyen nehéz másokat becsapni úgy, hogy észre se vegyék.


116

Mi sem őszintétlenebb, mint mikor tanácsot kérünk vagy adunk: aki tanácsot ad, úgy tesz, mintha mély tisztelettel volna barátja nézetei iránt, holott csak a maga nézeteit kívánja elfogadtatni, a maga viselkedését jóváhagyatni; aki tanácsot ad, az heves és önzetlen buzgalommal fizet az iránta mutatott bizalomért, holott tanácsaival legtöbbnyire csak a maga érdekeit, a saját maga dicsőségét hajszolja.


117

Nincs agyafúrtabb ravaszság, mint amikor úgy teszünk, mintha beleesnénk a nekünk állított csapdába, viszont sohasem csalattatunk meg oly könnyen, mint amikor azt hisszük, hogy mi csapunk be másokat.


118

Ha eltökéljük, hogy sohasem csapunk be senkit, akkor annak tesszük ki magunkat, hogy bennünket fognak folyvást becsapni.


119

Annyira hozzászoktunk, hogy mások előtt álarcot öltsünk, hogy végül már saját magunk előtt is álarcban jelenünk meg.


120

Az árulás oka sokszor nem is annyira az árulás szándéka, mint inkább a gyengeség.


121

Az ember gyakran csak azért cselekszik jót, hogy utána büntetlenül tehessen rosszat.


122

Ha képesek vagyunk ellenállni szenvedélyeinknek, azt nem annyira a lelki erőnk, hanem inkább szenvedélyünk gyengesége magyarázza.


123

Ha nem hízelegnénk önmagunknak, ritkán örülhetnénk bárminek is.


124

A legügyesebb emberek egy életen át úgy tesznek, mintha megvetnék a ravaszkodást, holott amikor alkalom kínálkozik rá és ha fontos érdekükről van szó, akkor alaposan élnek vele.


125

A folytonos ügyeskedés a kicsinyesség bélyegét viseli magán, s aki folyton azon ügyeskedik, hogy valamit elleplezzen, az előbb-utóbb másutt fogja elárulni magát.


126

A folytonos ravaszkodás és árulás: az ügyesség hiányát jelzi.


127

Ha azt hisszük, mindig ravaszabbak vagyunk, mint a többiek, akkor biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb túljárnak az eszünkön.


128

A túlságos ügyesség: álokosság, az igazi okosság: kipróbált ügyesség.


129

Ha nem akarjuk, hogy egy ügyeskedő túljárjon az eszünkön, olykor a rossz modor is megteszi.


130

A gyengeség az egyedüli hiba, amelyen nem lehet javítani.


131

Az olyan nőnek, aki csak a testi szerelemnek él, alighanem a legkisebb hibája, hogy a testi szerelemnek él.


132

Könnyebb okosnak lenni mások helyett, mint okosnak lenni saját magunkért.


133

Az a jó másolat, amelyikből a rossz eredeti nevetségessége is kitűnik.


134

Jó tulajdonságaink miatt sohasem válhatunk oly nevetségessé, mint színlelt jó tulajdonságaink miatt.


135

Önmagunktól olykor éppúgy különbözünk, mint másoktól.


136

Vannak emberek, akik, ha nem hallanak a szerelemről, sohasem lettek volna szerelmesek.


137

Keveset szólunk, ha csak meg nem szólaltat a hiúság.


138

Inkább mondunk önmagunkról akár rosszat is, mint hogy semmit se mondjunk.


139

Ha csak kevés ember képes értelmesen és kellemesen társalogni, annak bizonyosan az az oka, hogy alig van olyan, aki ne csak a maga mondandójára figyelne ahelyett, hogy a másiknak felelne minél pontosabban. A legügyesebbek és legszívesebbek is beérik azzal, hogy figyelmes arcot öltsenek, de a szemükön és egész magatartásukon látszik, nem figyelnek oda, alig várják már, hogy folytathassák beszédüket s nem veszik észre, hogy ha tetszeni akarnak a másiknak, ha meg akarják győzni, akkor aligha választhatnak rosszabb módszert, mint az önmaguk előtti tetszelgést, hiszen egy beszélgetést épp az tesz érdekessé, ha meghallgatjuk a másikat és felelünk is neki.


140

A szellemes ember hamar zavarba jönne, ha nem vennék körül ostobák.


141

Gyakran dicsekszünk azzal, hogy sohasem unatkozunk, és annyira gőgösek vagyunk, hogy semmiképp sem vélnénk magunkat rossz társaságnak.


142

A nagy elméket az jellemzi, hogy kevés szóval is sokat mondanak, a kisszerűeket viszont az, hogy sokat beszélnek, és semmit sem mondanak.


143

Ha eltúlozzuk mások jó tulajdonságait, azt inkább a magunk érzéseinek túlbecsüléséből, mintsem a mások megbecsüléséből tesszük, s igazából csak azért dicsérünk, mert mi magunk dicséretre vágyunk.


144

Dicsérni nem nagyon szeretünk, s érdek nélkül soha senkit nem is dicsérünk. A dicséret ügyes, finom, álcázott hízelkedés, amely másképp elégíti ki a dicsérőt, és másként a dicsértet; a megdicsért érdemei jutalmaként fogadja, a dicsérő viszont saját méltányosságát és ítélőképességét kívánja bizonyítani vele.


145

Gyakran osztogatunk mérgezett dicséreteket; ezek, visszájukra fordulva, oly hibáit fedik fel a dicsértnek, amiket másképpen nem mertünk volna szóba hozni.


146

Legtöbbször csak azért dicsérünk, hogy bennünket is dicsérjenek.


147

Kevés ember eléggé bölcs ahhoz, hogy a mérgezett dicséretnél többre becsülje a hasznos kritikát.


148

Akad megrovás, amely dicséret, akad dicséret, amely megrovás.


149

A dicséret visszautasítása: felhívás újabb dicséretre.


150

A dicséret iránti vágyunk erényeinket táplálja, így a szellem, az érték, a szépség dicsérete erősíti a szellemet, az értéket, a szépséget.


151

Nehezebb dolog kivédeni, hogy más uralkodjék rajtunk, mint nekünk uralkodnunk másokon.


152

Ha nem hízelegnénk folyton önmagunknak, nem lehetne ártalmunkra a mások hízelkedése.


153

Tehetségünket a természettől nyerjük, de szerencse nélkül nem sokra megyünk vele.


154

Hibáink kijavításában eszünknél sokkal nagyobb hasznunkra lehet a szerencse.


155

Vannak érdemes és mégis visszataszító emberek, s vannak tökéletlenek, akik mégis rendkívül vonzóak.


156

Vannak emberek, akiknek minden érdemük, hogy ostobaságokat mondanak s cselekednek, és akik épp ettől hasznosak; ám ha felhagynának ezzel, mindent elrontanának.


157

A nagy emberek dicsőségét legjobban úgy tudjuk megítélni, ha megnézzük, milyen módon jutottak el a dicsőséghez.


158

A hízelkedés: hamis pénz, melynek egyes-egyedül hiúságunk kölcsönöz értéket.


159

Nem elég, ha jó tulajdonságokkal bírunk, tudnunk kell azt is, hogyan bánjunk velük.


160

Bármily ragyogó is egy tett, nagynak csak akkor mondhatjuk, ha jelentős célt szolgál.


161

Ha azt kívánjuk, hogy valóban hatásos legyen, a tettnek és a szándéknak összhangban kell állnia.


162

A középszer, ügyesen tálalva, hamar levesz a lábáról, s gyakorta több dicsőséget hoz, mint a valódi érdem.


163

Számos cselekedet nevetségesnek látszik, holott rejtett oka igencsak bölcs és megalapozott.


164

Könnyebb a vágyott tisztséghez méltónak lenni, mint ahhoz, amelyet valóban gyakorlunk.


165

Érdemeinkkel kivívjuk a jobb emberek megbecsülését, sikereinkkel kivívjuk a nagyközönségét.


166

A világ többre becsüli az érdem látszatát, mint az érdemet magát.


167

A fukarság inkább ellentéte az ésszerűségnek, mint a bőkezűség.


168

A reménység, bármily csalóka is, legalább kellemes úton vezet el az élet végéig.


169

Bár kötelességünknek sokszor csak lustaságból és félénkségből teszünk eleget, a dicsőséget mégis erényünk tudhatja magáénak.


170

Nehéz megítélni, hogy egy-egy rendes, őszinte, tisztességes cselekedet mögött a becsületesség vagy csak az ügyesség húzódik-e meg.


171

Az erény úgy vész el az érdekben, ahogyan a folyó elvész a tengerben.


172

Ha az unalom különféle hatásait jól megvizsgálnánk, rájönnénk, hogy az unalom még az érdeknél is gyakoribb oka a kötelességmulasztásnak.


173

Többféle kíváncsiság van: az egyik, mely arra sarkall, hogy tanuljuk meg, ami számunkra hasznos, az érdekből táplálkozik; a másik, mely főképp azt szeretné tudni, amit mások tudnak, a gőgből.


174

Jobban járunk, ha az eszünket arra használjuk, hogy elviseljük a bennünket ért bajokat, mint hogy azon töprengjünk, miféle bajok is érhetnek.


175

Az állhatatosság a szerelemben: igazából örök állhatatlanság, hiszen szívünk folyton válogat a szeretett személy tulajdonságai közt, hol az egyiket, hol meg a másikat választva, vagyis állhatatosságunk nem más, mint megállapodott, egyetlen személyhez kötődő állhatatlanság.


176

Kétféle állhatatosság létezik a szerelemben: az egyik, ha a szeretett lényben mindig újabb és újabb szeretnivalót találunk, a másik - ha becsületbeli kérdésnek tekintjük, hogy állhatatosak maradjunk.


177

A kitartás se megrovást, se dicséretet nem érdemel, hiszen nem több, mint ízlésünk és érzékeink folytonossága, amely meg nem szakítható, de nem is megtanulható.


178

Új ismeretségek iránti vágyunk nem annyira a régiek meguntából vagy a változatosság örömeiből fakad, mint inkább abból a félelmünkből, hogy akik nagyon jól ismernek, nem csodálnak már eléggé, s abból a reményből, hogy akik nem ismernek elég jól, még jobban fognak majd csodálni.


179

Néha csak azért panaszkodunk a barátainkra, hogy előre igazoljuk nemtörődömségünkét.


180

Megbánásunk: nem annyira sajnálkozás helytelen tettünk felett, mint inkább félelem tettünk következményeitől.


181

Van következetlenség, amelynek oka értelmünk könnyelműsége vagy gyöngesége, következménye pedig minden idegen vélemény elfogadása: s van egy másikfajta, bocsánatosabb következetlenség, amely a világ utálatából táplálkozik.


182

Az erényekben éppúgy jelen való a bűn is, mint ahogyan az orvosságban a méreg: a kettőt az óvatosság adagolja s keveri össze, hogy azután eredményesen használhassa fel az élet nehéz pillanataiban.


183

El kell ismernünk az erény javára, hogy nincs szörnyűbb nyomorúság, mint az, amelybe a bűn taszítja az embert.


184

Hibáinkat csak azért valljuk meg, hogy őszinteségünkkel helyrehozzuk azt a kárt, amelyet hibánkkal a mások rólunk alkotott véleményében okoztunk.


185

Nemcsak a jónak, a rossznak is megvannak a maga hősei.


186

A bűnösöket nem mindig vetik meg, megvetik viszont, akiből hiányzik mindenféle erény.


187

Az erény neve éppannyi szolgálatot tehet az érdeknek, mint a bűnök.


188

A lélek egészsége éppoly ingatag, akár a testé; és ha látszólag mentesek vagyunk is minden szenvedélytől, azért pusztításai veszélyének éppúgy ki vagyunk téve, mint az egészséges ember a váratlan betegségnek.


189

Úgy látszik, a természet mindenki számára megszabja már születésekor, hogy bűnei és erényei meddig terjedhetnek.


190

Nagy hibái csak nagy embernek lehetnek.


191

Azt mondhatnánk, hogy a bűnök úgy várnak bennünket életünk útján, mint megannyi vendéglátó, akiknek mindegyikénél sorban meg kell szállnunk; s alig hinném, hogy a tapasztalat, ha kétszer tehetnénk meg ugyanazt az utat, segítségünkre volna a bűnök megkerülésében.


192

Amikor már elhagynak bennünket bűneink, szeretnénk magunkkal elhitetni, hogy mi hagytuk el őket.


193

Akárcsak a test, a lélek betegségeiben is gyakori a visszaesés; amit gyógyulásnak hittünk, az gyakorta csak szünet, vagy a baj (természetének) megváltozása.


194

A lélek hibái olyanok, mint a sebek a testen: gyógyítsuk bármily gondosan, a forradás mégsem tűnik el, és a seb bármely pillanatban felszakadhat.


195

Sokszor csak azért nem adjuk át magunkat egyetlen rossz szenvedélynek, mert több van belőle.


196

Ha nem tud róla senki más, hajlamosak vagyunk megfeledkezni hibáinkról.


197

Vannak emberek, akikről soha nem tudnánk rosszat képzelni, ha rajta nem kapnánk őket, de olyan egy sincs, akin, ha rajtakapjuk, csodálkoznunk kellene.


198

Ha magasztalunk egyeseket, főként azért tesszük, hogy mások dicsőségét csorbítsuk. Condé meg Turenne sem kapna annyi dicséretet, ha nem ócsárolni akarnák egyiket is, másikat is.


199

Ha nagyon vágyunk arra, hogy ügyesnek látsszunk, aligha leszünk ügyesek.


200

Ha nem szegődne mellé a hiúság, az erény aligha jutna messzire.


201

Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy meg tud lenni önmagában is, hogy nincsen szüksége senkire; de még nagyobbat téved az, aki úgy gondolja, hogy őnélküle nem lehetnek meg a többiek.


202

Az áltisztességes ember titkolja hibáit mások, sőt önmaga előtt is; a valódi tisztességes ember pontosan ismeri és be is vallja őket.


203

A valóban tisztességes ember semmit sem vesz zokon.


204

A nők szigorúsága: cicoma és festék, hogy még jobban kiemeljék szépségüket.


205

A nők tisztessége gyakorta nem más, mint ragaszkodás jó hírükhöz és nyugalmukhoz.


206

Az igazán tisztességes ember sohasem húzódozik más tisztességes emberek társaságától.


207

Az őrület az élet minden pillanatában a nyomunkban jár. Ha bölcsnek látunk valakit, csak azért látjuk annak, mert őrültsége teljes összhangban áll életkorával és sorsa alakulásával.


208

Vannak ostoba emberek, akik jól ismerik magukat és ügyesen élnek ostobaságukkal.


209

Akiben nincs semmi bolondság, az nem is olyan bölcs, mint hinné.


210

Ahogy öregszünk, egyre bolondabbak és egyre bölcsebbek leszünk.


211

Vannak emberek, akik olyanok, mint a divatos dalok, melyeket nem sok ideig dalolunk.


212

A legtöbb ember csak a pillanatnyi sikerei vagy a szerencséje szerint ítéli meg embertársait.


213

Dicsőségvágy, félelem a szégyentől, a meggazdagodás reménye, vágy a kényelmesebb és kellemesebb életre, mások lealacsonyításának szándéka - legtöbbnyire ez rejlik az oly híres bátorság mögött.


214

Az egyszerű katonák bátorsága nem más, mint az a veszélyes hivatás, amelyet megélhetésükként választottak.


215

Az igazi bátorság és a gyávaság: két olyan szélsőség, ameddig ritkán jutunk el. A kettő közti térség roppant tág, és helyt ad mindenféle bátorságnak, a bátorságok közt pedig nem kisebb a különbség, mint az emberi arcok és természetek között. Vannak emberek, akik szívesen vesznek részt egy induló akcióban, de ha az soká tart, akkor ellankadnak s végül teljesen elkedvetlenednek; vannak, akik megelégszenek azzal, ha a becsületnek eleget tettek, azután viszont már semmit sem csinálnak. Vannak, akik nem mindig képesek leküzdeni a félelmüket, másokat olykor iszonyú rettegés fog el, megint mások csak azért indulnak rohamra, mert nem mernek ott maradni az őrhelyükön. Vannak, akik, kisebb veszélyeken edzve, bátran szembeszállnak a nagyobbakkal. Vannak, akik karddal bátrak, de a puskától félnek, mások kiállnak a puskagolyók elé, tartanak viszont a kardvívástól. De ez a sokféle bátorság mind megegyezik abban, hogy mivel az éjszaka növeli a félelmet, s elrejti a jót és a rosszat, óvatosságra szólít fel. Van aztán egy másik, még általánosabb óvatosság, mert aligha találni olyan embert, aki, ha bizonyos volna abban, hogy épen tér vissza, mindent megtenne, amit csak abban a helyzetben megtehet, nyilvánvaló tehát, hogy a halálfélelem némileg csorbítja a bátorságot.


216

Az igazi bátorság: ha tanú nélkül is megtesszük, amit mások szeme láttára megtennénk.


217

A rettenthetetlenség: a lélek rendkívüli ereje, melynek segítségével fölülemelkedik azon a zavarodottságon, ziláltságon, izgatottságon, mely a nagy veszélyek láttán támadhatna benne; a hősök ezen erő révén őrzik meg nyugalmukat és józan ítélőképességüket a legváratlanabb és legszörnyűbb veszélyek pillanatában is.


218

A képmutatás: a bűn tisztelgése az erény előtt.


219

Háborúban a legtöbb ember épp annyira bátor, hogy a becsület követelményének eleget tegyen; annyit azonban, amennyi a meghirdetett cél diadalához szükséges, már nagyon kevesen hajlandók kockáztatni.


220

Hiúság, szégyenkezés s legfőképpen a vérmérséklet - többnyire ebből áll a férfi bátorsága és ebből a nő erényessége.


221

Az emberek féltik az életüket, és dicsőségre vágynak; innen, hogy a bátrak több ügyességgel s furfanggal kerülik ki a halált, mint amennyi ügyességgel és furfanggal a pereskedők javaik megőrzésén dolgoznak.


222

Nincs ember, aki ne mutatná már élete legelső korszakában, hol rejlik testének s szellemének legsebezhetőbb pontja.


223

A hála olyan, mint a kereskedők jóhiszeműsége: fenntartja az érintkezést, hiszen nem azért fizetünk, mert illik kiegyenlíteni tartozásunkat, hanem azért, hogy később majd könnyebben találjunk új hitelezőket.


224

Nem mindenki nevezheti hálásnak magát, aki eleget tesz a hála kötelességének.


225

Ha jót tettünk, s nem azt kapjuk viszonzásként, amit vártunk, annak csak az az oka, hogy a jótevő gőgje és a megajándékozottak sehogysem képesek egyetértésre jutni a jótett árát illetően.


226

Ha túl gyorsan próbáljuk tartozásunkat leróni, az már-már a hálátlanság egy fajtája.


227

A boldog emberek szinte sohasem változnak, mindig azt hiszik, hogy igazuk van, holott balfogásaikat többnyire a szerencse igazítja helyre.


228

A büszkeség nem akar tartozni, a hiúság nem akar fizetni.


229

Ha sok jót kaptunk valakitől, viseljük el azt is, ha rosszat tesz nekünk.


230

Mi sem oly ragadós, mint a példa, és nincs olyan jó vagy rossz cselekedetünk, amely ne lelne utánzókra. A jó tetteket versengésből utánozzuk, a rosszakat viszont engedve természetünk romlottságának, melyet addig féken tartott a szégyen, de most a példa felszabadított.


231

Nincs nagyobb bolondság, mint ha az ember egyedül akar okos lenni.


232

Bárhogyan is magyarázzuk bánatunkat, legtöbbnyire csak az érdek és a hiúság rejlik mögötte.


233

A bánatban mindig sok a képmutatás, így például annak ürügyén, hogy egy nekünk drága személy elvesztését siratjuk, igazából saját magunkat siratjuk; sajnáljuk a rólunk való jó véleményét, megsiratjuk javaink, örömeink, megbecsülésünk veszteségeit: vagyis a holtakért hullatott könnyek igazából mindig az élőket siratják. Azért mondom ezt képmutatásnak, mert az ilyenfajta bánatok esetében mindig saját magunkat csapjuk be. Van aztán másféle, kevésbé ártatlan, mert másokra is kiterjedő képmutatás: azoknak a bánata, akik a gyönyörű és halhatatlan fájdalom dicsőségére vágynak; a mindent megemésztő idő hiába mulasztotta el valóban volt bánatukat, ők makacsul tovább sírnak, panaszkodnak, sóhajtoznak, teljes gyászt öltenek, s minden tettükkel igyekeznek meggyőzni a világot, hogy keserveiknek csak életükkel együtt szakadhat vége. Ez a szomorú és fárasztó önáltatás leginkább a becsvágyó nőkben él; mivel a dicsőséghez vezető utak zárva maradtak előttük, vigasztalhatatlan bánatuk mutogatásával próbálnak híressé válni. Van aztán még egy fajta bánat, melyből bőven árad a könny, és amelynek forrása könnyen el is apad: ilyenkor azért sír az ember, hogy tudják, milyen gyengéd szívű, ilyenkor azért sír, hogy sajnálják, ilyenkor azért sír, hogy megsirassák, ilyenkor azért sír, nehogy szégyenben maradjon, mert nem sírt.


234

Legtöbbnyire büszkeségből, s nem annyira értetlenségből utasítjuk vissza oly makacsul a leginkább elfogadott véleményeket; a győzelmes párt első sorai már foglaltak, a hátsókból viszont nem kérünk.


235

Barátaink kegyvesztésén nem sokáig szoktunk bánkódni, különösen ha alkalmunk nyílik arra, hogy irántuk érzett gyengédségünket kimutathassuk.


236

Úgy látszik, mintha az önzés áldozatul esnék a jóságnak s megfeledkezne önmagáról, amikor a mások javáért tevékenykedünk: holott ezzel csak a legbiztosabb utat választja, hogy célba érjen. Ilyenkor látszólag adunk, igazából azonban uzsorakamatra kölcsönzünk, finom és ravasz eszközökkel mindenkit megnyerünk magunknak.


237

Akiben nincs annyi erő, hogy rossz legyen, az igazán jó aligha lehet; minden másfajta jóság legtöbbnyire csak lustaság vagy az akarat hiánya.


238

Az emberek nagy részével kevésbé veszélyes rosszat tenni, mint túl sok jót.


239

Büszkeségünknek mi sem hízeleghet jobban, mint a nagy emberek bizalma, amelyet mindig a magunk érdemének tudunk be, és sohasem gondolunk arra, hogy e bizalom leginkább hiúságukból vagy titoktartásuk gyengeségéből táplálkozik.


240

A szépségtől elválasztott kellemességről azt mondhatnánk, hogy szimmetria, melynek szabályai ismeretlenek, láthatatlan kapcsolat az egyes vonások, az egyes vonások és a színek, illetve a vonások és a személy egész megjelenése között.


241

A kacérság: a nők alaptermészete, amellyel azonban nem minden nő él, néhányukat visszatartja a félelem vagy a meggondolás.


242

Gyakran vagyunk terhére másoknak, mikor azt hisszük, hogy sohasem lehetünk a terhükre.


243

Nem sok dolog van, mely önmagában lehetetlen; legtöbbször nem is az eszközök hiányoznak, hanem a siker eléréséhez szükséges elszántság.


244

Az ügyességek ügyessége: ha mindig tudjuk a dolgok árát.


245

Nagyon nagy ügyesség, ha valaki titkolni tudja, hogy mennyire ügyes.


246

Amit nagylelkűségnek látunk: sokszor csak álcázott becsvágy, mely könnyen lemond a kis célokról a nagyobb célok érdekében.


247

Az emberek legtöbbjénél látható hűség: az önzés mesterkedése a bizalom elnyeréséért, eszköz, amelynek segítségével a többiek fölé emelkedhetünk s a legfontosabb dolgok birtokosává válhatunk.


248

A nemeslelkűség mindent megvet, csak hogy mindent megkaphasson.


249

Hanghordozásunk, tekintetünk, egész megjelenésünk éppoly ékesszóló, mint szavaink megválasztása.


250

Az igazi ékesszólás: ha mindent kimondunk, amit ki kell mondani, és csak azt mondjuk ki, amit ki kell mondani.


251

Vannak emberek, akiknek még a hibáik is előnyükre válnak, s vannak olyanok, akik számára a legjobb tulajdonságok is hátrányosak.


252

Az ízlés változása éppolyan gyakori, mint amilyen ritka a hajlamok változása.


253

Az érdeknek az erény éppoly alkalmas eszköze, mint a bűn.


254

Az alázatosság: gyakran csak tettetett behódolás, melynek célja a mások alávetése; a gőg mesterkedése, mely megalázkodik, hogy fölemelkedhessek, és noha ezer alakban jelenik meg, sohasem rejtőzködőbb s megtévesztőbb, mint amikor épp az alázatosság álcáját ölti magára.


255

Minden érzelemnek megvan a maga hangszíne, megvannak a maga gesztusai, megvan az arckifejezése, és ez a hol jó, hol rossz, hol kellemes, hol pedig kellemetlen viszony teszi, hogy van aki tetszik, van aki nem tetszik a többieknek.


256

Ki-ki a maga mesterségében: mindannyian igyekszünk felölteni az illő ábrázatot és külsőt, hogy a többiek annak lássanak, akinek szeretnénk látszani, vagyis elmondható, hogy az egész világ - megannyi álarc.


257

A komolyság: a test titkolózása, amely a szellem gyengeségeinek eltitkolására szolgál.


258

A jó ízlés inkább az ítélőerő, mintsem az értelem adománya.


259

A szerelem örömét az adja, hogy szerethetünk, és boldoggá inkább a magunk szenvedélye tesz, s nem az, amit mi ébresztettünk a másikban.


260

Az udvariasság: vágy arra, hogy velünk is udvariasak legyenek, és hogy udvariasnak tartsanak.


261

Az a nevelés, amit a legtöbb fiatal kap: felhívás önzésük megkettőzésére.


262

Nincs szenvedély, amelyben az önszeretet oly erőteljesen vezérelne, mint a szerelemben: mindig könnyebben áldozzuk fel a másik nyugalmát, mint a saját magunkét.


263

Amit bőkezűségnek mondunk, az legtöbbnyire: az ajándékozás hiúsága, amit voltaképp sokkal jobban szeretünk, mint az ajándékozást magát.


264

A szánalom nagyon gyakran: saját bajaink előérzete a mások bajaiban, lehetséges nehézségeink okos előrelátása. Többnyire csak azért segítünk másokon, hogy rábírjuk őket, hasonló esetben ők is segítsenek nekünk, vagyis a nékik tett szolgálatok igazából olyan javak, amiket saját magunknak előlegezünk.


265

A csökönyösség a szűklátókörűségből táplálkozik; nehezen tudjuk elhinni azt, amit nem látunk.


266

Tévedés volna azt hinni, hogy csak a leghevesebb szenvedélyek, mint a becsvágy és a szerelem, képesek diadalmaskodni a többi szenvedély felett. A lustaság, bármily lanyha is, gyakran mindegyiknél erősebb, előbb-utóbb minden célt s minden cselekedetet maga alá gyűr, s azután apránként szétrombolja és elemészti a szenvedélyeket meg az erényeket.


267

Ha a rosszat hamar elhisszük anélkül, hogy előbb alaposabban megvizsgáltuk volna, annak leginkább gőgösségünk és lustaságunk az oka; mindenáron bűnöst keresünk, s így arra, hogy a bűnt előbb megvizsgáljuk, nem marad időnk.


268

A legkisebb ügyekben sem fogadjuk el, hogy megítéljenek, ugyanakkor azt kívánjuk, hogy hírnevünk és dicsőségünk olyan emberek ítéletétől függjön, akik féltékenységük, érdeklődésük, vagy korlátoltságuk folytán velünk teljesen ellentétesek; és csak azért vagyunk képesek a legkülönfélébb módokon kockára tenni nyugalmunkat és életünket, hogy ők a javunkra ítéljenek.


269

Nincs ember, akiben volna annyi okosság, hogy felmérje, mennyi rosszat képes tenni.


270

A megbecsülés, amit már elnyertünk: biztosítéka annak, amit még eztán szeretnénk elnyerni.


271

Az ifjúság folytonos részegség; az értelem láza.


272

Mi sem lehetne kiábrándítóbb, mint amikor jelentős érdemeket szerzett emberek apró-cseprő ügyekkel szeretnék újra bizonyítani a maguk kiválóságát.


273

Akadnak a világban nagyrabecsült emberek, akiknek nincs más érdemük, mint a mindennapi érintkezésben hasznos gyarlóságaik.


274

Az újdonság varázsa olyan a szerelemben, mint a hamvasság a gyümölcsön: múló fény, mely hamar eltűnik s már nem tér vissza soha.


275

A természetes jóságot, mely szívesen dicsekszik érzékenységével, sokszor a legkisebb érdek képes elhallgattatni.


276

A középszerű szenvedélyt mérsékli, a nagy szenvedélyt viszont éleszti a távollét, akár a szél, mely a gyertyát eloltja, ám fellobbantja a tüzet.


277

A nők sokszor hiszik, hogy szerelmesek, mikor még nem is azok: szenvedélynek hiszik mindazt, ami csak kacérság, az évődéseket, a széptevéssel járó izgalmakat, a szerelem örömének természetes vágyát, no meg a visszautasítás fáradságát.


278

Azért elégedetlenek oly gyakran az emberek közbenjáróikkal, mert ezek majd mindig elhanyagolják barátaik érdekeit, magát a közbenjárást tekintik becsületbeli ügyüknek és csakis annak a sikerével törődnek.


279

Ha eltúlozzuk barátaink irántunk érzett szeretetét, azt többnyire nem hálából tesszük, hanem azért, hogy fogalmat adjunk a magunk érdeméről.

folyt. köv.